Sziasztok!
Hoztam is nektek a Klaroline történet második, s egyben utolsó részét. Magam
sem gondoltam, hogy amikor elolvastam ezt a kívánságot, hogy rögtön két részben
fogom megírni, de egyszerűen annyira elöntött az ihlet, hogy muszáj volt így
tennem. Amúgy is egyik nagy kedvenc párosom a Klaroline páros, szóval könnyű
dolgom is volt a történetükkel játszani a fejemben! Remélem tetszeni fog ez a
rész is! Tudjátok a kívánságokat továbbra is várom, úgy kb. bárhol! Jó
olvasást, puszilok Mindenit! Dorka
Ki kérte? Cintia,
egy kedves ismerősöm.
Kiről lesz
szó benne? Caroline x Klaus, de a TVD világ többi szereplői is
felbukkanhatnak benne.
Kinek a
szemszögéből lesz írva? Caroline
Miről szól
röviden? Vannak érzések, amiket egyszerűen felesleges tagadni ugyanis
előbb vagy utóbb úgyis napvilágot látnak, hisz elkerülhetetlen hogy ne így
legyen.
Szavak
száma? 3638
Ez a Tagadhatatlan folytatása, amit pedig itt érhettek el.
- Caroline!- Bonnie szinte oly boldogsággal és örömmel
karolta át vállamat, mintha legalább évek óta nem látott volna, pedig ma 10
percre tűnhettem el, annál több nem lehetett. – Hova tűntél ilyen sokáig? –
érdeklődött, s közben, már ha akartam, ha nem a kocsik felé irányította
lépéseinket.
- Csak leadtam a talárt. – a lehető legtermészetesebb módon
válaszoltam neki, mindenféleképpen normálisan kellett viselkednem, hiszen nem
mondhattam még el nekik semmit. Még.
- Ráértél volna még… - forgatta a szemét, de közben mégis
valahogy az arcomat kémlelte. Nem voltam benne biztos, hogy a Bennett boszi
hitt nekem… mégiscsak egy boszorkány, s annál fontosabbként… mégiscsak az egyik
legjobb barátnőm. – Biztos minden rendben? – állított meg már rögtön a kocsink
mellett mielőtt még beszállhattunk volna.
- Tudod… ez az egész. Ez a nap. Hihetetlen, hogy megtörtént. –
mosolyodtam el, s talán még egy könnycsepp is legördült az arcomon. Újonnan
adott őszintébb, második válaszommal megadtam neki azt a választ, amivel
egyáltalán nem füllentettem egy kicsit sem... Minden szavam igaz volt, csak
talán ő is mást értett ki belőle... s talán én is máshogy értelmeztem. Talán.
- Ohhh Caroline Forbes… még nincs itt az ideje a sírásnak. –
ölelt át csillogó szemeivel, s hallottam, ahogy halkan, de örömteljesen
elkezdett szipogni. Érzelmektől túlcsordult pillanatok elé fogunk még nézni ma.
S ekkor kellett rájönnünk, hogy az ijedtség is egy igen valós érzelem, ugyanis
épp „egymást nyugtattuk”, amikoris Damon volt olyan kedves, s hirtelen
megnyomta kocsijának a dudáját. Mindketten hatalmasat ugrottunk.
- Szöszikém… már így is egy órát vártunk rád, mert
kirándultál az egyetemen… örülnék, ha végre betennéd a formás kis fenekedet a
hátsó ülésre és elindulhatnánk, ugyanis éhen halok… hacsak nem akartok gyalog
jönni utánunk. - nem láthattam Damon arcát, de biztos vagyok benne, hogy az a
tipikus zsivány mosoly ült az ajkain, szemein. Az, hogy egy órát voltam oda
pedig teljesen hihetetlennek tűnt, mármint… teljesen elvesztettem az időérzékemet.
– Áúcs… - hallottuk felszisszenni Damont… Elena minden bizonnyal oldalba vágta
kommentje miatt. Fiúk előtt a barátnők, ez alapszabály, s ezt igazolta, ahogy a
visszapillantó tükörben ránk kacsintott.
