35. rész

Sziasztok! Ahhoz képest hogy az elején úgy gondoltam hogy  a 4 oldalt is nehezen fogom összehozni a mai résszel... végül is majdnem 6 lett belőle. :D Remélem örültök neki! :)) Jó olvasást kívánok mindenkinek! Puuuszi Dorka <3

PS.: Csak szólok, hogy tudjátok a blognak van egy Tündérkeresztanyukája akinek nagyon sok mindent köszönhetek! Csókoltatlak <3 

 Számomra abszurdumnak tűnik a Göndör ötlete, továbbra is. Hiába bárki bármit mond erről.. na, jó nem sok mindenki véleményét hallhattam a helyzetről, de nem mintha ezek is értek volna bármit. Saját fejemben, saját magammal nem tudtam tudtam dűlőre jutni a helyzettel kapcsolatosan. A világ legtermészetesebb dolga ugyan hogy egy esetleges barátnő vagy ez esetben barát elviszi a barátját, vagy ugye ez esetben barátnőt, vagyis engem a családjához.. na, ezt a természetességet nem éreztem most. Volt bennem valami fura érzés ezzel kapcsolatosan… olyan bizonytalanság és talán… félelem.

- Akkor mondd azt, hogy nem akarsz jönni!- hallottam hangját a gépem felől.

Ő az ő lakásában, én az enyémben, ő éppen a konyhájában a pultnál pakolászik valamilyen papírokat és olvasgat, ügyeket intéz, míg én meg a szobámban, a galérián pakolászom a ruháimat a szekrényből.. ki és be, ki és be, legalább egy órája. Szóval így beszélünk inkább a telefont elhagyva a gépen, így akár egymás arcát is láthatjuk.

- Légy őszinte!- támaszkodott a gép mellé és határozottan a kamerába figyelt… várta a reakciómat. – kérlek!- zöld szemei még így kamerán keresztül is úgy csillogtak, mint a legszebb és legdrágább smaragdok.

- Milyen ajándéknak örülne Gemma? – kérdeztem tőle és a ruhákat egyszerűen elejtve kezemből hátravágódtam az ágyamban.

- Szereti a meglepetéseket… - mondta huncut vigyorral az arcán. Győzött, de azt hiszem ezt a kezdetektől fogva tudta csak most már tőlem is hallhatta.

- Majd akkor kitalálok valamit!- magyaráztam a plafonnak majd utána felegyenesedve ültem ki az ágy szélére.

- Nem esznek embereket… Elhiheted. – kezdett el humorizálni csak úgy spontán.

- Mi?- ráztam meg a fejemet, nem értettem, hogy is került ez szóba.

- Az arcod… nem láttad az arcod.. mintha szellemeket láttál volna. – mondta kedvesen.

- De, de… történetesen látom… - és a képernyő felé mutattam ahol alul az én képem jelent meg magamnak… jah és ráadásul egy nagytükör van előttem is, amibe konkrétan bambulva bámultam az előbb előrefele.

- Csak egy születésnap… csak úgy két háromszáz emberre számíts. – mondta mire konkrétan megállt bennem az ütő és a szemem is közel kiesett helyéről ő viszont nagyon kellemesen mulatozott rajtam. Úgy látszik, örömét leli az ilyesféle „meglepetésekben”.

- Nem volt vicces. – próbáltam csúnyán nézni feléje.

- De… de… az volt. – bólogatott hevesen, mint egy gyerek. – ne félj… nem lesz probléma!- váltott kicsit normálisabb beszélgetésre.

- Úgy gondolod? – kérdeztem tőle őszintén.

- Úgy… a család egy tagja már igazán kedvel, legalábbis úgy hallottam… - pislogott kedvesen felém… szemei alatt kis fekete karikák jelezték, hogy elég hosszú napja lehetett, hangja is a szokottnál is lassabb volt… fáradt volt.

- Komolyan? – lepődtem meg igazán. – na és ki az? – kérdeztem vissza.

- Azt hiszem valami Harry-nek hívják… - gondolkozott el majd ásított egy kicsit.

- Na, jó… akkor majd megkeresem a hétvégén. – kacsintottam neki. – hátha én is megkedvelem… - nevettem fel halkan.

- Biztosan… - tette hozzá.

- Csak el ne bízza magát… - forgattam szemeimet és ekkor megszólalt a telefonja a túlsó oldalon, amit csak arrébb csúsztatott azzal a szándékkal, hogy nem veszi fel. – vedd fel nyugodtan… nekem még dolgom van. – tekintettem körbe a kissé kaotikus rendet birtokló szobámban.

- Hajnali egykor? – nézett karórájára furán.

- Téged hajnali egykor keresnek telefonon… az biztos normálisabb. – mondtam.

- A másik szeretőm csak ekkor tud elérni… nehéz lekoptatnom az első számút. – gúnyolódott.

- Jó éjszakát Harry… - hajtottam fejet okossága előtt, majd két lábra állva lehajtottam gépemet. – és Maisy neked is jó éjszakát… - ezzel a gondolattal estem vissza az ágyba ugyanis eszem ágában nem volt ilyenkor pakolni. Amit ma megtehetsz… azt holnap is megteheted. Nem így van?

Mocorgásra ébredtem, ami azért is volt fura ugyanis a lakásban egyedül én voltam. Óvatosan toltam le fejemről takarómat, amikor viszont a Fürtöst pillanthattam meg hátulról. A galéria korlátjának dőlve nézett előrefele, így engedve láttatni hátulról magát. Nadrágja kellemesen szűken simult lábára melynek izmos alakja csak elkápráztathatta szememet így kora reggel, meg amúgy délben is és este is ugyanez történt volna, de mindegy. szóval! Egy sima fehér póló volt rajta a korlátra pedig fekete bőrkabátja volt terítve, és ahogy a fa kapaszkodót markolta izmai megfeszültek… ha a napsugarak valamilyen csoda folytán megvilágították volna valószínűleg azt hittem volna, hogy egy angyal áll előttem. De nem.. Ez az ember csak Ő.

- Kibámészkodtad már magad? – szólalt meg pimaszul hátra nem fordulva hozzám… gyanítom, hogy hátul is van szeme… vagy tényleg mágus, mint ahogy Alexa magyarázza egy ideje.

- Hogy jutottál be? – kérdeztem és szemem nem tudtam elszakítani róla.

- Én kérdeztem először. – hangja elárulta, hogy elmosolyodott, de arcát még nem engedte, hogy láthassam.

- Ha lenne hol bámészkodni. – ez lett a válaszom, de hogy ez honnan jött ki belőlem azt viszont nem tudom. Szemeimet forgattam miközben ajkamba haraptam csípős megjegyzésem miatt, ami miatt vártam, hogy jön és… Megbüntet. De ez nem történt meg.

- Az ajtón. A kulccsal. – fordult meg és megrázta kezében az ajtó keretének peremére elrejtett kulcsomat, amivel úgy látszik sikeredett bejuttatnia magát.

- Csodálatos. – kábultam el tehetségétől és oldalra fordulva, fejemet megtámasztva pihenttettem szememet rajta. Szép látvány volt mit mondhatnék, így kora reggel meg mindenképpen… egy meglepetés a mennyből, körülbelül így definiáltam a reggeli megjelenését magamban.

- Miért sejtem azt, hogy az a hajnali dolgod mostanra tolódott? – bökött egy kupac ruhára a földön. Mint mondtam én fáradt voltam…

- Mi-mi? – ráztam meg a fejemet és azon kívül, hogy láttam, hogy ajkai valamilyen szavakat formálnak többre nem sikeredett rájönnöm. Úgy éreztem el vagyok varázsolva és egy teljesen más világba csöppentem.

- Merre kalandozol? – szája szélében megjelentek a kis gödröcskék és elengedve a korlátot egy lépéssel közelebb jött az ágyhoz. Én automatikusan feltérdeltem, majd ahogy vele szembe kerültem felé nyújtottam a kezemet.

- Segíts kitalálni!- válaszoltam kábultan, majd amikor ujjait enyémre kulcsolta egy határozott mozdulattal vágódtam hátra rántva magam után őt is.

Ujjaim pólója alá érve szabad utat teremtettek maguknak és végighúzva őket bőrén éreztem, hogy mindjárt jobb a helyzetem. Arcomat nyakába fúrtam és mélyeket szippantottam férfias illatából, szorítottam magamhoz, el nem akartam engedni. Csókolni akartam akkor és ott. Ajkaimmal végigcsókoltam nyaka vonalát, markolva hajába jártam végig az utat ajkaihoz.

- Úgy látszik én győztem. – dörmögte mély hangján ajkaim közé. És ekkor bevillant az, amit agyam valószínűleg el akart felejteni... és majdnem sikerült is neki.

- Azt te csak hiszed. - nyitottam ki szememet és övéivel találtam szembe magamat majd ekkor egy gyors mosoly kíséretében egyszerűen lelöktem magamról őt. Még jó hogy észnél vagyok… még jó.

- Úgyis fel fogod adni. – a plafont figyelve, kezét feje alá hajtva magyarázott nekem.

- Ugyan… - hessegettem el téveszméit kínosan nevetve rajta… vagy inkább magamon.

- Az előbbi példa is ezt mutatja. – tette hozzá. – egyre biztosabb vagyok a győzelmemben… - hangját ezúttal már igazán közelről éreztem, szavait szinte nyakamba suttogta miközben ujjait szépen lassan komótosan kezdte el húzogatni fedetlen hasamon.

- Ne… m…nee.mmm. - ellenkeztem erősen leszorított szemhéjakkal. Illata, közelsége kábítószerként hatott testemre.

Ujjaival csupasz bőrömet édesgette, majd szépen lassan lábait áttéve enyémeken maga alá vonta testemet. Megszűntem létezni ebben a percben… tehetetlennek éreztem magamat. Uralkodása alá vont és nem tehettem semmit. Én kerestem magamnak a bajt, s végül én lettem a játékszere. Légzésem erőteljesen meggyorsult, ahogy mellkasunk összeért, kezével egy a szemem elé lógó tincset simított hátra fülemhez és ekkor keze útját ajkai is követték.

- Ha ennyire biztos vagy magadban… okés. – mondta és se szó se beszéd egy pár perces őrületbe kergetés után, egy kis előjáték után fogta magát és egyszerűen lemászott rólam, majd a szekrényemnek támaszkodva mellkasán összekulcsolt karjaival figyelt engem.

- Meg vagyok… meg vagyok… - suttogtam magamban és reméltem, hogy levegő után kapkodásom fele annyira sem észlelhető számára, mint amilyennek én valójában érzem azt. Konkrétan úgy éreztem, hogy a világ összes oxigénje sem lenne elég tüdőmnek, kezemet homlokomra téve verejtékcseppekkel vizeztem össze tenyeremet.

- Netalán lázas vagy? – kérdezte kaján vigyorral az arcán.

- Te… hagyj… békén. – nehezen, de sikerült összetennem ezt a mondatot, de ezt is eléggé darabosan.

- Mit mondtál? Nem hallottam? – kötekedett mire fogtam magam és felülésem közben hozzávágtam egy párnámat. – ez szép volt… kicsivel lejjebb ment volna és… - forgatta a szemét.

- Milyen idő lesz a hétvégén? – kérdeztem tőle és fejemben próbáltam összetenni minél több olyan kérdést, amelyekre adott válasza biztos nem lehet majd kétértelmű.

- Semmiképpen sem lesz ajánlott, hogy pucéron szaladgáljunk… - azt hiszem előző ötletemet eléggé rendesen bebuktam. – habár… én nem tiltakoznék. – mondta.

- Jó… jó… jó… - hajtogattam és próbáltam előző mondatát elengedni a fülem mellett. Szándékosan tette azt, amit tett, csak hogy bebizonyítsa, hogy én ugyan nem tudom tartani magamat. Na, ebben fog ám tévedni… vagy ha így fogja folytatni, akkor a tévedő személy én leszek, de erről a gondolatomról neki nem kell tudnia.

Felállva az ágyról a szobában kissé nagyon nem a helyükön lévő ruhákat szedegettem össze majd pakoltam rendbe őket az ágyon. Ő meg csak figyelt és hallgatott… meg nevetett mikor saját lábamban majdnem hanyatt vágódtam előtte egy blúzomért nyúlva.

- Mikor indulunk? – kérdeztem tőle és ekkor vettem észre, hogy a mögötte lévő szekrény tetejéről kellene nekem táskám, amibe ugyanis pakolni szándékoznék ruháimat. A bökkenő viszont az volt, hogy ő nem mozdult én meg nem igazán voltam elég magas ahhoz, hogy elérjem csak úgy. Hiába nyújtózkodtam, álltam lábujjhegyre csak annyit értem el hogy mellkasának estem mikor egyensúlyérzékem elhagyva engem úgy gondolta, hogy szórakozik velem egy kicsikét.

- Az előadásod után. Már ha addigra elkészülsz. – jegyezte meg mosolyogva majd felnyújtva kezét oda sem nézve rántotta le a megfelelő táskát nekem. Nem nézett oda ugyanis tekintete az enyémmel volt összefonva.

- Mindenképpen. – bólintottam majd elfordulva az ágyra dobtam táskámat és felmérve a terepet a földszintre indultam el. – neked nincs jobb dolgod? – kérdeztem tőle mikor a lépcsőn lefelé sétáltam.

- Délután lesz egy megbeszélésünk. addig szabad vagyok. – válaszolt kedvesen majd rám kacsintott.

- Okés… elmentem zuhanyozni. – éreztem, hogy a mondatok, amik számat elhagyják ekkor kezdtek máz igazán összefüggéstelenekké válni hisz egyszerűen nem bírtam ezt a különös nyomást magamban.

A hideg zuhany volt az, ami segített megtisztulni, habár az elején testem nem igazán élvezte a jeges vízcseppek hideg érintését, de hamar alkalmazkodott hozzá, muszáj volt neki. A zuhanytálcából kilépve máris frissebbnek és reálisabb gondolkodásúnak éreztem magamat, és ez teljesen addig a pillanatig igaz is volt, míg ki nem léptem a fürdőből. Ekkor ugyanis két meglepő dolog volt, ami kicsit ismételten elterelte a figyelmemet.

Első számú dolog… Ő reggelit készített Nekem. A konyhámban mászkálva éppen megkent egy szelet kenyeret és arra helyezte a sajtszeleteket, miközben az éppen a tökéletes hőfokot elérő vízforralót pedig kikapcsolta.

Második számú dolog pedig az, hogy mindezt egy másik ember szótlanul végigkísérte tekintetével. Adam volt itt, de egy árva szót nem szóltak egymáshoz.

- Le kell cseréltetnem a zárat!- ráztam meg vizes fejemet miközben odalépve hozzá egy puszit nyomtam arcára. – mi ez valami átjáró ház? – kérdeztem tőle.

- Én engedtem be. – fordult hátra Harry és felém nyújtotta a tányért, amin a reggelim díszelgett.

- Köszönöm. – mosolyodtam el majd a konyha másik végébe sétálva az ablak elé felültem a pultra és őket figyeltem.

Ha nem tudtam volna, hogy valótlan a találgatásom azt hittem volna, hogy feszültség van köztük, de mivel ez abszurd dolog így rögtön el is vetettem a lehetőséget.

- Én nem beszélek, mert eszek… - mondtam egy falat sajtot a számba téve. – ámde ti… – néztem feléjük.

- Édes húgom… neked van folyamatos beszédkényszered. – intézte el ennyivel kedvesen az egészet Adam.

- Lehet. – vontam vállat bazsalyogva majd ízlelőbimbóim élvezkedésének hagytam időt a számban.

- Biztos. – vágták rá egyszerre mire én felnevettem, de ők nem tették. Ez kezdett egy kicsit kínossá válni ekkor, számomra meg habár el voltam varázsolva kezdett kissé kellemetlenné alakulni a helyzet.

- Feladtam. – tettem le a kezemből a tányért a pultra majd magam mellé támaszkodva pillantgattam hol az egyikre hol a másikra. – itt meg mi történt? – kérdeztem utalva felettébb érdekes viselkedésükre.

- Előrébb hozták a megbeszélést… nekem mennem kell. – szólalt meg mégis Harry majd a pulton heverő telefonjáért nyúlt. – majd este akkor találkozunk!- fordult felém és odahajolva hozzám egy puszit nyomott arcomra. – a cuccodért meg érte jövök… csak hagyd itt lent, okés? – távolodva tőlem kérdezte már ezt.

- Okés.. Persze. – bólogattam kicsit értetlenül egyszerűen nem fogtam fel, hogy mi is történik itt éppen.

- Viszlát, Adam. – nyújtotta illedelmesen kezét az említett személy felé.

- Viszlát. – ráztak kezet majd ekkor egy utolsó kedves mosolyt felém küldve itt hagyott minket, kettőnket.

- Szóval akkor most kérlek, szépen magyarázd meg mi volt EZ az egész. – tártam szét a karomat és életem azt hiszem eddig legkínosabb 10 percére akartam valami magyarázatot kapni.

- Semmi. – válaszolta egyszerűen.

- Jó… én meg királynő leszek mától. – forgattam a szememet.

- Hajrá hozzá… - mondta. – Maisy… ha én azt mondom, hogy semmi az tényleg azt jelenti, hogy semmi, nem úgy, mint nálad… - oltott le rendesen.. Kedves ma reggel ő is úgy látom.

- Ja persze… - hittem el neki, vagy mégsem.

- Arra viszont én lennék kíváncsi, hogy te merre is mész ezzel a gyerekkel? – érdeklődött.

- Homes Chapel… - válaszoltam és a kikészített teámért nyúltam. – a nővére születésnapjára.- magyaráztam.

- Családi buli? – kérdezte.

- Valahogy úgy. – ismertem be.

- Szóval akkor ez a gyerek mégsem annyira ostoba, mint ahogy gondoltam… - motyogta orra alatt.

- Mi? – kérdeztem vissza hisz mondatának csak foszlányait hallottam.

- Semmi… - rázta meg a fejét és elmosolyodott. – második fogás? – mutatott az időközben elfogyó szendvicsemre.

- Hova viszel? – csillant fel a szemem. Ő az, aki ismeri London legfinomabb és legkülönlegesebb éttermeit, bárjait… vele ilyen helyre menni igazán élvezet.

- Majd útközben kitaláljuk. – kacsintott. – úgyis van még mit bepótolnunk… - csapra össze kezét.

- Okés… 5 perc és indulhatunk is. – mondtam majd sietve a lépcsőm felé indultam.

- Hányszor is kell megszoroznom azt az ötöt? – érdeklődött mire én megfordultam a lépcső felénél.

- Háromszor, négyszer… - vontam vállat majd folytattam utamat felfelé…

- Fogalmam sincs mi történt köztük… de ha láttad volna a szemüket… egy szikra és robbant volna a lakásom!- szorítottam fülem és vállam közé a telefonomat miközben az előadás után öltöztem át fele ugyanis Alexával folytattam telefonos tárgyalást a délelőtti történésekről. – rákérdeznél majd Adamnél erre? – kérdeztem tőle.

- Mégis hogy gondoltad? „Hé, Adam, miért akartad kinyírni csupán a tekinteteddel a Potter gyereket?” Valahogy így gondoltad? – tette fel kérdését.

- Moderáltabban… okosan. – magyaráztam neki.

- Majd megnézem, mit tehetek… na de most tennem kell. Esti vizit. Nektek meg csodálatos családi hétvégét. – köszönt el.

- Az lesz... Az lesz… - ismételgettem már a telefonnak.

Elköszönve mindenkitől vettem az irányt a hátsó bejárat felé ugyanis így lett ez megbeszélve, hogy ott a parkolóban vár majd engem és akkor innen indulunk egyenesen hozzájuk… éjszakai kocsi túra sajátos módon. Persze az a lehetőség hogy holnap reggel induljunk fel sem merülhetett ugyanis hivatalosan ma van testvére születésnapja és még a mai nap akarja meglepni érkezésével, és ha még miattam egy kicsit késve is (mondtam én, hogy hagyjon itt, de mintha ezt meg sem hallotta volna) de ez így is fog történni.

Kilépve az épületből valahogy nem lepődtem, meg hogy amikor megpillantottam őt éppen egy autogramot osztott ki az egyik lány számára. A lány a csudapulcsiban szerdáról. Emlékszem rájuk, hogyne emlékeznék.

- Sziasztok!- közeledtem feléjük és habár egészen kimerültnek éreztem magam egy kedves köszönést mindenképpen megérdemeltek.

- Én is kaphatok egy autogramot?- vágtam le edzőtáskámat a földre és erre mindenkiből egyszerre tört ki a nevetés.

- Persze… mi a neved? – vicceskedett Harry, a lányok jót szórakoztak rajta.

- Maisy… - mondtam illedelmesen.

- Hova szeretnéd az aláírást Maisy? – nézett a szemembe mélyen.

- Nincsen papírom szóval ide… - nyújtottam jobb csuklómat felé majd feltűrtem felsőm ujját, mire közelebb húzta azt magához és elkezdett alkotni rá. Pillanatokon belül végzett is csakhogy még véletlenül sem a nevét írta rá, sőt nem is írt rá, hanem rajzolt… egy lepkét. Mint amikor először találkoztunk. Elmosolyodtam alkotásán, amit csak Ő és én értettünk, de ettől volt oly különleges… nagyon különleges.

- Pssszt! Lepkécske!- hangja olyan távoli volt, de mégis oly közeli. Ajkait szinte éreztem arcomon, kezeit combomon.. mintha ébresztgetni akarna.

- Jézusom, elaludtam!- pattant ki a szemem és ekkor vettem észre, hogy tényleg így volt. A kocsi már nem járt, és ő sem a bal oldalamon ült a volánnál, hanem mellettem állt a nyitott ajtóban ébresztgetve engem.

- El. – bólintott halkan.

- Megérkeztünk? – kicsit hirtelen valamiért kapkodni kezdtem és ki akartam pattintani azt a fránya biztonsági övet, de nem sikerült.

- Meg… de nyugi. Hagy segítsek!- mondta majd átnyúlva derekamnál megszabadított attól az övtől utána pedig kezét felém nyújtva segített ki a kocsiból.

- Biztos vagy te ebben? – kérdeztem tőle mikor bezárta az ajtót és pillantása arcomra esett.

- Miben? – kérdezte értetlenül.

- Hogy engem be akarsz mutatni. – mondtam félve, viszont ennek okát nem ismertem. Mármint a félelem okát.

- Ne butáskodj… - rázta a fejét majd arcomat megsimítva gyengéden csókolt ajkaim közé. – nem kell félned!- bátorított majd megragadva táskáimat derekamat átkarolva indult el a bejárat felé.

Megálltunk az ajtó előtt majd csengettünk. Hiába volt kulcsa, a meglepetés mégis csak így nyerte el igazi voltát… Hiába járt már későre bent még továbbra is nagy mozgás volt, talán a holnapi napra készülődtek vagy csak szimplán nem tudtak aludni. Alig kellett várni egy pillanatot is az ajtónál már hallhattuk a csörömpölést, a zárok csörgését és ekkor nyitódott az ajtó… én pedig megláthattam Gemma-t. Aki a mellettem álló Fürtös hajszálpontos másolata csak idősebben, és női kiadásban, na meg egyenes hajjal. Félelmetes volt a hasonlóság.

- Meglepetés… - dörmögte mély hangján, a jobbomon álló ember mire a lány közel örömkönnyekben tört ki…