LIV. rész - Smile

Sziasztok! Nem telhet el hétvége rész nélkül, s nézzétek csak… itt is lenne ez a kis drágaság! Jó olvasást nektek, remélem meg lesztek vele elégedve! Jó olvasást! Puszi Dorka

Smile

And that's why I smile
It's been a while
Since every day and everything has
Felt this right
And now you turn it all around
And suddenly you're all I need
The reason why I-I-I
I smi-i-ile

(Avril Lavigne)

Hosszú karjai átöleltek, s szorosan magához tartottak, mintha csak a védelmező szárnyai alá kerülhettem volna, míg békés álmaimat alszom. Aludt már itt, de ezúttal megígérte, hogy itt is marad, s nem tűnik el a felkelő nap sugaraival. Olyan különleges volt ez, igazán biztonságban éreztem magamat.

Hosszú pillanatokon keresztül élveztem tartását, s lélegzetének egyenletes simogatását nyakamnál, hisz feje ott pihent… teljesen egymásba voltunk fonódva. Pislogni is alig mertem, nemhogy megmozdulni… nem akartam, hogy felkeljen… megérdemli a pihenést… többet is annál.

Idilli pillanatomat az ajtómon való kopogás zaja törte meg, s ez csakis egyetlen egy ember lehetett. Édesanyám.

Nem akartam hirtelen mozdulatokat tenni, mert akkor tudtam, hogy azon nyomban fel is keltem Őt, s ezt még mindig nem szerettem volna.

- Gyere. – suttogtam halkan, s csak reménykedtem benne, hogy meghallja szavaimat. Eszem ágában nem volt kikelni Harry karjaiból. – nem igen tudok mozdulni… - suttogtam neki halkan álmoskás hangommal, s észrevettem, hogy lassú, óvatos léptekkel közelíti meg az ágyam azon oldalát, ahonnan láthatja arcomat. – még csak én vagyok ébren. – folytattam a suttogást.

- Azt látom… - mondta, s nem szólt egy rossz szót sem… azért sem, mert egy fiú volt az ágyamban, s azért sem mert nem igazán voltam hajlandó mozdulni, s ennek köszönhetően egészen sajátosan invitáltam be, s fogadtam a szobámban. Nem ítélkezett… s mondhatni egészen vidám volt. -… csak azért jöttem, hogy megmondjam, hogy készítettem reggelit… várlak lent titeket! – elmosolyodott. – gondolod, fel tudod egyedül is kelteni a Hercegedet? – kérdezte.

- Megoldom… - bólogattam óvatosan, s rákacsintottam, majd vártam a pillanatot, hogy halljam, ahogy szobám ajtaját bezárja… meg is tette.

Harry még mindig aludt, eszméletlen mélyre vihették álmai. Óvatosan, minden hirtelen mozdulat nélkül próbáltam megfordulni karjaiban, s meglepően jól is sikeredett. Velem szemben volt az arca, órákig tudtam volna csodálni Őt. Hatalmas pillái békésen pihentek arcán, levegővétele még mindig egyenletes volt, elkápráztatóan kellemes látványt nyújtott, s ugyanilyen volt az érzés, mit gerjesztett bennem már így kora reggel. Lazán simítottam meg nyakát, s engedtem, hogy ujjaim felvegyék formáját, majd könnyedén hajolva hozzá közelebb kebeleztem be ajkait. A reggeli órák még édesebbé, még puhábbá tették őket… hatásos ébresztőt akartam volna számára. Kezeimmel most már sokkalta bátrabban indultam meg, s simítottam végig a takaró alatti szabad felsőtestén, s térképeztem fel azt, mintha tenném ezt az első alkalommal… akartam, hogy élvezze az ébredés pillanatát. Megéreztem, hogy élvezte.

Egészen belé voltam merülve, csókoltam, s simítottam őt válasz nélkül… addig a pillanatig, amíg a hirtelenből egyszer csak vissza nem válaszolva kapta el ajkaimat, s reagált tetteimre. Ujjaival megragadva csípőmet könnyűszerrel érte el, hogy Ő legyen felül, s én alatta… reagálni sem tudtam. Most akkor ki is ébreszt kit?

