35. rész - Téves hívás

Sziasztok! Meg is született a mai rész… kicsit nehézkesen pakolódott össze, de muszáj volt neki mennie így hát sikerült is. Jó olvasást hozzá! Puszilok Mindenkit, Dorka

Mondhatni kényelmesen ültem a nappalinkban miközben a szervező bemutatóját hallgattam… egyik oldalamon Roy ült, aki az óta sem kapott kimondatlan kérdéseire választ, pedig tudtam mit akart volna kérdezni, másik oldalamon pedig Kit ült, aki combján fonta össze ujjainkat… s én engedtem neki, nem álltam ellen. Túlságosan is nagy volt a sokk az agyamban… nem feltétlen tudtam tisztán gondolkozni, s nem mintha akartam volna… valahogy könnyedén magával ragadott ez a könnyed ködös élvezet az agyamban. Nem tiltakoztam léte ellen, s talán ez volt az, ami életben tartott. Nem gondoltam arra mi megtörtént… lelakatoltam egy széfbe az agyam eldugott kis zugában… na de vajon mennyire biztos ez a széf? Mennyire akarom, hogy biztos legyen? Nem tudhattam.

- Mi olyan vicces? – kérdezett rá kíváncsian Kit, s szemöldökét emelgetve fordult felém… észre sem vettem, hogy elmosolyodtam.

- Hova tűnt a… küldött? – ráztam meg a fejemet, s vettem észre, hogy a szervező eltűnt köreinkből… vajon mióta nincs itt?

- Kiment a mosdóba… felfrissíti magát. – válaszolta kedvesen, s ujjainkat ajkához emelte majd apró csókot lehelt kézfejemre. Lehunytam a szememet, s nem hagytam eluralkodni magamon az érzést mi ez a tette okozott bennem… beleremegtem… nem kicsit… nagyon. Testem meglepően érdekes reakciókat ad minden egyes tettére, s nekem nem csak átélni kell őket… hanem leplezni is, s alkalmazkodni hozzájuk. Nem történt semmi.

- Csak szerintem olyan, mintha az anyukádat klónozták volna? – bukott ki belőlem kacagva… ez legalább tényleg vicces volt.

- Olyan jó, hogy nem nekem kellett kimondani… - vetette hátra a fejét, s nevette el magát majd még jobban hátradőlve kényelmesedett el a kanapé sarkában. -… évek óta dolgoznak együtt… szerintem anya kicsikét tudatosan is saját képére formálta. – tette hozzá szemét forgatva.

- Emberbarát vagyok… de nem tudom, meddig bírom ezt a stílust. – ráztam meg a fejemet elképedve, majd megtámaszkodva Kit térdén sikeresen feltápászkodtam az ülésből. Ryan a rendezvényszervező, mintha egy másik bolygóról csöppent volna közénk… egészen feldolgozhatatlan volt pörgése, s gondolkodása… még nekem is. Volt benne valami profizmusig fejlesztett tenyérbe mászóság, s némi könyörtelen céltudatosság. Ránézve is kirázott a hideg.

- A jövőbeli ara márpedig merre indul? – jött vissza az előbb is említett Kit-anyu-klón.

- Sok volt az ülés… megmozgatom a végtagjaimat. – kacsintottam rájuk, s a konyha felé indultam ahol gondoltam, hogy majd „egyedül lehetek egy kicsit”.

- Helyes… merthogy még sok dolog áll előttünk. Többek között… el kell dönteni az időpontot, ez a legfontosabb… utána pedig, hogy kültéri vagy beltéri lagzit szeretnének… sok-sok kérdés van még előttünk. – ennyit arról, hogy kiszabadulok a váratlan támadása alól… beszéde az egész helyiséget átívelően folytatódott, nem voltam benne biztos, hogy sokáig bírom. Minél többet beszélt ez az ember… annál jobban lettem fáradt… lemerült… kimondhatatlanul. El kellett szöknöm előlük valahogyan.

