Egy éjszaka (Nick Jonas)

Sziasztok! Nézzétek ma is hoztam nektek valami olvasnivalót, ezúttal Nick Jonas „főszereplésével”! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást hozzá! Puszilok Mindenkit, Dorka

Ki kérte? Cinti barátnőm vetette fel ezt az alapötletet, s mivel korábban már Joe kapott egy történetet tőlem a Jonas tesók közül, így most Nick volt a soron következő!

Kiről van szó benne? Nick Jonas x Olena (Nick gyerekkori legjobb barátja)

Kinek a szemszögéből van írva? Olena

Miről szól? Egyetlen egy váratlan éjszaka is meg tudja változtatni az életedet, a kapcsolatodat a legjobb barátoddal.

Hány szó? 3805

Nem volt se egyszerű, se könnyű úgy döntenem évekkel ezelőtt, hogy hátam mögött hagyom Dallast. Akkoriban nyomós indokom volt ezt tenni, egyszerűen minél messzebbre akartam kerülni, egy olyan helyre ahol senki sem ismer, ahol senki sem keresne… még ő sem. Teljesen újra kezdeni, 18 évesen egy idegen városban nem volt egyszerű, főleg az én sajátos helyzetemben. Szüleim sem könnyen mentek bele a dologba, de kezdetben nem tudtak semmit… senkinek sem meséltem az állapotomról. Senkinek. Olivia érkezéséig ők sem tudtak arról, hogy egyáltalán létezik bennem az a csöppség… akit ők unokaként nevezhettek. De születésekor az Istenek úgy akarták, hogy kiderüljön a dolog, s ne tudjam előlük többet titkolni… pedig néhány hónapot szerettem volna még a homályban maradni. Nem sikerült… s végül nem is bántam. Azt viszont, hogy titokban tartsák Olivia létezését nem volt egyszerű dolog számukra, hosszú s fárasztó vitánk voltak a témával kapcsolatban, de végül én győztem. Nem akartam, hogy Dallasban bárki is tudjon arról, hogy anyuka lettem. Senki. Időbe tellett, míg ezt elfogadták, de végül a kis csöppség felcseperedését látva megenyhült a szívük. Ők jöttek mindig hozzánk, s mi Dallasba régen nem tettük be a lábunkat. Okkal.

A lehetséges esélyét is el akartam kerülni bármiféle veszélyes találkozásnak… ezért sem értem, hogy miért mentem bele abba, hogy mégis Dallas utcáit járjam a nyáron. Talán meglehet édesanyámék 30. házassági évfordulójának ünneplése elég indok volt magam számára is. Anya nem tudott róla, hogy hazajövünk, apával volt ez egy cseles titkunk, meglepetésünk. S csak reméltem, hogy nagyon mással nem is fogunk találkozni. Azóta, hogy megtudtam, hogy Olivia létezik, azóta nem voltam itthon… s 5 év igen hosszú idő. Azóta nem láttam innen senkit. Egy barátomat sem. Őt sem.

- Olivia kedves… ha minden második kirakatnál leragadsz, sosem érünk oda a nagyiékhoz tudod… - guggoltam le kislányom mellé, aki újfent megtorpant egy kirakat előtt. A csillogó, tündérjelmezek egyértelműen felkeltették egy 5 éves figyelmét.

- Anyaaaa…- zsiványan nézett rám, majd a kirakatra. Akart tőlem valamit, s már most okosan csinálta ezt.

- Először jussunk el a nagyiékhoz, s utána üzletelhetünk… talán megemlítheted a nagypapinak is. – vetettem fel egy ötletet, s rögtön felcsillant a kis csodám szeme. Imádta a nagyapját, mindennél jobban, s tudtam, hogy csak meg kell őt említenem, s kenyérre kenhetem olyan jó kislány lesz, olyan szófogadó.

- Hmmm… - gondolkozott el úgy mintha már nem enyhült volna meg, igazán furfangos volt. – Jó. – bólintott, s csípőre tette a kezét mire én egy puszit nyomtam az arcára.

