Sziasztok! Úgy hiszem igazán
megérdemlitek ezt a részt… tegnap olyan látogatottságot produkáltatok az
oldalon, hogy köpni nyelni nem tudtam. Köszönöm… eszméletlenek vagytok! Így hát
a mai írásomat nem eltolva holnapi, vagy akár későbbi publikálásra most
elhoztam nektek! Remélem örültök neki! Jó olvasást! Puszi Dorka
U.i.: Most, hogy holnap indul a suli nem tudom mikor tudom majd hozni a következő részt, de ígérem, hogy a suli és a munka mellett is próbálok minél hamarabb időt szakítani az írásra. Okés?
U.i.: Most, hogy holnap indul a suli nem tudom mikor tudom majd hozni a következő részt, de ígérem, hogy a suli és a munka mellett is próbálok minél hamarabb időt szakítani az írásra. Okés?
So just give it one more try to a
lullaby
And turn this up on the radio
If you can hear me now
I'm reaching out
To let you know that you're not alone
And if you can't tell, I'm scared as hell
'Cause I can't get you on the telephone
So just close your eyes
Oh, honey here comes a lullaby
Your very own lullaby
And turn this up on the radio
If you can hear me now
I'm reaching out
To let you know that you're not alone
And if you can't tell, I'm scared as hell
'Cause I can't get you on the telephone
So just close your eyes
Oh, honey here comes a lullaby
Your very own lullaby
(Nickelback)
Csendben
kavargattam a meleg teámban a cukrot, de eddig a pillanatig még meg sem
kóstoltam azt… egyszerűen csak a kavargatás, mint tevékenység kötött le.
Próbáltam azt megemészteni, amit az előbb hallhattam attól az Alextől. Teljes
mértékben ledöbbentem minden egyes szavától…
- Ki
fog hűlni, ha csak kavargatod. – jegyezte meg Ő, s hangjának hallatára
visszacsöppentem a gondolataim világából a való életbe. Szóval felkelt… lassan
mondjuk ideje is volt, hisz indulnunk kell a gépünkhöz, mind a kora délutáni
órákban indul… de nekem nem volt szívem felkelteni, ráadásul kellett is egy kis
idő mit saját magamra szánok… legalábbis újonnan kapott gondolataimra.
-
Ühüm. – bólogattam, s a bögrét ajkaimhoz emeltem, de amint belekortyoltam a
teába vissza is köptem azt… ihatatlanul édes lett a lötty.
- Túl
édes? – kérdezte, s a pult azon oldalára sétált ahol én voltam, s lágyan fogta
körbe derekamat, majd nyakamba puszilt.
-
Pocsék. – ráztam a fejemet, de hiába volt itt, hiába volt Ő ily rendes
egyszerűen nem tudtam mással foglalkozni… mi van, ha csak álmodtam az egészet?
Az alvajárás, s képzelgések nem egészen kizárható dolgok nálam.
- Jobban
vagy már? – orrom vörösre volt már törölve a taknyosságtól, a levegővétel
minden egyes fázisa fájt, de a szemem már nem annyira akart kiesni a helyéről,
mint tegnap délután… talán ez mondható némi haladásnak.
-
Gondolom. – válaszoltam, nem hiszem, hogy túl kommunikatívnak tűnhettem… nem is
voltam az.
-
Minden rendben… drága Khara? – a forgós bárszék oldalát óvatosan fogta meg
takaróm végződésénél, s fordított így maga felé… s eközben felfedezte azt, mi
talán furcsa lehetett számára… ahogy nekem is. Míg egyik kezemben a kanál volt,
mivel szerencsésen túlcukroztam a teámat, addig a másik kezem egy tárgyon
pihent… a telefonján. – ez meg? – nem egészen tudta felfogni a dolgot, de okkal
furcsállta.
- Volt
térerő. – kacagtam fel hirtelen kínosan, majd hagytam, hogy kibontsa ujjaim
alól a kis kütyüjét.
- Nem
értem… - rázta a fejét, majd államat megfogva megragadta a tekintetemet.