- Én ugyan ezekben a sarkokban nem fogok annyit sétálni… eszetekbe
ne jusson. – háborodott fel drámaian Bonnie, majd egy könnyed mozdulattal
kinyitotta az ajtót maga előtt, s becsusszant várva engem is maga mellett.
Kisebb nagyobb nehézségek után, de elindultunk.
- Valaki elmondaná nekem, hogy miért fogyott el odakint a
jeges doboz? – szinte berepültem a konyhába, s vontam kérdőre a személyzetet,
akinek egyik igen egyszerű feladata az lett volna, hogy sohase hagyjanak semmit
sem üresen. Semmit sem.
- Miss Forbes… - az egyik felszolgáló remegő hanggal próbált
megszólalni.
- Nem hiszem, hogy agysebészet feladat lenne ezeket a
jégkockákat… - s ekkor egyet a pulton lévő dobozból a kezembe vettem. -… a
kinti tartójukba beletenni. – sziszegtem, s abban a pillanatban millió kis
darabra roppantottam a kezemben lévő darabot. További opcióm az lett volna,
hogy a fiúnak dobom, de lehet annak vérontás lett volna a vége, ma pedig itt
senki sem fog ilyet okozni, főleg nem én. Vagyis nagyon reméltem.
- Igenis kisasszony… igenis. – s ekkor pislogás nélkül
ragadta meg a dobozt a srác, s indult meg kifele. Mély levegőt kellett vennem,
s uralkodni magamon, mert éreztem, hogy ma még fel fogok robbanni vagy csak éppen
simán meg fogok semmisülni. Szó szerint minden bajom volt. Amennyire sikerült a
kocsiúton lenyugodnom, s a parti elején viselkednem annyira jött vissza a későbbieknek,
annak a viselkedésnek a teljesen ellenkezője. Jobbnak láttam hát úgy kb.
mindenkit elkerülni, mert egyszerűen nem tudtam volna tartani magamat, s valami
olyat mondtam volna, amit nem kellett volna. Még.
- Ugye ezzel a pohárral nem fogod ugyanezt tenni? – hallottam
mögülem egy hangot, majd egy érintést éreztem, ahogy Tyler a kezembe helyez egy
pezsgőspoharat, amit mielőtt ránéztem volna vagy éppen megköszöntem volna
húztam le szemrebbenés nélkül.
- Odakint és bent is millió meg egy fok van, mintha a
valóságos pokol kapujában lennénk erre ezek a felszolgálók annyira életképtelenek,
hogy a jeget töltsék állandóan. Nem hiszem el!- ráztam a fejemet, majd Tyler
poharát is kisajátítva azt is megittam. Muszáj volt lehűtenem magam, muszáj
volt.
- Láttam, hogy Damon elővett egy féltett üveg whiskyjét… -
hintette el előttem az információt, mire felcsillant a szemem. Ráérzett, hogy
mire van szükségem.
- Ami véletlenül el fog tűnni előle. – hunyorogtam sunyin,
majd elindulva a nappali felé felmértem, hogy hol is az említett dolog, majd
egy egyszerű mozdulattal csentem el saját magam számára, anélkül hogy bárki is
észrevette volna… hálát adtam az égnek a szupergyorsaságért.
- Jég!- emelte maga elé Tyler a dobozt, majd követett, ahogy
a lépcsőn megindulva a pincébe tűztem ki célomat. Minél távolabb a többiektől,
annál jobb… minél hűvösebb helyen, annál jobb. Mondjuk, lehet nem volt
megfelelő dolog éppen Tylerrel és egy üveg whiskyvel eltűnni, de ha az utóbbi
dologra több figyelmet szentelek, akkor nem lesz semmi probléma. Reméltem.
- Igazán hiányoznak ezek a pillanatok!- jegyezte meg amikor
lekuporodva a bortartó polcok alá koccintottuk a hűs whiskyvel.