- Mit szólnál, ha vinnék a nagyinak egy szép virágcsokrot? – vetettem fel az ötletet, s a nem messze lévő virágos üzletre mutattam a mi oldalunkban.

- Segíthetek összeválogatni a virágokat? – érdeklődött, s a virágok a távolban teljesen elrabolták a figyelmét… ennyi időt kapott a tündérjelmez. Könnyen jött, könnyen ment.

- Kérdezzük meg az eladót!- rántottam vállamat, majd megfogva kicsinyke kis tenyerét indultam meg a virágoshoz, s egy pillanat sem telt bele amint odaértünk ő már főnökösödött és mutogatta a választásait a virágkötőnek, aki nem mondott nemet neki… bárkit az ujja köré csavart a kisasszony… bárkit bármikor.

- Olena? – szólalt meg mögöttem egy ember, s éreztem, ahogy a lábam a földbe gyökeredzik. Ennek nem szabadott volna megtörténnie… így semmiképpen sem. Úgy tudtam, hogy most mindegyikőjük Los Angelesben lakik, s talán még minden közösségi profiljukat is lecsekkoltam annak érdekében, hogy még véletlenül se találkozhassunk össze. Talán. Nem mintha Dallas apró kisváros lenne, s nem tudnánk egymást elkerülni, de valahogy ezt a családot teljes mértékben el szerettem volna kerülni. Nem csak a kisebbik középső fiukat, hanem az összes tesót.

- Igen? – fordultam meg óvatosan, s szemem sarkából Olivia felé pillantottam ahol láthattam, hogy ő még a virágossal játszadozik… remélhetőleg nem fog hozzám futni az elkövetkező pár pillanatban. Nagyon reméltem.

- Azt ne mondd, hogy nem ismersz meg… - nevetett fel, s karjaiba zárt rögtön én pedig ajkamat harapva kínosan álltam ölelését, kb. mint egy facövek viselkedtem.

- Joe. – motyogtam, s megveregettem hátát kissé.

- Micsoda meglepetés… évek óta nem is láttunk... talán azóta… - tolta fel napszemüvegét, hogy jobban láthassa arcomat, s igazából nem is szerettem volna, hogy befejezze mondatát, s ami ezek után történt azután nem is tette. Olivia futott a lábamhoz. Bumm.

- Anyuuu… nézd milyen szép csokrot csináltunk a bácsival. – mutatott a színes virágcsokorra mosolyogva miközben az én arcomon minden volt csak nem mosoly. Nem csak én fagytam meg, hanem Joe is. Pontosan ezt akartam elkerülni, pontosan ezt.

- Jajjj… te aztán nagyon ügyes vagy. – guggoltam le mellé, s pusziltam meg feje búbját, majd táskámba kotorászva elővettem néhány dollárt. – Mi lenne, ha segítenél anyunak, s nagylányként kifizetnéd a pultnál a virágot? Ugye segítesz nekem? – kérdeztem, s tenyerébe helyeztem a papírpénzeket.

- Persze. – csillogott a szeme a hatalmas küldetése hallatán máris elindult a pult felé… imádta, ha nagylány lehet, s most ez nekem kapóra is jött.

- Ő a… - Joe azt hiszem kezdett olvadni, s összepakolni a dolgokat.

- Igen… ő a lányom. – s ezúttal én voltam az, aki inkább szeme elé helyezte a napszemüvegét… el akartam kerülni bármiféle következtetést, még akkor is, ha az eredménye annak igaz lett volna.

- Mennyi idős? – kérdezte, s észre sem vettem, hogy a manó már visszatért, s ő válaszolt Joenak.

- 5 éves vagyok. – mutatta neki ujjait bátran, s ekkor eltette kis táskájába a visszajáró pénzt, majd figyelte, ahogy megkapom a hatalmas virágcsokrot s úgy mosolygott, mint egy igazi angyal.

