Shape of You (Sebastian Stan)

Sziasztok! Szerintem nem meglepő, hogy a Sebastian Stan történetemet megkezdve igen gyorsan haladtam vele, s máris hozom nektek! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást! Mindenkiféle visszaigazolást örömmel fogadok! Puszilok Mindenkit, Dorka

Ki kérte? Én lennék a bűnös, be kell vallanom. Várható volt, hogy előbb vagy utóbb alkotni fogok valamit a szeretett Sebastian Stanemmel (aki ismer tudja, hogy mennyire is szeretem őt), s úgy látszik egy hétig bírtam nem írni vele.

Címinspiráció? Már korábban tudtam, hogy valamikor ez a dal még nekem nagyon jól fog jönni írásügyileg és tegnap mikor kijött a videóklippje egyértelműen klappolt minden számomra. Egy korábban már megszületett ötletem megkapta a végső löketet afelé, hogy meg legyen írva. Köszi Ed Sheeran!

Kiről lesz szó benne? Egy lány x Sebastian Stan

Kinek a szemszögéből van írva? A lány

Miről szól röviden? A lány főszereplő életének erősen része lett az utóbbi 8 hónapban az edzőterem. Szüksége volt arra, hogy magára fordítson egy kis időt, s hogy igazán formába hozza magát mert sosem volt vékonynak, vagy úgy formásnak mondható, s ő most tenni akart a formában levésért. Egyszer viszont valaki ismerős tűnt fel a kis nyugodt, egyszerű edzőteremben.

Szavak szám? 3898

U.i.: A mai edzésem előtt már megírtam a rész nagy részét, s mikor végre eljutottam a terembe konkrétan bazsalyogtam mint a tejbe tök, mert habár a mi termünk kizárólag női, s itt a történetben koedukált a dolog, ettől függetlenül én oda képzeltem el a történéseket. Az igazat megvallva az írás nagy része, az elmélkedés mondhatni teljes egészében az én álláspontomat foglalja magában, szóval mondhatni egészen „személyesre” sikeredett. Habár még egy igen hosszú út elején vagyok, mégis remélem egyszer sikerül egy hasonló dolgot elérnem, s éreztem már írás közben is, hogy hatalmas motivációt nyújt már most ez a kis történet, aminek igen valószínű, hogy lesz 2. része is. Tudom, hogy alapvetően sokatok nem ismeri/szereti Sebastiant én mégis azt mondanám, hogy adjatok neki esélyt, én imádtam írni, tényleg!

Tisztában voltam vele, hogy nem lesz egyszerű dolog, viszont azt is tudtam, hogyha egyszer már sikerült, akkor miért ne menne még egyszer? Ezúttal sokkal nagyobb odafigyeléssel és kitartással. Soha nem voltam egy kis darab leányzó, erősen kerekdednek mondhattam magam mindigis, s miután gimnáziumi éveim alatt sikerült leadnom egy szép 20 kilót, az a későbbiekben a nem odafigyelésnek köszönhetően lassan vissza is kúszott rám. De nem haragudtam magamra, mert tudtam, hogy megint meg tudom csinálni, volt annyi akaraterőm és önfegyelmem, hogy ismét odafigyeljek arra, amit csinálok. S időközben arra is rá kellett jönnöm, hogy szükségem volt erre a napi szintű állandóságra, hogy lent vagyok az edzőteremben, hisz megadott valami alapot a napjaimnak, egy sziklaszilárd biztos pontot.

Nem azt mondom, hogy minden nap ugyanazzal a motivációval mentem le, s hogy ugyanolyan mosollyal lépegettem a taposógépen vagy éppen feszített tempóban sétáltam a futópadon, de tudtam, hogy ha már lementem és eljutottam az edzőteremig az fél siker. Mindegy volt, hogy éppen fél órát sikerült edzenem vagy éppen 2 órát, akkor is tettem valamit az egészségemért, ami több mint a semmi, s ez hajtott igazán engem. Tudtam, hogy meg tudom csinálni, mindössze erős kitartás kell hozzá, nagyon erős.

Harmadik évemet töltöttem már a NYUn, s habár korábban mondhatni kisvárosi lány voltam, nagyon is bejött New York pörgős stílusa, kellett ez a váltás a középiskola után, muszáj volt kiszakadnom abból a környezetemből, mert éreztem, hogy szépen lassan megfojt és állandóan csak mérgezi a lelkemet így döntöttem… ha törik, ha szakad el kell onnan jönnöm. S így is lett, történt mindez 3 éve. Nyilván voltak szuper napjaim, de akadtak mélypontjaim is, bármennyire is egy pozitív lánynak tartottam magam, s talán az utóbbi ilyen adta meg az utolsó löketet, miszerint muszáj kezdenem magammal valamit. Mindez történt már 4 hónapja, miután visszatérve New Yorkba a szülővárosomból olyan szinten voltam összetörve lelkileg, hogy tudtam, ha nem foglalom le magamat a kényszerevésnél és hasonló szépségeknél még csúnyábban fogom végezni. Akkor abban a pillanatban úgy gondoltam soha nem megyek újra „haza”, egyszerűen képtelen lettem volna tovább mérgezni magam. Megálljt kellett parancsolnom a történéseknek.

Az elmúlt 4 hónap alatt viszont úgy tűnt, hogy az edzőterem, a mozgás a mentsváram lett, s egyben a függőségem, amit azt hiszem a testem nem is bánt. Életmódot váltottam, s szigorúan tartottam magam hozzá, s meg lett a gyümölcse. Az első 10 kiló feleslegem eltűnéséről a 4. hónapos mérlegelésemen értesültem. Ritkán álltam rá a mérlegre, mert nem hittem az ilyesfajta csúnya számokban, de valahogy úgy a „hónapfordulón” úgy gondoltam, hogy megpróbálkozhatok vele, s lám tessék milyen jól tettem. Aznap extra boldogan tipegtem haza a kollégiumi szobámba, s az sem számított, hogy lábaim alattam oly szinten kocsonya módban remegtek, hogy az edzőteremből, emeleti helyiségéből legszívesebben gurulva mentem volna le a lépcsőn.

Mikor 4 hónapja elkezdtem ezt az egészet az elsődleges szempont számomra az volt az edzőteremben, hogy még véletlenül se egy felkapott helyre járjak. Nem volt gondom az emberekkel, könnyen barátkozó egyed voltam, ellenben valahogy ezen a helyen nem szerettem volna a tömegnyomorral és hasonlóval szembesülni. Inkább úgy voltam vele, hogy megalkuszok egy kevésbé modern és csendesebb hellyel. Persze itt is voltak mindig rajtam kívül jó páran, de onnantól kezdve hogy kiléptem az öltözőből, bedugtam a fülembe a zenémet engem már nem ért el a külvilág, s csakis magamnak éltem. Volt néha, hogy talán túlságosan is sikerült az utóbbi tevékenységem ugyanis random kezdtem el billegetni magam vagy énekelgetni a tükör előtt, de valahogy ez engem sosem zavart. Sosem érdekelt a mások véleménye, s ez a hely sem volt az, ahol elkezd majd érdekelni. Mindezt magam miatt tettem, s ez volt a legfontosabb.

A mai edzésem viszont nem úgy alakult, ahogy én azt gondoltam, s legkevésbé volt az a problémám, hogy hétfő volt, egyszerűen csak annyi motivációm volt úgy a mai napra, s az egész hétre, hogy legszívesebben ki sem keltem volna az ágyamból. Kedvem, s erőm sem volt megmozdulni, egyszerűen már most minden bajom volt.

- Te még mindig itt? – kollégiumi lakótársam csapta ki az ajtómat, s ha aludtam volna is erre biztos felkeltem volna.

- Mint ahogy az ábrázolt példa mutatja. – emeltem magasba kezemet fekvő helyzetemből, integettem neki majd, mint egy erejét vesztett farönk hagytam, hogy visszaessen az a takarómra.

- Ilyenkor már rég az edzőteremben szoktál lenni… nem? – kérdezte mire én fejemre húztam a takarómat. Nem tudtam elképzelni, hogy ma én innen kikelek.

- Öhhmm… élni sincs kedvem jelen pillanatban. – motyogtam magamnak, majd fejemre húztam a párnámat is majd abba ordítottam egyet, miközben érzékeltem, hogy barátnőm könnyűszerrel foglalt helyet az ágyamon egyáltalán nem zavartatva magát.

- Hellokám kedves… te vagy az, aki már végzett a vizsgáival, jóval idő előtt, nekem még van 4 hátra… itt a sok szabadidő a nyakadban, s az utóbbi időben egészen a mindeneddé vált ez az életmódváltás s tudom, nem szereted kihagyni az edzéseidet, szóval… jobb, ha összeszeded magad és kikecmeregsz az ágyadból. Amúgy is… hoztam neked reggelit!- jegyezte meg, s megvárta míg fejemet ki nem dugom párnám, takaróm mindenem alól.

- Ohh… ez figyelmes!- mosolyodtam el, s kicsit feltápászkodva elvettem tőle a shakeremet, amibe úgy látszik már ő kikeverte a reggelim egy részét. – Nem kellett volna. – ráztam a fejemet, s beleittam egy kicsit miközben megdörzsöltem a szemeimet. Biztos voltam benne, hogy olyan karikáim vannak, amiket semmi nem tűntethet el.

- Bármit szívesebben csinálok, minthogy tanuljak, hihetsz nekem… konkrétan azon is gondolkoztam, hogy ablakot fogok mosni. – jelentette ki, s könnyedén terült el ágyamon, lábamon.

- Hánytól lesz a mai vizsgád? – érdeklődtem s „reggeliztem” közben.

- Az egyik déltől, a másik kettőtől… - forgatta a szemét. Látszott, hogy szépen lassan kezd beleőrülni a vizsgaidőszakba, de nem hibáztathattam érte.

