LV. rész - All that matters (the beautiful life)

Sziasztok! Nem volt ma sem szándékom részt hozni, de úgy alakult, hogy mégis hozok… elkezdtem írni a részt, majd bezártam… gondoltam nem kell ezzel sehova sem sietni, hisz tegnap volt frissem… csakhogy hiába sorozatoztam egyet, s beszélgettem emberekkel, segítettem egy kicsit anyunak valami mégis elérte azt, hogy folytassam azt az elkezdett részt, s elhozzam nektek ezt… remélem tetszeni fog! Jó olvasást! Puszi Dorka

All That Matters (The Beautiful Life)

I wanna let go,
Let everyone know,
That fuck it,
I don’t care.

Been spending too,
Much energy,
On stupid shit,
When honestly.

I wanna get high,
Just wanna get high,
With everyone else here.

Baby, all that matters,
Is the beautiful life.

(Kesha)

Harry a tetováló székben feküdt éppen, s próbált ellazulni, miközben Mike (a szalontulajdonos) éppen alkarjára alkotott valami szépséget… valami szépséget, amit Nora barátnőm tervezett Harry-nek, mert az megkérte a művészlelket, s Ő elfogadta ezt a lehetőséget.

- Mennyire fáj? – ott ültem mellettük, s egy újságot lapozgattam, amiben szebbnél és szebb ötletek voltak felskiccelve. Csodálom azokat az embereket, akik az egész karjukat, s akár feltestüket kivarratják, de én erre nem lennék képes… csodálni szeretem őket, de pontosan ennyi elég is belőle. Azt hiszem ez az a gondolat, amit ezen a helyen nem feltétlen lenne okos kijelentenem tekintve, hogy Mike is nyakig van varrva.

- Az ember megszokja… - válaszolta kedvesen, s becsukta a szemét s úgy pihent.

- Harry-nek igen magas a fájdalomtűrő képessége… s tökéletes a bőre. Sok időt lehet így spórolni, mert gyorsan megy vele a munka. – tette hozzá Mike is miközben amúgy minden figyelmét Harry bőrére és a tűre a kezében koncentrált. – és neked? – kérdezetett rá úgy, hogy felém sem fordult.

- Nekem… nekem még nincs tetoválásom. – ráztam a fejemet elmosolyodva.

- De szeretne… - tette hozzá Harry, s ezzel egy időben újra rám nézett.

- Mik a terveid? – érdeklődött Mike.

- Hmmm… - gondolkoztam, hogyan is tudnám pontosan szavakba önteni az elképzeléseimet.

- Kíváncsi vagyok… - jelentette ki Mike.

- Én is… pontos tervekről még én sem hallottam. – állapította meg Harry, s ez igaz is volt… pontos dolgokról még neki sem meséltem úgy gondoltam, hogy egy időre megtartom magamnak ezeket a gondolatokat. De az a tény, hogy jelen pillanatban egy szalonban vagyunk, talán változtathat elgondolásomon.

- Hát… lehet klisé, de szeretnék egy idézetet az alkaromra… ide, azt hiszem. – mutattam meg nekik a helyet, s ekkor még Mike is rám figyelt egy pillanatra. – A másik pedig egy hangjegyes madárka lenne… de az még csak a fejemben van meg, s tekintve, hogy rajztehetségem annyi, mint egy seprűnyélnek… ott is fog maradni egy ideig. – nevettem fel könnyedén.

- Ott van Shia… terveztesd meg vele… mindkettőt, ha gondolod. – bökött oldalra, egy csajra, aki a sarokban ült az íróasztala felett, s éppen most is rajzolt. Alkotott.

- Hogy micsoda? – kérdeztem vissza.

- Komolyan… biztos van egy kis szabadideje… vagy csinál éppenséggel. Harry jó barátom… a barátnője meg még jobb, szóval… - kacsintott, s felém nézett… egy kicsit pihentette Harry-t, s saját kezét is. – hajrá kicsi csajszi. Menj nyugodtan… - bíztatott, de én éppen még nem nagyon mozdultam. - … Shia!- kiáltott oda a csajnak, aki rögtön felén fordult.

- Ühüm? – kérdezett vissza ő.

- Vedd kezelésbe Khara-t… van néhány elképzelése… alkossatok közösen valamit. – kérte meg a leányzót, aki csak barátságosan pislogott felénk.

