34. rész - Nem bánnám...

Sziasztok! Hoztam is volna nektek a következő részt olvasni… nem is fűznék hozzá semmit, a szavak magukért beszélni. Kíváncsi vagyok majd a véleményetekre, addig is jó olvasást! Puszilok Mindenkit, Dorka

- Téged kívánnálak… csakis Téged…- s ahogy ezt kimondta egy bomba robbant bennem… egy időzített bomba, mely talán csakis ezekre a szavakra várt. Nem értettem, de talán nem is akartam.

- Itt vagyok. – mondtam ki halkan, s jómagam sem voltam felkészülve erre a reakcióra. Nem is akartam inkább belegondolni… cselekedtem, ahogy a belső késztetés elvárta tőlem. Lesütöttem a szememet… nem mertem a szemébe nézni, de éreztem, ahogy Ő csakis engem néz… égett az arcom. Tudtam, hogy szemei elkerekedtek mondanivalómra… nem hitt nekik.

- Nem… - rázta meg a fejét, s ezt éreztem, ahogy hajtincsei által keltett kis szellő megcsapta az arcomat. Beleborzongtam a kellemes érzésbe… kirázott a hideg, de cselekedni nem tudtam.

- De… - akkorát nyeltem, hogy majdnem megfulladtam tőle. Egész testemben kezdtem lassan remegni… mintha féltem volna. Tőle? Semmiképpen sem. Magamtól? Igen esélyes… főleg, ha így folytatom… egyelőre még be nem következett cselekedeteimtől már most a frász jött rám. - … Harry… itt vagyok. – folytattam a szavaimat. – Tényleg. – s mintha saját magamat is meg akartam volna győzni, s ekkor valami fura megbátorodásnak köszönhetően felemeltem a fejemet, s ekkor találkozott a tekintetünk. A lélegzetem is elállt… farkasszemet néztünk, s tudtam ennek a pillantásoknak sosem lesz vége. Egybeforrtunk.

- Nem… - rázta meg a fejét ismételten, s én pedig gyengéden emeltem meg jobb kezemet, amit Ő a levegőben kapott el… de akaratomat mégsem tudta megmásítani, hisz arcát a tenyeremben szerettem volna tudni… s így is lett. Ujjai az enyémeken, s enyémek meg az arcán.

- De… - s oly lágyan mondtam ki ezt a szót, mint ahogy még soha semmit nem tettem. Reszkettem a vágytól, s most ahogy Őt érintettem Ő is nagyon jól érezte ezt… mellkasából majdnem kiszakadt a szíve… s talán a lelke is. -… nem megyek sehova sem. – mintha egy teljesen másik univerzumban létező énem beszélt volna… helyettem. Nem éreztem sajátjaimnak a szavakat, mégis azok voltak.

- Nem is engednélek. – hagyták el a sokkalta bátrabb szavak ajkait oly gyorsan, hogy alig tudtam felfogni azokat, majd a következő pillanatban olyan gyorsan pördített meg maga előtt, hogy a lélegzetem már csak a mozzanatok miatt is majdnem leállt. – Innen nem… - suttogta a szavakat a nyakamba, ahogy egyik kezével elsöpörte onnan a hajamat, másikkal meg csípőmet ragadta meg, s rántott magához… igen nagyon közel. Hátam mellkasának csapódott, s a legkényelmesebb keménység volt ez ott, mit valaha tapasztalhattam. Össze kellett szorítani a fogaimat, hogy ne hagyják el számat állati hangok… nagyon érzékeny voltam. Nagyon.

Már rég elfelejtettem azt, hogy milyen is ésszerűen lélegezni. Ahogy ajkai súrolták nyakam vékony bőrét muszáj volt lehunynom a szememet, s oldalra hajtanom kissé fejemet. Oly kényelmes volt… oly bizsergetően varázslatos.

- Harry… - szinte sziszegtem neki ezt… a várandósság egyik mellékhatása, főleg így az utolsó hetekben, hogy nagyon könnyen… izgatottá válhatok.

- Vigyázok rád Adora… ígérem. – mondta, s ekkor olyannyira fordítottam fejemet felé, hogy nyakam helyett ajkaimra csúsztak ajkai. S ez kellett nekem… kezeim mik eddig magam mellett remegtek a megsemmisüléstől most könnyedén csúsztak a nyakába visszafordulva feléje… mintha hazaértek volna.

