10. rész

Sziasztok! Íme egy meglepetés rész így hétfőre! Úgy érzem eléggé lazára sikeredett, nem kifejezetten az az esemény dús rész lett, de megesik hogy ilyen lesz a megírt rész. Remélem ettől függetlenül tetszik majd nektek azért! Jó olvasást! Puszil Titeket Dorka

Úgy gondoltam, ha nem veszek tudomást a kis üzenetről, amit kaptam hétfőn, akkor talán meg is fog szűnni. Legjobb dolognak véltem azt, ha tényleg a feledés homályába száműzöm, és úgy teszek, mintha semmit sem történt volna. 5 percet szántam rá összesen, na, jó 10… valójában egy órás kiakadást jelentett az az aprócska levél számomra, de legyőztem és túltettem magam rajta. Egy bögrével szegényebben, de jól vagyok. Tényleg.

- Most komolyan… Dirty Dancing már megint?- kérdezte barátnőm és enyhe nem tetszését kifejezve lóbálta meg feje mellett a DVD tokját amit én oly nagy kedvvel választottam ki.

- Nem kérek kommentárt… nálam van a popcorn, enyém a lakás szóval Én választok!- jelentettem ki magabiztosan és felé dobtam a párnát a kezemből. - meg amúgy is… tudod ez a film olyan lelkierőt ad a kis bénának!- véleményeztem magam humorosan hátha ez meghatja majd kedves lelkét, és ekkor a felstócolt jobb bokámra mutattam.

- De sajnállak én téged. - mondta igazán „hihetően”. – tényleg mikor is volt ez nézőpontváltásod? Mármint mikortól is lehet téged sajnálni? – kérdezte cinikusan.

- Mától… mostantól. – bólogatva néztem fel, mire mindketten hangosan nevettünk fel.

- Na, jó… most végre vagy elindítod ezt a filmet vagy Baby-t a DVDvel együtt a sarokba dobom!- fenyegetett meg.

- Dehát Baby-t senki sem ültetheti a sarokba. – idéztem fel Patrick Swayze egy híres mondatát a filmből, próbálva úgy kiejteni a szavakat, ahogy Ő tette akkor.

- Remélem, szolgáltatod majd hozzá a szinkront. – jegyezte meg eldőlve a kanapén.

- Ez csak természetes…- nyomtam le az enter-t a laptopon, majd lehajtva képernyőjét a falra vetített képre ragadt tekintetünk. Igen így tettünk ugyanis nincs TVm, mert nem tartom szükségesnek. Ellenben van egy csodálatos projektorom, meg egy szabad falam a szobám alatti kis nappaliban ahol a házi mozi élményeit élvezhetjük. Szó szerint.

- Én nem gondoltam komolyan. – fordult felém Alexa.

- Én viszont igen…- kacsintottam felé, majd a telefonomat a hasamra téve átadtam magam Johnny iránt érzett szerelmemnek, hisz ki ne lenne szerelmes, hacsak a film erejéig is a Patrick által alakított karakterbe?

Én kifejezetten élveztem a filmet, sőt szinkronban nyomtam vele a teljes forgatókönyvet, ahogy ezt megígértem, mindaddig, míg kedves barátosném hozzám nem vágott egy párnát „Psssssszt” utasítással. És még, hogy nem örül annak, hogy ezt nézzük… magyarázza másnak, ne nekem. Tudtam én ezt előre, hogy így lesz.

Éppen a táncoktatós hosszabb résznél jártunk, amikor a hasamon elkezdett rezegni a telefonom… sms-em jött, mint az elmúlt két napban olyan sokszor. A Göndör úgy gondolta, hogy random üzenetek küldésével fogja „feldobni” a kedvemet a nap legkülönbözőbb véletlen pillanataiban… felettébb örültem nekik, főleg amikor ma hajnali kettőkor édes álmomból keltett fel a telefonom őrjítő csipogása. „Alszol már? Valószínűleg most kelthettelek fel. Hupsz…”

A legtöbbet ignoráltam és csak egy jót mosolyogtam rajta, de Ő nem adta fel. Óránként 3-4 üzenettel gazdagította a postaládámat, néha kifejezetten értelmezhetetlen üzenetekkel. Ezekben az esetekben őszintén elgondolkoztam, hogy vajon mit kaphatott a kis göndör feje.

Legelső válasz smsemet reggel küldtem neki, amikor hajnali 5kor kidobott az ágy (fogalmam sincs, hogy miért valószínűleg az előző napi semmit tevés okozhatta ezt) és úgy gondoltam, hogy ezúttal én jövök.