- Ez továbbra is szörnyű!- fintorogtam, ahogy megittam az
első kortyot… de pont nem érdekelt, tekintve hogy bizonyított tény volt, hogy
minél többet iszol belőle annál kevésbé fog érdekelni az íze.
- Mai napig nem tudom megérteni, hogy Damon hogy bírja
meginni. – nevette el magát, de ő is ugyanúgy lehajtotta azt, ami a kezében
volt.
- Nekem is hiányzik ez… tudod, mindannyiunknak hiányzol. –
vallottam be, s már szolgáltam is magamnak kifele a következő kört. – Örülök,
hogy végre képesek vagyunk beszélgetni így… civilizáltan. – ismertem el, s
hátradűlve behunytam a szememet egy kicsit, s hagytam, hogy az alkohol
dolgozzon bennem.
- Nem tudom, hogy lehetséges az egész, de mai napig megvan az
a sebhelyem itt, amikor belém vágtad azt a dohányzóasztalt… - nevetett fel, s a
szíve mellett megütögette a bőrét. Elnevettük magunkat.
- Ígérem, hogy most ilyen nem fog történni… - néztem rá
kicsit félve.
- Hát ennek örülök. – kacsintott rám. – Tudod… őszintén
sajnálom, hogy nem voltam itt édesanyád temetésén. Őszintén. Mai napig mérges
vagyok magamra. – tette térdemre kezét mire összerezzentem, rendesen
megfeszültem az érintése alatt. Ezt nem volt szabad. Észrevette, s elhúzta a
kezét… nem csinált belőle nagy ügyet.
- Nem kell… - ráztam meg a fejemet. – Abban a helyzetben
mindez… érthető volt. – s a torkomban megragadt egy gombóc abban a pillanatban,
ahogy az egészre gondoltam. Lassan 4 hónapja történt már mindez, de mintha csak
tegnap lett volna. Míg Klaus a városban tartózkodott addig Tyler nem tehette be
a lábát a határon belülre, mármint nem, csak azért mert ezt az előbbi
kitalálta, hanem szó szerint… fizikailag képtelen volt rá valamiféle hibrid,
hókuszpókusz távoltartásos varázslat miatt. Ami azóta egyértelműen meg lett
törve… hisz tudom mi történt a diplomaosztó után. Te Jó Isten!
„Tyler volt az első szerelmed… én az utolsó
szeretnék lenni” – visszhangzott a fejemben a mondata újra és újra.
– Tyler… - kezdtem el motyogni, majd nem tudom mit kapott
ekkor a fejem, de megívva a poharamba kitöltött tekintélyes mennyiségű whiskyt
muszáj volt innen eltűnnöm. Muszáj. - … bocsánat, de én ezt… nem tudom.
Bocsánat… bocsánat. – szabadkoztam, majd ruhámat megragadva rohantam vissza
felfele, ahonnan alig néhány perce jöttünk le.
- Caroline… mindenhol téged kerestünk!- Bonnie éppen Elenába
karolva sétált felém, amikor rám találtak az előtérben, mintha csak a sors
rendezte volna így.
- Helyes!- csaptam össze a tenyereimet. – Ugyanis beszélnünk
kell!- jelentettem ki, s talán némileg ez a folyékony bátorság kellett hozzá,
de most már muszáj volt kiadnom magamból ezt az egészet. Nekik muszáj volt
tudniuk, előlük ezt nem rejtegethettem, hiszen ők voltak a legjobb barátaim. Ők
mindent tudtak rólam. Mindent.
- Szóval?- érdeklődött Elena, én pedig úgy csaptam be Stefan
szobájának ajtaját utolsóként belépve, mintha csak le akartam volna onnan
szakítani.
- Jobbnak vélném, ha leülnétek… - bólintottam a székekre, s
míg ők nem tettek úgy én előttük járkáltam le, s fel. Próbáltam szavakat
találni a gondolataim kifejezésére, de elég nehéz volt. Igen a nagy Caroline
Forbesszal is megtörténhetett ez, most meg is történt.