Ahogy érintettem úgy múlt el a fájó remegés… s váltotta fel az adrenalin által kelesztett reszketés. Tudtam, hogy többet akarok belőle. Felbátorodva ragadtam meg nyakát, s azt átfonva karjaimmal húztam közelebb magamhoz. Érezni akartam Őt… minél közelebb magamhoz.

Alig kaptam levegőt, ahogy dús ajkai az enyémeket falták… szembe fordulva vele simította végig oldalamat egyszerre két kezével… s így könnyedén az asztalnak nyomott. Felszisszentem egy kissé, mire Ő picikét megrémült… fejemet megráztam gyengéden, s szájába kuncogtam, majd ahogy nyakába kapaszkodtam egy pillanat alatt ültem fel némi segítségével az asztalra. Már a ruhám alját mardosta ekkorra. Hatalmas ujjait húzta végig combomon, ahogy egyetlen egy ruhadarabomat húzta egyre feljebb rajtam. Combom pontosan tenyerébe illett, ahogy fogott. Lábaimmal örömmel fogtam közre alsófelét, s nem akartam elengedni… soha.

- Ajándékot nem hoztam… - nem is értem, hogy ez hogyan tevődött össze bennem, mégis sikerült… kimondtam. Felnevetett.

- Tőled szebb ajándékot nem kaphattam volna… - rázta meg a fejét, majd ahogy kicsúsztatta fenekem alól a ruhámat elengedte azt, s tenyerébe vette kezemet. Csakis engem nézett… olyan közel volt arcunk, hogy a levegő egy volt, mit szívtunk… homlokunk összeért, s ajkaink is egymáson pihentek. Lihegtünk… a legszebb kimerültség miatt. – Adora… ha nem… - becsukta a szemeit… nehezére esett kimondani a szavakat, mégis megtette.

- Felejtsd el… - markoltam bele hajába. Most Ő volt az, aki felszisszent… kaján mosoly jelent meg ajkain. -… bármi is ez itt… nekem kell… - ajkaira beszéltem a szavaimat. tetszett neki… egyre jobban éreztem erősödni vágyát combjaimnál.

- Mondd ki… kérlek… - csípőmre tévedt jobb keze, s ott szorított magához… szemeit nem nyitotta ki… nem akarta, hogy a varázs elmúljon.

- Harry… Te kellesz… mert önző vagyok. – mondtam ezt neki, s ekkor kinyíltak a szemei s oly csillogással teltek meg mik, ha lehet még jobban lelkemig hatoltak… mi talán ekkor már közel sem létezett eredeti állapotában. Nem tudtam ezzel foglalkozni… mint mondottam önző vagyok. Szörnyen önző.

- Legyünk együtt önzők… - kacagott fel, s ahogy gödröcskéit éreztem összesimuló arcunkon, az én arcomon is akkora mosoly jelent meg, hogy lehetetlen lett volna azt letörölni onnan. -… szeretnélek szeretni… minden értelemben. – mondta, s míg Ő a ruhámat húzta le lassacskán fejemen keresztül addig én pólójától szabadítottam meg… a tökéletes, s szexi csapatmunka.

- Szeress. – mondtam ki úgy, hogy én magam is beleremegtem… tenyeremet ekkor már szabad hátán húztam végig… kimondhatatlanul tökéletes volt, mintha minden porcikája a kis tenyeremre lett volna tervezve. S ahogy ujjaim hátsójára tévedtek önkénytelenül is rámarkoltam arra… majd nadrágját a következő mozdulattal toltam is egyre lejjebb, s lejjebb miközben csakis a szemeibe néztem, s miközben egészen erősen beharaptam ajkaimat. Tudta Ő nagyon jól, hogy miért.

Olyan volt ez, mintha már hosszú évszázadok óta várnék rá… erre a csodára, erre a felszabadító érzésre, mi az ereimben csordogál, miközben Vele vagyok… itt és most. Leírhatatlan volt az az érzés, amikor Őt érintettem… mikor Őt éreztem magamon. Minden apró csók, minden apró érintés egy-egy bocsánat, egy-egy kimondatlan gondolat.