- Te aztán akkor igazán nagylány vagy. – guggolt le hozzá Joe s pacsizott le vele. Minél hamarabb el kellett innen tűnnünk… minél hamarabb.

- Bizony. – bólintott, majd elkapta a ujjaimat ahogy azokat felé nyújtottam. Nem akartam, hogy ez a pillanat még kínosabbá váljon, mint amilyen már amúgy is volt. Nem akartam, hogy túl sokat gondolkozzon ezen a találkozáson Joe, mert tudtam, hogy minél több időt kap, annál több dolog összeáll neki. A legnagyobb rosszat még azelőtt el akartam kerülni, hogy megtörtént volna annak felfedezése. – Köszönj el Olivia a bácsitól… nekünk most mennünk kell, tudod!- mondtam a kislányomnak, s indultam meg célirányosan édesanyámék háza felé, de mielőtt elérhettem volna a kelő távolságot még hallottam Joe hangját.

- Tudok rólad és Nickről… - jegyezte meg, s azt hiszem ebben a pillanatban kezdtem el futni, s örültem, hogy Olivia mindezt csak egy fogócskának fogta fel… nagyon örültem neki.

5 évvel ezelőtt

- Nick kérlek… ne vágj ilyen arcot… kérlek. – ültem le vele szembe dohányzóasztalunkra, s próbáltam tekintetét elkapni. Nick Jonas, a 18 éves sikeres csodagyerek, aki történetesen az én legjobb barátom évek óta néhány órája tért haza szülővárosába több hetes amerikai turnéjukról e s azóta konkrétan megnémult… nem hazudok. Egy szót sem szólt. S csak reménykedtem őszintén, hogy ez egy időszakos állapota ugyanis ismert emberként, énekesként hang nélkül elég nehéz lesz megélnie. – Beszélj hozzám… kérlek. – integettem arca előtt. Célom volt, hogy beszédre kényszerítsem. Nem volt hajlandó beavatni a gondolataiba, nem tudtam mi történt vele. Majdnem lemondta a találkozónkat, de mondhatni én nem voltam olyan személy, akit olyan könnyen levakarhat magáról az ember… főleg úgy, hogy hetek óta nem látott. Ha kellett volna, talicskával megyek át érte, s tolom át a házunkba… képes lettem volna megtenni, s ő is tudta. Talán ezért is volt hajlandó a saját lábán átjönni hozzánk, oda ahol végre kettesben lehettünk. Azt mondta, hogy örülne egy kis csendnek… mondta ezt, míg képes volt beszélni. – Nicholas Jerry Jonas… könyörgök neked. – csúsztam le elé, s konkrétan már térdeltem előtte s úgy pislogtam világfájdalmas arcára.

- Olena… - szólalt meg.

- Szóval még tudod a nevemet… megkönnyebbülés. – játszottam el drámaian a szerepemet. – Ha nem akarsz, nem kell beszélned arról, hogy mi is jár a fejedben, s tudom, hogy nagy kérés… s igen nehéz is lehet… de na… kicsit próbálj arra koncentrálni, hogy láthatod a legjobb barátodat… engem… tádááá… - tártam szét karomat, s próbáltam a legszebb mosolyomat magamra varázsolni, valami olyasfajtát, ami segíthet neki legalább egy pár percre is, de kiszakadni gondolataiból.

- Szakítottunk Lidiaval. – mondta ki végül, s ezzel egyidejűleg mindenfajta mosoly eltűnt az arcomról. Egy az egyben megfagytam.

