XXVII. rész - Hello

Sziasztok! Ismételten már megint reggel (még suli előtt) kezdtem el írni a részt és ismételten mondhatom, hogy jöttek belőlem annyira a gondolatok, hogy a rész nagy része már akkor elkészült, s hazaértem után már csak be kellett fejezni, s íme itt van… egy friss hétfői rész. Remélem örültök neki, s örömmel olvassátok! A csoportban, itt, chatben, twitteren bárhol szívesen várom az észrevételeteket legyen az pozitív, vagy esetlegesen negatív. Jó olvasást nektek drágák! Puszi Dorka

U.i.: A facebook csoportba továbbra is szívesen várok MINDENKIT! 

Hello

Yeah I think you're cute, 
but I really think that you should know.
I just came to say hello, 
hello, hello, hello.

I'm not the kinda girl 
to get messed up with you, hello.
I'm going to let you try to convince me to, hello.
It's alright I'm getting dizzy 
just enjoy the party.

Nem éreztem indokoltnak, hogy a pályára lépjek. Igazából olyan érzésem volt, mintha egy sátáni lény próbálna bejutni egy templomba… nem oda való ő se, de én sem ide. Persze foghattam volna magam, s miközben lépkedek lefele a lépcsőn, eljőve az ajtó mellett nyúlcipőt oldok, de azt hiszem egyértelmű, hogy több millió szettet is lejátszhat bármelyikőjük, úgyis gyorsabbak lesznek nálam… persze abban az esetben, ha egyáltalán utánam jönnének.

- Sziasztok!- támaszkodtam a falnak, s leraktam a lábamhoz a cuccomat. Pont a pálya közepéig sétáltam, próbálva mindenkitől tisztes távolságban maradni… viszont úgy, hogy mindketten közeledni kezdtek felém, már nem volt túl esélyes.

- Hogy tetszett a játék? – kérdezte Zack kedvesen, nem mintha olyan lett volna megjelenésem, mintha az égből pottyantam volna.

- Gondolom jó. – átlagos feleletet kapott, s nem bírtam rendesen felnézni, mert tudtam, hogy Harry is igen közel ért hozzám, s engem néz… csak engem, egészen a lelkembe pillant.

- Gondolod? – kérdezett vissza a Göndör szórakoztatva. – Megbabonázva nézted az egészet… - mondta felettébb jó kedvvel.

- Örülök, hogy jól szórakoztál. Annál jobb helyre is leülhettél volna, innen minden jobban látszik. – mutatott jobb oldalra, s egy hatalmas magasított spéci szék volt mellettünk.

- Jó volt ott is. – mondtam, s mély levegőt véve (nem túl feltűnően) végre felemeltem tekintetemet. Úgy álltunk ott hárman, mint valami Bermuda-háromszöget kialakító csoportka… de hogy nálunk mi veszett el? Belőlem az értelem, ha ők felmerülnek… elég csak megnézni azt, hogy mit művelek itt… vagy egyáltalán hogyan kerültem ide.

- Meddig akartál bujkálni? – simította meg Harry a kezemet kedvesen.

- Szóltál volna, hogy jössz egyszerűbb lett volna… - Zack pattogtatni kezdett egy labdát gondolom így pihenésképpen. -… de örülünk, hogy itt vagy. – mosolyodott el kedvesen.

- Onnan tökéletes perspektíva tárult elém… - magam sem hittem el, hogy ilyen szavak egyáltalán kijönnek a számon.

- Tökéletes perspektíva, mi? – Harry-be nem tudom mi ütött, de a hangja kellemesen volt kötekedő… mintha a kákán is csomót keresne, de mindvégig olyan nyugisan, kedvesen… olyan Harry-sen.

- Ahogy mondod… - kínosan vigyorogtam rá, s mikor ténylegesen összetalálkozott a tekintetünk úgy neki is és nekem is eszembe jutott, hogy nem feltétlen váltunk el tegnap egymástól felhőtlenül… vagyis ha valamiről nem akarok beszélni arról nem, fogok. Pont.

- Szeretnél te is játszani? Ki akarod próbálni? – vetette fel az ötletet Zack még mielőtt feltűnően sokáig csendben maradtunk volna… okos fiú ő, úgy hiszem magát sem akarta kellemetlen helyzetbe hozni, de hát ez logikus.