- Még gyönyörűbb vagy így… elmondhatatlanul gyönyörű. – s amennyire tehette végigmért engem miközben egy könnyed mozdulattal szabadított meg melltartómtól… felemelő érzés volt ez… sokkalta szabadabb. – Csodálatos. – simította végig igencsak kerekded formáimat, s éreztem, hogy én ebbe beleremegek még jobban, mint eddig… persze csak ha ez lehetséges… s igen, lehetséges volt.

Ha nem tartotta volna fél kézzel derekamat minden bizonnyal hátravágódtam volna az asztalon, mint egy nagy szelet hús… s az sem mentett volna meg, hogy szinte életemért kapaszkodtam a nyakába. Ahogy végigsimította gerincem vonalát szabad kezével akarva akaratlanul is összehúztam magam, s ívben feszült meg hátam… pontosan úgy, hogy mutatóujjával mellkasomon, dekoltázsomon át vonalszerűen tudott végigmenni miközben feszültem alatta… s majdnem szét is szakadtam. Még mindig nem érintkeztünk Úgy, pedig már megtehettük volna… ez több volt egyszerű szexnél… sokkalta több. Mintha félelmeinket vetkeztük le volna egymás előtt, ahogy ruháinktól szabadultunk meg az érintések között.

Ahogy pocakomat fogta meg oldalt kellett megtámaszkodnom, mert ha nem tettem volna biztos, hogy elesek. Most már nem szemeimet nézte… hanem a hasamat… a pocakomat… a picimet.

- Csodálatos anya leszel… - s egy gyengéd puszit nyomott igen nagyon dudorodó hasam csúcsára majd egyre lentebb haladva elérte az egyetlen egy ruhadarabot mi rajtam volt… mi kettőnk között állt. Könnyedén emelt meg kissé, s szabadított meg a kis csipke darabtól, majd dobta el azt.

- Harry… - szinte már markoltam az asztal szélét és egyre jobban gyanítottam, hogy ott fogok megpusztulni, ha nem, csinál valami… hatásosat.

- Ki akarom élvezni ennek a napnak… minden pillanatát. – emelkedett velem egy magasságba ismét. Szavait már nem igazán értettem… agyamra ködös időjárás szállt.

- Ha a karjaidban múlok ki… akkor már késő. – jegyeztem meg, s igen erősen a szemébe néztem sajátos pillantásokkal majd, ahogy elmosolyodott kajánul megragadta derekamat, s megtette azt a mozdulatot mire mindkettőnk teste fel volt már készülve oly régen. Szájába sikítottam az örömtől.

- Azt nem engedném… soha. – s ujjaimat sajátjával fonta össze mikor az asztalon támaszkodtam a korábbinál is erősebben csakhogy bírjam Őt… s az engem ért hatalmas impulzust. Úgy olvadtunk össze, mintha mindig is így tettük volna… olyan ösztönösen jöttek a mozdulatok, az érintések.

Gyengéden mozgott, míg én minden egyes mozdulatnál egyre jobban haltam meg belül… tetszett ez az érzés. Az ismeretlen ismerős érzés. Egyszer már kóstoltam, s talán az óta sem feledtem… kényszeresen hátravetettem fejemet mikor derekamhoz nyúlt ismét kezével.

- Bízol bennem? – kérdezte lihegve, de oly őszintén. Semmi nem volt közöttünk, mindössze az izzadságunk volt az mi létezhetett itt… de az is csak közösen.

- Igen. – gondolkodás nélkül… nyögtem ezt neki. Máshogy már nemigen tudtam kommunikálni… azt hiszem ez érthető volt. Majd a következő pillanatban történt az, hogy felemelkedve érezhettem, hogy szinte repülök, s Ő pedig velem közlekedik… ha csak néhány lépést is, de így sajátosan összekapcsolódva mozogtunk egy másik helyre.

Gyengéden tett le maga alá, ahogy elfeküdt a többszemélyes nagy napozóágyon. Jó érzés volt végigfeküdni valami puhán, s még jobb volt magam felett tudni Őt. Elment az eszem… s tudtam sosem fogom visszakapni.

- Szörnyűek vagyunk. – fordítottam oldalra a fejemet, de az édes mosolyt nem tudtam letörölni onnan főleg azért nem, talán mert, ahogy fejem fölé emelte újra egymásra talált kezeinket mindennél jobban biztonságban éreztem magam.

