XXVIII. rész - On top of the world

Sziasztok kedveskéim! Nézzétek csak mit hoztam nektek ma is… hát persze, hogy egy részt! Írok már egy jó ideje, de nem emlékszek egy olyan alkalomra se, amikor három egymást követő napon folyamatosan lett volna friss és mindig egy kicsivel hosszabb az előzőnél. (Ez tényleg megtörtént most, ez még a tegnapinál is hosszabb lett), remélem azért nem haragudtok meg érte… Bízok benne, hogy örömmel olvassátok az új részt , én örömmel írtam nektek (még akkor is, ha már a végére kissé elfáradtam, s némelyik szerencsésebb pillanatomban még a billentyűzetet is szeretném lefejelni)! Puszi Dorka

U.i.: IMÁDOM mind a 93 feliratkozómat, külön is meg egyben is, sőt aki csatlakozik a csoportomhoz azt meg még triplán szeretgetem is! Köszönöm, hogy vagytok nekem… rengeteget számít!

On top of the world

Been waiting on this for a while now
Paying my dues to the dirt
I've been waiting to smile, eh
Been holding it in for a while, eh
Take you with me if I can
Been dreaming of this since a child
I'm on top of the world.

A modellügynökség várótermében ültünk, s vártunk… rám. A helyzet az, hogy Nora találkozója csak sokkalta később lesz, konkrétan egy teljesen másik nap, de mégis ezt beadva nekem, hogy neki ma lesz egy megbeszélése tudott elrángatni ide. Nem önszántamból jöttem, ki sem ejtettem volna magamtól ennek a cégnek a nevét, de valahogy mégsem olyan ellenségesen indult el ez a mai délután, mint ahogy arra Nora számított, s mint ahogy én arra számítottam. Teljesen más világban röpködtem egész délelőtt, s így már most délután is, s ezt más is észrevette, főleg a kedves barátnőm, aki úgy gondolta, hogy az éjszaka minden bizonnyal elraboltak az UFOk és kimosták az agyamat. „Megtehetnék többször is” – jegyezte meg sunyin. „így sokkalta jobb társaság vagy”. No és hát igen… az éjszaka… az este. Valószínűen annak fénye ragyogta be a mai létemet, különösen jól éreztem magam… nagyon jól.

- Mindenhez csak óvatosan… kérlek. – az ágyam szélén ülve törökülésben, ölembe gyűrve nagypárnámat néztem, ahogy Harry jár, s kel a szobámban, s annak minden négyzetcentiméterét feltérképezi, mintha csak egy múzeumban lenne… mondjuk a hajnali egykor történő múzeumlátogatások igen ritkák szerintem, de na… ez most egy különleges helyzet.

- Hupsz… - engedte el egy kissé az egyik CD-t, amit éppen fogott, majd rögtön utána is kapott, mindeközben én egy gyors lefolyású szívrohamot kaptam.

- Ez nem vicces. – vágtam hozzá a kispárnámat, amit éppen elértem.

- Jól van, na… vigyázok. – incselkedett velem, majd visszahelyezve azt a polcra, amit éppen tartott, kivett egy másikat. – szabad? – kérdezte, s hifim felé mutatott.

- Áááá dehogy… az csak dísznek van ott. – forgattam a szememet, majd hátravágódtam a puha ágyamban, s hagytam a halk zenének, hogy átjárja testem minden egyes porcikáját.

- Nagyon jó ízlésed van… - jegyezte meg, majd éreztem, hogy leül mellém az ágyra, de feküdni nem feküdt csak ült.

- Köszönöm… - ennyi volt a lefekvésem, mert valahogy automatikusan jött az, hogy feltápászkodtam, s térdelve mögé kerülve válla fölött lestem azt, hogy mit csinál… ölébe vette a nagy hatalmas emlékkönyvemet, s lapozgatni kezdte azt, miközben én kezemet végigsimítva izmos hátán végül tenyereimet vállán pihentettem meg, s lazán simogatva masszírozni kezdtem őt.

- Ez nagyon kellemes… - éreztem, hogy kirázza a hideg, libabőre csikizte a tenyeremet, de kifejezetten kellemes volt mindez számomra is, majd oldalra fordítva fejét a kézfejemre lehelt egy csókot.

- Az az első koncertnek a belépője, amin voltam… - mutattam a könyvbe tűzött lapra. -… azok pedig konfettik a koncertről… - elvörösödtem már csak a gondolattól is, hogy belegondoltam miket őrzök én abban a kincses kis lapok között.

