Shape of You II (Sebastian Stan)

Sziasztok! Előre szóltam, hogy ennek a történetnek biztos lesz folytatása, s itt is van, remélem, örültök neki! Jó olvasást! Dorka

Ki kérte? Továbbra is Én lennék a bűnös.

Kiről lesz szó benne? Egy lány x Sebastian Stan

Kinek a szemszögéből van írva? A lány

Miről lesz szó benne röviden? Sebastian Stan és a főszereplő lány közös, néhol kínos, de meglepően jó edzéséről. Persze azután is történnek majd dolgok… no de milyenek?

Szavak száma? 3137

U.i.: Jelen pillanatban úgy áll a történet, hogy akár itt be is lehet fejezni, de ha esetlegesen szeretnétek, hogy legyen következő része, kérlek írjátok meg nekem, ugyanis ha gondoljátok folytathatom, de az sem baj ha nem, csak szóljatok, hogy hogy döntöttetek!

Az első részt pedig ITT olvashatjátok!

Esélyem sem volt a nyújtás után elmenekülni, egyszerűen a testem lázadt ellenem. Minél több időt töltöttem vele, annál kevésbé ismertem magamra. Olyan könnyedén ment az egész, olyan természetesen… mintha mindigis ismertük volna egymást, s nem épp a mai nap folytattuk volna le életünk első beszélgetését, s épp nem megéltem volna egy gyorslefolyású szívrohamot, amit két lábon járva, csendben hordtam ki.

- Esélytelen… mondom, hogy nem… - ráztam a fejemet, miközben csípőre tett kézzel álltam előtte. Meg akart győzni egy bizonyos páros mutatványról, ami neki mindenképpen jó lett volna, az én részemet pedig inkább hagyjuk… valószínűleg orral előrebuktam volna, s leesve abból a magasságból halálos sebesülést szerezve befejeztem volna pályafutásomat a Föld nevű bolygón.

- Naaa… - tette össze tenyereit, s árva kiskutya szemekkel próbált hatást gyakorolni rám, miközben úgy imádkozott előttem, mintha valami istenség lettem volna.

- Nem. – tartottam magam döntésemhez, majd örömmel ittam bele a frissen feltöltött üvegembe. Legalább másfél órája dolgoztunk már együtt, de fel sem tűnt, hogy mennyire repült az idő. Egyedül csak a testem adta néha tudtomra, hogy egyes részei kezdenek fáradni… de azt kell, hogy mondjam, hogy imádtam ezt az érzést. Az érzést, amikor remegtek a kezeim a fáradtságtól, s lábaim is kocsonyává váltak. Tudtam, hogy megdolgoztam ezért a keserédes fájdalomért.

- Mondj egyetlen egy valós okot, hogy miért nem!- emelte kettőnk közé mutatóujját. – Valami olyat, ami tényleg képes meggyőzni engem. – majd ő is csípőre tette a kezét, mintha csak utánozni próbált volna.

- Nem fogsz elbírni. – jelentettem ki, s ekkor legszívesebben majdnem leharaptam volna a nyelvemet. Mármint ezt, hogy? Ez kínos volt, ez kínos volt. Sebastian őszintén meglepődött, szemei oly szinten kikerekedtek, hogy féltem arcán marad ez a meglepődöttség. Összerezzentem.

- T/N… - szólalt meg halkan, majd óvatosan a karomhoz érve megsimította azt gyengéden. Egész testemben lilabőrös lettem. -… fordulj csak meg… mutatni szeretnék valamit!- s karomról könnyedén irányította kezét fedetlen hasamra, s mögém kerülve könnyedén elérte, hogy 90 fokot fordulva a tükörbe nézzek, s lássam magamat és őt. – Látod… most már ez vagy te… - simította meg hasamat, majd leguggolt lassan és oldalamon is végighúzta egyetlen egy ujját miközben tekintetünk egy percre sem szakadt el a másikétól. Megbabonázott, s nem engedett el. -… ezek az izmok a tieid… ez a test a tied. Megdolgoztál érte. Az a lány is te vagy, aki azon a képen van ott… - bökött fejével a pult felé. -… de most ez vagy te, rengeteget alakítottál magadon… cso-dá-la-tos amit műveltél. Cso-dá-la-tos. – s szótagolva ezt a bizonyos szót, már a fülemhez bújva suttogta nekem, abban a reményben talán, hogy így hamarabb eljut a tudatomig. Csak pislogtam és egyszerűen nem jöttek a szavak a számra. Megnémultam. – Persze gyönyörű voltál akkor is… - folytatta. -… egyszerűen most csak megdolgoztad magadnak az igazi magabiztosságot. – úgy ittam szavait, hogy szinte teljesen elkábultam, mondjuk, a kábaságnak lehet némileg az is volt az oka, hogy teste testemhez ért, hátam szorosan a mellkasának dőlt, miközben hatalmas tenyere hasamat fedte le. Lehunytam a szemeimet, s valahogy automatikusan hátradűtöttem fejemet, ahogy ajkaimba haraptam. Nem e világban éreztem magam.

