LVII. rész - La La Land

Sziasztok! Megérkeztem a résszel… lehet kicsit laza lett, de tudjátok az ilyenre is szüksége van a történetnek! Remélem attól még tetszeni fog! Viszont van ezen kívül még egy kis mondanivalóm nektek… a történet a vége felé közeledik. Egyelőre nem tudom megmondani, hogy hány rész van pontosan a végéig, de én olyan 5-6-ra gondolok. Gondoltam szólok előre, ha valakit érdekelne! Addig is, jó olvasást! Puszi Dorka

La La Land

Well, some may say I need to be afraid
Of losing everything.
Because of where I
Had my start and where I made my name
Well everything's the same
In the la-la land machine, machine.

(Demi Lovato)

Elisa Harry karjaiban alszik el… második éjszakája játsszuk ugyanazt a jelenetet, s mintha mindig is ezt tettük volna. A kis angyal elfogadta Őt, megbízott benne, s örömmel hajtotta álomra fejét karjaiban, miközben Ő újabb, s újabb köröket rótt a nappaliban, addig a pillanatig, míg majd egyszer felkeltés nélkül tudja őt kiságyába elhelyezni.

- Jól néztek ki… - ceruzám végét bekapva, s azt rágva kissé pillantottam fel könyveim hatalmas kupacából. Az igazság az, hogy egy jó ideje már nem sikerül egy a könyvben lévő hasznos információt sem az agyamba erőltetni, egyszerűen mindig újra és újra felpillantgatok rájuk, ahogy Ő tartja kezében a csöppséget, s dúdolva sétálgat vele… nem fárad, kitartó.

- Hmmmm? – kérdezett vissza, azt hiszem a dallam teljesen magába szippantotta, nem igazán érzékelt magukon kívül senki mást.

- Semmi… - mosolyodtam el, s lapoztam egyet a könyvemben. Újabb tömény oldal olyanról, mihez semmi közöm nem volt az elmúlt négy évben, s abban a hitben élve, hogy majd 2-3 hét alatt bepótolok mindent próbálkoztam a szavakkal ismerkedni.

- Azt hiszem elaludt… felviszem. – mondta, s már léptei azonnal a lépcső felé vitte őket.

Csend volt a házban, csend és nyugalom. Csak a mi hármunk hangja töltötte fel a falakat némi zajjal az elmúlt két napban. Szüleink a jól megérdemelt pihenésüket töltik, a jól megérdemelt helyükön, mi pedig átvettük a szülői szerepet… meg kell vallani, nem esett nehezünkre. Elisa-val lenni egyáltalán nem fáradtság, s semmiképpen sem mondható munkának… nekem testvérem, s attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam őt, jobban szeretem, mint bármi mást a világon, s Harry-nek… Harry-nek pedig ő olyan, olyan mintha egy igazi kis hercegnőt csókolgathatna körbe, s lehet alázatos szolgája, udvarlója a gyermeki létben.

- Szóval jól nézünk ki… mi? – az ajtófélfának támaszkodott, s úgy pislogott felém a lépcső aljából.

- Annyira nem is vagy süket akkor. – ráztam a fejemet, s fejemre toltam a szemüvegemet, s megmasszíroztam kissé szemem környékét. Éreztem, hogy ki fognak esni a helyükről.

- Hogy haladsz? – kérdezte kíváncsian, s kicsit közeledve, áttelepítve a mellettem lévő könyvkupacot a földre foglalt helyet mellettem a kanapén.

- Sehogy? – kínosan nevettem fel.

- Az lehetetlen… órák óta felette ülsz. – kivéve a kezemből a könyvet, s ceruzát ujjai közé fogta az ujjaimat. Azt hiszem Ő volt az, aki a dolgok pozitív oldalát próbálta meglátni… jelen pillanatban én nem láttam ilyet.