- Adora-val a kora őszi időpontokon gondolkoztunk eddig… addigra már a kicsi is megszokhatja az új világát. – felelt illedelmesen Kit, s ha az én figyelmem lankadt is ő próbált minél többet beleadni… jó kifogás volt számomra az, hogy várandós vagyok… ezzel a ténnyel sok mindet ki tudtam védeni… azt persze, hogy menyasszony vagyok, s ez valójában az én napom (is) lenne nem, de erősen próbálkoztam vele.

- Ugye… jövő őszre gondoltak? S nem a 4 hónap múlva bekövetkező őszre? – egészen elsápadt az emberke, mikor ezt meghallotta. Be kellett harapnom a szám sarkát, hogy el ne nevessem magamat… a háttérben úgy támaszkodtam meg a konyhapulton, s figyeltem őket a távolból.

- Az idei őszre… - túrt hajába Kit némi talán bocsánatkérő mosoly kíséretében. A küldött szerintem enyhelefolyású szívrohamot kapott ott… számomra igen mókás volt… lassan kezdtem úgy lépkedni mögöttük a szoba felé, hogy ne vegyék észre. El kellett menekülnöm innen.

- Édes Istenem… - csettintett egyet, s mély levegőket vett, majd pillanatok alatt váltott stílust… mindeközben már sikerült úgy megkerülni őket, hogy észre sem vették helyzetváltoztatásomat… lopakodtam, mint egy kém. -… ez kicsit komplikáltabb lesz, de megoldható… mivel az én kezemben lesz a szervezés meg is lesz oldva. – mondta ki határozottan, majd Roy ebben a pillanatban fordult éppen felém, s vette észre, hogy a falnak támaszkodva, félig elbújva mögötte lesem őket. Óvatosan a szám elé emeltem mutatóujjamat, s ezzel is kértem, hogy ne fedje fel hollétemet… úgy tettem, mint egy kisgyerek, aki bújócskázik. Megrázta a fejét alig láthatóan, s mielőtt a többiek is észrevették volna eltűnésemet idő előtt fordultam egyet, s lazán sétáltam el folyosónkon a hálónk felé… eddig bírtam a pörgős stílusát az embernek muszáj volt lepihennem.

A franciaágyba telepedve alig kellett kettőig számolnom, s az álom már elrabolta a lelkemet, s felriadni is csak akkor riadtam fel egyszer az édes alvásból, amikor éreztem, hogy mellettem besüllyed az ágy… Kit is feküdni készült.

- Sajnálom… nem akartalak felébreszteni. – mondta halkan, s bebújt takarója alá. Pici résnyire nyitottam csak szememet, csak keveset láttam belőle… de mondjuk ő is csak ennyit láthatott belőlem ugyanis fejem búbjáig be voltam takarva… éppen csak szemem látszódott ki. Akarva akaratlanul rejtőztem valami elől… vagy inkább valaki elől… meglehet saját magam üldöztem

- Semmiség. – nyöszörögtem, s nem nagyon mozogtam. Megtaláltam a legkellemesebb pózt miben pihenhetek. Oldalra fordulva pocakom, s mindenem is tudott pihenni… csodálatos volt.

- Tudod… kicsit aljas volt, hogy az anyaklónt úgy otthagytad velünk. – jegyezte meg, de hangjában semmi bosszúságot nem hallottam… de lehet ez csak azért volt így, mert kellőképpen még az álomvilágban voltam. -… de okos is. – kuncogott fel, s megölelt takarón keresztül is… örültem, hogy közöttünk volt az a takaró. Lehunytam a szememet, s mélyeket lélegeztem.

- Sajnálom… - haraptam be a számat. -… azt hittem élveztétek. – magam sem hittem el azt, amit mondtam… talán ezért is keltett bennem mosolygást, s azt hiszem benne is.

- Persze… hogyne… időpontunk sincs még, de már majdnem szalvétaformákat választgatott velünk… tudod, hogy ez engem egyáltalán nem érdekel? – kérdezte, s óvatosan lehámozta a fejemre pakolt takarót… így láthatta az arcomat, így megtalálhatta a tekintetemet abban az esetben… ha hajlandó lettem volna kinyitni a szememet… s hajlandó is lettem, csak kellett egy kis idő. Egy picike… mintha bátorságot kellett volna gyűjtenem.

