XXIV. rész - Do or Die

Sziasztok! Íme eljött a vasárnap és ez biztos következő részt jelent! Köszönöm az immáron KILENCVENre kerekedett olvasói táboromat, imádlak titeket. Remélem tetszik, jó olvasást hozzá! Puszi Dorka

U.i.: Nem tudom hányan láttátok már, de itt is megemlítem ezt a kérdést/ajánlatot. Ha szívesen látnátok valamelyik kedvenc előadótoktól itt számot (akár címként, vagy esetlegesen benne magában a történetben), írjátok meg nekem és ha tudom felhasználom. J

Do or Die

You and I'll never die.
It's a dark embrace.
In the beginning was the light of a dawning age.
Time to be alive.

Nem emlékszem arra a pillanatra, amikor elaludtam. Lassan próbálom úsztatni az emlékeket az agyamban, nehogy még így az ébredés utáni pillanatban olyan nagyon megzavarják a reggeli elmémet. Jobb, ha javítom magam és mondom azt, hogy éppen csak ébredeztem. Tudtam, hogy nem ott vagyok, ahol lennem kellene úgy hivatalosan, de az igazság, hogy úgy hivatalosan nem is érdekelt.

Egyik pillanatban éreztem, ahogy valami hideg levegő csapja meg a pólómból kikandikáló pucér bőrömet, erre automatikusan reflexszerűen húztam fentebb magamra a puha polár takarót, ami már teljes mértékben rám csavarodott. Vajon Ő nem fázott?

- Jó reggelt!- köszöntött halkan, s forgolódtam egy kicsit még, de éppen annyira óvatosan, hogy le ne essek az aktuális ágyamról, ami amúgy a Range-ének hátsó ülése volt. Igen itt éjszakáztunk… egy teljesen random parkolóban, a kocsijának hátsó ülésén, mert akkor az tűnt a legtökéletesebb ötletnek… és nem bántam meg.

- Jó reggelt… - motyogtam, majd már a szememet is kinyitottam s óvatosan addig-addig tápászkodtam, míg az ajtónak dűlve fel nem tudtam ülni és csak néztem őt, ahogy az ülés totál másik végében ül kedvesen.

- Jó reggelt. – ismételte, de olyan áhítattal és nyugalommal, ami már csak így ránézésre is elringatta a lelkemet egy kellemes helyre.

- Jó reggelt. – nem tudtam tovább nézni, be kellett hunynom a szememet és éreztem, ahogy a bőrömet egyre jobban önti el a pír. Nem értettem az egészet, de olyan jó érzés volt.

- Nagyon békésen aludtál. – közölte ezt velem.

- Mert jó helyen voltam. – csúszott ki a számon és a polár takarót ezúttal már a fejemre is húztam… úgy viselkedtem, mint egy fruska, de legalább, mint egy óvodás.

- Csakugyan? – kérdezett vissza. – nem lehet túl kényelmes egy kocsi hátsó ülésén összehajtogatva lenni és úgy aludni… de tényleg, neked sikerült. – szórakozott is volt a hangja kissé, de az is hallatszott rajta, hogy tényleg nem hiszi el azt, amit mondok.

- Igenis kényelmes volt. – vágtam neki vissza, majd lehullajtottam magamról a takarót, mert rájöttem, hogy muszáj látnom és az az egy méter is távolság, igen nagy távolság és az sem lehet köztünk.

- Miért? – nem értettem kérdésének okát, hisz úgy hiszem egyértelmű volt.

- Ezért... – oldalasan ültem lassan az ölébe, s ismételten az ajtónak dőltem, majd kezembe vettem az arcát (ez a hirtelen jött bátorság az elmúlt pár órában nem tudom testem melyik bugyrából támadt rám… de nem is érdekelt) majd megsimítottam a szeme alatti kis karikákat. -… te viszont nem aludtál, ha jól gyanítom egy pillanatot sem. – szinte szájára suttogtam a szavakat, s úgy dobogott a mellkasomban a szívem, hogy majdnem meg is szökött onnan.