- Lelkes rajongó… - jegyezte meg, s csodálattal nézegette tovább lassacskán a képeket, az emlékeket, mini plakátokat, amik ebbe a nagy mesekönyvbe kerültek… igazából az egész szobám egy nagy mesekönyv volt, ha a zenéről van szó. Egy zenés mesekönyv.

- Ez nem kifejezett rajongás… ez annál több. – gondoltam bele, s vállát megpuszilva gyengéden melléje ültem, hogy úgy meséljek neki… jó volt ezt megosztani valakivel. Végül mindketten az ágyon ülve, egymással szemben törökülésben helyezkedtünk el.– Zenét hallgatni számomra olyan, mintha csak friss levegőt szívnék a tüdőmbe… létszükséglet. Mindegyik dal egy másik történet, mindegyik banda egy másik élet… ott vannak, ha jó kedved van, ott vannak, ha éppen úgy érzed, hogy szétesik a világod… igazából nyugodtan hívhatnak őrültnek is nyugodtan, az sem számít… számomra ők a valódi hősök, akik millió meg egy alkalommal mentették meg az életemet. – mosolyodtam el. – Zene nélkül a világ kevesebb lenne… mi is kevesebbek lennénk… - vontam le a következtetést.

- Ezért szeretsz írni róla? – kérdezte, s letette a földre óvatosan a könyvet, majd utána kezembe vettem kezeit, vagyis csak ujjainkkal kezdtem játszadozni kettőnk között.

- Azt hiszem igen… - az anonimus voltom előtte már rég lehullott, s habár furcsa ezt ilyen könnyen kezelni más előtt is, mégis valahogy úgy éreztem benne bízhatok. Bíztam is benne. -… mással megosztani a véleményedet jó. Azzal foglalkozni, amit szeretsz, könnyebbé teszi a napjaidat. – magyaráztam, s magyaráztam teljesen elveszve vonásaiban, hisz mutatóujjammal már körbe-körbe rajzolgattam hatalmas kezeit.

- Úgy hiszem, ebben egyetértünk. – jegyezte meg halkan, majd gyengéden átvéve az irányítást, kezemet ajkaihoz emelve megcsókolta vékony bőrömet. – sose gondolkoztál még azon, hogy valamelyik újságnak írj? Hogy felkeress valakit az írásaiddal? – kérdezte, mindvégig a szemembe nézve.

- Sose nem akartam valaki lenni… örülök annak, hogy nem tudják, ki rejtőzködik a sorok mögött, így mindenki saját magáénak is tudhatja kicsit a sorokat. – vallottam be, s elmosolyodtam, s kirázott a hideg, ahogy halkan a háttérben az egyik legszebb Bastille szám indult el. Oblivion.

- El nem tudod képzelni milyen varázslatos látvány ez… - mondta, s ujjaival végigsimítva karomon eljutott az arcomig is.

- Mi? – engedtem a kellemes érzésnek, ahogy ujja hegye tűzbe borítja testemet.

-… látni, hogy mit vált ki belőled a zene. A lelked is reagál… de a tested is… - mondta, s én is becsatlakoztam az ő kezéhez, s ráfogtam ujjaira, majd a szívem fölé helyeztem kezeinket. -… gyorsabban ver a szíved is. – suttogta alig hallhatóan.

- Az nem csak a zene miatt. – tettem hozzá halkan, s néma csöndben a másik kezemet az ő meztelen mellkasára helyeztem, s éreztem, hogy az ő szíve is hasonló ütemmel játszadozik bordái fogságában.

- Nem csak a zene miatt… - olyan halkan beszélt, hogy szinte csak ajkairól tudtam leolvasni a szavakat, de nem bántam… valami másik világba kerültünk, egy világba a tudatunkon kívül.

Olyan érzés volt, mintha lebegtem volna a nagy semmiben, de mégis volt valami, ami megadta nekem a biztos pontot… Ő.

Becsukva a szememet engedtem magam át ennek a varázslatnak… szívünk lüktetése egymásra hangolódott, s levegőt is szinte egyszerre vettünk, ha vettünk… így játszottunk a zene mellett egy másik szólamot, valami ámulatba ejtő csodát. Pedig csak ültünk egymás előtt, s zenét hallgattunk… habár tudtuk, hogy más is a levegőben… valami igazán más. Ő is tudta… én is tudtam… s nem csak tudtuk… éreztük is, tapintottuk.