,,Alszol még? Hupsz… valószínűleg most MÁR nem.”

„ Álmodok…” És itt kezdődött az egész napos sms-csata, ami a nem igazán eseménydús napomat kellemesen kiszínezte.

- Ki az?- kérdezte barátnőm a hasamon rezgő tárgyacskára mutatva.

- Senki. – rántottam vállat és lesöpörtem a kis készüléket a hasamról.

- Ühüm… akkor a senki miatt vagy rákattanva a telefonodra mióta itt vagyok!- jegyezte meg úgy, hogy rám sem nézett. Tényleg így lett volna? Nekem igazából ez annyira nem tűnt fel, de komolyan. - összenőttél vele vagy mi?- folytatta.

- Talán?- kérdeztem félve, majd kinyújtva kezemet érte nyúltam és odadobtam barátnőmnek azt. – nézd meg... kommentárt nem kérek. Ez És ez a beszélgetés valójában meg sem történt!- jelentettem ki neki és visszamerülve a film világába próbáltam nem észrevenni Alexa arckifejezéseit, amiket az üzenetek láttán vágott. Persze a végén, amikor már pötyögött valamit az azért feltűnt…

- te meg mit is csinálsz?- kérdeztem tőle érdeklődve.

- Igent mondok egy találkozóra. – válaszolt teljes komolysággal.

- Az én nevemben? – ment torkomra a falat popcorn, amit éppen az előbb vettem a számba. Mondjuk ez logikus volt, hiszen az én telefonom volt az ő kezében.

- Szerinted?- kérdezte és láttam teljesen nyugodtan rányomja ujját az elküldés gombra.

- Az én nevemben. – váltottam kijelentő módra. – Alexa… téged megöllek. - esett le teljesen a dolog, és valahogy ekkor ez a reakció is számomra teljesen logikusnak tűnt.

- Csak ennyit kell mondanod: Köszönöm. – tátogta majd visszadobta a kezembe a telefont és örömittasan pislogott felém. – én megmondtam!- ült fel elégedetten.

- Bolond vagy… - ráztam a fejemet és a kis képernyőn lévő elküldött üzenettel szemeztem.

Okés. – ennyi volt benne mindössze. De így is elég volt ahhoz, hogy barátnőm kicsit felforgassa a délutánomat, vagyis ezzel már estémet.

7 órára érted megyek. Dress Code van Tündérke. H – pillanatokon belül érkezett a válasz az én válaszomra.

- Alexa… - vettem egy mély levegőt, majd kifújva azt barátnőm szemébe néztem.

- Igen?- kérdezte.

- Az ajtóm arra van… kérlek, ismerkedj meg vele közelebbről!- mosolyodtam el és mutatóujjammal a vállam fölött az előbb említett dologra mutatva.

- És még be sem fejeztük a filmet… - jegyezte meg kicsit sajnáltatva magát, de közben azért látszódott, hogy mindet tudóan mosolygott.

- Alexa… - ismételtem el nevét hangsúlyosabban.

- Jól van… jól van.. pattant fel a helyéről, de közben igazán jól elszórakozott magában a történteken. Ki volt az arcára írva minden, meg ismerem már annyira, hogy lássam rajta ezt. – Valaki nagyon morcos lett most hirtelen. – jegyezte meg csak úgy elvetve.

- Valaki nagyon okos lett így hirtelen…- fordítottam át mondatát a saját verziómra.

- mellékesen megjegyezném, hogy jók az új CD-id… - sutyorgott miközben már háttal volt nekem indulva az ajtóm felé. Szóval azokat meg észrevette, csodálatos. – de gondolom ez is mindentől függetlenül termettek a lakásodban.

- Nagyon jól gondolod. – bólogattam, habár ezt ő nem láthatta.

- Legalább ne hazudnál magadnak te lüke… - rázta a fejét, majd egy csókot dobva kezével kilibbent a lakásomból.

Ezt azért így szépen lerendeztük. Alig érkezett meg a kis szerda délutáni csajos estére, de már el is ment… Valójában mondjuk én tettem ki a szűrét hirtelen, mert nem is tudom… miért is tettem azt? Igen meg van. Mikor meglátta az üzeneteket, amit, mint legjobb barátnőmnek megmutattam, felvillant az arcán a sejtelmes, okoskodó, mindent jobban tudó mosoly és azt így hirtelen nem tudtam volna elviselni… miért? Nem tudom. Megesik az ilyen… szoktam megkattanni így egyik pillanatról a másikra. De ezt ő úgy is tudja

Kinyomva a filmet némán ültem magamban a fotelemben, amikor is rápillantottam az órára. 6 órát ütött kereken… telefonom a kezemben ekkor ismét rezgett. Meglátva kitől jött üzenetem konkrétan hangosan felnevettem.