- Én? Ne viccelj… - tettem magam elé a kezemet védekezésképpen. – már az is nagy szentségtörés, hogy a pálya ilyen közelébe jöttem… csodálkozom, hogy nem kezdett még beszakadni a talaj vagy ilyesmi. – adtam elő gondolataimat igazán elképesztő formában, de tényleg így vélekedtem az egészről.

- Annyira nem lehetsz vészes… nem akarsz neki egy próbát adni? Taníthatlak, ha gondolod. – ajánlotta fel, s csak egy pillanatnyi kósza rátekintés kellett Harry arcára, hogy lássam szemében csillant valami.

- Embert csak nem tudsz ölni egy labdával… - szólt bele ő is sajátos bátorító módjában.

- Úgy gondolod? – szóltam vissza. – Nem hiszitek el, de ha már az ütőt a kezembe veszem, és súlyosabb sérüléseket tudok okozni magamban és más emberekben is, mint bárki más egy éles, fémeszközzel… - tisztában voltam a képességeimmel, az más dolog, hogy ők nem hittek nekem.

- Nézd csak… - nyomta hirtelen a kezembe Zack az ütőjét, amin azért egy kicsit meglepődtem.

- Még mindig élsz… ügyes. – kacérkodott Harry, láttam a zsiványságot a szemében, nagyon jól szórakozott ebben a hármas társaságban, legalább Ő igen, ha én már nem annyira kifejezetten… valami célja van ezzel, éreztem.

- Nem próbálnád ki a kedvünkért? – nézett össze Zack Harry-vel aki ügyesen bólintott ekkor.

- Van ismerősötök a baleseti sebészeten? – néztem fel rá gúnyosan, majd közelebb húztam magamhoz az ütőt még úgy azért, hogy kezdetben nem ütöm ki a saját fogamat.

- Nyugi… itt van orvosi szoba.  – veregette meg a vállamat Harry csak úgy kedvesen.

- Köszönöm. – hunyorogtam rá.

- Na, gyere… nagy baj nem lehet. Harry… adogatsz neki labdát? – találta ki Zack, majd éreztem, hogy már az egyik térfél közepe felé járok magam mögött tudva Zack-et is.

Harry összeszedett magának néhány labdát, s míg mi is pozíciónkba álltunk addig ő jót játszott a föld ellen a labda, ütő párosával.

- Nem kell félni… csak figyeld a labdát. – kaptam az utasításokat és kicsiké meglendítettem az ütőt, s egészen örültem, hogy jók a reflexei neki, mert így épségben maradt a tökéletes fogsora. – Nyugi… mutatom, hogy a könnyű tartani. – s beállt mögém és átkarolva engem beállította úgy nagyjából a tartásomat.

Nem tudom mi történt velem ekkor, de tény, hogy hagytam, s nem izegtem-mozogtam… az más kérdés, hogy a kis bordáim által képzett kalitkában, a szívemnek mondott kis madárka csak úgy ide-oda szállingózott. Zack nagyon közel volt hozzám… nagyon közel. S az egészet az tetőzte, hogy persze Harry is itt volt… de nem figyelt… vagyis legalább nem közvetlen rám.

- Hupsz… még akkor ne menjen? – süvített el egy labda a fejünk mellett. Aham persze… nem figyelt. Nekem ne mesélje be.

- Egy picit még várj, Harry… - engedett el egy pillanatra Zack egyik kezével, majd kiegyenesedett, s éreztem, hogy én is így tettem… teste formája vonzotta az enyémet, mintha egy mágnes két oldala lettünk volna melyek összetapadtak. – csak ügyesen… figyeld a labdát, s ne megütni próbáld… csak megsimítani… gyengéden.- bújt a fülemhez hátulról, s suttogta a szavakat gyengéden a fülembe én meg csak álltam ott s gyomorgörccsel összekötve bámultam ki a fejemből… látva azt, hogy Harry nem figyel, csak okosan ki-kiles oldalra, sunyi módon… nem feltűnően, de nekem látszódott. Egyáltalán mi a csudáért keresem a tekintetét most? – Menni fog? – kérdezte Zack utolsóként.

- Ühüm. – nyeltem egyet, majd teljesen felegyenesedve tekintettem a túloldalon lévő élő labdaadogatómra.

- Ha nem megy, majd adhatsz neki plusz órákat… - kacsintott Harry, s erre ugyan szépen kedvesen kipattant a szemem, s éreztem, hogy a kis szikrák így megindultak hadjáratukra a bőröm alatt. Szándékosan provokál a Göndör… egyre jobban éreztem ekkor már.