-
Hmmmm… - mély levegőt vettem, s tudtam, ha most nem mondom el neki, akkor sose…
de ettől az egésztől meg kellett szabadulnom, s neki pedig joga volt tudni
róla, végülis érintett a helyzetben… nem is kicsit.
-
Khara… kivel beszéltél? A frászt hozod rám. – hangja meglehet kissé idegessé
csapott át. Az, hogy nem tudott mindent, s hogy némi rejtély volt előtte
kellemetlenné tette pozícióját… érthetően. – hmmm? – simította meg arcomat, s
kinyitottam a szememet.
- A
menedzseretekkel… - próbáltam egészen barátságos ábrázatot virítani arcomon.
-
Tessék? – legalább annyira nem értette a helyzetet, mint ahogy én tettem azt.
Láttam a szemeiben, hogy még tippje sincsen mi lehetett a téma… s ha van is,
nem olyan, mire szívesen gondol. Megfeszültek ujjai combomon.
-
Alexszel… - mondtam, nem mintha erre nem jött volna rá magától.
-
Üzent valamit nekem? Megijesztesz… ne csináld ezt Khara. – rázta a fejét, s
egészen biztos vagyok abban, hogy most szidta magában az összes létező dolgot,
hogy nincs gondolatolvasó képessége, ugyanis belőlem egészen lassacskán
húzogatja ki a dolgokat.
-
Velem akart beszélni. – mondtam ki, s arca legalább azt a meglepettséget
tükrözhette, mint amit én is tapasztalhattam akkor, mikor Alexet beszélni
hallhattam.
-
Tessék? – s teste reakciója egyértelművé tette, hogy nem tetszett neki a
szituáció… egyre ingerültebb lett. – mit mondott neked? – nyugtalan volt a
hangja, az opciókat, mik lepörögtek az agyában jobb, ha nem is tudom… bele sem
akartam gondolni… viszont annyira hülye sem voltam, hogy ne tudjam, mit gondol.
Egyértelmű volt. – Khara! – sziszegte a fogai között nevemet, aggódóan mégis
parancsolóan tette ezt. Választ akart.
- Ajánlatot
tett… - mondtam, s kezeimmel immáron talán én akartam érinteni most Őt. Egy
kicsikét most én akartam lenyugtatni Őt.
- Hogy
micsoda? Ne is folytasd… - rázta a fejét, s a dolgoknak még egy kis részét sem
hallotta. Haragos volt a tekintete… nem kicsit. Nagyon.
-
Harry… nyugodj meg. – kértem, s éreztem, ahogy hangom kissé megremegett… nem
elég, hogy be is vagyok rekedve, még a némi bizonytalanság rezegtette is
hangszálaimat, s nem a megfelelő módon.
- Ne…
ezzel túl messzire ment. Hogy gondolhatták? Hogy? Elképesztő… - egyre
bosszúsabb lett a hangja, s érzékelni tudtam, hogy bármelyik pillanatban szét
tudna verni valamit… de én ezt nem engedtem. Nem engedhettem.
-
Harry… kérlek… nyugodj meg. Shhhh. – kezeit ujjaim közé vettem, s nem engedtem,
hogy ökölbe szoruljanak… azt akartam, hogy megnyugodjon. – Alex arra kért, hogy
írjak rólatok… arra kért, hogy megfordítva a hackerbotrány jelenlegi állását
hozzunk ki belőle valami igazán jót… hasznosat. S ez nem csak nektek lenne jó,
hanem még talán nekem is. – a teljes sztorit felfedtem előtte, mielőtt még
darabjaira szedi a házat… vagy éppen saját magát. Egyik sem lett volna túl
hálás dolog.
- Hogy
micsoda? – nem tudtam eldönteni, hogy tényleg nem értette a dolgot, vagy csak
megerősítés kell neki.
- Arra
kért, hogy blogoljak rólatok… hogy fogjunk össze. Néhány napotokat kövessem
figyelemmel, s írjak róla. S talán még a közelgő promóciós körutatok néhány
állomására is tartsak veletek… Dolgozzak nektek. – ezt így kimondani elég fura
volt… tényleg fura.