- Caroline… mi történt? – kérdezte Bonnie, de én csak egy
ssssshhhsel leintettem, mert még éppen nem voltam kész. Magammal harcoltam a
fejemben, ami elég nehéz partnernek bizonyult a látottak szerint.
- Feltételezzük fel, hogy… - egy pillanatra sem álltam meg,
nem bírtam volna egy helyben maradni, inkább továbbra is járkáltam, mint egy
ideges tanár néni. -… találkoztam egy szörnyeteggel, egy valódi szociopatával…
aki úgy tűnt, hogy meg akart csókolni… s kiderült, hogy én is meg akartam őt…
szóval csókolóztunk és… addig bonyolódtak a dolgok, míg le nem feküdtünk. –
elég erősen haraptam meg alsóajkamat, belegondolva az egészbe is kirázott a
hideg.
- Várjunk csak… - a lányok a fejükben pakolgatták össze a
hallottakat, oly hangosan járták az agykerekeik, hogy szinte hallottam őket
forogni. -… ez… mikor történt? – tette fel a kérdést Bonnie.
- A diplomaosztó után. – válaszolt Elena olyan
magabiztossággal, mintha ténylegesen tudta volna a választ. Előttük úgy látszik
tényleg nem voltak titkaim, szó szerint nem lehettek… valódi Sherlock Holmesok.
- Klaus itt van a városban? Ott volt a diplomaosztón?
Lefeküdtél Klausszal a diplomaosztó után Caroline? – oly hevesen tette fel a
kérdéseket Bonnie, hogy szinte leesett az ágyról. – Azt hiszem, erre innom kell…
sokat. – jelentette ki, mire Elena felpattant és gyorsaságának köszönhetően
felkapott egyet Stefan italai közül és odahozta maguknak. Gond nélkül ittak
bele az üvegbe, a pohárral való szórakozásra nem volt idejük, de kedvük sem.
- Kérhetnék én is? – álltam meg végül, s kinyújtottam feléjük
a kezemet. Gondolkodás nélkül adták oda nekem az üveget, mire én akkora adagot
húztam le belőle, hogy meglehet, ha ezt egy élő ember tette volna azon nyomban
aláírta volna a halálos ítéletét. A vámpírok szervezete kicsit másképp
működött. Szerencsére.
- Szóval még nincs vége. – vonta le a következtetéseket
Bonnie az alapján, hogy a fél üveg tartalma eltűnt az én körömnél.
- Nincs. – ráztam meg a fejemet, s visszaadtam neki az
üveget, majd stabilan megálltam velük szemben, s mély levegőt vettem… előbb
vagy utóbb túl kellett rajta lennem. – El fogok vele menni. – oly gyorsan
mondtam ki, hogy talán meg sem hallották. Behunytam a szemeimet, miután
megtettem ezt, sőt igazából összeszorítottam azokat olyannyira, hogy szinte már
fájt.
- Hogy micsoda? – kérdezett vissza Elena meglepődve.
- El fogom hagyni Mystic Fallst… még ma este. – mondtam ki a
teljes információt, majd szépen lassan óvatosan kinyitottam a szememet. Nem
tudtam leolvasni az arcukról semmit sem… semmit az ég adta világon.
- Mégis hova mész? – próbált minél többet megtudni Bonnie, s
eddigre Elena már a második üveggel tért vissza az asztalhoz, ahol pedig szépen
lassan én is helyet foglaltam.
- Nem tudom. – rántottam meg a vállamat, majd egy egyszerű
mozdulattal homlokomat az asztalnak ütöttem. El sem hittem, hogy ezt teszem.
Tényleg megteszem. – Mondjatok valamit… kérlek… ez a csend… őrjítő. – mondtam kétségbeesetten,
s tenyeremben támasztottam meg arcomat, ahogy az asztalon könyököltem.
