XXVI. rész - Start of something good

Sziasztok! Íme itt a következő rész. Sjanálom, hogy múlthéten ilyenkor nem sikerült frissel szolgálnom nektek, de nem úgy alakultak a dolgaim… pedig ennek a résznek az első 10 sorát még akkor írtam, de utána változtak a dolgok. A lényeg, hogy most itt a friss, vasárnap rész, remélem örültök neki! ;) Jó olvasást, Puszi Dorka

U.i.: Csináltam az oldalnak én is egy facebook csoportot, szóval aki szeretne az oda is beléphet és várhatja ott az esetleges új részt, vagy kérdezhet, írhat nekem bármit J Persze ismerősöket meghívni sem utolsó dolog, köszönöm <3 

Start of something good

I know that its gonna take sometime 
I've got to admit that the thought has crossed my mind 
This might end up like it should 
And I'm gonna say what I need to say 
And hope to god that it don't scare you away 
Don't wanna be misunderstood 
But I'm starting to believe that this could be the start of something good 

- 5 lakást választottam neked mára a benyújtott igényeid szerint!- egy negyvenes éveinek derekán járó nővel találkoztunk valahol éppen a központ, s a külváros határán, s ő nyújtott át épp Harry-nek egy dossziét teli, teli papírokkal. – ez lenne az első!- mutatott az előttünk lévő épületre.

- Szép. – állapítottam meg magamban, de lehet mégsem volt olyannyira magamban dolog ez, mert Harry rögtön elmosolyodott, s csak rám összpontosította figyelmét, hiába a nő beszélt hozzá.

- Szép? – kérdezte, s hatalmas ujjaival a lapok közé szántott.

- Aham. – bólintottam.

- Nézd meg ezeket akkor… - s kezembe helyezte a mappát még úgy, hogy ő nem is látta a benne lévő dolgokat.

- Te akarsz házat venni. – állapítottam meg a nyilvánvalót miközben lassan, de biztosan megindultunk befele, követve a nőt.

- De adok a véleményedre… - mondta csendesen, nem hivalkodóan.

- Miért? – fogtam meg a csuklóját, mielőtt beléphettünk volna a küszöbön.

- Mert bízok benned… - s arcomra nyomva egy könnyed puszit, maga elé engedve kezdtük bevenni az első házat.

A helyzet az, hogy ez a lakásnézegetősdi nem is olyan egyszerű dolog. Persze a kliens kedve-kénye szerint válogatják össze a lehetőségeket az ingatlanközvetítők, de minden kis lakás bejárása, átnézegetése igen csak fárasztó… még akkor is, ha minden lakásban egy kis frissítővel, kis rágcsával vár a nőcike… úgy hiszem, ez elég erősen futja abból a gázsiból, amit ez a Göndör mellettem fizethet nekik. 

Na és igen róla… látszik, hogy elszántan keresi a megfelelő helyet, s türelmesen hallgat végig mindenféle mesét a különböző helyekről, s jár, át minden szobát hátha valamelyik megfogja. Mindig udvarias, s érdeklődést mutatva mosolyog, de tudom, hogy három helyből eddig egy sem fogta meg úgy igazán. Persze tényleg mindegyik kiemelkedően gyönyörű hely volt, de számomra sem tűnt úgy, hogy bármelyik az a hely lenne, ahol úgy igazán jól tudnám érezni magam… mármint, na… nem én vásárolok, de akkor is, kíváncsi a véleményemre, s én megadom neki. Az persze más dolog, hogy valószínűleg egy ilyen lakásnak, max egy darab kilincsét tudnám megvenni, vagy egy kibérelhetnék egy négyzetmillimétert… de utóbbiban sem vagyok túlzottan biztos.

- Tartsunk szünetet esetlegesen? A további két házat pedig megnézhetjük holnap… - ajánlotta fel a nő, miközben a „négyes” lakás konyhájában ültünk, s kávéval és egy kis rágcsával kínált minket.

- Szeretném azokat még ma látni… ha nem baj. – mosolyodott el kedvesen Harry.