- Legyen ez a legszörnyűbb tettünk akkor a világon… - hajolt bele a nyakamba, s igen óvatosan ám, vigyázva rám mozgott velem… bennem… értem. Csillagokat láttam, ahogy lehunytam a szememet… de nem tudtam sokáig úgy lenni… látnom kellett Őt. Éreztem a késztetést, hogy figyeljem Őt miközben… együtt vagyunk.

Felhúzott, behajlított térdeimet szinte csípőjére zártam, mint egy zár, s úgy tudattam vele vágyam. Mindenünk egyben volt… lelkünk, testünk… mindenünk.

- Boldogságos születésnapot… Harry Pearce… - mondtam ki abban a pillanatban, mikor testem olyan dolgot érzett, hogyha nem szorítok rá ujjaira még jobban… ott semmisülök meg… ténylegesen. Alig kaptam levegőt, s talán a vér is visszafelé kezdett folyni ereimben… s ezután jött a fenséges lebegés, mely hozta a mennyei ellazulást… ahogyan pár pillanat múlva számára is. Mellém érkező teste nem távolodott tőlem… csak némi pihenésre volt szüksége, ahogy nekem is.

Némán kapkodtuk a levegőt egymás mellett, s el nem engedve legalábbis az egyik kezemet vont mellkasára, mire én pedig szabad kezét magamra vezettem… a hasamra. Így éreztem teljesnek a dolgot. A legteljesebbnek.

Megnyugtató volt furán dörömbölő szívverését hallgatni, miközben egy vékony plédet vont rám. Földöntúli békességet éreztem testemben… nem akartam, hogy véget érjen.

- Keresni fognak… - simogatta a hajamat csendesen, majd apró csókot is lehelt fejem búbjára.

- Shhhhh. – nyöszörögtem neki, nem is akartam, hogy más szóba jöjjön… mint mondtam önző akartam lenni… nagyon önző.

- Tudod… - simogatott feje alól kiszabadított kezével. Mily nagyon beszédes lett, pedig a csend mily nagyszerű lepel lett volna számunkra.

- Azt tudom, hogy most itt szeretnék lenni. – s mutatóujjammal mellkasát bökdöstem meg miközben fel-felpillantgatva néztem kipirosodott arcára. – S mellesleg azt is tudom, hogy nem fognak keresni… mert Roy-jal vagyok. – kacsintottam rá, s fentebb mozdultam egy kicsit, csakhogy a párnák magasságában egy szinten legyen a fejünk. Lábamat ösztönösen tekertem át csípőjén, s Ő ezt nem bánta… bátran simította tenyerébe fenekemet, s tartott így is közel magához.

- De Velem vagy. – csillogott a szeme, s simította el homlokomról az izzadságtól igen nagyon összetapadt hajtincseimet.

- Felhívhatod Roy-t nyugodtan… ő is megmondja, hogy vele vagyok. – haraptam ajkamba, s elpirultam miközben oly sokáig néztem Őt. Gyönyörű látvány volt, nemcsak a szemnek… de a léleknek is.

- Ez zsivány… - simította meg arcomat mutatóujjával. Látszott tekintetén, hogy nem hitt a szemének… egészen el volt varázsolva, mint egy kisgyerek a cukros boltban.

- Mondtam, hogy itt vagyok… Miattad. – böktem a mellkasára, s tekintetét el nem engedtem.

- Meddig? – kérdezett rá valami igen fontosra… de ezzel nem akartam foglalkozni… elrontotta volna a pillanatot, a hangulatot.

- Ma van a szülinapod… pssszt! – emeltem ujjamat ajkai elé, s ahogy azt megcsókolta én is közelebb emeltem hozzá fejemet, s ujjamra csókoltam én is… ahogyan az Ő ajkaira is.

- Köszönöm. – ragadta meg szenvedélyesen alsóajkamat, s játszadozott vele az én örömömre.

- Mit szeretnél ma csinálni? – kérdeztem tőle, ahogy megsimítottam előttem lévő arcát. – Ma… bármi lehetséges. – úgy beszéltem, mint egy jó tündér… de jó közel sem voltam… de most ez valahogy nem tudott zavarni… más értelmezést nyertek a pillanataim, mint ahogy reggel indultak… megtaláltam magamat. Kirázott a hideg.