- A kettesre hajtok… az nem lehet olyan nehéz. – folytattam kínos kacagásomat. – jah, hogy Khara nem igazán járt be bizonyos óráira… Ohhh… hát így minden érthető. – kezdtem harmadik személyben beszélni magamról. – talán így mégis nehéz lesz görbíteni azt az osztályzatot… - ami tény az tény… sosem voltam valami szorgalmas diák. Sok minden érdekelt… a saját világomban. Az iskolának még közös határai sem voltak az én világommal, s talán nem is léteznek egy univerzumban.

- Miben tudok segíteni? – érdeklődött.

- Semmiben… jövő héten alig lesz időm. Ha minden szabadidőmet is ezzel tölteném, akkor sem jutnék el a felééig sem… - vágódtam duzzogva hátra, s karjaimat mellkasomon fontam össze.

- Sikerülni fog… - jelentette ki, s kicsit fordulva térdre került a kanapén, s jól megfogva könnyedén húzott maga alá.

- Most mit csinálsz? – kérdeztem tőle… álmos voltam, s talán kezdtem nyűgös lenni.

- Segítek… - jelentette ki, s úgy hajolt felém, mellkasunk így simult össze könnyedén.

- Ez… figyelemelterelés. – ráztam a fejem kissé, s lehunytam a szemeimet, amint arcomat csiklandozták kósza tincsei.

- Tévedsz… nagyon tévedsz. – csípőmnél térdepelt két oldalamon, s úgy fogta meg egyszerű pólómat, s húzta le rólam könnyedén.

- Tévedek? – nyitottam ki a szememet, s hunyorítottam feléje.

- Tévedsz. – mondta, s megült a csípőmön nyugodtan, majd egyik kezébe egy könyvet vett fel, másik kezébe pedig egy vastag filctollat, mivel élvezetesebbé akartam tenni a tanulnivalót… igen kevés sikerrel.

- Te meg mit csinálsz? – mozdulni akartam, de egyszerűen lökött kicsit a csípőjén, s ezzel egyértelműen helyemen marasztalt engem.

- Izgalmassá teszem a dolgokat… - kacsintott, s bekapva a toll végét lerántotta annak kupakját, s az asztalra köpte azt. Úgy tett, mint aki gondolkozik… komolyan erőlködött, s a betűket tanulmányozta a könyvben, mikkel gyanítom eddig a pillanatig nem igazán találkozhatott. Nem azt állítom róla, hogy buta… de értelmes ember ilyenekkel nem foglalkozik, amiket egy gimnazista végzősnek tudnia kell egy vizsgára. Isten a tanúm rá. A való életben a fele dologra sincs szükségünk, s a tanárok mégis próbálják a fejünkbe erőltetni őket. Az egésznek semmi értelme nincs. Mindenki tudta.

- Itt van egy kérdéssorozat… a válaszokat rád írom… az összeset. S neked, majd rá kell mutatnod a helyes megoldásra… ha nem tudod, én teszem azt meg. - kíváncsi lennék, hogy ezen terve édes agyának melyik elrejtett bugyrából pattanhatott ki… minden bizonnyal Ő is kezd fáradni.

- Szóval ki akarsz tetoválni. – nevettem fel, mert tiszta sor volt ez… az egész testemet az írása fogja beborítani… s az egésznek a letakarításáról még akkor nem is beszéltünk. Sebaj.

- Van egy ajánlatom… - hajolt egy kicsit közelebb hozzám, fülemhez bújva így.

- Megígérem, hogyha nagyon ügyes leszel… én foglak megfürdetni. – puszilta meg arcomat zsiványan, s visszaegyenesedett eredeti pozíciójában.

- Neked teljesen elment az eszed? – tenyeremmel takartam arcomat, mert éreztem, hogy arcom pirossá festődik.

