A NŐ (Sherlock Holmes x Irene Adler)

Sziasztok! Nézzétek csak most ezúttal a Sherlock fanoknak kedvez ez az írásom, remélem elnyeri a tetszéseteket! Mondhatni kicsit féltem tőle, hogy nem tudom visszaadni Benedict Cumberbatch Sherlockjának lényét, de majd arről ti vélekedtek, hogy sikerült-e végül mégiscsak! Jó olvasást, Dorka

Ki kérte? Szabó Virág, a blogomon.

Kiről lesz szó benne? A BBC sorozat Sherlockjáról x Irine Adler

Kinek a szemszögéből lesz írva? Kifejezetten senkijéből ugyanis ez az első történetem, ami E/3-ban íródott.

Miről szól röviden?  Magát a nagy Sherlock Holmesot is meglepi a tény, hogy egy nő képes ennyire felforgatni az életét. De ő nem csak egy nő volt… ő A NŐ volt.

Szavak száma? 2262

U.i.: Remélem Virág tetszeni fog az írás neked, eredetileg nem pontosan ilyen ötletet vetettél fel nekem, de valahogy nekem most ezt sikerült összehoznom, remélem, nem okozok vele csalódást neked! Őszintén várom a véleményedet róla!

- Miiiiiiissssssss Huuuuuuuddsssoooonnn!- Sherlock torkaszakadtából ordította el magát, vagyis gondolta ő. Nem teljesen volt biztos abban, hogy ezt a két aprócska szót hangosan is kimondta vagy csak éppen a gondolataiban visszhangzottak. Ismeretlen érzés volt számára a frusztráltság, még a nikotinelvonás idején, s a házirehab idején sem érezte ennyire furán magát.

Miss Hudson minden egyes lépését kristálytisztán hallotta, pontosan tudta hányadik lépcsőn járt, hogy melyik lábával lép éppen. Csoszog egy kicsit, hisz a csípője újra játszadozni kezdett vele. Ő maga felajánlotta, hogy nézesse meg Mollyval, elintézi neki a patológiai látogatását a kórházban, de erre csak egy válasza volt Miss Hudsonnek: „Majd a holttestemen keresztül!”

- Nem kaptam meg még a teámat. Maga nem hozott nekem teát!- hosszú lábait maga elé húzva kezét térdein pihentette, s ki sem nyitva a szemét állapította meg ezt a tényt.

- Sherlock… hányszor mondjam el még, hogy nem vagyok a házvezetőnőjük? – meg sem erőltetve magát, hogy kinyissa a szemét tudta jól Sherlock, hogy Miss Hudson szemét forgatja és közben fintorog.

- Főznék én… de ez lehetetlenség. – kínosan vigyorgott fel a nőre Sherlock, aki ekkor az ajtófélfának dőlt s úgy nézte albérlőjét. Ő már nem törődött azzal, hogy megfejtse mi is jár Sherlock Holmes fejében, hisz tudta, hogy a világ legjobb kódfejtői sem lennének képesek kibogozni azt a keszekuszaságot, ami abban a göndör fejben lapul.

- Vajon azért, mert lusta lemenni teáért a boltba vagy azért, mert a konyháját kémiai laborrá alakította és gyanítom több ember különböző testrészei lógnak össze-vissza a falról lefele miközben olyan bűz árad kifele onnan, hogy már a földszinten is lehet érezni. Jézusom Sherlock… csináljon magával valamit!- szólta meg Miss Hudson Sherlockot, majd az ablakhoz ment és széttárta a függönyt.

Sherlocknak eddig fel sem tűnt, hogy sötétben voltak. Mondhatni elszokott a napfénytől az elmúlt időszakban, s ha lehetséges volt, bőre még fehérebb lett, mint eddig.

- Vámpírrá akar válni? – tette fel a kérdést minap neki Watson, mit Sherlock csak elengedett a füle mellett.

- Habár Erdélyben nagy kultusza van Drakula gróf legendájának, s az utóbbi években a popkultúra is átölelte ezt a szörnyen gusztustalan és rózsaszín nyáltól tocsogó őrültséget vámpírok nem léteznek, habár egyes szekták tagjai próbálkoznak a vérivással, de előbb vagy utóbb a kórházban kötnek ki. – válaszolt mégiscsak Johnnak, hisz nem tudta megállni, hogy magában tartsa ezeket az információkat.

- S maga utálja a kórházakat!- állapította meg John fel sem nézve a számítógépének képernyője mögül.

- Nem látom értelmét annak, hogy akkor kapjak morfiumot, amikor éppen alszok. Miért nem lehet éber állapotban? Nonszensz. – rázta meg fejét, majd oldalra gurulva kicsit szándékosan leesett az ágyról, s fekvőtámasz helyzetből egy szempillantás alatt felrúgta magát álló helyzetbe. Jó fizikumú ember volt tudta magáról.

