Sziasztok! Az van, hogy nem tudok leállni… de nem
bánom. Komolyan. Most ráfüggök az írásra, később valami másra is. Örülök, hogy
megdöntve saját rekordomat tudom hozni nektek a hatodik részt egyhuzamban,
mondjuk ez a rekord már 2 résszel ezelőtt megdőlt de sebaj. Szeretek produktív
lenni, s kiélvezem addig, amíg van lehetőségem rá. Jó olvasást, remélem
tetszeni fog! Puszil Titeket Dorka… vagyis Én
- Nem vagy
éhes? – úgy kérdezték meg ezt tőlem, olyan arckifejezéssel, mintha egy
láncdohányostól kérdeztek volna meg afelől, hogy szeretne-e még egy plusz szál
cigit.
- Nem. – ráztam
meg a fejemet, s gond nélkül fogtam kezembe az újabb üveg vizet, s ültem le az
asztalhoz… a pulthoz már nyilvánvalóan nem fértünk oda ennyien.
- Szólok, hogy
a léböjtödet nem most kell kezdened… - jegyezte meg Ash, majd homlokon puszilva
már le is vágódott mellém hozva magával egy igen nagy köteg újságot. Mindhárman
méretes csomaggal telepedtek le mellém.
- Nem
szándékozom. – mosolyogtam rá kínosan, majd az asztalra könyökölve tenyereimbe
fogtam arcomat, s így hátrasimítottam a szerteágazó hajtincseimet… próbáltam
legalább minimálisan elfogadhatót varázsolni magamból. Esélytelennek éreztem
ott és akkor. – mik ezek? – kérdeztem tőlük, hisz valamiben megzavartam amúgy
őket miközben amúgy engem vártak.
- Esküvői
magazinok… - kezdte el lóbálni előttem Roy az egyik példányt.
- Mert azt
akarjuk, hogy tudd… tényleg támogatunk. – nyúlt át az asztalon Joan, s fogta
volna meg a kezemet, de bármiféle szimpla érintéstől kirázott a hideg… el nem
tudtam volna képzelni, hogy ezt az állapotot lehet még fokozni, de lám tessék…
lehet.
- Ohhh… szuper.
– próbáltam lelkes lenni, de szerintem annyira értem el azt a hatás, hogy
semennyire. – köszönöm. – tettem még hozzá, s kanyarintottam még ajkaimra egy
mosolyt is, de jómagam éreztem, hogy nem volt ez egyáltalán meggyőző.
- Na, jól van…
- Roy volt az ki elsőnek felszólalt. -… mi van veled, Adora? – méregetett
furcsán én meg próbáltam a nem-tudok-semmiről ábrázatomat előszedni valahonnan…
csak én magam sem tudom honnan.
- Rosszat
álmodtam… kába vagyok és nyűgös. – inkább saját magam rontottam helyzetemen
mintsem más tette volna meg a helyettem. Okos taktika volt szerintem.
- És gyanítom
le is ment a cukrod… mérjünk csak gyorsan egyet. – Iza ebben a pillanatban
érkezett társaságunkhoz, de azonnal csatlakozott a beszélgetéshez.
- Gyűlölöm még
mindig a tűket. – fintorodtam el, s figyeltem alakjának a mozgását, ahogy felveszi,
a kis csomagot a nappaliból majd leül mellém.
- Csak nyugi… -
ahogy Iza felé fordultam Ash-nek éppen hátat kellett fordítanom így neki esélye
volt most kezeit vállamra helyezni… lazán kezdte nyakamat, s vállamat
masszírozni. Na, ettől nem iszonyodtam… de, csak azért mert éppen annyira
ellazított, hogy észre sem vehessem, hogy ujjbegyemet már megszúrta Iza.
- És úgy
gondoltad, hogy ilyen értékekkel kihagyod a reggelit? Ha gondolod, én magam
megetetlek… de ahogy sejtem vannak egyéb jelentkezők is erre a posztra. –
kacsintott, s ekkor hátulról fölém emelkedett Ash.
- Ez lennék én…
bébi. – puszilta meg arcomat, mire sikkantottam egyet. Mindenkit
megijesztettem, magamat is beleértve ebbe a társaságba.
- Nem eszlek
meg… okés? – kérdezte, s mondta is furcsállva majd megvárta, míg újra feléjük
fordultam.