- Addig bőven van időd ablakot takarítani. – jegyeztem meg, mikor mindketten hangos röhögésben törtünk ki. Itt látszik, hogy mennyit is számít egy igazán jó barát, az hogy képes volt megnevettetni így reggel, ezzel talán közelebb véve engem az életkedvem magasabb szintjéhez, már csoda volt.

Lisa úgy gondolta, hogy ha már utolsó pillanatokban úgyse fog tanulni így hát céljaként tűzte ki azt, hogy engem motivál, hogy megmozduljak. Lepördülve az ágyamról, elkapva laptopomat motivációs lejátszási listáját megalkotva próbálta kedvemet feltornázni, s a hihetetlen dolog az, hogy sikerült is neki. Kiselefánt a porcelán boltban mozdulataimmal végül táncolgatva, de szépen lassan elkezdtem készülődni, s indultam is az edzőterembe.

A motivációm kb. addig tartott, míg éppen nálam romlott el az egyik taposógép, amin épp voltam, majd következő szerencsétlenségként begyűjtöttem azt, hogy a telefonom után majdnem én is lerepültem a futógépről. Majdnem.

- Minden rendben? – érdeklődött egy ismerős hang miután telefonomat szedtem fel a földről, s pakoltam össze szétesett darabjait.

- Öhhmm… persze. – ráztam a fejemet, s felnéztem az ismeretlen ismerősre. Ekkor azt hiszem megállt bennem az ütő. Maga Sebastian Stan állt előttem, gyanítom ott abban a pillanatban egy igen erős, de gyorslefolyású szívrohamot kaptam.

- Örülök. – bólintott, s elmosolyodott majd baseballsapkáját hátra fordítva letörölve homlokáról izzadtságcseppjeit lépett az egyik közeli futópadra és elzárva magát a külvilágtól folytatta edzését.

Gondoltam magamban, nekem is ezt kellene tennem, de előtte valahogy gyorsan le kellett küzdenem a sokkot, amit éppen most éltem át. Sebastian FUCKING Stan abba az edzőterembe tévedett be NY megannyi terme közül, ahol én magam is edzettem. Ennek mennyi volt az esélye? Mármint ő megengedhetett volna magának bármilyen fancy, burzsuj helyet, de ő mégis egy kis eldugott, kis egyszerű teremben volt. A lelkem néhány pillanatra megszűnt létezni, ámde csak reménykedni tudtam, hogy mindebből semmi nem látszik kívülről.

Nyújtva egy kicsit, összepakolva újfent telefonomat megpróbálkoztam újra a futópaddal, s nem volt más lehetőségem, mint Sebastian mellé menni ugyanis mire összeszedtem magam az volt az egyetlen egy üres szalag. Próbáltam normálisan viselkedni, s azt hiszem elég sikeresen ment is, azt leszámítva, hogy az első másodpercekben olyan falfehér volt a bőröm, hogy majdnem egy hullának néztem ki, de néhány perc elteltével ezt felváltotta az izzadtságtól és a levegőnélküliségtől kipirosodott kismalacpofikám. Szerettem látni azt, hogy működik ez a dolog, még akkor is, ha tudtam, hogy szupergusztustalan az egész, éreztem magamon. Észre sem vettem, hogy konkrétan saját rekordomat megdöntve töltöttem jóval több időt a szalagon, mint általában… talán a mellettem lévő, a tükörben néha rám mosolygó férfi egyszerű hatása volt ez rám. Két lábon járó motiváció.

Nem tudtam, hogy lesz-e még egyszer ilyen szerencsém, mint a hétfői napon volt, de az azt követő héten konkrétan egy napot sem hagytam ki az edzésben. Mind a hét napom délelőttjét ott töltöttem, s csökkenthetetlen energiával váltogattam a gépeket, s az edzésformákat, s mindig egyre többet, s többet próbáltam kihozni magamból. Meglehet ez annak is köszönhető volt, hogy az ismeretlen idegen - akivel habár azóta egy szót sem váltottam, nem mintha mertem volna vagy bármi ilyesmi – is mindig ott volt ezekben az időpontokban a saját lelkét kimozogva testéből. Azt kell, hogy mondjam, hogy szimpla jelenléte megfelelő motiváció volt számomra.

Meglehet egy kevéskét kedveltem őt, de az is meglehet, hogy ez a kevéske egy kicsit nagyon volt. Fantasztikus, s eszméletlen tehetséges színész volt, mindeközben valójában egy igazán két lábbal a földön járó ember volt. Meglehet néha beszippantott a tumblr világa, ami minden egyes alkalommal megerősítette bennem, hogy ez az ember valójában nem is létezhet. De létezett. S itt volt. Nekem pedig pontosan elég volt ennyi. Néha egy-egy eltévedt aprócska tekintet, a tükörben való megkeresése pontosan megnyugtatta a lelkemet. Nem akartam bámulni, nem is tettem ezt, de valahogy mindig mosoly ült az ajkaimra, ha csak egy pillanatra is megláthattam őt. Nem váltottunk sosem egy szót, nyilvánvalóan életképtelen lettem volna ilyenhez, de nem bántam, ez már ígyis több volt a sorstól, mint amit megérdemeltem.

Nem tagadom, hogy én igenis abba a generációba tartoztam a huszon pár évemmel, akik mondhatni a telefonjukkal éltek kapcsolatban, persze mindezt próbáltam egészséges szinten megtartani magamnak. Ha nem volt éppen társaságom könnyen és egyszerűen tudtam belefeledkezni a közösségi oldalakba, sokszor akár így találva magamnak motivációt. Minden egyes alkalommal, örömmel láttam azt, ha esetleg egy-egy kedvencem edzős képet posztolt magáról, hisz ez nekem több mint sokat számított. Tényleg motivált, hisz máris láttam legalább egy közös pontot közöttünk, mint például az egészségünk fenntartását. Ezek az emberek tudták, hogy sok ember számára mennyit jelenthetnek a szavaik, tetteik, képeik és igazán jónak találtam, ha így motiválni akarták a rajongótáborukat. Nálam elérték a céljukat, s ezért hálás voltam mindegyikőjüknek.

Nem tudom igazából, hogy mire számítottam, de a meglepetés hete után Sebastiant soha nem láttam viszont a teremben, s az öltözőben hallott beszélgetések alapján leszűrhettem, hogy nem csak abban az időpontban nem volt már itt, amikor én voltam, hanem úgy kb. sose. Ez talán várható volt, hisz mégiscsak egy színész, aki rengeteget utazik forgatások és egyéb elfoglaltságok miatt, de valahogy az aprócska energialöketemhez túlontúl könnyen hozzászoktam egy hét után, s nehezebb volt elfogadni azt, hogy valószínűleg már a világ másik végén alkot valami csodát. S nem is az, hogy esetleg bármiféle kapcsolat vagy interakció alakult volna ki közöttünk, egyszerűen a jelenléte is fontos lett számomra. Lehet kicsit butaság volt mindez, de nem számított. Szükségem volt ilyenekkel kitölteni a gondolataimat, valahogy ezek tartottak életben néha.

Mindig örömmel, s mosollyal gondoltam vissza arra az egy hétre, amikor a csoda megtörtént itt a teremben, s a következő 4 hónapomban is egészen ragaszkodtam az emlékeimhez, s bármikor kicsit kevésbé volt energiám felidéztem őt és máris könnyebben ment minden. S ezt a testem újfent érzékelte, s tetszett is neki, ugyanis a kilók szinte olvadtak lefele rólam, s május közepére olyan alakot sikerült elérnem, amihez még a gimiben elért sikerem sem volt fogható. Percekig billegtem az öltözőben a tükör előtt, s széles mosollyal konstatáltam azt, hogy elhozva azt a pólómat, amiben a legelső edzésemre jöttem, abba már mondhatni négyszer is belefértem volna, úgy lógott rajtam, mint egy valódi sátor. S ennél boldogabb nem is lehettem volna. Gyűlöltem azokat a pillanatokat, amikor felpróbálva egy ruhát nem vehettem meg, mert egy cipzár nem jött fel a sonkáim miatt és hasonlók, de ezzel ellentétben, amikor azért nem tudtam megvenni valamit, mert nagy volt rám… na, az már sokkal jobban tetszett. Konkrétan a fél, ha nem a háromnegyed ruhatáramat le kellett cserélnem időközben, hiszen minden egészen lógni kezdett rajtam. Ennél boldogabb talán nem is lehettem volna.

- Hiába vannak nyitva az ablakok, továbbra is olyan meleg van, kint mintha a pokol tornácán állnánk… - jött be két lány beszélgetve az öltözőbe, odaköszönve nekik ők is mosolyogva köszöntöttek engem. -… esélytelen, hogy most már egy topnál és rövidnadrágnál többet erőszakoljak magamra. – magyarázta az egyik lány a másiknak, mire csodálatos ötletem támadt vagy legalábbis kellőképpen megörülve magamnak könnyedén bújtam ki a rajtam lógó pólóból. Soha nem mertem eddig a pillanatig kimenni még egy szál sportmelltartóban és egy aprócska nadrágban, de valahogy a mai nap igazán motiváltnak éreztem magam. Most hogy újfent befejeztem a mai nap a tavaszi vizsgaidőszakomat is szuperlelkesedéssel ugrottam fejest az edzésbe… szinte táncolva, repülve indultam meg kifele az öltözőből és őszintén büszke voltam magamra. Boldogabb voltam a bőrömben, mint korábban bármikor máskor.

- T/N… ugye? – még mielőtt kilibbenhettem volna teljesen az öltözőből az egyik lány szavait felém irányította, azonnal fordultam egyet tengelyem körül és rájuk néztem.

- Igen? – mosolyogtam rájuk, arcomról a vigyor most letörölhetetlen volt.

- Eszméletlen durva, amit művelsz… - őszintén csodálkozó, csillogó szemekkel mondták ezt. -… néhány hete kezdtem el figyelni az edzésformádat és le a kalapom előtted. – hajlott meg mókásan egyikőjük. – 10 percnél többet tölteni a taposógépen számomra több mint lehetetlen. – nevetett fel ugyanaz a lány.