- Ez csak természetes, egész nap a Tiétek vagyok. – mondta a nő.

- Ezt nagyon értékeljük. – mondta, s beletúrt a hajába szokásosan, mintha még mindig Rapunzel fiú változata lenne, de szembesülnie kellett azzal, hogy már sokkal kevesebb haja van, mint korábban, de azért még mindig van mit húzni, ha úgy adja a sors.

- Merre is találom a mosdót? – én volt, hogy csak bambultam és követtem őket, most is egy kis lenti pillanatomban voltam, mármint fittség terén, ezért is gondoltam, hogy felfrissítem magam egy kis hideg vízzel.

- Minden rendben? – érdeklődött nem feltűnő aggodalommal Harry.

- Persze… csak egy kis felfrissülésre van szükségem. – mondtam, s ahogy lecsúsztam a székemről, majd fordultam egyet, mindezt úgy sikerült megoldanom, hogy a nő táskáját mindenestől sikerült levernem, de úgy, hogy azért kellemes távolságban volt amúgy eredetileg tőlem. – elnézést… - mosolyodtam el, s rögtön hajoltam is összeszedni a papírkupacokat, s minden egyebet, ami a körülöttem lévő egy méteres körzetben mindenhol megtalálható volt.

- Nem történt semmi… - mondta a nő, s ő is segítkezett az összerámolásban, amikor is egy papírkötegen egyszerűen megakadt a szemem.

- Ez… mi? – mutattam feléje, ahogy felegyenesedtünk.

Egy lakás képei voltak azok, melyek rögtön megfogták a tekintetemet, s konkrétan olyannyira magába szippantottak, hogy nem is figyeltem, hogy a nő magyaráz-e nekem vagy sem, ugyanis tartva a kezemben a köteg többi részét elvarázsolva ültem vissza a székre, s pakoltam kifele magam elé a hatalmas pultra a szebb és szebb képeket, mintha csak egy bemutatóra készülnék.

Ez már nem is lakás volt, ez egy gyönyörű ház volt, s ha azt mondom gyönyörű, akkor lehet, hogy leértékelem. Habár ebben egy darab bútor nem volt, mégis olyan volt, mintha be lett volna rendezve, a képeken át átérezhetted a helység lelkét. S ami a legjobban megtetszett az a nappali, ahol oly hatalmas üvegablakok voltak, hogy még a plafon egy része is üveg volt, így látszott, hogy a csillagos ég ad tökéletes fedelet az éjszakáknak… tágas, mégsem úgy érezted a hatalmasságát, hogy elveszel benne… ráadásul a kilátás, amit így kaphatott az ember… elképesztő. London minden mennyiségben… mintha a mennyország kapuit nyitották volna ki az ember előtt.

- Ezzel a házzal mi van?- én még a képek bűvöletében voltam, mikor hallottam, hogy Harry kérdezett a nőtől, majd éreztem, hogy mellém lépve Ő is a képeket kezdi csodálni, engem ki nem zökkentve az elmélyültségemből.

- Ez máshoz tartozik, s ráadásul úgy tudom már vevő is van rá. – hallottam én mit mond a nő, de olyannyira nem tudatosult bennem teljesen minden.

- Szeretném megnézni. – jelentette ki Harry, s határozottságán még én magam is meglepődtem, s ez viszont már kizökkentett buborékomból. Úgy hangzott, mint egy üzletember, aki nemleges választ nem fogad el.

- Nem vagyok benne biztos, hogy elérhető már. – a nő arcát figyeltem, s láttam, hogy nem szívesen mondja azt, amit… valószínűleg a csillagot az égről is eladná, ha tudná, s egy üzlet kicsúszása a kezéből nem éppen a legkellemesebb dolog lehet.

- Ma… ma szeretném megnézni… sőt most. – mondta Harry, s konkrétan azt sem hittem el, hogy az áll mellettem, aki öt perccel ezelőtt volt.

- Ez nem éppen… - kezdett bele a nő, de hiába volt profi, mert tényleg az volt abban, amit csinált, látszott, hogy nehezére esik ezt mondania.