Eldobta az első labdát, amit sikeresen nem találtam el, Zack ugyan mindvégig mögöttem volt, de mégis hagyta, hogy én irányítsak. Nem tolakodó volt ezekkel a tetteivel, csak segíteni akart.

- Lehet tényleg lesz rá szüksége. – humorizált a Birka a túloldalon.

- Megpróbálhatnám egyedül is? – fordultam egy kicsit oldalra, s így igen közel kerülhettem Zack arcához… a gyomorgörcsöm ekkor már egy megszilárdult katyvasz volt. Egy szikla a gyomrom helyén.

- Nyugodtan… - s szó nélkül lépett el tőlem Zack, én pedig hősiesen vártam a következő labdákat.

Az következőt sem sikerült eltalálnom, viszont az azt követőhöz már gyűlt bennem össze annyi akaraterő, hogy elég rendesen el tudtam küldeni… az más kérdés, hogy nem arra amerre kellett volna, de már a labda találkozott az ütőmmel, ami azért elég szép teljesítmény számomra.

- Na, hol vannak a labdáim? – kezdtem élvezni a helyzetet, ahogy Harry dobálta nekem, s hol az egyiket, hol a másikat, de eltaláltam.

- Itt… - játszadozott az ujjai között az egyik soron következő labdácskával, majd megküldte szépen felém egy gunyoros mosoly kíséretében.

- Höhh… - nyögtem fel, amikor sikeresen tökéletesen célt talált karlendítésem és a labda visszarepült a túloldalra.

Egészen hamar belemerültem ebbe a kis játékba, s habár a labdák felét sem találtam el mégis szórakoztatott… persze lehet az is, hogy közben Harry tekintetét pásztázva kezdtem forrongani elég erősen.

- Egy pillanat és jövök… telefon. – hallottam mögülem valami motyogást Zack-től, azt is elfelejtettem, hogy konkrétan itt van, majd csak egy picikét oldalra figyelve láttam, ahogy az épületben eltűnve intézi telefonját. Ekkor történt az, hogy az arcom mellett konkrétan egy milliméterre süvített el a labda, szinte éreztem az illatát.

- Ez szándékos volt? – csattantam fel, s rögtön visszafordítottam feléje a tekintetemet.

- Gyakorolsz… figyelj ide. Összpontosítanod kell. – mondta tudálékosan a Göndör, mintha nem éppen az előbb dobott volna majdnem meg engem.

- Szándékosan dobtál meg majdnem? – ismételtem meg a kérdést, s nem maradtam ugyan én egy helyben, letéve az ütőt magam mellé – amit lehet, inkább ledobásnak kellene nevezni – a körülöttem összegyűlt kis labdahalmazt kezdtem fel-felszedegetni.

- Nem szabad engedned, hogy valami elvonja a figyelmedet… - rázta a fejét, mire egy váratlan pillanatban, egy hirtelen mozdulatommal összekötve felé hajítottam egy labdát… eltalálni nem találta el csak majdnem… még jó, hogy van a kezemben még egy pár ilyen kis kerek mütyürke.

- Mellélőttél… - hahotázott fel. Nyílt háborúba kezdett úgy látszik.

- Csakugyan? – kérdeztem és egyre határozottabban indultam meg felé, s minden labdát mi a kezemben volt felé irányítottam, s volt, ami el is találta, de volt, ami csak éppen, hogy megkímélte csodás kis formáját.

De persze Ő se ott állt egy helyben, mondhatni játszva a céllövölde el találhatatlan középpontját ide-oda lépegetett, csakhogy eltalálása ne legyen olyan egyszerű.

- Csakugyan? – kérdeztem, s felkapva egy labdát lábam alól tudtam, hogy minden erőmet összpontosítani fogom arra, hogy kellőképpen megfelelően a gyomrába vágjam majd, de mikor felálltam erre már nem volt lehetőségem.

Abban a pillanatban, ahogy felegyenesedtem elkapta derekamat, s magához rántott, azzal sem törődve, hogy közöttünk ott a háló. Ismerős lehet mindenki számára az az érzés, amikor guggolásból hirtelen feláll az ember, s megszédül… én is megszédültem, de nem csak az előbb említett okok miatt.

- Csakugyan? – kérdezte, s jobb keze már a nyakamon volt, s éreztem, ahogy a bőröm az ujjába simul… erőszakosan húzott magához, de mégsem fájdalmasan.