- Te is érzed? – kérdezte halkan, s ahogy mély hangja visszhangozni kezdett fülemben éreztem, hogy testemben meggyulladt valami. Ahogy a husky hangja keveredett a kellemes dallammal, a leggyönyörűségesebb dalnál is szebbet alkotott.

- Énekelnél nekem? – nem tudom honnan jött ez az ötletem, de valahogy kicsúszott a számon, s az igazat megvallva nem bántam meg, mert szó nélkül dallamos szavak sorozata hagyta el torkát, s mintha a világ legbámulatosabb hangszerét szólaltatta volna meg.

Elképedve néztem őt, s tudatomon kívül kezdtem mozdulni annak érdekében, hogy közelebb kerüljek hozzá… éreznem kellett, lélegzetet a lélegzet ellen, bőrt a bőr ellen.

- Folytasd… - suttogtam, s nem zavartam meg műveletében, csak egyszerűen mutatóujjammal újra kezdtem rajzolni vonásait, amit pedig ajkaim folytattak. Bátortalan voltam kissé, nem tudtam mit művelek, de úgy éreztem, hogy helyesen cselekszem…

- Varázslatos látvány ez… - ismételtem meg szavait, s gödröcskéjébe nevettem én is. Bőre felmelegítette bennem az utolsó elhűlt porcikámat is.

- Varázslatos érzés ez.

- Mi?

- Ez. – s megragadva nyakamat éneklését abba hagyva ajkaival más elfoglaltságot talált… mohón kapott enyémek után, s oly forrón engedte, hogy összeolvadjanak, mintha hosszú idő után most először tehették volna ezt újra.

Mintha porcelánból lettem volna, mintha az éjszakai szellő összetörhetett volna, úgy fektetett le maga alá az ágyra, majd takart be saját, óvó-védő testével. Ez másmilyen dolog volt, mint amikor feljöttünk… teljesen más.

- Gyönyörű vagy Khara… - simította meg arcomat, s ahogy keze az oldalamon simult végig éreztem, ahogy gerincem megfeszül miatta.

Soha nem tapasztaltam még ilyet, mint most… úgy éreztem, hogy testem kezd lassacskán hamuvá válni, s ahogy ő megérint egy-egy helyen gyengéden, én újra és újra megszületek. Teste csalogatta az enyémet magához, hasam alja szinte mágnesként tapadt az övéhez, s ott lent éreztem igazán csak Őt… nadrágján keresztül is észlelhette testem a vágyát… hozzám nyomódott, s én csak égtem, halálosan megsemmisültem, de ellen tenni nem tudtam.

- Harry… - lihegtem, s úgy éreztem magam, mint aki egy teljes maratont is lefutott, sőt élvezte is. Ami kémia itt beindult engem már teljes mértékben megsemmisített. Elszívta minden erőmet, s semmissé tett… a nullával egyenlővé. -… én még… - irreveláns volt, amit mondani készültem, de ebben a helyzetben azt hiszem igen várható volt, hogy el fogja hagyni a számat… vagyis annyira nem, de mégis. Mindegy.

- Tudom… - s csábító csókok egy pillanat alatt váltak gyengédekké, majd lassan leereszkedett mellém, s könnyedén a mellkasára igazított engem.

- Honnan? – a kérdésnek kínosnak kellett volna lennie számomra, de kínosság az, amit nem éreztem. Egyszerűen olyan szinten ellazított előtte, hogy nem is tudtam volna a mámoron kívül mással foglalkozni.

- Érzem... – duruzsolta a hajamba dugva orrát. -… a tested reakció nem hazudnak. Érintetlen vagy. – úgy ejtette ki ezeket a szavakat, mintha maga Szűz Mária jelent volna meg számára… végül is az egyik része igaz volt… és nem a Mária.

- Érintetlen… - az én számból már kevésbé hangzott kellemesen ez az egész.

- Hééékás… - fentebb húzott kissé arcához, mert kihallotta hangomból a gúnyos élt, s úgy hiszem nemtetszését szerette volna kifejezni. -… ebben nincs szégyellnivaló. – rázta a fejét. – ennél nagyobb kincs nem is lehetnél számomra…

- Khara… hahó…- nem tudom mikor gurult elém barátosném a kocsijával, de ahogy arckifejezéséből megállapíthattam egy ideje kalimpált már nekem. Totálisan a tegnapi… vagyis mai emlékeimbe ringattam magam. Az agyam megkettyent teljes mértékben… rózsaszín ködöt éreztem benne. -… élsz még? – ráncolta homlokát.

