13. rész

Sziasztok! Hoztam egy vasárnapi laza részt.. Kicsit rövidke is, de azért remélem tetszik. :) Jó olvasást! :) Puszi Dorka
PS: Petra barátnőm nevét meg ajánlom, hogy imába foglaljátok mert csak! :) Ha ő nem lenne... :P

Azt hiszem, ha rajtam múlott volna, akkor biztos nem kelek ki egy ideig az ágyból, de mivel rózsaszín álmaimból egy ismerős csengőhang zaja csapott meg, ami szüntelenül csörgött és csörgött, nem akarva leállni így muszáj volt kikecmeregnem onnan. Szinte csukott szemmel szálltam le az ágyról, majd magam köré takarva a takarómat közel vakon kezdtem keresgélni a készüléket, ami lassan az egész házat betöltötte a zenélésével.

- Igen? – csaptam le konyhapulton heverő készülékre és fülemhez téve azt próbáltam nagyokat pislogva magamhoz térni.

- Maisy ha nem tévedek…- hallottam egy mosolygó hangot a vonal túloldaláról. – Louis vagyok és Harry-t keresném!- tárta elém szándékait.

- Akkor úgy látszik, már ketten vagyunk!- dűltem neki a pultnak és miközben vállam és fülem közé tettem a telefont felfogtam a hajamat. – ugyanis fogalmam sincs, hol van… azt hiszem eltűnt!- mondtam teljes könnyedséggel, ami annak volt köszönhető, hogy még nagyon is kómás voltam. Igazából még a cselekedeteimnek sem voltam éppen uralmában. – nem véltem felfedezni itt a házban!- próbáltam magyarázni neki a dolgokat.

- Most keltettelek fel?- kérdezte óvatosan.

- Ennyire nyilvánvaló lenne?- kérdeztem és ekkor nyílt az ajtó, amin a keresett személy lépett be egyik kezében a kocsi kulcsával, másikban pedig egy papírzacskóval, ami tele volt mindenféle dologgal.

Száját hatalmas mosolyra húzta, mikor meglátott engem. Én viszonoztam ezt számára, és valójában ekkor kezdtem mégiscsak magamhoz térni. Kábulatom kezdett elszivárogni fejemből, és a rózsaszín köd helyét felváltották a valóság képei. Hirtelen kezdtem egyszerre fázni és izzadni, majd csak akkor kaptam észhez, amikor a vonal túlsó végén a hang ismét megszólalt.

- Minden rendben?- kérdezte Louis. Túl sokáig tarthatott a csend.

- Ühüm…- bólogatattam, hiába ezt nem láthatta. – az elveszett fiú, megkerült!- mondtam ki gyorsan, majd az említett ember felé nyújtottam a készüléket. – Téged keresnek!- tátogtam.

- Itt hagytam volna a telefonomat?- kérdezte mosolyogva.

- Nem… viccből tartom ezt feléd! – mozgattam meg fekete telefonját.

- Jó reggelt neked is!- piszkálódott, majd letéve a zacskót, elvette a telefont és én elindultam volna vissza a szobába, vagyis legalábbis a kanapéig, ami egy vízszintes puha, biztonságot nyújtott volna számomra, de ő nem így gondolta és ezt úgy nyilvánította ki, hogy egyszerűen visszarántott a takarómnál fogva, ami konkrétan lehullott rólam egy az egyben ezzel sikerült megszabadítania minden olyasmitől, ami fedhette testemet.

- Hmmm…- hallottam mögöttem dörmögő hangját és éppen lenyúltam volna a lehullott lepelért, amikor megfogva derekamat magához húzott.

Jéghideg keze szinte égette bőrömet, ahogy csípőmhöz ért, ahogy ujjai végigfutottak combomtól kezdve, végig teljesen az oldalamon.

- Telefon…- nyögtem ki neki utalva arra, hogy valaki valójában rá vár. Ezzel tartva magam attól távol, hogy jelen helyzetemben összeessek.

- Közönség…- vágta rá pimaszul, majd füléhez emelve a készüléket beszélgetésbe elegyedett Louis-szal miközben tenyerét hasamon pihentette, így megakadályozva hogy elléphessek tőle. – Nem… Igen… Nem érdekel… Most biztos nem… Szeretnének, valamit hívjanak fel ők… Köszönöm. Igen biztos. Szia. - és egy határozott mozdulattal eldobta a fekete készüléket a kanapé irányába, ami szerencsésen egy puha párnán landolt így nem törve totálkárosra.