Nem tudtam reagálni a helyzetre értelmesen, konkrétan párás lett a tekintetem, s nem láttam el az orrom hegyéig sem. A bennem röpdöső kismadár pedig vagy megdöglött hirtelen, vagy átalakult millió kis röpdöső mássá és úgy gondolja szétszedni belsőmet annak minden egyes pontján. Ha nem tartott volna magához, biztos vagyok benne, hogy összeestem volna.

- Nagyon csúnya játékot játszol velem Khara… - suttogta elég erősen a fülembe, s csak egy-egy érzékszervem működött már rendesen… onnan is tudtam, hogy még élek, s ébren vagyok, hogy ujjai szinten húsomba vájódva kapaszkodtam belém.

- Mi? – nyöszörögtem, s az, hogy levegőért kapkodtam nem teljesen volt megfelelő kifejezés… valójában pont az ellentettje történt… szimplán elfelejtettem levegőt is venni.

- Nagyon csúnya, csúnya játék itt ez… - suttogta ezt már ajkaival a bőrömön, éreztem, hogy mindenem megszorul. Elenged, én elterülök. -… sose nem fogom megkedvelni Zack-et, ezt tudd meg. Ha még egyszer olyan közel megy hozzád, mint az előbb… te meg elejtesz egy olyan mosolyt, amivel engem elkápráztatsz, nem érdekel hányan fognak látni, de megyek, s a saját ütőjét fogom a fejébe húzni. Téged meg… -

- Engem meg? – míg kimondtam, vettem egy kis levegőt, de azt hiszem ez nem volt elegendő.

- Itt is vagyok… - hallottuk a hangot, Zack hangját, mire azon nyomban elengedett Harry, s konkrétan egy pillanatig úgy éreztem magam, mint akit ernyő nélkül dobtak ki úgy háromezer méter magasból… zuhanórepüléssel érkezve fogok szétkenődni a talajon. Ő ellépett tőlem, s felkapva egy labdát játszadozott, majd rám is kacsintott egyet, míg én meg csak álltam ott, s próbáltam beazonosítani hol is vagyok.

- Khara… minden rendben? – hallottam Zack hangját, már igen közelről, de amint meg akarta simítani karomat, hogy megbizonyosodjon róla, hogy tényleg élek-e én helyből megugrottam, s esküszöm, hogy hallottam magamban, ahogy a Göndör mondja magában „ügyes kislány”. Mi a fene történik velem?

- Persze… - fordultam vele szembe, majd lassacskán hátrálni kezdtem. -… csak… csak. Mennem kell… - s konkrétan a hátrálásban a saját lábamban botlottam meg, de uraltam a helyzetet és nem vágódtam egy hatalmasat.

- Minden rendben? – kérdezte gyanakvóan, nem hitt a szavaimnak… de azt hiszem inkább a tetteimnek nem.

- Ha azt mondta, hogy igen, akkor igen… minden rendben vele. – sosem hallottam még ilyennek Harry hangját… volt benne valami különös.

- Jók voltatok, köszönöm a leckét. – integettem neki, majd felkaptam a táskámat és próbáltam annyira kitisztítani a látásomat, hogy eljussak a kijáratig.

- Örülök, hogy itt voltál…

- Menned kell mi? – hallottam meg hangját mikor eljőve mellettem a kocsijával leeresztett ablakkal kiszólt nekem. – látom, sietsz. – nevetett fel erélyesen, majd lassított kissé.

Úgy tettem, mintha észre sem vettem volna… úgy gondoltam, hogy jót fog tenni egy kis séta, és ha a hazajutásom innen az kb. holnap reggelre várható, akkor is gyalog fogok menni, mert nem érzem magam olyan állapotban, hogy sokáig tudnék egy helyben ülni.

- Gyere, elviszlek… szállj be. – szórakozott.

Totál süketnek tettettem magamat, majd fogtam és a nyakamban lógó fülesemet be is tettem a fülembe, s a legkedvesebb agyat is szétvivő dobszólóval, s gitárjátékkal örvendeztettem meg a fülemet. Nagy pacsi az A Day To Remember-nek és az I'M Made Of Way, Larry, What Are You Made Of? című számuknak.

A zene szigetel… az ADTR meg tökéletesen szigetel, s pontosan megfelelő nyugtató zene.

- Orrod elé nézni, nem szokás? – hallottam egy lehalkulásnál hangját, abban a pillanatban, amikor konkrétan mellkasának ütköztem… a számot végig sem hallgathattam ugyanis óvatosan kihúzta a fülest a fülemből.