- Jobb dolgot csináltam. – lehunyta szemét, s úgy élvezte érintésemet, nem ellenkezett átadta magát nekem, csak éppen annyit engedett meg magának, hogy karját átfonta mögöttem s hátamat simogatta egy-egy ujjával. – sosem láttalak még ilyen békésnek, gyönyörű voltál álmodban is… - mosolyába simítottam bele, s a bőrének selymessége elkápráztatott ismételten.

- Is? – na, jó… ezt meg miért tettem? Miért kérdeztem vissza?

- Gyönyörű vagy most is… - nyitotta ki a szemét, s farkasszemet nézett velem. -… gyönyörű voltál tegnap… - s hirtelenjében, mintha felébredt volna úgy ténylegesen gyors csókot lehelt a nyakamra, ami szabadon volt (a kendőjét eldugta előlem… azt mondta visszaadja, ha tényleg szükségem lesz rá). -… gyönyörű voltál azelőtt is… - nyakam másik oldala is kapott egy lágy csókot. -… meg azelőtt is… - vállcsontomat súrolta ajka. -… és holnap is az leszel, s azt követően is örökkön örökké… - végigjárta nyakamat, s mintha egy nyaklánc vonalát követte volna lehelte mellkasomra az ártatlan csókokat.

Ha van az alapjáraton lévő egyszerű pirulás, akkor azt hiszem, azt elfelejthetjük most… én nem pirultam, én itt már égtem. Bármit is felelni erre nem hogy nem akartam, de nem is tudtam volna… éreztem, ahogy a torkomban a gombóc, meg úgy a testemben még egy jó pár helyen és egyszerűen csak lassan, lassan az a gombóc majd felrobban, de úgy, hogy földet rengető katarzist hoz majd magával.

- Harry... – éreztem, hogy ez az, amit ki tudok mondani egyedül, s ezt is csak nagy nehezen.

- Igen? – simította el egy kósza hajszálamat a fülemtől, s megfújta bőrömet mibe beleremegtem, s ezt érezte Ő is, ahogy én meg azt, hogy Ő meg elmosolyodott, hisz ajka széle bőrömnél pihent.

- Csókolj meg… - nem tudtam megmagyarázni azt a belső kényszert, ami ezt kimondatta velem, de éreztem, hogy végigégette teljes mellkasomat, de egy helyet kihagyott… a legfontosabbat és már szinte könnybe lábadt szemem a várakozástól.

- Szebbet sem kívánhatnál Khara… - s teljes mértékben tehetetlenné téve engem, megragadta nyakamat, s úgy csapott le ajkaimra, mintha először tette volna ezt hosszú várakozás után… de volt ebben a csókban valami ténylegesen új, olyan különleges ismeretlen. Lassú volt, de mégis oly szenvedélyes… magával ragadott, és ahogy fölrepített a magasba meg is táncoltatott, mintha csak szárnyakat adott volna vele. – mennünk kell… - szinte nyögte, de keserű hangjában is volt valami édes.

- Tudom. – nyeltem egyet, s inkább csak próbáltam magammal ragadni a pillanatot nem is gondolva arra, hogy itt kell hagynunk most mindezt. – viszont így nem fogsz tudni vezetni. – kapaszkodtam bele a nyakába és úgy szorítottam magamat hozzá, mintha csak rátapadtam volna.

- Vezethetnélek téged… - ragadta meg a csípőmet, s ujjai már a vibrálásnak egy felsőbb fokát idézték el bennem.

- És pedig hova? – bújtam a nyakába.

- Az életbe…

A jókedvem az úgy hiszem természetfeletti volt, úgy sétáltam végig az épületen, mintha a világot meg tudtam volna váltani, s azt hiszem ez a jókedv igazán ragadt másra is. Habár elsősorban konkrétan leesett az álluk, hogy csak azt látják tőlem, igen tőlem, hogy magamban mosolyogva sétálok el előttük, sőt örömmel integetek minden olyan embernek, akit ismerek.