- Szereted azt a… gyilkos hajlamú, ámokfutó, őrültet? – Elena
egy olyan kérdést tett fel nekem, amire nem számítottam, de úgy tényleg nem.
- Igen… - vallottam be talán kicsit félve. -… azt hiszem,
szeretem… s nem csak szeretem, őszintén szerelmes vagyok belé. – mondtam ki
végre igazán hangosan, s ekkor tudatosult bennem csak igazán ez az egész.
Tényleg kész voltam megtenni. Végre. Eleredtek a könnyeim, szinte tűzforró
lávaként folytak végig arcomon. – S tudom, hogy szörnyen kellene éreznem magam
miatta, de már nem tudom… egyszerűen nem megy. Rengeteg szörnyű dolgot tett,
rengeteg ismerősünket megölte…
- Úgy érted fél Mystic Fallst… - tette hozzá Bonnie.
-… igen. – bólintottam kínosan. – De egyszerűen nem tudok
ellene tenni. Próbáltam, de nem megy. Azt hittem, hogy a gyász el fogja nyomni,
de nem tette. Igazából ez volt az érzés, ami életben tartott… nem hazudok. Már
a temetés után azt akarta, hogy vele menjek… amikor ő is elment, de nem tettem.
Nem voltam rá felkészülve. Visszautasítottam és a lelkébe tapostam,
megbántottam. Szörnyű dolgokat vágtam a fejéhez. Úgy gondoltam, hogy megszerzem
a diplomát szépen, s szépen lassan felépítem itt az életemet, ahogyan mindigis
terveztem azt, de azután a beszélgetésünk után… egyszerűen nem ment. Valahogy
semmi sem tűnt helyesnek. – ráztam a fejemet, s most már két kezemben fogtam a
fejemet. Most aztán meg fognak gyűlölni, tudtam… éreztem. Itt hagyom őket, a
legjobb barátnőimet, s nem is akárkiért… egy teljesen beteg egyedért… aki
évekig megkeserítette az életünket, én most pedig… önszántamból akarok vele
élni, vele lenni. Nem hittem el. Képtelenség volt.
- Szóval ez egyben a… búcsú buliddá is alakul? – tette fel a
kérdést Bonnie. Eddig szótlan volt, s mérges azt hiszem… de tényleg. Féltem a
reakciójától, viszont meg tudtam érteni. Őszintén.
- Azt hiszem… - haraptam be szám belsejét, s úgy figyeltem
őket. – Nyugodtan megmondhatjátok, hogy gyűlöltök és hogy elmebetegnek
tartottok… komolyan. El tudom viselni… sőt hiszek is nektek, mert tényleg az
vagyok. Egy őrült, irányításmániás vámpír, aki egy elmebetegbe szeretett bele,
akinél hasonlóképpen nincsenek otthon. – nevettem el magam kínosan.
- Gyűlölünk? – kérdezett vissza Bonnie teljesen meglepődve. –
Ugyan Caroline… - legyintett és felállt, majd mellém sétált, s tett így Elena
is. – Úgy látszik az őrültek vonzzák egymást!- nyújtotta felém a kezét, mire én
azt félve elfogadtam, s engedtem, hogy felhúzzanak, hogy megölelhessük egymást.
Mindennél többet számított nekem ez a pillanat. Be akartam volna keretezni, s
feltenni a falamra, hogy mindig láthassam. Mindig.
- Tudod… Damon sem egy virágszál… - jegyezte meg Elena, mire
muszáj volt elnevetnem magam, de nem csak én voltam az egyetlen, aki így tett.
Mind a hárman jóízűen kacagtunk.
- A kisebbik rossz. – forgatta a szemét Bonnie, de látszott
rajta hogy elfogadta azt, amit mondtam... s talán még boldog is volt? Úgy tűnt.
– Tudod… ha erre van szükséged, ha ezt érzed jónak… én támogatlak, tényleg.
Csak tudd, hogy… szörnyen fogsz hiányozni! Szörnyen! Még talán annál is
jobban!- vallotta be, mire a nyakába borultam ismét.