- Egészen biztos vagyok benne, hogy nem… viszont… - oldalra téve a lábát lemászott rólam, s felém nyújtotta a kezét. -… jobb lesz, ha felállsz… úgy könnyebb lesz. – mondta, s fel is állított hagyva, hogy előtte emelkedjen testem. – s az is jobb lesz… ha ettől is megszabadulsz. – hóna alá csapva a könyvet térdepelt le elém, s kapcsolta ki nadrágom gombját, majd húzta le rólam az anyagot… pillái alól pislogott felfelé rám. Csak egy pillanat volt, a kis sunyi… mindketten tudtunk mire gondol a másik, de mintha ezeket a gondolatokat Ő elég erősen ignorálta volna… rögtön fel is magasodott előttem, s úgy fogva a filcet közelítette a bőrömhöz.

- Ez nekem miért is éri meg? – próbáltam magam nem elnevetni, amihez igen nagy önerő kellett… ahogy a toll hegye a bőrömhöz ért, nekem kuncognom kellett volna ugyanis csikis pillanatok voltak ezek.

- Okos leszel… - mondta rám sem nézve. – 1854… - érintette meg azt a helyet ahova éppen alkotott valamit. Rögtön el is vett kezét, mert ficánkolni kezdtem már úgy állva is… végülis én voltam előtte majdnem meztelen Ő pedig nyakig felöltözve forgolódott előttem, s valósította meg sajátos tanítási módszerét.

- Mi? – kaptam fel a fejemet, s néztem rá érdeklődve.

- Ez egy válasz… hogy mire, majd neked kell tudnod. – nagyon jól szórakozott… teljesen belemerült a saját játékába.

- Tudod ez így nem fair… - kulcsoltam össze a kezeimet a mellkasomon.

- Hééékás… ne mozogj… mert még elrontok valamit. – dorgált le rögtön.

- Én is mondtam valamit… – s csak azért is megmozdultam egy óvatlan pillanatban, s Ő pedig éppen elrontotta az éppen rám írt sokadik szavát. Ahogy térdelt előttem lehetőségem volt éppen úgy a hajába túrni, hogy hátra tudtam könnyedén feszíteni fejét… meg is tettem mindezt örömmel. Muszáj volt rám néznie. – ez így nem fair… szinte egy szál semmiben álldogálod előtted… te meg… te meg, mintha a tundráról jöttél volna.

- Azt szeretnéd, hogy kevesebb ruha legyen rajtam? – nem szólt egy szót sem a helyzethez… nem bánta, hogy hátrafeszítettem fejét, s így feszültek nyakán erei… nekem ez így nagyon is vonzó volt… olyan dög.

- Csak szeretném, ha a játék mindkét részről igazságos lenne…- kértem ki magamnak a dolgok állását.

- Hát nem… - szemrebbenés nélkül mondta ezt nekem.  – az életben semmi sem igazságos. – s átvéve tőlem az irányítást egy másodperc töredéke alatt kezét szinte fedetlen hátsómra tette, s úgy rántott magához… hasamba csókolt, s egy könnyed ajakmozdulatával vette szájába alsóm szélét, s azzal a szájában nézett felfele rám, s ezennel tisztázta… hogy semmi esélyem nincsen ellene.

- Khara… a nyakad miért fekete helyenként? – egy belső helyszínes fotózáson voltam már hétfő reggel, s ekkor kérdezte tőlem a sminkes ezt az apróságot.

A tény az volt, hogy Harry betartotta a szavát… tényleg megmosdatott, csakhogy azon tevékenysége kissé átment egy másik fajta tevékenységbe is… s lehet itt már akkor semmiféle sminklemosó, vagy kenőcs nem segített abban, hogy a feketeségek teljes mértékben lejöjjenek rólam… reggel meg szintén kapargathattam magamról egyes részeimen, de van, amit én magam sem értem el… így hát lehet foltos maradtam.

- Öhm… nem tudom? – rántottam meg vállamat ártatlanul, mintha miről sem tudnék. – gondolom, sminklemosóval lejön. – adtam neki tippet, de azt hiszem éppen egy profi sminkesnek nem kellett tanácsokat mondanom ilyennel kapcsolatban.

- Le… - nem értette a helyzetet, de inkább nem is foglalkozott ezzel, csakis azzal, ami a feladata volt… saját elképzelésük szerinti szépséget faragni belőlem.