- Habár maguknak, akik oly kevés ésszel vannak, megáldva lehet, hogy furán hangzik, s egyszerű szemük nem ismeri fel a helyzetet, de én, ha egy helyben vagyok is dolgozok. Gondolkozok!- ütögette meg mutatóujjával halántékát Sherlock, s olyannyira belejött a beszélgetésbe, hogy már Miss Hudson előtt állt, s lehajolva hozzá kicsit arcuk szemtől szemben volt egymással. – Tudja milyen nehéz dolog ez? Kiszűrni a többiek felesleges IQ csökkentő jelenlétét és csak erre koncentrálni? – nézett farkasszemet Miss Hudsonnel az ifjabbik Holmes, s próbálta leolvasni arcáról reakcióját de valahogy nem ment, az egész napját el tudta volna mesélni két perc alatt, hogy hol járt és kivel és mit csinált, de a mostani válaszát nem tudta megmondani. Ilyen is ritkán fordult elő.

- Újra valami szeren van? – hunyorgott Miss Hudson.

- Hogy az Istenbe lennék Miss Hudson? – tárta szét karját, s 180 fokot pördülve a lendülete megpörgette köntösét körülötte. – Bármennyire is életképtelennek tartom Andersont és csapatát Mycroft felügyelete alatt teljes mértékben kiürítették a lakást. Ráadásul házi őrizetben vagyok, habár azt gondolták nem veszem észre, de rájöttem. Lehet Mycroft emberei hamarabb kapnak magától teát, mint én a bérlője!- szüksége volt a teára, megfordult fejében az a csekély gondolat, hogy az majd megnyugtatja. Próbált naiv lenni, de valahogy az sosem volt az ő területe.

- Ha továbbra is így viselkedik Sherlock… így lesz, Isten bizony így lesz!- tette csípőre kezét Miss Hudson, majd indult meg az ajtó felé, amikor egy a Sherlock által kreált rendetlenségnek már rég nem mondható disznóól közepén meglátott egy burzsuj borítékot, ahogy sehogy sem illett a környezetbe. – Ez meg? – nyúlt volna érte, de Sherlock szinte repült érte, sőt nem is szinte hanem valóságosan ugyanis akkora lendülettel vetődött a borítékért hogy a kávézóasztalt egy az egyben sikerült összetörnie abban a pillanatban ahogy teljes súlyával ráesett.

- Eszébe ne jusson!- sziszegte fogai között Sherlock, s a lehető legtávolabbra nyújtotta el a borítékot Miss Hudsontől.

- Magának teljesen elmentek otthonról Sherlock. – rázta a fejét, majd indult meg most már tényleg az ajtón. – Jobban jár, ha kitakarít végre itt, mert komolyan mondom, ki fogom lakoltatni és engem aztán nem fog érdekelni, hogy melyik drogos hajléktalan ismerősével költözik össze. Értette? – s habár Miss Hudson mindezt fenyegetésnek szánta Sherlock tudta, hogy ez a nő akkor sem bántaná, ha fordítva már megtörtént volna az egész. Egyszerűen túlságosan szerette Sherlockot, mintha csak a saját fia lett volna.

- Nem. – vágta rá Sherlock, majd feltápászkodva az romok közül egy könnyed mozdulattal vágódott el a kanapén arcát annak a háttámlájához nyomva miközben ujjai között ott szorította a levelet. Addig a pillanatig így maradt, míg nem tudta azt, hogy Miss Hudson már a földszinten van. Ezt követően pedig hátára fordulva a magasba tartva a borítékot vizsgálgatta újra azt.

Már egy hete volt, hogy megkapta ezt az üresnek látszó borítékot, de azóta nem nyitotta ki. Egy a Watsonnal való beszélgetés során olyannyira elunta magát, hogy elaludt a kanapén, s mikor felébredt ez a meglepetés ott volt az asztalon, pontosan a szemével egy magasságban. Tudta, hogy nem Watson volt azt, ránézett s rögtön tudta, hogy ez a küldemény csakis egy embertől jöhetett. A nőtől. Irene Adlertől. Meglehet pontosan ez volt annak az oka, hogy azóta sem volt hajlandó kinyitni… egyszerűen csak nézte, s mondhatni óvta azt mindenki mástól. Ha hitt volna teljesen képtelenségekben azt mondta volna, hogy ez a levél volt az, ami miatt az elmúlt napokban a szokottnál is furábban viselkedett.