- Jövök én… a kanapé kényelmesebb, mint a székem. – pattant fel rögtön Shia a helyéről, s kezében fogva egy rajzolótáblát csusszant mellém a kanapéra. – szóval Khara… mesélj nekem…

S meséltem… az elképzeléseim pedig életre keltek, mert amit mondtam azt ő megrajzolta… pontosan úgy, ahogy én azt megfestettem szavaimmal, ő filcével tette azt. Kirázott tőle a hideg, hogy mennyire ügyes volt a keze… bezzeg az én kezem a ceruzával duettben max egy bábuemberkét tud rajzolni… nagyon max. Okkal vagyok néha egy kicsikét Nora-ra is irigy a tehetsége miatt.

- Ezeket varrja fel nekem valaki… most. – percek óta forgattam a rajzokat a kezemben ugyanis a madárka mellett az idézetet is megtervezte nekem Shia… olyan gyönyörű betűkkel, hogy az nem evilági… ha nem lettem volna itt nem hittem volna el, hogy ezeket emberi kéz alkotta.

Kijelentésem teljesen random volt, csak úgy kicsúszott a számon… kifejezetten poénnak gondoltam, de egyszerűen annyira izgatott lettem attól, hogy így a valóságban is látom a gondolataimat, hogy egyszerűen ez valahogy megtörtént.

- Okés. – bólintott rá Mike, mire a szemem majd kiesett a helyéről. Ő már éppen Harry kezét kenegette krémmel, s utána fóliázta azt. – Harry-t befejeztem… cseréljetek helyet. – fordult felém, s az említett személy pedig felült s bátorítóan pislogott rám.

- Én csak… én csak vicceltem. – vigyorogtam kínosan, mikor azt sem tudtam mit is mondjak.

- Én nem… - rázta a fejét Mike, s kedvesen nézett rám.

- Látom mennyire szerelmes lettél bele… legalább annyira, mint amennyire én beléd. – bújt a fülemhez Harry, s suttogta úgy a szavakat nekem. – nem kell félned… itt vagyok veled. – kacsintott rám, s egy ártatlan csókot lehelt ajkamra, ahogy leugrott a székéről, s felém nyújtotta kezét, hogy felállítson helyemről. – jó kezekben leszel, erről biztosíthatlak. – simította meg kedvesen az arcomat.

- Mi van, ha elájulok? Vagy belehalok az első pillanatban? – kérdeztem véresen komolyan, hirtelen meglehet inamba szállt a bátorság. Nézni a dolgokat az egy dolog… magadon érezni őket az már megint más.

- Járulékos veszteség. – válaszolt nyugodtan mire az arcom lefagyott… ő pedig elnevette magát. – Ne legyél butus Khara… - simította volna meg karomat, de én elhúzódtam tőle.

- Ez nem volt szép. – hunyorogtam feléje, s duzzogóan elfordítottam tekintetemet felőle.

- Tudom… - suttogta, s próbált megérinteni, de én nem engedtem neki.

- Jó… legyen. – bólintottam, s kikerülve Harry-t pattantam bele az Ő előző helyébe. Egészen kényelmes volt.

- Komolyan? – kérdezett vissza Mike.

- Aham… azt hiszem eljött ennek is az ideje. – rántottam meg a vállamat, majd végigfeküdtem a kényelmes székben, s csak a plafont kezdtem el bámulni.

- Mindjárt kezdhetjük akkor, csak megcsináljuk a képből a mintát… néhány pillanat. Addig maradj nyugodtan itt… - simította meg kezemet, s levéve kesztyűjét sétált el mellettem az üzlet hátsó felébe… gondolom neki is kell egy kis pihenő.

- Most haragszol rám? – kérdezett vissza a zsivány, akinek még véletlen sem akartam arcára nézni.

Nem figyeltem rá… nem válaszoltam kérdésére. Néha jól eshet ez az egész játék.

- Most haragszol rám. – változtatta meg mondatának tónusát. – ha gondolod el is mehetek… kettesben hagyhatlak a tetováló művésszel… - jegyezte meg, s hangjából megítélhettem, hogy felállt mellőlem.

- Azt merd meg… - fordultam feléje azonnal, s ragadtam meg a kezét.

- Szóval haragszol rám? – hajolt közelebb hozzám.

- Csak maradj itt… kérlek. – suttogtam neki talán olyan ábrázattal, mit még sohasem láthatott így rajtam.