- Fel sem akarok innen kelni… - mosolygott bele tenyerembe, s rákapaszkodó combomat még jobban tartotta magához. -… azt akarom, hogy ne legyen ennek itt vége… - simogatott a pléd alatt, mitől újra és újra lobbant bennem a láng. Ő fűtött engem… s talán a fagyos időben sem fáznék miatta.

- Akkor nem megyünk sehova… sehova. – simítottam göndör fürtjeibe, s csak úgy némán csodáltam Őt… megérdemelte. S hogy én ezt a látványt megérdemeltem-e? Erősen kétlem… de mégis olyan édes volt a látvány. Bármi is volt ezelőtt eltűnt… bármi is lesz ezután… nem számított. Csakis a jelen volt az, ami mozgatott minket… az együttlét.

- Mi az? – kérdezte bohókásan, s szabad kezével, mellyel nem fogta lábamat, s cirógatta bőrömet megtámasztva fejét kicsit felém magasodott… tincsei lazán az arcába borultak, mik után nyúlva én elsöpörtem őket.

- Olyan jó… nézni. – s nem vettem el tőle a kezemet. – Olyan… szép vagy. – s lehunytam a szememet, mikor ezt kimondtam. Fiúkra ezt nem szokás mondani, főleg nem így a szemükbe… de valahogy mégis ezt éreztem, s úgy látszik tartottam annyira fontosnak, hogy ki is mondjam.

- Heeeeehhh… - nevetett fel hangosan, s túrt bele hajába. -… ilyen butaságokat honnan veszel? – vont kérdőre összeráncolt homlokkal.

- Látom, hogy így van. – s nem nyitottam ki a szememet, csak mosolyogtam, s hagytam, hogy a pír egész arcomat elfedje… nem mintha tehettem volna ellene bármit is.

- Csukott szemmel? – kuncogott, s azt hiszem ez 1-1 volt a játékban.

- Ha kinyitom a szememet… - s úgy tettem. -… akkor nem hiszlek el. Nem hiszem el ezt az egészet… - s mosolygása ragadós volt… az én ajkaim is könnyedén görbültek arcomon.

- Pedig nincs annál valóságosabb dolog, minthogy most látsz… minthogy most érintelek… - s végigsimított halántékomtól kezdve nyakamon menve egészen lefele egy vonalban. -… minthogy most csókollak… - s megmozdulva ajkai enyémeket fedték… itt mondata elnémult.

Úgy forrt össze szánk, mintha az életet jelentené számunkra a közelségük. Abban a pillanatban egymásért éltünk… lélegeztünk… s ezt minden porcikánk tudta… mindennél jobban.

- Eddig nem szerettem a születésnapjaimat… - jegyezte meg halkan, ahogy orrával cirógatta az enyémet. -… eddig. – mosolyodott el, s karolt át.

- Miért? – kérdeztem rá félve.

- Mert úgy, hogy nem oszthatod meg a családoddal… semmit sem ér az egész. – sosem mesélt még a családjáról… s én sosem voltam tolakodó, úgy gondoltam, hogyha akar, majd beszélni róluk majd megteszi. – A szüleim halála után… okkal hagytam ott Londont… - mondta halkan.

- Én azt hittem, hogy… - összeszorult a szívem… ez fájhatott most neki.

- Igen… nagy volt nekem a főváros… és sok… teli olyan emlékekkel, amiktől szabadulni akartam. A fősuli befejezése után azonnal összepakoltam, s hagytam ott az egészet… kezdve egy új életet. Szükségem volt rá… mindennél jobban. – olyan természetesen jöttek a szavak tőle… nem szokott ennyit beszélni, s így… de most megtette, s én pedig nem tiltakoztam ellene… örültem, hogy érdemesnek tart arra, hogy elmesélje mindezt nekem… még akkor is, ha tudom, hogy nekem nem kellene itt lennem… nagyon nem. Mégis jó helyen éreztem magam.

- Erre itt vagyok én… - motyogtam bele keserédesen.

- A legjobb dolog, ami történhetett velem. – ölelt magához, mire gyanakvóan méregettem arcát.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan… - emeltem meg szemöldökeimet. -… ez még viccnek is túl savanyú. – böktem meg az ujjammal orrát, mire elfintorodott… csípős érintés lehetett ez.