- Ha leejtesz… megverlek. Tényleg. Nagyon. – sziszegtem fogaim között és elmosolyodtam, majd felbátorodva pördültem egyet, s néztem vele farkasszemet. Nem kellett volna ezt mondania, nem kellett volna egyáltalán ezt csinálnia, mégis megtette. Egyszerűen több volt, mint bárkitől számíthattam volna. Igenis bennem volt a félsz, bennem volt a bizonytalanság, az ilyen dolgokat nem olyan könnyű leküzdeni, még akkor, sem ha nagyon próbálkozol velük. De ő megnyugtatott… egyszerűen, s könnyedén. – Komolyan mondom!- billegettem előtte kezemet.

- Értettem. – s olyan széles mosoly jelent meg az arcán, mi egészen a szeméig elért. – Vigyázok rád!- kacsintott, majd hátat fordítva nekem, leguggolt előttem s maga felé tartotta kezeit, hogy segítsen felszállni vállára. Némi hezitálás után pedig meg is történt a csoda miszerint a nyakában voltam. – Ne ijedj meg!- mondta el nem engedve még az elején a kezemet, s szépen lassan kezdett két lábra állni.

- Hohohohohooo… - illegtem meg egy kicsit az elején, de minél több pillanat telt el egyre jobban bíztam benne, ténylegesen.

Odasétálva az egyik húzódzkodó géphez, megkérve egy embert még a térdhajlatomhoz betetetett egy fém csövet, s úgy kezdett óvatosan guggolásokba. Nem egybe, hanem rengetegbe. Eszméletlen mértékben koncentrált a feladatra, s mindez csodálatosan kiült az arcára, hisz a szemben lévő tükörben mindent láttam. Elképesztő volt az összpontosítása, lenyűgözött. Mikor a sokadik körrel is végzett, szinte észre sem vettem, hogy letett, annyira megtetszett az érzés. Elfelejtettem, hogy hol is voltam.

- Ez… szédületes volt. – ismertem el, s megveregettem vállát, ő pedig egy mosollyal nyugtázta azt, hogy segítettem neki. – Most hogy felszabadultak a bokszzsákok… lenne egy utolsó ötletem.  – fújta ki magát, s megmozgatva végtagjait indult meg vissza az említett dolgokhoz én pedig szó nélkül követtem őt. Mára egymás edzői lettünk, főleg ő az enyém, de nem számított, most már tényleg nem. – Próbáld meg lemásolni, amit csinálni fogok… - mondta, majd átölelve a zsákot, lábait körbefonta rajta és elengedve kezeivel a bőrt a zsákon himbálódzott, s úgy csinált egyfajta felüléseket. Csakis a lábával tartotta meg magát. Szavak nélkül maradtam.

- Aham… nem. – ráztam a fejemet. – Kitartó vagyok meglehet egyéb dolgok mellett… de nem akrobata… - nevettem el magamat, mire ő könnyűszerrel leugrott két lábra és összeráncolt homlokkal figyelt engem. -… itt tényleg összetöröm magam, leesek és meghalok. Jobb, ha a talajon maradok hasonló gyakorlatokhoz. – ültem is volna le a szőnyegre, mire ő fejét rázva egyszerűen csak elkapott a hasamnál fogva.

- Szóval… ne félj ennyire, tudom, hogy belevaló vagy eléggé ehhez. – mondta, majd könnyűszerrel emelt meg annyira, hogy ne legyen más választásom, mint lábaimmal átfonni a bokszzsákot.

- Te megőrültél. – visongattam, s nem mertem ki sem nyitni a szememet. Amennyiben tervezte, hogy elenged tudtam, hogy szörnyet fogok halni. 