Nem tudta elhinni, hogy bátyja és Watson is képes volt akkora baromsággal megpróbálkozni előtte, mint hogy Irenet felvették a tanúvédelmi programba. Ez volt az első körös abszolútum, amit bemeséltek neki, majd tudta, hogy Mycroft Watsonnak elmondta az „igazat” miszerint egy terrorista sejt lefejezte a nőt. Ami Mycroft tudása szerint igaz is volt, csak éppen amikor ez megtörtént volna Sherlock „épp ott volt”, s megmentette a nőt. Senki sem tudott róla, s ez volt a lényeg, még maga a brit kormány egy személyben tömörülése, maga Mycroft sem szerzett róla tudomást, s ez volt a nő számára a legbiztonságosabb. Sherlock pedig azt követően is úgy tett, mintha Irene nem is létezett volna. Soha.

Pedig nem volt véletlen, hogy Sherlock éppen a Közel-Keleten járt, mikor Irene feje mondhatni majdnem megvált testétől, hiszen miután ami történt Londonban, Sherlock tudta, hogy a nő veszélyben lesz, még jobban, mint eddig. Rajta tartotta a szemét, s egyszerűen nem bocsátotta meg volna magának, ha valami bántódása esett volna a nőnek. Maga sem értette ezt az érzést, próbált volna a tapasztalatai között valami hasonlót találni, de ilyennel még nem találkozott. Egy hatalmas kérdőjel volt számára ez a nő, ahogyan az újonnan felbukkanása is a városban. Nem szabadott volna itt lennie, semmiképpen sem. A nő „halála” után egy smst sem kapott már tőle, nem volt szabad lebuknia, ennél tudta, hogy Irene is okosabb. Soha nem találkozott még ilyen okos nővel, s ezt muszáj volt elismernie magának is, s akár mindenki másnak. Vetélytársra akadt benne, s ez lenyűgözte.

Meglehet nem akart szembenézni a boríték tartalmával, nem akarta azt, hogy rájöjjön, hogy az „ez az ember nem is ember” Sherlock Holmesnak talán vannak érzései. Felfoghatatlan volt számára ez az egész.

Nem tudta mióta szemezett újfent az érintetlen borítékkal. Talán percek óta, talán órák óta. Teljesen egyedül volt. Miss Hudson nemhogy nem hozott neki teát, de konkrétan a házat is elhagyta. Hihetetlen volt ez a nő.

- A fenébe is… - csúszott ki a száján, s egy borítékvágóval felslisszantotta a boríték szélét majd óvatosan kicsusszantotta belőle a levelet. A levelet, amiben egy szó sem állt, hiába megforgatta, hiába nézegette fénynél, majd UV fénynél, tűz felett semmi. A levél üres volt. Gondolta ő. Majd a következő pillanatban olyan történt, ami hónapok óta nem esett meg. Megszólalt a telefonja, az a bizonyos személyre szabott csengőhang csendült fel. Reflexszerűen kapott a készülékért és olvasta el az üzenetet.

„Azt hittem sosem bontja ki”- első körben nem értette a dolgot, majd abban a 

pillanatban, ahogy elejtette a kezéből mobilját, s vele együtt a levelet is rájött.

A levél papírja minden bizonnyal valamiféle bénító, hallucinogén droggal volt átitatva, ami csakis közvetlen érintés során oldódik fel, Sherlock pedig össze- visszatapogatta a papírt, konkrétan egy idő után még meg is nyalta. Ez a nő lesz a végzete, gondolta majd amint tett volna egy lépést a nappali felé arccal lefele esett a padlóra. Bekövetkezett a teljes sötétség számára.

- Azt hittem már sosem ébred fel. – hallotta meg A Nő hangját, amikor szemhéjai már úgy gondolták, hogy képesek lesznek megmozdulni.

- Maga… - halkan motyogta mindezt Sherlock, s próbált hozzászokni a fényben úszó szoba újdonságához. Nem tudta hol van. Az ablakon habár beszűrődött a fény, a függönyök és a homályos látása nem engedte neki felmérni a terepet.

- Azt hiszem, végre együtt vacsorázhatunk. – mutatott az asztalra a pontosan előtte, az asztal túloldalán ülő Irene. – Eljött az ideje ennek is. – vallotta be, majd vágva egy darabot az előtte lévő húsból fogai közé vette a vadat.

- Magának… nem szabadna… itt lenni… - próbált mozdulni Sherlock, de nem volt ez olyan egyszerű, mint ahogy gondolta. Habár nem volt lekötözve, mégsem érezte azt, hogy képes lenne bármerre is menni. Nem akarta túlbecsülni önmagát vagy különben újfent találkozna a padlóval.

- Tévedés. – rázta meg a fejét a nő, s elképesztő érdeklődéssel figyelte azt, ahogy Sherlock az arcához nyúl, s próbál rájönni arra, hogy miért is fáj a feje. – London a legbiztonságosabb hely számomra jelen pillanatban! Vicces, hogy így vagy úgy, de visszaküld a sors magához. – mosolyodott el, majd megtörölve a száját könnyedén állt fel helyéről és közelítette meg Sherlockot.