- Aham… persze… jah. – bólintottam, s elmosolyodtam, majd a combomra csaptam, mutatva, hogy tényleg élek… kicsit túlontúl lelkes lettem.

- Mikor hagyott ott téged tegnap a kedves úriember? – gyanakvóan kérdezett rá.

- Ki? – tettem úgy, mintha fogalmam sem lenne, kiről beszél.

- Az a Göndör jószág… - mondta, s éreztem, hogy a pókerarcom eddig tartott... ahogy arcának gondolata beúszott szemem elé máris görbére húzódott ajkam.- … elhagyta egyáltalán a házatokat? – kezdett valamire rájönni, de úgy gondoltam, ha nem is felelek, többet fogok neki mondani, mint akarok. – héééékáááásss… – pattant ki a szeme, mire éreztem, hogy egész arcom vörösbe feslik.

- Igen elment… - mondtam hirtelen neki, mielőtt bármi fiktív történetet pakolt volna össze a fejében, de ez a fél mondat amilyen formában elhagyta a számat, több volt, mint sok... legalábbis Nora arcát nézve.

- Elment? – akkorák lettek a szemei, mintha bármelyik pillanatban kiugrottak volna.

- Elment… hajnalban. – a cipzár a számon dolgot kezdtem egyre valószínűbbnek tartani, olyan érzésem volt, mint amikor az ember saját magának ássa a sírját. Szörnyen kegyetlen.

- Harry elment hajnalban? – kérdezgetett vissza, s úgy látszik igen jól szórakozott rajtam… élvezte, hogy kínos helyzetbe hozhat.

- Fejezd be… - meredtem rá, s legszívesebben meg tudtam volna fojtani… mi az istent művel itt? Olyan helyre hoz, ahova nem kifejezetten szívesen jövök, olyanokat mond nekem mások füle hallatára, amitől hatszor fordulnék még a síromban is.

- Khara… te vagy az? – szakított félbe minket egy kedvesnek tűnő srác, aki alig pár pillanata szállt ki a liftből mellettünk.

- Én lennék az… - motiváltabbnak sem éreztem magam mostanság… bármit megtettem volna, hogy befejezhessem ezt a ciki beszélgetést… még azt is, hogy egy feleslegesnek tartott megbeszélést is lebonyolítok… bármit, csak Nora szavait ne kelljen még egyszer hallanom.

- Ed vagyok… Mr. Terrington személyi asszisztense, velem beszéltél telefonon hétfőn. – nyújtott kezet nekem, majd Nora-nak is. – Mr. Terrington befejezte a tárgyalást, most már tud fogadni téged… - mosolyogott, s a lift felé mutatott.

- Szuper. – motyogtam magamban, majd Nora kocsija mögé léptem, s vettem át a felett az irányítást.

- Mr. Terrington nagyon örül, hogy szíveskedtél befáradni… nagyon várja, hogy találkozzon veled, csodás elképzelései vannak a számodra. – olyan gyorsan kezdte el adagolni nekem az információkat, hogy alig tudtam feldolgozni a szavak értelmét.

- Számomra? – mutattam magamra hitetlenkedve, miközben már a liftben a tízedik emelet felé haladtunk lassan.

- Elképesztő jövő állhat előtted, mint modell… ha lehet mondani ilyet a főnököm szerelmes lett beléd… a szépségedbe. – mondta áradozva, én meg konkrétan nem tudva visszatartani magamat a képébe röhögtem… de tényleg.

- Okés… ez ijesztő. Nagyon. – mondtam, de a nevetéssel nem álltam le… konkrétan könny csordult a szemembe olyan jól szórakoztam.

- Ti összetévesztettek valakivel… - fogtam a homlokomat, s szinte már a titkos kamerák után kutattam szemeimmel, hiszen okés, hogy számítottam dolgokra Nora elmondásai alapján, de azért ez így elsőre teljes mértékben ledöbbentett.

- Nem. – Nora és ez az Ed nevezetű furafigura egyszerre mondták ki ezt a szót, mintha már gyakorolták volna.

- Mondtam, hogy fura lesz vele… - intézte Nora Ed-hez szavát.

- Ti beszéltetek már? – hajoltam le barátnőm nyakához hátulról.

