36. rész - Lehetséges, hogy..?

Sziasztok! Itt egy következő rész még így suli előtt. Úgy gondoltam míg el nem kezdődnek a szeptemberi napok próbálok minél többet írni nektek, mert most még nekem is több időm van, mint majd akkor lesz. Jó olvasást tehát a részhez! Puszilok Mindenkit, Dorka

- Úgy tűnik minden a legnagyobb rendben… a kisbaba egészséges, s a jelek szerint alig várja, hogy világra jöhessen. – az utolsó orvosi vizsgálatomon voltunk…s ez nem csak azért volt oly különleges, mert az utolsó volt, hanem azért is, mert Kit mellett édesanyám is elkísért. Mintha az égiek is úgy rendezték volna, hogy ő akkor lesz a városban, amikor mi idejövünk. Beleremegtem ebbe a csodába.

- Azt már… én is várom. – hajtottam le a zselétől megszabadított pocakomra a felsőmet. A kis monitoron még mindig a felvett kis videó ment újra és újra… amit az én csöppségemről készített az orvos. Hihetetlen volt… egyszerűen természetfeletti. Egészen a bűvkörébe vont a képernyő, s azon mosolyogva érintettem egyik kezemmel a hasamat, másikkal pedig Kit kezét. Tökéletes volt az összhang.

- Izgalomra semmi szükség nincs… jövő hétre vannak kiírva, s úgy tűnik, azt az időpontot tartja is majd a kisasszony. – folytatta az orvos.

- Abban az esetben, ha korábban… - kezdett bele Kit, de az orvos átvette tőle a szót… mindeközben én meg feltápászkodtam félig fekvésemből.

- 0-24-ben el tudnak érni azon a telefonszámon, amit megadtam korábban… az anyatermészet kiszámíthatatlan, de én azt javaslom, hogy csak nyugodtan éljék élvezettel ezeket az utolsó „szabad” pillanatokat. A készülődés egy csodálatos folyamat… a várakozás egy része. – mosolyodott el.

- Ön szerint biztonságos egy esküvőre is elmenni ilyen állapotban… ilyenkor? – annyira aranyos volt Kit-től, hogy így aggódott… folyamatosan kérdésekkel bombázta az orvost, én meg csak kuncogtam magamban.

- Abban az esetben, ha nem a kismama az ara… - jegyezte meg viccelődve, mire akarva-akaratlanul is szemmel jól látható helyen forgattam meg jegygyűrűmet az ujjamon.

- Ohhh… elnézést. – jött zavarba egy kicsit. Kedves.

- Nem… ez még nem a mi esküvőnk lesz… - rázta meg a fejét Kit, s borostája mögött jól láttam, hogy boldog mosolyra húzódtak ajkai.

- De az is eljön… hamarosan. – egészítette ki a témát édesanyám.

- De először… van egy annál is fontosabb dolgom. – kuncogtam fel, ahogy derekamra téve a kezemet igen jól kihangsúlyoztam a pocaklakó létét a testemben.

- Az unokám…

- Ohhh… Adora… micsoda meglepetés. – jegyezte meg Kit titkárnője abban a pillanatban ezt, amikor kiszálltam a liftből és asztala felé sétáltam. Eszméletlen régen voltam már erre, talán akkor utoljára, amikor még az ételkonferenciát szerveztük… együtt.

- Megtennéd, hogy nem szólsz a főnöködnek? – kértem tőle kedvesen, s az említett ember irodájának ajtaja felé biccentettem a fejemmel. – Meg szeretném lepni… - bazsalyogtam, majd letettem asztalára a pohártartókat. – Ez… a tiéd. – nyújtottam felé a poharat, majd a papírszatyorba is könyékig nyúlva kivettem a hozzá tartozó kekszes csomagot is.

- Köszönöm… csak úgy, mint korábban. – kuncogott fel. Szerettem meglepni az embereket. Boldog pillanatokat okozni másoknak csodálatos volt. – no és… hogy érzed magad? – kérdezett rá nyilvánvaló helyzetemre… rásimítottam pocakomra.

