9. rész

Sziasztok! Itt a következő részem! Remélem tetszik. Jó olvasást! Csókoltat titeket Dorka

A tükörrel szembe fordulva, a balett korlátnak támaszkodva körözgettem a bokámmal, egyiket szépen lassan a másik után. Eszem ágában sem volt semmiféle őrültséget csinálni ugyanis nem messze tőlem a tükörnek dűlve egy göndör gardedám vigyázott rám… Egyszerűen nem tudtam már emiatt haragudni rá, hisz mégiscsak elhozott ide és belógott velem egy táncpróbára (okés, hogy ez le lett előre beszélve, de akkor is) ami azért tényleg nagyon rendes volt tőle.

- Mire gondolsz?- nézett fel rám, göndör fürtjei most látszani engedték zöld szemeit.

- Arra, hogy hálás vagyok neked…- hirtelen nagyon őszinte lettem.

- Igazán?- kérdezte.

Becsukva szemeimet fejemmel is körözni kezdtem, majd bal kezemet kinyújtva végig nyújtózkodtam a korláton. Mire lassan visszaemelkedtem előző pozíciómba Ő már mögöttem termett, kezei ugyanazt a tartás felvéve, mint az enyémek. Tükörképeink egymás tekintetébe olvadtak és csak mély lélegzetvételek sorával tudtam magam arra késztetni, hogy két lábon maradjak. Fura dolgok történnek körülöttem…

- Mi…- próbáltam volna hangosan is kifejezni gondolataimat, de nem tudtam, mert félbeszakított.

- Cssss…- tette mutatóujját ajkai elé. – táncolj velem!- bújt hátulról a fülemhez és szavai szinte könyörögve hagyták el száját.

- Hmmm. - éreztem, ahogy szívem egy érdekes menetbe kapcsol át, aminek köszönhetően egyre jobban az hitette velem, hogy ki akar szakadni a mellkasomból.

Gyengéden ujjaim alá nyúlt a korlátnál és így nagyon óvatosan, gyengéden leemelte őket onnan egészen az oldalamig ahol leeresztette őket. Szinte éreztem, sőt láttam, ahogy az agya pörög, és ahogy elengedte kezemet azonnal utána is kapott, majd egy határozott jól irányított óvatos mozdulattal maga felé fordított így találtam magam nagyon-nagyon közel mellkasához.

- Csak egy tánc. – emelte fel államat egy pillanatra, hogy szemembe lásson.

Mondhatott volna bármit is egyszerűen nem éreztem arra lehetőséget, hogy az okés-nál különbözőbb választ adjak. Talán nem is akartam, hogy legyen más opció. Talán.

- Csak… egy… tánc… - ismételtem utána a szavait hatalmas szünetekkel, majd éreztem, hogy derekamnál csípőjéhez ránt lágyan és én, mint egy rongybaba engedelmeskedtem neki. Tényleg úgy lógtam ott karjaiban, mint egy baba… a kezemet nem voltam képes felemelni magam mellől, egyszerűen nem.

- Na de magácskának milyen tánctanára volt? – kérdezte vállamhoz hajolva. – ez a tartás eléggé gyenge!- mondta és mindezt olyan közel tette arcomhoz, hogy bőrömön éreztem, ahogy közben elmosolyodott.

- Úgy gondolja? – kérdeztem tőle érdeklődve.

- Úgy…- válaszolta.

- Akkor mutassa meg, hogy hogyan is kell mindezt csinálni! Úgy látszik, nekem fogalmam sincs!- rántottam meg vállamat lassan, majd lebiggyesztett ajkakkal a földet kezdtem pásztázni.

- Azt hittem sosem kér meg!- jelentette ki majd már csak azt éreztem, ahogy ujjai ismét végigfutnak lassan a bal karomon majd határozottan kezemet a hátára teszi. – ezt ide!- adta ki az utasításokat, majd másik kezem után nyújt azt pedig sajátja közé fonta. – tökéletes!- bólintott és ekkor pedig már éreztem, hogy fordulunk, lábaim meg mintha erre lennének programozva követték az övét.

Abszolút ő vezetett, hiszen én erre képtelen lettem volna. Agyam ködössé vált és úgy éreztem magam, mint akivel bárki bármit tehetne jelen pillanatban hisz fizikailag képtelennek véltem azt, hogy ellenkezzek… Egyszerűen nem ment volna, és nem is ment.

Konkrétan már a lebegés jelensége jutott eszembe magamról, hisz ha nem tartott volna magánál tuti ellebegtem volna valahova máshova, vagy konkrétan egyszerűen csak összeestem volna, mint egy marionett bábu, ha nem tartják a kis rudacskáit. Egy szerep játszása ragadt rám, mintha nem is saját magam lettem volna… ténylegesen ezt éreztem.

- Mit gondol? Szakmát válthatok?- kérdezte és láttam meg akar pörgetni, ami először sikerült is, de a második körnél a tökéletes stabilitásomnak köszönhetően konkrétan lábaim összecsuklottak alattam így egyre közelebb kerültem a padlóhoz, amin az sem segített, hogy fogta a kezemet, hiszen szerencsésen magam után rántottam őt is.