- Biztos meg tudja oldani… - mosolygott a nőre, s azt hiszem most először tudatosan alkalmazta azt a tulajdonságát miszerint nézésével nőket tud megsemmisíteni… s azt nem is kell figyelembe venni, hogy a közöttük lévő korkülönbség éppen annyi, hogy akár a nő az anyja is lehetne. -… én bízok magában. Nagyon szeretném ezt a házat látni ma… nagyon. – nyomatékosította kérését, s ezután következett egy kis hatásszünet, míg kb. egyikőnk sem vett levegőt… ezalatt volt az, hogy én inkább próbáltam láthatatlanná válni, hisz talán még egy kicsit zavarba is estem a mellettem álló úriember miatt.

- Jó… - bólintott a nő, s nem is tudom akarni mi játszódhatott le a fejében az elmúlt pillanatokban. -… elintézek néhány telefont. Addig várjatok itt. – mondta, s ultramodern telefonját felkapva elindult a ház teljesen más szegletébe.

- Hmmm… - motyogtam magamban, majd csak annyit éreztem hirtelenjében, hogy a forgós bárszékben Harry szempillantás alatt megfordít pont úgy, hogy lábaim közé férkőzik könnyedén.

- No, mi az?- kérdezte, s én olyannyira meg voltam lepődve tettén, hogy fel sem tudtam fogni mit is csinál, konkrétan még szerintem a lelkem forgolódott bent a testemben.

- Mi mi? – kérdeztem értetlenül.

- Köszönöm. – mondta, s kezébe vette kezeimet, amik szinte remegtek, mert még nem tudtam beazonosítani, hogy akkor mi is van most.

- Mit? – kérdeztem, s akarva akaratlanul is, mint egy szende kislány pillantottam fel pilláim alól elém magasodó alakjára.

- Hogy segítettél… - mondta, s lassan elengedve kezeimet derekamra csúsztatta sajátját.

- De az már meglehet másé… lehet, hogy eladták. Sőt lehet, hogy a valóságban nem is tetszene annyira. – magam sem hittem el, amit mondtam, de azért megpróbálkoztam lelkének felkészítésével, ha mégsem jönne be az üzlet.

- Biztos, hogy tetszene… - mondta, s közben egyik kezét megemelve arcomon kezdett el rajzolgatni mutatóujjával.

- Mi van, ha nem? – kötekedtem. – mi van, ha nem lehet a tiéd?

- Az enyém lesz… - jelentette ki. -… biztos vagyok benne. Ráajánlok, varázsolok… megoldom. – kacsintott kacéran, majd nyakamhoz bújva megpuszilta a bőrömet, óvatosan arrébb tolva róla a kendőjét… igen, még mindig kissé piros a bőröm, s mivel nem szívesen használok alapozót így ez a megfelelő módja ez volt a kis szépségek elrejtésének.

- Megoldod? – kérdeztem, s szememet behunyva tudtam csak értelmesen elviselni azt, amit művelt velem.

- Meg… - mondta, s azt éreztem, hogy kezeim lassan, de biztosan az ő csípőjére csúsznak, s indokolatlan módban egyre szorosabban húzom magamhoz őt az övénél.

- Hogy is mondtad a minap? Mások is vannak… - csapott vissza saját mondatommal, majd azon nyomban ráeszméltem arra, mit is művelek, rögtön el is engedtem… ő pedig csak kuncogva fogta meg arcomat, s puszilta meg arcomat.

- Türelmetlen vagy? – kérdezte, mintha Ő lenne az egyetlen fehér bárány a sok-sok fekete között.

- Mi? Nem. – ráztam a fejemet, s egy határozott mozdulattal kinyújtottam a kezemet, s ez által próbáltam legalább karnyújtásnyira eltolni őt magamtól… hát pont nem sikerült, úgy ahogy gondoltam… viszont az kidolgozott felsőteste ettől függetlenül könnyedén formálódott ujjaim mintájára.