Jobb lesz, ha készülődsz. Gondolom, még mindig egy helyben ülsz és gondolkodsz az élet nagy dolgain. Tudod találkozód van a Potterrel… Randid. Az óra ketyeg. – Alexa.

Ilyenkor azért megfordul a fejemben, hogy ez a lány valójában véletlenül nem-e boszorkány? Várjunk csak… mit írt ez? Randi??? Okés nem boszorkány. Letettem erről a teóriámról, szimplán csak hülye.

Max egy szimpla találkozó, amire igazából nem is én mondtam igent, hanem Ő. Szóval…

Mondjuk azért eléggé elgondolkoztató, hogy erről a dologról már akkor kezdtem el nagyban elméleteket szövögetni, amikor a készülődés közepén voltam… Észre sem vettem konkrétan, hogy mit művelek, csak járkáltam az fürdő és az emelet között.

Mintha az ellenkezés gondolata meg sem fordult volna bennem. Megtehettem volna, hogy itthon maradok és tényleg meg sem mozdulok, de a felülemlítettek alapján egyértelműen, hogy nem ezzel az opcióval éltem… érdekes. Nem?

Ruháimat, mint egy könyv lapjait lapozgattam át gyorsan, keresve az ismeretlen dress code-hoz legjobban illő öltözéket. Végül egy fekete, fél vállas, egyszerű darabra esett a választásom… azzal ugyanis bárhova is megyünk nem nyúlhattam mellé. Hajamat megszárítva, vállamra leengedve hagytam.

Épp az enyhe sminkemhez passzoló arany nagy karkötőmet csattintottam a csuklómra, amikor is megszólalt hirtelenben a kaputelefonom, majd azon nyomban el is hallgatott. Pillanatokon belül pedig már az ajtómon kopogtattak.

- Azonnal…- szóltam ki az érkező személynek, aki az óra állása szerint csak egy ember lehetett. - itt is vagyok. – nyitottam ki az ajtót és a szememet a padlóról ekkor emeltem fel, meglátva azt, akit ott várt engem.

A Göndör öltönyben, szépen vasalt ingben, kezében zakójának kabátjával nekidőlve a lépcsőkorlátnak várt. A látott képet néhány pillanatig fel kellett dolgoznom… Egyszerűen csak muszáj volt.

- Hát… - ennyit sikerült összehoznom véleményként.

- Önnek is szép estét asszonyom!- ragadta meg gyengéden kézfejemet és egy gyengéd puszit nyomott arra. – igazán csinos a mai este. Talán valahova készül?- kérdezte felpillantva arcomra.

- Készülök?- kérdeztem vissza ugyanis a hova tartunk rész nálam már megint kimaradt.

- Majd meglátjuk. – rántott vállat sejtelmesen.

- Kötelességemnek érzem, hogy mielőtt elindulnánk, megosszak magával valamit. – vezettem fel titokzatosan mondanivalómat, majd vállát megérintve közelebb hajoltam hozzá. – a meghívására nem én mondtam igent. – suttogtam neki. - engem erre aljasan rászedtek…- nagyítottam.

- Igazán?- kérdezte. – mégis itt van. – jelentette ki önelégülten.

- Ha gondolja, visszamehetek. - nyúltam a kilincsért.

- Arról szó sem lehet… - rázta a fejét, miközben elkapta éppen a kilincsért nyúló kezemet. - nem lenne érdemes kihagynia a mai estét…- kacsintott rám zölden csillogó szemeivel.

- Úgy gondolja?- érdeklődtem felhúzott szemöldökkel.

- Úgy… - hajolt közelebb hozzám. – minden bizonnyal állíthatom, hogy élvezni fogja a ma estét… élvezni. – suttogta a fülembe a szavakat, mire muszáj volt egy nagyot nyelnem ugyanis mintha megfagytam volna egy pillanatra.

- Érdekesen hangzik…- dadogtam.

- Az is lesz…- mondta és ahelyett, hogy visszahúzódott volna előző tartásába rendesen, inkább végighúzva ajkait fülemtől egészem számig próbált az őrületbe kergetni. Biztos ez volt a célja. – erről biztosíthatom. – és mikor már ajkaink majdnem egymáshoz értek volna akkor reppent el tőlem tudatosan.

- Szemtelen. – nyögtem ki kis játékára utalva.

- Nem tudom, miről beszélsz Maisy…- rázta fejét, majd továbbra is fogva kezemet elindult lefele a lépcsőn. Aha… nem tudod. Én is így gondoltam.