– Igazán profi, hogy felkerültél az edzőterem falára, minden elismerésem. – mondta a másik lány mire kicsit értetlenül néztem rájuk. Úgy sejtettem, hogy valakivel biztosan összekevernek, ettől függetlenül hálás voltam a szavaiknak. Az ilyen igazán jól esett.

- Miért sejtem azt, hogy még nem láttad a képedet? – mérte fel a hajlongó lány arcom reakcióját, s elmosolyodott. – Jobb lesz, ha meglesed… - bólintott, s elköszönve tőlük még nagyobb lelkesedéssel, s ezúttal már kíváncsisággal is indultam meg kifele.

S mikor kiértem a recepciós pulthoz szembesülnöm kellett azzal, hogy a lányok nem hazudtak. Frissen felakasztva az előtte-utána képemet tényleg ott voltam a falon, mint büszkeség. Megremegett a térdem, s majdnem elsírtam magam örömömben.

- Wow… - csak ennyi jött ki a számon miközben csillogó szemmel figyeltem a bekeretezett képet. Nem hittem a szememnek. Egy 8 hónappal ezelőtti képem mellett egy nemrégiben készült képem díszelgett, minden bizonnyal Instagram oldalamról gyűjtöttük be ezt.

- Ohhh T/N. – vett észre a pultos lány. – Remélem nem haragszol, hogy kitettük a képedet megkérdezés nélkül, de kellett egy is frissítés és úgy gondoltuk, hogy te odavaló vagy… ha zavar, akkor csak szólj, le tudom venni. – mentegetőzött rögtön, de én csak legyintettem. Oly annyira meghatódtam ettől az egésztől, hogy konkrétan igazi energiabombává váltam.

- Köszönöm… őszintén köszönöm. Eszméletlenül sokat számít. – mosolyodtam el, s igazán megtelve energiával szinte repültem bemelegíteni a tükör elé, majd néhány pillanat múlva már a futópadon voltam. A mosoly még akkor sem törlődött le az arcomról, amikor szinte már a fél arcom lefolyt olyannyira izzadtam a megterheltségtől, s a melegtől. Továbbra is imádtam ezt az érzést, s imádtam látni magamat a tükörben. Őszintén boldog voltam azzal, amit láttam, azzal, ami visszanézett rám.

Szinte leugrottam a szalagról, s mondhatni táncikálva nyújtottam le megterhelt izmaimat, amikoris valaki megérintett én pedig majdnem hátravágódtam minden gond nélkül. Vagyis mindez megtörtént volna, ha ő fel nem fog testével. A lábam konkrétan fejmagasságig volt emelve mellettem, ahogy azt az egyik oszlopnak dűtve nyújtottam le, s az újonnan érkező ember tenyerét hátamra téve óvatosan segített elérni egy igazán mélyebb dőlésszöget.

- Remélem nem haragszol… - bújt közelebb a fülemhez, s nem igazán gondoltam azt, hogy meg tudnék most fordulni inkább csak engedtem, hogy segítve nekem elérjük együtt a számomra legtökéletesebb pozitúrát. Ha eddig azt állítottam, hogy a pokol melegét érezhettük, akkor most jelen pillanatban a testem már a pokol a köbön állapotban érezte magát. Öngyulladni készültem.

- Öhhm… nem. – motyogtam remegő hanggal, s leengedve lassan lábamat, ahogy fordultam azzal a céllal, hogy megcserélem azokat szembetaláltam magam vele. Sebastian Stan újra itt volt. Visszatért. Konkrétan testközelségben volt velem. Még szívrohamot is elfelejtettem kapni közelségének köszönhetően.

- Láttalak az előbb megérkezni… konkrétan alig hittem a szememnek. – magyarázta, s közben már másik lábamat, kezemet segítette lenyújtani. – Elég ügyes munkát végeztél magaddal. - mért végig, s azt hiszem abban a pillanatban még az eddigi pirosságomat is sikerült felülírnom. Egy újfajta árnyalatot sikerült képeznie a bőrömnek. – Igazán udvariatlan vagyok még be sem mutatkoztam… Sebastian Stan. – mutatkozott be, s én elfogadtam kezét mikor már mindkét lábam a talajon volt. Legalábbis fizikailag, a lelki állapotról nem igazán beszéltem volna. Egészen máshol jártam.

- T/N. – mondtam halkan, s lehunytam a szememet. Biztosra vettem, hogy bekövetkezett egy rémálmom, s a fejemre ejtve valamelyik súlyt elvesztettem az eszméletemet és képzelődök. Ez biztosan nem történhetett meg.

- Igazán aranyos, ahogy elpirulsz… - jegyezte meg egy aprócska kacagást megengedve magának. Félve nyitottam ki szememet… ő még mindig ott volt.

- Csak próbálom a tüdőm kapacitását és a testemet visszarángatni a való világba… - magyaráztam és lesütöttem a szememet. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mihez kezdjek ezután.

- Esetleg… van kedved még velem nyújtani egy kicsit, utána pedig együtt edzeni? Tegnap tértem vissza a városba és az edzőtársaim egyelőre még nem érnek rá. – jegyezte meg mosolyogva én meg… én meg majdnem meghaltam. Legalábbis belül. Erre pontosan hogyan is kellene válaszolni?

- Öhhmm… - hebegtem össze-vissza. Azt sem tudtam hirtelen, hogy hol áll a fejem.

- Ohh Istenem… nem akartalak megijeszteni. – mosolyodott el miközben forgatta a szemét, s beletúrt mondhatni egészen frissen vágott hajába. Korábban mikor láttam hónapokkal ezelőtt hosszú tincsei voltak, de azok mostanra eltűntek. – Egyszerűen csak motiválónak érezlek… meg láttam a falon a képedet és wow… eszméletlen durva vagy. Micsoda kitartás!- ismerte el és abban a pillanatban nem tudtam, hogy éppen elásni akarom magam a föld alá 6 méterrel vagy a mennybe repülni azonnal.

- Én motiváló? – kacagtam fel kínosan. – A feltűnésed itt segített részben abban, hogy ne hagyjam abba ezt az egészet… el nem tudod képzelni mennyi energiát adtál nekem azon a héten. – eredt meg a nyelvem, majd mire rájöttem, hogy mit mondtam vissza is akartam szívni. – Ohh Jézus Mária… már megint feleslegesen jár a szám. Bocsánat! Én nem... – ráztam meg a fejemet, majd felkapva törülközőmet és mindenemet indultam meg tőle inkább a legtávolabbi helyre. -… idióta… - csaptam a homlokomra, de alig tettem pár lépést, ujjakat éreztem a csuklóm körül.

- Hékás, hékás… - pördített vissza magához. Konkrétan mellkasába ütköztem, az előzőnél kínosabb dolog már nem is történhet, gondoltam magamban. Hát történt. -… szóval emlékeztél rám? Gondoltál rám? – szinte szavaiban is hallatszódott a mosoly, ami az arcára ült. Nem mertem rá nézni, egyszerűen túlontúl féltem.

- Szerintem már elárultam magam. – motyogtam még mindig magamnak, s nem tudtam mi volt a rosszabb dolog… az, ha lefele néztem és azt láttam, hogy az edzőfelsője rátapadt a kidolgozott mellkasára vagy, hogy megfordult a fejem, hogy felemelem tekintetemet, de akkor pedig a szemeit fogom látni. Teljesen megkergültem. Rá kellett jönnöm, hogy az edzés mára nekem ennyi volt, mert éreztem, ha bármit is csináltam volna ezek után minden bizonnyal vagy összetöröm magam vagy szívrohamot kapok.

- Jó… mert az én gondolataimban is sokat szerepeltél, míg távol voltam… és hosszú 4 hónap volt ez… nagyon hosszú. – mikor ezt kimondta, konkrétan kínosan felnevettem. Ez nem történhetett meg. – Na, mi ezen ilyen vicces? – kérdezte s nem tudom, hogy, elvarázsolt, vagy mi de elérte, hogy ránézzek, egyenesen a szemeibe.

- Az hogy hihetetlen, s meglehet a világ legnagyobb kamuja. – forgattam a szemeimet, s számhoz kaptam ujjaimat, mert muszáj volt viselkednem csak egy kicsit is, erősen rám jött a röhögő görcs.

- Azt hiszed, hogy hazudok? – nem értette a reakciómat, csak mosolyogva próbáltam felfogni, feldolgozni.

- Vagy beütötted a fejedet és szimplán csak összekeversz valakivel. – vetettem fel egy sokkal valóságosabb lehetőséget. Hihetetlen hogy rávettem magam arra, hogy egészen értelmes választ is adjak számára.

- A-a. – rázta a fejét, s beletúrt rövid hajába. – Eszméletlen, hogy nem hiszel nekem… most pedig bebizonyítom, hogy még véletlenül sem hazudnék neked… szóval… - s ezzel a kijelentésével könnyedén megragadta ujjaimat, majd célirányosan indult meg a terem kissé elszeparált mindössze szőnyegekkel, bordásfalakkal, tükrökkel és néhány bokszzsákkal rendelkező helyére.

- Én már mára végeztem…- egészen örültem mikor végre hajlandó volt megállni.

- Na, most viszont tudom, hogy te hazudsz… sosem volt elég ennyi neked, láttam a rutinodat, emlékszek rá. – állt velem szembe és hunyorogva nézve rám próbált mindentudóként viselkedni. Igazán magabiztos volt, ez olyan meglepő volt… nem mintha nem lett volna oka erre.

- Megváltoztattam. Az emberek változnak. – vágtam vissza, magam is meglepődtem, hogy ilyen könnyen jött a visszacsatolás.

- Szép próbálkozás. – ismerte el, majd kihúzta a kezemből a törülközőmet és először a földre majd rám nézett, s ezt a váltogatást néhányszor megismételte.