- Jól… csak eszméletlen gyorsan fáradok el. – ismertem be kínosan. – Illetve a figyelem, amit kapok… szörnyű. Mintha valami reality showt forgatna velem a családom… az édesanyám, s a felügyelőm most is lent vannak a kávézóban… egyedül ugyanis nem engedtek volna el, de itt útközben kicsit el tudtam tőlük válni, hogy… meglepjelek titeket. – magyaráztam ábrándosan, majd az ajtó felé lépkedtem, s a kilincsre helyeztem az ujjaimat. – ugye nincs éppen bent nála valaki? – kérdeztem tőle, mert azért egy megbeszélését nem szívesebben húztam volna keresztbe.

- Nincs… szabad az út. – kacsintott, majd óvatosan lenyomva a kilincset toltam is befele a magasztos ajtót.

- Köszönöm. – jeleztem hálámat még egyszer titkárnője felé, majd átléptem a küszöböt.

- Igen… én ezt nagyon jól értem… de nem lehetne ezt… átütemezni? – az ablaka felé fordulva nézte Cardiff városát miközben kezében ott volt a telefonja. Állása, s mozdulatai alapján úgy ítéltem meg, hogy nincs jó passzban… idegesnek tűnt. Hajába túrt, majd telefonját szorította láthatóan igen erősen. Lehet, mégsem kellene zavarnom. Megtorpantam az ajtóban… még nem vett észre, talán vissza is osonhatok a folyosóra… s amint megszületett ez a gondolatom fordult meg ő. Ahogy összetalálkozott tekintetünk láthatóan simultak arcvonásai… még a telefonját is lágyabban fogta. – jó… majd visszahívlak. Nem… nem… majd visszahívlak. Közbe jött egy sokkal fontosabb ügy… - s lépteit felém irányította, én pedig mosolyogva dőltem ajtajának, s vártam őt. – igen… van ennél fontosabb dolog is. Viszlát. – s ebben a pillanatban megszakította a vonalat. – micsoda kellemes meglepetés. – üdvözölt, s megsimította arcomat én pedig teljesen tenyerébe simultam.

- Gondoltam… meglesem, hogy van az elfoglalt uram. – jegyeztem meg kuncogva, s fogadtam ajkait az enyémeken. – de nem akarlak zavarni… semmiképpen sem. – nyitottam ki szememet, s egyenesen az övébe néztem. Az idegesség egy kis apró maradványa még mindig ott volt látható.

- Te? Sose. – rázta meg a fejét, s ujjaimra kulcsolta az övéit. – De mondd azt, hogy nem egyedül jöttél. – az első számú felügyelőmnek kellett ekkor jelentenem… felnevettem.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan… - forgattam a szememet. -… lent vannak a kávézóban… anya és Iza is… levakarni őket magamról több mint lehetetlen lenne. – vallottam be.

- Nagyon helyes… nagyon helyes. – ismerte el, s elvette szatyromat, amit neki hoztam.

- Éppen csak gondoltam beugrok és megleslek… de láttam, hogy valamit akkor is megzavartam. – ismertem be azt, hogy igenis észrevettem, hogy valami fontosnak a közepébe sétáltam bele… ez egyértelmű volt.

- Semmiség… - rázta meg a fejét.

- Naaa… nem most jöttem le a falvédőről. – sétáltam az asztala felé, majd örömmel dőltem annak szélének, hisz így a súlypontomat kicsit át tudtam pakolgatni testem egyes részeiről. – Mesélj csak… - ráncoltam össze a homlokomat, s fogtam meg mindkét kezét, ahogy előttem megállt.

- A helyzet az… hogy a hétvégén valószínűleg megint el kell utaznom. – vallotta be, s látszott, hogy még kimondania is nehéz. – Tudod… vannak a külföldi partnercégeink… s a képviselőik a hétvégén jönnek Angliába… Londonba. – az ajkamba haraptam. Nekem sem tetszett annyira ez a dolog.

- Neked pedig muszáj lesz velük találkozni… - egészítettem ki kissé a dolgot.

- Próbálom átütemezni… beszélni mindenkivel, de szinte majdhogynem lehetetlen… - ismerte el.

- Nem mehetne valaki más? – együtt voltunk hivatalosak az esküvőre… s én úgy vártam már.