- Hidd el… nem szánnálak sosem viccnek. – rázta a fejét, s kapta el kezemet majd emelte mellettünk magasba azokat. Apró ujjaim eltörpültek az ő hatalmas gyönyörűségei mellett. Játszadozott velük, mígnem gyűrűsujjamnál állapodott meg… nem mondta ki, de tudtam mire gondolt. Nem viseltem a gyűrűt… valahogy tudatosan vettem le még a taxiban. Nem mintha készültem volna bármire is… erre igazából készülni sem készülhettem volna… ez megtörtént… s kész. Ennyi.

- Pedig az vagyok. – húztam le kezét az ajkaimhoz, s újabb, s újabb puszikat leheltem dolgos ujjaira. – Egy igen keserű vicc. – motyogtam majd addig mozgolódtam, míg a pléddel a hátamon, átvetve véglegesen csípőjén lábamat letérdepeltem két oldalára, s úgy ültem rajta. Nyakam előtt összefűztem a takarót, mit Ő azon nyomban ki is bontott.

- Szeretlek látni… - mondta csodálkozó tekintettel, s mindkét kezét feje alá helyezte.

- Nem tudom, hogy ennél nagyobb lehetnék-e már… - húztam arcom elé a takarót szégyenlőségemben. -… a derekam leszakad a pocakom miatt… a hátam meg a melleim miatt. – nevettem el magam, s mint egy kislány eltakarva arcát dőltem lábainak miket eddigre felhúzott támaszomra.

- Szerintem igenis szemrevalóak a melleid… - jegyezte meg zsiványan, mire én szúrós tekintettel ajándékoztam Őt.

- Hát akkor kérlek, tartsd őket Te… én kezdek belefáradni. – jegyeztem meg csak a poén kedvéért, mire Ő ezt komolyan vette, s rögtön fel is ült, s kezeibe vette melleimet. úgy nyúlt alájuk, s tartotta meg őket, mintha törékenyek lettek volna… de ugyan voltak törékenyek. Mellbimbóm keménységével akár üveget is lehetett volna vágni… karcoltak rendesen… jól érezte ezt Ő is.

- Nekem így megfelel… örök életemre. – rántotta meg vállát, mire fejbekólintottam, de nem tudtam visszatartani nevetésemet.

- Lesz, akinek szüksége lesz rá… – utaltam a kis pocaklakóra, aki olyan békességben töltötte most bennem délelőttjét, mint már igen régen tette… valamit érezhetett ő is… no de vajon mit?

- Tudok osztozkodni. – puszilt rá az egyikre majd a másikra, majd hirtelenjében az orrom hegyére… kacagtam önfeledtem, mint egy kisgyerek. Egy szabad kisgyerek. – nem tudom, hogy vagy vele… de én… megéheztem… itt… ebben a - sejtelmesen magyarázott össze vissza miközben békésen az ölében üldögéltem.

- Úgy tudom, felújítás megy… - sejtettem, hogy nem feltétlen van teli most a konyhája minden friss dologgal.

- Ez még nem azt jelenti, hogy semmi ehető nem található meg a hűtőben hékás… - csípte ujjai közé fülcimpámat. Felsikkantottam.

- Csak óvatosan… extra érzékeny vagyok. – meredtek rá szemeim… persze tele többletjelentéssel… jól tudta ezt is.

- Vettem észre. - mosolyodott nyakamba, majd addig addig csavargatott a plédbe, míg szállíthatóvá nem váltam, s fel sem igazán foghattam, de már ölébe kapva vitt is befele a konyhájába… ő anyaszült meztelenül tette meg ezt az utat, míg rajtam is mindössze a rám fonott pléd volt.

- Szívesen összeütök valamit a születésnaposnak… - jegyeztem meg abban a pillanatban, amikor letett a konyhasziget közepére. Pontosan úgy szállított ide-oda, mint egy kisbabát.

- Én is boldogulok… - válaszolt rögtön, s már nyitotta is hatalmas nagy hűtőjét mire én lecsusszantam a pultról és mögé léptem, majd ráfogtam csuklójára és akadályoztam a további tetteiben.

- Majd én… - javítottam ki, s magam felé fordítottam majd a pult felé mutattam. -… oda. – mondtam visszautasítást nem tűrő hangon.

- Ohhh… ohhh. – kezdett el értelmetlen szavakkal incselkedni.