- Megkaptam a meghívottak listáját… még egyszer köszönöm, hogy időben sikerült elküldened és nem kellett kérvényt benyújtani mellé. – Simon jelent meg előttem a sminkasztalnál, s maga alá húzva egy széket elhelyezkedett ott, s tabletjével, s velem kommunikált egyszerre.

- Örömömre szolgált… - vagy nem.

- A kegyes hazugságaidon még mindig dolgoznod kell… egy kevéskét. – pillantott fel a képernyőről, s én meg kínosan vigyorogtam felé. – holnap lesz a parti… és még nincsen, ruhád úgy tudom. – jegyezte meg.

- De van… van egy szekrénnyel. – én csak arra reagáltam, amit ő mondott.

- A bandás pólók, s tornacsuka nem számít ruhának… nem mindegy, hogy miben jelensz majd meg… - vágott vissza rögtön.

- Szerintem meg tökéletes ruhák azok is… azokban tudok ám mosolyogni igazán, mint egy porcelánbaba… - utaltam neki arra a kijelentésére, mire nekem ott kell lennem a saját partimon, s szépen kell mosolyognom, mert jó kislány vagyok… végülis beszervezve ismerős arcokat könnyedén el fogom tudni érni a jól érzem magam kategóriát… ugyanis talán a többiekkel, ha nem foglalkozok, s csakis az enyémeket látom, akkor nem leszek rosszul attól a felszínes világtól.

- Khara… ez nem vicc. – rázta a fejét. – Egy pár neves helyi tervező ajánlott fel néhány darabot, ideszállítattam őket, szóval a szüneteidben vethetsz majd rájuk néhány pillantást, mert választanod kell… nem mindegy, hogy miben jelensz meg… te egy alkotás vagy… egy név. Amit viselsz, azzal pedig szintén egy nevet képviselsz… szóval nem szabad melléfogni a választásban. Fontos, hogy mit… és kit viselsz. – szent beszéde a mai napon is a terítéken volt… de már valahogy kezdtem meg tanulni hogyan is kell kezelnem ezt… ki kell zárnom őt a fejemből, s ezt örömmel tettem. S ebben segítségemre volt az ipodom is, ugyanis sminkelés, s fodrászkodás közben ilyesmivel az alany, vagyis én lefoglalhattam magamat… elzártam magam hát attól, mi nem érdekelt. Jelen esetben Simon.

- Te mit fogsz viselni holnap? – fülemhez szorítottam a telefonomat, s úgy beszéltem Harry-vel… holnap estig nem is látom, hisz folyamatosan próbálnak, s utaznak városon belül, s ma reggel abban a pillanatban el kellett távoznia, amit keltette az ébresztője… a szépséges hétvégénknek ott volt vége.

- Gondolom valamit, ami fedi a bőrömet… - mondta Ő kedvesen.

- Köszönöm a segítségedet… - dünnyögtem, s úgy sétálgattam az esélyes ruhák előtt. A fotózásnak már vége volt, de én még a helyszínen voltam néhány emberkével egyetemben, s míg ők pakolgattak addig én már a fotózáshoz képest sokkal kényelmesebb ruhában lejtettem bizonytalan lépéseket újabb ruhák előtt.

- Tudod… örömmel. – el tudom képzelni, hogy mosolygott miközben ezt mondta… de ezzel sajnos nem segített ki. – Küldj egy képet arról, hogy te mit fogsz viselni… és akkor ahhoz igazodok én… azt hiszem nekem némileg könnyebb a dolog. – viszont ezen mondata már sokkal hasznosabbak voltak.

- Megtennéd? – éreztem, hogy ez így nagy segítség volt… valóságos segítség.

- Hány lehetőséged van? – kérdezett rá, gondolom sejtette, hogy éppen a lehetőségek előtt ácsorgok… csak azt nem tudta, hogy teszem mindezt totál egyedül már, egészen késő este ugyanis a fotózás elhúzódott, Simon meg már elpárolgott ugyanis szerveznie kell a holnapot… meg úgy amúgy minden más napomat. Profi… ez tény és való. Ez egy ügynök feladata, nem?

- Úgy gondolom millió… - forgattam a szememet. Vásárolni se szerettem sose úgy igazából… ruhát választani meg végképp nem az én területem. -… de amúgy 10. – tettem hozzá a valós számot is.

- Zárd ki azokat, amiben már ránézésre nem éreznéd magad jól… aminek nem tetszik a színe, az anyaga… bármi. – ahogy ezt mondta én úgy ejtegettem ki az opciókat a listáról. Szűkült a tárház… hat darabra. – mennyi maradt? – tényleg hajlandó volt táv segíteni… ez kedves volt tőle… de legalább addig is hallhatom a hangját.

- Hat. – egyszerre annyit mégsem viselhetek, szóval szűkítenem kell a kört.

- Kérj segítséget valakitől ott a környékeden… - próbálkozott ezzel is.

- Egyedül vagyok. – vallottam be.

- Hogy mi? – meglepődött.

- Örülök, hogy egyedül vagyok… egész nap volt valaki, aki minden lépésemet figyelte, mert vagy a hajamat, vagy a sminkemet kellett igazítani, vagy éppen egy ruhát kellett igazítani rajtam… örülök, hogy egyedül lehetek egy kicsit. – vallottam be, s kényelmesebb helyet nem igazán találva földre vágtam a seggemet egy párna társaságában, s úgy szemezgettem a lehetőségekkel.

- Büszke vagyok rád… ügyesen fejlődsz. – bókolt.

- Ügyesen tűrök... ma már csak tízszer szerettem volna megfojtani Simon-t…

- Az ügynökök dolga az, hogy idegesítsék az áldozatukat, mindent megtéve közben, hogy nekik a legjobb legyen. – azt hiszem némi tapasztalatot hallhattam ki a hangjából.

- Na, jó… azt hiszem, annak az áldozatnak most fel kell vennie a harcot ezekkel a ruhákkal és választania kell… egyedül. Ennyire nem lehetek béna… - nevettem fel.

- Tudod még mindig opció, hogy ruha nélkül gyere… ha te is, én is. – ajánlotta fel.

- Köszönöm a nagylelkű felajánlást… ha 10 percen belül nem lesz nyertes, tuti azzal a lehetőséggel fogok élni…

A pillanatok csak úgy repülnek, ha van mit tenned közben. Két nap úgy telt el, hogy szinte alig tudtam kettőt pislogni, s vagy háromszor levegőt venni (fotózás, még egy fotózás, s közben egy interjúadás is… életem első valóságos interjúadása, leszámítva a rádiós szereplésemet) s most meg már ott vagyunk, hogy Arnold elkészült a sminkemmel, s jómagát is elkészítette, s útra kész vagyunk. Kedd este, Khara partija… Khara azon partija, amire elsősorban nem is oly szívesen megy… mert nem szereti magát ünnepeltetni. 

- Jó lesz ez… rengeteg az ingyen kaja… és a pia. Egy-két feles, s őszinte lesz a mosolyod. – simogatta meg a vállamat, s úgy helyezte rám kis kendőmet, amivel a hátamat takarhatom, míg a kocsihoz érünk… nála voltunk, mert neki így volt a legmegfelelőbb, s mindenkivel úgy volt megbeszélve, hogy majd ott találkozunk… Nora-nak is dolga volt, Harry is éppen csak oda fog tudni érkezni, anya meg mindenképpen késve fog megjelenni, ha meg is jelenik, ugyanis Elsa-t le kell tennie.

- Szükségem lesz rájuk… - vallottam be, s ismételtem kevésbé örömmel kellett felismernem a tényt, hogy újra magas sarkú van rajtam. Nem kedveltem meg még mindig ezt az ötletet.

- Hátha a limodban találunk majd valami finomságot… - bökött oldalra fejével, mikor kiléptünk lakása ajtaján… a járda végében előttünk egy fekete szépség állt.

- Ez ránk vár? – csodálkoztam, megtorpantam lépéseimben.

- Pontosabban rád… - bólintott kedvesen.

- Na, jó ez túlzás… - nevettem fel… ezt Simon sem gondolhatja komolyan.

- Biztos vagy te ebben? – kérdezte, s belém karolva indította meg saját tempójában lépéseimet, s úgy nyitotta előttem az ajtót.

- Azt hittem már sosem értek le… nem mintha nem élvezném ezt a luxust. – s ahogy kinyitottam az ajtót a kocsi túloldalában kedves barátnőmet véltem felfedezni… sajátosan köszönt nekem.

- Az ünnepelt nélkül nem mennénk sehova úgysem… -Harry hangja csendült fel, rögtön velem szemben.

- Ezt meg… hogy? – nem jutottam szóhoz… minden ittlévő emberrel beszéltem korábban, s az ott találkozás… az ott találkozást jelent nekem.

- Mi elmegyünk nélküled is, ha gondolod… - ajánlotta fel Nora, s belehörpintet italába.

- Gyere… - simogatta meg Harry maga mellett az ülést. -… van egy hely, ahova meg kell érkezned… - mondta, s felém nyújtotta a kezét én pedig elfogadva azt becsusszantam mellé, s engem meg követett Arnold is.

S ahogy bekerültem a limo belterébe észrevehettem, hogy az egész telve volt… nem csak ez a két jómadár volt itt, de még Gemma is, egy barátnője, Nora barátja is… csupa fiatalság.

- Nem is tudtam… - haraptam ajkamba abban a pillanatban, ahogy a kocsi el is indult alattunk, s most már szembenézhettem az összes itt lévő kedves ismerőssel.

- A meglepetésnek éppen ez a lényege… - hajolt arcomhoz Harry, s ahogy ujjait enyémekkel összefűzte addig arcomra egy csókot lehelt. – gyönyörű vagy. – suttogta, csakis számomra hallhatóan.

- Eszméletlenek vagytok… - ráztam a fejemet, s vörösödtem el hirtelen a sok kedves pillantástól.

- Csak azt akartuk, hogy tökéletes legyen a mai estéd… s hogy tudd, mennyi ember támogat téged bármiben… hát így összegyűjtöttük őket neked egy helyre. A legfontosabbakat. – vette át a szót Arnold, s ő is egy puszit nyomott az arcomra, majd szabad kezembe egy pezsgős poharat nyomott.

- Mert megérdemled… - emelte magasba a poharát Nora, s őt ebben követte a kocsiban lévő összes mindenki.

- Mert megérdemled… - Harry ismét fülemhez közelebb kerülve suttogta ezt nekem. Szavai varázslatként lazították el a testemet… éreztem a szikrákat a véremben, mik hevítették fel azt. – mondd ki… - kérte tőlem… szótlan voltam, megilletődött.

- Mert megérdemlem… - suttogtam halkan…

Olyan ember vagyok, aki beismeri, ha téved… s ezúttal is azt kell tennem, ugyanis tévedtem. Ez az egész buli nem is volt olyan rossz, minta, amire számítottam… meglehet ebben a beismerésben segített az is, hogy előszeretettel könnyedén fogyasztottam alkoholos italokat, de csakis addig a szintig, amíg tudtam magamról.

A helyszín tökéletes volt, az étel tökéletes volt, a zene tökéletes volt… nem tudom Simon, hogy alkotta meg ezt, de anélkül, hogy igazán beszélt volna róla velem, mégis az egészet az én ízlésemre alakította… komolyan mondom, hogy az iPodom zenéi hangzottak a hangszórókból… csakis a legjobbak, egytől-egyig minden kedvencem.

- Lehet, megtartalak… - mosolyogva karoltam Simon nyakába, s hagytam, hogy elkészüljön egy újabb kép megörökítve ezt a pillanatot is.

- Azt mondod? – nézett rám örömteli mosollyal.

- Be kell vallanom, hogy… - kezdtem bele.

- Hogy? – várta, várta ezt a pillanatot láttam az arcán.

-… hogy mindent imádok. – simogattam meg karját. – Azon gondolkozok igazából jelen pillanatban, hogy hogyan is sikerült ilyen jól ez az egész… - gondolkozva fürkésztem arcát.

- Talán volt némi segítségem. – s vigyorogva bökött az éppen egy lánnyal beszélgető Harry felé.

- Zsiványok vagytok… nagyon zsiványak. – ráztam a fejemet, s hagytam, hogy egy újabb ismeretlen embernek bemutathasson… ezen a helyen mindenki jól járt… én nem haltam bele végül a szenvedésembe, s ő is elérve célját olyan emberekkel ismertetett meg engem, akiket ismernem kell a divat világában… ha ő mondja, akkor biztos úgy is van.

- Khara… ő itt Alex Hamilton… - mutatott be egy a harmincas éveiben járó hölgyeményt Simon. Ismerős volt a név… a hang is.

- Az az Alex? – kérdeztem vissza rögtön, ahogy kezeink összeértek.

- Kettőnknek már volt szerencséje egymáshoz… habár eddig csak telefonon. – tette hozzá, s jól emlékeztem én arra a telefonhívásra. – örülök, hogy végre személyesen is megismerhetlek… ahogy mindenki más is úgy gondolja szerintem. – utalt erre az egész partira.

- Én már egy keveset beszéltem Alex-szel… most itt az ideje, hogy ti ketten is megismerjétek egymást. Végülis együtt fogunk dolgozni… ha minden igaz. – simította meg kettőnk karját, s hagyott egymásra minket.

- Mesés parti. – vallotta be.

- Semmi közöm nincs hozzá… - fejemet rázva vallottam be, s hörpintettem italomba… a gyomrom úgy érezte valamiért, hogy nekem arra szükségem van. – nekem szervezték… de nem velem. Az, hogy tetszik az egész… majdhogynem egészen csakis Harry-nek köszönhetem… mint utólag kiderült Ő is belefolyt az előkészületekbe. – tettem hozzá.

- Remélem, nem gondolod azt rólam, hogy egy kibírhatatlan nőszemély vagyok, akit csak a fiú hírneve irányít, s érdekel… - belecsapott rendesen ekkor a közepébe.

- Öhhm… nem is ismerlek. – kicsit meglepődtem a kijelentésén, s azt hiszem őszinte választ érdemelt ettől függetlenül.

- Remélem, hogy lesz lehetőségünk megismerni egymást… - mosolyodott el őszintén. -… jót teszel Harry-nek, s nekem is ez a legfontosabb… hogy Ő jól legyen.

- Örülök, hogy közös véleményünk van. – jelentettem ki.

- Ez a te estéd… nem szeretném munkáról való beszéddel elrontani… szóval hagylak is, hogy szórakozz… mert megérdemled. Simon-nal már egyeztettem egy találkozót, s úgyis találkozni fogunk hamarosan… az útjaink elég erősen összefűződnek majd… - mondta, s magamra hagyott.

- Én feladom… - Harry karjában megtámaszkodva fogtam meg, s léptem ki a cipőmből. Eszméletlenül fájt már benne a lábam. Nem vagyok én erre kiképezve… ez emberi kínzás.

- Egészen sokáig bírtad. – jegyezte meg, s örömmel konstatáltam ekkor, hogy egy fotós ismét a köreinkbe érkezett… ezek komolyan mindenhol ott voltak… mindenhol. Felemelve a cipőmet fejem magasságába úgy pózoltam azzal, mintha éppen egy fogpaszta reklámba lennék. A fotósnak is tetszett… el is húzott onnan rögtön utána.

- Ha neked kellene hordanod… megértenéd. – s a sarokba dobtam azokat a lábujjgyilkosokat.

- Hidd el én már így is értem… - mondta, s leülve maga mellé húzott engem is… kis bokszunkban szereztünk néhány egyedüli pillanatot is. Kicsit arrébb csúsztatva engem könnyedén kapta fel a lábamat ölébe, s kezdte talpamat masszírozni… ő volt a megmentőm.

- Hálám ezért üldözni fog… - ily élvezetet nem éreztem még a mai nap során… mintha a mennyország került volna kissé közelebb hozzám.

- Üldözhetsz te is. – s eddig a pillanatig élt a távolság közöttünk ugyanis egy pillanat alatt húzott ölébe, s csókolt meg… na, jó… van ami jobb a lábmasszázsnál… ajkaim masszírozása az ő ajkaival.

- Szerinted most hány fotó készülhet rólunk? – ajkamba harapva bújtam nyakába miközben érintését élveztem.

- Remélem annyi, hogy ki tudom majd holnap reggel plakátozni vele az egész lakásomat… - csípett fenekembe, mire megugrottam az ölében. Kacagnom kellett.

- Őrületbe foglak kergetni, ha mindenhol ott leszek. – mondtam neki incselkedve.

- Megtiszteltetés, ha miattad veszítem el az eszem… megtiszteltetés.

- Sajtburger… sajtburgert akarok. – nyakába kapaszkodva suttogtam ezt neki… mintha csak egy államtitkot osztanék meg vele.

- Az sajnos nincs. – biggyesztette le ajkát… Ő is jól érezte magát, ahogy én is… a kellemes becsiccsentés jelent meg mindkettőnknél.

- De nekem sajtburger kell… mindennél jobban. – engedtem magam kicsit hátrébb, hogy láthassam arcát… ki volt pirosodva bőre, nem is csoda… s nem feltétlen a miatt, mert az ötödik számot táncoljuk végig megállás nélkül. Ünnepelünk… tisztességesen. Tisztességes alkoholmennyiség társaságában.

- Nekem meg… te kellesz mindennél jobban. – rántott magához erősen a sötétben. Nem számított, hogy ruha van rajtam… úgyis bőrömön éreztem érintését.

- Bújócskázzunk Simon-nal… - álltam lábujjhegyre, s súgtam úgy a fülébe… eszem ágában nem volt felvenni újra a cipőmet, sajátosan mezítláb járkáltam az emberek között… sajátosra vettem a parti fogalmát, nekem szervezték, s azt hiszem saját magam képére formáltam így az egészet.

- Ő mindenhol ott van. – jegyezte meg.

- Teszek róla, hogy most ne találjon meg minket… - s fordulva egyet indultam meg előre valami hátsó traktus felé, s akartam mindenki szeme elől eltűnni… s csakis az Ő szemének, s testének adnom magamat. – hupsz… - rántottam vissza az első ajtót, ahova benyitottam búvóhely reményében.

- Jól láttam, hogy az Arnold volt? – kapott el hátulról Ő ott a sötét folyósón.

- Gondolom a barátjával. – kuncogtam fel, s belefutottam a sötétségbe előre. Mindenkitől távol akartam lenni… kivétel tőle. S a sötétség oly csalogató volt.

- Az enyém vagy… - nem jutottunk messzire, alig kettőt fordulva egy elhagyatott folyosóra érve tepert erősen a falhoz. Levegőt nem tudtam venni oly váratlan volt ez.

- A tiéd akarok lenni… - s erősen hallottam, ahogy megreccsentette ruhámat csakhogy combomhoz könnyedén jusson. Ajkai bőröm minden négyzetcentimérét bejárták… ujjaim pedig oly fürgén nyúlta hozzá, mint még sosem.

Hangom elhalt, ahogy nyelvét végighúzta megfeszülő nyakamon, testem automatikusan feszült ívbe az ő mellkasához… nadrágján keresztül éreztem vágyakozását. Ő volt az én barátom… testestül, lelkestül.

- Mert tiéd az este… meg megérdemled…