- Nick… - nem tudtam mit mondani, egyszerűen nem volt semmi ésszerű a fejemben, ami elhagyhatta volna a számat. Így már minden egyértelművé, s logikussá vált előttem… Nick minden tette megmagyarázódott. S látva fájdalmas arcát, nagyon jól tudtam, hogy ez nem egy egyszerű szakítás volt, nem az a fajta, amikor némi veszekedés után, napokkal, hetekkel később újra összejönnek. Ez végleges volt. A szívem szakadt meg érte… főleg azért, mert tudtam, hogy mennyire szerette ezt a lányt lassan már 3 éve, s habár meglehet tudtam arról, hogy mostanában nem voltak olyan fényesek a napjaik, próbáltam mindezt betudni a turnénak… nagyon reméltem, hogy csak erről volt szó, de látszott, hogy nem. -… én… sajnálom. – motyogtam neki halkan, s beletúrtam a hajamba. – Tudom, hogy ez nem segít, de nem tudom, mit mondjak… - tártam szét karomat.

- Mondd azt, hogy van itthon apud régi whiskyjéből. – nézett rám, s talán óvodás korunk óta nem mondott egy ilyen dolgot sem, ami ennyire meglepett… mármint se ő, sem én nem voltunk sosem olyan igazán bulizósok, valahogy a neveltetés mást hozott ki belőle, s belőlem is. – Valami igazán erősre van most szükségem… s azt mondtad, hogy nincsenek itthon szüleid az este, szóval talán… itt is maradhatnék… régen tartottunk már ottalvós partit. – simította hátra haját, s úgy nézte arcomat, amin csak őszintén annyit láthatott, hogy mennyire is meglepődtem kérésén, s hogy mennyire is gondolkozok azon, hogy viccel-e.

- Hááát… - húztam egy kicsit még az időt a gondolkodás céljából, majd ekkor klikkelt valami az agyamban… egy idiótaság gombja. -… legyen!- csaptam össze a tenyereimet, s akkora hévvel ugrottam fel két lábamra, hogy majdnem sikerült ráesnem, de ő hamarabb kapcsolt, s derekamnál fogva megtartott… mielőtt őt összenyomhattam volna.

- És még egy kortyot sem ittál. – forgatta a szemét, s ez volt az első őszinte Nickes mondata, ami nem volt átitatva semmi szívfájdalommal.

- Honnan tudod? – képedtem el, s már távolodtam is el tőle megindulva a kis italos szekrényünk felé. – Lehet, hogy míg te odavoltál dugi ivó lettem… - tártam szét a karomat, s örömmel megragadtam a whiskys üveget, amit könnyen megtaláltam… nem mintha el lett volna dugva vagy ilyesmi. -… lehet, hogy rájártam az üvegre a nagy tanulások közepette… lehet, hogy lecseréllek, s ez a whiskys üveg lesz a legjobb barátom most már. – emeltem arcom mellé az üveget, s úgy pózoltam azzal mintha tényleg csak a legjobb barátom lenne.

- Kétlem. – rázta a fejét, s elnevette magát. – Engem sosem cserélnél le. – ismerte be, mire majdnem kiesett a szemem. Valahol mélyen csak ott volt az a Nick, akit én ismertem, s így vagy úgy de ma ezt elő akartam hozni, emlékeztetve őt arra, hogy a legjobb barátja mindig itt lesz, vele bármi is történjen. Bármi.

- Ez… semmiképpen sem volt egy jó ötlet. – ráztam a fejemet, s úgy nézegettem magam a sminktükörben a szobámba, ahova lehet, hogy átköltöztettünk édesanyám cuccai közül párat. Sosem voltam az az igazán csajos csaj, a legnagyobb sminkcuccom egy szempillaspirál volt, viszont most a szobám úgy nézett ki, mint egy valódi drogéria, hiszen édesanyám hatalmas készletéből talán kölcsönöztem párat… a tudta nélkül.

- Én nagyon élvezem. – nevette el magát, ahogy a földön ült, ágyam szélének támaszkodva.

- Ezt te élvezed? – mutogattam az arcomra. – Tudod… okkal nem kenek magamra semmi ilyet. Nézd meg… nézd… szerinted ez, hogy fog lejönni? Sósavval talán? – s pillanatok alatt előtte termettem, majd gondolkodás nélkül már ott guggoltam vele egy szintben, s arcához közel hajoltam csakhogy ő is érezze azt a nyomást, az a súlyt, amit ez a sminkmennyiség okozott nekem. Talán az elfogyasztott pár pohárka ital is adott egy jókora lökést az említett érzéseimnek, s én mindezt csak meg akartam vele osztani.