- Egy gyors zuhanyzás mielőtt Miss Lewis ideér. – tárgyaltam meg magamban mielőtt befordultam a szobámba, de mikor kinyitottam az ajtót valaki már ott várt… gondolhattam volna.

- Szép jó reggelt!- köszönt kedélyesen Allie.

- Szépet, jót, mindent… - bólintottam, s ruhás szekrényemhez léptem és próbáltam elővenni mit is akarok majd felvenni. Az átlagos kirántom, és azt veszem fel, ami a kezembe akad esetnél, most valahogy alapból többet álltam ott… végül csak egy sima fehér pólót meg egy szakadtas farmert húztam ki egy jól irányított mozdulattal.

- Lenyűgöző a jó kedved… - volt valami mögöttes a hangjában… tudta, amit tudott, tudta, de egyszerűen nem szólt egy szót sem.

- Hova is megyünk? – kérdeztem, hisz mondta, hogy ma el szeretne valahova vinni mielőtt még néhány nap múlva kiengednek.

- Te például haza… - kezdett bele, de bármit is mondott ezután már én azt nem hallottam… konkrétan mikor kimondta, hogy haza kiejtettem a kezemből a ruháimat, és ha a jókedvet lehet fokozni, akkor ez most megtörtént. -… komoly? – fordultam meg lassan, s kissé megremegett a hangom.

- Komoly. – bólintott, s felállt az ágyam széléről s lassan kezdett lépkedni felém. – igazán büszke vagyok rád Karah… a kezdeti nehézségek ellenére, gyönyörűen fejlődtél. – mondta, s mire ideért hozzám rám jött az, hogy meg kell ölelnem, s úgy is tettem miközben a könnyeimet is saját útjukra engedtem, s hagytam, hogy melegen tartva arcomat, összekönnyezve az ő felsőjét is lecsorogjanak arra.

- Köszönöm… köszönöm… köszönöm…

- Mellesleg… szép kendőd van… olyan ismerős. – tolt el már magától kedvesen. Tudta… ismételten is csak tudta.

- Ajándék volt egy… ismerőstől. – ez a rébuszokban beszélgetés még egészen kezdett megtetsződni. – ahogy az alatta lévő dolgok is. – motyogtam magamban, s még a gondolatába is belepirultam.

- Egy ismerőstől… ahogy ez az új inged is. – simította meg a karomat, amin az Ő kockás ingének ujja fedte a bőrömet. Kiszállva a kocsijából jobban fáztam, mint korábban, s azt is rám terítette.

- Ezt egy homelesstől szereztem útközben. – rántottam vállat mosolyogva, s lehajoltam az előbb elejtett cuccaimért.

- Hogy van Harry?- kérdezett rá miközben már a szekrényem alján lévő táskámért nyúltam. Tudtam, hogy ez is el fog jönni, de nem gondoltam volna, hogy ennyire különleges érzés lesz hallani… ennyire jó.

- Jól. – mosolyodtam el, de ezt a mosolyt ő nem láthatta, mert háttal álltam neki, de azt hiszem tudta, hogy milyen reakciót váltott ki belőlem.

- Hogy vagytok Ti? – ismételte meg a kérdését, de már kicsit módosítva a felépítésen.

- Mi? – fordultam felé hirtelen…

Édesanyám nem tudott értem jönni, mert még dolgozott, de Allie-vel megbeszélték, hogy majd ő hazavisz, hisz már elintéztek minden szükséges papírt korábban, s miután én is összepakoltam kedves társalgó emberkém segítségével az elmúlt 3 hét maradványait a szobámból indulhattunk ismételten… csak ezúttal már haza.

Késő délutánra járt már a nap, mikor a házunk elé fordultunk, de olyan régen jártam már erre, hogy egyszerűen beleborzongtam már csak abba is, hogy a ház előtt vagyunk. Sok minden történt azóta, hogy utoljára felléptem a verandánk lépcsőjén… s mennyi fog még ezután.