- Okés. –
válaszoltam, s mielőtt még rákérdeztek volna valami felesleges dologra elvettem
előle egy újságot, s lapozgatni kezdtem azt… csak minden feltűnés nélkül.
- Beszéltetek
már… időpontról az óta? – próbált a helyzeten kényelmesíteni egy kicsit Roy
inkább, evezve inkább egy totál új témakörbe.
- Nem… - ráztam
meg a fejemet. -… de én mindenképpen szabadtérit szeretnék… s semmiképpen sem
bundában. – csakis erre akartam koncentrálni, nem akartam arra gondolni mire
szabad sem lenne… az csak egy álom volt, mindössze egy álom.
- Ebben egészen
biztos voltam… - jegyezte meg Ash. -… a tündérkisasszony szabadon akarja élni a
boldog pillanatait. – udvarolt nyájasan, ahogyan csakis ő tud.
- Most szólok,
hogy számodra is dress code lesz… kedves. – fordultam felé. – A pucérkodás nem játszik… - ráztam a fejem.
- Pedig azt
hittem… - biggyesztette le ajkát. – Akkor most miért is szereztem be egy újabb
acélbetétes bakancsot? – kérdezett rá incselkedve.
- Eszedbe ne
jusson. – kerekedett ki a szemem. – Ha kell, én magam fogom az ajtóban állni
várva a vendégeket… - jegyeztem meg, hogy talán egy kicsit allergiás vagyok
egyes események öltözködési stílusára… s akkor inkább jobb, ha bele sem kezdek
az egészbe.
- Várni foglak…
ara. – csücsörített rám mire csak arcon legyintettem. Egyszerre nevettünk fel.
- Nagyobbat is
adhattál volna… - nevetett fel Roy, s erre rápillantottam, hisz eszembe jutott…
ő tényleg kapott nagyobbat is.
- Sajnálom. –
tátogtam lehajtva tekintetemet.
-
Megérdemeltem…
Az
elkövetkezendő órácskát pedig tényleg úgy töltöttük, ahogy az ott elindult…
újságokat bújva, az interneten keresgélve információkat, olyan békésen, ahogy
az a nagy könyvben meg volt írva. Ami persze pluszban történt az annyi volt,
hogy Ash tényleg megetetett, s talán lopkodott is volna ételemből, de a zabkása
annyira nem jött be neki. Nem csodálkozok… pedig tényleg ízletes volt, no de
még mennyire. Hm.
- Megérkezett
az órára a többi páros… - Iza érintését éreztem karomon. Azt hiszem
elszenderedhettem miután a fiúkkal töltöttem kora délutáni békítő óráimat…
először ugye az étkezőben majd utána beköltöztünk a mozi szobába, ahol
mindenkinek több, s kényelmesebb helye volt. Észre sem vettem, hogy
elszenderedtem.
- Jézusom…
ennyi az idő? – pattant ki a szemem, s éreztem, hogy a szívem mindjárt kiugrik
a helyéről. Nem értettem miért… most nem álmodtam pedig… vagyis legalább nem
emlékeztem rá… mégis olyan furán éreztem magam saját bőrömben.
- Nyugi… nem
maradtál le semmiről. – mondta, s segített felállni… kicsit szédelegtem megint.
– a többiek kint várnak… a fiúk mielőtt elmentek átrendezték egy kicsit a
nappalit, hogy a megfelelő helyen legyen elég helyetek… - magyarázta kedvesen.
- Nem mintha
bárhol máshol nem férnénk el akár egy teljes hadsereggel kiegészítve… -
forgattam a szememet, s igaz, ami igaz… ez a hely akkora, hogy két focicsapat,
egy hadsereg, s még talán mellette egy szépművészeti kiállítás is helyet kaphatna…
egy időben. Sokszorozva… akár.
- Jogos. –
simította meg felkaromat.
- A házigazda…
kissé elszundikált. Néhány pillanat és itt leszek. – integettem a csakis rám
váró emberekre. Csak mosolyogva reagáltak miszerint semmi probléma… ők ráérnek.
– Kit-et nem láttam. – Iza kísért a hálónkig, s akkor osztottam meg vele ezt a
megfigyelésemet.
- Mert nem volt
ott… - tette hozzá, de nem tűnt úgy, mint aki többet tudna, mint én.