- Jó…
ennek a nőnek elment az esze. – rázta meg a fejét, s némileg láttam, hogy
megkönnyebbült, de mégsem annyira, hogy izmai engedjenek feszültségükből. – el van
tévedve… vagy nem is tudom. Pofátlanság… teljes mértékben pofátlan. – egészen el
volt képedve, azt hiszem így próbálta feldolgozni a hallottakat.
- Hidd
el engem is meglepett… - nem egészen tudtam, hogyan is kezeljem ezt az egészet,
vegyesek voltak vele az érzéseim. Először is a blogolásról, az írásról napok
alatt olyan szinten változott meg a világnézetem, mint soha az életben nem
gondoltam volna… szabályszerűen az ismeretlen online támadók olyantól
fosztottak meg engem, mitől nem akartam megválni soha… a névtelenségtől.
Olvasott
volt a kis oldalam, a maga kis világában, de sosem vágytam arra, hogy
esetlegesen ismerve arcomat is mellette úgy írjak, hogy tudják, ki vagyok. Most
viszont minden megváltozott… tudják, ki vagyok, az internet tele van a képemmel…
olyan életet kezdtem élni, minek alapvető része az, hogy ismerik az arcomat. A
két világ összeért, de nem voltam egészen biztos benne, hogy
összeegyeztethetőek-e… nem igazán gondoltam még erre… talán megvolt rá az okom.
-
Gondolom. – simította meg az arcomat, s ölelt magához. Ott akart lenni nekem
ezt tudtam… viszont Róla még egy szó sem esett, egyszerűen bármikor arra
terelődött a téma, hogy mi van az Ő felfedett „titkos énjével” fogta magát s
témát váltott. Ő is makacs volt… eszméletlenül. – ne foglalkozz vele… majd
beszélek én a fejével. Tudom, hogy milyen téma ez neked… nem szabadna így
háborgatni. – fedte fel előttem gondolatait.
- No
és neked milyen téma? Nem én vagyok az egyetlen egy érintett… - kissé eltoltam
magamtól éppen csak annyira, hogy arcát is láthassam… előlem nem kellene
rejtegetnie ezt.
-
Aljas dolog még csak gondolni is arra, hogy kihasználjunk. – automatikus tématerelés…
ismételten.
-
Harry… tudod, hogy nem erre gondoltam. – farkasszemet néztem vele, s abban a
szent pillanatban megfogadtam… akkor is meg fogom beszéltetni, ha ezzel csak
azt érem el, hogy lekéssük a gépünket, s soha az életben nem repülünk vissza
Londonba. Készen voltam rá… komolyan.
-
Hanem mire drága Khara… nem kell aggódnod, s egészen a legjobb lesz az, ha el
is felejted, hogy beszéltél Alexszel. – mondta, mire összeráncoltam a
homlokomat.
- Nem.
– jelentettem ki egyszerűen, s igazán őszintén.
- Hogy
micsoda? – meghökkent kijelentésem következtében.
- Azt
mondtam, hogy nem. – határozott voltam, s tudtam az is maradok.
- Ne
beszélj butaságokat drága Khara… - simította volna meg az arcomat, de én
könnyedén morzsoltam le ujjait bőrömről.