- Úgy látom anyu még nincs itthon… - néztem a kocsi feljáró irányába, s még ott nem láttam a kocsiját. Habár van garázsunk, a délután ilyen órájában még nem szokott beállni, mert sosem lehet tudni, mikor kell újra útnak indulnia. -… ha gondolod, bejöhetsz. – néztem rá kedvesen. – szívesen megmutatnék egy-két dolgot… - tényleg úgy tekintettem már rá, mint egy barátra és tényleg volt egy két dolog, amit megosztottam volna vele, tekintve egy igen erős közös vonásunkat. A zenét.

- Örömmel. – bólintott, majd már nyitotta is ajtaját. – segítek becuccolni is. – s már a csomagtartójánál voltunk, majd egy táskát a kezembe nyomott. – menj előre, nyisd, az ajtót megyek utánad… - bökött az ajtó felé fejével, én meg megragadva a csomagomat eleget is tettem a kérésének, s mágikus érzésekkel kerültem egyre közelebb és közelebb az ajtóhoz. Az eldugott kulcsot előkerestem, majd mikor kezemben volt, mintha több lett volna, mint egy szimpla kulcs… sokkal több. Viszont arra, nem számítottam, ami a zár kinyitása után következett.

- Meglepetés… - hangzott el kórusban az emberektől, akik mosollyal arcukon fogadták érkezésemet… nem voltak sokan, alig vagy tízen, de mindenki olyan boldognak tűnt, főleg édesanyám.

- Születésnapom van és elfelejtettem? – valahogy ez így kikivánzott belőlem, olyan stílusosan. – vagy annak örültök, hogy ki tudtam nyitni az ajtót? – kérdeztem és egyszerre mindenkivel nevettem fel hangosan.

- Te fogyatékos… - gurult előrébb Nora egy kis segítséggel.- … örülünk, hogy végre hazatolhattad a segged. Na, gyere ide… - invitált le magához, hogy megöleljen, s így is lett megölelt és a legkedvesebb ölelés volt az mit kaphattam, hisz utána valahogy mindenki körénk csoportosult és ölelt engem, mint még soha… mint még soha.

- Ha most megfulladok, akkor legalább már egy sima kórházba fogok kerülni… jól elintéztek. – némileg már örömkönnyekkel küszködve mondtam ezt, mire baromságom hatására barátnőm lábamra vezette kocsiját… csak mert szeret.

- Köszönöm… tényleg köszönöm. – mondtam mikor már szóhoz juthattam, s levegőt is kaptam.

Mint mondtam nem voltunk kifejezetten sokan, de aki itt volt az számított. Néhányan a központból, mert jóban lettem velük így a napok alatt (vagyis éppen velük nem voltam bunkó), itt volt anya legjobb barátnője, az enyém is, Allie akiről kiderült, hogy a legsunyibb tettestárs és legjobb színész a világon, s Zack is.

- A nappaliban van egy kis csipegetni való uzsonna, vacsora, szóval ne hagyjátok, hogy ránk maradjon… - anya kezébe vette az irányítást, s terelte is már az embereket abba a helységbe. Mosolyogva tekintett rám, majd miután megölelt otthagyott engem barátaim társaságában.

- Jó mosolyogni, látni. – mondta Zack kedvesen.

- Jó újra itthon látni. – nyomta meg az itthon szót… én is örültem neki, hogy itt lehetek. Hiába hazajöttem, ahhoz képest, hogy hogy távoztam, teljesen másképp érkeztem vissza, s egy kicsit újnak is éreztem a helyet, de mégis oly ismerősnek. Ismerős idegen.

- Jó. – bólintottam, a falnak támaszkodtam egy kicsit s a lábamat bámulva tanulmányoztam egy kicsit a földet gondolkodva a szavakon, mit is akarok mondani.

- Ha meg mered köszönni az egészet, én neked megyek a kocsival és el is töröm ezúttal a lábad… mindezt nem kell megköszönnöd… ez természetes volt, mi itt vagyunk neked, hátha egyszer megértenéd azzal a kemény fejeddel. – Nora sajátos módon adta tudtomra elképzelését.

- Akkor… nem-köszönöm? – néztem fel rájuk a padlóról, s most már tényleg összejött az, hogy muszáj volt sírnom… köszönöm a központnak, hogy ezt kihozta belőlem… igazán hálás dolog ennyit sírni. Jah nem.

