LIII. rész - No control

Sziasztok! Íme itt a meglepim. Annyira írni akartam már nektek (merthogy ugye függő vagyok), hogy ma edzés után rögtön neki is fogtam, s íme… el is hoztam nektek ezt a késő esti szuper hosszú részt… tényleg az lett. Ilyen hosszút még sose írtam… remélem ez megbocsájtásra lel, de egyszerűen, volt bennem egy-két jelenet, amit muszáj volt megírnom így, s kettészedni meg nagyon nem akartam semmit… szóval… jó olvasást, nem pofázok tovább. Imádlak Titeket! Puszi Dorka

No control

Waking up
Beside you I’m a loaded gun
I can't contain this anymore
I'm all yours, I've got no control, no control
Powerless
And I don't care it's obvious
I just can't get enough of you
The pedal's down, my eyes are closed
No control

(One Direction)

Kedves Khara!

Nem igazán tudom, hogy hogyan is kezdjem… talán ez nem meglepő dolog ebben a helyzetben… a mi helyzetünkben. Úgy gondoltam, hogy bármi is történt közöttünk megérdemled a tisztességes búcsút, s legjobb módját e levél formájában tudom neked közvetíteni.

Először is… köszönöm azt a segítséget, mit barátod küldött számomra a kórházba, Harry. Igen tudok róla, s hogy kitől az nem számít. S arról is tudok, hogy a baleset napján majdnem meglátogattál… de hozzám már sosem jutottál fel, s talán így is a legjobb. Talán egy viszonylag szép kép marad meg benned rólam. Talán. Soha nem kérnék tőled olyat, mit nem tudnál teljesíteni, s ez szíved joga, hogy hogyan is gondolsz arra mi történt.

Örülök, hogy boldog vagy vele… tényleg boldog. Azon alkalmakkal mikor Nora-val való beszélgetésünk idején felmerültél Te… mindig biztosított arról, hogy a legjobb dolog, ami veled történhetett az Ő. S most már én is be tudom ezt vallani… ez tényleg így van. Bármilyen zűr volt közöttünk tudom Én voltam a hibás… s tudod, hogy miért tudom oly biztosan? Hát onnan, hogy Én voltam az a barom, ki visszautasított akkor… az első pillanatban. Emlékszem a leveledre, mit egy életre megtartok magamnak, csakhogy emlékezzek… mit veszítettem. Sajnálom, őszintén sajnálom. Soha nem akartalak bántani, s mégis sikerült. Remélem egyszer meg tudsz majd bocsájtani… s azt is elfogadom, ha ezt az esélyt soha nem kapom meg. Tudom mit tettem… tudom kit veszítettem. Téged.

Hallottam sikereidről, mit az elmúlt idő alatt értél el, s arról is, hogy micsoda nehézségekkel kellett szembenézned az elmúlt napokban… tudom, hogy le fogod győzni ezeket az embereket, akik rosszat akarnak neked… ha kell, sajátosan beolvasol neki, s ha nem… magasról teszel rájuk, mert úgy tudsz ignorálni másokat, mint senki más. Te… Te vagy.

Mikor ezt a levelet olvasod, én akkor már valószínűleg a kék óceán felett repülök több ezer méter magasban haladva San Fransisco felé, a gyógyulásom felé. A világ legjobb sportorvosai vannak a nyugati parton, s a támogatóim bízva bennem mindent megtesznek a gyógyulásom érdekében… s én is meg fogok tenni mindent. A tenisz az életem… örökkön örökké az marad.

Kívánom neked a legjobbakat, s remélem, egyszer a jövőben azért még találkozunk… s ha talán, mint két idegen az utca két oldalán, az se baj… egy mosoly mindent el fog árulni.

Zack

Egyszer is elég volt végigolvasnom a levelet… nem kellett többször. A szavak pörögtek a szemem előtt, s lelkemet súlyosnak éreztem miattuk… de valahogy mégis könnyebbnek. Ma reggel hozta ezt a levelet a postás, s ahogy nevemet megláttam rajta… rögtön tudtam ki a feladója. Zack. Elment… ezúttal tényleg elment, s ami volt vagy éppen nem volt annak tényleg vége. Vége.

- Kisasszony… a taxid megérkezett. – édesanyám Elisa-val a karjában nyitott be a szobámba ugyanis én éppen hivatalosan készülődtem… Miss Lewis-hoz. Csakhogy voltak dolgok mik lehet kissé feltartottak. – minden rendben? – kérdezett rá állapotomra, s próbálva felmérve állapotomat óvatosan lépkedett felém.

- Miért? – kérdeztem elmosolyodva, s felálltam ágyam sarkáról majd Elisa felém nyúló ujjait elkapva tenyerébe csókoltam… felkacagott.

- Könnyes a szemed… - mondta, s ahogy kimondta mindezt, én csak akkor vettem észre őket… az aprócska könnyeket.

- Ugyan. – mondtam, s hipp-hopp, töröltem ki a nedvességet, a kósza nedvességet a szemem sarkából. – na de sietek… az én pénzemet rabolja a taxis. – nevettem fel terelve el rendesen a témát, majd felkapva a táskámat gyors léptekben céloztam meg az ajtót.

