36. rész

Sziasztok! Itt is van  a következő rész, ami így az egyetlen egy hétvégi rész lett... sebaj! Remélem tetszik, túl sok történés nincs benne de hát ez most így alakult. Remélem tetszik és ha így van akkor azt is remélem hogy meghagyjátok véleményeteket komiban! Köszönöm minden olvasómnak amúgy hogy itt vagytok <3 Jó olvasást most is! :)) Puszi Dorka

- Tárcsáznád a mentőket? – suttogta oda nekem a szavakat mikor csak arcát láthattam Gemma vállán keresztül.

- Hmm? – néztem rá mosolyogva.

- Nem kapok levegőt. – mondta már hangosabban is majd testvére még az egyszer utoljára megszorongatta, majd elengedte őt. – anya… meglepetés vendégeink vannak!- ordította el magát Gemma majd felém fordult. – te minden bizonnyal Maisy vagy, nemde bár? – kérdezte.

- Igen… - bólintottam majd ezután engem is megölelt. Én először mindenképpen kezet fogtam volna vagy nem is tudom, de olyan jól esett mégis ez az ölelés, olyan közvetlen volt.

- Meglepetés neked!- hallottam egy közeledő hangot. – számomra csak késő vendégek!- nevette el magát a hang tulajdonosa majd már csak annyit láttam, hogy Harry elé megy és hatalmas karjaiba zárja. Ő lehetett az anyukája. Szavak nélkül lehetett látni tekintetükből, érintésükből, ölelésükből hogy szeretik egymást, sőt imádják. Még nézni őket is szívet melengető volt. – örülök, hogy megérkeztetek!- adott fia arcára egy csókot.

- Anya… szeretnék bemutatni neked valakit.. – fogta meg édesanyja derekát majd fordította felénk őt. – Ő Maisy… akiről meséltem.. a… - ekkor tekintete megállapodott enyémben és egy kedves mosollyal ajándékozott meg. – a barátnőm! 

- Én pedig ennek a férfiembernek lennék az édesanyja… - ölelt meg ő is, úgy látszik ez náluk már csak valami családi szokás. – de szólíts csak Anne-nek. – simogatta meg a hátamat.

- Okés persze… Gemma… Anne… - ismételgettem a neveket, nem mintha túl nehéz lenne őket megjegyezni.

- Bentebb is gondoltok jönni a házban vagy ide az előtérbe szeretnétek letáborozni? – kérdezte Anne nevetve Harry felé fordulva.

- Mindig is tetszett ez a gardrób… - bökött egy ajtóra Harry.

- Harry Potter életérzés… - jegyeztem meg mire mindannyian felnevettünk, ez jó jel volt. – de talán én valami kényelmesebb helyet választok magamnak, ha szabad!- tettem azért hozzá.

- Hát persze hogy szabad… - bólintott Anne majd közelebb lépve belém karolt. – érezd magad otthon.. a vendégek csak holnap jönnek, Ti vagytok az elsők. Szóval.. – magyarázva indult meg velem előre.

- A születésnapom ma van… szóval ma jár az ajándék!- hallottam vállam mögül a kis vitát, ami Harry és Gemma között folyt.

- Ne légy kíváncsi!- karolta át nővére vállát a Göndör.

- Nem kíváncsi vagyok... egyszerűen akarom… MOST. – folytatta Gemma.

- Akarhatod… csak nem kaphatod. – húzta testvére agyát.

- Ugye Maisy te tudod mi az? – került hirtelen mellém a lány.

- Ühüm. – bólintottam óvatosan.

- Valamit esetleg a hosszú út után? – kérdezte Anne, ahogy a konyhába léptünk.

- Nem köszönöm… - utasítottam vissza kedvesen ajánlatát.

- El ne mondd neki. – fenyegetett meg hátulról Harry… túl közel került hozzám.

- De mondd el nyugodtan. – a Styles testvérek közé szorultam, egyik mögöttem másik előttem és éppen ellenkező dolgokról akartak meggyőzni.

- El ne merd… - bújt fülemhez hátulról és szavakat halkan suttogta nekem miközben éreztem, hogy Gemma tekintetét figyeli.

- Mondd csak nyugodtan… majd én, megvédelek előle. – bizonygatta Ő és kíváncsiságától csillogott szeme. Vannak emberek, akik nem szeretnek ajándékot kapni, és vannak azok, akik szeretnek. Úgy látszik Gemma nagyon is az utóbbiba tartozik.

- Nem lesz rá esélyed… - jelentette ki a Göndör majd ekkor azt éreztem, hogy a talaj hirtelen eltűnik lábam alól és végtagjaim a levegőben úszkálnak. Nemes egyszerűséggel az ölébe kapott majd se szó se beszéd elindult ki a konyhájukból. – Jó éjszakát mindenkinek!- kiáltotta vissza a többieknek majd a lépcsőt megcélozva az emelet felé irányult.

- Harry Styles te nagyon aljas egy ember vagy… - hallottam a lépcső aljáról Gemma hangját.

- Gemma Styles… ezt tőled tanultam. – kacsintott feléje majd a folyosón továbbsétálva eltűnt velem.

- Nem mondtam volna el neki. – mondtam neki mellkasának dőlve.

- Tudom. – felelte mindentudóan. – nem merted volna. – suttogta fülembe.

- Hujajjj… - forgattam szemeimet. – mire készülsz Harry? – néztem mélyen a szemébe, és ahogy így tettem éreztem, hogy mily közel van hozzám, de nem csak fizikailag, hanem szellemileg is. Azt mondják a szem a lélek tükre. Úgy vélem ez egy igenis igaz mondás, de mit gondoljunk akkor, ha a választottunk szempárja oly gyönyörű, mint a világ két legszebb gyémántja. Akkor milyen lehet az ő lelke? Mint az angyaloké? Biztos vagyok benne.

- Ugyan semmire. – kacsintott rám egyet majd homlokomra lehelve egy csókot óvatosan leeresztett kép lábra engem.

- Ez a te szobád? – kérdeztem némi izgatottsággal… ez mégis olyan különleges, nem?  Itt nőtt fel és hamarosan beléphetek korábbi élete meghatározó helyére.

- Nem… ez a mosókonyha. – válaszolt komoly arccal majd mire elég furán néztem rá elnevette magát. – persze az én szobám… - bólintott vállamba fúrva fejét. – szerinted ez a Harry tábla mit jelenthet itt? – bökött meg egy a fejemmel egy szintben lévő kis fa táblát.

- Bármit jelenthet… – hunyorogtam felé.

- Na, nézzük meg mit is jelent… - mondta majd kilincsre helyezve kezét lenyomva azt lassan nyitotta a szoba ajtaját majd lépett be lassan a küszöbön. – te begondoltál jönni vagy szimpatikusabb a folyosó? – fordult felém és nem is ment beljebb hisz még kezemet fogta, így kapcsolódva hozzám, de ugye én egy tapodtat sem mozdultam, ergo ha előrébb ment volna engem magam után rántott volna és akkor szobájának általam először megismert része az a padlója lett volna.

- Nekem megfelel itt is. – néztem körbe, és ahogy felmértem a helyet rájöttem, hogy még annyira nem is lenne kényelmetlen a dolog, ha itt aludnék kint. Eme ötlet fogalmam sincs miért fogant meg agyamban, de így volt és kész.

- Viszont én szeretném, ha bejönnél… - mondta kellemesen csábító hangján majd fogta kezemet és egyszerűen berántott az ajtón hagyva, hogy így egyenesen karjaiba omoljak.

- Szóval ez a szobád… - forgattam volna fejemet körbe, de erre nem volt szükségem ugyanis elérte azt, hogy lábára álljak, és ahogy ő elkezdett óvatosan körbe-körbe forogni úgy láthattam be az egész kis helyiséget. A hold fénye mely ablakán beszűrődött bevilágította az egész helységet.

- Ez volt… - suttogta a fülembe, és ahogy ezt tette én mellkasára hajtottam fejemet és pillanatra lehunytam a szememet. Olyan békés volt ez a helyzet. Ott abban a pillanatban úgy éreztem minden tökéletes körülöttem.

- Túl kicsi az ágyad. – hiába voltak csukva szemeim, elaludni még nem aludtam el (pedig el tudtam volna) így csak úgy gondoltam megjegyzem neki ezt a kis apróságot.

- Mihez túl kicsi? – szorosabban húzva magához tette fel ezt a kérdését.

- Az alváshoz. – csukott szemeimmel is elmosolyodtam mikor gyorsan kimondtam ezt a szót.

- És még mihez? – tenyerét combomtól kezdve húzta végig gerincem vonaláig ahol hajamba túrva fogta meg gyengéden fejemet és engedte azt annyira hátra, hogy szemeibe pillanthassak. – ha bármi eszedbe jutna... csak szólj. – az utolsó szavai szinte csak úgy csengtek, mint az angyalok kis harangjai. Megbabonázott.. éreztem.

- Szeretnéd. – habár torkom nem volt képes hangot kiadni, ajkaim mégis megformálták azon szavakat. – de várj csak… - jutott eszembe valami hirtelen aktív érdeklődést pillantottam meg a szemébe. – mégis van valami, amire vágynék… - mondtam neki próbálva minél aranyosabb tekintetet varázsolva arcomra.

- Mire? – huncut vigyora jelent meg arcán.

- Alvásra. – ásítottam és egyik kezemet szám elé emeltem közben.

- Úgy érzem osztozkodnunk, kell majd ezen a picike ágyon. – mondta és lassan elkezdett lépkedni az ágya felé.

- Talán nem fogom bánni… - feleltem.

- De..de.. fogod ezt te még bánni…. – mondta majd ezzel a kijelentésével együtt a frissen felhúzott ágyneműre fektetett engem.

Kezdett álmosságom uralkodni felettem hiába aludtam át kb. az egész utat ideáig, de azon tette, hogy ő fogta magát és egyszerűen levette magáról pólóját így megmutatva számomra mellkasát, majd ezt folytatva övét kicsatolva nadrágjától… minden nadrágjától megszabadult hirtelen valahogy mégsem lettem álmos, inkább csak mondhatni elvarázsolt. Ott állt előttem meztelenül és egyetlen dolog, amit viselt azt a kaján vigyora volt, amikor akkor öltött fel arcára, amikor észrevette hogyan mérem végig egész mivoltát.

- Így tudok a legnyugodtabban aludni… ugye nem zavar? – ahogy ártatlan tekintetével próbálta elfedni pimasz mosolyát megfizethetetlen volt.

- Engem? Dehogy. – válaszoltam és éreztem, ahogy fokozatosan csukódik lefele szemhéjam majd annak lent tartása ekkor kezdett kissé erőszakos szorításba alakulni.

- Örülök. – fejezte ki véleményét majd éreztem, ahogy mellettem besüpped az ágy, ahogy teste végigsimul az ágyon. – csak ne olyan feszesen!- hallottam hangját fejem felettről.

Mély levegő be és ki, biztosan el fogok tudni aludni. Biztos vagyok benne… Mély levegő még egyszer be és ki… be és ezzel együtt illatát éreztem orromba szállingózni és szinte már bőrömön éreztem bőrét, hiába nem értünk egymáshoz.

- Okés. – válaszoltam inkább magamnak mintsem neki, majd fogtam és fordítottam helyzetemen így nem arcomat mutattam felé, hanem hátamat… gondoltam így könnyebb lesz a helyzet. Tévedtem. Teljesen véletlenül… de biztosan teljesen véletlenül éreztem meg ekkor, hogy valahogy közelebb került hozzám és testének minden egyes vonala hátamba olvadt.

- Szép éjszakát Lepkécske… Szép éjszakát. – szinte dúdolva kívánta mindezt nekem és valahogy ezzel elérte, hogy kissé felszabaduljak, kissé engedjek, és szabad utat engedjek magamnak az álmok világa felé.

Reggel szó szerint a napsugarak ébresztettek engem, hisz, ahogy bekúsztak az el nem húzott függönynél egyenesen találkoztak szememmel. De ez közel sem volt probléma, hisz olyan idilli volt az egész. Gondolatom azon része, hogy Ő egyszer korábban felkelve csókot lehelt arcomra ekkor már tényleg nem álomnak minősült hisz tényleg nem volt ott velem. Mosolyogva nyújtózkodtam egyet az ágyban és éreztem, hogy ez egy olyan tökéletes őszi napnak ígérkezik, az idő megalapozta a hangulatomat… Kikászálódva az ágyból a fotelre pakolt cuccaim felé vettem az irányt (biztos felhozta reggel) majd szedve belőle egy tökéletes összeállítást vettem az irányt a feltehetőleg fürdőt rejtő ajtó felé, de az zárva volt. Kopogtam.

- Harry… Mondtam, már hogy foglalt. – hallottam Gemma hangját, elnevettem magam.

- Maisy vagyok… - ismertem be mosolyogva.

- Jah vagy úgy… – mondta és ekkor hallottam a zár elfordítását majd az ajtó nyílt is.

Úgy véltem felfedezni, hogy Gemma éppen szépítkező pillanatait éli kora reggel… lába félig fehér, félig nem a szőrtelenítő krémtől és haja is csakúgy, mint teste egy fehér törülközőbe van csavarva. – gyere be nyugodtan, már ha nem zavarlak!- mutatott végig magán.

- Jajj… én, nem akarlak zavarni. – hátráltam mégis csak övé az elsőbbség, ő van otthon vagy mi.

- Dehogy zavarsz… szolgáld ki magad!- mondta és visszavonult a kád szélére ahol folytatta az előzőekben elkezdett tevékenységét én pedig fogtam magam és a tükör elé vonulva mosakodni kezdtem, kissé csipás szemem nem lehetett valami üdítő látvány hiába akartam mosolyommal eltűntetni mindezt.

- Örülök, hogy elhozott Harry!- mondta és felemelkedve a tükörben pillantottam meg őt.

- Csak ugyan? – érdeklődtem.

- Nagyon úgy tűnik, hogy fontos lehetsz számára… Rengeteget mesélt rólad. – magyarázta felém sem tekintve, jobb dolga is volt ennél, de akkor is szavai olyan figyelmesek voltak.

- És? – kérdeztem félve ekkor már felé fordulva.

- Őszintén örülök, hogy ezúttal személyesen is megismerhetlek!- emelte tekintetét felém.

- Én köszönöm a meghívást… - ismertem be, majd ekkor a földszint felől hallottunk hangos segélykérő kiáltásokat Gemma nevét ismételgetve.

- Mondtam, hogy nem érek rá egy ideig… - mutogatott kezével miközben elképedt arcot vágott, ami olyan mókás volt.

- Átöltözök, és megnézem, miben segíthetek. – mondtam neki.

- Megtennéd? – csillant fel a szeme.

- Persze…- bólintottam majd kicsit begyorsítva magamat megmosakodtam rendesen majd már frissen átöltözve robogtam lefele a lépcsőkön.

- Hmm… nevet változtattál? – hallottam meg mély hangját mikor éppen leértem a lépcsőről, az érdekesség az egészben az volt, hogy ekkor még nem is láthatott hisz még nem értem a konyhába.

- Jó reggelt!- köszöntem belépve hozzájuk a hatalmas nagy konyhába ahol Anne éppen valamit kavargatott és Harry (igen ő) vállalta mellette a kukta szerepét, igazán aranyos volt kötényben. – Gemma még készülődik… helyette jöttem én!- mondtam mosolyogva és közelebb léptem középen lévő márvány pulthoz. – miben segíthetek? – kérdeztem.

- Ebben nézd csak!- majd egy tálat nyomott a Göndör a kezembe egy fakanállal együtt.

- Hagy egyen már valamit szegény… még csak most kelt. – pillantott rám Anne és emlékeztetett arra, hogy a reggeli nálam eddig kimaradt.

- Semmi probléma… szívesen segítek. Nem vagyok éhes. – mondtam, de ekkor Harry mellém kerekítette magát, és míg én felültem a székre addig ő egy tál ételt húzott maga elé.

- Majd én megetetem… - mondta és mielőtt bármit is mondtam volna számba nyomott egy falat almát.

- Lehet egyedül is képes megreggelizni, nem gondolod fiam? – mérte fel az érdekes szituációt mosolyogva Anne.

- Így sokkalta izgalmasabb az egész!- mondta, és míg én kevergettem a tál (feltételezem valamilyen sütemény alapanyagát) tartalmát addig ő szépen lassan etetett engem.

- Egy pillanat… engedd hagy nyeljek!- nyúltam torkomhoz hisz lassan a fulladás közelébe értem.

- Nézd csak!- és egy poharat emelt szájamhoz és így engedte, hogy igyak.

- Bolond. – ráztam a fejemet mosolyogva.

- Szerelmes. – tette hozzá anyukája, de ez olyan fura volt tőle. mármint az édesanyukájától hallani ezt a szót.

- Csakugyan? – néztem mélyen az előttem csillogó szép zöld szemeibe.

- Ki tudja? – mosolyodott majd felém hajolt és egy puszit lehelt ajkamra.

- Nem is láthattad, de tudtad, hogy én jövök. Most ez, hogy is van? – néztem rá és elvettem Anne kezéből azt a hozzávalót, amit éppen a tálamba akart önteni, majd helyette megtettem én azt.  – komolyan… mágus vagy? – kérdeztem.

- Köze nincs hozzá… Csak míg te óvatosan, pihekönnyen lépkedsz.. addig a Gemma, mint egy trampli dörömböl lefele jövet. – jelentette ki egyszerűen. – hallgasd csak!- tette füléhez kezét és ekkor tényleg hallottam egy valaki közeledését.

- Trampli mi? -  Gemma hangja társult a közeledő személyéhez. – nem vagyok süket. – tette hozzá és vett egy darabot a reggelimként szolgáló ételből.

- Csinálj magadnak. – szólt rá Harry.

- A tiéd mindig finomabb. – kacsintott öccsére majd megveregette a vállát.

- Maisy reggelijét lopkodod aljasul… - folytatta a kötekedést Ő.

- Maisy hogy reggelizne így? – nézett rám és való igaz hogy mindkét kezem tele volt.

- Etetem… hát nem egyértelmű? – tárta szét karját mire mind a négyünkből kitört a nevetés.

- Apukád? – mikor úgy Anne eleresztett minket a konyhából monda „többet ártunk, mint segítünk”. Ezen kijelentése valószínűleg annak volt köszönhető, hogy a testvérpáros igazán aranyosan elkezdett csipkelődni, és igazán szívesen vontak bele engem is,, vitájukba”. Még szerencse hogy nagykorúak vagyunk… még szerencse. Csakhogy ez a közeg valahogy olyan gyerekvilágba engedett minket, vagyis nekik köszönhetően engem is.

- Úgy érted Robin? – ő volt Harry nevelőapukája, Anne mostani élettársa.

- Ühüm. – bólintottam és ekkor nyitottam be a szobájába.

- Valahol munkája volt a távolban… de délutánra visszaér a bulira. – folytatta.

- Értem. – mondtam majd először léptem be úgy igazán a szobába, hogy ténylegesen felmértem a terepet. Tegnap is láttam én mindent, de álmos voltam így nem igazán ragadt meg sok minden, reggel meg hát szintén nem ezzel foglalkoztam. Na de most… mintha egy múzeumban lépkednék és mérném fel a helyet úgy lépkedtem a fal mentén, megfogva egy-egy képet, tárgyat az asztalon vagy esetleg polcon. 

- Ez te vagy? – álltam meg a fal előtt ahol egy hatalmas nagy parafatáblán rengeteg, de rengeteg kép volt róla és barátairól, na meg családjáról kiragasztgatva, de egy kép keltette fel különösen a figyelmemet. – ez te vagy? – közelebb hajoltam a táblához hisz alig hittem a szememnek.

Göndör fürtjei ki voltak vasalva olyan szög egyenesre, hogy az hihetetlen. Tincsei úgy álltak ennek köszönhetően szanaszét fején mintha áramba nyúlt volna. A képet egyetlen egy szóval lehetett leírni: vicces. Ráadásul amilyen mosolyt villantott friss frizurájához csak megkoronázta az egészet.

- Szerinted? – kérdezte és éreztem, hogy eközben mögém lépett.

- Ebből kell nekem egy saját példány… - kezdtem el kuncogni. – de komolyan kell belőle egy poszter nagyságú változat… - tártam szét a kezemet mutatva ezzel azt, hogy mekkora képet is szeretnék.

- Úgy gondolod ez vicces? – kapott el hátulról és rántott magához.

- Mindenképpen. – bólogattam hevesen.

- Szerintem meg ez lesz vicces… - mondta és elkezdett úgy csikizni hogy könnyem csordult tőle… érte kezemet, lábamat, mindenemet és ennek a vége az lett, hogy a földön fetrengtem miközben ő továbbra is folytatta kínzásomat.

- Haggyy….ddd… abba…  kérlek. – könyörögtem neki, hiába.

- Szeretnéd, mi? – kérdezte felém hajolva egy pillanatra.

- Igen. – szinte ki kellett nyögnöm ezt a szót olyannyira nem volt bennem erő már.

- Mit kapok én ezért cserébe? – kérdezte.

- Hát…- és ekkor nyakánál megragadva közelebb húztam magamhoz őt, hogy fülébe súghassak néhány dolgot. – semmit!- vagyis a dolgokból dolog lett… nehogy elbízza magát és nehogy azt higgye, hogy megszegem a fogadalmamat. – ne bízd el magad Harry Styles… - kacsintottam rá huncutul.

- Elérem, hogy megadd magad… - fenyegetett meg.

- Esélytelen.

- Jobb lesz, pedig ha elkezdesz benne hinni…

- Mikorra is jönnek a vendégek? – kérdeztem tőle.

- Van még időnk addig… - súgta magabiztosan…