- Az egy kicsit durva lenne, nem? – kérdezte, s én csak ott hunyorogtam rá előtte próbálva teljesen komoly maradni. Kétlem, hogy sikerült, de kétlem, hogy ő erre később emlékezne… ahogy én sem fogok… ez az egy biztos.

- Ohhh Nick te… - nevettem el magam, s elkapva szabad kezét, ujjait az arcomra helyeztem.  -… szerinted ez bármi mással lejönne rólam? – kezével úgy bántam mintha az enyém lett volna, s úgy húztam végig ujjait arccsontom, majd ajkaimon is. Sosem voltam egy rúzsos lány, s ez a tűzvörös messze a legmerészebb volt, amit eddig láttam… anyának lehet volt egy szép gyűjteménye.

- Próbálkozhatni szabad… nem? – kérdezte, s ekkor valami olyan történt, ami a világ legbutább ötletének könyveltem volna el úgy kb. egy órával ezelőtt… józanon. Nick közelebb hajolva megcsókolt… s a kezdeti sokk ellenére én nem tiltakoztam, sőt.

- Ez egy… nagyon… buta… dolog. – kapkodtam a levegőt, azzal a hévvel együtt, ahogy ő érinteni kezdte testemet.

-A legjobb buta ötlet a világon… - suttogta ajkaimra a szavakat, s könnyűszerrel érte el azt, hogy elfeküdve a földön én alá kerüljek, s hogy az este további részére még véletlenül se gondolkozzak.

Jelen

- Olena… téged keresnek. – jött egy vendég közel hozzám, amikoris már javában ment anyáék ünneplése… végülis időben odaértünk a kezdeti nehézségek ellenére anyáé házassági évfordulós ünnepségére.

- Ohhmm… ki? – kérdeztem, s szemem sarkából nyilvánvalóan Oliviat figyeltem, ahogy az unokatestvéreimet szórakoztatja. Azon nyomban lekenyerezett mindenkit, s egyszerűen senki sem tudott ellenállni neki. A kislányom egy főnyeremény volt, mégis féltettem őt… hiszen mégis csak az anyukája vagyok, nem?

- Kint van a bejáratnál… nem akart bejönni. – mondta, s ekkor magamra is hagyott ezzel a hírrel én meg öntudatlanul indultam meg a bejárat felé, s azt hiszem egy szép nagy butaságot tettem ekkor ugyanis mikor megláttam az embert, már nem hátrálhattam ki ebből a helyzetből, bármennyire is szerettem volna… ugyanis ő is észrevett.

- Joe… mit keresel itt? – dülledtek hatalmasra a szemeim, s ismét az az ismerős, erős félelemmel átitatott fura érzés futott át testemen.

- Szerintem el kellene mondanod Nicknek. – említette meg, rögtön a közepébe vágva a dolgoknak. Azon nyomban megragadtam a kezét, s a veranda sarkába sétáltam, hogy még véletlenül se lásson minket senki, ha éppen arra járna.

- Mégis mit? – kérdeztem tőle a lehető legnagyobb nyugodtsággal… legalábbis ezzel próbáltam hitetni magamat.

- Figyelj Olena… nem vagyok hülye… ennyire nem. – rázta a fejét, s hajába túrt. – Sosem volt megmagyarázva az, hogy miért tűntél el olyan hirtelen innen… szinte egyik napról a másikra szívódtál fel. Túl átlátszóak voltak azok a kamudumák… szerinted bármelyikünk is hitt nekik? – kérdezte miközben fel, s alá kezdett járkálni előttem… szinte láttam, ahogy az agykerekei mozognak.