- Inkább köszönd, csak ne sírj… - mondta Nora és közelebb jött hozzám.

- Ne sírj… nem állnak jól a könnyek. – jött közelebb hozzám Zack is, s jobb kezének ujjaival letörölt néhány könnycseppemet, ami ott abban a pillanatban teljes mértékben okés volt, de mégis volt benne valami fura.

- Jól van, na… okés. – törtem meg a hirtelen felállt csendet, amit a szipogásom színesített meg, majd a kockás ingem ujjával saját magam szárítottam fel a további cseppeket. Igen az az ing volt az… még visszavettem magamra.

- Ti nem gondoltátok, hogy velünk tartottok? Nem szabad Kharát kisajátítanotok… - jött anya oda hozzánk.

- Repülünk… - biztosítottam róla, s tényleg elindultunk a szobába a többiekhez, de Nora visszarántott kedvesen, s olyan halkan szólt hozzám, hogy más nem hallhatta.

- Ugye ez az Övé? – kérdezte elképedve. – Ahogy a nyakadban a kendő is. – Watson munkába állt úgy látszik.

- Lehet, hogy igen… lehet, hogy nem. – mosolyodtam magamban, majd kocsija mögé álltam, s én vettem át számára az irányítást, s szinte hallottam, sőt éreztem, hogy püffög magában ugyanis minél közelebb toltam az emberekhez annál kisebb volt az esélye annak, hogy bármit is elárulok neki erről a dologról abban a pillanatban. – azért meg ne pukkadj. – hajoltam le a nyakához oldalt, suttogva így neki a fülébe.

- Mesélned kell… - jelentette ki, talán egy picit hangosabban, mint ahogy kellett volna.

- Majd fogok… - ütögettem meg a vállát, majd elfogadtam a pohár gyümölcslevet, amit anya a kezembe nyomott.

- Köszönöm… az egészet. – öleltem meg fél kézzel, s a vállára hajtottam a fejem.

- Nemsokára már hárman leszünk itt… - suttogta halkan.

- Alig várom… - csuktam le a szememet, s elgondoltam, hogy milyen más is lesz itt az élet mostantól, de akkortól meg végképp. Más, de szép… szebb, gyönyörűbb.

- Na de enned is kell, mert nehogy azt hidd, hogy ezt itt egyedül fogjuk mind elpusztítani… - Eva a kórházból jött oda hozzám kedvesen s mutatott a kis terülj-terülj asztalkámra, ami svédasztal lehetett volna akár egy hadsereg számára is.

- Persze okés… - bólogattam. – de előtte el kell intéznem egy telefont. – járkált ez a fejemben már egy ideje, de most léptem is.

- Ahogy gondolod… - simogatta meg Allie is a vállamat, majd igen láthatatlanul mások számára a kezembe csúsztatott egy papírt, én persze úgy tettem, mintha semmi sem történt volna, úgy hiszem ő is így akarta ezt.

- Egy néhány pillanat és itt leszek… - mondtam, s bocsánatokat kérve mindenkitől leléptem az előszoba irányába, ahol még volt telefon s mozdítható így a lépcső tetejére mászva kellemesen olyan távolságba tudtam mászni, ahol már nem hall senki. Az enyémet még nem kaptam vissza, de valahogy nem is vágytam rá, lehet meg kellene tőle szabadulnom majd… vagy egyáltalán nem is használnom… szép gondolat, na de akkor most vissza a jelenbe.

- Hát te meg mi vagy. – motyogtam magamban, s leülve bontogattam a kezemben a kis papírkát amit Allie adott.

A száma, amit használ is… azt hiszem, szükséged lehet rá.

- Na jah… - ha fel akartam hívni, akkor azt, hogy gondoltam? Telefonszám nélkül? Elég esélyes… - hogy gondoltam ezt korábban? – fogtam a fejemet, s már éreztem, hogy ujjaim közben vadul pötyögnek.