Hátán feküdt mellettem, fedetlen felsőtesttel, a takarója is éppen csak csípőjétől fedte alsóját, s én ott feküdtem mellette oldalasan… figyelve őt. Ezt mégis hogyan gondoltam? De megtörtént. Rezzenéstelen testtel hagytam, hogy sodorjon az ár, nem avatkoztam bele semmibe… s mindez oly könnyen ment. Ez talán beteges volt… s némileg önző… meg persze kifejezetten kegyetlen. Utóbbi volt minek legjobban kellett volna zavarnia, de… nem éreztem magam abban az állapotban.

-… ha úgy állna, ebben a pillanatban kész lennék elszökni veled s összekötném veled az életemet az első városházán… egyáltalán nem érdekel a felhajtás, meg a sok vendég… - magyarázta… s ez várható volt tőle… mármint nem sok férfit köt le az ilyesmi, de őt így egyáltalán nem. Csak úgy jöttek belőle a szavak, s én hallgattam… mert valahol igenis érdekelt a nézőpontja. -… de tudom, hogy… - kezdett bele, majd megsimította mutatóujjával az arcom puha bőrét. Lélegzetvisszafojtva pislogtam rá… miért felejtettem el levegőt venni? Miért?

- Mit tudsz? – kérdeztem nagyot nyelve.

- Azt, hogy ez számodra… fontos… mármint… boldoggá tesz majd az, hogy igazi hercegnővé válhatsz… s élvezni fogod ezt az egészet, s mivel te így leszel vele, s én minden jót meg akarok neked adni, így osztozok majd az örömödben… mert ez a társ dolga… egy szerető társ dolga. – találta meg kezemet magam mellett, s fogta meg azt, s emelte mellkasára.

- Úgy gondolod? – egyszerűen nem tudtam más kérdéssel előrukkolni. Valamilyen oknál fogva a torkomban dobogott a szívem… csak ne akarjon belsőmből megszökni testem motorja… maradjon ott ahol van.

- Úgy… - puszilta meg az ujjaimat, majd ekkor észrevett valamit. -… hogyhogy levetted a gyűrűdet? – kíváncsiskodott. Ott abban a pillanatban meg én voltam az, aki szívrohamot kapott… vissza akartam aludni azon nyomban.

- Mosdás után elfelejtettem visszavenni… kissé szenilis vagyok… - motyogtam, s lehunytam a szememet majd belegondoltam abba, hogy nagyon is jól tudom, hol van a gyűrűm… a táskám oldalában ahová akkor tettem, amikor oda mentem ahová nem kellett volna… vagy mégis? Nem tudom. Semmit sem tudtam… de azt főleg nem.

Olyan békésen aludtam, hogy az álomnélküliség sem zavart… mert nyugodt voltam az álmomban, gondok nélküli világban lebegtem, s ez a békesség mindennél többet ért. Nem kellett szembenéznem a valósággal, nem kellett szembenéznem senkivel sem. Erre szükségem volt azon néhány óra idejére, míg abban a csodálatos világban éltem, mert tudtam, hogy a valóság közel sem lesz ilyen békés… legalábbis belsőmnek… külsőm, mintha egy teljesen más életet birtokolna. Saját magamat is megleptem, miféle higgadtsággal tudom kezelni belsőm, s külvilágom ellentétes dolgait… s talán ha ténylegesen engedném, hogy az utóbbi nagyobb teret nyerjen… akkor az egész maradhatna is így… ilyen egyszerűen. No de kérdem én… kit áltatok?

- Hogy ment a tegnapi megbeszélés… mármint ha megkérdezhetem? – kérdezte Iza a reggelinél, mit az én s Kit társaságában fogyasztott el… ragaszkodtam hozzá, hisz ha itt lakik velünk, akkor ne legyen magányra ítélve… a társaság mindennél többet számít. Főleg talán nekem… főleg talán most.

- Miután az ifjú menyasszony a felénél megszökött, mint egy kém… egészen jól. – nevetett fel Kit, s újságát olvasta tovább. – mellékesen reggel hívott a kedvenc embered… hogy ma megint számíthatunk rá. – vigyorodott felém, s én majdnem zabkásámba ejtettem fejemet… hatalmasra kerekedtek a szemeim.