Ott feküdtünk mindketten a padlón, de egyikőnk sem szólalt meg. A csendes teremben csakis az hallatszódott, hogy mindketten ziháltunk. Nem csak én, de Ő is… úgy éreztem nem jutok rendesen levegőhöz, de mozdulni nem tudtam így csak inkább kezemet mellkasomra téve próbáltam csillapítani rakoncátlankodó tüdőmet.

- Kérlek ne…- mondtam ki végül.

- Mit ne?- kérdezte érdeklődve.

- Ne válts szakmát…- ingattam a fejem a földön, majd hallottam, hogy mély hangján igazán jólesően nevetni kezd. – komolyan mondom! Mások testi épsége érdekében!- mondtam és kezdtem annyira erősnek érezni magam, hogy kezemet oldalamnál kitámasztva sikerült lassan, de biztosan felülnöm.

Ő viszont csak továbbra is ott feküdt, karját szemén pihentetve, ugyanis ha nem így tette volna, akkor a mozgássérült Maisy mellé lett volna egy vak Harry-je is a városnak. Ez a póza engedtette látni azt a rengeteg tetkóját, ami karját borította.

- Ennyire szereted őket?- kérdeztem törökülésbe helyezkedve szépen lassan végigmérve őt… vagyis a tetkóit az feszüléstől kidülledő izmos karján… vagyis a tetkóit a karján. Maradjunk az utóbbi megállapításnál.

- Mégis miket?- érdeklődött és ő is felült épp, úgy ahogy én, pontosan elém mintha a tükörképem lenne.

- A tetkókat… - mutattam karjára és próbáltam előző gondolataimat elsüllyeszteni.

- Jah…- nevetett fel ismételten. – néha nem tudom követni éppen miről, beszélsz!- vallotta be őszintén mire én is elnevettem magam.

- Lehet, hogy nagyon lassú vagy… nem gondoltál még erre?- kacsintottam rá.

- Az nem mindenhol hátrány…- jegyezte meg és sunyin visszakacsintott rám, amit én egy szokásos fejrázással reagáltam le. – amúgy igen… szeretem őket. Már a következőnek is megvan a tervezete…- magyarázta.

- És???

- Ha elmondanám, akkor lehet, hogy meg kellene, öljelek…- gondolkozott el sejtelmesen.

- Minden bizonnyal. – értettem egyet vele.

- Két madár lenne… - kaptam egy kis információt az államtitokként kezelt tervéből.

- És hol? – érdeklődtem.

- Megmutassam?- kérdezte és közelebb hajolt hozzám, de mintha a nyelvemet elvitte volna a kiscica megint a némultság csodálatos medrébe estem. – hallgatás beleegyezés…- könyvelte el magának mosolyogva, majd felemelve jobb mutatóujját végighúzta azt mellkasomon, figyelve arra, hogy tekintetemet el ne veszítse sajátja fogságából. – itt lesz a két szépség, egymással szemben…- és előző mozdulatsorát megismételte mire éreztem, hogy teljesen libabőrös leszek érintése alatt.

- Biztosan… biztosan…

- Biztosan mi?- kérdezte észrevéve azt, hogy mit ért el felettem előző tettével egészen kivirult az arca. A kisfiús gödröcskéi az ajka sarkában látványosan mutatkoztak, szemei is szinte csak úgy csillogtak, mint a legszebb ékkövek.

- Biztosan szépek lesznek. – csuktam be a szememet és így a sötétségben hirtelen valahogy egy tisztaság borult az agyamra… mit művelek? – villant fel bennem. – mi mit művelünk itt?- úszkált a gondolat előttem. – illetve biztos az is…- nyeltem egy nagyot és próbáltam erősen koncentrálni arra, amit mondani szeretnék.

- Hogy?- hallottam hangját már oldalról, felkeltettem az érdeklődését úgy tűnik.

- Biztos az is, hogy nem vagyok normális…- mondtam és megfordultam majd mielőtt meggondolhattam volna magam kezemet nyaka köré fontam és lábujjhegyre állva közelítettem ajkaimat az övéihez.

Eddig én nem voltam képes mit tenni, na, most a sorban ő jött. Azt hiszem teljesen lefagyott és hirtelen nem tudott mit kezdeni azzal, amit éppen művelek. Igazából ekkor jöttem rá arra, hogy valószínűleg teljesen bolondot csinálok magamból, és lassan elengedve őt próbáltam meg nem történté tenni a dolgokat, amikor is megszólalt.

- Jó helyen vannak ezek…- tartotta vissza karomat attól, hogy elhúzzam tőle majd most azt hittem, hogy Ő fog lépni, de nem így lett, vagyis nem úgy konkrétan, ahogy én gondoltam volna. Ajkait arcomra helyezve a világ legédesebb csókját lehelte oda, majd orrát végighúzta szám kis gödröcskéjétől egészen fülemig kínozva ezzel engem. – na, szóval ki is az, aki nem bír magával?- dörmögte fülembe.