- Khara… - szólt utánam édesanyám, mikor már majdnem a házból is kint voltam… hirtelenjében fordultam ekkor vissza.

- Igen?

- Ezt elejtetted… - jött utánam kezében egy borítékkal. A borítékkel, mely a levelet tartalmazta.

- Köszönöm. – mondtam neki, s kabátom belső zsebébe rejtettem a papírkát.

Tudta… láttam rajta, hogy tudta, hogy mi az… anélkül, hogy elmondtam volna neki. Az anyák talán legnagyobb ereje a gondolatolvasás… s a feltétel nélküli megértés. Szemeiben láttam, hogy utóbbit erősen gyakorolja… szavak nélkül, csendben. Megértett.

Csengettem, s vártam. A kaputelefon barátságos dallamot játszott miközben várakoztatott engem.

- Khara vagyok…- szóltam bele abban a pillanatban, mikor hallottam, hogy a vonalat megnyitották.

- Tudom. – hallottam egy mély hangot válaszként… szóval Ő már itt van. Harry előttem érkezett.

- Be is engedsz? – hajoltam közelebb a mikrofon részhez suttogva a kérdést.

- Ha szeretnéd… - hangja incselkedő volt, játékos, s a következő pillanatban már jelzett is az ajtó, s én pedig már belülre is kerültem.

Második napja volt ez már, hogy hazaérkeztünk mondhatni sajátos utunkról, s amit Harry kitalált azt meg is valósította… összehozta a találkozót Allie-vel, nem mintha ez olyan lehetetlen dolog lett volna, de akkor is. Viszont az, hogy itt találkozunk az már talán fura volt… ugyanis legújabb találkozónk helyszíne Allie saját lakása volt. Ez egy kicsit meglepett… választhatott volna London bármelyik kávézóját, éttermét, vagy akár a mi házunkat, netalán Harry-ét… de ő ezt a helyet választotta... minden bizonnyal okkal.

- Örülök, hogy te is megérkeztél. – nyitott vidáman Miss Lewis, s hatalmas öleléssel üdvözölt engem én pedig viszonoztam azt. Meleg baráti tett.

- Úgy tűnik. – rántottam meg vállamat, s felnevettem kissé.

- Azért gondoltam, hogy itt találkozzunk, mert ez egy semleges hely… s legfőbbképp minden szemtől távoli. – mondta, s mutatta is a befelé vezető utat lakása belsejébe. – ez most eléggé fontos számotokra úgy hiszem. – tette hozzá, s hellyel kínált nappalijában.

Harry éppen a nappali ablakában állt, s a ház előtt elsuhanó kocsikat figyelte tekintetével. Azt hiszem egészen elvarázsolta a dolog.

- Figyelmes. – jegyezte meg Ő, s ekkor felénk fordult. Nem láttam az óta, mióta elváltunk a reptéren két napja… neki dolga volt, nekem pedig gyógyulnom kellett. A megfázásom a tegnapi napon tetőzött olyan szinten, hogy szegény Elisa közelébe se nagyon engedtem magam, nehogy elkapjon tőlem valamit… nem mintha olyannyira ki tudtam volna kelni az ágyamból. Totális k.o. volt a helyzetem. Minden végtagom fájt, még az is mi talán nem is létezik, s oly taknyos voltam, s olyanokat tüsszögtem, milyeneket még talán ember nem produkált ezen a földön. Meglehet emiatt örültem is, hogy így nem találkoztunk Harry-vel… nem éppen voltam vonzó látvány. De édesanyám valami házi praktikájú turmixának köszönhetően ma már emberibb állapotba kerültem… viszont azt megfogadtam, hogy azt a löttyöt soha többet nem engedem le a torkomon… meleg volt, s hagyma íze… viszont minden bizonnyal hagyma nem volt benne hagyma. Félelmetes.

- Köszönjük. – tette hozzá még Harry, majd rám mosolyogva helyet foglalt mellettem. – jobban vagy már? – kérdezte felém hajolva, s apró csókot lehelt arcomra. Ujjaim után nyúlt, majd sajátjával fűzte össze őket.

- No de milyen áron… - forgattam a szememet, s egyszerűen még annak a kotyvaléknak az emléke is megfájdította a lelkemet… küldtem is róla neki egy képet még mielőtt magamba tuszkoltam az egész adagot. Ő azt hitte, hogy az valami mocsár származék… nem sokat tévedett.

- Nézd csak Khara… egy bögre meleg tea. – jelent meg az előbb a konyhában eltűnő Miss Lewis egy hatalmas nagy bögre gőzölgő teával. – hallottam, hogy lebetegedtél… ez jól eshet. – mondta mosolyogva, s én pedig elfogadtam tőle azt, mit adott.

- Köszönöm… ez figyelmes. – mondtam, s a forró folyadékot számhoz emeltem… már az illata is mennyei volt.