- Ez a probléma… hogy nem. – hunyta le a szemét, s emelte szájához kezeimet. – Nem is az esküvő az, ami izgat, hogy kihagynám… hanem mi van, ha a baba… korábban jönne? Ott akarok lenni veled… s ez mindennél fontosabb. – ismerte el, s én felkuncogtam… mostanság ismét sokat teszek így. Csak úgy.

- Édes istenem… - puszilgattam hirtelenjében össze-vissza ujjait, kezét mindenét.

- Komolyan mondtam. – tette még hozzá.

- Figyelj… - simítottam meg az arcát. -… innen nem engedek senkit kibújni nélküled… - fogtam meg másik kezemmel a pocakomat. -… s ha neked muszáj menned… hát menj… komolyan mondom. Hadd mesélhessem majd el a kislányodnak, hogy milyen büszke is lehet az apukájára… - haraptam be az ajkamat elvörösödve.

- Ez egy kicsit nem olyan, mintha a történelem újraismételné önmagát? – kérdezte tenyerembe mosolyogva. No, igen… alig 2 hete szinte majdnem ugyanez történt… csak akkor tényleg vészhelyzet volt… most meg… most meg valami hasonló van megint. Ez az üzleti élet.

- Sosem csíptem a történelmet… - nevettem fel.

- Én sem… az ilyet meg végképp nem…

- Szóval… a helyzet az, hogy csakis ti lesztek a kísérőim az esküvőre… Kit ugyanis nem tud eljönni… Londonba kell utaznia a hétvégére. – nem szívesen mondtam ki, de nem tudtam mit tenni ellene… így volt és kész.

- Ez van akkor, ha egy üzletemberhez adjuk a lányunkat… - elképedve játszotta magát Joan, mintha csak egy színpadi előadás kellős közepén lenne. Pocakomnak dűtve telefonomat facetime-oltunk… ismét. Az elmúlt napokban ez már szokásossá vált.

- Valamit valamiért. – ismertem el kacsintva.

- Választottál már ruhát, amiben jössz? – kérdezte Roy, merthogy ők közben a szekrényüket átpakolgatva készülődtek a hétvégére… hiába volt még idejük.

- Jah… vagy négyet. – forgattam a szememet. Az volt a helyzet, hogy nem tudtam dönteni… ismételten. Nem oly meglepő ez.

- Okés… akkor az alapján válassz, hogy mi ezt… meg ezt vesszük fel. – s a kamerát a szekrény felé fordították, ahol felakasztva két öltöny volt megtalálható egymáshoz tökéletesen passzoló ingekkel. Stílusosak, mint mindig.

- Összeöltözős… megint. De hiányoznak azok az idők… - mosolyodtam el, s látva hogy ők mit fognak viselni már én is könnyebben tudtam fejben megtalálni, hogy melyik is lesz a tökéletes ruha.

- Attól még hogy anyuka leszel… s feleség nehogy azt hidd, hogy úgy lerázhatsz minket. – tartotta magához igen közel a kamerát Joan. Felvisítottam az absztrakt kép láttán.

- Próbálkoznék én ilyesmivel? – kérdeztem bandzsítva.

- Ajánlom is, hogy ne… - illegette előttem mutatóujját, mintha barátságosan fenyegetni szeretett volna.

- Amúgy hallottad, hogy mi történt? – kérdezett rá Roy. – Az esküvői cukrász visszamondta az utolsó pillanatban az édességfrontot…

- Hogy micsoda? – kerekedtek ki a szemeim.

- Jah… Lisa mondhatni majdnem helyben kapott szívrohamot… Linda pedig szíve szerint majdnem felgyújtotta volna a cégüket… egészen tragikomédia lett belőle. – ismerte el, s belegondoltam, hogy ha velem ezt tennék az utolsó pillanatban ott meg is halnék.

- De csodálom, hogy Harry nem mesélte neked… - mondta Joan kifejezetten ártatlan ábrázattal. Ugrott a szívem egy picit mikor kimondta az Ő nevét.

- Merthogy? – vakartam meg a nyakamat teljesen természetesen.

- … merthogy Ő lesz az, aki kihúzza őket a szarból… - tette hozzá Roy rezzenéstelen arccal. Jól tudtam, hogy többet tud az átlagosnál, de nem szólt bele… nagyon helyes.