- Kikészítesz…- nyögtem ki hirtelen pedig nem is volt szándékomban, hogy megszólaljak. Érdekes.

- Igen a holnapi próba 7től lesz! – nyitott be ránk egy nő feltételezem mobilon beszélve, amire is én nemhogy elugrottam volna tőle szinte ráugrottam félelmemben, amin persze ő csak felkuncogott.

- Nyugi… nyugi… Nem bánt senki!- simogatta meg hátamat tényleg úgy mintha komolyabb bajom lett volna, pedig csak halálra rémültem egy másik ember hangjától. Ő mókásnak találta ezt, én viszont annyira nem.

- Styles… te menj, oda ahova gondolom!- mosolyogva reppentem el tőle majd a nő felé fordultam, aki telefonálását csak éppen most fejezte be, észrevéve minket így.

- Maguk pedig?- nézett ránk érdeklődve.

- Én éppen indulóban vagyok…- intettem neki majd sietősen cuccaimhoz lépkedtem és felszedtem őket a földről, majd gyorsan bármilyen beszélgetésbe keverődés nélkül kiléptem a teremből.

- Képes lettél volna bent hagyni…- szólalt meg mögöttem mire én kiejtettem a kezemből mindent. Hogy került ő mögém? Hogy került ő ki a teremből egyáltalán?

- Ezt meg ne merd tenni még egyszer…- sziszegtem a fogaim között kedvesen, majd csizmámba belebújva a többi cuccomat is próbáltam felszedegetni.

Ő csak a falnak dűlve oldalasan, nézett engem mosolyogva addig, amíg meg nem szólalt a telefonja.

- Bocs… ezt fel kell vennem!- nézett a zenélő tárgyacska képernyőjére, majd hátat fordítva elindult a másik irányba.

- Felőlem… - rántottam vállat, majd vele ellentétbe én a másik irányba indultam el ott hagyva őt szótlanul… lepődjön meg ő is egy kicsit ezúttal.

A lakásomig jutásom lelépésem után igen érdekesre sikeredett ugyanis az ismerős utcák is ismeretlennek tűntek számomra mikor kiléptem az épületből. Ettől függetlenül elég magabiztosan sétálgattam az eső áztatta utcákon olyan világbéke ábrázattal arcomon, hogy szerintem többen azt hitték, hogy nem vagyok normális, talán az is megfordulhatott a fejükben, hogy most szabadultam valamelyik diliházból, de nem érdekelt…

Néhány óra kóválygás után, mikor lépcsőm aljára érkeztem azért áldottam az istent, hogy valami magasságos erő hazavezetett, mert azért bármennyire élveztem is London utcáinak felfedezését kótyagos fejjel, lábam nem feltétlen vélekedett erről ugyanígy.

- Csak feljutok valahogy…- beszéltem meg magammal, majd erőt merítve felkocogtam az első sor lépcsőn, ekkor pedig egy kódot benyomva kitártam a bejárati ajtót és szembenéztem a további drágaságokkal. – Ohh yeaahhh!- örültem meg a több fordulónyi lépcsőnek, majd belépve a házba a postaládám felé fordultam és kiürítve azt nekiláttam a Himalája megmászásának… legalábbis számomra annak tűnt.

Örömmel vettem tudomást arról, hogy negyed óra alatt sikerült is felérnem a lépcső tetejére és már szinte eufórikus boldogsággal nyitottam volna az ajtómat, amikor a földön egy csomagot véltem felfedezni.

- Ez meg?- nyúltam érte, és míg fél kézzel az ajtót nyitottam, azzal a kezem, ami amúgy is teli volt már a kis becsomagolt valamit kezdtem bontogatni. Ennek köszönhetően annyira nem volt egyszerű dolgom, de megoldottam.

Mintha valamit elhagytál volna… H. – ez a cetli volt a csomagban, a két CDvel együtt, amit én vettem még délután.

- Multifunkcionális üzlet. – jutott eszembe hirtelen, majd elmosolyodva a hifi felé andalogtam és találomra kibontva az egyik CDt betettem a lejátszóba. - így ni… - csaptam össze kezemet majd az elindítása után ritmusra lépkedtem be a fürdőbe.

Egy jó alapos forró zuhany után kezdtem úgy érezni, hogy kezdek visszatérni ebbe a világba és kilépve a zuhanytálcából egy törülközőt magamra tekerve indultam is egy teát készíteni magamnak, remélve azt, hogy attól véglegesen is megoldódik az elvarázsoltságom.

Bögrémmel a kezemben, a pultnak dűlve kezdtem el nézegetni érkezett leveleimet és addig minden rendben is volt, míg csak hirdetőleveleket nyitogattam meg ilyesmiket, de amikor az utolsó lapocskához értem az ütő is megállt bennem, és szinte lelassítva láttam, ahogy a bögre kiesik kezemből és előttem millió darabra törik…

A jövő héten a városban leszünk néhány napra. Szeretnénk találkozni veled. Apa