-
Harry… te ne beszélj butaságokat. Azt mondtad, hogy idejövünk, hogy megoldjuk
azt, mi meglehet kissé megromlott köztünk… azt, hogy szembenézzünk a dolgokkal,
s együtt tegyünk ellenük, de úgy tűnik, te csak hárítasz… eszed ágában sincs
beszélni róla, pedig tessék, itt vagyok… nézd csak. Nem szöktem el előled… nem
lettem idegbeteg, s hagytalak ott már a kastélyban… időt töltöttem veled,
rengeteget. S ez idő alatt kialakult a megbocsájtás érzése… tudod jól. – ujjait
megfogva mellkasomra vezettem tenyerét… ha feleannyira gyorsan vert volna a
szívem, mint amúgy tette… még az is sok lett volna egy egészséges darabnak. –
Szóval… két választásod van. – mutattam kettőt szabad kezemmel. – Vagy hajlandó,
vagy velem beszélni… mielőtt visszatérünk, s minden baj csőstül omlik majd a
nyakadba, amit semmiképpen sem fogsz majd tudni elkerülni, hisz ismert vagy… az
isten szerelmére… vagy… - nem mondtam inkább semmit, inkább csak vártam
válaszára… reakciójára… bármijére. De néma maradt… mintha megfagyasztották
volna szavaim, teljes egészében. – Gondold meg… - leeresztettem a kezét
magamról, majd könnyedén csúsztam le a székről. -… én megyek és összepakolom a
cuccaimat… - többet mondtam így is, mit kellett volna talán, oly szintű
őszinteségroham, s papi beszéd indult meg belőlem, mintha felszakítottak volna
bennem egy tapaszt, mi eddig teljes egészében visszatartott minden ilyesfajta,
talán egészen mély gondolatot. De az igazság az, hogy egészen megkönnyebbültem…
oly tisztának éreztem magam.
-
Félek… - a szobában voltam, s remegő kezekkel próbáltam táskáimba elrejteni
cuccaimat… nem csak beteg voltam, de kezdett egyfajta egészséges idegesség
hatalmat szerezni testem felett. Meglepően rendkívüli érzés volt…
megszabadultál egy kőtől, de valahogy az mégis ott hagyta nyomát a lelkeden. -…
félek attól, hogy olyat kérdeznek majd tőlem, mire nem leszek felkészülve…
megőrjít a tudat, hogy mindenki az agyamba turkáljon. Legyőztem őket már
egyszer… de nem vagyok benne biztos, hogy ezúttal is sikerülni fog… félek…
nagyon. – az ajtómban állt annak keretének dűlve, s úgy fedte fel gondolatait
előttem… a semmiből jelent meg ott, léptei oly halkak voltak, hogy észre sem
vettem, hogy utánam jött… egy idő után. – viszont azt meg semmiképpen sem
akarom, hogy belekeverjelek ebbe az egészbe… így is nyakig benne vagy már, nem
kell mélyebbre tolnunk. – rázta a fejét.
-
Miattam aggódsz? – ejtettem el kezemből a cuccomat, s nem törődve azzal, hogy
ruháim a földön hevertek lassan indultam meg feléje.
- Alex
csakis azért találhatta ki ezt az egész dolgot veled kapcsolatban, csakhogy felőlem
eltereljük a figyelmet… ez így van. Tudom. – mondta, s azt a két lépcső
magasságot könnyedén küzdöttem le kettőnk között. Vele szemben álltam, csakúgy
mintha tükörképe lennék én is az ajtófélfának támaszkodtam… végig szemébe
néztem… kellett neki, s nekem is a megerősítés.
- Lehet,
hogy nem is olyan rossz ötlet ez…- nem igazán gondoltam volna, hogy ezt így
hangosan kimondom… arra sem gondoltam volna, hogy egyáltalán belegondolok
ilyenbe.
-
Khara… - hangja elhalt volt, kifejezetten kétségbeesett.
- Hogy
az istenbe tudassam veled te… nem vagy egyedül ebben. A Central Parkban voltam
mikor tudomást szereztem erről az egészről… s abban a pillanatban, ahogy
hallottam, hogy érintett vagy… egy gondolat volt a fejemben: szét fognak szedni.
S a szívem még annyira nem fájt soha, mint akkor… elfutottam az érzés elől, el
akartam rejteni, mert eszméletlenül dühös voltam rád, de akkor is ott volt, s
még mindig ott van. Itt. – böktem meg a mellkasomat, mi nem volt egy igazán jó
döntés… de ott abban a pillanatban nem érdekelt.
-
Drága Khara… - simította meg arcomat kedvesen, de mégis volt benne valami
félelem.