- Harry Styles… igen? – egyet sem csengett, már fel is vette. Szívem a torkomba ugrott, vérnyomásomat meg a fülemben is lehetett volna mérni… akár kézzel.

- Hazatérő Khara. – suttogtam, s el kellett mosolyognom.

- Hazatérő? – kérdezte csodálkozva, de sütött belőle a jókedv.

- Hazatérő. – adtam neki igazat, s az ő kiejtése visszhangzott a fejemben. Tőle még ez is jobban hangzott… hihetetlen volt.

- Na és hogy érzi magát Hazatérő Khara?- kérdezte én meg kicsit fordulva nekidőltem a falnak és tartottam a fülemhez a telefont.

- Igazán jól, köszöni szépen. Habár a Hazatérő Khara-nak az anyukája rendezett egy kis uzsonna/vacsora mini partit és lenne egy ember, akit szívesen látnék még itt. – gondoltam bele… ezért hívtam, tényleg ezért. Nem láttam azok között az emberek között itt, akiknek köszönhetek valamit, és ez zavart… meglehet hiányzott.

- Na és ki az? – kérdezte kíváncsian.

- Te. – ismertem be már elsőre. – nincs kedved átjönni? Szívesen fogadnánk, van kaja bőven és kedvére tennél az ünnepeltnek… - kezembe fogtam a homlokomat, hogy is mondhatok ilyet… elképesztő, hogy mit művel velem, mintha ha vele vagyok, akkor egy másik Khara költözne a testembe, egy ismeretlen Khara aki még sosem bújt elő rejtekéből.

- Csakugyan? – kérdezett vissza sunyin. – Szívesen fogadom a meghívást, de sajnos nem érek rá… most is vezetek egy megbeszélésre… megölnek ezekkel a random találkozókkal. –mondta, mire kicsit elkeseredve, de felnevettem… egy miért is lepődnék meg, hogy nem elérhető.. kettő, ahogy előadta kicsit komédiának hangzott. Valószínűleg szándékosan tette ezt, hisz már előre tudta, hogy nem fog tetszeni a válasza és saját magával ellentétben engem tett előre. Ez volt Ő.

- Ezt szomorú hallani… - konstatáltam magamban a helyzetet, de próbáltam azért a szomorú ellentettjének hangzani. Megszólalt a csengő is közben, szóval ügyesen belevisított a fülemben lentről. Ettől mondjuk nemhogy szomorú nem voltam, de mondjuk boldog sem, sokkal inkább ijedt… megijesztett a csengő hangja, de valahogy nem mozdultam annak érdekében, hogy kinyissam azt… jó volt itt ülni, hallani legalább hangját így.

- Khara, ha már ott vagy akkor kinyitnád? – hallottam anya hangját… ennyit az elképzelésemről.

- Na, bocs… csak időközben inas is lettem. – forgattam a szememet, s nem elengedve a telefont muszáj volt felállnom a kényelmes helyemről, majd lebaktatva a lépcsőn meg is támadtam az ajtót, s ami ott tárult elém az már mindenképpen a legmeglepetésebb dolog volt a mai napon.

- Azt hiszem, felfogadnálak inasnak. – jelentette ki kinézve napszemüvege felett, majd elrúgta magát a terasz oszlopától és tett egy lépést felém. – meglepetés. – ért elém, s közben fehér pólójába akasztotta szemüvegét, ami így még jobban meghúzta a kivágását.

Egy fél napja, hogy nem láttam, de az óta is mintha változott volna úgy nagyon rengeteget… frissebb, üdébb volt… fekete szűk nadrágja, csak úgy körülfonták vékony, modell lábait, fehér pólója meg hasonlóképpen tette kidolgozott felsőtestével. Nyelnem kellett, ahogy rá néztem, s inkább megtámaszkodtam az ajtófélfában… biztonságosabbnak láttam ezt így.

- Szia. – köszöntem és mostanra már elegendő erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy a szemébe nézhessek.

- Szia. – köszönt, s megsimította ingem szélét.