- Szándékozol elengedni?- kérdeztem tőle csukott szemekkel. Éreztem, ahogy testem megfeszül érintésétől és azt is tudtam, hogyha nem fejezi be azt, amit éppen tesz nekem hamarosan végem lesz.

- Őszintén megvallva? Nem. – mondta és nyakamba csókolt, amitől éreztem, hogy testemben milliós kis szikra egyszerre kezd el pattogni.

- Pedig el fogsz. – mondtam neki erősködve.

- Tudd, hogy egy darab ruha nincs az egész házban… neked semmi!- suttogta hátulról a fülembe. Hát igen… erre még emlékszek.

- Akkor magamra tekerek egy függönyt!- vontam meg a vállamat, majd lépve egyet felszedtem takarómat és belebugyoláltam magam. Hasam ekkor hatalmasat korgott, akkorát, hogy ha akartam sem tudtam volna eltitkolni. Azt hiszem egy jó ideje nem ehettem semmit…

- Így jár, akinek nem kell a vacsora!- rázta a fejét jól szórakozva és elindult a pulthoz, kipakolni a dolgait.

- Jah…- néztem rá összehúzott szemekkel, majd követve őt én is betelepültem végül a konyhába.

- Biztos másra voltál éhes!- nézett fel pakolászás közben.

- Minden bizonnyal…- vallottam be és éreztem, ahogy elpirosodik az arcom. Csodálatos… most elpirulok, viszont amikor konkrétan anya szült meztelenül álltam az előbb előtte ez fel sem merült bennem. Érdekes.

- Figyelj… - kezdtem bele, de itt valahogy elakadtam. Nem tudtam egyáltalán semmit sem mondani neki.

- Igen?- kérdezte ismét felém pillantva.

- Semmi…- ráztam meg a fejem. – segítsek?- jutott eszembe hirtelen mégis valami.

- Ha szeretnél!- mondta és helyet engedve maga mellett a hűtőbe pakoltam be a cuccokat, amit hozott.

- Na, várj… ülj le oda!- mutattam a pult túloldalán lévő székre. – ezúttal enyém a terep!- állt össze a fejemben az ötlet.

- Remélem ezúttal azért sikerül megkóstolni az ételt!- kuncogott magában majd egy almával a kezében megtette azt, amit kértem tőle.

- Ha tartjuk a távolságot, akkor mindenféleképpen…- motyogtam magamban, és nem szántam kifejezetten olyan kijelentésnek, amit neki is hallani kellene.

- Érdekes gondolat… - hallottam megjegyzését.

- És hasznos is. - fordultam és kezemben a tejjel és olajjal vele szembe kerültem.

- Mire készülsz?- kíváncsiskodott.

- Palacsinta. Azt hiszem… - bizonytalanodtam el.

- Nem vagy túl biztos magadban. – állapította meg és levette fejéről sapkáját. – jól gondolom?- érdeklődött.

- Legutóbb még ezek voltak a hozzávalói!- mutattam a dobozokra. – egy őstehetség vagyok!- vallottam színt. Mondjuk álmaimban mindenképpen így volt.

- A konyha magáé…- tartotta fel maga elé a kezeit. – a biztonság esetére azért meglesném, merre van a poroltó…- jegyezte meg nevetve.

- Maradj a helyeden!- parancsoltam rá kedvesen. – jobb lesz a sürgősségi számát gyorstárcsázón hagyni!- vallottam be és elfordultam, mintha ezt nem is mondtam volna ki, majd a szekrényben a további hozzávalók után kutattam.

- Komolyan azt láttam, hogy az a palacsinta mozgott…- mondta rémült arccal felém nézve.

- Hogy mozgott volna, te? – ráztam értetlenül a fejemet. – csak esztétikusan eldeformálódott!- próbáltam javítani a helyzetet, már ha lehetett azt egyáltalán.

- Ha a megégés te így nevezed!- nézett rám összeráncolt homlokkal.

- Így!- bólogattam erősen és elnevettem magam. – ezekkel a valamikkel megmentetted az életemet!- mondta és az utolsó falatot is elpusztítottam a sajtos croissantból.

- Ha én nem lennék…- rázta a fejét.

- Akkor valószínűleg…- gondolkodtam el. – nem lennék itt. – mondtam ki egyszerűen és a kávésbögrémet kezemben szorongatva melegedtem kissé.

- Nem mondhatni, hogy megbánás jeleit látom az arcodon. – állapította meg okosan.