- Addigra feltalálom a teleportációt… vagy a láthatatlanná tevő szert… nem is tudom. Mire ez a nagy sietség? Nem is béreltük fel… - tártam szét a karomat kínosan vigyorogva.

- Mi nem… - mutatott rá a lényegre… s ennyit arról, hogy el fogjuk majd tudni küldeni édesanyja küldöttjét a nyakunkról. Lehetetlen küldetésnek bizonyult.

- Ennyire nem szimpatikus az ember?- kérdezett rá Iza.

- Még nekem is sok egy kicsit… vagy inkább sokk. – vágtam fura arcokat, majd kinyomtam a telefonomat abban a pillanatban mikor megláttam, hogy emailem érkezett… majd később meglesem.

- Ha most nincs erőd hozzá… találjatok ki valami okosat. Egy pocaklakót hordasz a szíved alatt… légy kreatív. – adta kezembe a megoldás kulcsát. Hálás voltam neki, rögtön fel is villanyozódtam az ötlettől miszerint nem kell a szuper aktív emberre töltenem egy újabb napot.

- Mi lenne, ha… a kismama ma szuper érzékeny lenne, s nem tudna vendégeket fogadni? – pislogtam bájosan Kit felé, akinek nem tudom meglepődöttség vagy megkönnyebbülés volt a szemeiből kiolvasható.

- A kismama ma úgy látszik nagyon zsivány… - emelte fel szemöldökét bohókásan.

- Ha szeretnél, te találkozhatsz vele… csak ne itt kérlek… habár elég nagy ez hely… külön is elférünk mindhárman. – csaptam vissza igen cselesen, ártatlan pillantásokkal.

- Egy árva szóval nem mondtam, hogy ellenezném a tervedet… - tette hozzá rögtön, s valahogy belül megnyugodtam… nem én voltam az egyedüli, aki ezt az egészet el akarta kerülni… csakhogy jól tudtam kettőnk indokai igen különbözőek, még akkor is, ha a sajátjaimat még magamnak sem merem bevallani. Egyszerűen nem és kész… s így jó volt… nekem most jó volt így. – mit szólnál ahhoz esetleg, hogy bekísérsz a központba… majd utána együtt ebédelhetnénk… régen töltöttünk már kettesben időt. – jegyezte meg felismerve a valós tényt, s nyúlt át az asztalon a kezemért.

- Lehet róla szó… - rántottam meg a vállamat, s feltápászkodtam helyemről óvatosan. Egészen kimért, s semleges voltam válaszaimmal.

- No és mitől függ a kegyed döntése? – érdeklődött.

- Inkább kitől… - simítottam rá pocakomra, ahogy a mosogatóba tettem a tányéromat, s elindultam a háló felé. -… készülődök akkor és… majd meglátjuk. – mondtam, s megsimítva hátát eljőve mögötte tűntem el a szobánkban.

A készülődés addig a pillanatig ment is, hogy előszedtem a ruháimat, majd kezdtem is beléjük bújni… csak éppen mikor blúzom volt még rajtam a telefonom megszólalt. Egy bizonyos ember miatt szólalhatott meg így a telefonom… az édesanyámnak. Nagyot dobbant a szívem, s elkapva az ágyon lévő készüléket lehuppanva párnáim közé vettem fel azt.

- Anya… - köszöntem neki, s mosoly mi ajkaimon megjelent elmesélhetetlen volt.

- Jó reggelt Adora… ugye nem keltettelek fel vagy zavartam meg valami fontosat? – óvatosan kérdezett rá ezekre… meg kell, valljam nekem is fura volt az, hogy csak így felhív… s neki is az lehetett, ellenben dolgoztunk a kapcsolatunkon… kettőnkön, s el lehetett mondani, hogy kifejezetten jól haladtunk.

- Ugyan… - legyintettem, s hátradőltem a párnák karjaiba. Abban a pillanatban úgy éreztem soha nem akarok onnan kikelni. – mizujság veletek? Hogy vannak a többiek? Mesélj valamit. – egészen izgatott lettem, ahogy nem rám terelődött a téma, hanem másra. Sokkal kellemesebb téma volt bárki más, mint én… családom hogyléte pedig egyértelműen érdekelt, s prioritást élvezett kíváncsiság listámon.