- Ez nehezebb lesz, mint gondoltam… - jött vissza a nő, de ez olyannyira Harry-t most nem zavarta, egyszerűen, csak megfordult előttem, s továbbra sem gondolta azt, hogy eltávolodik tőlem, egyszerűen csak most a hátát mutatta nekem.

- Mi történt? – érdeklődött Harry.

- Úgy tűnik, már a szerződés írás folyamatában vannak… - mondta a nő, s én kb. csak úgy tudhattam, hogy aggodalmas az arca, hogy a hangjából mindezt elképzeltem, ugyanis Harry háta mindent kitakart előlem.

- És?

- … így már egy kicsit nehezebb lesz lecsapni rá. – mondta a nő.

- De nem lehetetlen. – ez Harry felől nem kérdés volt, egyszerű kijelentés. – Nagyon meggyőző tudok lenni, ha kell nekem valami. – jelentette ki Harry.

- Erre szükséged is lesz, s most akkor pedig indulhatunk is megnézni a házat, nincs túl sok időnk…

Sokszor azt mondják, hogy a képek nem úgy adják vissza a szépséget, ahogy az a valóság lenne. Másítanak a valódin, szebbnek tüntetik fel, vagy esetlegesen csúnyábbnak… de itt egyik sem volt igaz. A képeken gyönyörű volt a hely, látva a saját két szememmel, pedig el sem tudtam hinni, hogy létezik… szebb volt, mint a képeken, s ez tényleg hihetetlen volt.

- Megveszem. – miután körbejártuk (kétszer) a házat, s engedtük, hogy a valóság magába szippantson Harry egyszerűen pontot akart tenni a végére.

- Ez még nem olyan biztos. – mondta a nő, de láttam arcán, hogy legszívesebben saját nyelvét leharapta volna, mintsem még egyszer ezt kimondja.

- Kérem… tegye meg, oldja meg. Ajánljon az eredeti ár felé, érje el, hogy enyém legyen. – Harry nagyon akarta ezt a házat, már mikor megérkeztünk láttam az arcán, hogy igazán megtalálta azt, amit keresett.

- Megteszek minden tőlem telhetőt.

- Még annál is többet. – bólintott Harry.

- Mikor tervezel költözni? – kérdezte a nő.

- Tegnap? – kérdezte Humor Herold, s mindhárman felnevettünk… ezután pedig már csak az isteni gondviselésre kellett hagyatkoznunk, vagy legalábbis a közvetítő mágikus erejében.

- Nora harmadjára keres… - a nőtől elszabadultunk, s a kocsijában ülve tartottunk valahova, ezúttal fogalmam sem volt, hogy hova… késő délutánra járt már, a nap hihetetlen tempóban telt, de legalább úgy tűnik sikeresen.

- Majd beszélek vele. – toltam el magam elől telefonját, mert tudta, hogy Nora ezúttal rajta keresztül, de engem keres.

- Miért nem akarsz beszélni vele előttem? Rólam van szó? – kérdezte, s éreztem, hogy egy kis öröm is van a hangjában, olyan megfejthetetlen öröm.

- Most hova megyünk? – nyílegyenesen váltottam témát.

- Ez a témaváltás, több mint nem megfelelő. – tolta fel napszemüvegét a feje tetejére, s nézett rám. – de amúgy elviszlek enni, mert egész nap nem ettünk semmi normálisat, és biztos, hogy nem viszlek haza üres gyomorral. – mondta.

- Én rendben vagyok, nem vagyok még éhes. – feleltem.

- Én ezt nem kérdeztem… - villantott egy vigyort felém.

- Szia Nora, itt Harry… ki vagy hangosítva. – s mielőtt még visszavághattam volna, hangosítóra kapcsolva a tartókájába tette telefonját, s úgy beszélhettünk kedves barátnőmmel.

- Hello. Khara még mindig veled van? – kérdezte a harmadik személy.

- Jelen. – püffögtem, s úgy gondoltam ennyi pont meg is felel a beszélgetésbe való hozzátevésemnek.

- Ugye nem zavarlak titeket? – ez mondjuk biztosan is érdekelte őt, el nem hiszem neki.