-
Harold Edward Styles… itt vagyok neked, s itt is leszek. Nem megyek sehova…
leromboltad bennem azt a falat, miről soha nem gondoltam volna, hogy egyáltalán
megrepedhet… elérted azt, hogy szeresselek mindennél jobban… megváltoztattad a
világnézetemet, megváltoztattad az életemet… s mégis hagytad, hogy saját magam
legyek. Köszönöm. – pislantás nélkül vallottam meg ezt neki… Ő sem mert
pislogni se, csak hallgatott. – Szóval, ha ez az Alex vagy kicsoda úgy
gondolja, hogy ez segíthet neked, hogy én írok rólatok, akkor megteszem… de nem
miatta, nem miattam… csakis miattad. Hajlandó vagyok a névtelenséget eldobni, s
újra írni… ha ez neked segít. Érted megteszem. – mondtam, s megragadva pólóját
magamra rántottam… közel akartam tudni magamhoz.
-
Komolyan mondod? – nem hitt a szavaimnak… az igazi… a sebezhető énje jelent meg
előttem.
- Komolyan.
– bólintottam, s próbáltam, mind testileg mind lelkileg feldolgozni a látványát
mit nyújtott… szemei csillogtak, úgy mintha oly fény lobbant volna fel bennük,
mi eddig még sosem kapott szerepet… vonásai pedig oly bámulatosan varázslatosak
voltak, hogy emberi szemeim talán nem tudják igazán feldolgozni a látványát. –
akkor tehát kedves Harry… megértetted, amit mondtam? – kérdeztem rá azért így
nyíltan is.
- Azt
hiszem. – ízlelgette a szavakat, s állt ott előttem még egészen
magatehetetlenül.
-
Megértetted? – ismételtem meg a kérdését, s nyílt, egyértelmű válaszát akartam
hallani.
- Meg…
- tudta, hogy mire vágytam… s kezdtem én is rájönni, hogy nekem mire van ezek
után szükségem. Rá. Azonnal.
-
Helyes. – bólintottam, majd megsimítva haját nyakába karoltam, s egy pillanat
alatt ugrottam nyakába majd oly csókkal támadtam le, mi majdnem lábáról
döntötte le… egészen nem érdekelt már az, hogy beteg vagyok… a legkisebb gondom
volt az éppen.
-
Hamarosan indulnunk kellene… - egyáltalán nem érdekelt mit mondott, engedtem
ajkaim vágyának, s csókoltam őt… ajkait, bőrét mindenét mit értem… kezeim pedig
saját útjukat követve pólója ellen kezdtek harcolni.
-
Akkor hamarosan indulunk… - jegyeztem meg, s szinte felsikkantottam mikor
perzselődő bőrömhöz ért, mikor tenyere pólóm alá jutott gerincem kezdeténél. - …
Harry… kérlek. – ívbe rándult hátam, levegőhöz alig jutottam, de ha nem kaptam volna,
belőle elegendőt meglehet nem is érdekelt volna többet az a fránya oxigén.
-
Olyan régen vágytam már erre… - csúszott ki a száján, s azt hiszem ekkor dobott
el magától minden reális gondolatot… megadta magát nekem. Győztem.
- Én
is… - feszítettem hátra fejemet, ahogy ajkai nyakam bőrét kényeztették, majd
örömmel véltem felfedezni azt, hogy megindult velem az ágyam felé, s lehajolva
egy kicsit egy kézzel ledózerolt arról mindent, hagyva hogy cuccaimat földön
landoljanak, majd a következő pillanatban már engem vágott gerincre ugyanott…
pillanatok alatt szabadult meg nadrágjától s tapadt teljes egészében rám.
- Ezt
meg fogom bánni. – szinte számba nevetett, ahogy kimondta ezt, majd ujjainkat
fejünk fölött kulcsolta össze… lábaim ösztönösen húzódtak fel mozgására.
-
Kétlem… - kacagtam fel levegőért kapkodva, s kéjes hangokat hallattam abban a pillanatban,
ahogy éreztem kemény mozdulatát bennem.
- Én
is…
Isteni
csodának mondhatnám azt, hogy mi elértük azt a járatot, mire jegyünk szólt…
mondhatni, hogy volt, amire a megfelelő időt szántuk… s volt, mire nem.
Utóbbiak közé tartozott az elkészülődés… de szerencsésnek mondhatjuk magunkat,
hisz mégis angolföld felé tartunk ebben a pillanatban… a felhők között.
- Anya
írt, hogy kijönnek értem… - osztottam meg vele üzenetem tartalmát.
- Úgy
hiszem én is egyfajta magyarázattal tartozok nekik… - gondolt bele az egészbe,
s tökéletesen a karfára helyezte összekulcsolt kezeinket.
- Úgy
gondolom, hogy jobb lesz, ha először én beszélek velük. Egy két dolgot, jobb,
ha személyesen tőlem is hallanak. – azt hiszem ez így volt igazán jogos.
-
Teljesen egyetértek… - emelte fel kezünket, s adott rá egy csókot.
-
Beszéltem ismerősökkel… elkerülve a tömeget kiengednek minket majd egy kevésbé
ismert kijáraton. – mondta, s ezt pedig én tartottam igazán jogosnak… egyelőre meglehet,
egészen okos döntés lenne elkerülni a médiát, illetve azokat, akiknek semmi
köze nincs ahhoz, hogy mi is történik körülöttünk… Párizsban egészen könnyen
ment. Ahogy megjelentünk ott, hipp-hopp, szálltunk is már fel így az embereknek
feleszmélni sem volt idejük… s ha mégis így tettek, akkor nagyon szemfülesek
lehettek.
- Okés…
anya tudtára fogom adni. – mondtam neki, s szabad kezemben telefonomat
pörgettem.
-
Biztos vagy ebben az egészben? – folyamatos megerősítésre volt szüksége, én
pedig hajlandó voltam minden egyes kérdésénél megerősíteni érzéseimben őt.
- Soha
biztosabb. – lóbáltam meg a kezemet jelzésképpen.
-
Beszéltem Allie-vel… a napokban összehozunk egy találkozót… hallott a
dolgokról. – igazán büszke voltam erre a lépésére… hatalmas nagy lelki erő, s
bátorság kell ahhoz, hogy az ember beismerje gyengeségét, s lépjen ez érdekében…
hogy képes legyen segítséget kérni profitól.
-
Büszke vagyok rád… - hangosan is ki kellett ezt mondanom, tudnia kellett
gondolataimat.
-
Remélem, hogy te is el tudsz jönni. – mondta, s vállán pihentetve fejemet pillantottam
fel onnan szemeibe.
- Ez
csak természetes. – eszem ágában sem volt nemet mondani. Miss Lewis az, akivel
tudom, hogy bármikor beszélhetünk… bármiről. Részben neki is köszönhetjük azt,
hogy egyáltalán „mi” vagyunk. Hatalmas segítség ő a számunkra… komoly segítség.
– Lehet, hogy erre a kobakra is ráfér egy kis agyturkászás… - jegyeztem meg halkan
felnevetve, s halántékomat kocogtattam meg mutatóujjammal.
-
Idióta…
- Ez
minden? – mintha csak egy vallatáson vettem volna részt, komolyan mondom, hogy
úgy éreztem magam. Édesanyám, s Nora kedves barátnőm úgy ült előttem a
nappaliban.
-
Másfél órája folyamatosan jártatom a számat… szerintetek? Mit hagyhattam volna
ki? – zsörtölődtem. Persze, hogy hagytam ki dolgokat, de mindazok csakis
olyanok voltak, miket egy gyerek nem biztos, hogy édesanyával szeretne
megbeszélni… s talán legjobb barátnőjével sem. Túl személyesek voltak azok… túl
intimek.
- No
és hogyan érzed magad? Hogyan érzi magát… Ő? – édesanyám próbálta a dolgok
érzelmi részét megragadni… végülis azt hiszem, hogy ez az anyuka dolga.
-
Megbeszéltük a dolgokat… megbeszéltünk mindent. – gondoltam bele, s oly jó
érzés volt mindezt kimondani. Értelmet nyert végre minden tettem. – Ráadásul Allie-vel
is összehoz egy találkozót… - osztottam meg még velük ezt is.