- Mondjuk mi is alig beszélünk vele… reggeltől estig dolgozik a szerencsétlen… hol a süteményeken, hol pedig besegít a felújításokba is. A minap már konkrétan bent éjszakázott… nem irigylem. – ecsetelte a helyzetet Joan, s én hallgattam… úgy, mint aki leharapta nyelvét.

- Ohh… értem. – motyogtam.

- Ha ennek az egésznek vége… biztosan többet láthatjuk. – jegyezte meg. – Mondjuk, ha elköltözik… - olyan információk hangoztak el Joan szájából… mik teljesen ismeretlenek voltak számomra. Mondjuk ez érthető volt… tekintve, hogy Harry-vel „Azóta” nem beszéltem… édesanyám gatyába rázása, s távoli helyrepakoló pofonja óta pedig még gondolni sem merek rá. Kizárom mindenfajta gondolatomból, cselekedetemből.

- Költözik? – próbáltam nem teli meglepődöttséggel a hangomban visszakérdezni erre, de egyszerűen kiszaladt a számon a kérdés.

- Elkezdett lakásokat nézegetni… aham… mondva nem akar senki terhére lenni. – magyarázta Roy. Örültem, hogy csak hallottam hangját, s ekkor nem láthattam arcát… mert tudom, hogy nem tetszett volna. Mozgolódott a gyomrom nem megfelelően.

- Ühüm… - adtam ki magamból valamiféle válaszféleség hangot.

- Ugye nem ébresztettelek fel? – hallottam a kopogást, majd nyílt is az ajtó, s édesanyám lépett be rajta. Feléje pillantottam rögtön.

- Nem… nem… - ráztam a fejemet, s megsimítottam a takarót mellettem, hogy üljön le nyugodtan oda. -… csak a fiúkkal beszélek. – magyaráztam, s ekkor visszanéztem a kamerába.

- Anyud? – kérdezte Joan.

- Aham… - bólintottam, s feléje fordítottam a kamerát.

- Üdv Mrs. Walsh… - zengték kórusba a fiaim.

- Sziasztok. – nehézkesen, de azért egy mosolyt is összehozott anyu. Sokat fejlődött… nagyon sokat. Dolgozott azon, hogy elfogadóbb legyen… s nekem ez számított a legjobban… a próbálkozása. Sokat jelentett, mérhetetlen sokat.

- Akkor mi hagyjuk is a csajokat értekezni… majd még beszélünk. Holnap pihend ki, ugyanis szombaton esküvő… s tudd, te sem menekülsz a megtáncoltatás elől. – mondta Joan, majd a kamerába integetve köszönt el tőlem, s puszit küldve én is nekik kapcsoltam szét a hívást. Laza másfél órás beszélgetés… nem lepődtem meg rajta.

- Nem akartam zavarni… - jegyezte meg anya, majd óvatosan elsimította a homlokomról az odakavarodott hajtincseimet.

- Ugyan… nem zavarsz. – ráztam meg a fejemet, majd valahogy úgy ösztönösen, olyan igazi gyerekként bújtam az ölébe… s ő ezt nem bánta… hisz az édesanyám volt. – muszáj holnap már menned? – kérdeztem tőle, s nadrágján rajzolgattam láthatatlan köröket. – te is jöhetnél az esküvőre… lehetnél a kísérőm. – magyaráztam.

- Így is sokat voltam távol… jövő héten pedig úgyis jövünk… mindenestől. – simogatta a fejemet lágyan. Olyan megnyugtató volt.

- A pocaklakó érkezése valamiféle esemény lesz? – kuncogtam fel.

No, igen… ismeretes volt az, hogy a picit jövő hétre várjuk… ezért a jövő hétre a szüleim, öcsémmel karöltve a városba jönnek, hisz nem akarják első unokájuk születését kihagyni. Úgy készültek már ők is, mintha maguk a szülők lennének. Lelkesek voltak, eszméletlenül lelkesek.

- Még szép hogy az… apád annyi mindent összevásárolt… el sem hiszed. – nevetett fel… számítottam erre, hogy apa nem tudja megállni azt, hogy ne halmozzon el valakit ajándékokkal… a kis unoka lesz most a legmegfelelőbb „áldozata”. Elkényeztetett gyerek lesz ajándékok terén nem tagadom… de nem bánom. Olyan szerető családot fog maga mögé kapni, mi nem fogja hagyni hogy a tárgyi dolgok elvakítsak, ha meg is kap mindent… mert meg fog. Csodálatos leányzó lesz, akivel alig várom, hogy találkozhassak.