- Jó reggelt. – mosolyodtam bele ajkaiba, s nem akartam kinyitni a szemeimet… olyan tökéletes volt ez a pillanat, ugyanott viszont mégis látni akartam őt.

- Jó reggelt. – rekedt mély hangja visszhangzott a fülemben, s már csak ettől is egyfajta megfejthetetlen érzelemhullámokkal telt meg a testem alatta. – köszönöm az ébresztőt… - bújt a fülemhez, s bőrünk ekkor igazán összeért, szinte sisteregtünk. -… élveztem. Nagyon. – búgta nekem a szavakat, s hagytam testemnek, hogy oly ártatlanul reagáljon szavaira… nem akartam harcolni a reakciók ellen… nem. – ahogy a tegnapi… ajándékodat is. – ujjaival rajzolta körbe ajkaimat, mire éreztem, hogy szívem megvadul mellkasomban… s rögtön azután meg is áll.

Nem tudom mi vezérelt ekkor engem, de ahogy ujjaival érintett ott engem átadva magamat a gondolatnak bekaptam hosszú mutatóujját, s arra viszont ráharaptam. Bőrömön éreztem, hogy élvezte… még mindig.

- Na de drága Khara… - keze hátam alá került, s testemet így kényszerítette arra, hogy még jobban testének simuljak. -… anyud már minden bizonnyal ébren van. – utalt arra, hogy ebben a házban bizony nem vagyunk egyedül.

- Reggeli. – szinte nyögnöm kellett a szavakat, mert máshogy nem igazán ment. Emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy minket márpedig odalent várnak, s nem szabad csak úgy… szétesnünk.

- Reggeli? – kérdezett vissza, s bájosan, s pólóm alá nyúlt ezúttal… ujjai érintésére rángatózni kezdtem. De hisz még csak most keltem édes istenem… akkor mi lesz a nap további részeiben?

- Ühüm… lent. – szorítani kellett a szemeimet, hogy azért mégiscsak megpróbáljak harcolni… ellene.

- Mi lenne… ha mi… - melleimet érte kettőnk között egyik keze, éreztem, hogy én testem is legalább olyan készen áll, mint az övé. Combom belső része, ha tudott volna, már rég csillagokat látna… bizseregtem. -… idefent is reggeliznénk? – tette fel a keringőre való felkérését, s agyamban ekkor kapcsolta ki véglegesen is a „szülői házban vagyok” gombot… nem mintha a tegnapi mutatványom után bármi is számítana. Belegondolva is vörössé feslik a fejem… de mégis olyan élvezetes volt. Nem csak neki, de nekem is.

- Nyugodj meg… - kapta be alsó ajkamat, s kezdett el vele játszani. -… nagyon ügyes voltál tegnap este. Nincs miért szégyenkezned… - tudta, hogy mire gondolok… láthatta az arcomon a reakciómat a saját gondolataimra. -… lehengerlően fantasztikus voltál. Nem is tudom, mivel ajándékozzalak meg érte… - közel voltam a robbanáshoz, szavai egyre jobban kezdték hergelni testem minden egyes négyzetcentiméterét.

- Magaddal… - nyögtem szájába, mert egyszerűen már nem bírtam tovább. Talán 20 perce sem vagyok fent, ő meg alig 5 perce, de máris sikerült feltüzelnie.

- Ha ilyen szépen kéred… - simította meg hajamat, s már nem éreztem kettőnk között semmit… csak Őt bőrömön… s bőröm alatt is. -… bármit kívánsz, megadom Neked. Bármit. – mondta s muszáj volt vállába kapaszkodnom, mert egyben kellett tartanom magamat… vagyis legalábbis a rám törő érzelemhullámokat vissza kellett fognom… önkontrol, s minden, amit róla tudok az sem volt itt elég… pedig én próbálkoztam. Tényleg.

- Jó reggelt Eva! – köszönt Harry édesanyámnak abban a pillanatban, amikor leértünk a konyhába. Az étkezőasztalon már tényleg meg volt terítve számunkra.

- Az álomszuszék társaság… - jegyezte meg szemöldökét emelgetve. Volt benne valami gyanús… bevillant egy kép. Csak az isten adja, hogy nem hallott engem… sem Őt. Tuti biztos, hogy el is ásom magam azután. Mondjuk, valószínűleg ha úgy lett volna, akkor már az első pillanatban Harry nemesebbik felébe repült volna a kés mivel a zöldségeket vagdosta fel éppen. Talán megmenekültünk… fenti tetteink alapján viszont biztosra mondhatom, hogy elment az eszünk.

- Szörnyen nehéz volt felébreszteni Harry-t… egy háború is kirobbanhatna, mellette azt sem venné észre. – forgattam a szememet, majd kivéve a hűtőből a narancslevemet azzal együtt csüccsentem le a helyemre egyenesen Elisa etetője mellé. Arcára puszit nyomtam még akkor, ha ezt annyira nem díjazta.

- Szólj következőleg nyugodtan… besegítek. – jegyezte meg válla fölött édesanyám, mire én majdnem megfulladtam s a narancslevemmel majdhogynem szembeköptem Harry-t. Némán kuncogott magában, csak úgy vigyorgott, mint a vadalma.

- Kösz… nem. – fulladozva kaptam levegőért, azt hiszem italomból olyan helyekre is jutott, ahova nem kellett volna.

- Azt gondoltam. – mondta anya.

- Mi? – csúszott ki a számon… egyre biztosabban mondhatom, hogy életem utolsó napja ez a mai, s még 10 óra sem múlt el… eddig a pillanatig legalább öt szívrohamot kaptam.

- Semmi…

- Szóval… mik a terveitek mára? – méregetett minket édesanyám kedvesen mikor már kávézgattunk, teáztunk reggeli után.

- Itthon maradni? – kérdeztem vissza, s ez egy egészen jó ötletnek tűnt. Egy teljes, egészséges napot itthon tölteni… egészen jó programnak tűnik. S az, hogy Ő itt van… talán csak jobbá teszi.

- Hmmm… Elisa-t ma orvoshoz viszem, ilyen rutinvizsgálatok, szóval mi nem leszünk itthon. – osztotta meg velem az infót.

- Az ma van? – kérdeztem vissza, s elterültem a székemben.

- Aham… - bólintott édesanyám, s ebben a pillanatban szólalt meg a csengőnk. – vársz valakit? – kérdeztem tőle.

- Tudtommal nem… - rázta a fejét, s ez volt az a jel miszerint „igen kislányom, nyugodtan kinyithatod azt az ajtót”.

Felálltam, s elsétálva hármójuk mellett komótosan érkeztem a bejárati ajtóhoz, s nyitottam is azt ki.

- Megmondanád, hogy ez mi? – hamarabb láttam az ember tabletjét, mint őt magát… de a hang alapján felismertem annak tulajdonosát. Simon.

- Jó reggelt!- üdvözöltem kínos vigyorral. – gondolom egy tablet… - dőltem az ajtófélfának s örömmel konstatáltam, hogy a menedzserem talán bármelyik pillanatban felrobbanhat a dühtől… egészen szórakoztató volt.

- Azt hiszed ezzel most vicces voltál? – kérdezte, s beinvitálás nélkül lépte át a küszöböt s indult meg megának előre.

- Ki az Khara? – érdeklődött édesanyám, de hamarabb megkapta a válaszát, mint arra számított… mondhatni 3D-ben tárult elé a kép.

- Jó reggelt! – köszönt Simon mindenkinek, majd felém, s Harry felé fordult… merthogy én közben Harry lábára ültem, ahogy Ő kifordult az éppen álló édesanyám, s Simon felé. – szeretnétek Ti ketten nekem erről mesélni? – kocogtattam meg a gépe képernyőjét, s ekkor már az elsötétedett dolog helyett saját magunkat láthattuk viszont.

- Miről? – édesanyám úgy hiszem nem volt éppen tisztában mindennel.

- Az egy videó… - mondtam igazán komolyan Simon-ra tekintve.

- Egy igen hosszú videó, ha jól látom. – hunyorogva hajolt közelebb Simon alakjához Harry… hasonlóan poénra vette az egész helyzetet Ő is… még szerencse.