-
Nagyon bölcs döntés. Érett gondolkodás… - ismerte be édesanyám. -… de tudod,
hogy első körben jómagam is le akartam keverni neki egy anyai pofont? – Nora-ra
néztem, aki azt hiszem mindezek előtt olyanokba is beavatta édesanyámat, mikbe
talán nem kellett volna. Amik ugye az én cenzúrám alá tartoztak. Tipikus. –
amiből talán lehet te is kiérdemelnél egyet… - hunyorgott előttem, s lopva a
kettőnk között lévő laptopra gondolt, mi habár le volt hajtva egészen biztosan
tudtam, hogy milyen képeket tartalmaz. – kedves Khara… hogyan gondoltad te
azokat a képeket? – aham… szóval eddig volt kedves, sejthettem volna. Nora
mélyre kezdett csúszni a székében, pillantásom elől elég ügyesen próbált
eltűnni. – belegondoltál már abba, hogy… azok örök életedre megmaradnak? – az anyai
óvás szavai voltak ezek.
-
Szerintem kifejezetten dögösek… - alkotta meg saját véleményét Nora.
-
Anyai szemmel talán egész mást mondanék rájuk.- vetett szúrós pillantásokat
barátnőmre édesanyám. Nem tudtam, hogy mit gondoljak… egészen görcsbe rándult
szavai miatt a gyomrom.
-
Ízléstelenek? – csúszott ki a számon, mire anya felém kapta a fejét.
- Ezt
sem mondanám… - egészen ellágyult a hangja… továbbra sem tudtam, hogy mire is
gondoljak most vele kapcsolatban. -… én talán csak nem voltam felkészülve
rájuk. – vallotta be, s szilárdságát feladva, elgyengülve nyúlt át a
dohányzóasztalon, s fogta meg a kezemet. – mégiscsak a lányom vagy… a
kislányom. – jegyezte meg egészen lágyan.
-
Akinek photoshop nélkül is olyan dögös mellei vannak, mik nekem sosem lesznek. –
Nora ismételten sajátos véleményét hozta tudtunkra.
- Ezt
nem kellene…- ráztam meg a fejemet szemem forgatása közben… ennek a csajnak
elment a józan az esze… komolyan.
- Én csak
azt mondom, ami igaz… s ezt anyud is tudja. Dög vagy a képeken, látszik, hogy
megtetszett neked ez a helyzet… ámultasd csak el nyugodtan az egész világot
magaddal. – kulcsolta össze karjait mellkasán ő.
-
Tudom Nora… – anya e lépése lepett meg talán ezekben a pillanatokban, a
legjobban… szülői érzelmekkel telve simította meg Nora karját, majd pillantott
felém. -… én csak azt akarom, hogy ennek ne legyen semmilyen hátulütője az ő
számára… nem akarom, hogy megbánja. A te tested, s azt teszel vele, mit
szeretnél… egy pillanatig sem jutna eszembe akár szégyenkezni miattad… gyönyörű
vagy. S örülök, ha te is annak érzed magad… kifejezetten büszke vagyok rád. – s
szemeiben könnycseppek jelentek meg, igazi őszinte könnycseppek.
- Anya…
- szorult el a hangom, s éreztem mit nem kellett volna… azt, hogy az én szemeim
is kezdenek fátyolosak, lenni. Nem hiszem el. Nem tudtam mit mondani.
-
Jajjj édes istenem… mielőtt egy óceánt bőgnétek ide a nappaliba… - csattant fel
Nora, s rögtön feléje néztünk… láthatóan ő is megtörölte ekkor a szemét, pedig
egészen biztos voltam benne, hogy ezt a tevékenységét titkolni akarta. -…
kezdhetnél magaddal valami értelmeset. Például kioszthatnád az ajándékokat… -
jegyezte meg, s mindhárman egyszerre nevettünk fel ezen. – Komolyan gondoltam…
- váltott totál pókerarcra… hölgyeim és uraim… ő Nora… a legjobb barátnőm.