- Mehetnék tovább? – kérdeztem tőle felpillantva arcára.

- Elviszlek.

- Nem szükséges. – tiltakoztam érzelemmentesen.

- Haragszol rám? – azt hiszem kérdése meglepett… s nem kicsit.

- Igen. – bólintottam, s azt hiszem az még jobban meglepett, hogy be is vallottam neki mindezt.

- Mennyire? – kérdezte, s ujjával próbált állam alá férkőzni, hogy megkaparintsa tekintetemet, de én tiltakoztam… nem volt nekem energiám most ehhez az egészhez.

- Nagyon? – kérdezte gyengéden, s megsimította óvatosan a kezemet. Nem válaszoltam, nem éreztem kiérdemeltnek a választ. – nagyon, nagyon? – puhatolózott, majd fogtam a fülesemet s a kezébe nyomtam az egyik párját.

- Ennyire. – jegyeztem meg röviden, majd hagytam, hogy félve, de magához emelje a zenét adó kis tárgyat, s belehallgasson az éppen akkor induló Fuck című Bring Me The Horizon számba. Stílusosan indította el ezt a lejátszóm… ő tudja, hogy mire van szükségem.

- Huhh… - riadt meg, s visszaengedte kettőnk közé a fülest.

- Most már elengednél? Az utamban állsz… - mondtam, s ténylegesen haladni akartam, de miatta egy lépést sem tudtam tenni.

- Sajnálom. – mondta hangszínét az előzőhöz képest elég erősen megváltoztatva.

- Tudod… nem is haragszok, csak dühös vagyok. – csattantam ki, s hátra léptem tőle egyet, de most biztosan nem menekülés miatt. – Egy: megkértelek, hogy ne menj el erre a találkozóra… nem akarom, hogy közötök legyen egymáshoz. Míg ott vártalak titeket csak reméltem, hogy mégsem jössz el… komolyan imádkoztam. Kettő: Utáltam azt, amit képes voltál velem tenni. Magatehetetlenné változtattál, egyszerűen megszűnt az elmém létezni és nem tudtam mit művelek… olyan lettem, mint egy olyan marionett bábu… nem tudtam magamról, mert a mágiád alá vontál. – egészen belejöttem ebbe az egészbe, de jól esett kiadni… végülis volt értelme a Miss Lewis- szel töltött óráknak, hisz még mielőtt napokat fortyogtam volna ezen, ki tudtam adni magamból.

- Így érzel? – érdeklődött.

- Így… s tudod milyen rossz ez? Nem láttam, nem éreztem semmit, mert ott voltál… puff… megszűnt minden körülöttem. - mutogattam már a járda közepén össze vissza. Nem veszekedés volt ez, inkább csak egy eszmecsere, de abból is az olyan jó kis intenzív fajta.

- Komolyan?

- Nem Harry… - képedtem el, s fortyogtam magamban egyre jobban. -… basszus, biztos viccelek veled. – akadt ki a szemem őt nézve – hogy lehet ilyen hülyeségeket kérdezni-, majd a következő pillantásomra már azt észlelhettem, hogy kezébe véve arcomat olyan csókkal lepi meg ajkaimat, hogy a lélegzetem is eláll. Olyan váratlanul jött ez, mint egy hurrikán, de azzal ellentétben pozitívan csapott szét, s ha hagy is maga után darabokat, azokat örömmel szedegetem majd össze, ugyanis amit kaptam élveztem. Nagyon élveztem. Ennél ragaszkodóbb csókot még nem kaptam tőle… féltő volt, óvó volt… de mindennél jobban szenvedélyes.

- Köszönöm. – lehelte az ajkamra, s így az járda közepén sem igazán zavartattuk magunkat, ha arról volt szó.

- Mit? – kérdeztem, s felsőjébe kapaszkodva tartottam magam.

- Azt hogy elmondtad… - adott egy puszit a homlokomra, majd különösebb indok nélkül megöleltem… olyan jól esett melegsége testem ellen. – most már elvihetlek? – kérdezte, s elsimított egy a kontyomból kiszökött tincset.

- Ühüm… - dörmögtem a mellkasának, majd egy pár pillanat szótlanság után nyitotta is kocsijának az anyósülés melletti ajtaját.

- Jó lesz nekem itt is… - mutattam, majd a hátsó ajtó kilincsét ragadtam meg, s ugrottam be oda.

- Ez most komoly? – kérdezte sunyi tekintettel.

- Miért? Minek látszik? – húztam be orra előtt az ajtót, majd nagy örömmel dőltem hátra kényelmes dög kocsijának hátsó ülésén. Egy-null ide.

- Tudd azt, hogy nem én hívtalak át vacsizni, hanem anya… - jelentettem ki neki, mikor poharakért nyúltam a szekrény egy magasabbik polcára.

- Aham… gondolom. – nem hitt nekem.  – Várj… segítek. – nyúlt fel velem egyszerre ő is, s így megnyúlva is egymáshoz értünk.

Mikor már levette a poharakat én akkor is úgy maradtam, egyszerűen mozdulatlanná váltam néhány pillanatig.

- Ki akarod pakolni a teljes szekrényt? – kérdezte sunyin.

- Hahh… - kaptam észbe, majd visszarepülve a valósághoz a sütő felé fordultam.

- Nem gondolkoztál még azon, hogy mesterszakáccsá avanzsáld magad? – érdeklődött kötekedve.

- Nagyon vicces… - majd kinyitva a sütőt az orra felé legyeztem a finomságos, csodálatos meleg szendvicsek illatát.

- Jól néznek ki. – mérte fel a terepet. – remélhetőleg ehetőek is… ha nem, ismerek a környéken egy jó kajarendelőst. – csípett az oldalamba, mire én meg oldalba vágtam. – amúgy képzeld, átjön Nora is… - mondta, mire megálltam a léptemben.

- Micsoda? – kérdezte feléje fordulva.

- Míg fent voltál hívott engem, s mondta, hogyha itthon leszünk, átlép hozzátok, mert sürgősen beszélnie kell veled… Miért érzem úgy, hogy mindennek köze van ahhoz a tegnapi dologhoz? – kezdett el vallatni, de én inkább csak haladtam előre az étkező asztalhoz, amit már teríteni készültem.

- Jó… okés. – fújtam ki egy adag levegőt, s még mielőtt felkaptam volna a vizet a helyzeten, inkább túlestem rajta hamarabb, habár pont Ő az, akivel ezt nem akartam megosztani, de ha Nora megjelen, s édesanyám is itt lesz, jobb lesz, ha valaki segít még pont olyan titokban tartani az egészet, mint ahogy én azt képzelem. – tegnap kaptam valami félrement telefont a BodyBeauty ügynökségtől, miszerint holnap délután találkozni akarnak velem. Engem, egy fikarcnyit sem érdekel, eszem ágában sincs elmenni, igazából azt sem tudom pontosan, hogy kik ők, de az őszintét megvallva nem is érdekel. Nem akartam neked sem elmondani, abból kifolyólag, mert feleslegesnek tartom az egészet… kár akár egy pillanatot is rápazarolni. – mondtam, s őszintén meglepődtem, hogy ilyen könnyen és higgadtan ment az egész. – Nora volt az egyetlen, akivel akartam erről beszélni, mert miatta hívtak fel… de ennyit erről. A lényeg azt, hogy anyának nem is kell említeni…

- Mit nem kell említeni nekem? – lépett be ekkor édesanyám a házba, s nem egyedül… már maga előtt tolta Nora-t is. Jó étvágyat mindenkinek! Finom lesz ez, amit kifőztem.

- Azt, hogy milyen finomságot készítettem... – csaptam össze a kezemet, s úgy fordultam vissza a sütő felé, hogy eközben Harry-re éppen egy olyan pillantást vetettem, ami csak ennyit mondott „Meg ne merj szólalni”

- Finom lett… - bólintott elismerően édesanyám, mikor az utolsó falatokat is elfogyasztotta a szendvicséből, amit pluszban még rengeteg zöldségkörettel tálaltunk.

- Michelin csillagos szakácsnak készülök… - rántottam vállat, s kitolva a székemet kezdtem terveztem összeszedni a mosatlant.

- Úgy hiszem, hogy én elteszem holnapra magamat, hagylak titeket itt… elintézitek a mosogatást? – nézett rám, s Harry-re… azt hiszem bejött neki, hogy hazaérkeztemkor milyen kis szorgos kislány voltam, s elmosogattam helyette.

- Természetes. – mondtam, s a többiek elől is összeszedtem a tányérokat.