- Igazából… - gondoltam bele. – azt hogy itt vagyok azt talán nem bánom… amiért itt vagyok az már más. – mondtam és ebbe belegondolva kicsit összeugrott a gyomrom.

- Minden rendben?- kérdezte őszinte aggódással hangjában, majd felállva a fotelből leült mellém a kanapéra és derekamnál fogva ölébe húzott.

- Talán… - hajtottam hátra mellkasára fejemet.

- Azért hívott Louis, amiért eltűntél?- kérdeztem és miközben egyik kezével hajamat simogatta másikkal én játszadoztam.

- Valahogy úgy… - vallotta be. – de ne aggódj nincs probléma!- mondta.

- Akkora… gondolom. – forgattam a szememet és az egyetlen egy gyűrűjével kezdtem el játszadozni.

- Megoldom… - dörmögte nyugtatóan.

- Nem akarom, hogy ebből bajod legyen…- mondtam ki halkan.

- Miből, ebből?

- Ebből, ebből… - magyaráztam teljesen logikusan. Nekem mondjuk kifejezetten az volt.

- Miért… mi ez?- kérdezte kíváncsisággal a hangjában. Inkább kettőt kérdezett volna, de könnyebbet. Annak jobban örültem volna.

- Semmi és valami.

- Határozottság. – felelte.

- Mai fő erényem mindenképpen. – mondtam és továbbra is gyűrűjével játszadoztam. Igazán nyugtató volt, miközben a plafont tanulmányoztam.

- Szeretnéd?- kérdezte.

- Mit?- értetlenkedtem.

- Ezt!- mondta és lehúzta ujjáról a kis fém gyűrűt és az én ujjaimat vette az övéi közé.

- Nem akarom elvenni tőled…- tiltakoztam, de ekkora már fel is húzta hüvelyujjaimra ugyanis max arról nem esett volna le.

- Jó helyen lesz nálad. – mondta.

- Köszönöm!- mondtam és óvatosan szépen lassan készültem megfordulni rajta mire majdnem sikeresen lezakóztam a földre. Majdnem ugyanis elég gyorsan utánam kapott és erős karjainak köszönhetően a földnek biztosan nem, de hozzá igenis hozzá simultam. - ugye nem engedsz el?- kérdeztem tőle és szinte már kapkodnom kellett a levegőért olyan erővel kezdett zakatolni a szívem.

- Nem szándékoztam!- mondta, és ahogy orrunk összeért hirtelen a szívem kicsit kezdett visszatérni normális ütemére, majd vissza a bolondulásba.

- Ugye most nem fogsz játszani?- kérdeztem, miközben homlokunkat egymásnak támasztva, arcunk szinte teljesen összeért, ajkaink között milliméternyi távolság volt csak.

- Most nem…- mondta halkan mosolyogva, majd ajkaimba csókolt mire tudtam, hogy ez esetben biztosan jó helyen vagyok. Biztonságban vele. Ha csak egy pillanatnyi szeszélyről is lenne szó, akkor is… Ezért minden megérte.

Kezeit combomra csúsztatta mire behajlítva felhúztam őket teste mellé. Pólója alá kezeim szinte akadály nélkül bejutott, majd végigsimítva mellkasán szinte éreztem, ahogy végigfut rajta a hideg.

- Desszert? – kérdezte fülembe súgva.

- Talán… - mondtam sejtelmesen majd szépen lassan kezdtem lehúzni pólóját róla abban az ütemben, ahogy ő a ruhaként funkcionáló takarót tolta le rólam.

- Ha elhajítom a telefonodat és esetleg összetörik mennyire leszel mérges?- kérdeztem közel hajolva hozzá ugyanis az a idegesítő készülék már megint akkor szólalt meg amikor nem kellett volna neki.

- Rád??? Nagyon… - mondta és belemarkolt fenekembe, míg másik kezével maga alatt a telót kezdte keresni.

- Vond ki magad a forgalomból. – világítottam meg előtte egy ötletet.

- Fontolóra veszem… - mondta és hunyorogva maga elé tette a készüléket. - a barátnőd!- tolta felém.

- Alapos indokod legyen azért, mert hívtál…- egyenesedtem ki, és míg ő feküdt én addig a felhúzott térdeinek dőlve telefonáltam volna.

- Maisy Te vagy az? – kérdezte a vonal túloldalán egy hang… Először lefagytam majd éreztem, ahogy a telefon lassan csúszik ki kezemből nagyot csattanva mellettünk a padlón. Testemben a sokk hatása gyorsan folyt végig… éreztem, ahogy teljesen eluralkodik felettem. Igen apa én vagyok…