- Megeshet… - vigyorgott, s legszívesebben, most ha tehettem volna meglöktem volna egy domb tetején, s hagytam volna, hogy leguruljon onnan szépen egyedül egy icikét-picikét megütve magát… de tényleg csak egy icikét-picikét.

- Fantasztikus. – nem… nem robbanok fel, ugyan dehogy. Gondolok inkább másra, s koncentrálok arra, hogy max fél órát elvesznek az életemből, utána meg békén hagynak, ugyanis így Nora kívánságának is eleget tettem, s a Harry-ének is, s utána szavuk nem lehet.

- Szkeptikus? – Ed azt hiszem ezt a kérdését nem hozzám intézte.

- Az nem kifejezés.

- Igen köszönöm… itt vagyok. – jegyeztem meg csak úgy mellékesen.

- Ennek nagyon örülök… - azt hiszem előző mondatomat már az is hallhatta, aki a nyíló ajtó túloldalán volt, ugyanis ezzel a különös mondattal fogadott engem.

Egy ötvenes éveiben alig járó, fekete úriember fogadott minket a tízedik emeleten, s ahogy Ed tekintetében láthattam ő volt a híres neves Mr. Terrington, aki annyira volt híres, meg neves, hogy én azt sem tudtam, hogy ki ő.

-… a szépséges Khara, ha nem tévedek. – fogta meg kezemet, s csókolt kezet, mint egy lovag.

- A Khara elég… - biztosítottam be inkább az egészet.

- A szépséges is szükséges. – kontrázott vissza, majd Nora felé fordult. – Illetve a Szépséges Khara, tehetséges fotóművész barátnője… Nora. – neki is kezet csókolt, s ezután oldalra állva mutatott irodája felé. – alig vártam, hogy találkozhassak veled Khara… rengeteg mesélni valóm van a számodra. – olyan izgatott volt mellettem ez az ember, hogy az valami elképesztő.

- Mr. Terrington… - köszörültem meg a torkomat még itt az elején… úgy éreztem egyszerűbb lesz még az elején tisztázni a dolgokat, sokkal időtakarékosabb ez biztos.

- Chad… hívj nyugodtan Chad-nek… - mosolygott rám, majd kinyitotta maga előtt hatalmas irodájának üvegajtaját, s beengedett minket maga előtt. - … Ed, hozz a lányoknak szendvicset, s néhány üdítőt is… - még mielőtt megszólalhattam volna, már azelőtt kiadta az utasítást Ed-nek, aki azon nyomban el is tűnt mellőlünk… a főnök szava szent úgy tűnik. Ez érthető.

- Mr. Terrington… vagyis Chad… erre nem lesz szükség. – ráztam a fejemet, s miután becsukta az ajtót mögöttünk megálltam annak közvetlen közelében. – azért jöttem el ide, mert eleget akartam tenni, vagyis inkább kellett tennem két, számomra fontos személynek a kérésének… de én ennél többet nem tehetek. Eljöttem, itt vagyok, s szerintem okosabb lesz, ha most el is megyek… gondolom igen drága az ideje, nem akarom feleslegesen rabolni… tényleg, őszintén mondom. Minden tiszteletem a magáé és a munkájáé… de nem kell felesleges köröket lefutnia velem. – úgy hiszem igen kulturáltan, tisztelettudóan sikerült kifejtenem véleményemet… adtam is magamnak egy pacsit miatta.

- Szóval igaz… - mosolyodott el, s elvéve asztaláról vizes poharát a kanapé felé sétált, mintha meg sem hallotta volna az előző beszédemet.

- Mi? – kérdeztem vissza.

-… az, hogy a szépséged mellé áttörhetetlen makacsság is párosul. – nevette el magát, mint egy kisgyerek.

- Ha megkérhetném, befejezné ezt a szépséges dolgot? Zavar. – kértem meg tőle, s próbáltam még mindig azt a hangszínt megütni, ami nem túl bunkó, de mégis erélyes eléggé, hogy tudassa… nem akarok itt lenni.

- Ahogy szeretnéd… de Khara, kérlek… csak hallgass meg… nem kérek többet ennél, csak hallgass meg. Elmondom miért kerestelek meg, mik lennének az esetleges céljaim veled, milyen lehetőségeket tudnánk előtted megnyitni, s ha ezt te meghallgattad utána te döntesz… mi nem kényszerítünk senkit semmire… mi csak adunk egy lehetőséget, amit a másik fél vagy elfogad… vagy nem. – rántotta meg könnyedén a vállát, majd helyet kínálva nekem, ő is helyet foglalt velem szemben.