- Nem kell bemutatnod… szóval akkor kamionnal jöttök? – érdeklődtem zsiványan.

- Eggyel? Ugyan… kettővel. Még az öcséd is vett már ajándékot… kifejezetten lelkesnek találtam őt is. Kicsit ijedt… nem nagyon tudja felfogni ezt az érzést, de nagyon aranyos. – mesélte, ahogy simogatott.

- Az öcsém… Brian… aranyos? – hitetlenkedtem pedig nagyon is el tudtam képzelni ezt a mesét róla.

- Bizony… - biztosított róla.

- Amúgy… miért jöttél? – kérdeztem, hogyha már így bejött a hálóba.

- Gondoltam rád nézek, hogy-hogy vagy… - felelte kedvesen.

- Mentem volna én ki… csak közben a fiúk hívtak és hát… de utána készültem ki…

- Csak nyugodtan maradj te itt az ágyba… pihenj csak, ha itt kényelmes. Ez a készülődés engem is lefárasztana… kisbaba nélkül is. – ismerte el.

- Hmmm… van benne valami. – ahogy oldalra fordulva feküdtem ölében megtaláltam a világ legkényelmesebb pózát… pont, mint egy kisbaba.

- No és sikerült ruhát választanod szombatra? – érdeklődött.

- Ühüm… az a barna lesz, ami ott lóg kívül. – emeltem meg kicsit kezemet s mutattam el a szekrény felé anélkül, hogy megmozdultam volna. - A fiúk ruhái megkönnyítették a választásomat. – ismertem be.

- Igazán… kedves úriembereknek tűnnek. – vallotta be. A szívem tízezer darabban olvadt egyszerre.

- Bizony azok… a legcsodálatosabb emberek, akiket megismerhettem az életemben. – mondtam mosolyogva.

- Ezt… örömmel hallom… - s lágyan a fejbőrömet kezdte masszírozni, ahogy ujjai hajtincseim közé kúsztak.

- Ez… isteni. Jézusom… - lábujjamtól, fejem búbjáig rázott ki a hideg mozdulataira.

- Tudom… tudom… - mondta, s lehajolt egy kicsit, majd megpuszilta a homlokomat én pedig lehunyva a szememet elmosolyodtam. Mennyei volt a pillanat.

- Ez az önzőségnek már egy új fajtája… több mint pofátlanság. – egy teremben álltam, egy sötét teremben… teljesen egyedül. S a hely különböző pontjaiból ismeretlen hangok beszéltek hozzám. Izzadtam, s hevesen kapkodtam a levegőt… de szólni nem tudtam, ahogy mozdulni sem. Ijesztő volt… nem tudtam mit tenni csak ott állni… s hallgatni a hangokat.

- Nem csak Kit-et használod ki… de azt a szerencsétlen Harry-t is…

-… annyit szenvedett már az a fiú, s te pedig játszol vele… hát szabad ilyet? – oly megvető volt a hang, hogy majdnem felfordult tőle a gyomrom.

- Az esküvődet tervezed egy férfival, miközben egy másikkal is ágyba bújsz… mi ez, ha nem rosszaság? Belegondoltál már a következményekbe? Ha mindez kiderül… - olyan dolgok hangoztak el mik felforgatták egész belsőmet. Tudtam, hogy álmodok… de nem tudtam megszakítani az álmot… csapdába estem. Pánikoltam.

- Igen… rólad beszélünk. Csakis rólad… a kis ártatlannak tűnő lotyóról… még hogy angyali teremtés vagy. Kit nagyot téved… nem is ismer téged… nem is tudja, hogy hogyan élvezed egy másik férfi társaságát… szó szerint. Micsoda élmény… még most is beleremegek, ha belegondolok azokba a csókokba. Hupsz. – nem hallgattak el a hangok… egyre erősebbek lettek, egyre nyíltabbak. Betapasztottam volna fülemet, hogy ne hallhassam őket, de nem ment… egy-egy oldalamon egy-egy alak jelent meg, s fogta le a kezemet. Nem láthattam az arcukat, de az érintésük ismerős volt.