- Persze, hogy maradok Khara… mindig maradok. – mondta, s megsimítva a nyakamat bekebelezte az ajkaimat… ezzel is mintha energiát küldött volna nekem, amire igenis szükségem volt, s erre talán csak később jöttem rá úgy igazán.

- Lehet, hogy anya meg fog ölni… - gondolkoztam el már mikor az utcánkba érkeztünk, s kicsivel korábban, mint a mi házunk leszálltunk a bicikliről, s inkább csak toltuk azokat.

- Én befogadlak, ha gondolod. – ajánlotta fel kedvesen, s kissé nekem tolta biciklijét… szándékosan.

- Ha megöl, akkor csak temetni kell. – nevettem fel kínosan, s tekintettem meg házunkat.

- Gyönyörű temetésed lesz… megígérem. – bólogatott bőszen.

- Eszméletlenül támogató lettél így délután estefele. Értékelem. – motyogtam neki, s lassan de biztosan megérkeztünk házunk elé.

- Csak mi tőlem telik… - mondta miközben már a garázst kinyitva gurítottuk be a biciklinket oda.

- Megérkeztünk… - ordítottam el magam a konyhában, ugyanis azt láttam, hogy édesanyám már itthon van, de a konyhában konkrétan nem volt.

- Ideje volt… - Nora gurult ki a nappalinkból, s ujját ajkaira tette. – Elisa nemrég aludt el.

- Neked is, szia. – köszöntem neki kedvesen, s közelítettem meg a nappalit, ahol láthatólag édesanyám is ott volt… Nora laptopjával a kezében.

- Mutasd… - rám sem pillantott csakis a képernyőre koncentrált.

- Hmmm? – kérdeztem kedvesen… ösztönösen kezdtem pulcsim ujját még jobban lefele húzni a kezemen, nem mintha amúgy nem takarta volna már így is az a bőröm teljes egészét.

- A tetoválásodat. – pillantott rám… egészen mérgesnek tűnt.

- Hogy mi… honnan tudsz már róla? – kérdeztem meglepődve, s kicsit hátrálni kezdtem, csak míg nem sikerült Harry-nek nekimennem.

- Szóval igaz… - szúrós pillantásokat vetett rám.

- Honnan… mi? Hmmm? Nem értem. – totál nem értettem honnan tudhatja már.

- Átjöttem, mert gondoltam beszélhetnénk… és akkor láttam meg ezeket a képeket, s anyud kérdezte mit nézek olyan elképedve és muszáj volt megmutatnom. Bocs. – kicsit félve vallta be az igazságot Nora… arrébb is gurult tőlem egy kicsit.

- Tudod, hogy tele van veled… veletek az internet? – kérdezte anya kicsit meglepődve… nem úgy, mintha amúgy reggel nem hallotta volna a beszélgetésünket Simon-nal… tisztában volt ő is a dolgokkal, nem értem miért lepte meg annyira.

- És? – kérdeztem vissza.

- Mi és? – kérdezett vissza kicsit talán mérgesen.

- Eva… - Harry szólalt meg ekkor, s közelítette meg édesanyámat, majd óvatosan ült le mellé, s vette el kezéből a gépet majd tette le azt az asztalra. Mellkasomon fűztem össze a karjaimat, s vártam, hogy mi fog ebből kisülni. Kíváncsi voltam. -… nem szabad keresgélned a neten így… nem kell ezeket látnod. Ezek igazán kedves képek voltak, barátságos dolgok… lefotóztak minket, igen. Többen tudták, hogy merre járunk… igen. De a lányod ettől függetlenül még mindig egy normális teremtés… elképesztően jól kezeli a dolgot… mert egyszerűen nem érdekli az egész. Kezdik esetlegesen megismerni, de nem foglalkozik vele… s ha foglalkozik is vele, akkor is vérprofin teszi mindazt. Büszkének kell lenned rá… én mondom. – na, ez az, amire én nem számítottam… egy ilyen védőbeszédre.

- Azt mondod? – anya csak úgy pislogott Harry-re, aki ekkor kezét óvatosan tette át édesanyám hátán, s karolta így át.

- Azt… - bólintott kedvesen. -… meglehet fognak történni esetleges kellemetlenségek, főleg ha rájönnek, hogy hol laktok, de mindent lehet normálisan kezelni… csak gyakorlat kérdése én mondom. – simogatta meg karját neki. A szívem azt hiszem ebben a pillanatban olvadt el úgy, mintha egy jégtömböt randevúra vittünk volna egy hajszárítóval.

- De minek kellett neked az a rondaság a kezedre? – nevetett fel kínosan egészen ügyesen visszakanyarodva az előző témára… ahonnan kiindult ez az egész.

- Mert már régen szerettem volna? – kérdéssel kérdésre felelni az egyik legjobb védekezési mechanizmus.

- Vagy, mert nagyon irigy volt rám… - súgta Harry anya fülébe, mire az felnevetett… úgy jóízűen.

- Elment az eszetek… - rázta a fejét anya, s valóságos könnycseppeket törölt le szeméből. Könnyezett.

- Ebben igazat kell neked adnom Eva… - integetett feléjük Nora, s közelebb gurult hozzájuk. – na de végre megmutatnád azokat a „rondaságokat”? – mutatott barátnőm macskakörmöket ujjaival a levegőben, majd én is a hármas fogatukhoz sétáltam, s leültem a dohányzóasztalra úgy, hogy így pontosan egy sajátos kört alkottunk.

- Itt vannak… - tűrtem fel az ujjamat, s még így a fóliák alatt is jól látszódtak a minták.

- Csakhogy osztozzunk Eva undorán… - tűrte fel Harry is ingének a szárát engedve így láttatni új szerzeményét.

- A rajzom… - mosolyodott el Nora. Büszke volt magára.

- Te tervezted? – kérdezte anya.

- Igen… ez a birka kért meg rá. – bökte meg Harry-t, aki ezen csak jót szórakozott.

- Remélem azért fájt… - jegyezte meg édesanyám felettébb kedvesen.

- Nem volt éppen kellemes. – fájni sem fájt kifejezetten, mármint sokkalta rosszabbra gondoltam, de nem is volt olyan, mintha a pokol tüzébe akarnának belemártani.

- Megérdemlitek a szenvedést, ha már ilyen buták vagytok. – rázta a fejét édesanyám. – Készítsek nektek valami ennivalót, ha már így összegyűltetek? – ajánlotta fel nekünk, s állt fel a társaságunkból.

- Éppenséggel meg akartam kérdezni, hogy… nem lenne-e a probléma, ha ma Harry-nél alszok? – fogkrémreklám mosolyt villantotta előtte.

- Ezt is megértem… az első alkalom, hogy el is kéredzkedsz tőlem. – ráncolta össze a homlokát gyanúsan pillantgatva rám.

- Mint mondtuk… én egy átlagos leányzó vagyok. – tártam szét karomat magam előtt.

- Ne is álmodozz róla… - rázta a fejét anya nevetve. -… messze vagy te attól… nagyon messze…

- Semmi esély nincs arra, hogy el gyere? Vettem nektek is jegyet. – mielőtt Harry-hez mentünk gondoltuk Nora-t is hazaszállítjuk, aki pedig még mindig azzal az eszeveszett gondolattal volt megáldva, hogy engem elcsábít a bálra, ami történetesen holnap lesz.

- Már van programom… - rántottam vállat, s ránéztem a visszapillantó tükörben.

- No és mi? – kérdeztek szinte szinkronban.

- Még nem tudom… de gyanítom a csodás, az egyetlen, s pótolhatatlan Simon már biztos beszervezett nekem valamit. – egy-null nekem.

- Szuper… - forgatta a szemét duzzogva. -… még mindig nem értem miért vagy olyan hajthatatlan. Nem más miatt kellene jönnöd… magad miatt, miattunk. – próbált meggyőzni… én meg szimplán próbáltam nem kijönni a sodromból… túl szép volt ez a mai nap ahhoz.

- Nem akarok menni, mert kész… az a hely olyan dolgokra emlékeztet, amikre nem szívesen emlékszek vissza. Elég lesz ott írni majd a vizsgákat néhány hét múlva… kiráz a helytől a hideg. Sosem fogom szeretni. – ráztam a fejemet, s inkább a járdán sétáló emberekre irányítottam a figyelmemet.

- Okés… akkor én feladtam. – s remélem, hogy így is tett. Őszintén.

- Újabb hasonlóság kettőtök között… egyikőtök sem jutott el a végzős báljára… - ütögette meg egyszerre vállunkat ő hátulról… volt benne valami keserédes büszkeség.

- Technikailag én sosem voltam végzős… - tette hozzá Harry.

- Mindjárt jobb… mindjárt jobb.

- Nincs kedvem kiszállni innen… - mondtam neki, s továbbra is élveztem azt, ahogy a kádforró vízben, az Ő ölében pihenhetek meg e nap után.

- Nem is kell még… - suttogta, s óvatosan arrébb sepert néhány tincset a hajamból, hogy ajkaival érinthesse nyakamat.

- Holnapra Simon valami rádióinterjút szervezett le nekem. – osztottam meg az infót, mit emailjeimből kiolvashattam az előbb odakint.

- Eddig te hallgattad a rádiót… most meg te leszel benne. Látod… - susogta fülembe, s felültetve kezdte gyengéden masszírozni a nyakamat. Ez több mint megnyugtató volt.

- Nem igazán hiszem el… - oldalra fordítottam fejemet, s hagytam, hogy gerincemen végigfusson az izgatottság kis szikrája.

- Biztosíthatlak, hogy ez a valóság. – jött oly közel hozzám, hogy mellkasa hátamhoz érjen.

- Ráadásul valami partit is akar szervezni… a tiszteletemre. Ennek tuti elment az esze… a munkája az eszére ment. Volt-e egyáltalán neki olyan? Nem hiszem… - hadartam a dolgokat, s próbáltam még felidézni Simon emailjének minél több részletét. Igazából nem kifejezetten volt szándékos e cselekedetem… sokkal inkább jött magától.

- Ez egy jó ötlet… nagyon jó ötlet. – ahogy kiejtette a szavakat olyan volt, mintha kérte volna, hogy higgyek neki… hangja békéltető volt. – de most ezzel ne foglalkozz… csak lazulj el… az agyadnak nem kell folyamatosan pörögnie. – hátulról lopott tőlem egy csókot, s ezzel elérte, hogy agyam ténylegesen ne pörögjön… csakis rá összpontosítsam minden energiámat.

A víznek köszönhetően könnyedén fordultam meg lába között, s engedtem, hogy így sikamlósan is, de bőrünk egymásnak simuljon… nyugodtan dőlt hátra, s engedte át magát annak az érzésnek, hogy barátnője fekszik rajta meztelenül, s kettejük között csakis a forró, illatos, habos víz van.

- Úgy örülök, hogy ezek a kötések teljes mértékben vízállóak. – jegyeztem meg csibészesen.

- Hmmm… no és mi a terved kedves? – érdeklődött szendén.

- A másik kedves minden egyes négyzetcentiméterét megmosni ezzel a kis szivaccsal… - húztam széles mosolyra ajkaimat, s mellkasától kezdve egyre lejjebb, s lejjebb irányítottam a szivacs útját… egészen addig, míg a habok között, a víz alatt el nem tűnt mindkét kezem.

- Remélem, az első autogramodat nekem fogod adni… - éppen, hogy kijöttem a rádió stúdiójából, a falnak támaszkodva várt egy ember engem.

- Azzal már elkéstél… - nevettem fel, s öleltem meg hatalmas örömmel Arnoldot. -… de te hogy-hogy itt? – kérdeztem tőle, s együtt kezdtünk el kifele sétálni az épületből.

- Tudod… meséltem arról a sminkes versenyről… gondoltam elkaphatlak egy próbasminkre… vagy esetleg beülhetnénk egy kávéra valahova… mit szólsz hozzá? – kérdezte.

- Szabad vagyok. – tettem magam elé a kezemet. – tudod… én vagyok az, aki nem megy el a saját végzős báljára. – nevettem fel.

- Greta szívesen vállalta Nora-t… beszéltem vele nemrég azt mondta, hogy a csajszi kicsit kétkedve engedte be a házába… nem hitt a szemének.

- Ez is a meglepetés része volt. – elintéztem azt legkedvesebb barátnőm számára, hogy estéje minél tökéletesebb legyen, ha már én nem leszek ott. Profi sminkest, s fodrászt szállíttattam le neki házhoz, csak azért, hogy neki semmivel se kelljen törődnie.

- Örülhet, hogy ilyen legjobb barátnője van…- kacsintott rám, s átölelt kedvesen, de mielőtt kiléptünk volna az épületből fülemhez hajolt. -… van kint néhány fotós.

- Volt szerencsém már hozzájuk. – vigyorodtam el.

- Akkor játszhatom a pasidat? – hajolt közelebb hozzám.