- Azt nem mondom, hogy én magam felpakollak oda… de hajrá. – vigyorogtam rá, majd elkaptam egy nagy konyharuhát, ami nemrégen lehetett oda felakasztva, s arca elé emeltem. – ezzel meg… takarózhatsz. – tapsikoltam, s addig-addig játszottam a lépésekkel, míg csak nem a pulthoz vezettem Őt.

- Na és hol kell nekem takaróznom? – pattant fel a pultra gond nélkül, s lóbálta úgy a lábát, mint aki jól végezte dolgát.

- Ne játszadozzon velem Mr. Pearce… - billegettem előtte ujjamat, majd mielőtt elkaphatott volna ellibbentem előle és nekiláttam valamiféle kajának. Meglévő készletből kellett dolgozni teljesen a fantáziámra hagyatkozva a lehető leggyorsabban… kezdtem ugyanis én magam is éhes lenni.

- Ez… jól esett. Üdvözlöm a szakácsot. – támasztotta meg magát karjaival mikor az utolsó falatot is bevágta a tányérjáról, s úgy sütkérezett a napsugarak esőjében. A kis titkos kertjében piknikeztünk a földön… alkalmasabb helyet keresve sem találhatunk volna… volt benne valami groteszk is persze tudva, hogy itt… vagy bent mik történtek korábban.

- Egy zseni lehet. – vágtam oldalra a fejemet, s mulatva rántottam meg a vállamat. – És még desszert is van… - csillant fel a szemem, s az alkalmi kis asztalunkról elemeltem a málnás, tejszínes habot, amit tényleg csak úgy random ütöttem össze… nem egy agysebészet, de mégis isteni.

- Csodára méltó, hogy ennyit tudsz enni… - mondta elképedve, s tette egyik lábát a másikra kinyújtva mellettem.

- Így sem neveztek még kövérnek… köszönöm. – forgattam ki igen nagyon szavait… hatalmasra nyíltak a zöld szemei.

- Én… nem… - kezdett bele, mire elnevettem magam… nem bírtam tovább visszatartani magamban.

- Én… nem… - ismételtem előző szavait, s szinte már visítottam a szórakozottságtól.

- Ez igen gonosz volt… - jegyezte meg, s lökte előre kissé magát… már nem tartotta testét karjaival.

- Nem… ezt cselesnek nevezik… így szereztem meg a te adagodat is. – kacsintottam, s elkaptam a kis öblös poharat, amiben az Ő adagja volt… de Ő is így akart tenni, s így ujjaink egyszerre zárultak a pohárra.

- Azt te csak hiszed. – incselkedett.

- Mondom Én, hogy az enyém lesz… - mondtam, s egy falatot elkapva az enyémből a kanalat érzékien emeltem az ajkaimhoz, s a lehető legszenvedélyesebben nyaltam le a rajta lévő finomságot.

- No, ez meg már pofátlanság volt… - hunyorgott rám, s éreztem, hogy egyre közelebb, s közelebb mozdul felém, de én nem mozdultam semerre sem… pedig „üldözni” készült.

- Először kövérnek nevez… majd pofátlannak… hallatlan. – rebegtettem a szempillámat, majd egy újabb kanállal emeltem a számhoz a habból, s még kéjesebben fogyasztottam el, mint korábban.

- Hallatlan mi? Hallatlan? – kérdezgetett vissza, s hiába hunytam le egy pillanatra a szememet tudtam, hogy már törökülésem előtt van négykézláb… éreztem illatát… éreztem Őt. – Hallatlan talán lesz ez… hupsz. – s csak annyit éreztem, hogy kiborítja a finomságaimat… tágra nyíltak a szemeim, nagyon tágra… mert most vesztettem el valami igazán finomat.

- Ez… ez… gonosz volt. – s teljesen véletlenül beletenyereltem a kiborított édességbe, s a következő pillanatban feléje emeltem a kezemet, de Ő elkapta csuklómat.

- Nem mered… - rázta meg a fejét.

- Azt te csak hiszed… - s könnyedén felvéve vele a harcot arcába simítottam ragadós kezemmel, majd rögtön bele hajába. -… egészen finom, nem? – néztem rá teljesen ártatlan pofikával.

- Ezért még meglakolsz… - jelentette ki, majd könnyedén dűtött el a földön, s kezdett mindenhol össze-vissza kenegetni a kiborult édességemmel… olyan helyen is ragadni kezdtem, ahol nem kellett volna.