- Most tartok hazafele a terepgyakorlatról… - vallotta be, s igen emlékeztem… édesanyám az elmúlt időszakban hobbiszerűen kezdett el puskákkal, s fegyverekkel hadonászni… számomra mindez egy kicsit félelmetes, de örültem neki.

- Ohhh… értem. – jegyeztem meg… el sem tudnám képzelni azt, hogy valaha is fegyvert tartsak a kezemben… tudnám, hogy nem odaillő, s minden bizonnyal magamat sebesíteném meg vele először… majd mindenki mást, akit nem kellene.

- Tudod… őrült hóbort. – vallotta be, s éreztem kínosan felnevet halkan leplezve bátortalanságát. – De mesélj Te… hogy mennek az előkészületek? Úgy sajnálom, hogy nem lehettünk ott az eljegyzési partin, de… nem tudtunk innen elszabadulni olyan hamar… pedig a vőlegényed még kocsit is küldetett volna értünk. – mesélte nekem izgatottan a dolgot.

- Ez kedves tőle. – motyogtam, s pont ez volt, amit el akartam kerülni… hogy rám terelődjön a téma. Mondjuk nem is értem, hogyan is gondolhattam ezt… várandósan, s egy szervezésben lévő esküvővel a nyakamon.

- Kedves ember ez biztos… örülök, hogy egymásra találtatok. Habár oly sok időt nem tölthettem még vele, de az alatt a pár óra alatt is, míg a kórházban voltunk megállapíthattam, hogy egy csupa szív ember. Úgy aggódott érted, mint más ember a saját életéért… bármi fájdalmat, ijedtséget éltél át te a kórteremben… ő azt duplázva hordozta magában. – hátat fordítva az ajtónak feküdtem el az ágyon. Lehunyva szemeimet tartottam fülemnél a telefont… remegett a kezem. Minél több kedves dolgot mondott róla anya… annál rosszabbul éreztem magam. Küzdöttem ellene, némaságba burkolóztam, s tűrtem… de mindhiába.

- Anya… kérlek… - suttogtam halkan neki remegő hanggal, s tudtam össze kell szorítani a fogamat hogy elviseljem a belső fájdalmat mit ezekkel az őszinte szavaival rám szabadított. Nem számítottam erre… olyan váratlan volt. – ne… - kértem, s próbáltam minél jobban elkerülni a figyelemfelkeltést.

- Adora… minden rendben van? Olyan furcsa a hangod. – jegyezte meg aggódva. Volt bennem egy ösztönös dolog, miszerint kinyomom a telefont… de nem tudtam megtenni.

- Nem… nincsen minden rendben. – szaladt ki belőlem, s öklömmel töröltem bele frissen felkent sminkembe… tudtam, hogy ebben a pillanatban lettem a vízálló smink ellenére is mosómedve. Éreztem.

- Jajjj édes istenem… Adora… mi történt? Pánikolsz? Ez teljesen normális… hisz anya leszel… először. Az unokám nemsokára érkezik, s persze, hogy nehéz ezt felfognod… meg persze az esküvő. Sok ez egyszerre… túl sok… és megterhelő. – saját magyarázatot próbált találni hirtelen jött állapotomra, s én nem tudtam hogyan is hallgatnám tovább. – De tudod… te vagy a legfontosabb most a kicsivel együtt… ha nem bírod, mindig választhatod a lassítást… ezt mindenki megérti majd… Kit is megfogja… tudom, hogy neki is Ti vagytok a legfontosabbak. – anyaként próbált viselkedni, a legjobbat feltételezőként, s bármennyire is volt ez jó… ez csak mélyebb mederbe gurított engem.

- Anya… lefeküdtem Harry-vel… - fájdalmasan remegtek az ajkaim, ahogy ezt kimondtam. Hogy fájhat ennyire az öröm az embernek? Úgy, hogy az tiltott lett volna.