- Nem érkezett
még haza akkor? – kérdeztem tőle, s áldottam az eget, hogy az edzőcuccom már ki
volt ekkor készítve a hálóban, mindössze csak azt kell magamra rángatnom, s
mehetek is… persze abban az esetben, ha a párom is megérkezik.
- Nem… - rázta
a fejét, s engem azonnal a rettegés fogott el… nem tudom miért, de ez olyan
ösztönösen jött. Mi van, ha valami történt, s azért nincs itt? Megígérte, hogy
jön, hisz szabaddá tette a délutánját, még mikor 11kor keltett akkor is
elmondta ezt, s most pedig nincs itt. Aggódtam… de tényleg.
- Vedd már fel…
hallod? Vedd fel. – miközben a fürdőben öltöztem a telefonommal is veszekedtem
kicsikét, ami ki volt hangosítva hisz így legalább két dolgot is csinálhattam
egyszerre. – Mondd, hogy minden rendben. – abban a pillanatban, ahogy a vonal
meg volt nyitva első dolgom volt felkapni telefonomat s mondani ezt bele.
- Adora…
nyugodj meg… minden rendben. – Kit hangját hallottam, épségben lévő hangját, s
ekkor egy hatalmas kő esett le a szívemről.
- Édes istenem…
- támaszkodtam meg a mosdókagyló pultjában. -… már a legrosszabb is átfutott az
agyamon. – komolyan az elmúlt 5 percben olyan teóriák futottak át az agyamban,
s születtek meg ott, hogy egy hollywoodi film forgatókönyvét simán meglehetett
volna belőlük megírni.
- Jajjj te… -
nevetett fel a vonal végén, olyan Kit-esen.
- Ugye jól
vagy? – biztos, ami biztos azért rákérdeztem.
- Jól… de ugye
te is?- persze, hogy visszakérdezett.
- Most már
igen… - s mély levegőt vettem… mintha már bent elkezdtem volna melegíteni a
kint tornára. -… tekintve, hogy az előbb láttam, hogy a többiek egyelőre
megvannak nélkülünk is ugyanis én meg elszundikáltam, s rám is várni kell…
megvárunk téged is. – vezettem fel neki totál logikus ötletemet.
- Ami azt
illeti… - tudtam én, hogy volt az előbb is valami fura a hangjában… ami most is
megjelent. -… nem tudok odaérni. Ha megtehettem volna személyesen mondtam
volna, de muszáj volt indulnunk minél hamarabb, s amikor hazaléptem néhány
cuccért te aludtál… s az istenért sem keltettelek volna fel, szükséged van a
pihenésre. - kezdett bele.
- Mégis hova?
Mi történt? – s ennyit arról, hogy nem aggódok… a fenéket nem. Mondanivalójának
éppen a legmegfelelőbb részét ragadtam meg, aminek tényleg volt tartalma.
- Ne izgasd fel
magad kérlek… semmi olyan, ami közvetlenül érintene minket… - ez a
köntörfalazós téma sosem jött be, mindig jobban beriasztja az embert, mint
kellene.
- És hogy ne
gondoljak a legrosszabbra… - nevettem fel kínosan, s igen szorosan tartottam
fülemhez a készüléket. Szerencsére az öltözéssel már kész voltam, ugyanis ha
nem lettem volna, meglehet, saját magamon hasítok szét egy-két anyagot.
- Tudod meséltem,
hogy a cég terjeszkedik, s hogy az ország több pontján egyszerre, párhuzamosan
építünk újabb központokat… - kezdett bele.
- Ühüm… és? –
sürgettem. Szabad ujjam már úgy pörgött a pulton, hogy csoda meg nem
repesztette azt… na, jó Hulk azért még nem lettem, de érthető az izgalmam.
- Az egyik
helyen történt egy baleset… s mindenképpen oda kell utaznom a hétvégére,
mielőtt nagyobb lesz a kár. – fedte fel a teljes sztorit. – Ha mehetett volna
valaki más… hidd el elküldtem volna, de nem… eszméletlenül sajnálom. – ahogy
ezt mondta éreztem, hogy szívemben egy tőrt forgattak. Szörnyű volt.
- Édes istenem…
- kaptam a kezem a szám elé. Ez közel sem volt jó hír… közel sem.