- Fodrásznál voltál… - sokkalta rövidebb volt a haja, de még mindig kellemesen ujjbeletúrós hangulatú, de rövidebb… és jobb is.

- Jó az inged. – dicsérte meg, s tovább simogatta, de már két szélét, két-két kezével.

- Jó a hajad. – rövid mondatokban, két különböző síkban való beszélgetésért jár az ötös nekünk, leülhetünk.

- Tetszik az inged. – jelentette ki, s ujjai alá gyűrve magához rántott csak azt fogva.

- Nekem is. – mondtam, s élveztem, ahogy kicsit lábujjhegyre állva megkaptam azt, amire vágytam… egy csókot tőle. – szóval találkozó mi… megölnek vele. – utánoztam hangját az előbbről.

- Totál szörnyű ez az egész… - forgatta a szemét.

- Azt hiszem, tudod merre jöttél… - kaptam fel a pillanat fonalát, majd szó nélkül nyúltam a kilincsért és nyitottam volna az ajtót, s sikerült is, de ő hasamnál elkapott s így háttal ragadott mellkasához.

- Nehogy azt hidd, hogy elengednélek… - suttogta hátulról a fülembe, s éreztem, ahogy álla a vállamhoz ér olyan volt, mintha csak arra a helyre teremtették volna.

- Szörnyű találkozók… - húztam tovább az agyát, majd a következő pillanatban már az ajtó is nyílt, azt hiszem nem teljesen tudták feldolgozni, hogy miért is tűntem el olyan könnyen az állítólagos ajtónyitásom nyomán.

- Sziasztok. – nem is tudom, hogy kinek volt viccesebb arckifejezése nekem, Harrynek vagy édesanyámnak, amikor utóbbi kinyitotta az ajtót.

- Jó estét!- engedett el Harry egészen óvatosan, majd miután megtettem tőle egy kellemes lépést oldalra, édesanyám kezét fogta meg és köszönt neki.

- Harry... ha nem tévedek. – húzta fel a szemöldökét… olyan pillanatok voltak ezek, amikor szerintem, ha egy muslica nekimegy a falnak még azt is meghallottuk volna.

- Khara édesanyja, ha nem tévedek… - reagált hasonlóképpen, s bólintott.

- Eva. – bólintott anya is, én meg nemhogy nyelni nem nyeltem ez idő alatt, de levegőt sem vettem. Életem legkínosabb pillanata, pedig éltem már át egy két érdekes dolgot, de ilyet nem. – na, azonnal befele mindkettőtöknek… nem foglak megenni titeket… - nevette el anya magát, majd nagyobbra tárva az ajtót-utat engedett el nekünk én meg úgy indultam meg befele, mint egy puskagolyó.

- Ez… - jegyezte meg a mögöttem járó Harry.

-… fura volt. – fejeztem be mondatát én magam, majd a következő pillanatban már mindkettőnket a nappaliba vitt a lábunk.

- Remélem, te hatsz Khara-ra és megeteted, mert eddig még nem evett… - veregette meg Harry vállát anya. Hát kösz.

- Egy fél órája sem értem ide, hékás… - csattantam fel még mielőtt édesanyám valami cinkostársat talál magának a kacsatömő gépének beindításához. Még jó, hogy nem vagyok kacsa.

- Szívesen megetetlek. – lépett mögém szorosabban, meg ugyan nem érintve engem, hozzám ugyan nem érve.

- Szuper. – nem is tudom min járt már ekkor az agyam, majd a következő pillanatban hátranyúltam Harry kezéért úgy, hogy nem is néztem hátra, meglehet szándékosan nem akartam most ezzel a cselekedetemmel szembenézni, majd beléptem a többiekhez a nappaliba újonnan érkezett vendégemmel.

- Hello mindenki… mindenki Ő itt Harry. – mutattam be azoknak, akik esetleg nem ismernék, s azt hiszem el is mosolyodtam kissé ez idő alatt ugyanis éreztem, ahogy szorosabban egymásra fonja az ujjainkat… meleg töltötte el egész testemet egyre erősebben és erősebben, s ahol fogtam a kezét ott meg már égtem is.