Kacagtam fürge ujjai között, ahogyan ahol csak ért össze-vissza kenegetett… fetrengtem karjai között, mint egy totális idióta. Nem bírtam magammal. Csapkodtam lábaimat, kezeimet… próbáltam ellenkezni, de ellene semmi esélyem nem volt. Bevetette minden erejét, s tudta, hogy nyerni fog… nyert is.

- Kimúltam… - kapkodtam levegő után, s magam mellé emeltem a kezemet fehér zászlóként. -… feladtam. Ennyi… vége. Nyertél. – hadartam s egészen biztosra tudtam, hogyha még egyszer megérint, olyan szinten fogok felsikítani, hogy azt több utcányira is meg fogják hallani.

- Ez a játék addig megy… míg én szeretném. – magasodott felém, s ekkor olyat tettem mire nem számított volna… kiütve tartó kezét én kerültem uralkodó helyzetbe. Ördögien bazsalyogtam.

- Aham… míg te szeretnéd. – bólogattam nem-hiszek-neked módon, majd csuklóit lefogva fordultam el oldalra fekvésben figyelve Őt, mint tükörképemet. – Amit én szeretnék az az… hogy Te is ragadj legalább ennyire. – kacsintottam rá, majd közelebb vontam magamhoz, s úgy cuppantottam rá egy csókot ajkaira… szó szerint mindenünk ragadt, majd elengedve kezeit igen nagyon jól megölelgettem, ha hagyta magát, ha nem… átadtam mindenemből neki egy kicsit.

- Szívesen összeragadnék veled… örökre. – jegyezte meg halkan, ahogy mellkasára vont mire már újra kifáradtunk a játékunkban.

- Ha hagyjuk, hogy ez megszáradjon… lehet, úgy végezzük. – nevettem fel, s figyeltem, ahogy mellkasáról felemeltem kezemet, s csúszós mindenes cucc megcsillant a napfényben.

- Nem bánnám…

- Köszönöm. – első szó ez volt, mit Roy-nak mondtam, amikor néhány utcával a lakásunktól találkoztam vele.

- Tudod, hogy… ez magyarázatra szorul. Szívesen fedeztem neked… de… akkor is. – sejthetett valamit, de mindent nem tudott… nem is szívesen avattam volna bele most mindenbe.

- Csak nyugi… kérlek. Nyugi… köszönöm. Nagyon köszönöm. – borultam nyakába, s úgy öleltem magamhoz.

- Ne kérdezzek arra rá, hogy miért van málnadarabka a füled tövében? – szedte el onnan az említett kis növénykét olyan ábrázattal, hogy majdnem elnevettem magam az utca közepén.

- Ne… jobb, ha nem teszed. – ráztam a fejemet, s lesepertem ujja helyéről kis piroskát.

- Fura vagy… - méregetett végig, s mivel nem bírtam sokáig egy helyben állni muszáj volt megragadnom kezét s megindulnom a lakás felé.

- Öhmmm… nem hiszem. – ráztam a fejemet. – Csak… örülök, hogy egy kicsit… kiszabadulhattam. – egészen nagy hazugság volt ez, de a mosolyt nem tudtam levakarni az arcomról, bármennyire is helytelen volt létezése.

- Aham… - mondta pontosan a nem hiszek neked hangsúllyal. -… ugye azt tudod, hogy az esküvőszervezővel fogunk fent találkozni? Írta Kit, hogy anyósjelölted küldöttje megérkezett… - világosított fel… nem mertem Kit üzeneteit megnyitni… egyedül Roy-jal beszéltem miután eljöttem Onnan, meg Iza-nak írtam, hogy indulok haza.

- Édes Istenem… - csaptam a tenyeremet a homlokomnak. Így kellett elrontani a jó kedvemet. -… szerinted nem tudnánk elkerülni? – kérdeztem tőle, s álltam meg előtte, s fogtam meg mindkét kezét.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan. – rázta a fejét, s egyre furább volt az arca. – Nem ismerek rád… mi ütött beléd… Adora? – kérdezte, s megsimította az arcomat.

- Semmi… - ráztam meg a fejemet, s próbáltam inkább normálba vágni magam. Viselkednem kellett. Muszáj volt. – Menjünk… - indultam meg megint.

- Nem értelek… - jegyezte meg mögöttem.

- Akkor már ketten vagyunk…