- Jajj, de kérlek… ne bántsd a kedves Harry-t… igenis vonzó személyiség… minden értelemben. Egyértelműen látszik, hogy odavan a lányért… mindenestől. Az összes hóbortja ellenére is… szereti… hogy is ne szeretné. – jobb oldalamon szólt a hang, s tartotta magam mellé a kezemet. – őszintén szerelmes belé… talán az első pillanattól kezdve… s ezt nem tudja titkolni. A csillagokat lehozná neki az égről… olyan gyönyörűek lennének együtt… édes istenem. S ha közös gyerek foganna… a világ újabb csodája foganna meg szerelmükben.

- No és Kit-tel mi van? Ő is szereti… olyan csodálatos környezetet teremtett számára, miről ember lánya csak álmodhatna… a saját mennyországát kapta meg a földön. Aggódik érte, s mindent megtenne érte… egyértelmű… és még azt sem mondhatjuk, hogy rossz az ágyban… azok a kezek te jó isten… elpirultam. Bocsi. – kuncogott fel a bal oldali hang tulajdonosa. Egyre biztosabb voltam benne, hogy ismerem őket… mégsem jöttem rá, hogy kik ők… valami gátolta az agyam felismerési részét. Falat húzott elém. Vak voltam.

- És mi van ő magával? –egy újabb test közeledett felém… szemből jött. Éreztem. – szerintetek szereti Kit-et… no és Harry-t? Lehetséges, hogy egyszerre két férfiba szerelmes? Nem is tudom. – magával beszélt az új hang… de el volt ez biztos… én meg teljes mértékben meg voltam bénulva. Levegőt is alig tudtam venni. Fájt mindenem, s könnyeztem. Biztos voltam benne, hogy ott fogok meghalni. Sosem fogok felkelni… sosem. – Tagadhatatlanul vonzódik a pékfiúhoz… de Kit-hez is. Habár az előbbihez fűzött érzései kicsit el vannak ásva mostanság… mert gyáva egy kicsit. A szőnyeg alá seperni a gondjait, s kínozni a férfijait… no, azt tudja jól csinálni. – folytatta beszédét.

- Kicsit gyáva? – jobb oldali egyén visítva nevetett fel. Belesajgott a fülem… még a mostanitól is jobban fájdult meg. – Legnagyobb gyávasága az, hogy magának nem bírja bevallani azt, amit érez… szánalmas.

- Sajnos ezzel egyet kell értenem… gyáva, s buta is mellé… eszméletlenül buta. – jobb oldali sem maradt ki dicshimnuszomból.

- Szerintetek kit mentene meg egy égő hajón, ha csak egy embert választhatna? – kérdezte már az előttem lévő hang, s megsimította arcomat. Be akartam csukni a szememet, de nem tudtam… merthogy ekkor a kérdés újra elhangzott… s mindent megértettem:

- Kit választanék? – s a hangok arcot kaptak… mindhárman ott álltak előttem, s egyszerre kérdezték ezt. A saját tükörképeimmel álltam szemben. Saját magammal.

Úgy ébredtem fel, hogy majdnem megfulladtam… azt hittem a szívem a lelkemmel együtt távozni fog akkor, s ott a testemből. Egyedül voltam… jól tudtam. Kit már hajnalban elindult Londonba… s ez volt az első pillanat, hogy ennek őszintén tudtam örülni. Nem lettem volna képes mellette ébredni… semmiképpen sem.

- Szívesen lettem volna koszorúslány… ha felkértek volna. – jegyezte meg már az esküvői vacsorán Joan. Én valahol teljesen máshol jártam.

- Hát persze, hogy lettél volna… - forgatta a szemét Roy, majd megsimította a karomat. Összerezzentem.

- Az… jó lett volna. – motyogtam, de igazából nem is tudom, hogy miről beszéltek. Elkalandoztam… na, jó az nem kifejezés.

- De hisz a lila nem is az én színem… - játszotta az újabb alakítását Joan… kihallottam a sajátos hangszínt, mit ilyenkor használ… de mégsem értettem teljesen a szavait. Kába voltam azt hiszem.