- Nem adod fel? – kérdeztem tőle. Meglehet makacs voltam egy kissé, illetve semmiképpen sem naiv, ennyire hülye meg végképp nem. Mindig a valóságban maradtam annyira, hogy tudjam, mikor szórakoznak velem. Csakhogy most kezdtem kételkedni, egyszerűen… nem tudom.

- Nem akarod, hogy feladjam… tudom jól. – oly magabiztossággal kacsintott rám, hogy ismét fel kellett kacagnom. – Örülök, hogy mókásnak tartasz… jó érzés megnevettetni egy szép lányt. – mondta mire szemeim konkrétan oly szinten kikerekedtek, hogy majdnem kiestek a helyükről. Ilyet… ilyet… ilyet nem szoktak nekem mondani, én az ilyeneket egyszerű viccnek tudom feldolgozni vagy szimpla hazugságnak. Magamról szoktam néha, egy jobb pillanatomban gondolni ilyesmit, de az ellenkező nem tagjai valahogy sosincsenek tisztában a szónak, ennek a jelentésével, a súlyával.

- Ha hajlandó vagyok az edzőtársad lenni mára… befogod? – vetettem fel egy ötletet, ami engem is meglepett. Rég el kellett volna tűnnöm erről a helyről, mi a jó istent műveltem?

- Talán… - gondolkozott el, s igazán kisfiús mosolyát villantotta meg előttem, aminek köszönhetően majdnem összeestem, ezért inkább mielőtt eltaknyoltam volna előtte magamtól ültem le a földre, hogy kicsit tovább nyújtsam izmaimat. A testem úgy gondolta, hogy nem kommunikál a gondolataimmal szóval a testem egyértelműen Team Sebastian volt. Ez nekem így fura volt, őszintén ismeretlen. -… ne ijedj meg kérlek. – térdelt le mögém, majd tenyerét éreztem hátamon, ahogy óvatosan egyre jobban, s jobban előre nyomott elérve így hogy a lehető legjobban kinyújtsam magamat.

- Ohhh… - valami olyasfajta hang hagyta el a számat, ami közel sem ehhez a helyhez tartozott. – Ohhh… - s nem tudtam visszafogni magam, ez egyszerűen mennyei volt. Ahogy a derekamat fogta és nyomta gyengéden előre testemben olyan izmok nyújtózkodtak el, amiket magamtól talán meg sem tudtam volna mozdítani.

- Csak nyugodtan… engedd ki magadból… - súgta hátulról a fülembe, s egyszerűen nem tudtam ellene mit tenni, teljesen átadtam magam neki. Abban a pillanatban, hogy eltűnt mögülem szinte felsírtam. Lehet, hogy sikerült hangosan is. Tényleg el fogom ásni magam. -… nyugi… itt vagyok. – hallottam meg hangját magam előtt majd ekkor ő is terpeszbe helyezkedett és talpainkat összeérintve megfogta kezemet s úgy kezdett előre húzni. Az ajkamba kellett harapnom, hogy nehogy felnyögjek ismét… mintha egy pornót forgatnék, vagy legalábbis szinkronizálnék. Néhány pillanat múlva, ahogy éreztem, hogy nekem már több mint jó, felengedtem magam, s végülis tényleg beleegyezve programjába őt is kezdtem húzni is előre, míg én meg egyre hátrébb és hátrébb dűltem. Egy kósza pillanat erejéig megfordult fejemben, hogy milyen érzés lenne, ha magamra húznám ekkor teljesen egészen, s teste az én testemet fedni. Azonnal el kellett hessegetnem ezeket az ötleteket… azonnal.

- Akarsz kipróbálni valami újat? Bízol bennem? – kérdezte, ahogy könnyedén felállt majd felém nyújtotta kezét, s engem is felsegített. Az érintése kiverte nálam a biztosítékot, mármint szó szerint. Éreztem, hogy megrázott és szikrák repültek meg minden.

- Tiéd vagyok. – tártam szét karomat, s mire rájöttem mit mondtam konkrétan hátat kellett fordítanom neki és mély levegőt vennem. – Elfelejthetjük azt, ami az előbb elhangzott? – fordultam visszafelé, s talán a legreménykedőbb tekintetemet villantottam meg előtte.

- Nem. – rázta a fejét határozottan, ajkaira széles mosoly telepedett le.

- Micsoda? – bukott ki belőlem.

- Sőt… nem hogy nem felejthetjük el, hanem… újra és újra emlékeztetni foglak rá… újra és újra…

A NŐ (Sherlock Holmes x Irene Adler)

Sziasztok! Nézzétek csak most ezúttal a Sherlock fanoknak kedvez ez az írásom, remélem elnyeri a tetszéseteket! Mondhatni kicsit féltem tőle, hogy nem tudom visszaadni Benedict Cumberbatch Sherlockjának lényét, de majd arről ti vélekedtek, hogy sikerült-e végül mégiscsak! Jó olvasást, Dorka

Ki kérte? Szabó Virág, a blogomon.

Kiről lesz szó benne? A BBC sorozat Sherlockjáról x Irine Adler

Kinek a szemszögéből lesz írva? Kifejezetten senkijéből ugyanis ez az első történetem, ami E/3-ban íródott.

Miről szól röviden?  Magát a nagy Sherlock Holmesot is meglepi a tény, hogy egy nő képes ennyire felforgatni az életét. De ő nem csak egy nő volt… ő A NŐ volt.

Szavak száma? 2262

U.i.: Remélem Virág tetszeni fog az írás neked, eredetileg nem pontosan ilyen ötletet vetettél fel nekem, de valahogy nekem most ezt sikerült összehoznom, remélem, nem okozok vele csalódást neked! Őszintén várom a véleményedet róla!

- Miiiiiiissssssss Huuuuuuuddsssoooonnn!- Sherlock torkaszakadtából ordította el magát, vagyis gondolta ő. Nem teljesen volt biztos abban, hogy ezt a két aprócska szót hangosan is kimondta vagy csak éppen a gondolataiban visszhangzottak. Ismeretlen érzés volt számára a frusztráltság, még a nikotinelvonás idején, s a házirehab idején sem érezte ennyire furán magát.

Miss Hudson minden egyes lépését kristálytisztán hallotta, pontosan tudta hányadik lépcsőn járt, hogy melyik lábával lép éppen. Csoszog egy kicsit, hisz a csípője újra játszadozni kezdett vele. Ő maga felajánlotta, hogy nézesse meg Mollyval, elintézi neki a patológiai látogatását a kórházban, de erre csak egy válasza volt Miss Hudsonnek: „Majd a holttestemen keresztül!”

- Nem kaptam meg még a teámat. Maga nem hozott nekem teát!- hosszú lábait maga elé húzva kezét térdein pihentette, s ki sem nyitva a szemét állapította meg ezt a tényt.

- Sherlock… hányszor mondjam el még, hogy nem vagyok a házvezetőnőjük? – meg sem erőltetve magát, hogy kinyissa a szemét tudta jól Sherlock, hogy Miss Hudson szemét forgatja és közben fintorog.

- Főznék én… de ez lehetetlenség. – kínosan vigyorgott fel a nőre Sherlock, aki ekkor az ajtófélfának dőlt s úgy nézte albérlőjét. Ő már nem törődött azzal, hogy megfejtse mi is jár Sherlock Holmes fejében, hisz tudta, hogy a világ legjobb kódfejtői sem lennének képesek kibogozni azt a keszekuszaságot, ami abban a göndör fejben lapul.

- Vajon azért, mert lusta lemenni teáért a boltba vagy azért, mert a konyháját kémiai laborrá alakította és gyanítom több ember különböző testrészei lógnak össze-vissza a falról lefele miközben olyan bűz árad kifele onnan, hogy már a földszinten is lehet érezni. Jézusom Sherlock… csináljon magával valamit!- szólta meg Miss Hudson Sherlockot, majd az ablakhoz ment és széttárta a függönyt.

Sherlocknak eddig fel sem tűnt, hogy sötétben voltak. Mondhatni elszokott a napfénytől az elmúlt időszakban, s ha lehetséges volt, bőre még fehérebb lett, mint eddig.

- Vámpírrá akar válni? – tette fel a kérdést minap neki Watson, mit Sherlock csak elengedett a füle mellett.

- Habár Erdélyben nagy kultusza van Drakula gróf legendájának, s az utóbbi években a popkultúra is átölelte ezt a szörnyen gusztustalan és rózsaszín nyáltól tocsogó őrültséget vámpírok nem léteznek, habár egyes szekták tagjai próbálkoznak a vérivással, de előbb vagy utóbb a kórházban kötnek ki. – válaszolt mégiscsak Johnnak, hisz nem tudta megállni, hogy magában tartsa ezeket az információkat.

- S maga utálja a kórházakat!- állapította meg John fel sem nézve a számítógépének képernyője mögül.

- Nem látom értelmét annak, hogy akkor kapjak morfiumot, amikor éppen alszok. Miért nem lehet éber állapotban? Nonszensz. – rázta meg fejét, majd oldalra gurulva kicsit szándékosan leesett az ágyról, s fekvőtámasz helyzetből egy szempillantás alatt felrúgta magát álló helyzetbe. Jó fizikumú ember volt tudta magáról.

- Habár maguknak, akik oly kevés ésszel vannak, megáldva lehet, hogy furán hangzik, s egyszerű szemük nem ismeri fel a helyzetet, de én, ha egy helyben vagyok is dolgozok. Gondolkozok!- ütögette meg mutatóujjával halántékát Sherlock, s olyannyira belejött a beszélgetésbe, hogy már Miss Hudson előtt állt, s lehajolva hozzá kicsit arcuk szemtől szemben volt egymással. – Tudja milyen nehéz dolog ez? Kiszűrni a többiek felesleges IQ csökkentő jelenlétét és csak erre koncentrálni? – nézett farkasszemet Miss Hudsonnel az ifjabbik Holmes, s próbálta leolvasni arcáról reakcióját de valahogy nem ment, az egész napját el tudta volna mesélni két perc alatt, hogy hol járt és kivel és mit csinált, de a mostani válaszát nem tudta megmondani. Ilyen is ritkán fordult elő.