- Ti is nekem… - s ekkor eltört a mécses, nem kicsit… nagyon.
-… el sem tudom hinni, hogy ezt fogom tenni. Komolyan. – újra magunkhoz vonva
Elenát, konkrétan nem akartam elengedni őket, ennek a pillanatnak nem volt
szabad véget érnie.
- No és a többieknek hogy fogod ezt… beadagolni? –
érdeklődött Bonnie. Nohát, igen… habár az első kör lement, jött egy második is,
egy nagyobb falat.
- Megjátszhatnám a halálomat? – jutott eszembe, mire Bonnie
szeme majdnem kiesett a helyéről.
- Igen… kifejezetten őrült vagy. – veregette meg Elena a vállamat, majd szépen
elindult az ajtó felé. – Azt hiszem megadva a kezdőlökést összehívom Stefanékat
a nappaliba… jobb hamarabb túlesni rajta!- tárta szét karját Elena, majd el is
tűnt a szemünk elől.
- Tudod… sosem hittem volna, hogy Klausnak van szíve… -
viccelődött Bonnie, mire megfagyott bennem a lélek meg úgy minden.
- Bonnie… mi van, ha hülyeséget csinálok? Mi van, ha életem
legnagyobb hülyeségét készülök elkövetni? – pánikoltam be, mintha konkrétan
esküdni készülnék.
- Caroline Forbes vagy… mindig nagyon jól tudod, hogy mit
akarsz… s úgy látszik, hogy ezúttal ez a dolog egy emberben összpontosul… egy
Mikaelsonban. Tudod… érdekes ez az élet… lehet egy nap még én is egy vámpírba
leszek szerelmes… soha sem lehet tudni… egy olasz macsó vámpírba… -
gondolkozott el, s azt hiszem fejében már nagyon jól eljátszott a képzelőereje
által megalkotott ismeretlen idegennel.
- No és hogy fogják hívni? – érdeklődtem.
- Hmm… talán az Enzo név egészen elfogadható… - gondolkozott,
s biztos voltam benne, hogy már fejében az életét leélte ezzel a képzeletbeli
Enzoval. Az igazság az, hogy sosem lehet tudni, hogy mit fog hozni a jövő…
sosem. – Most már viszont értem mit keres rajtad ez az ismeretlen férfi
nyaklánc… - mutatott nyakamra, ahol a ruha anyaga alatt valami ismeretlent
véltem felfedezni. Eddig a pillanatig fel sem tűnt.
- Észre sem vettem… - érintettem meg, s lehunyva a szememet
elmosolyodtam. Klausé volt ez a darab, éreztem a tapintásából, közvetetten, de
itt volt velem.
- Woooaaaa… - nem hittem a szememnek, amikor már javában
sötétedés után kiértünk a Mystic Falls külterületén található magánrepülőtérre
ahol egy magángép várt minket… a dolgok nem lettek elaprózva. -… ez…
elképesztő. – szálltam ki a kocsiból, ahogy Klaus kezét ajánlotta nekem.
- Ígértet tettem neked, amit szándékomban áll betartani. –
bújt a fülemhez, ahogy könnyedén átkarolta derekamat miközben az emberei már
pakolták is felfele a cuccainkat a repülő belterébe.
- Sosem utaztam még… magánrepülővel. – hatalmas volt a gép, s
mindezt az egészet két ember miatt. Hihetetlen.
- Hozzá kell szoknod majd… tekintve, hogy ez a
legkényelmesebb módja az utazásnak a kontinensek között, s tekintve hogy már
hozzám tartozol… - s ezzel a mozdulattal könnyedén az ölébe kapott, s úgy
indult meg felfele a lépcsőn. -… mindent megadok neked, minden gyönyörűt
megmutatok neked, minden élményemet megosztom veled. – s ahogy sorolta ezeket a
dolgokat egyre jobban olvadtam el karjában. Egészen biztos voltam benne, hogy ezek
után esélytelen lett volna, hogy megálljak a saját lábamon.