Élvezni az estét igen érdekes formáját mutatta be ma. Őszinte meglepetésemre elvitt a színházunkban egy vándortáncestre, amit én tényleg élveztem… arról viszont már, hogy az ő fejében mi játszódott le arról inkább nem nyilatkoznék. Van egy tippem, hogy ez a műfaj nem igazán nyerte el a tetszését, ámbár hősiesen végigülte az előadást… azzal szórakoztatva magát, hogy bal vállamról is egyre jobban húzogatta lefele a ruhát. Lehúzta, én felhúztam, lehúzta, én felhúztam.

- Remélem Mr. Styles élvezte a táncot. – álltam fel mikor mindennek vége lett.

- Még aztán hogy…- állt fel ő is velem szemben és mosolyogva farkasszemezni kezdett velem.

- Igazán köszönöm, hogy a kínok kínját is átélte miattam. Van-e esetleg mód rá arra, hogy megháláljam eme hősies tettét. - kérdeztem halkan kíváncsian.

- Sorolhatom? – lépett közelebb hozzám és csintalan mosolyával megfűszerezve tette fel (remélem) költői kérdését.

- Inkább ne…- válaszoltam neki határozottan és kezembe fogva táskámat, 180 fokot fordulva elindultam volna kifele a teremből, hacsak a túloldalon meg nem láttam volna egy számomra nem túlságosan kedves ismerősömet. Megtorpanásomat ő is észrevette ugyanis amilyen gyorsan fordultam eme irányba, olyan gyorsan váltottam is vissza a pozíciót. – kérlek… szépen nyugodtan tűnjünk el innen. Minél hamarabb… Azonnal például. – kértem tőle elég feszült tekintettel.

- Miért?- kérdezte érdeklődve.

- Maisy Wilson?- hallottam meg nevemet a távolról.

- Ezért…- forgattam meg a szememet, de mire kettőt pillantottam volna ő értve a helyzetet, megragadva kezemet szinte kiviharzott innen.

- Maisy? – hallottam még mindig a fiú hangját. Menekülésünk nem volt túl hatásos.

- Futunk? – fordult egy pillanatra hátra.

- Mindenképpen… csak siess. – mondtam és szinte hozzá kötve, libbentem utána a színház folyosóin.

Nem törődve merre megy, hagytam magam vezetni annak érdekében, hogy a találkozás azzal a fiúval még véletlenül se jöjjön össze.

- Azt hiszem sikerült leráznunk. – jegyeztem meg mikor már idegesítő hangja nem visszhangzott a fülemben. - köszönöm. – mondtam.

- szerintem meg nem…- mondta teljesen váratlanul és spontán kinyitva egy ajtót berántott a helyiségbe maga után.

- Te…- szólaltam volna meg ugyanis szinte engem összenyomva lapult a falhoz.

- Psssszt!- tette ujját ajkaimra és még így sötétben is láttam, ahogy a szemei csillognak… libabőrös lettem ettől a felismeréstől hirtelen.

- Asszonyom… nem látott erre fele egy fekete ruhás lányt, egy göndör férfi kíséretében?- hallottam meg a nem kívánt hangot. Kérdését egy ismeretlen nőhöz intézte.

- Fekete ruhás lány? Kisfiam… Észrevetted már, hogy hol vagy? Színházban.. Mit gondolsz, számon tartom, hány ilyen embert látok nap, mint nap…- kezdett el zsörtölődni az én kedvenc kis takarító nénim, aki az idegeneket bolond kérdéseit nem kifejezetten jól tolerálja. - erre ugyan nem járt semmiféle ilyen emberke… Látod most zárom a ruhatárat is. Itt ugyan nincs semmiféle fekete ruhás kisasszonyod. Jobb, ha máshol keresed…- adott „kedves” tanácsot a srácnak és a zárban elfordította a kulcsot. A mi zárunkban.

- Tudod…- kérdeztem volna, de nem engedte befejezni mondatomat.

- Szeretnéd leleplezni magad?- kérdezte suttogva, szinte arcomhoz simulva.

- Már elmentek…- hallottam távolodó lépteiket és kifújtam egy adag levegőt. – viszont minket ide bezárva itt hagytak…- jelentettem ki egyre halkuló hangerővel ugyanis mire végigmondtam volna mondatomat érezni kezdtem, ahogy édes lehelete nyakamat kényezteti. Nem engedett tartásából, esze ágában sem volt ilyet tenni. - mit fogunk mi itt csinálni?- jött belőlem egy ártatlan kérdés.

- Lenne egy pár ötletem…- pimaszul csak ennyit válaszolt….