- No és ennek ki az oka? – kérdezett vissza, mire azonnal kipattant a szemem, s habár fejjel, lefele de szembenéztem vele. – Most pedig tedd szépen a nyakadhoz a kezeidet és… hajrá! – mondta és konkrétan, ahogy kimondott valamit én úgy tettem. Lehunyva a szemeimet, igen erősen szorítva a lábaimmal a zsákot csináltam azt, amit az előbb csinált ő, s örömmel konstatáltam azt, hogy kezével rám segített egy kicsit. Tartott. Tartott nem is tudom meddig, majd a következő pillanatban, ahogy kinyílt a szemem látnom kellett, hogy ő már nincs mögöttem, hanem a másik zsákon tükörképemként csinálja ugyanazt, amit én. Észre sem vettem, hogy már nincs ott támasztékként.

- Harminc, huszonkilenc, huszonnyolc… - kezdett visszaszámolni, majd behunyva ismét a szememet koncentrálásom közepette én is csatlakoztam a visszaszámlálásához. Megcsináltuk. Együtt megcsináltuk.

Ha lehetett volna ez után az edzés után hazateleportáltam volna, beestem volna az ágyba és legalább másnapig nem is akartam volna kikászálódni onnan. Testem olyan részeit is érezni kezdtem, amiknek létezéséről nem is tudtam. Tényleg nem.

- Ez… jó móka volt. Őszintén köszönöm. – vallottam be Sebastiannek, akivel már ezúttal az utcán sétáltunk. Én a koliba tartottam vissza, ő pedig… ő neki meg biztos erre volt dolga, túl természetes volt az, hogy kísért utamon, egészen kellemes.

- Én is élveztem. – ismerte el mosolyogva.

- Gondolom Donék hamarosan visszatérnek hozzád… - haraptam ajkamba, s inkább kerültem a tekintetét. Ismételten túl sok infót adtam ki magamból… végülis csak tudtam a személyi edzőjének a nevét, az nem nagy ügy, nem? Áááá dehogy. Éreztem, hogy míg én elpirulok ő elmosolyodott.

- Csatlakozz hozzánk, ha gondolod… egy ilyen badass lányt szívesen látnánk a mini csapatunkban. – jegyezte meg mire muszáj volt feléje fordulnom, egyenesen meglepett, amit mondott. – No és akkor tovább motiválhatnánk egymást. – ingatta kettőnk között ujját, s kacsintott egyet. Ez a kis apró tevékenysége az elmúlt órákban a védjegyévé vált, s minden egyes alkalommal olyan aranyos volt vele, hogy lelkemben meghaltam tőle… úgy hatszor. – Meg legalább akkor lenne valami igazán jó okom, hogy többször lássalak… - túrt bele a hajába, s ha nem tapasztaltam volna az elmúlt órákban a magabiztosságát azt hittem volna ebben a pillanatban, hogy nem is rendelkezik semmiféle olyannal.

- Ohhmm… - mondhatni nem tudtam mit reagálni erre a megjegyzésére, s csak kerestem az arcán a villanásokat mik elárulták volna őt, hogy mennyire is füllent most. De minél tovább figyeltem őt annál jobban rá kellett jönnöm, hogy igazat mondott, tényleg igazat. S ekkor valami olyan történt, amire nem számítottam volna. Vízcseppeket éreztem a testemen, s nem egyszerű kis piciket, hanem konkrétan embertelen méretű esőcseppek kezdtek hullani az égből teljesen úgy a semmiből. Úgy elkezdett szakadni az eső, minden figyelmeztetés nélkül, hogy pislogni sem tudtam, de már vizes volt mindenem. – Ohhh… te jó ég. – sikkantottam fel a hidegtől, majd nem is gondolkozva, teljesen random megragadtam Sebastian kezét, s futni kezdtem előre. Alig 100 méterre volt már a kolink innen, esélytelen hogy hagytam volna, hogy szarrá ázzunk… meglehet, mondjuk elkéstem vele már ekkor, amikor a boltíves fedett területre értem, pont a földszinti szobánk elé. Áldottam az eget, hogy ilyen közeli helyen laktam. – Gyűlölöm az esőt… gyűlölöm. – dobtam le az ajtó előtt mindent, s bosszankodtam miközben előszedve zsebemből a kulcsomat próbáltam meglesni a postaládánk tartalmát. – Bocsi… nem akartalak elrabolni vagy bármi… csak nem akartam megázni… remélem te se. – pillantottam feléje, ahogy a borítékokat sikerült kiszednem a postaládából.

- Pedig minden vágyam volt átázni úgy igazán rendesen. – hunyorgott előttem, s konkrétan ekkor már mennydörgést hallottunk kintről. Néhány lépést téve a külső ajtó felé kikukucskálva az ablakon láthattam, hogy alig pár perc alatt olyan ítéletidő kerekedett a semmiből, hogy még igazán szerencsésnek gondolhattam magunkat, hogy éppen csak megáztunk egy kissé… nagyon.

- Remélem nem terveztél a délutánodra semmit… mert biztos vagyok benne, hogy ebben az időben esélytelen hogy kiengedlek. – jegyeztem meg, s magamat is megleptem újonnan jött magabiztosságommal.

- Tudod, hogy egy felnőtt férfi vagyok? – kérdezte meg szórakozottan, mire egészen erősen felemeltem a szemöldökömet.

- Igazad van… hülye vagyok. – csaptam meg a homlokomat, majd fordítottam neki hátat és kerestem a megfelelő kulcsomat a kulcscsomómon. – Menj és élvezd a nyári hurrikánodat. – motyogtam, s azon nyomban az ajtó túloldalán szerettem volna lenni, de valahogy a zár ezt nem így gondolta… úgy viselkedett, mintha az elmúlt 3 évben nem majdnem mindennap nyitottam volna ki, s zártam volna be. – Örülök, hogy megismerhettelek. – motyogtam, s a zárt kattant és nyitottam is volna ki, de ő megragadta a csuklómat és egy egyszerű mozdulattal húzott maga és a fal közé. Nagyot kellett nyelnem, s azt hiszem levegőt is elfelejtettem venni.

- Kedves, hogy féltesz… - jegyezte meg, s egy ujjával az arcomra tapadt vizes hajtincsemet könnyedén simította a fülem mellé.  -… és igen… örömmel töltenék veled, akár most is több időt… de azt hiszem erről már korábban szó esett. – mosolyodott el, s egyszerűen nem tudtam máshova nézni csakis a szemeibe… fizikai fájdalmat okozott, hogy így tartottam magam ahhoz, hogy ne csússzon a tekintetem az ajkára, mert tudtam, ha az megtörténne… meghalnék. Biztos vagyok benne.

- T/N!!?? – Ana jelent meg ekkor az ajtóban, gondolom észrevette, hogy valaki készült bemenni a kolitérségünkbe, de mégsem tette.

- Jézus Úr Isten… - ijedtem meg tőle, visszakerülve hirtelen a valóvilágba… azonnal eltávolodtunk egymástól Sebastiannel, de szemem sarkából láttam, hogy ajkain ott egy aprócska mosoly… mintha megnyert volna valamit.

- A Jézus Úr Istent én mondhatnám… - lepődött meg Ana, s majdnem elejtette a kezéből a müzlis tálát… mindig rágcsál valamit, amikor vizsgákra tanul, de ő az a kategória akin mindez sosem látszódik meg. Utáltam érte nagyon. – Ez… - hebegett kissé, s próbálta feldolgozni a látottakat. Meglehet, hogy nem meséltem neki a korábbi egy hetes edzőterem megosztásról sem, hisz az volt az én kis motivációs titkom. Csakis az enyém. Ráadásul pluszban meglehet, hogy tudtam hogy ő kevésbé lenne képes tartani magát, ahogy ezt a mellékelt ábra is mutatja.

- Sebastian Stan… hölgyem. – mutatkozott be Sebastian, s egy aprócska mosoly kíséretében elkapva Ana kezét csókot lehelt arra. El sem hittem a szememet. Láttam Ana arcán, hogy abban a pillanatban kész lenne rávetni magát Sebastianra. Meg kellett őt mentenem.

- Ana Wild… - hebegte, s egészen a füléig rákvörös lett. Igazán ritka pillanat, hogy valaki így némává tudta tenni őt.

- Lépj túl rajta Ana! A szobámban leszünk jó? – hadartam gyorsan, majd felkapva minden cuccomat megragadtam Sebastian kezét és indultam meg a szobámba, el kellett előle zárnom a srácot, mert tudtam, hogy ha továbbá is hagyom, hogy egy légtérben legyenek előbb vagy utóbb nagyon kínos dolgokat tud majd produkálni magától, s arra később ő sem lesz büszke. Ilyen volt az én barátnőm, no de én meg kész voltam megóvni őt az ilyen kínos érzésektől. – Bocsi… Ana csak… Ana… - forgattam a szememet, ahogy beérve a szobámba bezártam az ajtót, s lehunyva a szememet annak hátat fordítva dűltem neki egy kicsit.

- Nem történt semmi. – rázta a fejét.

- Ahogy látom, az idő nem akar csillapodni, szóval… - néztem az ablak felé, amit az előtte lévő bokrok ágai elég ügyesen csapdostak. -… szerzek néhány száraz törülközőt, meg valami száraz ruhát neked is… Ana barátja biztos hagyott itt valamit mostanság, szerintem az jó lehet neked. – gondolkoztam el, s íróasztalom lábához dobtam minden kezemben lévő dolgot.

- És mi van a te barátoddal? – kérdezett rá félve, fogalmam sem volt honnan jött neki ez a kérdés.

- Öhhmm… tudtommal nem létezik. De szólj, ha találkoztál vele. – nevettem fel kínosan, s még mielőtt komolyan még cikibb helyzetbe hoztam volna magam, kifordultam a szobából, ahogy nyilvánvalóan Anába botlottam. – Kérlek ne… - állítottam mielőtt bármibe is belekezdett volna.

- De hát T/N… a szobádban van Sebastian f*cking Stan… TE JÓ ÉG! Te ismered őt! Hazahoztad! Ohh magasságos ég!- gyanítom hiperventillálni kezdett itt mellettem, de én csak forgatva a szememet elsétáltam mellette.

- Az túlzás hogy ismerem… - mondtam, s miután a fürdőből felkaptam két nagy törülközőt, Ana szobáját céloztam meg. Gond nélkül kezdtem keresni cuccai között férfi darabokat. Elég könnyedén használtuk egymás ruhatárát, főleg mostanság, hogy a méreteink is kezdtek megegyezni. -… de tudod, bent van a szobámba és mindent hall, szóval kérlek… ne halj meg! Ugye ezt kölcsönkérhetem? – vettem ki egy pólót és egy szürke melegítőnadrágot szekrényéből, ami biztos Jeffé volt.

- Persze… de addig nem engedlek vissza hozzá, míg legalább egy kis updatet nem kapok tőled. – állt be az utamba, az ajtó kellős közepére.

- Ohh te… - forgattam a szemeimet, s tudtam, hogy tényleg igazat mond én egyszerűen már most elkezdtem szárítani magamat, kilépve cuccaimból kikapva az ő szekrényéből ismét egy pólót, ami amúgy az enyém volt, csak Isten tudja, hogy került ide, s kezdtem átöltözni. -… együtt edzettünk ma… egyszer néhány hónappal ezelőtt láttam a teremben, de utána teljesen eltűnt..

-… mert Atlantában forgatták az új Bosszúállók filmet… - magyarázta, na, pontosan ezért akartam elzárni őt egyelőre. Hiába tisztában voltam én is ezzel a ténnyel, de nyilván nem fedtem fel Sebastian előtt, ígyis sikerült már eléggé sok kínos helyzetet kialakítanom magamnak.

-… most pedig ismét felbukkant, s látott az átalakulás falon és leszólított, majd segített nyújtani és együtt edzettünk. Ennyi. – tártam szét karomat előtte.

- Átalakulás falon? – nézett rám furán.

- Majd mesélek… de most ha nem baj én nem hagynám tovább magára… megkaptad a válaszod, elégedett vagy? – tettem csípőre a kezemet, s indultam is volna a konyharészleg felé, ahol láttam, hogy ő megsütötte a zöldséges rakott csirkét, amit még edzés előtt odakészítettem. 

- Csak mondd azt nekem, hogy nem jön be… csak mondd azt… - úgy követett a konyhába, mint egy kiskutya, teljesen megkergült.

- Ana… fejezd be!- forgattam a szememet, s egy tálcával a kezemben, ruhákkal a nyakamban egyensúlyoztam vissza a szobámba… biztosan éhes volt már ő is, én már haldokoltam szóval gondoltam a vihar idejére meghívom uzsonnázni.

- Naaaa… elpirultál, látom!- ugrált mellettem, s meglepődött, amikor könnyedén sikerült kinyitnom a szobaajtómat és az íróasztalomra letéve a tálcát arcába csaptam az ajtót.

- Viszlát Ana! – búcsúztam el tőle, s homlokomat az ajtónak támasztottam, majd mély levegőt véve erőt vettem magamon és Sebastian felé fordultam, aki ekkor épp a polcom előtt állt és nézegette a rajta lévő kis apróságokat. – Remélem, szereted a zöldséges rakott csirkét, mert igazából most csak ezzel tudok szolgálni és nézd csak… hoztam törülközőt, meg száraz ruhát!- tettem le a szék karfájára az említett dolgokat, mire ő könnyűszerrel bújt ki felsőjéből és engedte láttatni előttem kidolgozott testét. Még szerencse, hogy az ajtónak voltam támaszkodva, mert simán összeestem volna. – Jézus… - sikkantottam fel, s inkább becsuktam a szememet. – Nyugodj le T/N, nyugodj le!- mondogattam magamban, s addig eszem ágában nem volt újra kinyitni szememet, amíg nem hallottam azt is, hogy a nadrágját és mindent felvette.

- Ennyire szörnyű lett volna a látvány? – kérdezte meg, s rájöttem mégsem fogom még kinyitni a szememet. Inkább szépen csendben elásom magam, ideje lett volna már.

- Hát persze… hogyne… - püffögtem magamban kínos arckifejezésem kíséretében. -… mondhatni gusztustalan volt a látvány, fel is fordult a gyomrom. – s nyilván nem tudtam befogni a számít így folytattam, de hogy megakadályozzam azt, hogy még több hülyeséget mondjak kinyitva szememet, felé sem nézve elvettem az egyik tányért a tálcáról, majd örömmel kezdtem tömni magamba az ebéduzsonnámat. – Jobb lesz, ha eszek és nem beszélek. – jegyeztem meg, közel sem nőiesen mondhatni tele szájjal.

- Nekem bejön a beszéded… - nevette el magát és felvette a tányérját ő is, majd az ágyam szélére leülve ő inkább abban a pozícióban kezdett enni.

- Hát persze… - ráztam a fejemet, majd kihúzva kicsit az íróasztalom székét, az asztalra felülve a széken támasztottam meg a lábamat, s így vele szembe ettem én is.

- Ez nagyon jó. – jegyezte meg, s láttam tényleg örömmel ette azt. – Te csináltad? – kérdezte.

 - Ana számára túlontúl egészséges kategóriába tartozik, szóval… igen én. – nevettem el magam… ismételten teli szájjal. Újfent nőies voltam túlságosan is.

- De tudod, mi jön be még nagyon? – nézett fel rám, én meg majdnem kiejtettem a kezemből a villámat.

- No, mi? – nem értettem egyáltalán miért kérdeztem vissza.

- Az a Bucky figura a polcodon… - bökött a fejem felé, mire majdnem leestem az asztalról. Nyilván meglátta, nyilván.

- Ohhh ha van szupergáz dolog… - nevettem el magam, s legszívesebben belefejeltem volna a csirkémbe.

- Nem gáz. – rázta a fejét vigyorogva. – Sőt… imponáló. – gondolkozott el.

- Tekintve, hogy néhány óra alatt sikerült már több igen kínos jelenetet alkotnom számodra, s jelen pillanatban sem tudom visszafogni magamat és testemet, így mutatok valami olyat, ami minden bizonnyal kikerget innen téged… körülbelül azonnal. Azt sem tudom, miért csinálom ezt… komolyan. – kezdtem beleélni magam a hülyeségembe, majd lepattanva az asztalról a gardróbom felé indultam, s kihúztam onnan még egy néhány hónappal ezelőtt Anától kapott ajándékomat, egy Polgárháborús kezeslábast.

- Team Cap? – mosolyodott el, s alig tudta visszafogni a nevetését, nagyon jól szórakozott. – Nagyon jó az ízlésed. – ismerte el a tényt. – És remélem nem komolyan gondoltad azt, hogy el tudsz vele ijeszteni… - jegyezte meg, majd letéve a letakarított tányérját felém lépett. -… merthogy… nem szeretném, hogy valaha is ilyen az eszedbe jusson…

- Mármint milyen? – úgy pislogtam rá, mint aki még nem látott úgy bármiféle embert korábban. Ismételten hatással volt rám.

- Olyan, hogy távol szeretnék tőled lenni… - harapta be alsóajkát, s gyengéden megragadva derekamat magához rántott, de nem tett semmi olyat, amit ne kellett volna. -… azt hiszem, kezdelek megkedvelni… - s szabad kezével testem formáját simította végig. Beleremegett a mindenségem, majdnem összecsuklottak alattam a lábaim. A kezeslábas könnyedén esett ki a kezemből.

- Azt hiszem én is…