- Örülök, hogy Ti kezdeményeztétek a találkozót… - kezdett bele az egészbe, s rá kellett jönnöm, hogy az idők során a közöttünk folytatott kommunikáció könnyűszerrel alakult át terápiából, igazán mélyebb baráti beszélgetésbe. Semmi kötöttség, semmi feszültség… csupán őszinteség, s baráti segítség. Ez volt a legkellemesebb az egészben… az, hogy nem orvosként tekinthettünk rá, hanem mint barátra. Megérett ez is, s én tiszta szívvel örültem neki.

Esett mindenről szó mi velünk történt mostanában, s habár az ember azt gondolhatja, hogy egy hét alatt oly sok dolog nem történhet… akkor szívesen bemutatnám bármely hitetlen embernek a saját életemet. Hét nap alatt jártam olyan helyeken mikre soha sem gondoltam volna, hét nap alatt fordult akkorát az életem, mint még soha… s így belegondolva egy pillanatát sem bántam az egésznek. Na, talán mégis… de túl vagyok rajta. Túl vagyunk rajta.

- A nyilvánosság már a te életedhez is hozzátartozik… ugye ezt tudod Khara? – nézett felém Allie miközben én kanapéjának egyik sarkában törökülésben ültem ölembe gyűrve a díszpárnáját. Meglehet egészen elkényelmesedtem, de olyan jól esett… sokkal természetesebbnek tűnt így az egész.

- Tudom… tudom. De ez… fura… - próbáltam helyesen szavakba önteni gondolataimat. -… én megértem az emberi kíváncsiságot, az egészséges kereteken belül… de azt, hogy mások magánéletében olyan emberek turkáljanak, akiknek ahhoz semmi köze… azt nem. – elkerülhetetlen téma volt a hackertámadásos blogos téma, fel voltam már rá készülve.

- Az emberek gonoszak… mindig arra vágynak, mik nem az övék. – tette hozzá Harry, s nem éppen volt fényes a tekintete. – Próbálják megtalálni a leggyengébb pontodat, hogy azt megkaparintva a földbe tiporhassanak… mert ezt élvezik. Tényleg élvezik. – teljesen komolyan gondolta szavait, s az volt az igazság, hogy én pedig teljesen komolyan egyet is értettem vele.

- Úgy gondolod? – kérdezte Allie.

- Úgy… jó… fogadjuk el azt, hogy az ember ismert. Ismertek vagyunk. Vállaltuk azt, hogy életünk egy nagyobb részét nyilvánosság előtt éljük… mert ez a munkánk, ez az, amit szeretünk. Én is… s úgy tűnik, hogy Ő is. – mutatott felém… nagyon beleélte magát mondanivalójába. – De viszont arra senkit sem jogosítottunk fel, hogy a privát életünkben áskálódjon. Ha valamit meg szeretnénk osztani, akkor úgyis megfogjuk… imádom a rajongóinkat, mert rengeteget köszönhetünk nekik… nem is ők a hibásak ebben az egészben… hanem a gyűlölködők. Ők akarnak olyanról is tudni, mi nem az ő dolguk. Zayn nyilvánosan felvállalta a kapcsolatát Perrie-vel, mert bízott magában, s bízott Perrie-ben is… de pl. Niall habár nem mond róla semmit, mégis tudom, hogy fél egy kissé ettől az egésztől. Ha alakul is neki valamit félni fog attól, hogy ez az őrültség talán beárnyékolhatja a kapcsolatát a lánnyal… - annyit, s úgy beszélt most Harry, mint még soha nem hallottam… őszintén mondom. Egy egészen más oldalát ismerhettem meg így.

- S mi van veletek? Mi van veled és Khara-val? – mutatott kettőnkre, s így két nő tekintetének kereszttüzébe került Ő.

- Soha… soha nem engedném, hogy ezt valaki bántsa. – azt hiszem a kettőnk közötti kapcsolatról beszélt.

- Harry már elkísért engem a DropDead megnyitóra… - avattam be Allie-t ebbe a dologba.

- És… milyen érzés volt? – kérdezte Allie azt hiszem mindkettőnktől.

- Természetes… - válaszolt Harry, s hagytam neki, hogy ő tárja inkább elénk gondolatait. Sok minden lehetett a fejében, s én pedig szívesen hallgattam. -… eszméletlen természetes. – felállt helyéről, s lassú léptekkel kezdett járkálni a nappaliban. Megfontolt volt. - de félek attól, hogy… félni fog. – mondta, s ismét az ablakoknál járt, nem nézett felénk. Felém sem… pedig rólam beszélt.

- Hogy mi? – böktem ki hirtelen.

- Félek attól, hogy félni fogsz… engem már sikerült csúnya helyekre vinniük a módszereikkel, s ismerlek téged… nem akarom, hogy ugyanez történjen veled… de azt sem akarom, hogy elzárkózva kelljen tölteni minden egyes pillanatunkat. Akarok olyan bátor lenni, mint Zayn… tényleg… csak néha mégis olyannak érzem magam, mintha Niall gondolataihoz állnék közelebb… - vallotta be… nem feltétlen lehetett ez könnyű neki.

- Én pedig ismerlek mindkettőtöket… - Harry mondanivalójának egy bizonyos részét ragadta meg most Miss Lewis. –… s ez alapján egyet tudok nektek tanácsolni, ami szerintem a legjobb gyógyír lehet minden esetlegesen felmerülő problémával körülöttetek. Legyetek önmagatok… legyetek természetesek, s őszinték. Ne is próbáljatok bármit is elrejteni, ha kérdeznek… válaszoljatok úgy, ahogy a szívetek tartja jónak. Osszatok meg olyan dolgokat másokkal, amit jónak tartottok. Az effajta önbizalommal bármilyen rosszakarónak az orra alá tudtok csapni… s sokkal jobban fogjátok érezni magatokat. Felejtsétek el azt, hogy bárki is ismer titeket, s viselkedjetek úgy, mintha teljesen hétköznapi húszévesek életét élnétek… - egészen lelkesítő beszédnek hatott ez az egész mondanivalója, s éreztem, hogy agyam mindezt nem csak meghallja… de meg is érti… úgy ténylegesen. -… s Harry ebben te vagy az egyik legjobb élő példa, akit ismerhetek. Akarva akaratlanul futottam bele olyan dolgokba, mikből ezt tudom miután a páciensem lettél… s hidd el Khara rengeteget tanulhat tőled, mert te ezt nagyon szuperül tudod csinálni. Két lábbal állsz a földön, mikor pedig már rég a fellegekben repkedhetnél… - láthatóan hallotta a szavakat, miket felé intézett Allie, de nem fordult felénk… azt hiszem dolgozta felfele őket. Lassan álltam fel én is, s közelítettem feléje. Halkan álltam meg mögötte, s óvatosan simítottam meg hátát, majd ugyanezzel a hatással dugtam át kezei alatt saját kezemet. Szorosan öleltem őt így hátulról. Olyan hatalmas volt… s Ő mégis olyan kicsinek érezte magát. Tudom, hogy így volt.

Megsimította kézfejemet, s sajátjait helyezte rájuk. Mélyeket lélegzett, nyugtatta magát.

- Többek vagytok ketten, mint gondolnátok. – jegyezte meg ezt Allie, s Harry hátába mosolyogtam. Férfias illata itatta át pulóverét.

- Ugye tanítasz? – suttogtam neki, s gerincének legfelsőbb pontjára leheltem egy ártatlan puszit… egy bátorító puszit.

- Ketten vagyunk benne? – kérdezte, s megemelte kezeimet.

- Ketten…

- Hogy érzed magad? – kocsijában ülve tartottunk házunk felé. Egészen csendben voltunk utunk során.

- Jól… - válaszolt, s felemelve kezemet, melyet combján pihentettem megpuszilta azt.

- Biztosan? – az persze okés, hogy Miss Lewis előtt is nyíltan beszélgettünk mindenről, de a kettőnk közötti sokkal szorosabb kapcsolatot azok a pillanatok akkor sem tudják úgy reprezentálni.

- Biztosan. Csak elgondolkodtam… - rántotta meg a vállát. -… beszéltem ma Alexszel és azt mondta, hogy a jövő héten szeretne veled személyesen is találkozni. – tárta fel előttem információit.

- Hmmm… - emésztettem az információt.

- Tudod… ha nem akarod ezt az egészet… csak egy szavadba kerül. Egy szó, s annyi. – még barátkoznia kell, ezzel az ajánlattal ezt tudom, de szerettem volna, ha hisz bennem… s hisz a döntésemben.

- Héékás, hééékás, hééékás… - még mielőtt újabb mederbe érkeznénk, azelőtt szeretném megakadályozni a felesleges gondolatait. -… ezt már megbeszéltük. – fordultam feléje, s örültem, hogy megérkeztünk házunkhoz, mert így legalább már Ő is teljesen rám tudott figyelnie, s nem kellett osztozkodnom az úttal. – Még talán élvezni is fogom, hogy szemmel tarthatlak a turnétok során… - próbáltam terelni a témát a szavak megfelelő megválasztásával.

- Élvezni? – s igen… megragadta azt a szót, mit szerettem volna, ha megragad.

- Talán. – egyenesen a szemébe néztem, pislogni sem terveztem egy ideig.

- Talán? – nézett rám kéjes zsiványsággal.

- Nem vagyok valami jós, hogy a jövőbe lássak… - ködösítettem, igen szuperül.

- Csínján bánjon a szavakkal a kedves… mert talán a jelen irányítása sem lesz a kezében, ha így folytatja… nemhogy a jövőjéé. – mondta, s ebben a pillanatban kipattant az ajtóján, majd a következőben már mellettem állt az én nyitott ajtómnál.

- Mert mi történhet a jelenemben? Azon kívül, hogy kiszállok a kocsiból? – fordultam ki, de kiszállni nem tudtam ugyanis azonnali módon a lábaim közé férkőzve utamat álltam.

- Például az… - bújt közelebb teste teljes egészével, s simította meg nyakamat jobb tenyerével, mire fejem szinte úgy olvadt bele abba, mintha a legtökéletesebb mintája lenne annak. -… hogy úgy megcsókollak, hogy nevedet is elfelejted. – illatomat szívta be, ahogy orrával lágyan érintette bőrömet… egészen ellazultam ettől.

- Kha… - kezdtem volna bele, de félbeszakított… Ő és az ajkai… a nyelve.

Nem egészen voltam tudatában annak, hogy a szülői ház előtt vagyunk, mondhatni az utcán… egyetlen egy csókjával szipolyozta ki belőlem testem minden erejét. Oly mohó volt, oly éhes, hogy szinte csak így felfalt. Követelőző volt, s megkapta azt, amit akart. Engem.

- Én mondtam… - suttogta ajkaimra, s levegőhöz kapva azt sem igazán tudtam, hogy éppen hol vagyok… nemhogy miről beszél. – Khara… - suttogta a nevemet ajkamra, mert Ő tudta… én nem.

- Most engem is el akarsz csábítani? – Harry éppen az édesanyámnak szánt egyenesen Párizsból hozott csokoládéját adta át neki.

- Ügyesen hízelgek? – félve, de mégis olyan zsiványan kérdezett erre rá Harry.

- Finoman… - vette le anya a doboz fedelét, s kapott belőle be egy darabot. -… mennyeien. – láttam a szemén azt az élvezetes csillogást. Jó volt látni ezt a fajta reakcióját… érkezésemkor még egy pofont is említett Harry számára, de azt hiszem azt kellőképpen elfelejtette… szerencsére.

- Én is kérek belőle majd. – integettem feléjük pillantva. Elisa az ölemben ült, s úgy játszottam vele a fotelben… erősen kacagott, s vigyorgott mikor azt tettem, hogy hátraejtem, de mégse. Jól szórakozott.

- Már bocsánat… de ez az enyém. – még egy falatot kilopva belőle a lehető legtávolabb tette el tőlem… ez egy igen gonosz tett volt.

- Hát kösz… - durciztam be, s igen továbbra is Elisa-ra összpontosítottam minden figyelmemet. Az életem lesz, ez a gyerek már tudom. Aranyéletet fogok köré rendezni már elterveztem… a legjobb testvére leszek, mit kaphatott az égtől. – mit csináltál te a kamerával amúgy? – a hóchóc katona közben gondoltam rákérdezek a dohányzóasztalon fekvő kamera miértjére.

- Elisa egészen szeret szerepelni… - válaszolt mosolyogva, s mikor az említett személy meghallotta nevét konkrétan kezelhetetlenné vált az ölemben… muszáj volt letennem, s engednem útjára, mert különben még nekem esik… akaratos ez biztos.

- Bezzeg te kicsi korodban olyan csendes voltál… - képedt el, s már előre féltem a folytatástól.

- Khara… csendes? – Harry azt hiszem nem hitt a fülének, kezdett jól szórakozni.

- Ennek azelőtt lesz vége, mielőtt elkezdődne… - álltam fel fejemet rázva, megakadályozva azt, hogy akár kicsi kori képek kerüljenek elő… nem éppen voltam egy szép kisbaba. Mindenki azt mondja, hogy minden kisbaba szép. Hatalmas tévedés. Én egyenesen ronda voltam. - … Harry gyere. – ragadtam meg a kezét, s gondoltam mi visszavonulunk… azonnali hatállyal.

- Jajj… nem kell félned. – rázta a fejét bazsalyogva, de láttam édesanyámon, hogy neki már a szeme sem áll jól… fura dolgokra készülhet.

- Jössz vagy sem? – kérdeztem tőle, s elengedtem a kezét inkább… kissé hátravágódott a kanapéban. Megérdemelte.

- Harry még lent marad egy kicsit velem… szeretnék vele beszélni négyszemközt. – fordult felém édesanyám egészen megkomolyodott tekintettel.

- Ohh jajj… - forgattam a szememet, bele sem akartam itt a dolgokba gondolni, jobb volt ez így. -… hát akkor okés. – rántottam meg vállamat, majd lehajolva elkaptam a kamerát az asztalról… hogy ezt miért tettem azt nem igazán tudom, de sebaj, majd kissé talán óvodásokhoz illő duzzogással indultam meg felfele a szobámba.

- Úgy tudom felfelé indultál… a szobádba. A lépcső harmadik foka nem az… - meglehet kissé lassítottam lépteimen mikor már a fal takart… talán… lehet… hallani akartam azt, hogy miről fognak beszélgetni.

- Negyedik. – csaptam vissza neki, majd hallottam, ahogy Harry felnevet, olyan igazán jóízűen… tényleg úgy éreztem magam, mint aki totál normális életet él, s ez igazán boldoggá tett. Jó ebben hinni… ha akár csak órákra is, de akkor is.

Bevágódva a szobámba célirányosan dobtam le seggemet a görgős székembe, s hátra dőlve azon, felhúzva lábaimat forgattam a kezemben a kamerát. Okkal hozhattam én ezt fel… csak még nem tudtam az okot. Lehunytam a szememet, s úgy pörgettem meg magam a székben… véletlen mozdulatomnak köszönhetően a kezemmel sikerült beindítani a zenémet is. Meglehet annyira nem volt véletlen.

A zenének újra értelme lett… rendeződött a viszály közöttünk, s a szövegek újra jelentettek valamit számomra. Ahogy az egyik szerelmem eltávolodott tőlem, a másik is követte… mert igen, mindketten a szerelmeim. S ekkor ugrott be valami… egy csodálatos ötlet.

- Anyud nem haragszik rám… csak képben akart lenni az én részemről is. – hajtotta be az ajtómat miután belépett azon.

- Szóval feltaláltál… ügyes. Azt hittem eltévedtél. – mondtam neki, s nem igazán mozdulva vártam, hogy inkább ő közelítsen meg engem.

- Te meg mit csinálsz… a földön ülve? – kérdezte furcsállva ugyanis a szobám, vele ellentétes sarkában ültem.

- Majd meglátod… ülj le. – mutattam a velem szemben, alig némi távolságra helyezkedő saját, párnákból kialakított ülőalkalmatosságra.

- Hmmm? – nem értette, de úgy cselekedett. Ahogy leült pontosan összeért a lábunk, s csiklandozott érintése, de pontosan mindent így terveztem.

- Interjút készítek… veled. Magunkkal. Csak Magunknak. - mutattam a kamerára, amit lent töltött ideje alatt a gépemmel is összekötöttem.

- Hogy micsoda? – kérdezte kíváncsian.

- Allie adta az ötletet… s azt hiszem mostanra érett meg bennem. – rántottam vállat. – csak segíteni akarok neked is… magamnak is. Bele kell élnünk magunk a helyzetbe… s talán így tudjuk igazán előhozni azt, amitől félsz. Alakítsuk ki a saját médiánkat. – egészen kiforrt az agyamban az ötlet az elmúlt percek alatt. Talán poénosnak tűnhet ez az egész, de igazán helyesnek tartottam… olyan találónak. S megőrizve a felvételt újranézve akár kismillió meg egyszer rájöhetünk arra… hogy nem kell félni semmitől ugyanis ketten, vagyunk az egész világban… csakis ketten.

- Érdekes ötleteid vannak. – gondolkozott el, s dőlt hátra a radiátornak.

- Benne vagy? – érdeklődtem.

- Előre felírt kérdéseid is vannak? – hajolt közelebb hozzám.

- Minden fejben… - kocogtattam meg halántékomat is, s én is közelebb hajoltam feléje. -… amúgy meg nem csak én vagyok az interjúvoló… ez egy oda vissza játék. – bólogattam hevesen fülig érő szájjal.

- Egy játék? – kérdezte, s ajkaink már majdhogynem összeértek. Éreztem édes ízét… vagyis legalább elképzeltem, hogy érzem.

- A legszebb szó rá. – hajoltam inkább vissza hátra, s elmosolyodtam majd megnyomtam egy gombot, s elkezdődött… a saját shownk.

- Köszöntök minden egyes, s minden kettes nézőnket eme különleges adásunk alkalmával. – tudtam, hogy csak mi leszünk azok, akik látni fogják ezt a felvételt, de akkor is… ha már játék ez az egész, akkor játsszunk egy kicsit. Perifériás látásomnak köszönhetően láttam azt, ahogy mosolyog Ő, egészen megkedvelhette ezt az ötletemet. – az interjúalanyom nem más, mint Harry Styles, az énekes. – mutattam feléje, s tapsolni kezdtem.

- Az enyém pedig Khara Clayton. – kapcsolódott be ő is. – A modell.

- Szóval Harry… lenne néhány kérdésem hozzád… ha nem bánod. – pillantottam feléje.

- Nem… semmiképpen sem. – rázta a fejét.

- Igaz az, hogy te írtad a One and only blogot? – bele a közepébe… hirtelen megfagyott a tekintete, de megrázta a fejét. Lehet nem gondolta, hogy ilyen kérdésekkel fogom bombázni… viszont úgy hiszem, hogy keménynek kell lennem vele… ha csak magunk miatt is.

- Minden bizonnyal… - bólintott, s eközben összekulcsolta kezeit, s azokat kezdte nézni.

- Hogyan jött ez az ötleted? – próbáltam mélyebbre ásni… muszáj volt. Felpillantott én pedig csak aprócskát bólintottam… bátorítottam.

- Akartam egy helyet ahova kiönthetem a lelkemet, s habár naplót is vezetek… úgy gondoltam, ha mások is olvashatják a gondolataimat, akkor talán… az elveszett lelkek társaságában hasonló emberekkel találkozhatok. – vallotta be… őszinte volt.

- És mit gondolsz arról, hogy most már mindenki tudja, hogy te vagy az oldal szerzője? Nem fura dolog ez számodra, hogy ismert emberként így beleláthat bárki a legsötétebb gondolataidba is… - világítottam meg a dolgok egy másik oldalát.

- Sose játszottam el a gondolattal, hogy bármikor is napvilágra kerülhet a személyazonosságom, de a legváratlanobb dolgok történhetnek meg az életben… sosem lehetsz mindenre felkészülve.

- No és mit üzennél annak, aki mindezek mögött áll? – tértem rá erre is.

- Üdvözlöm. – s azt hiszem ennyivel le is zárta, majd a kamera felé fordulva abba mosolygott, s integetett a kamerába. – no és kedves Khara… - vette át a szerepemet.

- Igen?

- Milyen érzés olyannal foglalkoznod, amiről soha nem gondoltad volna, hogy a munkád lesz? Nemhogy csak egyre jobban felfele törekvő, sikeres modell is vagy… hanem egy igen ismert blogger is, akinek arcáról könnyedén tépték le a maszkot. – vezette be az én részemet.

- Őrületes… nem mondom, hogy egyszerű… de bele lehet szokni. Ahogy te is mondtad az életben bármi megtörténhet… s azt hiszem velem meg is történt. Alapvetően nem voltam egy barátságos lény korábban… s szerelmes típus sem igazán, viszont ahogy bekerültem ebbe a központba… minden megváltozott.

- Mi minden?

- Szerelmes lettem… akkor még nem tudtam. Foglalkozásokra jártunk együtt… akarva, akaratlanul is időt töltöttünk el együtt, s megtörtént. Míg mindketten a démonjainkkal küzdöttünk… megtaláltuk egymásban a megoldást. Egymást. – s ekkor a kamera helyett az ő szemébe néztem.

- S ki ez a szerencsés ember, akiben megtaláltad… magadat? – akarta hallani tőlem… láttam büszke, csillogó szemeiben hogy várja.

- Te… Harry Styles. – böktem feléje mutatóujjammal.

- Okés… egyelőre nincs több kérdésem. – rántotta meg vállát büszkén, majd felém hajolt, s ártatlan csókot lopott tőlem, majd lazán hátradőlt. Nem volt szabad engednem, hogy elterelje a figyelmemet… ez még itt nem érhet véget. S nem is ért.

Majdhogynem egy teljes órányi anyagot vettünk fel, amiben megannyi mindenről beszéltünk, ami minket érintett. Rengeteg kérdést megválaszoltunk a központtal kapcsolatosan, az életünkkel… az állapotunkkal, a balogjainkkal, az esetleges közös munkákkal úgy mindennel. Felszabadító volt ezt így kibeszélni magunkból. Komolyan élveztük már a végére.

- Lehet, hogy pályát váltok. – a gépen néztünk vissza egy-egy jelenetet a házi interjúnkból.

- Már megint? – kacagott fel, s túrt bele hajába, amit utána én is megtettem… olyan puhák voltak tincsei, olyan kellemes tapintásúak.

- Vicces. – vicsorítottam rá, s fejemet vállára hajtottam úgy néztem gépem képernyőjét.

- Töltsük fel youtube-ra… - bökte ki hirtelen, mire azonnal felegyenesedtem.

- Hogy micsoda? – fordultam feléje, s megráztam a fejemet… tuti rosszul hallottam… lehet, álmosodok.

- Komolyan… - egészen rákapott erre az ötletre. -… váratlan ötlet, de gondolj bele. Allie azt mondta, hogy legyünk őszinték… természetesek, legyünk önmagunk… ezen pontosan azok vagyunk. – mutatott a képernyőre, én pedig csak pislogni tudtam rá… fel kellett fognom mit mond.

- Komolyan gondolod? – hátha csak hallucinálok, ezért ismételten rákérdeztem.

- Soha semmit nem gondoltam még ilyen komolyan… - csillogott a szeme a fellángolástól. -… ha te is benne vagy, akkor osszuk meg a világgal… magunkat. – még a szeme is mosolygott az izgatottságtól.

- Okés. – csúszott ki a számon talán még számomra is váratlanul.

- Komoly? – meglepődött Ő is.

- Komoly. – bólintottam, s azt hiszem veszíthetni nem fogunk vele ez biztos. Sajátos módon alkotunk véleményt ezzel… felhasználva az internet erejét, saját maga ellen fordítjuk a médiát.

- Szeretlek… - kapta el az arcomat, s kezei közé zárva azt csókot adott ajkamra.

- Ezt a videóban is elmondtad… - nevettem fel.

- Azt akarom, hogy az egész világ tudja…

- Tudni is fogja…

- Feltöltődött… - pillanatok alatt nyitottunk egy új youtube fiókot, s kezdtük is felfele tölteni a videót… no, az viszont beletelt egy időbe, de mi türelmesen vártunk. Elvoltunk… mondjuk úgy.

- Szuper. Akkor terjesszük… - kacsintott rám, s míg én a gépemen kezdtem megnyitni közösségi oldalaimat, addig Ő tette mindezt telefonján. Megbeszéltük, hogy megosszuk ezeket a profiljainkon… semmi kommentár, semmi megjegyzés mindössze egy link. S a mi részünkről egyelőre elég is lesz ennyi… egyelőre. Ha valamit csinálunk, akkor tegyük azt stílusosan.

- Kész. – csapta össze a tenyereit, s éjjeli szekrényemre tette telefonját.

- Én is… - mondtam, s zártam be az oldalakat, amikor is egy váratlan hirdetés ugrott fel teljes képernyős változatban… egy pornó videó reklámja. Megfagytam.

Ez is egyfajta videó volt… csakhogy a lány nem biztos, hogy ugyanazt csinálta a szájával, mint amit én tettem az én videómban.

- Azta. – erőm nem volt megmozdítani kezemet, hogy lecsapjam a képernyőmet… totál lerökönyödtem.

- Azta. – az ő szájából valahogy mégis másképpen hangzott ez a megjegyzés.

Éreztem, hogy fülig elvörösödtem, s hogy hirtelen legalább 50 fok lett a szobámban… szauna.

- Ez… - próbáltam megtartani büszkeségemet, de totál meghaltam amúgy láthatóan.

- A művészet… egy sajátos formája. – jegyezte meg ártatlanul, s óvatosan fordítottam feléje az arcomat. Nem voltam biztos, hogy a szemébe akarok ezután nézni.

- Te sze… - nem tudtam feltenni a kérdést, egyszerűen nem vitt rá a lélek.

- Mármint, hogy szoktam-e pornót nézni? – megkönnyítette a feladatomat, s én pedig bólintottam. – Nem mondom azt, hogy nem láttam még… de én nem élvezem az ilyesmit. – felelte. – Nekem van egy dögös, szexi barátnőm, akit szívesebben élvezek… - jegyezte meg, s elkapva a derekamat könnyedén rántott magára. -… jobban szeretem a valóságot.

- És… - járt valami a fejemben… az a kép, az a mozdulatsor a szemeimbe égett, s mozgatta a fantáziámat… nem tudom, hogy mi történt velem, hisz ez még mellette is soknak számított nekem, de egyszerűen tisztán láttam a nő mozdulatait csukott szemmel is.

- Azt szeretnéd tudni, hogy… - bújt a fülemhez, de nem folytatta mondatát. Tudta, hogy mire gondolok.

- Ühüm… - bólogattam, s nyakába bújtattam a fejemet, mint egy szégyenlős kislány, de kezeim valami sajátos útra indultak. Lazán csúsztak végig oldalán, s álltak meg nadrág korcánál… ahogy kettőnk közé bújtattam őket érezhettem vágyát… saját kezemmel tapinthattam. Izgató volt. Beleremegtem tapintásomba.

- Nem kérném soha… - rázta meg fekve fejét.

- De mi van ha… - s ennyi volt a szavakkal kommunikáló Khara élete… kifogyott az értelmes betűsorozatokból, s átvette helyét egy eddig nem ismert Khara… egy nagyon kíváncsi, nagyon rossz Khara.

- Khara? – nem igazán dolgozta fel azt, amit művelek, de talán én sem… így volt a megfelelő.

- Shhh… - néztem vissza rá úgy hasa környékéről, s még lentebb csúsztam egészen le addig…

- Khara. – hangja egészen megváltozott abban a pillanatban, amikor nadrágját könnyűszerrel gomboltam ki, s szabadítottam meg övétől is. Calvin Klein alsónadrágja feszült rajta… nagyon feszült.

Combjának két oldalán térdeltem, s úgy hajoltam feléje… áldottam az eget, hogy összefogtam a hajamat. Lazán, óvatosan, nyugodtan, de mégis tele izgatottsággal hajoltam közelebb hozzá, s tettem meg azt mi közelebb vitt hozzá… szabadítottam meg alsójától. S ott volt Ő előttem.

Kezeimbe vettem mit talán még így soha nem fogtam, s azt hiszem ott abban a pillanatban tűnt el a bátortalanságom… ahogy megmozdult alattam éreztem, hogy élvezi. Felbátorodtam.

Jobb kezemmel simogattam körkörösen egyre gyorsabban, s ekkor még saját szemeimmel csodálhattam meg reakcióját… teljesen meg volt feszülve, szemei lehunyva szépséges arcán. Majd akkor, amikor ajkaimmal érintettem őt érzékeltem, hogy a takarót is megmarkolta mellettem. Zihálva kezdte venni a levegőt hallottam ezt… de foglalkozni nem tudtam vele. Valami mással voltam elfoglalva… új érzést, új ízt fedeztem fel akkor ott. Lassan mozogtam, csakis ügyesen… egy másodpercet láttam belőle, mégis királynőjének éreztem magamat… s csak reméltem, hogy Ő is élvezi… s azt hiszem így tette.

Olyan élménnyel gazdagodtam mit szavak nem írhatnak le… úgy feszült meg alattam, mint még soha… úgy zihált alattam, mint még soha… mintha csodát műveltem volna. Azt tettem?

- Khaaaaaaaraaaaa… - hallhatóan párnámat szorította arcába, s abba ordította nevemet abban a pillanatban, mikor… mikor elérte a hegy csúcsát.

Kimerülve borultam el mellette az ágyon… fel kellett dolgoznom az imént történteket. Jómagam is lihegtem elég erősen.

- Ez… - nem igazán tudtam szavakba foglalni, talán nem is lehetett.

- Igen… ez… ez… eszméletlen volt… - nem hiszem, hogy visszanyerte erejét, de én annyit már meg tudtam tenni, hogy óvatosan melléje bújtam azzal együtt, hogy magunkra rántottam a takarónkat.

- Még szerencse, hogy bezártad az ajtót, mikor bejöttél. – kuncogtam fel, s mellkasára hajoltam… ha erre benyitott volna anya… Harry nemhogy a házunkba nem lépett volna többet, de talán magát a kontinenst is jobb lett volna, ha elhagyja.

- De hisz én nem zártam be… - vallotta be.

- Hogy mi?