- Tudom, hogy
ez neked fontos lett volna… s szörnyen érzem magam miatta, hogy kihagyom… egy
bokán rúgást Sadie-től majd előre jegyezz fel nekem – folytatta, s hibáztatta
magát azon nyomban, mikor neki semmi köze nem volt az egészhez, éppen csak
annyi, hogy egy birodalom feje volt… éppen csak annyi.
- Ne beszélj
butaságokat. – ráztam meg a fejemet, habár nem is láthatta… ajkamba haraptam,
majd láttam, hogy a fürdő ajtaját Iza már nyitja is… biztos feltűnt neki, hogy
ennyi idő alatt már az én állapotomban is vagy hatszor fel kellett volna tudnom
öltözni. – Mindjárt megyek… - takartam le a telefont felmutatva mutatóujjamat
jelezve hogy telefonálok, s néhány pillanatra még magamra hagyott azért. -…
meddig leszel távol? – szomorodtam el.
- Leghamarabb
is csak vasárnap érünk haza… függően attól, hogy mekkora a tényleges probléma.
– mondta.
- Úúúú… -
húztam el a számat… még szép, hogy nem tetszett ez a hír. – ígérd meg, hogy
vigyázol magadra… okés? – szinte suttogtam neki ezt a kérdésemet, magam sem
értem miért.
- Ígérem. –
halkította le a hangját ő is. – de te is… semmi meggondolatlan mutatvány vagy
kirándulás. Ismerlek… asszony. – vette kicsit mókásabbra a figurát gondolom
csakis azért, hogy legalább szavakkal nyugtatni próbáljon. Még jó, hogy jóga
óra jön ezután… lesz min dolgoznom… vagyis kin… magamon.
- Értettem…
uram. – vettem fel gondolatának fonalát. – Na de ha már te nem is vagy itt…
nekem vendégekről kell gondoskodnom… majd elmesélem milyen volt, ha képes
leszek rá, s ki nem dőlök utána rögtön. – nevettem fel, s már meg is indultam
kifele nyakamba csapva egy törülközőt.
- Ugyan miért
dőlnél ki? – kérdezte nevetve.
- Nem tudom
észrevetted kedves uram… de egy új lény növekszik bennem már több mint 8
hónapja… s bármennyire is élvezem, az egészet néhány dolgot megnehezít egy
kicsit az életemben. De csak egy picikét… - mutattam magamnak, s hunyorogtam s
abban a pillanatban, amikor kiértem a többiek közé valami olyat láttam meg,
amire nem számítottam… mit keresett Ő itt? – majd beszélünk. – köszöntem el
gyorsan, s ki is nyomtam készüléket.
- Sziasztok!-
integettem az 5 párosnak, akik már elhelyezkedve a földön vártak engem. –
Sajnálom, hogy… késtem. – nevettem fel s párhuzamosan próbáltam feldolgozni azt,
hogy Ő itt van. Azon nyomban az álmom ugrott be, s a legkényelmetlenebb az
volt, hogy nem is csak az első… hanem a mostani is. Rápillantottam, s magam
előtt meztelenül láttam Őt… kiszáradt a szám, s majdnem elestem. Uralkodnom
kellett magamon.
- Végülis
otthon vagy… - köszöntött Greta az edző. -… hallottam, hogy Kit nem tud itt
lenni… de küldött maga helyett egy helyettesítő embert. – mutatott a Göndör
egyedre, aki ekkor már bátran lépett oda hozzánk.
- Hello. –
próbáltam inkább rá sem nézve köszönni neki… bármennyire is volt rajta ruha,
valahogy ezt az agyam nem fogta fel… nagyon nem. Sokkal másabb dolgot mutatott
inkább nekem. Próbáltam nem elpirulni, elégni így a sok ember előtt. Mi a fene
ez most? De komolyan. – Kit küldött? –
kérdeztem ábrándozva, s inkább a törülközőmmel játszottam a nyakamban.
- Aham… -
bólintott. - … Roy-ék dolgoznak délután, Ash-ről szava nem volt, s azt mondta,
hogy tudja, hogy én biztos vigyázok rád. – ismertette velem ezt az egészet...
amit a kedves uram velem elfelejtett megosztani.
- Nem kedveli
Ash-t… ez nyilvánvaló. – törülközőm szélét rágcsálva jegyeztem meg ezt, majd
inkább már a földön pihenő párokra néztem. – Az lesz a mi helyünk? – kérdeztem
rá Greta-nál.
- Aham… -
bólintott.
- Szuper. –
értettem meg, majd ekkor megragadtam Harry kezét, s a szőnyegünk felé húztam… Ő
meg persze engedte.
- Adora… minden
rendben van? – kérdezte mikor beültünk egy kezdetleges pózba, de még nem
kezdtünk el semmit.
- Amíg rajtad
marad az edzőruha… igen. – motyogtam magamban, s mire kimondtam rájöttem, hogy
ezt nem kellett volna.
- Micsoda? –
nevetett fel halkan.
- Semmi… -
ráztam meg a fejemet, s elkapva a kezét két oldalt combomra tettem azokat…
lesz, ami lesz alapon.
De végül valami
olyan történt, amire nem is gondoltam volna… élveztem az órát. A kellemes
dallamok, a békesség érzése minden porcikámban olyannyira ellazított, hogy
sikerült minden felesleges gondolatot kiűznöm az agyamból. A jóga ismételten
elérte azt, mire szolgált… bármennyire is furán kezdtem az órát (ismételten) olyannyira
kipihentem fejeztem be. Ha ennek így kellett történnie, hát így történt…
tehetek ellene? Nem. Kihozhatom belőle a legjobbat? Igen. Feleslegesen küzdenék
az éppen történő események ellen, mikor már itt vagyok bennük, mert
megtörténnek.
- Köszönöm,
hogy beugrottál… - egymás előtt ültünk törökülésben, s úgy fogtuk egymás kezét.
Nem irritált már az érintése, megtaláltam a belső nyugalmat… azt hiszem a
későbbieknek is alkalmaznom kellene a jóga nyugtató hatásait, mert
eszméletlenül hatékonyak.
- Miért ne tettem
volna? – kacsintott rám, s iszonyatos széles mosolyra húzta ajkait, mire muszáj
volt lehajtanom a fejemet. El kellett rejtenem elpirulásomat… még szerencse,
hogy a torna is megmozgatott annyira mindenkit, hogy a természetes pír
mindenkinek az arcán ott volt… volt mi az én pluszomat fedte.
- Igaz.
–értettem egyet meglepően furán.
- Még egy
utolsó nagy levegő… s mára végeztünk is. – mondta ekkor Greta, s mi úgy
cselekedtünk, majd ezután legszívesebben hátravágódtam volna, s csodáltam volna
a mennyezetet, de nem tehettem. – Ügyesek voltatok ma is… gratulálok. – kezdett
megtapsolni minket, majd csatlakozva hozzá mi is megtapsoltuk… magunkat, a mi
kis csapatunkat.
- Köszönjük. –
fordultam feléje, s elfogadtam Harry kezét, amikor segíteni akart felállni. –
Az igazság az, hogy nagyon köszönöm nektek is, hogy eljöttetek ide… a terem
helyett, s részben miattam is a lazábbnál lazább órát vállaltátok be… komolyan.
– s pocakom ölelését abba nem mertem hagyni… ez így volt tökéletes, olyan
ösztönösen természetes.
- Nem mintha
oly nagy beleszólásunk lett volna… - jegyezte meg az egyik kispapa
szórakozottan, mire kismama társa oldalba vágta. Egyszerre nevettünk fel.
- Jogos. –
csatlakozott hozzá egy másik apuka, s ő is kapott egy taslit feleségétől.
- Ha nem
siettek nagyon… akkor én szívesen invitálnálak titeket meg egy kis frissítőre.
– mutattam az asztalra, amire Iza már ki is készítette a limonádékat,
smoothiekat, s minden egyéb finomságokat… de mindezek mellett süteményeket is
véltem felfedezni… felhúzott szemöldökkel, s hatalmas mosollyal fordultam Harry
felé, aki mögöttem volt mindezidáig.
- Szerinted
üres kézzel eljönnék? – kérdezett rá, mire én lábujjhegyre állva adtam neki egy
puszit az arcára.
- Nem. –
válaszoltam, s megragadtam karját, majd folytattam a többiek felé: - A házi
pékünknek köszönhetően finom sütijeink is vannak szóval… a mennyországba
érezhetjük magunkat. – ismertem be. – A lépcső mellett egyenesen menve
találhattok üres szobát ahol öltözhettek nyugodtan, fürdő is van, ha szükség
lenne rá…- magyaráztam a helyet nekik, majd ezután belevetettük magunkat egy
igen kis barátságos családi délutánba.
Jó volt olyan
emberekkel tölteni az időt, akik ugyanazt élik át, mint én… hiányoltam a
társaságukat, habár csak párszor voltam ott velük órán, de akkor is. Persze a
tény, hogy nem a jövendőbelim volt itt mellettem az szomorított az egészen, de
nem lehetettem egy búvalbaszott kisasszony… próbáltam a legjobbat kihozni az
egészből, mint mindig… s azt hiszem sikerült is. Igen… büszkén állíthatom, hogy
sikerült is.
-
Legszívesebben itt helyben lefeküdnék… - mutattam a lift előtti padlóra mikor
az utolsó páros is elhagyta a lakást, mi pedig Harry-vel még ott álltunk. -… s holnap
utánig aludnék. Komolyan mondom. – meséltem neki vágyaimat.
- Egészen
biztos vagyok benne, hogy találsz ebben a hatalmas lakásban egy kényelmesebb helyet
is. – reagált fura kijelentésemre, s beletúrt a hajába… nem egészen tudtam,
hogy indulni készül-e vagy sem.
- Most hogy
mondod… - gondolkoztam el, s kacagva karoltam bele karjába, s indultam meg
előre. -… ugye nem indulni készültél? – kérdeztem rá hirtelen megtorpanva.
- Mégis hova? –
tette fel kérdését nekem.
- Hmmm… -
motyogtam magamban. – Van kedved még egy kicsit… maradni? – álltam meg előtte,
s fogtam meg ekkor már mindkét kezét.
- Ha nem kezdesz
táncolni… akkor lehet róla szó. – jegyezte meg, mire azon nyomban elengedtem a
kezét.
- Ez aljas
volt. – hunyorítottam rá a lehető legcsúnyább tekintetemmel.
- Csak
megmutattam, hogy nem felejtek. – vigyorodott el kisfiúsan, mire én majdnem
hátra vágódtam.
Felejtés… miért
kell ilyen szavakat, mondatokat használnia? Olyan dolgokat hoz a felszínre,
hogy legszívesebben én magam bújnék el a mélybe. Soha többé nem szeretnék
álmodni… komolyan. Soha többet. Az nem a valóság.
- Vegyél
levegőt… kérlek. – suttogta halkan, s azt hiszem észrevehette, hogy úgy viselkedtem,
mint aki szellemet látott… de csak Őt láttam. Meztelenül. Az isten áldja meg a
fejemet… s ekkor homlokomra csaptam. – ez meg mi volt? – kérdezett rá arra,
hogy néhány pillanatra elhalkultam majd hirtelenjében csapkodni kezdem magam.
- Semmi. –
ráztam meg a fejem, s inkább hátat fordítva neki elindultam egy bizonyos
helyre.
- Most meg hova
tartasz? – kérdezte kíváncsian.
- Tudomásom
szerint szörnyű lemaradásaid vannak Disney mese téren… s ezt azonnali módban
orvosolnunk kell. Muszáj. – vissza sem pillantottam inkább csak diktátori tempómat
tartva estem be a mozi szobába, s Ő követett… legalább is reméltem.
- No, látod,
hogy van kényelmesebb hely az alvásra. – hajtotta be maga mögött az ajtót.
- Alvásra? –
kérdeztem vissza, mire az Ő tekintete is megfagyott egy pillanatra. – Ugyan
kérlek… maratont tartunk. – kacagtam fel ördögien, majd a távirányító után
nyúltam, s a délután itt hagyott kis bunkerembe vetettem magamat… persze azért
óvatosan. – Még most meggondolhatod magad… - nevettem fel miközben kezemet
nyújtottam feléje mutatva, hogy várom itt magam mellett.
- Jobban
énekelsz, mint táncolsz? – kérdezett rá a semmiből, mire automatikusan
nekidobtam egy párnát.
- Kedves Harry…
te kezdesz elszemtelenedni. – hatalmasra nyitottam a szemeimet, s átkoztam Őt…
talán egy másik univerzumban biztosan.
- Ugyan kérlek…
- legyintett úgy, s mondta ki úgy a szavakat, mint ahogy én tettem azt alig egy
perce majd a következő feldolgozhatatlan pillanatban hozzám vágta a párnát,
majd úgy berepült mellém, mintha Superman lett volna… legalábbis egy ügyes
imposztőre. – így volt fair. – mondta, s tette keresztbe maga előtt hatalmas
nagy kinyújtott lábait mikor rám nézett.
- Fair? –
kérdeztem tőle, majd úgy tettem mint aki annyiba hagyta a dolgokat, s a filmek
listájára tekertem… de csak itt felvezettem a dolgokat egyelőre. – valami
kívánság? – mutattam a hatalmas nagy képernyőre s az ott sorakozó mesehalomra.
- Csak ne a Pán
Péter… - jegyezte meg váratanul.
- Szuper… akkor
a Pán Pétert nézünk… örülhetsz, hogy két részes mese. – mutattam felé a kettest
ujjaimmal, majd elindítottam a filmet, s eldobva a távirányítót a másik irányba
befejeztem azt, mit elterveztem… bosszúhadjárat.
Úgy kezdtem Őt
csikizni, mintha az életem múlna rajta… ahol csak értem csikiztem, csipkedtem.
Igen nagyon felbátorodtam.
- Ez így nem
fair, hogy te várandós vagy… - jegyezte meg mellettem visítozva, miközben
próbált le-lefogni inkább kisebb mint nagyobb sikerrel.
- Höhhh… -
kacagtam fel, s mellé térdelve kicsit abbahagytam a csikizését, s párnával
ütöttem meg kicsit fejét… mire már ő is reagált de csak óvatosan.
- Kettő egy
ellen? Milyen játék ez? – tápászkodott fel Ő is, mire én ilyen törpejárásban
már távolodtam tőle miközben hozzá-hozzávágtam még egy-egy talált párnát.
- Sadie az
üdvözletét küldi… - pattantam le az ágyról, s zsiványan ráztam meg a pocakomat,
mintha valami csudi tánckoreográfiát mutattam volna be neki.
- A
táncmozdulatait remélem nem tőled örökli… mert akkor annyi a Juliard-nak… - jegyezte
meg, s Ő is leszállt az ágyról, mire én meg újra felpattantam oda, de mostmár
állva.
Konkrétan a
szobában fogócskáztunk vegyítve egy kis párnacsatával, amit egy enyhe csikis
harccal is fűszereztünk. Mint a gyerekek… hirtelen már nem voltam fáradt, sőt…
tele voltam élettel. Úgy éreztem, hogy tényleg élek.
- Te egy nagyon
gonosz ember vagy… - hunyorogtam rá, majd felkapva egy párnát neki vágtam…
ismét. S Ő kihajolt előle… ismét.
- Azt hiszem
kiütős labdajátékos sem lesz. –gondolkozott el, majd próbált megközelíteni a
földön persze, de én pontosan ellentétes irányba indultam el… visongatva mint
egy képesített idióta. Rég nem éreztem már magam ilyen felszabadultnak. Nem
értem, hogy eddig hol volt belőlem ez az érzés… jól éreztem magam eddig is, de
most mindennél jobban.
- Polihisztor
lesz… már tudom. – jegyeztem meg, s úgy kezdtem el előtte billegni, mintha egy
modell lennék a kifutóról.
- Kérdezd meg
róla őt is azért… - válaszolt igen cselesen.
- Cöööhhh… -
ugrottam le az ágyról csak úgy, s ekkora úgy éreztem mintha egy bálna érkezett
volna földet. Rendesen hallottam, hogy a bútorok megremegtek. – Mr. Pimasz meg
se szólalj… - tartottam fel ujjamat, ahogy szépen lassan közelítettem meg Őt, s
Ő is hasonlóképpen tett velem.
- Ugyan… én nem
akartam. – rejtette el sunyi mosolygását, majd ekkor pontosan egymás elé
értünk. Szemtől szemben álltunk, s úgy vizslattuk egymást… de nekem még tervem
volt vele. Amit elkezdtem nem hagyom abba csak úgy.