- A
történet hány százalékát cenzúráztad? – az utcán sétálgattunk… lassan lefelé
menőben volt a nap, de még úgy gondoltuk, hogy egy sétára van időnk… édesanyám
felelősségét kicsit lazítva Elsa-t is elhoztuk magunkkal, s hagytuk, hogy kissé
kiélvezze az egyedüllétet… egészen biztos voltam benne, hogy nagyon vágyott egy
forró fürdőre.
- Ebbe
nem szívesen mennék bele… - jegyeztem meg, s tovább toltam a kis csöppség
kocsiját, míg Nora hajtotta mellettem a kerekesszékét.
-
Meghiszem azt. – tényleg voltak olyan dolgok, miket még vele se lett volna úgy
kedvem megosztani… mikor… és hogyan… s mennyi ideig. Istenem. Elpirultam. – Képzeld,
az a srác nem akar leszállni rólam… totál idegesítő. – azt hiszem arról
lehetett szó, aki elhívta a bálba, akivel el is fog menni a bálba.
-
Idegesítő… mivel bejön neked. – hanglejtéséből meg lehetett mindezt fejteni.
Tudtam, amit tudtam.
- Ne
várd, hogy beismerjem ezt… - bámult el a távolba, s tudtam… most már biztosan,
hogy igazam volt. – tényleg megtörténik ez? –kérdezte, s elképedve figyelt rám.
- Mi? –
kérdeztem.
- Azt,
hogy így nyugodtan sétálunk az utcán… s ilyenekről beszélünk. Egészen
elképesztő… - vallotta be.
- Jó
itthon lenni egy kicsit… hosszú egy hét volt. Eszméletlen hosszú. – nevettem fel
magamban.
- Nem
gondoltad meg magad? – megemlítés nélkül tudtam, hogy ekkor mire gondol.
- Nem…
nem megyek a bálba… - ráztam a fejem. -… viszont részben mégis ott leszek. –
jegyeztem meg, s megállva kissé úgy gondoltam, hogy itt az ideje számára az
utolsó ajándékomat is odaadni… amit mindenképpen kettesben akartam odaadni neki.
-
Miről beszélsz? – kérdezte, s lefékezett ő is mellettem, majd leguggolva
elővettem a babakocsi aljában elrejtett egészen méretes dobozkát, s ő elé
sétálva kezébe helyeztem azt. – ez meg mi ez? – kérdezte, s értetlenül fogadta
el a dobozt, majd a tetejét óvatosan kezdte leszedni róla.
-
Gondoltam tetszene… egyenesen Párizsból szállítottam neked. – mosolyodtam el, s
eszméletlen mi arcára ült ekkor.
-
Neked elment az eszed… - s óvatosan emelte ki a puha anyagot a dobozból.
-
Valami újdonságot mondj. – kacsintottam rá. – ugye tetszik?
-
Meseszép… úgy fogok kinézni benne, mint egy… hercegnő. – még ő maga is
furcsállta ezt a szót, ahogy kimondta. – ezt ugye nem mondtam ki? – lepődött meg
rajta, s nagyra tágultak a szemei.
- Már
késő. – nevettem fel, s eközben öleltem meg őt… igazán jólesett ez. Az a
bizonyos baráti ölelés mire mindenkinek szüksége van. Össze nem téveszthető
semmivel… s nem is pótolható semmivel, ugyanis azt csakis a legjobbak tudják
adni. A legeslegjobbak. Ők.
Hello!
VálaszTörlésNos, felfedtem magam előtted :D Mostanság alig voltam gépnél mert akkor is olvastam a mikor nem. Esküszöm, kell nekem egy kütyü ami akkor sípol, amikor megjön az új rész, és egyből olvashatom :D Aztán az órán csak annyit mondok hogy "Bocsánat tanár úr, te Dorka megint alkotott!' Erre a tanár úr: "Semmi baj, csak nyugodtan megértem". :DDD El képzeltem :3
Puszi: Petra (De ezt úgy is tudod) :)