- Ugyan… éppen kajálni indulunk. Valami ötlet, amivel meg lehet Khara hasát fogni? – szervezkedtek ellenem.

- McDonalds… gusztustalan, de ő imádja. Minden mennyiségben. – csöpögtette rólam az infót a barátnőmnek hitt egyed.

- Köszönöm.  – örült partnerének a sofőröm.

- Akkor még sokáig nem kerül haza Khara… nem baj. Majd akkor arról a BodyBeauty, modellügynökségről beszélünk k…. – mondta Nora, de még mielőtt folytathatta volna kezemmel rávetettem magamat Harry telefonjára, s szakítottam a vonalat.

- Ez meg mi volt? – még a közlekedési lámpák is ellenem fogtak, konkrétan megint akkor lett piros, amikor egy kínos kérdésre kellett volna válaszolnom, s ahelyett, hogy Harry az utat figyelte volna, engem tudott.

- Meki, hajrá… dupla sült krumplit kérek. – lelkesültem be egy teljesen más témára.

- BodyBeauty? Modellügynökség? – kérdezgetett, de én úgy tettem, mint aki semmiről nem tudom semmit.

- A meki egy gyorsétterem… nem modellügynökség. – ráztam a fejem, s combom alá helyeztem telefonját, még mielőtt a vonal újra indulna és az ellenséges festett vörös barátosnémnak eljárna a szája… ismételten.

- Hékás, hékás… - mondta, s egy meki parkolójába simamenetben parkolt le, miközben engem akart kikérdezgetni arról, amiről én magam sem tudtam sokat, de az igazat megvallva nem is akartam többet tudni annál.

- Kajaaa… – s még mielőtt bezárhatott volna valamiféle gyerekzárral a kocsiba, kinyitottam az ajtót, s kiugrottam gyorsban, persze ő követett engem, ezt azért nem kerülhettem el.

- Nem fogsz tudni előlem menekülni… - a McDonalds fenti emeletén egy kis bokszban ültünk, ahol éppen a második McChicken szendvicsemmel küzdöttem meg, sőt még egy harmadikban is gondolkoztam, ha ezzel el tudom azt kerülni, hogy békén hagyjon… de eddig esélytelennek tűnt ez a dolog.

-… felhívhatnám pl. Nora-t, ő biztosan szívesen felvilágosít a dologról. – mondta önelégülten.

- Nálam van a telefonod. – vágtam neki vissza, éppen akkor, amikor nem volt tele a szám.

- Van másik is. – rántotta meg a vállát továbbra is azzal a sunyi mosollyal.

- Én kérek elnézést. – s egy sült krumplit a fagyimba tunkolva nyomtam be azt a számba, majd mikor láttam, hogy furán néz rám emiatt, egy újabb darabot ezúttal már az ő szájába nyomtam.

- Meglepő, de finom… - ízlelgette a különös párosítást a szájában.

- A legjobb. – kacsintottam, s tovább folytattam a kis fura vacsorámat.

- Miről nem akarsz nekem beszélni? – kérdezte, s nagyon erősen azon gondolkoztam, hogy erről a témáról, hogyan is tudnám a figyelmét elterelni. Bármilyen fegyvert hajlandó voltam bevállalni a szent cél érdekében, bármilyet… s eszembe is ötlött valami, amin ha megbotránkoztam is elsődlegesen, mert nem feltétlen én voltam ennek az ötletnek az megfelelő megvalósítója, mégis bevetni készültem.

Magyarázott nekem továbbra is, de én nem figyelve csak óvatosan kezdtem szegetni a fagylaltomat, ügyelve arra, hogy minél jobban olvadjon, minél jobban folyjon már a kanálban, s esetlegesen az ajkaimat az átlagosnál jobban színezze meg… persze mindezek alatt úgy tettem, mintha nem tudnám, mit művelek.

- Tudom, mit művelsz. – jelentette ki.

- Mit? – kérdeztem vissza meglepődve. – eszek, mert azt mondtad, nem szállítasz le üres gyomorral… - mondtam, s a lehető legtöbb érzékiséget próbálva beleadni, lenyaltam a számról az olvadozó finomságot.

- Eszel… - nézett rám gyanús tekintettel, s láttam, hogy nagyot kellett nyelnie. Elértem a célomat.

- Eszek. – vigyorogtam fölényesen, egy lépéssel előtte jártam. – most pedig már be is fejeztem. –dugtam ki szám sarkából a nyelvemet még az utolsó csepp fagyi elérése érdekében, majd fogtam magam, s felállva megragadtam a tálcámat, s szélsebesen billegtem el mellette.

Úgy csattogtam ki az épületből, mintha futóversenyen lennék, felettébb szórakoztató volt. Persze tudtam, hogy Ő szorosan nyomomban van, de ezzel nem foglalkoztam… így csak még szórakoztatóbb volt a helyzet.

- Te csak elkezdted… majd én befejezem. – hallottam váratlanul a fülemnél a hangját, majd már csak annyit éreztem, hogy megragadja a csuklómat, s elég határozottan egy fának nyom, pontosan úgy, hogy a világon nem láthat minket, mintha csak szándékosan az Ő számára nőtt volna ide ez a drágaság.

- Tudod, hogy ez nagyon gonosz volt tőled Khara? – kérdezte, s éreztem, hogy minél erősebben akarja kiszorítani belőlem a szuszt, főleg úgy csípő tájékon.

- Ugyan mi? – túlontúl határozott volt a hangom, nem tudom minek köszönhetően… csodálatosan tudtam tartani önkontrollomat… lehet az kora esti friss levegő segített a gondolkodásban.

- Az, hogy játszottál velem… - mondta, s pontosan olyan lassan, olyan módon, ahogy én tettem magammal kapta be saját ajkát, s vetítette elém az előző történéseket… majd ennek folytatásaként majdnem az enyémet is magává tette, de mielőtt egymáshoz értünk volna megtorpant… szándékosan. Éretem ajka melegét, édességét, de nem ért hozzám. – pedig én csak szépen kérdeztem tőled valamit… - úgy hiszem visszájára sült el a játék. Fordítva igen érdekes volt, most áldozatként nem mondanám el, hogy olyan mulatságos az egész.

- Mit? – lehunytam a szememet, nem bírtam tovább nyitva tartani. Nem kaptam levegőt már… édes levegőnélküliség.

- Tudod te azt… - szándékosan csinálta.

- Nem akarok róla beszélni… felesleges… butaság… - hat szót is ki tudtam mondani, igazán összefüggően, őszintén megleptem magamat, mert ahhoz képest, hogy testem hogy reagált az eseményekre, agyam még magához képest igen fitten tudott gondolkozni.

- Nem felesleges… nem butaság… főleg, ha rólad van szó. – simított végig oldalamon, s éreztem, ahogy egész testem libabőrös lesz.

- Ez az, tényleg. – nyeltem egyet, s éreztem, hogy lelkem és testem ezen pillanatban szakad kétfelé… míg a testem Harry-nek válaszol, addig a lelkem még velem marad, s úgy viselkedik, ahogy én szeretném. Fura volt.

- Nem. – suttogta az ajkamra olyan módon, hogy hozzá nem ért, de mégis olyan volt, mintha minden erejével e dolgozott volna, hogy belém iktassa véleményét, ha kell szó szerint.

- Teljesen mindegy… - fordítottam el arcomat, s azt hiszem ezen meglepődött kissé… én is, hogy meg tudtam ezt tenni. - … most már, hogy megetettél… hazavinnél? – néztem rá határozottan, s hangom színére rögtön átértékelődött benne a helyzet…

- Remélem tetszeni fog. – nyújtotta édesanyám felém új telefonom dobozát másnap.

- Telefonálni lehet vele? – kérdeztem tőle mosolyogva, mire csak szimplán bólintott. – tökéletes lesz akkor… - mosolyodtam el. – köszönöm.

- Az új számod pedig el van mentve benne, de ott van a dobozon is. – mutatta.

- Szuper… habár kétlem, hogy hívogatni akarnám magamat. – nevettem el magam, s édesanyám arcát figyeltem, ami több mint fura volt… látszott, hogy ismételten el kell mennie, de kimondani nem igazán szeretné. – Anya… menj nyugodtan. – mutattam kedvesen az ajtó felé.

- De azért jöttem haza, hogy együtt ebédeljünk… direkt ezért. – mondta, s láttam, hogy a konyhaasztalon ismételten rezegni kezd a telefonja, amiért kínosan gyorsan kap utána.

- Még mindig meg leszek egyedül is… - bizonygattam ma is, ahogy tegnap is tettem, sőt szerintem a következő napokban mindig így kell majd tennem, de sosem fog teljesen hinni nekem. -… nagy kislány vagyok. – kacsintottam.

- Hívd át Harry-t, vagy Nora-t vacsira… vagy mindkettőjüket… szívesen látnám őket itt. Erről jut eszembe… Nora hívott valami teniszmeccs miatt… - mondta, mire konkrétan kigúvadt a szemem… az ma van, azt mára tervezték. Fantasztikusan szuper. Vagy nem. De tényleg nem. -… azt mondta téged nem tud elérni. – magyarázta, s közben már kendőjét tekerte nyakába, hisz félig már az ajtón kívül volt, mégis megindul.

- Aludtam egész délelőtt… nem lehetetlen, hogy nem ért el. – motyogtam valami habdumát, csakhogy ne legyen túl feltűnő, hogy se Nora-ról nem beszélek jelen pillanatban szívesen, se Harry-ről.

- Milyen teniszmeccs? Te játszol? – kérdezte, és konkrétan képébe röhögtem volna, ha nem az édesanyám lett volna.

- Ugye ezt te sem gondoltad komolyan? – fogtam meg a vállát, s néztem mélyen a szemébe, s erre az egy pillanatra sürgés, forgásában meg tudtam állítani.

- Ugyan… dehogy… - legyintett, s ő viszont elnevette magát. – hamarabb gyilkolod meg maga az ütővel, minthogy a labdád eltaláld. – mondta őszintén, mire már én is nevettem, közben lassacskán elértünk a kocsijához… úgy volt a biztos, hogy elindul, ha ott vagyok vele és látom.

- Áúcs ez fájt… - kaptam a szívemhez.

- Az igazság néha fáj… - gúnyolódott.

- Na jah… - vigyorogtam, majd integetve útnak engedtem a nap további részére is, s feltűnően gyorsan szedve a lábamat magam alatt nyargaltam be a konyhába, s pillantottam a mikro órájára, ami egy órát mutatott.

- Egy taxit szeretnék… - kaptam új telefonom után, s rögtön használatba is helyeztem, nem is figyelve arra, hogy mit művelek… pedig tudtam jól, hogy mit csinálok, de mégsem volt kifejezetten tudatos… csak mégis.

Scotterfield pálya… úgy hiszem önszántamból nem biztos nem kerestem volna fel, még a hely légköre is túl idegen volt számomra… mintha egy kiselefánt szabadult volna be egy porcelánboltba, értem én itt most azt, hogy legalább annyira voltam ideillő, mint Dumbo a sok törékeny dolog közé.

- Elnézést… esetleg meg tudod mondani, hogy Zack Montgomery számára melyik pálya van lefoglalva? – kérdeztem a recepciós csajtól.

- Barátnő? – kérdezte, mire majdnem lefelejtem a padot.

- Nem… - ráztam a fejemet hevesen, mire ő elmosolyodott. Kb. velünk egyidős volt, azért is merte ezt megkérdezni.

- Jó idő van így gyakorol a nagypályán… a lelátóra ott tudsz felmenni… - mutatott egy távoli átjáróra.

- Köszi… - mosolyogtam rá kínosan, majd azon nyomban ott hagytam. Barátnője? Komolyan?

Őszintén hálát adtam az IdőAnyónak, vagy Apónak bárki is intézte ezt a jó időt, de köszönhetően a kinti lelátós pályának Khara szépen úgy el tudott helyezkedni, hogy őt, pont ne keressék, s ne is találják meg.

Igazából még nem teljesen fogalmazódott meg bennem a valódi indok, hogy miért is vagyok itt, de egyszerűen nem tudtam visszatartani magamat a felől, hogy eljöjjek otthonról ide. Tegnap volt eszembe egy-két pillanat erejéig, hogy felvetem azt, hogy ugye ez a dolog felejtős Harry számára, de lehet, hogy a tudatalattim abban reménykedett, hogyha nem említem meg, akkor maga Harry is elfelejti… csak reménykedtem, sőt imádkoztam a magasságos egekhez ott a lelátón, hogy mégse jöjjön el. Nemcsak miattam se, de maga miatt se… nem akartam. Az más, hogy a tegnapi esténk igen furán alakult, s lehet a tudatalattim egy másikrésze azért is imádkozott, hogy mégis eljöjjön, mert akkor látom úgy, hogy ő nem tudja… bonyolult az agyam működése. Én sem értem… pedig én vele élek.

Fülembe zenét dugtam, s kényelmesen elnyúltam egy székben, már amennyire a lelátó lehet, bármiféle kényelmet nyújthat, s vártam, hogy bárki, valaki megjelenjen… s sajnos, nem sajnos, de kb. percre pontosan három órakor, egyszerre léptek mindketten a pályára, edzőruhájukban, ütőkkel már javában a kezükben.

A szemem majdnem kiesett, a szívem pedig úgy gondolta, hogy ő pedig kiszabadul a mellkasomból, így bordákat törve dübögött bennem. Automatikusan csúsztam lentebb a székemben, mintha még a csíráját is el akarnám annak tűntetni, hogy meglátnak… úgy éreztem magam kissé, mint egy kém… mint egy szörnyű kém… de az én szörnyűségemet az ő szépségük javította, s ebbe nem kellene belemennem, de bele fogok…

Harry hófehér pólóban, s rövidnadrágban lépett térfelére, melyek több mint tökéletesen kiadták formáit, még így is, hogy távolabb voltam tőle. Ráadásul még így is sikerült némi kis haját felgumiznia a feje tetejére, kialakítva így a hagymafejet, ami több volt, mint aranyos… elképesztő látványt nyújtott…

Persze a teniszpartnere mellett sem tudtam elmenni csak úgy szó nélkül… legalábbis gondolataimban. Okkal az egyik legjobb sportoló az osztályunkban Zack… a több évi teniszezés igen hatásosan meglátszik testének minden pontján… tényleg minden pontján.

De ami fura volt a helyzetben, legalábbis számomra, hogy több mint jól szórakoztak együtt… mármint, amióta kiléptek azt láttam, hogy jót beszélgetnek, s mint két értelmes ember élvezik egymás társaságát… nem mintha azt feltételeztem volna bármelyikükről is, hogy nem értelmes, de akkor is… nem erre számítottam úgy egészében.

Egy dolog az, hogy nem szeretek sportolni, ezáltal teniszezni sem, de másik az, hogy nézni sem szeretem… kivétel most. Úgy magával ragadott a labda ide-oda röpdösése, hogy csak úgy a pálya rabja lettem, persze mindvégig olyan keretek között, hogy engem ugyan észrevegyenek. Nem állítom azt, hogy nem láttam még egy tenisz meccset sem, de azt se, hogy figyelemmel kísértem volna akár egyet is, de annyit el tudok mondani, hogy ez, amit itt műveltek több mint profi volt… hihetetlenül jól játszottak. Zack-ről ugyan ezt tudtam, de Harry-ről nem… nem erre számítottam ez esetben sem.

Nem tudom mennyi idő telt el, mikor olyannyira a pályára voltam függve, hogy észre sem vettem, hogy a labda felém repült, s csak úgy elsüvített mellettem, majd a lépcsőről visszapattan a pálya felé.

- Nem gondolod, hogy közelebbről is megleshetnéd a pályát ennyi idő után? – pillantott felém egy a kilátó felé közeledő Harry sunyi mosollyal… tudta, hogy itt vagyok, végig tudta… ahogy idefordította a fejét egyértelműen lerítt róla mindez. Szuper.