-Ühüm… ühüm. –
bólogattam úgy, mintha hittem volna neki, majd úgy tettem egy pillanatra mintha
a vászonra figyeltem volna ahol javában ment a mese, de mégsem úgy tettem… csak
erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy megtegyem azt amit akartam.
Könnyed
mozdulattal löktem el Őt álló helyzetéből, s felkacagtam amikor nem számítva
mozdulatomra elvágódott az ágyon elterülve ott, s én pedig követtem Őt… vagyis
részlegesen. Míg fel nem fogta a dolgokat addig pikk-pakk úgy helyezkedtem,
hogy ráültem. Na ebben a pillanatban győztem.
- Nyertem… -
paskoltam meg mellkasát, s elégedetten öleltem át pocakomat végre nézve a mesét
is. Wendy-ék már régen Sohaországban voltak… és ez nekem eddig fel sem tűnt.
- Nyertél? –
kérdezett rá a megsemmisített, akinek hasán ültem. Két kezét feje alá téve
próbált elkényelmesedni.
- Bizony. –
mondtam büszkén.
- És pontosan
mennyi ideig is lesz neked ez a póz kényelmes? – kérdezett rá valami igen igaz
dologra.
- 5… kb. –
mutattam feléje a szétterpesztett ujjaimat, s felnevettem ahogy tenyeremet
arcába nyomtam… nevetésem persze felerősödött akkor amikor konkrétan belenyalt
a tenyerembe. Konkrétan felvisítottam. – Ohhh te… - ál-háborodtam fel, s
felsőjébe töröltem dns halmazát.
- Ohh… Én? –
kérdezett rá kacagva, s egy pillantásnyi időbe sem telt neki, de felült így
elérte azt, hogy én lecsússzak combjára.
- Ohh Te… Nézd
meg… tiszta nyálas lettem. – emeltem magunk elé a kezemet.
- Látom. –
állapította meg könnyedén, majd megragadta a szabad kezemet, s annak tenyerét
is megnyalta. – Most már ez is nyálas… - incselkedett, s mondhatni majdnem ott
robbantam fel ölében.
- Pfffsssszzz…
- undorodtam el, s hirtelen oldalra fordultam, majd megfogtam az arcát, s abba
töröltem kis mocskos tevékenységét.
Nagyot ugrott a
szívem ekkor… majdnem akkorát, hogy bordámat is keresztültörte. Eszményi
bizsergés töltötte fel testemet, ahogy megfogtam Őt… ahogy ilyen közel volt
arca az enyémhez. Az álmom játszódott le szemeim előtt újra, s újra, s be sem
csuktam a szemem… de nem is akartam. Látni akartam gyönyörű szép zöld szemeit.
Eddig is ilyen szépek voltak? Most komolyan kérdezem.
Leheletünk
édeskés mivolta keveredett, ahogy arcunk bőre majdhogynem érintkezett.
Visszatartottam inkább a levegőt. Ujjával bátortalan mosolyt húzott ajkaimra, s
én engedelmeskedtem neki. Jó érzés volt úgy tenni, ahogy szerette volna.
- Lemaradsz az
érdekes részekről… - böktem oldalra a fejemmel a mese felé.
- Nem hiszem. –
rázta meg a fejét, majd megemelve egy kicsit óvatosan emelt le öléből, s ezután
megkaptam a világ talán legártatlanabb, s leglágyabb pusziját az arcomra.
Csendben
elhelyezgette újra a párnákat körülöttem, s úgy figyelte, hogy újra ledőlök
közéjük. Nem egészen tudtam, hogy most is van… megint bekábultam.
- Maraton van…
remélem emlékszel… - paskoltam meg mellettem az üres helyet, s Ő is
elhelyezkedett ott habár egy kicsit hezitálva.
- Persze, hogy
emlékszek… - mondta csendben megsimítva fejemet, mire csak elvarázsoltan
pillantgattam felfele, s gondolva egyet párnámat megragadva addig mozgolódtam
míg úgy feküdtem, hogy a fejem az ölébe nem került.
- Neked így
kényelmes? – kérdeztem halkan, s ekkor már egészen oda-odafigyeltem arra, ami
történik a vásznon.
- Kényelmesebb
sem lehetne… - suttogta, s lágyan simogatta a fejemet, mire ösztönösen
magzatpózba húztam magam… tényleg olyan kényelmes volt ez… természetfelettien.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése