Shape of You IV (Sebastian Stan)

Sziasztok! Nézzétek csak friss rész a Shape of You sorozatban. Tekintve, hogy ezek az utolsó napjaim egyetemmentesen szeretném minden szabad percemet az írásnak szentelni amennyire csak tudom… remélem, nem bánjátok! Jó olvasást nektek! Puszilok Mindenkit! Dorka

Ki kérte? Szerény személyem mellé szegődött még egy ismerősöm Eszti, aki még követelte a folytatást, ami meg is született… igazolja ezt a példa. Ráadásul itt a blogom is volt olvasóm, aki jelezte, hogy szeretne többet ebből a sorozatból. Neki külön köszönet <3

Kiről szól? Sebastian Stan x egy lány. A LÁNY.

Kinek a szemszögéből van írva? A lány.

Szavak száma? 2490

Mivel ez egy „sorozat” folytatása, a korábbi részeket itt találjátok:

I. rész // II. rész // III. rész

- Ana… tudod, a telefonod éppen azért létezik, hogy el lehessen rajta érni. – mondtam fel kb. a harmadik üzenetemet barátnőm üzenetrögzítőjére. Talán el akartam érni őt, s beszélni vele habár nem tudtam, hogy pontosan mit is mondtam volna neki. Magam sem tudtam, hogy mit érezzek… mit gondoljak. Konkrétan, mint egy kisgyerek, aki megkapta legjobban vágyott játékát oly boldogsággal testemben sétáltam haza a kolesz szobánkba. Habár nyár volt, az iskola továbbra is biztosította számunkra a helyet, s mivel ez volt a legpénztárcabarátabb opció mi örömmel éltünk a lehetőséggel. – Mi a csuda? – értem be az ajtónk elé, s kezdtem keresni a kulcscsomómat abszolút nulla sikerrel. Kiborítva a földre táskám tartalmát, kifordítva minden zsebemet sehol nem leltem a rejtőzködő csudát, pedig emlékeztem, hogy még mikor eljöttem a teremből megvolt, de most már mégsem volt így. Kicsit visszakövettem utamat, de sehol sem leltem a tárgyat, amivel bejuthatnék az ajtó túloldalára… ráadásul mikor másodjára is saját ajtóm előtt álldogáltam észrevettem egy üzenetet, ami valószínűleg már előzőleg is ott volt.

„Leléptem a hétvégére Jeffel. Last minute, meglepetés út. Imádlak, Ana” – állt a cetlin, ami legalább annyi last minute módszerrel lett írva, mint maga az út jellege volt ugyanis kint még véletlenül sem szoktunk hagyni üzenetet.

- Szuper!- nevettem fel kínosan, s az ajtónak dűlve ültem annak tövébe majd átgondolva, hogy most mit is csináljak dokumentáltam szerencsétlenségemet egy gyönyörű képpel, amit nyilvánvalóan terveztem barátnőmnek elküldeni humoros feliratokkal megspékelve.  Az egész helyzetet valójában az tetőzte, hogy hétvégére még a koli technikusai sem voltak itt így a zárat sem szedethettem ki velük. Kizártam magam a lakásomból… lakótársam pedig Isten tudja, merre lehet éppen.

Én befogadlak. – villant fel hirtelen egy üzenet ablakocska a telefonom Sebastian mosolygó képével.

???? – írtam neki vissza, mert nem értettem első körben üzenetét majd két pillanatba sem telt, s újabb üzenetet kaptam tőle… ezúttal már az Instagram üzeneteim között… reagált a legfrissebb storymra. – Te jó ég… nem ide szántam ezt a képet. – pötyögtem neki rögtön vissza, s nem is tudom milyen indíttatásból egy szomorú fejes selfiet küldtem ezúttal figyelve, hogy csakis az kapja meg akinek szántam.

Sejtettem. – válaszolt, s viszonzásképp kaptam egy képet róla, hasonlóképpen értelmeset, mint az enyém volt. – De az ajánlatom tényleg áll… befogadnálak kis hajléktalan. – olvastam üzenetét, majd a következő pillanatban már videóhívásként jelent meg arca képernyőmön.

-  Ana lelépett a hétvégére, én elhagytam a kulcsomat és a technikusok is csak hétfőn lesznek az épület környékén… szerinted mennyire vagyok szerencsétlen? – fogadtam hívását miközben egy kósza hajtincsemmel kezdtem játszadozni… ha ember forgathatta saját magára a szemét… na, annak én a legszebb példáját mutattam be.

- Gyere át hozzám. – ajánlotta fel konkrétan már harmadjára ezt. – Nekem már úgyis volt szerencsém nálad lenni… fordítsuk meg a helyzetet most. – mondta kedvesen.

- Nem tudom. – gondolkoztam el, s az igazság az, hogy teljesen logikus volt az ajánlata, ha belegondolok, főleg már most hogy mi… végülis… együtt vagyunk, de akkor is. Volt valami fura érzésemmel, az egésszel kapcsolatban. Összeugrott a gyomrom. – Nem akarnék zavarni. – csúszott ki a számon, mire konkrétan Sebastian majdnem lefejelte telefonja kameráját annyira meglepődött.

- Ezt ugye most nem gondoltad komolyan? – kérdezett vissza kacagva és hajába túrt. Ohhh hogy mennyire jól nézett ki olyankor, amikor ezt csinálta… ajkamba haraptam, nem tudtam leplezni csodálatomat s már talán a mai délelőtt után nem is akartam leplezni. – Tudod mi… - kezdett bele, mire kacagása átragadt rám is, s kínosságomban továbbra csúsztam a földön annyira, hogy már nem is ültem, hanem feküdtem a földön. Szuper okos, s felnőttes dolog volt ezt tennem.

- Nem tudom, hol laksz. – vigyorogtam rá ártatlanul.

- Átküldöm üzenetben… próbálj meg egyben ideérni… kérlek. – mondta, s, talán azért mert látta arcomon hogy képes lennék egyet lépni előre, s a nyakamat is kitörném a szerencsétlen napom megkoronázásaképpen.

- Megteszek minden tőlem telhetőt…

Konkrétan nem mertem beszállni a liftbe, mert tudtam, hogy mielőtt felérkeztem volna emeletére leállítom a dolgot, s talán örök időre két emelet között ragadok. Nem tudom mi ütött belém, egyszerűen mintha féltem volna megjelenni a lakásán. Meglehet, hogy a fiúk nem voltak a prioritásom az elmúlt 3 évben. Nyilván mindig érdekeltek, de megvolt az okom hogy kerüljem őket, s az utóbbi időben én magam lettem az első számú ember az életemben, ami eddig így jó és kifizetődő is volt. Na de ez az elmúlt egy hónap… lehet valamit átszervezgetett a belsőmben a megjelenése… a közeledése. Nem ismertem magamra, de mégis. Lépcsőn felmászni a tizedikre megért egy kisebb edzést, de szükségem volt rá. Nem lehettem ennyire szerencsétlen, de tényleg. Össze kellett szednem magam… hinnem kellett neki. Ajtaja elé érve mély levegőt véve akartam volna kopogni, de mielőtt megtettem volna ő már nyitotta az ajtót.

- Szia. – köszönt kedvesen, s közelebb lépett hozzám. Nem sietett el semmit, nem ért hozzám mindössze csak ujjai hegyével, ahogy megsimította az arcomat… azonnal tenyerébe fordítottam azt.

- Szia. – susogtam halkan.

- Azt hittem sosem közelíted meg az ajtót. – jegyezte meg, s egy hajtincsemmel kezdett játszadozni, mire én előre bukva mellkasába temettem arcomat s úgy nevettem kínomban. – Kíváncsi lettem volna, még meddig játszol magadban… - simította meg a hátamat.

- Ha gondolod, visszamehetek… amúgy is megtetszett a lépcsőfeljárótok…- rántottam meg vállamat, s bújtam ki könnyedén öleléséből, de ő visszatartott megragadva karomat.

- Nem gondolok ilyenre. – rázta meg fejét, majd úgy ajkaival köszöntötte az enyémeket. Jó… tényleg nem megyek innen sehova. Megfelelő lesz a folyosója is… abban az esetben, ha velem marad. – Nem tudom… esetleg lenne-e kedved bejönni… vagy nagyon ragaszkodsz a folyosóhoz? – csúszott keze az ujjaimra, s úgy incselkedett velem hunyorogva.

- Egészen bejön ez is. – vallottam be felvéve poénjának fonalát, majd szó nélkül követtem, amikor megindult lakásának belsejébe.

- Érezd magad otthon… oda pakolsz, ahova szeretnél. – állt meg a nappali sarkánál, s azt figyelte, ahogy én konkrétan a kilátást csodálom… nem kicsit… nagyon. Habár a lakása egészen felkapott helyen volt, mégsem találkoztam lent azzal a nagy nyüzsgéssel sőt… egészen barátias volt a légkör az utcán. Így néhány emelettel fentebb pedig megállapíthattam, hogy a kilátás is lehengerlő.

- Ez… gyönyörű. – teljesen elkábulva sétáltam a hatalmas ablakokhoz, s úgy éreztem szinte meg tudnám érinteni a várost.

- Szóval akkor… nem bánod, hogy befogadlak? – ölelte át a derekamat hátulról, s fejét nyakamnál pihentette. Mindenem libabőrös lett, ahogy lélegzetét éreztem érzékeny bőrömnél… annyira jól esett.

- Tuti a lakás miatt jöttem… - ráztam a fejemet elképedve, s fordítottam magamon egy kicsit hogy szembekerüljek vele.

- Tuti. – nézett velem farkasszemet. – Tudod… az igazság az, hogy szerettelek volna elvinni valami tisztességes igazi első randira… de a dolgok kicsit másképp alakultak. – vezette fel mondanivalóját s éreztem, hogy fülemig elvörösödök szavaitól.

- Akarod mondani kizártam magam a saját lakásomból? – jegyeztem meg kínosan.

- Így tehát a körülményekhez igazodva próbáltam a legtöbbet kihozni a helyzetből… - mondta, s megfogva kezemet indult meg azt hiszem a konyhája felé ahol a pulton egy hatalmas nagy adag McDonalds kaja pihent.

- Te jó ég! – kaptam a számhoz meglepődésemben, s olyan széles mosoly jelent meg az arcomon hogy csodálkoztam, hogy ki nem akadt tőle az állkapcsom. – Ez… - nem találtam a szavakat.

- Emlékeztem, hogy említetted a múltkor, hogy milyen régen nem ettél már rendes sült krumplit… vagy bármi ilyen dolgot. – mondta, s felvette az egyik dobozt majd kinyitotta előttem engedve, hogy érezzem az igazi mekis illatokat kiszállni belőle.

- Hónapok óta. – ismertem el.

- Ahhoz hogy ne őrülj meg, néha szabad csalni egy keveset. – jegyezte meg egy mosoly kíséretében majd a bárszékhez vezetve engedte, hogy felüljek oda, s mellettem ő is helyet foglalt. – Egy kis bűnös élvezeteknek mindig lehet helyet engedni… - ismerte el, s felém tolta az egyik tasakot. -… nem tudtam, hogy pontosan mi is volt a kedvenced így hoztam… mindenből. – rántotta meg a vállát én meg még mindig csak pislogtam rá… egyszerűen nem hittem el, hogy ennyire figyelmes volt vagy, hogy egyáltalán meghallotta az egykori, napokkal ezelőtti kínos halk motyogásomat az egyik edzés után.

- Álmaim vacsorája. – motyogtam, de valahogy nem mertem semmihez nyúlni… őszintén szigorúan tartottam magam a diétámhoz érthető okokból és hetek óta nem volt csalós pillanatom. Soha nem éheztetném magam, ahhoz túl önző vagyok, viszont egészen szigorúan válogattam meg az étrendemet és ez a fajta szemétkaja nem volt sosem toplistás választásom.

- Tudod, hogy nyugodtan ehetsz belőle… - fogott ujjai közé egy krumpli darabot, majd szájához emelte s bekapta azt. -… ígérem, gondoskodok róla, hogy lemozogjuk. – pillantott felém sunyin mire én majdnem leestem a székről… s inkább bekaptam egy krumpli darabot ahelyett, hogy kommentáljam megjegyzését, miközben szinte éreztem, hogy kireccsentem szám belsejét annyira rá kellett arra harapnom.

- Remélem, van daruval rendelkező ismerősöd… mert minden bizonnyal szükség lesz rá ahhoz, hogy én egyszer elhagyjam ezt a lakást. – simogattam hasamat nappalijában való sétálgatásom közepette. Meglehet belementem a vacsorába, s meglehet, hogy egymást etetve kb. mindent elfogyasztottunk együtt… a következő 3 évre elintéztem körülbelül a csalós napjaimat, de az igazság az, hogy lassan kezdtem megbarátkozni vele… neki köszönhetően.

- Tudod, hogy nem bánom, ha itt maradsz. – jegyezte meg mókásan, s kezembe adta a boros poharat, amibe épp most öntött egy keveset. Rá sem figyelve vettem el tőle azt, s úgy fedeztem fel a nappaliban lévő polcát, amin volt egy gyerekkori képe gondolom az anyukájával… a kép sarkában pedig ott volt az évszám is, amikor készült a kép… 1992. Elmosolyodtam.

- Mentségemre szóljon… akkor azt hittem, hogy ez a szerelés tényleg menő. – jegyezte meg mire felkacagtam.

- Szerintem aranyos voltál… - billentettem oldalra a fejemet. -… csak az évszámot figyelve mosolyodtam el. – haraptam meg számat… na, ezt tényleg nem kellett volna mondanom.

- Micsoda burkolt leöregezés. – kapott szívéhez mire kidülledő szemekkel pillantottam rá… nagyon vicces volt.

- Szerintem én még akkor tervben sem voltam. – csúszott ki a számon s inkább megittam a boromat ahelyett, hogy folytattam volna a beszédemet. Némán, s ártatlanul pislogva rá billegtem jobbra, s balra előtte.

- Azt a mindenit, de szemtelen valaki… - lépett egyet az irányomba, s én így pedig ekkor egyet léptem hátra. Éreztem, hogy ebből mi lesz… nagyon jól tudtam. Egyedül azt sajnáltam, hogy ő hazai terepen volt.

Az igazság az, hogy megfordult a fejemben már egy párszor ez a dolog, hogy miszerint Sebastian egy röpke 12 évvel idősebb volt nálam, de hangosan sosem beszéltem róla… eddig a pillanatig. A szénhidrát-túladagolás s a kevéske bor viszont lehet, hogy segített feloldani olyan gátakat, amiknek egyelőre lehet, hogy nyugton kellett volna maradniuk. Tényleg el fogom ijeszteni még idő előtt, még mielőtt bárhova is elindult volna kettőnk között ez a dolog. Azt fogja hinni, hogy gyerek vagyok.

- A bor… a bor… - bólogattam, s próbáltam menteni a menthetőt, de továbbra is hátráltam, míg ő próbált megközelíteni.

- Na, nézzük akkor, hogy mit is jelent ez az egész… - jegyezte meg sunyin, mire én letéve a poharamat kereket oldottam előle s a lehető legügyesebben manőverezve a padlón próbáltam nem elesni, s elmenekülni előle. Kifejezetten felnőttes volt a fogócska jelenetünk.

- Nem kapsz el. – ráztam meg a fejemet, s megkerültem étkező asztalát, s hol jobbra, hol balra tettem néhány lépést elkerülve hogy közelebb kerüljön hozzám az asztal túloldaláról.

- Azt te hiszed. – fenyegetett fel, majd lépve egyet ügyesen megindult felém én pedig felsikkantva futottam arra amerre láttam. Nem tudtam melyik ajtó mit rejtett így random rontottam be egyen… elsőre megtaláltam a hálószobáját… milyen meglepő.

- Elfelejted, hogy hazai terepen mozgok. – jegyezte meg, s nem tudom, hogy sikerült elérnie ezt, de ekkor már derekamat érintve velem együtt vágódott az ágyán keresztbe… könnyűszerrel kerekedett felém, s azt hiszem győzelmét élvezve vigyorgott felettem. – Azt hiszem győztem. – jegyezte meg vidáman.

- Lehet. – rántottam vállamat, s belekapaszkodva pólójának nyakába közelebb húztam magamhoz éppen csak annyira, hogy ajkaink kissé összeérjenek. – lehet… - suttogtam.

- Az előbbi témát említve… - gördült le mellém, s fejét megtámasztva feküdt mellettem s úgy figyelte reakciómat. - …előbb vagy utóbb úgyis felmerült volna… s azt hiszem örülök, hogy előbb került rá sor, mint utóbb… - a gyerekes játszadozásból kicsit komolyabb vizekre eveztünk… de tény volt, hogy bármit is téve ez valamikor úgyis beszédtéma lett volna közöttünk. 12 év azért nem kevés. Nem mintha kor számítana bármit is, de akkor is… ha el akartuk ismerni, ha nem nála ez itt másról is szólt. Ő ismert volt… nem kicsit.

- Seb… én nem úgy értettem. – okkal nem ittam, s nem csak az étrendem miatt… tisztában voltam vele, hogy egy kevéske is hamar a fejembe száll, s teljesen józanon is rengeteget beszélek, bármiféle folyékony bizalommal meg annál is többet.

- Tudom… - simította meg az arcomat. -… nem kell megijedned. – folytatta, s ajkaim mosolyra húzódtak, ahogy azokat érintette ujjaival.

- Engem nem zavar… ha téged sem. – fordultam én is úgy inkább, ahogy ő feküdt, s így legalább szembe lehettem vele. – Az évek csak számok. –rántottam meg a vállamat már amennyire ebben a helyzetben ez lehetséges volt. – Abszolút nincs jelentőségük…- ráztam a fejemet, s utánozni kezdtem mozdulatait.

- Bármi is lesz ebből… én tényleg szeretném, hogy működjön. – mondta, s tette mindezt olyan aranyosan, hogy mosolya simán eltávolította azt a plusz 12 évet közülünk.

- Én is. – ismertem el, majd éppen csak egy kicsit közelebb húzódtam hozzá hogy testünk enyhén egymáshoz érjen. – Nagyon… nagyon… nagyon szeretném. – suttogtam ajkaira a szavakat, s felbátorodva kissé lábaimat az övéivel fűztem össze, ahogy átölelve őt ajkaival kezdtem játszadozni.

- Tudod… semmit sem kell elsietni… semmit sem akarok elsietni… - mondta, s mindkét kezével végigkísérte oldalam formáját, ahogy felé kerekedve csípőjére ültem, míg ő alattam feküdt.

- Lehet, hogy ezért is kedvellek ennyire… - hajoltam kicsit közelebb hozzá megtámaszkodva kissé mellkasán. -… talán a felett a díszdobozos Star Wars gyűjtemény felett is szemet tudok hunyni ennek köszönhetően. – fejemet hátra vetve kacagtam fel… de ő nem nevetett.

- Hujajajjjj… - ült fel könnyedén, csúsztatva így engem combjára. -… nem szereted a Star Warst? – tette fel a kérdést úgy, mintha ez valami ténylegesen fontos dolog lett volna.

- Az igazság az, hogy egy részt sem láttam még. – vallottam be ajkamat lebiggyesztve, de csak erősen tettetve így a sajnálatot. – Valahogy sosem érdekelt… - tettem még hozzá.

- Hát akkor enyém lesz a megtiszteltetés, hogy megnézetem veled az összeset… - bólogatott nagy vidáman előttem. -… hosszú hétvégének nézünk elébe. – kacsintott csalafintán.

- Azt hiszem, mégis a lépcsőfeljáróban aludnék… - böktem az ajtó felé és kissé kezdtem volna lecsúszni öléből, de ő nem engedte a derekamat.

- Nincs menekvés. – rázta a fejét majd egy puszit nyomott számra. – Anyukám amúgy is azt mondta, hogy ne bízzak olyan emberbe, aki nem szereti a Star Warst… nagyon zsivány az olyan.

- Háátt… nem is tudom. – gondolkoztam el, majd eszembe jutott egy kijelentésem, amit egyszer Jeffnek tettem, Ana barátjának, amikor ő is rájött, hogy sosem láttam még egy részt sem az ikonikus filmsorozatból.

- Min mosolyogsz? – kíváncsian kérdezte meg megsimítva arcomat.

- Csak eszembe jutott az, hogy nem is olyan régen jegyeztem, meg hogy én magamtól sosem nézném meg ezeket a filmeket, max akkor, ha lekötöznének… - ekkor elég furán nézett rám, de folytattam inkább mielőtt rosszul lenne. -… ellenben ha valaki fontos számomra szeretné, akkor feláldoznám magam miatta és vele hajlandó lennék végignézni bármennyi részt belőle. – ennél a résznél már viszont elmosolyodott… tetszett neki a szavaim, láttam felderült arcán.

- No és… én elég fontosnak tűnök? – érdeklődött nyakamhoz hajolva apró puszikat hagyva bőrömön.

- Úgy hiszem…

Ha szeretnétek ehhez további folytatást, vagy bármi egyéb kívánságotok lenne felém nyugodtan írjátok meg nekem, várom az üzeneteiteket és észrevételeiteket!