- Kérni is akartalak…

Felpakolva mindenfajta finomsággal estünk be Arnold lakására, ahol miután magunkba pakoltunk egy-két… netalán három szeletet sütit is a kávénk mellé engedtem, hogy elkezdje velem azt, mit szeretett volna. Ismét csak alkotott.

- Annyira szeretem a szemeidet… - jegyezte meg, mikor éppen azokat festette. – olyan különlegesek e két különböző színnel. Kicsit irigy is vagyok rád. – mondta elfanyalodva.

- Neked adnám őket… de nekem is szükségem van rájuk. – s kicsikét megmozdultam, mire ő lefogta gyengéden kezemet.

- Ne mozogj kedves… csak nyugodt alannyal lehet igazán jól dolgozni. – kérte meg sajátosan, hogy maradjak a seggemen.

- Bocsi…

- Nem tudom eldönteni, hogy melyikben fotóztassalak majd… - kezében két ruhát tartott, mindkettő gondosan fel volt akasztva egy vállfára.

- Nekem ez az arany jobban tetszik… - vele szemben ültem törökülésben, s úgy csodáltam a ruhákat, miket előre kiválasztott számomra. A fotózást valamikor jövő hétre tervezte, s én mondtam, hogy mindenben támogatom. Egy telefonhívás, s én ott leszek, neki mikor szeretné.

- Felpróbálnád akkor? Lehet úgy könnyebb lesz a választás… - nyomta felém a vállfát.

- Okés. – bólintottam, s pattantam fel a helyemről. 

- Ott van a szobám… oda mehetsz. – mutatott el egy távolabbi helységre.

- Értettem főnök… - szalutáltam, majd el is tűntem az ajtók mögött.

Nem siettem az öltözködéssel, csakis óvatosan nyúltam a ruhához… címkéje alapján nem kis összegű darab lehetett. Ez a darab sem igényelt melltartót, amin újfent nem csodálkoztam… egészen kezdek hozzászokni ahhoz, hogy semmit sem hordok mellkasomon… olyan szabadság érzetet kelt bennem.

- Na… hogy festek? – kérdeztem tőle mikor nyitottam az ajtót, s oda kb., mint valami topmodell álltam be egy csodálatos pózban… de ő nem volt sehol sem. – Arnold? – hívtam őt nevével, de csend volt a lakásban… túlságosan is nagy csend. – Arnold… hol vagy? Arnold? – lépkedtem mezítláb padlóján keresve őt.

Sehol sem találtam… fogalmam sem volt hova tűnhetett. Az ablakhoz sétálva kilestem azon nem-e lement valakihez, de ott sem láttam… s abban a pillanatban, hogy hátrafordultam volna… elsötétedett előttem a világ. Szememre váratlan módon került fedés. Mi az isten ez?

- Arnold… ez nem vicces. Szedd le kérlek… Arnold. – hátranyúltam volna, de nem engedte… megfogta kezemet, s magam mellé helyezte azokat. Csakhogy ezek az érintések nem Arnold-tól jöttek… bárki is volt, ujjain puha kesztyűt viselt elfedve így valódi létét. – Arnold… Arnold. – szólintgattam, de nem jött válasz. – Bárki is vagy… ez nem vicces. Kérlek, fejezd be… kérlek. – komolyan pánikolni kezdtem, vagy nem is tudom. Arnold eltűnik, s valaki más pedig csak úgy feltűnik… egy olyan valaki, aki egy idióta, némajátékot kezd el játszani velem.

- Ssssshhhhh… - hangja ismerős volt, de mégsem. Nem tudtam hova tenni ezt az egészet… komolyan nem.

- Engem csak ne sssshhhh-gessen senki. – csattantam ki magamból, s ekkor azt éreztem mire nem számítottam volna… a talaj eltűnt lábam alól az ismeretlen ölébe kapva indult meg velem.

- Bárki is vagy… tegyél le. Tegyél le vagy sikítani fogok… - nem tetszett ez az elsötétített játék. Nagyon nem.

- Nem… nem fogsz. – hangja komoly volt, s olyan ismerősen ismeretlen, de mégsem véltem olyan mindennapinak. Ténylegesen nem tudtam ki ez az ember.

- De… de… sikítani fogok. Komolyan. – kapálódzni kezdtem volna ölében, de ekkor ismerős érintéseket éreztem meg karomon.

- Minden rendben Khara… nem kell félned. – Arnold volt ez… felismertem hangját, s érintését is.