- Szép estét. – köszöntek anyának, aki szépen lassan, de végül tényleg egyedül hagyott minket, s addig  a pillanatig, míg meg nem hallottam, hogy a felső lépcső csikorgó hangja fel nem csendült, addig szótlanul álltam, mozdulatlanul a többiek előtt.

- Nagyon szépen köszönöm, hogy tartottátok a szátokat… - sétáltam el a tányérkupaccal a mosogató felé. -… habár azon Nora, hogy te nem kotyogtál ki semmit igen meglepődtem. – gúnyos volt a megjegyzésem, s egy újabb adag mosatlanért indultam.

- Nem értelek… - kezdett bele barátnőm nem úgy, mintha nem éppen most csesztem volna le. -… tudod egyáltalán kik azok, s mit akarnak tőled? – érdeklődött.

- Nem érdekel… - rántottam vállat, s fordultam is vissza a konyhapult felé a következő adaggal.

- A BodyBeauty a legnagyobb londoni modellügynökség világkörüli kapcsolatokkal… egy kedves ismerősöm is náluk van. – tett hozzá egy kis pluszt Harry is.

- Szuper. Örülök neki. – most mi mást mondhattam volna?

- Át kellene gondolnod… - közelített egy kicsit Nora, mikor újra visszatértem az asztalhoz. -… igazából azt sem tudod, hogy mit szeretnének. Egy esélyt megérhet, nem gondolod?

- Te nem érted Nora? Engem ez az egész nem vonz. – magyaráztam, s azt éreztem a következő pillanatban, hogy Harry megránt, s így az ölébe hullok, s így már mindhárman ülve folytatjuk a beszélgetést.

- Mi bajod lehet belőle drága Khara? – kérdezte Harry, ahogy egy hajtincsemet felcsavart az ujjára, majd megfújta sima bőrömet a nyakamnál, ami ekkor totál libabőrös lett.

- Te csak ne próbálkozz semmivel… rád még dühös vagyok, remélem, tudod. – böktem mutatóujjammal mellkasára. – s rád is, mert előtte… - ismételten mellkasára nyomtam ujjamat. -… eljárt a szád. Csak veled akartam róla beszélni… erre most ketten támadtok. – tenyerembe vettem arcomat, egyszerűen nem hittem el ezt az egész helyzetet.

- Én is megyek holnap hozzájuk egy tesztfotózás megbeszélésére… kísérj el. - ajánlotta fel Nora, most valahogy barátságosabban közelítette meg a helyzetet.

- Igazából te vagy a hibás mindezért… megnyerted azt a fotózást, s bumm… most engem zaklatnak miatta. – arra, hogy az a fotózás milyen következményekkel járt nem is gondoltam, már most így pár héttel utána egészen jól meg tanultam kezelni.

- Zaklatnak? –hunyorgott előttem Nora.

- Hétfő reggel hívogatnak idegenek, hogy találkozni akarnak velem. Mi ez, ha nem zaklatás? – kérdeztem felháborodva.

- De… zaklatás… szörnyű emberek léteznek ezen a világon. Szörnyűek… - kezdte el játszani az agyát Harry, s közben forgatta gyémánt szemeit. Hát köszönöm szépen.

- Szóval akkor holnap elkísérsz? Okés. Köszi. – magával beszélgetett Nora, majd el is indult az ajtó felé, amikor pedig meg megszólalt kint a duda. – anya értem fordult. Holnap egyre itt vagyok érted, nem… nem kell köszönni. Sziasztok!- s már el is tűnt… konkrétan úgy eltűnt a kerekesszékével gurulva a házunkból, mintha csak teleportált volna… nagyon komoly volt, köpni, nyelni nem tudtam.

- Ez meg mi volt? – kb. ennyi volt a reakcióm, s felálltam volna és utána mentem volna, hogy tisztázzam ezt a tévképzetét az agyában, de Harry megfogott és nem engedett.

- Nora nyert. Ez történt. – puszilt a nyakamba, s éreztem bőrömön, ahogy elmosolyodott.

- Mindkettőtöket gyűlöllek… gyűlöllek. – fortyogtam magamban, s izegtem-mozogtam már ölében, mert nem igen akart engedni tartásából.

- Gyűlölsz?

- Szörnyen. – kezdtem el toporzékolni az ölében. – remélem te is így tudsz teleportálni, mint Nora. – jegyeztem meg, hogy nem olyan közkívánatos személy jelen pillanatban itt.

- Még gyakorolnom kell. – kötekedett.

- Nekem meg mosogatni… szóval, hagyhatnál. Az ajtót ismered, merre van. – ráncoltam a homlokomat, majd egy gyors mozdulatsorral kiszabadultam karjából, s a mosogató elé ugrottam, majd mielőtt nekikezdtem a tevékenységemnek bekapcsoltam a rádiót, s a ritmusra ellazulva kicsit kezdtem mosogatni, nem törődve azzal, hogy a hátamba lyukat éget tekintetével, mert tudtam, hogy engem néz… éreztem. Mindenem libabőrös lett. Mindenem.

- Ha közelembe jössz, megverlek. – jegyeztem meg úgy, hogy hátra sem néztem, de tudtam, hogy közeledik felém.

- Kecsegtetően mozog a csípőd. – mondta sejtelmesen.

- Mondom… közelebb jössz, és tényleg megverlek. – fenyegettem meg.

- Kezdek félni… - s éreztem, ahogy ujjai lassan a csípőmre csúsznak, majd egy csodálatos fordulattal a műanyag poharamba merített vizet művészi ügyességgel borítottam rá, ahogy megfordultam.

- Mondtam valamit. – rázogattam előtte a mutatóujjamat.

- Ezért meglakolsz… - hajolt le az arcomhoz igazán közel hozzám.

- Csakugyan? – kérdeztem, s pajkosan egy csókot loptam ajkáról, majd kilépve előle eltűntem előle.

- Te ismét csak játszol velem… - biztos vagyok benne, hogy meglepődött tettemen, majd mire megfordultam volna, hogy szemberöhögjem már csak azt éreztem, hogy hasamnál pihen keze, s lazán fél kézzel megemelve elindult velem valamerre.

- Tegyél le. – csapkodtam, feleslegesen. Meg sem kottyannak neki mozdulataim.

- Nem.

- Tegyél le.

- Nem.

- Kérlek.

- Okés.

- Tényleg?

- Nem.

- Tartozol egy pólóval… - kinyitva a szobám ajtaját simán besétált rajta, majd egy könnyed mozdulattal be is csukta azt… kulcsra. S a következő pillanatban már az ágyamban feküdtem, s arra eszmélhettem fel, hogy levette pólóját, ami valóságosan csurom vizes volt.

- Betörtél a szobámba. – sipákoltam, mintha valami félelmeteset tenne éppen, de még ugyan jól szórakoztam. Olyan igazán huncut volt ez az egész dolog, s ez tetszett… vagyis a testemnek mindenképpen.

- Utasíts ki! – mászott felém, s így lazán belenyomott az ágyamba engem.

- Harry, te betörtél a szobámba. – meredtem rá hatalmas szemekkel, s próbáltam nem teljesen feldolgozni azt, hogy amúgy félmeztelenül emelkedik felém, s nyakláncának hűvös fémje az én mellkasomat csiklandozza.

- Tönkretetted a kedvenc pólómat. – szívózott.

- Megszárad… - rántottam vállat, majd beharaptam alsóajkamat.

- Épp ez az… megszárad. Azt pedig itt megvárom. – mondta, majd egy gyors puszit lehelt az ajkamra, s a következő másodpercben meg ügyeskedve egyet legördítettem magamról.

- És azt ki engedte meg?- kérdeztem, s oldalamra fordultam úgy, hogy fejemet jobb kezemmel támasztottam meg, megalkotva így magammal az ő tükörképét, mert ő is így helyezkedett el időközben.

- Eléggé ügyes meggyőzőképességem van. – mondta, majd megsimította az éppen nem az ágyba nyomódó oldalamat, s még így ruhán keresztül is kirázott a hideg.

- Egy betörővel nem tárgyalok. – jelentettem ki egyszerűen.

- Az úgy még izgalmasabb… - s arcomat megsimítva már közelebb is került hozzám, s éreztem, ahogy ajka az enyémbe olvad, s ahogy keze végigsiklik a gerincemen, mire pedig lábaim az övére tekeredtek.

Éreztem, ahogy egész testemet átjárja sok ezer kis pattogó szikra, s ahogy meg-megsimít, keze alatt bőröm egyszerre meggyullad, majd olvad el… minimum egy vulkán közepében éreztem magam, s a legjobb volt az, hogy teljes mértékben imádtam ott lenni.

- Úgy hiszem egy olyan nagyon vizes póló nagyon sokáig szárad. – jegyeztem meg mikor éppen ajkaimon szavaknak is volt idejük pihenni.

- Szerinted is?

- Egészen biztos vagyok benne…