- Adora… minden rendben? – kérdezett rá Roy, s az arcomat is megsimította. Abban a pillanatban tiszta lett a látásom… megráztam a fejemet.

- Csak… csak… gondolkoztam. – hebegtem, s poharam után nyúltam majd lehúztam annak teljes tartalmát.

- Olyannyira, hogy az én poharamért nyúltál, ami pezsgővel volt teli… - jegyezte meg kuncogva Joan.

- Mire lenyeltem feltűnt, hogy ez nem víz volt… - s ahogy ezt kimondtam csuklani is kezdtem. Vicces volt. -… lehet nem kellett volna figyelmetlenkednem. – kismamáknak az alkohol nem éppen ajánlott folyadék.

- Ennyi még nem fog megártani… talán felébreszt majd. – jegyezte meg mosolyogva Roy. Nem is tudom mit akart tekintetével sugallni, de úgy sejtettem, hogy van benne valami… valami plusz.

- Úgy gondolod? – kaptam bazsalyogva szám elé a kezemet. Már akkor éreztem, hogy ez a korty is pírt csalt az arcomra… még a végén az egész estét végigtáncolom majd szünet nélkül.

- Adora… figyelj ide… lesz egy nagyon fontos kérdésem hozzád. – fogta meg a kezemet Joan… ijedten figyeltem feléje, de mégis izgatottan. Kipattant a szemem a pici alkoholtól, éberebbnek éreztem magam… s ez most jól jött.

- Mi az? – kérdeztem tőle.

- Jól figyelj… - hajolt közelebb, s úgy készült kérdésére, mintha a NASA egyik legféltettebb titkát fedné fel előttem: -… szerinted Linda vagy Lisa ruhája a szebb? – kérdezte mire felkacagtam… hangosan.

- Hasonlóképpen reagáltam én is a kérdésre… - tette vállamra kezét Roy.

- Hát figyelj Joan… - gondolkoztam el. -… mindkettő csodálatos… nem tudom tudnék-e dönteni. – ismertem el.

- Dehogynem tudsz. – tapsolt előttem egyet sürgetve.

- Jól van, na… jól van, na… - emeltem magam elé a kezemet védekezésképpen. -… talán… - gondolkoztam el, majd ekkor észrevettem, hogy a táncparketten egyre jobban üresedik a középtáj… s a mai nap angyalai kerülnek oda egyedül eszményi fehér ruhájukban. -… majd megtudod. – kacsintottam, s felpattanva helyemről fogtam meg mindkettejük kezét, s húztam őket a parkett szélére. Az első tánc következett… több mint szép volt… földi szavakkal ezt nem is lehetne leírni.

Ahogy egymásra néztek, ahogy egymásra mosolyogtak… s fogták, érintették egymást… kirázott a hideg. A szerelem, a szeretet tapintható volt körülöttük. Olyan boldogak voltak, mint itt a teremben senki más. Könny csordult a szemembe, s beharaptam az alsóajkamat.

Mesebelien olvadtak egymás karjába, s lassacskán a tömeg is csatlakozott hozzájuk… ahogy mi is. Egyszerre hárman ringatóztunk önfeledt boldogsággal a lágy dallamokra… majd utána a kicsit pörgősebbekre is.

Egy esküvőn mindenki olyan barátságos… s ez olyannyira bejött. A fél násznéppel körbetáncoltam a helyet… valahogy ez a kis mozgás olyan jól elvonta a figyelmemet minden nem megfelelő dologról. Az ismeretlen emberek bája valahogyan magával ragadott… ők nem ismertek, s ez tetszett bennük a legjobban.

- Nem fáradtál még el? – kérdezte Roy, ahogy az ő vállát fogva lengtem erre-arra. Újra az ő karjaiban találtam magam.

- Azt tervezem, hogy összerogyásig nem megyek le innen… - jegyeztem meg kuncogva.

- No és a tortára sem fogsz időt szakítani? – kérdezte kedvesen. Összefutott a számban a nyál.

- Vagy esetleg a készítőjére? – hallottam meg egy hangot rögtön mögöttem. Erősebben szorítottam meg Roy masszív vállát. Lehunytam a szememet.

- Ne engedj el… kérlek. – suttogtam partneremnek halkan. Testemen egy olyan remegési hullám száguldozott ekkor végig, hogy majdnem kiestem cipőmből. – Ne… - ráztam a fejemet. Nem akartam látni Őt… nem lettem volna képes rá pillantani. – Mit keres itt? – nem tudom kimondtam-e a kérdést… de bennem megfogalmazódott.

- Ő volt a tortáért felelős… gondolom megérkezett vele. – válaszolt Roy akkor igenis elhangzott kérdésemre majd lassan lefejtette válláról kezemet.

- Adora… egy tánc erejéig elrabolhatnálak? – nem sietett sehova. Szavai kimértek voltak, s talán reménykedőek.

- Nem… - motyogtam magamban, de eredménytelenül. Roy megfogva az ujjaimat az új partnerem tenyerébe helyezte azokat… aki talán félve tartotta meg őket. Nem néztem rá. Nem akartam.

- Csak ügyesen. – összeesküvést éreztem a levegőben mikor Roy puszit nyomva az arcomra elillant mellőlünk. Nem hittem, hogy képes volt ezt tenni… komolyan nem hittem el.

- Egy… egyetlen egy tánc. – emeltem fel mutatóujjamat kettőnk közé, s úgy néztem a szemébe… pislogni sem pislogtam.

- Okés. – bólintott, s a megfelelő helyekre helyezte kezeinket… úgy tudta mindezt tenni velem, mintha egy marionett baba lennék… hisz annak éreztem magam. Elfordítottam tekintete elől az enyémet úgy hagytam, hogy ringjunk a dallamra.

- Nem hívtál… - jegyezte meg halkan.

- Táncról volt szó… nem beszélgetésről. – sutyorogtam bosszúsan.

- Azt hiszed ez nekem olyan kellemes? – kérdezett rá, s igen nagyon meglepődtem azonnali hangulatváltásán.

- Senki sem kérte, hogy itt legyél. – ráztam meg a fejemet bosszúsan.

- Na… na… - mondta, s ekkor határozottabban ragadta meg a derekamat.

- Sikítani fogok, ha ezt folytatod. – néztem a szemébe szúrós tekintetemmel.

- Nem… nem fogsz… - rázta meg a fejét vele együtt göndör tincseit is, mikbe hátulról úgy kaptam bele, mintha minden rendben lenne… mintha az természetes táncos mozdulat lenne. -… mi nem beszéltünk… - mondta el ismét, s Ő minél jobban tartott a derekamnál, én annál jobban szorítottam a tincseit az ujjaim között. Vajon a külvilág ebből mit érzékelhetett?

- Tudom. – ismertem el, s úgy figyeltem szemeit. Most már ha akartam volna se tudtam volna elfordítani a fejemet tőle. Azt hittem, hogy fel fogok gyulladni ott abban a pillanatban. Olyan szinten kezdett melegem lenni a ruhámban, hogy éreztem bőröm fulladozik… ahogy lassan tüdőm is fog. – Én… - kezdtem bele, de nem tudtam folytatni… elvesztem a szemeiben. Csakis a smaragd kincseit láttam magam előtt… s az ajkait, ahogy oly gyönyörűen ölelik át arcát. Láthatóan nagyot nyelt… s én pedig ösztönösen utánoztam.

- Te? – kérdezett vissza, s testemen éreztem azt, ahogy olyannyira feszült volt az Ő teste is.

- Én… - újra nekirugaszkodtam, de továbbra sem ment több szó kimondása.

- Te… csodálatosan nézel ki. – bújt a fülemhez, s ahogy ezt kimondta arcomra lehelt egy puszit, mitől kirázott a hideg… majd valami olyan történt ezután, amire közel sem számítottam. Kezemet vállára ejtve kezdtem kapkodni a levegőt… s megőrizni a lélekjelenlétemet.

- Harry… - remegő ajkakkal fordultam mindenféle bosszúság nélkül az arca felé. Azt hittem kiugrik a szívem a helyéről… s most nem Miatta volt ez.

- Igen? – azon nyomban észrevette azt, hogy valami megváltozott.

- Harry… azt hiszem elfolyt a magzatvizem… - válaszoltam neki, s nagyokat pislogva néztem Őt miközben éreztem, hogy testem felett átveszi valami szokatlan az irányítást… a félelem. -… szülni fogok… - remegett meg az ajkam.