- Arnold végre… mi ez az egész… ez az ismeretlen el akar rabolni… mi ez a játék? Nekem nem tetszik. – panaszkodtam, s mozgolódtam volna a férfi karjaiban, de esélyem sem volt… Ő erősebb volt nálam.

- Úgy gondolod, hogy ismeretlen? – kérdezett vissza sejtelmesen. – Csak bízz bennem… s jó szórakozást…

Kocsiban ültetett az ismeretlen, s úgy indult el velünk az valami ismeretlen helyre… fejemben a kerekek úgy pörögtek, mint még soha… meg kellett fejtenem ezt a rejtélyt.

- Harry… - ordítottam el magam a csendben. Összepakoltam a dolgokat… de hogy nem esett le ez az egész már ott rögtön? Arnold kijátszott engem… mily naiv voltam. Édes istenem. -… szólalj meg Harry. Tudom, hogy te vagy az. Ezt nem bocsátom meg neked… megmondtam, hogy nem akarok menni arra a hülye végzős bálra… ez egy rossz vicc ugye? Harry Styles. – üvöltöttem el magam, s csak reméltem, hogy a sofőr kinek arcát eddig még nem is láthattam, még ő is megsüketült a hangomtól.

Nem válaszolt, pedig tudtam, hogy Ő az… egyre biztosabb voltam benne. Ujjaimat szememhez vezettem, s le akartam most már szinte tépni szemfedőmet, de ismételten megakadályozott benne.

- Honnan veszed, hogy mindent tudsz? – kérdezte ezúttal már saját hangjával… hanglejtésével. Tudtam, hogy Ő… én megmondtam.

- Kösd ki ezt a csudát és fejezd be ezt a játékot… ez nem vicces. – izegtem-mozogtam ülésemben, s ahelyett, hogy azt tette volna, amit kértem inkább keresztülhúzta rajtam a biztonsági övet, s azt csatolta be nekem.

- Megtennéd, hogy megnyugodsz? Kérlek. – mondta, s megkaparintotta kézfejemet mikkel vagy a kendőmet a szememen, vagy a biztonsági övemet oldottam volna ki rögtön.

- Megtennéd, hogy leoldod a szememről ezt a csudát? – ugyanazzal a hanglejtéssel válaszoltam neki, ahogy Ő tette nekem.

- Nem. – egyértelmű volt a válasza.

- Akkor én sem nyugszok meg… - forgolódtam volna, ha tudtam volna… de nem tudtam. Kezeit combomra helyezve nyomott ülésembe, s hajolt úgy elém, hogy ajkaimat érje.

- De… megnyugodsz. Meg fogsz nyugodni… - suttogta szinte ajkaimra a szavakat.

- Nem. – próbáltam erős lenni, igazán harcos szellem.

- Biztos vagy benne? – simította meg nyakamat, elérve, hogy tenyerébe hajoljon fejem.

- Biiiztos… - hangom egészen elhalt, mérgesen is elég gyenge voltam hozzá képest… nagyon gyenge.

- Tudod… van nekem is saját lábam. – jegyeztem meg neki mikor ismételten ölében hurcolászott valamihez.

- És azt is tudom, hogy mezítláb vagy… - vágott vissza rögtön, s megpuszilta arcomat. Fogalmam sem volt, hogy hova érkeztünk ugyanis a szemfedőt nem sikerült leszedetnem magamról… egyszerűen lehetetlen küldetés volt.

- Attól függetlenül még tudok járni. – mondtam neki, s hallottam, hogy ajtó nyílt, s ajtó záródott mögöttünk.

- Ebben nem kételkedtem. - fűzte hozzá, s alig néhány további lépés után lábam újra a talajt érezhették… letett a földre. Kicsit hideg volt az, mintha külső területen lennék… egészen úgy tűnt.

- Hol vagyunk? – még mindig nem láttam semmit… s kezdett ez tényleg frusztrálni.

- Nem is gondolnád… - mondta, s úgy fordított, hogy háttal legyek neki… meztelen hátamon kecsegtetően húzta végig ujjait, hogy elérhessen a kendőhöz, s kibonthassa azt.

- Tényleg nem… - suttogtam abban a pillanatban, mikor a világ újra láthatóvá vált előttem. Egészen lefagytam a látványtól.

Hátsó kertünk volt kivilágítva ezernyi kis fénysorral a fákon, mintha csak a csillagos ég alatt lennénk… s valójában ott is voltunk. A fűben pedig mécsesek voltak lehelyezve ezer meg egy helyre, csakhogy utunkat mutassa.

- Azt mondtad, hogy te nem mész el a végzős bálra… de arról egy szót sem ejtettél, hogy a végzős bál nem-e jöhet el hozzád. – tette kezét hasamra, s én csak dolgoztam felfele a képet, mi szemem elé tárult.

- Ez… - nem tudtam mit mondani.

- Gondoltam lehetne egy közös végzős bálunk. – egy lépést tettem előre, csakhogy közelebb kerüljek egy kicsikét ehhez a csodához, majd fel sem tudtam fogni, hogy ezt követően könnyedén pörgetett meg, s rántott így maga elé. – remélem, lehet az első tánc az enyém… - emelte meg államat kissé, csakhogy szemembe nézhessen. – lehet?

- Ez… tökéletes. – mélyről jövő érzés húzta fülemig ajkaimat.

- Lehet-e enyém az első tánc? – hajolt a fülemhez.

- Lehet. – ragadtam meg öltönyének szélét, s lábujjhegyre állva így kaphattam meg tőle a végzős bálos csókomat. Sosem gondoltam volna, hogy lesz ilyenem… de sok egyéb dologra sem gondoltam volna, hogy meg fog történni, mégis megtörtént.

- Megtiszteltetés… - nyújtotta felém kezét, s úgy kezdett el levezetni a lenti részre.

Lábam alatt közvetlenül érezhettem a frissen vágott fű érintését… kissé még nyirkos is volt, de mégsem volt rossz érzés… nem fáztam tőle, nem rázott ki tőle a hideg.

- Lépj a cipőmre… úgy lesz az igazi. – megpörgetett egyszer, majd mellkasának ütköztem… s ekkor elindult a zene.

A valóságos, s saját csillagjaink között táncoltunk valami gyönyörű zongora dallamra… kirázott tőle a hideg. Átkarolt Ő, s úgy tartott magához. Ez az a zongorajáték volt… az melyet még egy barátjától hallottam az ipodján az intézetben.

Olyan volt ez, mint egy álom… s talán egy valóra vált álom. Én egy hercegnő voltam Ő pedig a hercegem… csakis az enyém.

- Mindenki tudott róla? – mellkasán pihent fejem, s onnan pillantottam fel rá.

- Úgy, mint? – rejtélyeskedett.

- Anya… Nora… Arnold… - szedtem össze a bennem felmerülő emberek nevét.

- Úgy érted, hogy mi? – legjobb barátnőm hangja csendült fel az ajtóban… azonnal feléje fordultam… s ő pedig nem volt egyedül.

Nora társaságában ott volt még a srác, aki randira hívta… édesanyám, Allie, Niall, Louis, s feltételezem az ő barátnője, Zayn szintén talán Perrie-vel… egy egész szép kis társaság, mindenki csodaszép ruhába öltöztetve, igazán elegánsan.

- Ti meg? – csodálkoztam el, s most már tényleg nem hittem a szememnek.

- Mondtam… ha Mohamed nem megy a hegyhez… a hegy megy Mohamedhez… - suttogta a fülembe Harry.

- Azt gondoltad, hogy nélküled igazi lenne a végzős bálunk? Esélytelen… - gurult le közénk Nora a srácnak a segítségével.

- Közös erővel megszerveztük nektek a világ legmenőbb végzős bálját… a legjobbakkal. – jegyezte meg Arnold… az egyik fő ludas.

- Már tegnap is tudtad? Amikor rá akartál venni… hogy odamenjek? – kérdeztem.

- Azóta tudom ezt az egészet, mióta kiejtetted a szádon, hogy esélytelen, hogy el gyere velem… velünk… vele. – mutatott Harry-re.

- Eszméletlen. – konkrétan könnyezve nevettem fel… nem hittem el, hogy ez a valóság.

- Ha szétsírod a sminkedet… nem állok jót magamért. – szólalt fel Arnold, s továbbra is csak kuncogtam. – Művészet az, mi rajtad van. – büszkén jelentette ki.

- Senki sem fog itt sírni én azt mondom… nézzétek csak. – s édesanyám tűnt fel egy tálca pezsgővel. Csodálatos látvány volt ő is… meseszép volt, csakúgy, mint mindenki más.

- Ránk… mindenkire. – emeltem a poharamat a közösség fel, s koccintottam így jelképesen mindenkivel.

- Ránk… - suttogtam magamban…