Nem válaszoltam neki semmi szavakkal, de mivel nem hagytam faképnél azt hiszem ebből összetette, hogy maradok, s meghallgatom.

- Én is zsűri voltam a fotósversenyben, amelyet Nora barátnőd megnyert… okkal, hisz kimagaslóan a legjobb volt, s ott pillantottalak meg téged. Egy modell fotósorozatában nem csak az a lényeg, hogy egy fotós mennyire ügyes, hanem az is, hogy az a fotós milyen alapanyaggal dolgozhat, s Nora-nak hatalmas nagy szerencséje volt, hogy veled dolgozhatott, mert Khara egyszerűen téged imád a kamera… érthető okokból. Olyan különleges vonásaid vannak,, amelyek pillanatok megragadják az emberek tekintetét… a papír élettelen… - fogott meg egy lapot az asztalról. -… de te élettel töltötted meg azt. Sose nem láttalak előtte téged, soha nem láttam az arcodat, de ahogy megláttam a képeidet, az alatt az egy másodperc alatt is felkeltetted a figyelmemet… s ez a lényeg, ez a varázserőd. Megbabonáztál, mert megtudtál… jöttél, és bumm. – csapta szét ujjait. – Elképesztőnek tartom Nora képeit… egy igazi szépséget kaphatott lencsevégre.

- De… - mondtam volna valamit, de nem igazán engedte, csak illedelmesen kérte, hogy ne szakítsam félbe.

- S ezt a szépséget szeretném a többi ember szeme elé tárni, mert megérdemlik a többiek is, hogy ebben a kegyetlen világban valami igazán szépet lássanak. Több sikeres modell futott már át a kezeink között, s hidd el nem nagy számuk képzelte el az életét gyerekkorában, mint modell… de nem is ez a lényeg, nem másokról van itt szó, hanem rólad… rólad Khara. – nézett mélyen a szemembe, s figyeltem, ahogy minden erejével azon van, hogy engem meggyőzzön… elképesztő tűz égett a szemeiben, csak úgy csillogtak azok… azt hiszem ez az igazi elszántság, a hivatás. – megadhatnánk neked bármit, amit csak szeretnél… beutazhatnád a világot, rengeteg új dolgot megismerhetnél… új emberekkel találkozhatnál, s lehet, hogy a végén még élveznéd is… sőt… mindehhez csak annyit kell tenned, hogy önmagadnak kell lenned… egyszerűen csak olyannak kellene maradnod, amilyen most vagy…

- Tisztában van maga azzal, hogy mit okozott nekem az a fotósorozat? – gondoltam a nagy lelkesedése közepette azért egy kis feketelevest is belehozok már a rózsaszín felhőbe. – tudja-e azt pl., hogy nem egészen 5 nappal ez előttig én még egy központ betege voltam, mert olyan szinten tönkre tettek azok a képek?- úgy hiszem nyílt kártyákkal tisztességes igazán a játék.

- Tudom… tudok mindent. – felelt, s látszódott tekintetében, hogy sajnálja… nem lenézően sajnálkozik, de őszintén sajnálja.

- Meg sem lepődök… - tudta Nora, hogy ezt neki szántam.

- Viszont úgy gondolom, hogy elképesztően bátor dolog az, hogy képes voltál szembeszállni a démonjaiddal és ma pedig itt vagy… nem az intézetben, nem egy kórházi szobában, hanem a fejlődésed útjának egy igen magas szintjén… őszintén tisztellek érte. S tudod épp ez a csodálatra méltó…s ebből kellene előnyt kovácsolnod, a belső harcod csak még szebbé teszi a külsődet… nem hiszed el, de így van… Nem tetszik ez az egész hülye modellkedés dolog? Kiül az arcodra, hogy így van… Hidd el megértelek, de abban meg te higgy nekem, hogy ez változhat és változni is fog, ha engeded, hogy megtegyük, amit kell… - azt hiszem beszédének egy újabb mérföldkövéhez értünk. – A képeidet látva, máris lett egy igen impozáns érdeklődőnk, aki nagyon szívesen dolgozna veled…

- Mégpedig? – engem szóhoz sem hagyott Nora jutni, olyan volt, mintha átalakult volna szóvivőmmé, vagy valami ilyesmi. – Csak kíváncsiságból persze…

- Oliver Sykes-szal a Dropdead márka tulajdonosával tárgyaltam azelőtt, mielőtt ti érkeztetek… elég erősen megtetszettél neki, s nagyon szeretne veled dolgozni. – villantotta fel a Joker kártyáját, de az én fülem már Oli nevénél elkezdett sípolni, s konkrétan a szemem is párás lett.