- Mindketten csodálatosan viccesek vagytok. – Simon fülén talán kicsit már az agyvizének forrási velejárói is megmutatkoztak.

- Valaki beavatna abba, hogy miről is van most szó? – kíváncsian szegezte hármunknak anya a kérdését.

- Ez a két szépség feltett a netre egy sajátos talkshow-t a tegnapi este folyamán, amiben az ég adta világon mindent elmesélnek magukról… mintha valakinek a bensőséges naplóját filmezték volna le, ez esetben a sajátjukat. – egészen tömören sikerült Simon-nak összefoglalnia a dolgokat. – s ők ismertek… egészen ismertek. – tette még ezt hozzá ő, mintha valami államtitkot osztott volna meg velünk ekkor.

- Micsoda? – édesanyám most már csak felém fordult.

- Játszottunk. – mosolyodtam el s tártam szét a kezemet.

- Briliánsan… - csapta össze a kezét Simon, s a következő pillanatban már le is ült az asztalfőre.

- Hogy mi? – őszinte öröm látszódott az arcán, ami meglepett… az előbb esküszöm még úgy nézett ki, mint egy bármelyik pillanatban kitörő vulkán… most pedig mosolyog. Tényleg mosolyog.

- Eszméletlenek voltatok. – mondta. – Habár annak nem kifejezetten örültem, hogy hajnali 1-kor arra keltem, hogy téged keresnek rajtam keresztül… de akkor is… ez fantasztikus lépés volt. Nem tudom láttátok-e az eredményét, de az internet felrobbant miattatok. Komolyan… - tolta felénk a tabját, s én pedig azt a kezeimbe véve a szemünk elé vettem.

- Na, jó… ezt azt hiszem ti is el tudjátok intézni. – édesanyám azt hiszem itt kezdte feladni a dolgokat, látva, hogy nem öltünk meg senkit, s ástuk el a hátsó kertben, s nem is ártottunk kifejezetten senkinek sem így ránk hagyta a dolgot. – nekünk készülődnünk kell. Egy öröm volt, Simon. – az etetőből kivéve Elisa-t indult meg kifele tőlünk édesanyánk, de előtte még odahajolt hozzám. – megérkezett a csomagod… a garázsban van. – suttogta nekem halkan, úgy téve mindez idő alatt, mintha csak puszit adna.

- Köszi. – viszonoztam tettét, s elmosolyodva fordítottam vissza a tekintetemet a férfiak társaságába.

- Örülök, hogy örülsz. – bólintottam, s hátra dűltem Harry mellkasának. Igazából annyira nem érdekelt, hogy mit gondol az egészről, mert nem azért tettük azt, amit tettünk, mert azt akartuk, hogy örüljön… hanem azért, mert magunknak akartunk egy kis békét. Lelki nyugalmat.

- Beszéltem Alex- szel… ő kezdetben nem volt ennyire elragadtatva, mint én, de egészen kezdett róla olvadni a jégpáncél… - fordult Simon Harry arca felé.

- Az én Alex-szemmel? – tette mellkasára kezét.

- Aham… mindenképpen fel fogjuk venni a kapcsolatot. – fogalmam sem volt, hogy ezt éppen kire, s kinek mondta. Nem érdekelt.

- Fantasztikus. – annyira voltak őszinték a szavai, mint az enyémek. Összefontam az ujjainkat, s combomon pihentettem őket.

- Még esetleg valami? – érdeklődtem tőle, annyira most nem nagyon volt kedvem a társaságához.

- Egyeztetnünk kell a következő napjaidat, a jövő hetedet. – s vissza is adtam a különböző oldalakon megnyitott meglepődöttnél meglepődöttebb hangvételű cikkes tabletjét.

- Ez egy költői kérdés volt. – rebegtettem a szempilláim előtte, majd felálltam, de Harry kezét még mindig tartottam.

- Hogy mi? – kérdezte.

- Simon… nem érdekelsz most. – ráztam a fejemet, de közben igazán széles mosolyt húztam az arcomra… Harry lazán felnevetett mögöttem. Egészen csendes volt eddig a pillanatig, de szerintem egyszerűen csak átadta nekem azt a lehetőséget, hogy a saját „csatámat” vívjam. – A barátommal akarom tölteni az időmet és vele is fogom tölteni az időmet. Programunk van. – egyértelműen jelentettem ki terveimet, s Harry karjába kapaszkodtam közben. – az ajtót ismered… szóval, viszlát. – integettem neki már akkor mikor még bent volt.

- Tudod kisasszony, hogy én a főnököd vagyok? – kérdezte kedvesen, kínos mosollyal ajkán.

- A főnököm Mr. Terrington… - tisztáztam a helyzetet kicsit sem feldúlva, meglepően kellemes vérmérséklettel együtt intéztük ezt a beszélgetést, mert inkább volt az egész szórakoztató számomra, mint komoly. -… illetve nem munkát utasítottam vissza, s tettem ez ellen bármi rosszat is… egyszerűen csak akarom a saját szabad időmet… a beosztásomat meg gondolom, úgyis pillanatokon belül a telefonomon fogom találni, mert már amúgy tuti elintézted… vagy legalábbis elkezdted csinálni. Szóval… viszlát. – integettem neki ismét, s végül sikerült kitessékelnem a házból úgy, hogy az ajtónak dűlve fordultam Harry-vel szemben.

- Ezt igazán ügyesen elintézted… - elismerően bólintott nekem. -… de említettél valami olyat, hogy… programunk van. Mi az? – kérdezte kíváncsian, s megragadva ujjaimat magához rántott kedvesen, gyengéden.

- Meglepetés? – kérdeztem vissza zsiványan, s vállat rántva kitértem előle s a lépcsőn kezdtem gyorsan felfele lépkedni.

- Mi lassan indulunk… meglesztek? – édesanyám Elisa-val az ölében, s vállán táskáival állt előttem a lépcső tetején.

- Aham. – bólintottam, s mindkettőjüknek adtam egy búcsú puszit, mikor pedig Harry óvatosan vette el anyától minden vállára nehezedő táskáját.

- Segítek. – ajánlotta fel, s indult is már lefele.

- Jó… én addig lezuhanyozok. – köszöntem el tőlük, s vágódtam be a szobámba, s megszabadulva pizsamámtól a fürdőbe.

Nem terveztem éveket a zuhanyrózsa alatt tölteni, csak egyszerű be- és ki mutatvány volt ez, s ha jól időzítettem, akkor pont még Harry visszaérkezése előtt végzek is… édesanyám biztos feltartja beszédével… igazán kedveli Őt, s ezt nem is bánom.

- Mik a terveid? – kérdezte kíváncsian abban a pillanatban mikor kiléptem a gőzfelhős fürdőből. Megijedtem hirtelen… majdhogynem a törülközőt is leejtettem magamról.

- Titok. – mondtam, s egy hirtelen jött ötletnek köszönhetően fogtam, s leoldva magamról a törölközőt feléje dobtam azt.

Láttam, ahogy szeme megcsillant a meglepődöttségtől… ismételten. Még azok a zöld szépségek is elmosolyodtak. Komótosan indultam a szekrényemhez valamiféle ruházatot találni, kezdetnek valami fehérneműt például. Nem figyeltem rá, teljesen úgy viselkedtem, mintha ez normális lenne, vagy éppen mintha teljesen egyedül lennék.

- Ugye, hogy megőrjít? – kérdeztem tőle félvállról… túlságosan csendes volt. Csak kósza pillanatokban hallottam lélegzetvételét, de ezen kívül semmi egyebet.

- Mi? – túl mély volt a hangja, túlságosan mély.

- Az, hogy nem nálad van az irányítás… az, hogy nem tudsz mindenről. – jegyeztem meg, s kikapva egy melltartót, s alsót fordultam kilencven fokot tengelyem körül… s ott volt Ő. Nem is hallottam, hogy közeledni kíván felém, de ott volt. Nagyon közel.

- Azt gondolod, hogy nem nálam van az irányítás? – kérdezte, s egyszerűen csak szavaival dobálódzott még… nem mintha azoknak nem lenne túlságosan is erős természetfeletti erejük.