- Vicces? Sors? – olyan szavakat hallott Sherlock, ami valahogy sosem szerepelt a szótárában, egyszerűen nem érezte kompatibilisnek a létezésüket az életében. A buták számára találhatták ki őket.

- Jajj Sherlock… ne mozogjon ilyen nagyon hirtelen. Úgy látszik nem látták el a sebeit. – mérte fel a helyzetet Irene, majd egy könnyed mozdulattal ült le Sherlock ölébe s fogta annak arcát tenyere közé. Tudta, hogy ezzel meglepte a férfit, de azzal is tisztában volt, hogy nem tudott tovább várni. Vágyott rá. Magának is nehéz volt bevallania, de Sherlock Holmes elvette az eszét. Nem fordult még ilyen elő vele, soha életében, pedig megélt már egyet, s mást.

- Miss Adler… - Sherlock nem tudta hova tenni a nő ilyen közelségét, s ezen nem segített az sem, hogy a drogok utórengései itatták át testét. Gondolatai, cselekedetei egyáltalán nem voltak a sajátjai.

- Shhhh… - rázta meg a nő a fejét, majd elvéve a ruhaszalvétát az asztalról belenyomta azt óvatosan Sherlock vizes poharába, s egyik ujjával óvatosan elsöpörve a férfi homlokába hulló göndör tincseket gyengéden kezdte felitatni onnan a megszáradt vért. Egy apró horzsolás volt, rosszabbul nézett ki, mint amilyen valójában volt. -… csak ne mozogjon!– kérte a nő, s aprócskát fújt a sebre, amikor megszabadította azt a külső piszoktól. – Tudja… nagyon sajnálom, hogy így összetörte az arcát. – simította végig bőrét tenyerének külsejével, s közben tekintetével hol Sherlock szemébe, hol annak ajkaira figyelt.

- Csak egy horzsolás. – próbált a földön maradni Sherlock és hiába érezte azt, hogy a drog hatása egyre jobban múlik el, mégis egyre kábábbnak érezte magát. Nem volt ura a testének, egyszerűen így nem lehetett az.

- Csak egy horzsolás. – ismételte el Irene is, majd egy apró csókot lehelt arra a horzsolásra, s ami ekkor történt teljes mértékben meglepte. Sherlock önerőből markolta meg derekát, s egyszerű mozdulattal fordította teljesen magával szembe a nőt.

- Ne… játsszon… velem… Miss Adler!- s ekkor már nem azért mondta a szavakat ilyen szóközökkel, mert nem tudott beszélni, hanem azért mert nyomatékosítani akarta mondanivalóját. – Én nem az vagyok, akinek ez bejön… akire ez hatással van. – rázta meg a fejét, s minden egyes szava kiejtésével egyre közelebb, s közelebb húzta magához a nőt.

- Maga megmentett engem… soha nem volt alkalmam megköszönni ezt, tudja jól. – Irene lehunyta a szemét, ahogy Sherlock ajkai majdhogynem megérintették nyakának vékony bőrét. Érezte, hogy minden vágya ez a férfi, s testének sóvárgó kielégítetlenségét csakis ő tudja feloldani.

- Tettem, amit tennem kellett. – válaszolta röviden Sherlock, s ha hitt volna a szellemekben, azt mondta volna, hogy testét éppen megszállta egy ugyanis szabályszerűen nem volt a maga ura. Csak a szavai voltak, amik megmaradtak neki, minden mása mintha párbeszédben lett volna a nő testével. Nem hitte el.

- Több volt az annál… egészen odáig követett… miért? – s a nő ekkor kinyitotta a szemét, s mélyen Sherlock szemébe nézett. Próbálta megtalálni a választ, próbálta megfejteni az évszázados rejtélyt, amire talált ugyan egy sajátos választ, de annak létezésében egyszerűen naiv lett volna hinni. – Miért Sherlock? Miért? – újra, s újra feltette a kérdést, s érezte, ahogy teste alatt a férfi teste egyre jobban megfeszül.

- F…- ajkain ragadtak a szavak, a nagy mindent tudó, mindenre van válasza Sherlock Holmes elnémult.

- Nem hallottam. – rázta a fejét Irene és pislogni, sem mert, nem akarta elfecsérelni a pillanatokat azzal, hogy ilyesmit tett. Minden pillanatban látni akarta őt… nem csak álmaiban, nem csak gondolataiban, hanem a valóságban is.

- Féltettem magát!- nyögte ki végül Sherlock, s valószínűleg ezzel nem csak Irenet lepte meg, hanem saját magát. Így hangosan még sosem mondta ki ezt. Ez nem rá vallott, hogy egy nő így elvegye az eszét, s az igazság az volt, hogy most sem egy nő tette azt… hanem A NŐ.