- Oli Sykes? Dropdead? – dadogva tudtam csak visszakérdezni, egyszerűen le lettem sokkolódva. Éreztem, hogy remegni kezdtem egy kicsit. 

- Ugye ez most nem csak egy hülye vicc? – Nora is próbált minél jobban meggyőződni a dolog valóságosságáról ugyanis azt hiszem őt is meglepte ez a hír.

- Nem… - nevette el magát Chad. -… meglehet, hogy Oli még itt van az épületben… a fotózás részleteit beszélik a külsőseinkkel… - magyarázta.

Nem tudtam mit reagálni erre, konkrétan egy világ fordult meg bennem… kétszer… úgy alsóhangon. Vannak dolgok, amikhez az ember makacsul ragaszkodik… nekem is volt ez a „hülyeség idejönni dolog, mert jó nem sülhet ki belőle” elméletem, de mindössze három szó kellett hozzá, s máris valahogy máshogy fest az egész dolog. A makacsság mintha más irányt vett volna.

- Jó… innom kell… - nyúltam a vizes pohárért, amit Ed ez idő alatt szépen elénk helyezett, sok minden mással együtt. Úgy kb. egyszerre sikerült egy laza egy liter vizet lecsurgatnom a torkomon.

- Jól tettem, hogy mindezt megemlítettem? – Chad úgy hiszem az állapotomat próbálta beazonosítani.

- Ezzel megnyerte az ügyet… - suttogta halkan Nora, mintha én nem is hallanám, s láttam, hogy fél szemmel azért engem nézegetett, hogy hogyan is fogok most viselkedni.

- Azért állítsd le magad… - szóltam oda neki kedvesen.

- Nem veszett ügy a dolog?- csillant fel Chad szeme, s fűzte össze ujjait maga előtt, majd mielőtt válaszolni is tudtam volna bármit is, kopogtatás zavarta félbe a meg nem kezdett mondatomat.

- Mr. Terrington… Mr. Sykes jött vissza… hallotta, hogy Khara itt van, s szeretne vele találkozni vele… - azt hiszem ebben a pillanatban kellett volna a mentőket tárcsázni, s azonnal rendelni hozzám, ugyanis a következő pillanatban lélekben már teljesen halott voltam, hisz az ajtó kinyílásával elém tárult a Bring Me The Horizon énekesének teljes valóssága. Oliver Sykes.

- Sziasztok!- köszönt felénk kedvesen. – Khara… úgy örülök, hogy van lehetőségünk találkozni. – teljesen természetesen sétált oda hozzánk, majd ült le mellém. El nem tudja képzelni, hogy számomra ez mit is jelentett ott… akkor. Oliver Sykes az egyik hősöm… az ok, amiért élek, s sok mindenen csak nekik köszönhetően mentem át.

- Szia!- bazsalyogtam olyan százezer wattos mosollyal, amit még egy Colgate reklám is megirigyelhetne.

- Ugye nem zavartam meg semmit? – ijedt meg hirtelen, mire felkuncogtam. – Csak hallottam, hogy te is itt vagy, s gondoltam felnézek… mesélt már valamit Chad a dologról, vagy még addig nem jutottatok el? – érdeklődött.

- Éppen most akart belekezdeni… - úgy hazudtam, mint a vízfolyás, de volt miért… vagyis amúgy ez nem is hazudás volt, ez csak a helyzet szépítése.

- Akkor elvállalod? Hihetetlenül örülnénk neki…- csillant fel a gyönyörűséges szempárja.

- Mikor is lesz a fotózás? – kérdeztem, mintha már minden le lenne zsírozva… habár én csak úgy poénból kérdeztem úgy „sürgetve” a dolgot.

- Szombaton… - válaszolt teljesen komolyan.

- Addig mindent elintézünk… - tette hozzá Chad.

- Addig még van időnk miről beszélni… - tettem hozzá én, de most először úgy, hogy nem voltam ellenséges, sőt inkább voltam izgatott, mint bármi más.

- Minden időm a tiéd lesz Szépségem… minden…

- Ezt nem hiszem el. Nem hiszem el. – nem bírtam volna kocsiba ülni, hisz egyszerűen oly izgatott lettem az elmúlt egy órában, hogy még mindig pezsegtem. Együtt fogok dolgozni Oli-val… közös fotózásom lesz Oli-val… Oli külön engem szeretett volna, mert megfogtam őt. Nem tudok sírjak-e vagy ugráljak-e örömömben.

- Nyugi… nyugi… - csitított le barátnőm, de látszott, hogy Ő is nagyon örül nekem, főleg mert kiderült az, hogy neki lett igaza… mint mindig.

- Okés… - vettem egy nagy levegőt, majd kifújtam azt. -… felhívom Harry-t. – nyögtem ki azon nyomban, majd már a farzsebemben lévő telefonomért is nyúltam, amikor a képernyőjén Ő jelent meg. Abban a pillanatban, hogy én hívni akartam Őt, Ő hívott is engem.

- Telepátia… - jegyezte meg Nora bazsalyogva.

- Jah… - haraptam be ajkamat, majd felvéve a telefont, arrébb slattyogtam egy kicsit barátosnémtól. – épp hívni akartalak… - köszöntem neki sajátos módban.

- De Én gyorsabb voltam. – jegyezte meg, s az Ő hangja is legalább annyira üde volt, mint az enyém most.

- Van egy hírem számodra. – szinte ugráltam volna örömömben, olyan jól éreztem magam.

- Ahogy nekem is számodra… - mondta. – mit szólnál hozzá, ha hétre elmennék érted? – kérdezte.

- Te most randira hívsz engem? – kaptam a számhoz, hisz ez meglepő volt, olyan különleges.

- Az ember csak elviheti a barátnőjét egy tisztességes első randira, nem? – érdeklődött.

- A barátnőjét? – sose mondta még ki ezt a szót… eddig a pillanatig még egyszer sem… mindeddig csak Khara voltam, ezt így hallani több mint szokatlan volt.

- Bizony… a barátnőjét… egy első randira. – megborzongtam, mert szinte éreztem leheletét magamon, ahogy ezt bőrömnek suttogja. – elfogadod-e a meghívást? – kérdezte.

- Akkor hétkor… - válaszoltam olyan Khara stílusban, majd rögtön szakítottam is a vonalat… - majd akkor hétkor. – motyogtam magamban.

„Harry-vel vagyok… telefonon nem tudtalak elérni, de engem te eltudsz majd, ha akarsz. Vigyázok magamra, és ha hazajövök, van egy HATALMAS hírem a számodra. Puszil a lányod, Khara” ezt a cetlit ragasztottam a bejárati ajtó belsejére azelőtt a pillanat előtt, mielőtt kiléphettem volna az éppen rám várakozó úriember társaságába.

- Szia!- szinte szárnyaltam át a házunk előtti kis ösvényen, aminek a végében ott támaszkodott kocsijának Ő.

- Szia!- köszönt, s lehet, hogy Ő mindezt egy lágy csókkal pecsételte volna meg, de bennem délután óta egy csöppet sem enyhült az izgágaság, szóval mindezt egy elég követelőző csók formájában vele is tudattam.

- Szia… - lepődött meg, s ölelt át, mikor már hajlandó voltam levegőt is venni.

- Megsúgom, hogy most egy igen fontos embert ölelgethetsz… maga a Dropdead arca személyesen… - léptem hátra s pukedliztem egyet. - … Oli Sykes-szal fogok együtt dolgozni. – csillant fel a szemem, s szinte majdnem megcsíptem magam, hogy el is higgyem ezt az egészet.

- Gratulálok!- hatalmas vigyor terült el az arcán, s ettől csak még boldogabb lettem.

- Te pedig egy igazi háztulajdonossal beszélgethetsz… - húzogatta a szemöldökét, mire akkora, bumm, robbant bennem, hogy konkrétan helyből az ölébe ugrottam. Na, ezt magyarázza meg nekem valaki.

- Tiéd a ház… - mondtam neki örömködve, s hatalmas csókot nyomtam az arcára.

- Enyém a ház… - s arrébb lépve kocsitól pörgött velem egyet a füvön.

- Nagyon boldogságos helyzet ez… - úgy kapaszkodtam a nyakába, hogy csak remélni tudtam, hogy nem fojtom meg.

- Boldogságos bezony…