- Azt. – helyeseltem, s széles mosolyra húztam ajkamat, nagyot kellett viszont ehhez nyelnem.

- Tévedsz. – rázta a fejét alig láthatóan.

- Te tévedsz. – mutatóujjammal mellkasára böktem, s gondoltam kitérek, előle majd egészen ügyesen elkezdek felöltözni, csakhogy Ő nem így gondolta. Nem mozdult előlem minden felől képes volt elállni utamat.

- Most már senki nincs itt rajtunk kívül. – jegyezte meg, s én még mindig meztelenül álltam ott előtte kezemben fehérneműimmel.

- És? – életem legszebb kérdés volt ez, s talán legrövidebb is, mégis igen nagyon hatásos.

- És? – hanglejtésemet szinte tökéletesen sikerült leutánoznia.

Nagyon büszke voltam magamra, ahogy ott tudtam állni előtte, mozdulatlanul s tűrni tekintetét… tűrni azt a játékos, kacér pillantásokat, amikkel azonnal a bőröm alá akart férkőzni. Arcán mindebből igen kevés látszódott sokkal inkább voltak a szemei a tettestársai.

Végig szemét néztem, el nem szakadtam tőle, s úgy kezdtem el határozottan meghajolni annyira, hogy öltöztetni tudjam magam azzal a két ruhadarabommal.

- Majd én… - szempillantás alatt húzta ki kezemből az anyagokat, s térdelt le elém úgy, hogy reagálni sem tudtam. Nem akartam úgy tenni, ahogy azt Ő akarta, de akkor mikor megérintette csupán csak bokámat ujjával lazábbnak éreztem a talajt magam alatt. - ... lépj bele… - kérte, s lazán emeltem egyik lábamat után a másikat, s Ő így kezdte felhúzni rám alsómat… de nem ez volt az a dolog, ami miatt muszáj volt megtámaszkodnom a falamban vagy különben tuti biztos seggre vágódtam volna… sokkal inkább az érte el ezt nálam, hogy a csipke anyag mentét ajkaival kísérte jobb lábam mentén belülről. Össze kellett szorítanom a fogaimat… főleg abban a pillanatban, amikor már Odaért Ő… s megpuszilva azt a helyemet rám húzta az anyagot. A lábaim kicsúsztak alólam… s ő azonnal elkapott hirtelen felállva.

- Szóval akkor kinél is van az irányítás? – kérdezte úgy, hogy derekamnál fogott magához… legalább úgy éreztem magam, mint egy marionett bábu… tartás nélkül saját lábamon semmiképpen nem tudtam volna megállni. Semmiképpen sem.

- Nem ér lesni. – motyogtam neki miközben szemét bekötve vezettem kifele őt a házból… vagyis pontosabban a garázsba.

- Tekintve, hogy a fejemben szerintem minden vérellátást sikerült megakadályoznod a kötéseddel… - gondolom ez lett volna a kis szemfedője sajátos neve. -… kétlem, hogy látnék is bármi. – csipkelődött.

- Biztosra kellett mennem. – rántottam vállat, habár nem láthatta. – ugye milyen rossz érzés sötétben tapogatózni, nem tudni semmit? – kérdeztem tőle, s óvatosan vezettem át Őt a konyhán a garázs belső bejáratához.

- Ne húzd ki megint a gyufát Khara… - fenyegetőzött úgy, mintha bármivel is több ereje lenne most nálam. Jaja… nem. -… sötétben is tudom a dolgok helyét.

- Ne akard összetörni a szép arcocskádat Styles. – nevetgéltem magamban, s szándékosan nem szóltam neki a következő dolgoknál, amik pedig a lépcsők voltak. Kicsikét botladozva tette meg azt a két-három lépést. – jah… hogy ez majdnem sikerült az előbb… - kuncogtam s elengedtem a kezét ugyanis megérkeztünk.

- Khara ezért meg fogsz lakolni. – próbálta visszaszerezni az egyensúlyát, ami egészen sikerült is neki.

- Persze, persze… - saját szavaival támadtam vissza, s mögéje lépve fel az első lépcsőfokra megfogtam a vállát. – itt is vagyunk. – mondtam, s szemkötőjének végét keresve óvatosan kezdtem el azt bontogatni a kötést. – kinyithatod a szemed… - mondtam, s szemét dörzsölgetve kezdte visszanyerni látását úgy hiszem. – remélem, tetszik… - csimpaszkodtam egy kicsit a nyakába.

- Na, erre nem számítottam… - jegyezte meg, s meglepődve figyelgette az elé terülő látványt… vagyis pontosabban járgányt. Az én fekete biciklim mellett ott állt egy pontosan ugyanolyan hatalmas nagy gusztustalan masnival a kormányán… ugyanazzal a gusztustalan masnival, amivel egykor Ő nekem visszaadta a fogkrém zöld biciklim egyetlen egy épen maradt darabját. A kormányát.

- Igazán sikerült meglepned… - a meglepődöttség hangján is tisztán hallható volt.

- Örülök. – léptem le melléje a lépcsőről. – gondoltam túrázhatnánk a városban… ha már vannak ilyen csoda, passzoló keróink. – vetettem fel az ötletet neki, amit igazából már napokkal ezelőtt megterveztem. Még a los angelesi utam előtt kezdtem ezt az egészet intézni, de a boltban ahol vette nekem ezt a fajta járgányt nem volt ugyan ilyen már több sem, ezért körbetelefonálva a fél országot próbálták nekem megszerezni azt az egyetlen egy darabot, ami még fellelhető volt belőle. Egészen ragaszkodtam hozzá, hogy nekem ilyen kell… egészen rámenős, s mindent bevetős voltam.

- Ezt mikor? – sétált a páros felé, s megsimította a sajátjának kormányát, ujjai a masnin fennakadva játszadoztak azzal.

- Nem kell mindent tudnod Styles… nyugodj bele. – simítottam meg karját kedvesen.

- Ez ugyanaz a masni? – kérdezett rá… felismerte, persze, hogy felismerte.

- Igen… az… - bólintottam, s engedtem, hogy karjával átöleljen miközben mellkasára vont kedvesen… érdekes belegondolni, hogy miből mi lett… s talán a pillangó lesz, a bábból eset sem igazán tudná leírni a drasztikus változást, amin mi átmentünk az óta.

Felszabadító volt kacskaringózni a parkokban, az utakon… versenyezni egymással, jól szórakozva egymást előzgetni. Önfeledtem nevettünk bele a világba, mert jól éreztük magunkat. S igen… felismertek minket, s igen néha furán pillantottak ránk, de büszkén viseltük a pillantásokat, mert… mert együtt voltunk. Boldogan.

- Sose legyen vége ennek… - lassan hajtottunk egymás mellett keresve a legközelebbi McDonalds -ot… függő voltam, nem tehetek róla. Egészségtelen finomságokra volt most szükségem… nagyon szükségem.

- Elfáradnál, ha örökkön örökké a biciklidet kellene hajtanod… - jegyezte meg zsiványan.

- Feltétlen humorosnak tetszik lenni… - forgattam a szememet, s a távolban megpillantottam azt az igazán ismerős M betűt, mi most a mennyország egy következő fokát jelentette számomra. – Aki később ér oda, az fizeti a teljes fogyasztást. – végig sem mondtam az egész mondatomat már akkor hajtásban voltam… élveztem, ahogy a szél játszik a hajammal, élveztem, ahogy a nap simogatja az arcomat, mert gyönyörű április végi nap volt ez… élveztem ezt az egészet.

- Nyertem. – kisebb örömtáncot jártam akkor, amikor éppen lepattanva ülésemről vártam Őt a célegyenesben.

- Mert csaltál… - jegyezte meg.

- Aljas rágalmazás… fogadd el Styles, hogy nem mindig nyerhetsz te. – rántottam meg a vállamat, s nyugodtan sétáltam be a helyiségbe felkészülve arra, hogy a fél menüt fel fogom vele vásároltatni… hanem az egészet.