- Nem tudom, miről beszélsz. – a legnagyobb pókerarcomat próbáltam előszedni, s a lehető legnagyobb nyugodtságban akartam testem tartani… de lehet ez már túl késő volt. Talán ez a hajó akkor elúszott, amikor igent mondtam apának arra a kérésére, hogy hazajövünk néhány napra.

- Az Isten szerelmére Olena! Tudom, hogy lefeküdtetek Nickkel aznap este mikor hazajöttünk a turnéről… s tudom, hogy azután minden megváltozott kettőtök között. Tisztában vagyok vele, mert ott voltam az öcsém mellett. Végigszenvedtem vele minden egyes percet… minden egyes telefonhívást, amit megpróbált feléd intézni… minden egyes találkozót, amit megpróbált elintézni… s akkor is ott voltam vele, amikor a szüleid elmondták neki, hogy elköltöztél. Az a fiú Olena teljesen romokban volt. – meglehet kissé Joe kiakadt… egy picikét.

- Logikus volt, hogy ki volt akadva Nick, hisz akkor szakított a barátnőjével. – teljesen üveges tekintettel figyeltem Joet, s reméltem nem hallotta meg azt az apró remegést a hangomban akkor, amikor kimondtam az ő nevét. A Nick nevét. Rég nem viseltem ezt a nevet az ajkaimon.

- Te jó szagú Úr Isten… - szerintem pillanatok kérdése volt az, hogy Joe felrobbanjon, előttem vagy legalább megüssön valamit. -… ezt nem gondolhatod komolyan Olena. – rázta a fejét. – Ezt… nem…

- Egyáltalán honnan veszed, hogy pont Nick az apa? – nevettem fel kínosan, s éreztem, hogy ez az egész nem fog semmi jóhoz vezetni… éreztem a porcikáimban. – Simán lehet bárki, akivel találkoztam… 18 éves fiatal lányként egészen hülye dolgokat csinálhat az ember. – próbáltam leplezni egy kínos vigyorral gondolataimat. Azt akartam, hogy ez befejeződjön még azelőtt, hogy elkezdődne.

- Ismertünk téged… Olena… Nick talán jobban, mint saját magát… össze voltatok nőve már kicsi korunk óta… őszintén meg voltunk lepődve Kevinnel hogy azelőtt sosem jöttetek össze… mármint nem ennyire hanem… sosem voltatok randizni, sosem voltatok barát s barátnő. Ti mindig Olena és Nick voltatok… az abszolút állandóság, a békesség. – mesélte, s ekkor valahogy olyan területet érintett az emlékeim között, amit nem kellett volna... nagyon nem. Voltak a múltamban olyan részek, amikre okkal borítottam egy feledésfátylat, egyszerűen nem volt rájuk szükségem.

- Mégis milyen békesség lett volna az Joe, ha apukád egy vasárnapi miséjére besétálok és elmondom neki, hogy a vallásos neveltetéses 18 éves fia teherbe ejtett egy lányt, aki amúgy nem is a barátnője, hanem a legjobb barátja? Azon nyomban szívrohamot kaptak volna a szüleid. Mégis hogy gondolhatod azt, hogy olyan egyszerű volt ez az egész? Hmmm? Kibaszottul nem volt az… fiatalok és meggondolatlanok voltunk… ráadásul gondolj már bele, a ti életetek akkor kezdődött csak igazán, s egyértelműen nem akartam az lenni, aki mindezt elveszi tőletek… tőle. – fakadt ki belőlem egyszerűen, s egész tömören a valódi gondolataim váza.

- Azt hiszed Nick hagyta volna? – kérdezte ezúttal már sokkal… kedvesebben(?!). – Szerinted ő nem szeretné ismerni a lányát?

- Nem arról van szó, hogy Nick mit hagyott volna vagy sem… hanem arról, hogy én mit akartam. Nem akartam botrányt… nem akartam veszekedést… nem akartam semmit. – s ahogy ezek a szavak elhagyták a számat éreztem, hogy testem már nem bírja sokáig… s nem is bírta. Könnycseppek jelentek meg szemem sarkában, s mielőtt letörölhettem volna onnan őket mély utat vágva maguknak folytak le arcomon.

- Szerintem… el kellene neki mondanod. – suttogta Joe halkan, s óvatosan a karjaiba vont, s ölelt és ölelt nem várva viszonzást… tudta, hogy képtelen lennék mozdulni.

- Tudom. – hunytam le a szemeimet, s ekkor tényleg eltörött a mécses. – Szerinted hányszor próbáltam már az évek alatt? Hányszor? – nevettem fel kínosan, s segítségével leültem vele együtt kinti kanapénkra. – Még egy koncertjére is elmentem mikor a közelünkben turnézott… de egyszerűen nem tudtam megtenni… nem volt hozzá lelkierőm. – ráztam a fejemet, s ekkor válla fölött megláttam, hogy az én Oliviám a papájával együtt kilép az ajtón.

- Mammiii… mamiiiii… mindenhol téged kerestelek. – boldogan szaladt oda hozzám, s én azon nyomban próbáltam letörölni könnyeimet, de nem voltam elég sikeres. – Mammiii… miért sírsz? – kérdezte, s úgy mászott ösztönösen az ölembe, mintha csak egy igazi hegymászó lenne. – Bántott a bácsi? Bántottad az anyukámat? – fordult Joe felé, aki csak rendesen meg volt illetődve… valahol mélyen most realizálhatta, hogy ő bizony a csöppség nagybátyja.

- Dehogy bántottam… - rázta a fejét, s kedvesen elmosolyodott.

- Hát nem úgy látszik. – vágta vissza Olivia, s nyakamba bújva átölelt engem, s úgy simogatta hajamat. Mindketten elnevettük magunkat.

- Tudod… ő is a városban van… mindannyian itt töltjük anyáéknál a hétvégét. – jegyezte meg halkan, megsimítva ekkor a karomat, ahogy felállt.

- Miről beszél ez a bácsi anya? – kíváncsiskodott Olivia, s apró tenyerével törölgette arcomról az azon maradt könnycseppjeimet.

- Arról hogy talán egy kicsit tovább maradunk a nagyiéknál, mint gondoltuk… - öleltem át én is őt, s bólintottam Joenak… valahol mélyen talán tudtam, hogy itt az idő.

- Nekem ez nem fog menni. – le-feljárkáltam az étterem előterében, ahol a találkozó meg volt beszélve. Tudtam, hogy Nick már itt volt, hiszen Joe itt állt mellettem, karjaiban tartva Oliviat… ő volt a kezdeti bébiszitterem.

- Dehogynem fog menni Olena… - simította meg a karomat, s mélyen a szemembe nézett, s ekkor kislányom is bátorítóan mosolygott rám.

- Kicsim… itt maradsz Joe bácsival egy picit, míg anyu beszélget egy kicsit… Joe bácsi testvérével? – kérdeztem, s tenyerem külsejével simítottam meg puha, rózsaszín arcocskáját. Tagadhatatlan volt, hogy kitől örökölte a szemeit, s hajtincseit… ilyen szépség nem rejlett bennem.

- Persze. – bólintott, s mély levegőt véve hátat fordítottam nekik, majd amint megtettem az első pár lépést az étterem belső részéről egy ismerős lépett ki. Gondolkodás nélkül ejtettem el táskámat, s futottam feléje, s öleltem át úgy, mintha az életem múlt volna rajta… s talán tényleg az múlt rajta.

- Úgy sajnálom. – bújtam a nyakába, s nem engedtem el őt, de ő sem engem. – Tényleg… nagyon, nagyon sajnálom. – szipogtam s tudtam, hogy egy az egyben tönkreteszem valószínűleg a több száz dolláros ingjét.

- Tudom… - simogatta a hátamat, s hirtelen olyan volt minden, mint régen… mintha 5 évet repültünk volna vissza az időben, mintha véget sem ért volna a barátságunk. S az igazság az, hogy az nem ért véget… csak sokkal mélyebb lett, s szorosabb.  Egyszerűen csak nem adtuk egymás tudtára.

- Az igazság az, hogy készültem egy teljes beszéddel, konkrétan az éjszaka alig aludtam, pontosítva semennyit sem aludtam… meg akartam volna mindent magyarázni, legalábbis meg akartam volna próbálkozni vele… de most nem jut eszembe semmi. – ráztam meg a fejemet, s kissé eltávolodtam tőle, csakhogy láthassam az arcát, majd ujjam lassan az ő ujjaira csúsztak. – Minden kitörlődött… - ráztam a fejemet, majd szép lassan megindultam előre Joeék fele. Mélyen, s nagyokat lélegeztem miközben megközelítettem őket s elmosolyodtam kissé, mikor Olivia a legártatlanabb mosollyal az arcán nézett fel rám miután melléjük értem.

- Olivia kedves… nézd csak… itt az a bácsi, akivel szerettem volna, hogy találkozz ma. – guggoltam le mellé úgy, hogy én is Nick felé nézzek. Tudtam, hogy tudta… éreztem, hogy még mielőtt bármit is mondhattam volna neki, nemcsak hogy Joe is hinthetett el neki ilyesfajta információt, de ő maga is összetehette a dolgokat. Igazából csak rá kellett néznie Oliviára.

- Hát, szia… – Nick is leguggolt hozzánk, s úgy nyújtotta kezét Olivia felé, aki habár kicsit közelebb húzódott felém mégis Nick ujjai közé helyezte sajátjait. -… én Nick vagyok, és te? – érdeklődött barátságosan mosollyal az ajkain.

- Olivia Nicolette Spencer. – válaszolta illedelmesen, s mikor kimondta középső nevét is Nick egy pillanatra rám nézett, ez egyfajta utolsó pecsét volt számára… s számomra egy örök emlékeztető, valahol mindigis tudtam ezt.

- Örülök a szerencsének kedves Olivia!- ráztak kezet tényleg úgy, mint az igazi felnőttek.

- Te vagy az apukám… ugye? – tette fel a kérdést Olivia, mire azt hittem, hogy egy az egyben szívrohamot kapok ott az étterem előterében, de valahogy talán Nick is hasonlót érzett… sőt talán mögöttünk Joe is szinkronban volt velünk. – Anyuék azt hiszik, hogy kicsi vagyok… de nem is… - rázta a fejét, s sejtelmesen felém pillantott az én állam meg konkrétan a földön volt, s hamarosan kiskanállal kell majd összeszedniük a földről. -… hallottam, hogy miről beszélgettek a nagyival… - tette csípőre a kezét, majd közelebb hajolva egy puszit nyomott az arcomra. – Anya… én nem vagyok kicsi. – rázta a fejét, majd a nyakamba bújt s vissza-visszapillantgatva nézett félve Nickre. Egyáltalán nem voltam erre az egészre felkészülve.

- Hatalmas nagylány vagy. – simította meg Nick Olivia hátát, mire ő felkacagott… tetszett neki ez az érzés. – S azt szeretném kérdezni, hogy ez a nagylány és az anyukája szívesen ebédelne-e velem? – érdeklődött s türelmesen várt Olivia válaszára. Én már nem is mertem feléje nézni, csakis Oliviáé volt a figyelmem.

- Ha anya benne van, akkor én is. – válaszolta magabiztosan, s úgy fordult ezúttal már teljesen Nick felé.

- Mi a válaszod… anyu? – kérdezett rá nálam is Nick, s mikor ő mondta ki azt, hogy anyu… a gyomrom hatszor bukfencezett, de csakis szívem után.

- Nagyon régóta éhes vagyok már… - válaszoltam, s talán tudat alatt adtam olyan választ, aminek nem szimpla egy jelentése volt… s ezt talán Nick is tisztában volt. Biztosan tudta.