- Újra valami szeren van? – hunyorgott Miss Hudson.

- Hogy az Istenbe lennék Miss Hudson? – tárta szét karját, s 180 fokot pördülve a lendülete megpörgette köntösét körülötte. – Bármennyire is életképtelennek tartom Andersont és csapatát Mycroft felügyelete alatt teljes mértékben kiürítették a lakást. Ráadásul házi őrizetben vagyok, habár azt gondolták nem veszem észre, de rájöttem. Lehet Mycroft emberei hamarabb kapnak magától teát, mint én a bérlője!- szüksége volt a teára, megfordult fejében az a csekély gondolat, hogy az majd megnyugtatja. Próbált naiv lenni, de valahogy az sosem volt az ő területe.

- Ha továbbra is így viselkedik Sherlock… így lesz, Isten bizony így lesz!- tette csípőre kezét Miss Hudson, majd indult meg az ajtó felé, amikor egy a Sherlock által kreált rendetlenségnek már rég nem mondható disznóól közepén meglátott egy burzsuj borítékot, ahogy sehogy sem illett a környezetbe. – Ez meg? – nyúlt volna érte, de Sherlock szinte repült érte, sőt nem is szinte hanem valóságosan ugyanis akkora lendülettel vetődött a borítékért hogy a kávézóasztalt egy az egyben sikerült összetörnie abban a pillanatban ahogy teljes súlyával ráesett.

- Eszébe ne jusson!- sziszegte fogai között Sherlock, s a lehető legtávolabbra nyújtotta el a borítékot Miss Hudsontől.

- Magának teljesen elmentek otthonról Sherlock. – rázta a fejét, majd indult meg most már tényleg az ajtón. – Jobban jár, ha kitakarít végre itt, mert komolyan mondom, ki fogom lakoltatni és engem aztán nem fog érdekelni, hogy melyik drogos hajléktalan ismerősével költözik össze. Értette? – s habár Miss Hudson mindezt fenyegetésnek szánta Sherlock tudta, hogy ez a nő akkor sem bántaná, ha fordítva már megtörtént volna az egész. Egyszerűen túlságosan szerette Sherlockot, mintha csak a saját fia lett volna.

- Nem. – vágta rá Sherlock, majd feltápászkodva az romok közül egy könnyed mozdulattal vágódott el a kanapén arcát annak a háttámlájához nyomva miközben ujjai között ott szorította a levelet. Addig a pillanatig így maradt, míg nem tudta azt, hogy Miss Hudson már a földszinten van. Ezt követően pedig hátára fordulva a magasba tartva a borítékot vizsgálgatta újra azt.

Már egy hete volt, hogy megkapta ezt az üresnek látszó borítékot, de azóta nem nyitotta ki. Egy a Watsonnal való beszélgetés során olyannyira elunta magát, hogy elaludt a kanapén, s mikor felébredt ez a meglepetés ott volt az asztalon, pontosan a szemével egy magasságban. Tudta, hogy nem Watson volt azt, ránézett s rögtön tudta, hogy ez a küldemény csakis egy embertől jöhetett. A nőtől. Irene Adlertől. Meglehet pontosan ez volt annak az oka, hogy azóta sem volt hajlandó kinyitni… egyszerűen csak nézte, s mondhatni óvta azt mindenki mástól. Ha hitt volna teljesen képtelenségekben azt mondta volna, hogy ez a levél volt az, ami miatt az elmúlt napokban a szokottnál is furábban viselkedett.

Nem tudta elhinni, hogy bátyja és Watson is képes volt akkora baromsággal megpróbálkozni előtte, mint hogy Irenet felvették a tanúvédelmi programba. Ez volt az első körös abszolútum, amit bemeséltek neki, majd tudta, hogy Mycroft Watsonnak elmondta az „igazat” miszerint egy terrorista sejt lefejezte a nőt. Ami Mycroft tudása szerint igaz is volt, csak éppen amikor ez megtörtént volna Sherlock „épp ott volt”, s megmentette a nőt. Senki sem tudott róla, s ez volt a lényeg, még maga a brit kormány egy személyben tömörülése, maga Mycroft sem szerzett róla tudomást, s ez volt a nő számára a legbiztonságosabb. Sherlock pedig azt követően is úgy tett, mintha Irene nem is létezett volna. Soha.

Pedig nem volt véletlen, hogy Sherlock éppen a Közel-Keleten járt, mikor Irene feje mondhatni majdnem megvált testétől, hiszen miután ami történt Londonban, Sherlock tudta, hogy a nő veszélyben lesz, még jobban, mint eddig. Rajta tartotta a szemét, s egyszerűen nem bocsátotta meg volna magának, ha valami bántódása esett volna a nőnek. Maga sem értette ezt az érzést, próbált volna a tapasztalatai között valami hasonlót találni, de ilyennel még nem találkozott. Egy hatalmas kérdőjel volt számára ez a nő, ahogyan az újonnan felbukkanása is a városban. Nem szabadott volna itt lennie, semmiképpen sem. A nő „halála” után egy smst sem kapott már tőle, nem volt szabad lebuknia, ennél tudta, hogy Irene is okosabb. Soha nem találkozott még ilyen okos nővel, s ezt muszáj volt elismernie magának is, s akár mindenki másnak. Vetélytársra akadt benne, s ez lenyűgözte.

Meglehet nem akart szembenézni a boríték tartalmával, nem akarta azt, hogy rájöjjön, hogy az „ez az ember nem is ember” Sherlock Holmesnak talán vannak érzései. Felfoghatatlan volt számára ez az egész.

Nem tudta mióta szemezett újfent az érintetlen borítékkal. Talán percek óta, talán órák óta. Teljesen egyedül volt. Miss Hudson nemhogy nem hozott neki teát, de konkrétan a házat is elhagyta. Hihetetlen volt ez a nő.

- A fenébe is… - csúszott ki a száján, s egy borítékvágóval felslisszantotta a boríték szélét majd óvatosan kicsusszantotta belőle a levelet. A levelet, amiben egy szó sem állt, hiába megforgatta, hiába nézegette fénynél, majd UV fénynél, tűz felett semmi. A levél üres volt. Gondolta ő. Majd a következő pillanatban olyan történt, ami hónapok óta nem esett meg. Megszólalt a telefonja, az a bizonyos személyre szabott csengőhang csendült fel. Reflexszerűen kapott a készülékért és olvasta el az üzenetet.

„Azt hittem sosem bontja ki”- első körben nem értette a dolgot, majd abban a 

pillanatban, ahogy elejtette a kezéből mobilját, s vele együtt a levelet is rájött.

A levél papírja minden bizonnyal valamiféle bénító, hallucinogén droggal volt átitatva, ami csakis közvetlen érintés során oldódik fel, Sherlock pedig össze- visszatapogatta a papírt, konkrétan egy idő után még meg is nyalta. Ez a nő lesz a végzete, gondolta majd amint tett volna egy lépést a nappali felé arccal lefele esett a padlóra. Bekövetkezett a teljes sötétség számára.

- Azt hittem már sosem ébred fel. – hallotta meg A Nő hangját, amikor szemhéjai már úgy gondolták, hogy képesek lesznek megmozdulni.

- Maga… - halkan motyogta mindezt Sherlock, s próbált hozzászokni a fényben úszó szoba újdonságához. Nem tudta hol van. Az ablakon habár beszűrődött a fény, a függönyök és a homályos látása nem engedte neki felmérni a terepet.

- Azt hiszem, végre együtt vacsorázhatunk. – mutatott az asztalra a pontosan előtte, az asztal túloldalán ülő Irene. – Eljött az ideje ennek is. – vallotta be, majd vágva egy darabot az előtte lévő húsból fogai közé vette a vadat.

- Magának… nem szabadna… itt lenni… - próbált mozdulni Sherlock, de nem volt ez olyan egyszerű, mint ahogy gondolta. Habár nem volt lekötözve, mégsem érezte azt, hogy képes lenne bármerre is menni. Nem akarta túlbecsülni önmagát vagy különben újfent találkozna a padlóval.

- Tévedés. – rázta meg a fejét a nő, s elképesztő érdeklődéssel figyelte azt, ahogy Sherlock az arcához nyúl, s próbál rájönni arra, hogy miért is fáj a feje. – London a legbiztonságosabb hely számomra jelen pillanatban! Vicces, hogy így vagy úgy, de visszaküld a sors magához. – mosolyodott el, majd megtörölve a száját könnyedén állt fel helyéről és közelítette meg Sherlockot.

- Vicces? Sors? – olyan szavakat hallott Sherlock, ami valahogy sosem szerepelt a szótárában, egyszerűen nem érezte kompatibilisnek a létezésüket az életében. A buták számára találhatták ki őket.

- Jajj Sherlock… ne mozogjon ilyen nagyon hirtelen. Úgy látszik nem látták el a sebeit. – mérte fel a helyzetet Irene, majd egy könnyed mozdulattal ült le Sherlock ölébe s fogta annak arcát tenyere közé. Tudta, hogy ezzel meglepte a férfit, de azzal is tisztában volt, hogy nem tudott tovább várni. Vágyott rá. Magának is nehéz volt bevallania, de Sherlock Holmes elvette az eszét. Nem fordult még ilyen elő vele, soha életében, pedig megélt már egyet, s mást.

- Miss Adler… - Sherlock nem tudta hova tenni a nő ilyen közelségét, s ezen nem segített az sem, hogy a drogok utórengései itatták át testét. Gondolatai, cselekedetei egyáltalán nem voltak a sajátjai.