Úgy éreztem, hogy bordáim egyesével fognak szétrepedni várva, hogy minden egyes alkalomnál hatalmasat üvöltve a világba ismerjem el, hogy ez nekem is fáj. Borzalmas volt ez az érzelem kavalkád, mit ez az ártatlannak indult kis beszélgetés hozott a nyakamra… úgy éreztem ott halok meg. Tudtam, hogy be fog következni. MI ez? Valaki azonnal magyarázza meg nekem ezt a mardosó érzést a mellkasomban… a tüdőmben… az ereimben. S egy baj volt… bármennyire is mástól vártam volna a magyarázatot én magam tudtam a választ… jól tudtam, csak… elrejtettem.

A zár kattant mögöttem, s ruhástól mindenestől sétáltam a kádba be. Tudtam, hogy Kit bármelyik pillanatban bejöhet a szobába, s el akartam vele kerülni a találkozást… s máris kopogtatott az fürdőajtón. Talán túl hangosan közlekedtem volna? Talán felsírtam fájdalmamban bezengve így az egész lakást? Meglehet.

- Minden rendben? – kérdezte az ajtó túloldalán.

- Azt hiszem én… itthon maradok. Jobbnak látom. – összeszedve minden erőmet próbáltam természetesen viselkedni miközben hallottam a vonal túloldaláról a mérhetetlen csendet anya felől… feldolgozni próbálta miközben én összeomlóban voltam. – Lefürdök… és visszafekszek. – motyorásztam.

- Adora… jól érzed magad? Nem megyek sehova, ha rosszul vagy… minden más várhat… Te nem… - majdnem nyelvemet haraptam le szavai hatására.

- Menj nyugodtan… csak… csak… maradnom kell… menj, kérlek. – biztattam őt, ahogy saját magamat nem tudtam volna. Mi a fene ütött belém? Nem bírom sokáig. Meg akarok mindentől szabadulni… én ezt nem akarom. Nem.

- Adora… nem hiszek neked… valami van… érzem. – nem tágított a hálóból… pedig tudtam, hogy nem láthat meg… semmiképpen sem. Nem biztos, hogy ábrázatomat, s ruhás kádas helyzetemet olyan egyszerűen meg tudnám neki magyarázni.

- Anyával beszélek… s ez egy kicsit… felkavart. – nem hazudtam neki… de a teljes igazságot sem fedtem fel előtte. Hallottam, hogy nagyot sóhajtott… bárcsak én is utánozni tudtam volna. Reménykedtem, hogy ez elég lesz neki.

- Vigyázz magadra… kérlek. – kissé megkönnyebbültnek hallatszódott hangja… mert nem látott… s ez így jobb is volt.

- Ühüm… de most… - kezdtem volna mondani valamit, de befejezte helyettem:

- Megyek… majd hívj… kérlek. Sietek haza… - s hallottam lépteit távolodni… de addig a pillanatig, míg nem hallottam a külső ajtó záródását, levegőt sem vettem.

- Anya… - az oxigén, mint valami idegen anyag került légcsövembe… mindenemet marta. -… ott vagy? – remegetett mindenem, s az sem számított, hogy talán a világ legkényelmesebb kádjában ülök.

- Elment? – kérdezett rá. Néma csend támadt kettőnk között. Féltem… nagyon féltem… s ez még csak a kezdet volt. – Harry az… az a fiú, akivel először eljöttél hozzánk?

- Igen. – szorítottam össze a szemeimet miközben tenyerembe temettem arcomat. – Felfoghatatlan az érzés, ami bennem van… kettészakít, azt hiszem. Szörnyű… szörnyű vagyok… egy szörnyeteg. – dadogtam, s a szavak égették ajkaimat mégis meg kellett születniük… volt valami céljuk. – Fel sem tudom fogni, hogy mit tettem… s azt sem, hogy ezt most miért zúdítom rád? Elvesztem. – s tényleg pánikoltam… most már tényleg. Katasztrófaként láttam magamat kívülről abban a pillanatban… ez nem én voltam. A túláramlott hormonok, az érzelemingadozások kezdték kikészíteni testemet, s lelkemet.