- Klaus… - szinte csak suttogtam a szavakat, s örömmel
konstatáltam a tényt, hogy amikor felértünk a fedélzetre ő nem külön ültetett
le engem, hanem ahogy leült ő engem megtartott az ölében továbbra is.
- Igen szerelmem? – simított fülem mögé egy kósza hajtincset,
s annak útját gyengéden apró csókokkal fedte.
- Milyen hosszú lesz a repülőút? – nyitottam ki a szememet
csak azért, hogy magam előtt láthassam gyönyörűségeit.
- Hosszú… nagyon hosszú… - kacsintott, mire tér, idő megszűnt
számomra, s egyértelműen úgy kaptam ajkai után, mintha az életem múlt volna
rajta… s most azt hiszem tényleg így volt.
- Tudod… sosem kérdeztem meg, hogy… hogyan is reagáltak a
barátaid a hírre. – ölelte át derekamat, amikoris utánam jött a teraszra ahol
percek óta csodáltam a gyönyörű bajor tájat, egyszerűen nem tudtam betelni
vele, főleg hogy szállodánkkal pontosan szemben, a távolban volt a
Neuschwanstein kastély díszítette a zöldet, ami minden kislány hercegnős álma,
hiszen Disney maga is erről a kastélyról inspirálódva alkotta meg Hamupipőke
kastélyát. Igazi hercegnőnek éreztem magam már attól, hogy ily közel voltam
hozzá.
- A lányok elfogadóak voltak… - gondoltam vissza. -… ahogy
Stefan is. Damon ha tudott volna minden bizonnyal elátkozott volna, sőt
többször megkérte Bonniet, hogy vizsgáljon meg nem állok-e valami bűbáj alatt,
vagy ha nem ez volt a helyzet, akkor ő maga tegyen rám valamit csakhogy el ne
tudjam hagyni a házat… - mosolyodtam el, mire ő pedig fogta, megfordított
magával szembe és könnyedén a párkányra ültetett.
- Úgy látszik, mégiscsak van valamiféle emberség abban a
Damonban… félti a barátait… - mosolyodott el Klaus, ahogy ujját végighúzta
arcomon, ajkaimon majd szépen lassan az oldalamon is egyre jobban, s jobban
eltűntetve rólam a fehér lepedőt, ami fedte testemet.
- Matt olyan volt, mintha meg sem hallotta volna, gyanítom
nem akarta megérteni… Damonnal összefogva elmegyógyintézetbe szeretett volna
zárni… azonnal. Tyler pedig… Tyler pedig talán sohasem fog velem újra szóba
állni. – hunytam le a szememet, s próbáltam feldolgozni az egészet. Valamit
nyersz, valamit elveszítesz, ez az élet kegyetlen rendje, s nekem pedig bele
kellett törődnöm.
- Ha gondolod… - kezdett bele, de mielőtt bármit is
mondhatott volna megakadályoztam.
- Szó sem lehet róla… - ráztam a fejemet. -… el sem tudom
képzelni mi fordult meg a fejedben, de eszedbe ne jusson még egyszer. –
fenyegettem meg. – Mindenki életben marad, senkit sem igézel meg, senkit sem.
Értve van? – néztem egyenesen a szemébe mindenféle pislogás nélkül.
- Szeretem, amikor így beszélsz… ilyen határozottan. –
incselkedett s egyre szorosabban húzott magához mindaddig, míg meg nem emelve
kissé dereka köré csavart lábaimmal együtt indult meg a hálószoba felé. – Azt hiszem…
ideje lenne reggeliznünk… - mosolygott ajkaimba, majd gyengéden letéve a puha
matracra vette át testem felett az igazi irányítást.