- Shhhh… - rázta meg a nő a fejét, majd elvéve a ruhaszalvétát az asztalról belenyomta azt óvatosan Sherlock vizes poharába, s egyik ujjával óvatosan elsöpörve a férfi homlokába hulló göndör tincseket gyengéden kezdte felitatni onnan a megszáradt vért. Egy apró horzsolás volt, rosszabbul nézett ki, mint amilyen valójában volt. -… csak ne mozogjon!– kérte a nő, s aprócskát fújt a sebre, amikor megszabadította azt a külső piszoktól. – Tudja… nagyon sajnálom, hogy így összetörte az arcát. – simította végig bőrét tenyerének külsejével, s közben tekintetével hol Sherlock szemébe, hol annak ajkaira figyelt.

- Csak egy horzsolás. – próbált a földön maradni Sherlock és hiába érezte azt, hogy a drog hatása egyre jobban múlik el, mégis egyre kábábbnak érezte magát. Nem volt ura a testének, egyszerűen így nem lehetett az.

- Csak egy horzsolás. – ismételte el Irene is, majd egy apró csókot lehelt arra a horzsolásra, s ami ekkor történt teljes mértékben meglepte. Sherlock önerőből markolta meg derekát, s egyszerű mozdulattal fordította teljesen magával szembe a nőt.

- Ne… játsszon… velem… Miss Adler!- s ekkor már nem azért mondta a szavakat ilyen szóközökkel, mert nem tudott beszélni, hanem azért mert nyomatékosítani akarta mondanivalóját. – Én nem az vagyok, akinek ez bejön… akire ez hatással van. – rázta meg a fejét, s minden egyes szava kiejtésével egyre közelebb, s közelebb húzta magához a nőt.

- Maga megmentett engem… soha nem volt alkalmam megköszönni ezt, tudja jól. – Irene lehunyta a szemét, ahogy Sherlock ajkai majdhogynem megérintették nyakának vékony bőrét. Érezte, hogy minden vágya ez a férfi, s testének sóvárgó kielégítetlenségét csakis ő tudja feloldani.

- Tettem, amit tennem kellett. – válaszolta röviden Sherlock, s ha hitt volna a szellemekben, azt mondta volna, hogy testét éppen megszállta egy ugyanis szabályszerűen nem volt a maga ura. Csak a szavai voltak, amik megmaradtak neki, minden mása mintha párbeszédben lett volna a nő testével. Nem hitte el.

- Több volt az annál… egészen odáig követett… miért? – s a nő ekkor kinyitotta a szemét, s mélyen Sherlock szemébe nézett. Próbálta megtalálni a választ, próbálta megfejteni az évszázados rejtélyt, amire talált ugyan egy sajátos választ, de annak létezésében egyszerűen naiv lett volna hinni. – Miért Sherlock? Miért? – újra, s újra feltette a kérdést, s érezte, ahogy teste alatt a férfi teste egyre jobban megfeszül.

- F…- ajkain ragadtak a szavak, a nagy mindent tudó, mindenre van válasza Sherlock Holmes elnémult.

- Nem hallottam. – rázta a fejét Irene és pislogni, sem mert, nem akarta elfecsérelni a pillanatokat azzal, hogy ilyesmit tett. Minden pillanatban látni akarta őt… nem csak álmaiban, nem csak gondolataiban, hanem a valóságban is.

- Féltettem magát!- nyögte ki végül Sherlock, s valószínűleg ezzel nem csak Irenet lepte meg, hanem saját magát. Így hangosan még sosem mondta ki ezt. Ez nem rá vallott, hogy egy nő így elvegye az eszét, s az igazság az volt, hogy most sem egy nő tette azt… hanem A NŐ.

Álom-e? (Harry Styles)

Sziasztok! Nézzétek csak, megint én vagyok! Hoztam nektek egy kis igazi meglepetést, remélem értékelni fogjátok és tényleg tetszeni fog! Jó olvasást! Puszilok Mindenkit, Dorka

Ki kérte? Senki, ezt csak úgy magam szórakoztatására írtam, hisz a minap eszembe jutott ez az ötlet és muszáj volt kiírnom magamból, meg amúgy is hiányzott már az, hogy Harryvel írjak valamit.

Kiről lesz szó benne? Harry Styles x a barátnője

Kinek a szemszögéből lesz írva? A barátnője (T/N- te neved)

Miről szól röviden?  Harry Styles már 3 hónapja forgatja a Dunkirk című filmjét Európában, s ez idő alatt egyáltalán nem látták egymást barátnőjével, ami valljuk meg egy kapcsolatban elég hosszú idő.

Szavak száma? 3183

Lassan már másfél éve volt, hogy összejöttetek a barátoddal, de mégis olyan volt, mintha csak tegnap történt volna egész, hogy az a göndör zsivány fiú felfordította volna úgy igazán fenekestül a te kis igazán normálisnak, s átlagosnak mondható életedet. Azóta a nap óta, hogy először találkoztatok minden megváltozott. Minden.

Körülbelül már trillió alkalommal megköszönted az istenségeknek azt, hogy aznap mégis kimozdultál otthonról, pedig konkrétan az élethez nem volt kedved, nemhogy emberekhez, rengeteg emberhez. Legjobb barátnőd az utolsó pillanatban szerzett jegyet a Kings Of Leon koncertjére, s egyértelműen téged akart vinni magával, küldetésének érezte, hogy kimozdítson otthonról elérve így azt, hogy eltűnjön a rossz kedved. Ez a legjobb barátnők dolga, nem?

Életed legjobb koncertjét élted meg, s nem, csak azért mert a banda több mint fantasztikus volt, hanem azért is, mert akkor ismerted meg életed szerelmét. Lehet az ember fiatal, de akkor is érezheti, hogy az érzés, amit érez tartós, s olyan hogy sosem fog elmúlni. Nem tudtad volna elképzelni azt, hogy ennek valamikor is vége lesz, s az az igazság hogy nem is akartad. Harryvel akkor találkoztál, amikor a banda éppen a szünetét töltötte, ahogy továbbra is teszik, szóval a másfél évetek alatt nem kellett megtapasztalnod sosem azt az érzést, hogy a barátod hetekre, hónapokra elutazik. Nem ismerted igazán a valódi hiány fogalmát. Nyilvánvaló volt viszont, hogy ez nem lesz örökké így, nem lesz mindig az, hogy Harry Los Angelesben tartózkodik, mint tette oly sokat az elmúlt időszakban. Tudtad, hogy el fog jönni az, amikor neki el kell majd utaznia valahova hosszabb, tartósabb időre, de mégsem akartál szembenézni ezzel a ténnyel addig a pillanatig, amíg meg nem történt. S most aztán tényleg megtörtént. Nyilvánvaló volt, hogy ezt elfogadtad, de akkor sem tudtad, hogy mibe vágtad a fejszédet. Harry 3 hónapja forgatta már Európa különböző részein Christopher Nolan új II. világháborús filmjét a Dunkirköt, s egyértelműen ez volt a leghosszabb idő, amit egymástól távol töltöttetek, s úgy tűnt sosem lesz vége.

Persze tartottátok napi szinten a kapcsolatot, a facetime és skype a legjobb barátaitok lettek ebben az időben, de valahogy az mégsem olyan volt, mintha ott lett volna melletted a barátod, hiszen nem láthattad őt, nem érezhetted ujjait bőrödön, nem érinthetted, nem csókolhattad ott ahol érted. Minél jobban hiányzott, annál jobban szeretted, s annál kevésbé tudtad elviselni ezt az űrt. Az utóbbi napokban pedig teljesen megkergültél, a környezeted sem nagyon tudott veled mit kezdeni.

A kapcsolatotok néhány hónap után került a nyilvánosság elé, de soha nem kommentálta a dolgot Harry, mert egyszerűen nem gondolta, hogy ez a világra tartozna, ettől függetlenül egy-egy kép, kedves üzenet megjárta az internet mezeit, hol az Ő profilján, hol a tiéden. Nem tagadtatok semmit, de mégsem volt téma ez nála soha. Nyílt titok volt. A legédesebb nyílt titok.

- Jó… elegem van. – csaptam le laptopom tetejét, s pattantam fel a székemről, majd irányítottam a lépéseimet a szekrényem felé, aminek az aljából kihalásztam a bőröndömet, majd automatikusan pakolni kezdtem bele.

- Beléd meg mi ütött? – ült fel fókafekvéséből barátnőm, aki eddig a pillanatig teljesen nyugodtan pihente ki napja fáradalmait az ágyam kellős közepén.

- Most foglaltam egy jegyet az esti londoni járatra! Egyszerűen fizikai képtelenség számomra most már megmaradni egy helyben! Viszketek a hiányától már… nézd csak. – s feléje mutattam karomat, amit eddig a pillanatig vakargattam… ez a fiú a bőröm alá jutott, én meg készültem megőrülni miatta.

- Két hét és befejezik a forgatást. – próbált vigasztalni ezzel az információval, de éppenséggel nem nagyon sikerült neki.

- Lehet, hogy abból a két hétből lesz vagy három vagy négy… Ana… én nem bírom elviselni ezt. – ráztam a fejemet, s habár az elején egészen rendezetten kezdtem pakolni a ruháimat a bőröndbe pár pillanat múlva inkább már csak dobáltam bele a dolgokat.

- Olyan gusztustalanul szerelmesek vagytok, hihetetlen… - rázta a fejét miközben undorodva mosolygott rám. Lényeg, hogy mindig támogatott a legjobb barátnőm. - … el nem tudnám képzelni, hogy valaha lesz olyan ember az életemben, aki miatt az összes félretett pénzemet elkölteném egy kurva repülőjegyre. – nevetett fel, majd inkább felállt, s leállította pakolási procedúrámat. – Azt hiszem, hogy jobb lesz, ha segítek ebben… te pedig próbálj meg lenyugodni, okés?

- Okés… okés… - válaszoltam neki, majd egy egyszerű lépéssel, arccal lefele az ágyamba zuhantam. Frusztrált voltam… nagyon, s ez az utóbbi napokban teljes mértékben elviselhetetlenné nőtte magát. -… készülsz mindezt elmondani Harrynek? – érdeklődött majd konkrétan kiborította a bőröndöm tartalmát a földre és szigorú szankciókat bevezetve szelektálta a ruháimat.