- Na Adora… idefigyelsz most rám… - hangja egészen katonásan hangzott, olyan tiszteletet parancsoló. -… össze kell szedned magad… azonnal. Kihisztizted magad… szuper. Rossz? Gondolom kegyetlen. De egyetlen egy hülyeséged miatt most nem dobhatsz el mindent magadtól… nem ismerem a részleteket, s talán jobb is így. A picire szabad csak most koncentrálnod, s minden mástól meg kell szabadulnod. Láttam, hogy boldog vagy Kit-tel… s az is leszel… tudom. Okos vagy Adora… tudom… mérgeled azt, hogy mid van… ilyen viselkedést meg nem engedhetsz meg magadnak, ezt jól tudod… nem vagy egyedül, sosem voltál egyedül…

- Anya… - egészen le voltam döbbenve mondanivalójától… erre nem számítottam, arra meg főleg, nem hogy így fogok rá reagálni. Megijedtem… de ez jó érzés volt, mert kettő pillanat alatt rántott össze.

- Azt fogod tenni, amit mondok… veszel egy meleg fürdőt, majd lefeküdsz és kialszol magadból minden nem megfelelő gondolatot. Bízom benned, hogy ez menni fog… tudod, csak a legjobbat szeretném neked… de te sem lehetsz buta… jó? Tartsd ezeket szem előtt… és sikerülni fog. – soha nem hallottam így anyát szónokolni… főleg nem ilyen váratlan helyzetben… s lám tessék. Életem legnagyobb ítélkezője volt az, aki több száz kilométerrel arrébbról akkora pofont mért kedves lánya lelkére, hogy már csak az attól érzett félelemtől is minden rögtön összeugrott benne a helyére. – Remélem, már a fürdővizet engeded… - némaságomat valamivel azonnal magyarázni akarta.

- Öhmmm… - hebegtem, s muszáj volt pislognom… meg legfőbbképpen felocsúdni a meglepődöttségtől.

- Az anyák dolga sokszor az, hogy jól seggbe rúgják a gyereküket, hogy azok tisztán lássanak…bármennyire is káosz a körülöttük lévő dolog. Na, most ezt tettem… majd később megköszönöd… remélhetőleg akkor, amikor az esküvő részleteivel bombázol… mikor nem tudod majd eldönteni, hogy ezt az evőkészletet válasszátok, vagy azt… - elállt a szavam tőle… képes volt belém fojtani mindenfajta hülyeségemet. Elképesztő volt. Hihetetlen… s hátborzongatóan lenyűgöző is egyben.

- Ohh…

S úgy tettem, ahogy mondta… jóféle szófogadó gyerekként cselekedtem, s könnyebb is volt az ő szavainak engedelmeskedni, mint saját gondolataimnak. S ment… tényleg ment. Hosszú fürdőt vettem, majd köpenyestől bújtam az ágyba, s szívtam be bátran az ő illatát az oldalán… a Kit illatát… a vőlegényem illatát. El voltam varázsolva… vagyis inkább érzelmileg ki voltam ütve… totál k.o.

Majdnem az álomvilágba léptem, amikor telefonomat nyomkodva kábán sikerült megnyitnom véletlenül az elfeledett emailemet… elmosolyodtam… Ineztől jött. Sok boldogságot kívánt nekem, s Kit-nek. Hogy micsoda?

- Nem hazudok… tényleg Inez küldte. Először azt hittem, hogy csak álmodtam, de mikor újra megnyitottam a fiókomat az üzenet még mindig ott volt. – vasárnap délután volt, s mivel nem lehettem ott a srácokkal a szokásos vasárnapi házi hármas partinkon facetime-oltunk. Kicserélve éreztem magam. Fülessel járkálva a házban tartottam magam elé a telefont… kilométer hiányom volt mondhatni így az egész mindenséget megjártam vagy kétszer már. Kit pedig csak próbálta megfejteni, hogy vajon mi bajom lehet, de rám hagyta, s egy-egy puszival ajándékozott mikor elhaladtam itt-ott előtte.

- És… válaszolsz is neki? – kérdezte Joan kíváncsian.

- Hát… gondolom… - rántottam meg a vállamat, s beleharaptam a répába mit elkaptam a délutáni főzőcskézés közben Izától… mint egy rossz gyerek.

- Rád sem ismerek… - jegyezte meg folytatásképpen. -… nagyon mosolyogsz. Mostanság egy kicsit… furának tűntél…

- Furának? – kínosan nevetett fel mellette Roy.