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy a kezemben alig fért el az összes csomag mit kértem… irreálisan sok volt a rendelésem, s konkrétan még én is egy hónapig élhettem volna belőle, ami igen nagy szó.

- Nézzétek lányok… mit szeretnétek? Sajtburger vagy csibeburger? – a zacskókat felcímkéztettem a pénztáros csajjal, s ezután kilépve a kinti helyre olyan lányok felé kezdtem sétálni, akik láthatóan minket néztek eddig a pillanatig… nem egy ilyen társaság volt ilyen.

- Csibeburger… - válaszolta ez egyik, s ahogy kérte én úgy cselekedtem. Eléjük helyezve a csomagot mosolyogtam feléjük. – jó étvágyat hozzá. – kacsintottam, s megfordulva óvatosan, ki nem ejtve semmit a kezemből néztem a mögöttem álló Harry-re, aki csak mosolygott, mint a tejbe tök. – Nála van még sült krumpli is… biztosan ad nektek. – kacsintottam rá, s Ő így tette. Nem avattam be előzetesen a tervembe, de sejthette, hogy egy kisfalu éves kajamennyiségét nem egyedül fogom megenni… nem olyan buta Ő.

- Örömmel. – tett le a lányok elé egy csomagot, s köszönve tőlük tovább is álltunk… volt még mit kiosztanunk mielőtt behódoltam volna korgó gyomromnak, s saját részemnek is nekitámadtam volna.

- Kedves lányok voltak… - jegyeztem meg mikor már egy parkban ültünk egy padon, s fejemet Harry ölébe hajtottam. Nem igen tudtam volna hajtani jelen pillanatban a biciklimet… talán kikerekedtem a négyezer burgernek köszönhetően, amit az elmúlt egy órában magamba toltam.

- Az esetek többségében azok. – jegyezte meg mosolyogva, s megsimította a homlokomat. – te pedig kedves voltál, hogy szívesen fotózkodtál velük… - nem mondom, hogy nem volt fura, mármint hogy valaki velem akar közös képet, de nem kellett kétszer mondani, hogy igent mondjak az egészre… lenyeltem a hülyeségemet, s szívesen tettem boldoggá őket… miután már jóllakottá sikerült ugyebár.

- Van egy jó mesterem… - büszkén válaszoltam neki erre, s szemeiben az irántam érzett büszkeséget fedezhettem fel. – hány nem fogadott hívásod van már? – kérdeztem tőle, hisz éreztem, hogy zsebében újra rezeg a telefonja.

- Tíznél biztos több… nem számít. – legyintett.

- És mi van, ha fontos? – kérdeztem tőle, s felemeltem a fejemet lábáról.

- Ami fontos az itt van velem… - mondta, de ezzel nem húzott be a csőbe.

- És mi van, ha anyukád hív? Szereted az anyukádat, nem? Akkor miért nem válaszolsz neki? – teljesen random volt ez az ötletem, de legalább elértem vele azt, amit akartam.

- Ez kész… - rázta a fejét elképedve, s kicsit mozgolódva kihúzta a zsebéből a telefonját. – nem… anyukám nem hívott. Anyukámmal beszéltem már ma… mindenről. – jegyezte meg kedvesen.

- Én kérek elnézést. – tettem magam elé a kezemet védekezésképpen.

- Viszont kaptam egy érdekes üzenetet is. – olvasta el, s homlokára csapott. Azt hiszem elfelejthetett valamit. – van kedved elkísérni a tetováló szalonba? Mára volt lebeszélve időpontom, de persze, hogy elfelejtettem… -

- Most ismerted be előttem is, hogy nem tudhatsz te mindent. Köszönöm. – szinte ugrálva pattantam fel a helyemről. – köszönöm… köszönöm… köszönöm. – s konkrétan örömtáncot jártam miatta.

- Miss Táncolótalpak… ha befejezted, akkor van kedved eljönni velem? Ha nem, akkor áttehetem valamikor máskorra is, ha zavarna, hogy ez megzavarja a napunkat… - sorolta fel az opcióimat.

- Felőlem mehetünk… - bólintottam kedvesen. -… még a végén is elcsábulok végre.

- Hmmm…