- Nem! És eszedbe ne jusson neked sem megemlíteni neki, komolyan mondom! Ha idő előtt megtudja, hogy odatartok… - fordultam hátamra, majd ekkor fenekem alatt rezgést kezdtem érezni egy hívásnak köszönhetően. – Csak emlegetni kellett!- vigyorogtam, majd fogadtam a hívását s fel is pattantam az ágyról megindulva a nappalinkba.

- Szia!- mosolyodtam el, ahogy megláttam a sminktől, kosztól, mindenségtől szürke arcát. Gondolom befejezték a forgatást mára, náluk olyan este 9 lehetett.

- Szia!- köszönt és megdörzsölte a szemét ezzel továbbkenve arcán a sarat és a festéket. – Ugye nem javítottam a helyzeten? – kérdezte felkacagva.

- Nem igazán… - ráztam a fejemet. -… egy aprócskát koszos vagy… talán. – kuncogtam, s belegondoltam, hogy még így is mennyire helyes. Mármint őszintén… hogy lehet egy ember még koszosan is vonzó? Hogy?

- El sem hiszem… komolyan? – szórakozva játszotta a meglepődöttet. – Panaszt emelek a rendezőnél. – fintorgott.

- Éppen javasolni akartam… - kacsintottam rá, majd elfeküdtem a kanapén.

- No és milyen volt a szabadnapod? – kérdezte kedvesen, s olvadt a lelkem, ahogy emlékezett minden kis apró részletre velem kapcsolatban.

- Anaval töltöttem az egész napot, egy ideje már nem volt ilyesmire időnk… konkrétan nem csináltunk semmit… egyetlen valódi tevékenységünk az volt, amikor lementünk a McDonaldsba és felvásároltuk a fél kínálatot… mindezt pizsamában. – jegyeztem meg neki.

- Sült krumpli… csodálatos dolog. – csillant fel a szeme. Mondjuk azt, hogy elég kemény diétát kellett tartaniuk ahhoz, hogy formában legyenek a filmre, s hogy abban is maradjanak a film ideje alatt.

- Ha hazajössz ígérem felvásárlom neked az összes sült krumplit a környék összes McDonaldsából. – találtam ki.

- Már ezért érdemes lesz várni, hogy hazarepüljek. – mosolyodott el.

- No és… ez lesz az egyetlen egy motivációd, hogy hazajöjj? – kérdeztem rá ártatlanul pislogva, mint egy angyal.

- Az igazság az, hogy egyre jobban hiányzik az állandó napsütés… ennyi esőt, sarat szerintem ti tőzsgyökeres nyugati partiak sosem láttatok. – mesélte elképedve és szándékosan játszott velem, élvezte, hogy kekeckedhet… az ilyenek miatt sem bírtam tovább várni rá akár egy napot sem.

- Ohh te… - forgattam a szememet, mire jót nevetett rajtam.

- Meg talán lehet, hogy te is hiányzol… - említette meg csak úgy mellékesen mindezt… ha meg tudtam volna ütni képernyőn keresztül igazán megtettem volna, de tényleg.

- Talán? – hunyorogtam rá a tettetett haragommal. – Ilyen jó érzés egyedül lenni? Ennyire jó barátod lett a kezed, hogy már nincs is szükséged rám? Hmmm. – tudtam, hogy mivel vághatok neki igazán vissza, nagyon is jól tudtam.

- t/n… - mondta ki feszülten a nevemet. -… bele ne kezdj… - rázta a fejét, s már ekkor tudtam, hogy nyertem.

- Mibe Harry? – kaptam szám elé kezemet, majd szépen lassan mutatóujjamat ajkaim közé csúsztatva haraptam rá gyengéden arra fogaimmal. Fájdalmasan lassan mozdítottam fejemet, miközben rezzenéstelen arccal figyeltem, ahogy ajkai kettényílnak, és konkrétan nehezebben kezdi venni a levegőt. Ide éreztem, hogy mi történik a testével. Összeszorítottam a lábaimat.

- Két hét… két hét… - ismételgette magában, mint egy mantrát, mintha ezzel akarta volna visszafojtani előtörő vágyait. Ohhh ha tudta volna, ohh ha tudta volna.

- Mi lesz akkor? – kérdeztem ártatlanul, s megnyaltam szinte sziklaszilárdra dermedt ajkaimat a lehető legőrjítőbben, de mégis ártatlanul.

- Esküszöm, hogy nem fogsz tudni felkelni az ágyból napokig… esküszöm…

Hihetetlen volt úgy beszélgetni vele, hogy míg ő nem tudta, addig én nagyon is jól tudtam, hogy alig kell 1 napot várnom addig, hogy újra láthassam. Eléggé látszott már rajta, hogy neki is szüksége van rám, s nekem is nagyon szükségem volt rá.

El nem hittem, hogy képes leszek miatta egyedül repülőre ülni, mondhatni azt, hogy talán féltem a repüléstől, mondhatni… bármikor, amikor repülőre kerültem sosem voltam egyedül, most pedig Amerikát és konkrétan egy óceánt készültem átszelni, csak azért mert szerelmes voltam. Őrjítően szerelmes. Minden bizonnyal elment az eszem, de tényleg. Több mint 12 órát töltök, a felhők között csakhogy láthassam, mert képtelen voltam tovább várni.

Az, hogy majdnem lekéstem a gépet az egy dolog volt, de ettől a kis kellemetlenségtől függetlenül minden zökkenőmentesen ment, még a gép sem zuhant le… szerencsére. Olyannyira izgatott voltam, hogy azt sejtettem, hogy egy szemhunyásnyit sem fogok majd aludni… tévedtem. Konkrétan az első másfél óra után úgy sikerült kiütnöm magam, hogy a stewardess ébresztésére is alig keltem fel. A testem megkergült teljes mértékben.

- George… a segítségedre lesz szükségem. – a Heathrow repülőtér érkező oldalán álltam, amikoris Harry menedzserét végül sikeresen utolértem, kisebb csodának számított.

- T/N… minden rendben? – kérdezett rá aggódva.

- Kifejezetten ezt nem mondanám… - toltam fel fejemre a szemüvegemet, majd az orrnyergemet masszíroztam. -… mit mondanál akkor, ha azt mondanám, hogy most érkeztem Londonba és szükségem lenne egy fuvarra Harry szállodájába vagy a forgatásra? – próbáltam egyszerűen fogalmazni, s csak reménykedtem, hogy nem fog teljesen bolondnak tartani.

- Első körben azt mondanám, hogy elment az eszed… - ezzel nem mondott semmi újat.

- No és másodi körben? – félve kérdeztem rá.

- Második körben pedig, hogy… - vett egy mély levegőt, majd folytatta: -… hamarabb számítottam erre a hívásra. – nevette el magát, amivel teljesen meglepett. – Nem hittem volna, hogy ilyen sokáig kibírjátok, minden elismerésem a tiétek! A napokban Harryvel alig lehet bírni, mint aki teljesen megkergült... – mesélte mire elmosolyodtam.

- Mesélj még kérlek erről… - forgattam a szememet. Mintha ismerős lett volna ez a szituáció egy kicsit… de csak egy kicsit.

- Ő tud erről az utadról? – tért rá a lényegre.

- Nem… és szeretném, ha így is maradna… ugye ennyit meg tudsz nekem tenni George? – kértem tőle a lehető legkedvesebben.

- Abban az esetben, ha erre a maradék két hétre visszahozod az életbe a mi Harrynket bármire hajlandó vagyok számodra. – nevette el magát, azt hiszem, ezt nevezik fair alkunak. – 20 perc és ott lesz egy kocsi érted a reptéren, ennyit remélem, még ki tudsz bírni… Harry 7ig forgat ma, de tekintve hogy mire ideérsz és elintézed a dolgaidat bőven lesz időd akár az öltözőjében várnod őt. – vázolta fel a legtökéletesebb tervet számomra.

- Angyal vagy, komolyan mondom, angyal!- s szinte a repülőtér közepén kezdtem el ugrálni, olyannyira boldog lettem. Néhány óra és láthatom őt 3 hosszú hónap után. Az a 3 hónap életem leghosszabb 90 napja volt.

A fuvarom éppen akkor és éppen oda érkezett ahova azt George ígérte, s míg be nem ültem a kocsiba majd indultunk el a városba addig a pillanatig konkrétan nem is tudatosult bennem úgy igazán, hogy életemben először járok Európában, konkrétan Angliában, Harry hazájában. Soha nem jártam még ilyen távol az otthonomtól most mégis itt voltam, fura dolgokat eredményezhet az embernél a szerelem, bele sem gondolunk néha, hogy miket meg nem teszünk a szeretett emberért.

Habár ugye a film, amit forgattak az eredetileg Észak- Franciaországban játszódik több jelenetét, amiket belső helyszínen vagy spéci helyszínen kellett forgatni azt egy londoni stúdióban vették fel. Forgatásuk utolsó helyszíne volt ez, az utolsó pár nap.

- Köszönjük Michael… innen át is veszem a kisasszonyt!- üdvözölt George abban a pillanatban, amikor megéreztünk a stúdió területére s kikászálódtam a kocsi hátsó üléséről.

A reptérről egyenesen Harry belvárosi lakásába vitt a sofőr, ahol lepakolhattam a cuccomat, majd ezután vitt is tovább a forgatási helyszínre… konkrétan remegett a lábam, s össze volt szorulva a gyomrom. Ilyen nagy hülyeséget még sohasem csináltam, pedig alkottam már a huszon pár évem alatt egyet, s mást.

- Remélem jól utaztál T/N. – karolt át George üdvözlésképpen.

- Végigaludtam az utat… - nevettem el magam, s elpirultam.

- Helyes, ez egy okos döntés volt!- bólintott majd egészen célirányosan indult meg előre. – Harry jelenetei lassan véget érnek mára, szóval okos dolognak tartanám, ha az öltözőjébe kísérnélek… gondolom, nem szeretnéd, ha bárki idő előtt tudná, hogy itt vagy. – mosolyodott rám.

- Azt sem tudom, hogy én tudni akarom-e hogy itt vagyok… - pirultam el a lehető legfurább arcot vágtam mindehhez.

- Azt hiszem Harry meg fog lepődni… egy kicsit. – jegyezte meg, s a furgon néhány lépcsőjén fellépve nyitotta is előttem az ajtót Harry öltözőjéhez. Nem tudom, hogy meg akartam-e lepődni vagy sem, de belépve egy kisebb luxusmennyországba érkeztem. Másfél év alatt nem sikerült teljesen felfognom ezt az egész életmódot Harry körül, minden egyes alkalommal újra és újra meglepődtem, hogy mekkora híresség ő.

- Hát… ha már fele annyira meg fog lepődni, mint én magamon… az már fél siker lesz… - nevettem el magam, ahogy megsimítottam a finom anyagú kanapét a fal mellett.

- No viszont most hogy így leszállítottalak én magadra hagylak, mert van még néhány dolgom… Harry nemsokára végez, s jön ide… jó meglepetést vagy mit!- mosolyodott el, s azt hiszem ez volt a legegyszerűbb megfogalmazása annak, amit gondolt. Gyanítom tisztában volt azzal, hogy ez az este, hogy fog végződni… túl jól ismerte Harryt, s ez által túl jól ismert engem is. Talán ránk nyitott már egészen közeli állapotunkban… talán nem.

- Még egyszer örök hálám!- mosolyodtam el, s valahogy kicsit örültem, hogy magamra hagyott, legalább összeszedhettem a gondolataimat.

Gyorsban üzentem egyet Anának, hogy egyben megérkeztem, nem zuhant le a repülőgép és egyebek, amikor megláttam Harry katonai kabátját a szekrényében felakasztva… eszembe jutott ekkor valami, valami szörnyen kreatív. Megszabadulva minden ruhámtól mindössze a fekete, újonnan vásárolt csipke szépségemet hagytam magamon, majd könnyedén bújtam bele Harry kabátjába, s sminkes asztala elé felhúzott lábakkal ültem le, majd egy egyszerű mozdulattal bontottam ki az eddig a pillanatig fejem tetejére gubózott hajamat. Konkrétan éreztem, hogy kiráz a hideg olyannyira izgultam. Abban a pillanatban, hogy belép az öltözőbe meg fog látni, a tükörből rögtön látni fogja az arcomat, s talán meg fog állni a szíve, ahogy az enyém lassan már mindjárt megteszi. Egyik pillanatban mindez még nagyon jó ötletnek tűnt, a másikban pedig konkrétan majdnem beutaltattam magam a diliházba, hisz őrültség, amit éppen tettem. De hisz már itt vagyok… s ekkor jött el a pillanat, amikor meghallottam a hangját. Ott a székben fagytam meg. Megállt a szívem.

- Igen… akkor holnap Tom. – hallottam meg a hangját mikor valószínűleg Tom Hardytól köszönt el. Te jó isten, az a színész. Életem volt… s ekkor nyílt az ajtó én pedig szinte levegőt is elfelejtettem venni. Minden bizonnyal állíthatom, hogy a szívem is megállt egy kicsit.

Harry belépett az öltözőjébe, s csendesen bezárta maga mögött az ajtót. Első körben nem vett észre, mert nem erre fordult… viszont amikor mégis így tett megdermedt, s konkrétan pislogni is elfelejtett úgy megragadta a tekintetemet a tükörben. Óvatosan, lassan fordultam meg a székkel, hogy vele szembe kerüljek majd kinyújtva mezítelen lábamat óvatosan tettem le azokat a földre, s keltem ki a kényelmes helyemről.

- Ez egy álom? – törölte meg a tegnapihoz hasonlóan kormos, piszkos arcát én pedig elmosolyodtam. Olyan aranyos volt, mint egy elveszett kisfiú. 

- Álom-e? – kérdeztem vissza és apró lépéseket tettem felé, majd elnyúlva mögötte könnyedén zártam magunkra az öltöző ajtaját egyetlen egy mozdulattal. – Álom-e? – tettem fel ismét a kérdést, majd lassan szétnyitottam kabátomat, hogy Ő is aláleshessem. – Ez neked álomnak tűnik? – néztem végig magamon ártatlanul, majd figyeltem fel rá utána. Azok a gyönyörű zöld szemek. A végzetem lesznek.

- A fenébe is… ilyen álom nem létezhet. – harapta meg alsóajkát, majd egy szempillantás alatt ragadta meg derekamat és vont magához, majd egy egyszerű mozdulattal, ahogy combomra markolt én már dereka köré csavartam lábamat.

- Hiányoztál… eszméletlenül hiányoztál. – szinte szájába beszéltem a szavakat, ahogy a mohó, faló csókok közepette beszéltem hozzá. Mindenhol érintett, mindenhol ahol csak ért, s hasonlóképpen tettem én is, cseppet sem érdekelt, hogy minden egyes pillanat elteltével egyre jobban koszos leszek én is.

- El sem hiszem, hogy itt vagy… - rázta a fejét, s hatalmas tenyere melleimet simogatták. -… elment az eszed. – nevetett a számba, s őszinte örömmel túrtam rövidke hajába.

- Mondtam már, hogy mennyire imádom az új frizurádat? – kérdeztem tőle, s ajkamba haraptam, ahogy éreztem fenekem alatt, hogy nem csak ő maga, de férfiassága is örül jelenlétemnek… kirobbanó meglepetés.

- Nem elégszer… - rázta fejét, s egyszerű lépésekkel indult meg előre úgy hogy az ölében voltam. -… muszáj lefürödnöm, mocskos vagyok. – jegyeztem meg két csók között, majd kirúgva fürdője ajtaját a zuhanykabinban helyezett saját lábamra. Muszáj volt háttal megtámaszkodnom ugyanis majdnem orra buktam, olyannyira kocsonya lett alattam a két lábam. – Maradj ott… s hagyd azokat magadon… én szeretném kibontani az ajándékomat!- mondta s olyan gyorsasággal kezdett megszabadulni őszintén mocskos ruhájától, mintha verseny lett volna ez számára. Egy pillanatra sem szűnt meg a szemkontaktus köztünk, szinte felfaltuk egymást már csak így is. Könnyedén nyitottam ki a vizet, s hagytam, hogy a zuhanyrózsa felettem eláztassa hajamat, majd mellkasomat elérve így hogy a csöppke ruhaanyag még jobban rám tapadjon. Óvatosan simítottam meg nyakamat, s felhúzva egyik lábamat, a talpamat a falnak támasztva engedtem utat kezemnek, ahogy dekoltázsomat túlérve hasamnál is lentebb, s lentebb ment.

- Nem bírsz magaddal. – rázta meg a fejét, s úgy kapta el a kezemet majd helyettesítette azt sajátjával.

- Átutaztam a kontinenst és egy óceánt érted… szerinted mennyire bírok magammal? – érdeklődtem, s erre a kérdésemre mindössze annyi volt a válasza, hogy egy finom mozdulattal szabadított meg aprócska alsómtól.

- Nagyon… hosszú… 3… hónap… volt… ez… - fogta át derekamat, s én újfent ölében voltam, csak ezúttal már semmi sem fedte testünket. Éreztem őt. Éreztem őt magamban ismét. Ha azt hittem eddig a pillanatig, hogy tudtam mennyire hiányzott, akkor ugyan én nagyon tévedtem ugyanis ebben a pillanatban éreztem át igenis nagyon, hogy mennyire hiányzott ő. Nagyon!

- Nagyon… - öleltem át, s nyakába bújtam miközben hátát szinte érintettem, hogy biztos voltam benne, hogy ez nyomot fog hagyni. -… édes Istenem. ÉDES ISTENEM!- ajkaimba haraptam a pillanatban, amikor úgy éreztem, hogy élni nem tudok tovább. Gyors volt, heves, de olyannyira várt, hogy oly egyszerűen rombolt le, hogy még annyira sem tudtam tartani magam, mint amennyire eddig. Minden erőmet kiszipolyozta belőlem teste, megszűntem létezni. 

- Gyönyörű vagy… - simította el arcomba ragadt hajtincseimet.

- Szeretlek. – leheltem ajkaira ezt a szót. Nem volt elég alkalom ahhoz, hogy elégszer mondjam el ezt neki.

- Én is. – mondta, s óvatosan letette lábaimat a földre, majd kezembe, s kezébe is nyomva egy kis tusfürdőt kezdtük egymást mosdatni. – Remélem, emlékszel, amikor azt mondtam tegnap, hogy nem fogsz tudni lábra állni… - bújt a fülemhez és érintette meg a belső combom érzékeny területét. A testem erre még nem volt készen még egyszer… össze fogok esni már most.

- Öledben fogsz innen elvinni, ugye tudod? – vallottam be neki, s egész testemmel tenyerébe simultam. Mint a legcsodálatosabb drog, olyan volt ő számomra.

- Így mutatlak be az egész stábnak. – mondta és ujjai kezdtek el testem érzékeny pontjain.

- Kezdve Tom Hardyval… - haraptam az ajkamba, s nem tudtam, hogy azért tettem ezt, mert olyan pontomat érintette, meg amitől bukfencet vetett a lelkem vagy, mert ebben a helyzetben Tom Hardy merült fel. Szörnyű vagyok.

- Kezdve vele… - csókolt fülem mögötti érzékeny helyre. -… s majd szépen elmesélheted nagy kedvencednek személyesen, hogy miért nem vagy képes a saját lábadon járni… biztosan élvezni fogja… - direkt szívta a véremet, élvezte ezt a helyzetet.

- Nem jobban, mint én ezt… nem jobban… - vetettem hátra fejemet ismét. Ez az ember meg fog ölni… komolyan a halálom lesz előbb vagy utóbb. Éreztem, tudtam.