- Pssszt… mindenkinek. – teremtettem le őket. – Holnap nem lenne kedvetek átjönni? Van néhány magazin, amit át szeretnék veletek nézni… - mosolyodtam el, s éreztem, hogy vörösbe feslik bőröm.

- Csak nem? – emelte fel szemöldökét csodálkozva.

- Csak de…

A lenti éttermekre hagyatkozva rendeltem fel egy több mint 4 főnek elegendő kajaadagot másnap… ugyanis ekkor jött el az a pillanat, amikor összeült a bizottság, hogy mindenfajta okosságot megosztva egymással megtalálhassuk a legtökéletesebb ruhát a nagy napomra… vagy ha ez nem jött volna össze, akkor megtervezzük együtt.

- Nem értem ez miért szükséges… - motyogtam miközben Joan megérkezve, valahol elhagyva Roy-t befogta a szememet abban a pillanatban, ahogy mögém került. -… mire készültök? – kíváncsiskodtam. Imádtam a meglepetéseket, de most tényleg nem tudtam mire számíthatok. Izgága voltam, mint aki órák óta lövi magát. – Ha egy divattervező sétál be az ajtón elsikítom magam… lehet az öröm még a szülést is beindítja… - kacagtam fel… senki másnak nem tetszett annyira ez a vicc, mint nekem.

- Nem tudok róla, hogy divattervező lennék… de azért remélem, elég leszek. – hallottam meg ekkor a hangot, amitől majdnem hátra vágódtam meglepettségemben… még szerencse, hogy Joan ott volt mögöttem.

- Anya… - kaptam számhoz a kezemet, s éreztem, hogy bekönnyezik a szemem.

El sem tudtam hinni ezt… anya itt volt előttem. Itt volt Cardiff-ban… legyőzve mindenfajta belső harcát mit tudom, hogy igen nagyon érzett ex lakótársaim iránt itt volt.

- Így teljes a csapat… nem? – kérdezte Roy boldogan… fel kellett ezt az egészet fognom. Hihetetlen volt.

- Édes Istenem… - böktem ki végül, s borultam anya nyakába… tudták, hogy milyen sokat jelenthet ez nekem itt… most pedig mindennél jobban szükségem volt rá… az anyukámra. -… köszönöm… - puszilgattam arcát, ahogy helyzetem engedte. -… köszönöm… köszönöm… - sírás közben nevetgéltem.

- Egy lánynak még jó, hogy szüksége van az anyukájára ilyen pillanatokban… ez érthető. – s talán több is volt ezekben a szavaiban, mit bárki más érthetne… talán pont ezért is örültem annyira, hogy itt volt… mert ez segített nekem. Tényleg segített.

- Mit szólnátok, ha egy kis pihenőként szolgálnánk fel frissítőket? – ajánlottam fel, s megfogva Iza kezét álltam fel kényelmes kis helyemről, majd tessékeltem le mindenkit a fenekére mikor utánunk akartak mozdulni. – Én vagyok a házigazda… osztva vele. – emeltem fel Iza kezét, s indultam meg a konyha felé. – Szóval mindenki maradjon meg nyugodtan a helyén… mi addig alkotunk. Nem féltelek titeket… ez tuti. – kacsintottam rájuk.

- Nem gondolod, hogy ilyen tervezgetés mellett esetleg a kedvenc szerveződet is meginvitálhatnánk ide? – kérdezett rá zsiványan Roy.

- Eszméletlen vicces vagy… - fintorogtam rá még távolból is, majd elkaptam a telefonomat, mit az étkezőpulton hagytam az előbb ugyanis ott kezdett el rezegni magának éppen abban a pillanatban, amikor mellé értünk.

Meg sem lesve a hívó felet nyitottam meg a vonalat, s tartottam a készüléket a fülem és a vállam közé.

- Igen? – köszöntem sajátosan.

- Adora… - hallottam meg az Ő hangját… mintha felforrósodott volna a telefon kaptam el azt a fülemtől, majd szakítottam meg a vonalat… mindenfajta szívfájdalom nélkül… gondoltam én.

- Ki volt az? – kérdezett rá Iza végignézve ezt a kis jelenetemet.

- Téves hívás volt… téves hívás…