Őszintén úgy éreztem magam, mintha csak a legtökéletesebb
mézesheteken lennék, aminek sosem lesz vége. Soha. Annyi szörnyűség után
olyannyira lélektisztító dolog volt úgy konkrétan semmivel sem foglalkozni,
egyszerűen átengedni magam neki. Soha senki sem hitte volna el nekem, még
Bonnieék sem, hogy Klausnak igenis volt lelke, igazán gyönyörű lelke… csakhogy
nem mindenkinek engedni, meglátni azt, én pedig úgy tűnt igazán szerencsés
voltam, talán a világ legszerencsésebb lánya, mert én megismerhettem igazán őt.
Nem gondoltam volna sosem, hogy valaki el tudja nálam érni azt, hogy ne
törődjek semmivel… s itt nem arra gondolok, hogy érzéketlenné váltam vagy
hasonló, egyszerűen le tudtam küzdeni az irányításmániámat, s átengedtem magam
neki. Ő volt az egyetlen, aki érdekelt.
Bejártuk Dél-Amerikát, argentin tangót tanultunk a
legjobbaktól, jártunk a legszebb szigeteken, a leggyönyörűbb fák között,
hallgattunk jazzt kis helyeken, hatalmas koncerttermekben Tony Bennettnek és
Lady Gagának köszönhetően, de a szívemhez talán az egyik legközelebbi hely
talán a Schönbrunni kastély lett, s maga Bécs. Klaus elmesélte, hogy járt itt
Ferenc József császár idején, s volt szerencséje személyesen is találkozni
Sissivel (amin nem lepődök meg, ha nem is igézéssel, de szavaival, sármjával
bárhova képes volt bejuttatni magát, ez tagadhatatlan), akiről azt állítja, hogy
rengeteg közös tulajdonságunk volt, s hogy minden bizonnyal kijöttünk volna. A
határozott, makacs lányok minden korban a kedvencei voltak.
- Akarom tudni, hogy ezt az egészet, hogy szervezted le? –
kérdeztem tőle, amikor a Louvreben ültem egy padon, miközben ő pedig éppen…
festett engem. A múzeum kellős közepén. A múzeumban, aminek ezen részén csakis
mi voltunk. A világ egyik legismertebb, s leglátogatottabb múzeumjának falai
néma csendbe burkolódzott, mert Klaus úgy akarta, mert a fejébe vette, hogy itt
fog lefesteni engem.
- Caroline kedves… ne mozogj! – rázta a fejét, s tekintete
visszatért a vászonra.
- Klaus!- szóltam rá hangosabban.
- Caroline… megnyugodhatsz. Egy vércsepp sem csordult ki, nem
esett senkinek sem baja. Néhány óra erejéig csakis miénk a hely… úgy hallottam
valami műszaki probléma miatt, átrendezés… - magyarázott, s rám kacsintott… én
pedig végre ténylegesen megnyugodtam, habár nem tudtam megállni, hogy ne
forgassam a szemeimet rá… egyszerűen elképesztő volt ez a férfi.
- Jó… - tértem vissza ahhoz a pózhoz, amibe beállított engem,
ami mondhatni egészen kényelmes volt így már, hogy nem idegeskedtem. – No és
mit fogsz csinálni a képpel? Vicceskedve majd felakasztod a többi kiállított
kép közé és majd várod, hogy mikor veszik észre? – érdeklődtem tőle, mire
hátracsapta kissé fejét és elnevette magát. Az egész terem tőle zengett… a
legszebb dolog volt, amit valaha hallhattam.
- Nem. – rázta a fejét, majd letette a palettáját, s kezébe
véve a vásznat felém indult meg.
- Hanem? – tettem fel a kérdést tőle tényleg érdeklődve.
- Reméltem majd hogy megtisztelsz azzal, hogy együtt
válasszuk ki a helyét a közös otthonunkban… New Orleansban… - s ekkor felfedte
az eddig készített művét, amitől konkrétan leesett az állam. Klaus több mint
tehetséges festő volt.
- Ez… csodálatos… - képedtem el, s nem hittem a szememnek.
- A modellemnek köszönhetem… az egyetlennek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése