31. rész

 Sziasztok! Hoztam is a következő részt, de mindenekelőtt szeretném megköszönni hogy egyre többen látogatjátok az oldalt. Kiemelem ezt ugyanis ma volt az a nap amikor a látogatottság átlépte a 10.000 alkalmat. Köszönöm, köszönöm, köszönöm. Remélem nem okozok nektek csalódást! Jó olvasást a részhez! Remélem tetszik! :)) Puszi Dorka

U.i.: Most már bárki írhat komit a résznél, átállítottam a dolgokat illetve mint láthatjátok oldalt chat box is megtalálható már szóval... ott is írhattok bármikor illetve ott is "zaklathattok" a rész miatt! :))

Őszintén meg voltam lepődve, de tényleg… percekig meg sem tudtam szólalni csak hümmögtem meg hápogtam a nyakába csimpaszkodva miközben próbáltam nem halálra ölelni őt. Na, jó, utóbbiban annyira nem voltam biztos hisz úgy szorítottam, mint aki évek óta nem látta.. ami majdnem igaz is. 8 hónap szolgálat az már majdnem egy év… ami nagyon-nagyon hosszú idő.

- Nem fogok eltűnni nyugi!- préselt ki magából néhány szót megsimogatva a hátamat… talán kicsit túl heves voltam így hirtelen neki.

- Várj egy picit!- suttogtam neki és még utoljára egyszer jól megszorítottam magamnak.

- Most már? – kérdezte mire lassan visszatérve a fellegekből aprókat lépve hátra távolodtam tőle, mintha bármikor eltűnhetne a szemem elől, én viszont ezt ezzel meg tudnám akadályozni.

- Most már jó. – bólintottam és fel kellett fedeznem, hogy a szobában nem csak mi vagyunk, hanem a betegünk is (logikus.. ez egy kórterem) illetve Ő is, Harry. Arcáról semmit nem tudtam olvasni, viszont mikor kezemet nyújtottam felé szó nélkül közelített meg minket kedvesen. – Harry… ő Adam…!- mutattam a körülbelül Harryvel egy magas széles vállú, igazán kidolgozott fiúra, aki inkább már nevezhető már férfinak.

- Szóval van egy bátyád!- nézett mélyen a szemembe egy pillanatra majd Adam felé nyújtotta a kezét. Talán ezt a többiek észre sem vették.

- Szóval van egy Harry-d! – ismételte Adam kezet rázva a Fürtössel.

- Nem az enyém… de van. – ismertem be és habár ebben az összegyűlt társaságban kissé elpirultam valami felső hatalmaknak köszönhetően (valahogy Adam jelenléte ezt hozta ki belőlem) mégis boldogan pillantottam Harry felé, aki feltehetőleg örült pillantásomnak hisz mosolyra húzta ajkait.

- Örülök, hogy örültök egymásnak, meg minden… de hahóóó én is itt vagyok!- kezdett el integetni nekünk Alexa, aki úgy tűnik kissé egyedül érezhette magát.

- Te 5 perc múlva is itt leszel… - pillantottam kötekedős tekintettel felé, mire mindannyian felnevettünk. – De Adam…- hangom elhalkult kissé mire ezt kimondtam.

- Mondtam már… - teremtett le fejét rázva. – itthon maradok. Egy jó ideig… - dörzsölte meg a fejemet mintha egy kiskutya lennék. Vannak érdekes szokásai. És vannak azok a szokásai, amiket annyira nem kedvelek… na, hát ez pontosan ilyen volt. De mivel annyira fel voltam dobva konkrétan az egész hajamat összekócolhatta volna, ha akarta volna, azt sem bántam volna.

- Jól van… - szemeztem vele olyan.. testvériesen.

- Még mindig itt vagyok! – jegyezte meg csak úgy mellékesen a fekvőbeteg.

- Észrevettem. – villantottam felé egy szuperszéles mosolyt.

- Alexa… ezt neked hoztam!- mutatta Alexa felé a virágcsokrot Harry. – a többiek is az üdvözletüket küldik, és jobbulást kívánnak!- tolmácsolta a fiúk üzenetét is többek között.

- Igazán kedves tőletek!- hatódott meg.

Mindezen beszélgetéseket én úgy hallottam mintha egy teljesen kívülálló lennék, értem úgy hogy mintha ott sem lennék. Valahogy az eszem csak most kezdte feldolgozni ezt a meglepő dolgot, amit pár perce fedezhettem fel.

-          Maisy a mai napra használhatatlan lesz… - csipkelődött velem Alexa, mire nevem hallatára felkaptam a fejem.

-          Hallom, amit mondasz… - kacsintottam felé. – na de… - tapsoltam magam előtt gyorsan kettőt. – mi? Hogyan? Miért? Mesélj!- záporoztak belőlem a kérdések, sőt a végére a kérdés már inkább parancsolás lett.

- Mennyi mindent akarsz te tudni… - képedt el majd mutatva a helyet maga előtt én leültem Alexa ágyának szélére, Ő leült a fotelbe, míg a Göndör mögém helyezkedett el.. Szorosan mögém.

- Mindig túl sok a kérdése… - jegyezte meg halkan Harry.

- Kíváncsi természet. – értett egyet Adam vele.

- Szóval… - húztam el és vártam, hogy belekezdjen már a mesélésbe.

- Letelt a 8 hónapos szolgálat… Meglepetésnek szántam volna az érkezésemet, de hát te leptél meg inkább engem, amikor beléptél ide. – magyarázta.

- Ennél nagyobb meglepetést mégis hogyan? – értetlenkedtem miközben valahogyan, talán tudatalattim hatására nyúltam Harry kezéért ujjainkat összekulcsolva így. – mindent tudni akarok… az utolsó részletig. Mikor indultál, mikor érkeztél… mindent. – jöttem bele a témába és csak úgy pörgött a nyelvem, majd hirtelen túl meleget kezdtem érezni. – úgy érzem, hosszú napnak nézünk elébe, ha ilyen nehezen lehet belőled bármit is kihúzni… - jegyeztem meg kedvesen, majd feltűrve kabátkám ujját mivel az így kényelmetlen lett fogtam magam és levettem azt. – jobb lesz, ha ennek nekiöltözök… - tettem hozzá.

- Dekoratív felső… - kacsintott Alexa rám.

- Ez maradt rajtam? – emeltem meg a póló alját és ekkor magam is szembetalálkoztam a 69-es számot ábrázoló fekete felsővel.

- Egészen úgy tűnik… - jegyezte meg önelégült mosollyal barátnőm. Ó, ha tudná, hogy valójában ezt is milyen nehéz volt magamra húznom… vagyis hát inkább körülményes. Valami vagy inkább valaki mindig akadályokat állított közém és az öltözködés közé.

- Új szerzemény… - rántottam vállat, majd szinte magam előtt láttam a mögöttem álló úriember arckifejezését.

- Szarka… - köhintette el magát kedvesen Ő.

- Csak szimplán Maisy… hívhatod Maisynek. – szállt bele játékába Alexa. – megjegyzem, bármilyen ruhadarabod eltűnik akkor jobb, ha először rajta keresed… lehet, hogy csak úgy megtetszett neki és elsajátította a megkérdezésed nélkül. Megesik nála az ilyen!- legyintett könnyedén mintha ez olyan vicces lenne. Mondjuk valójában tényleg az volt.

- Nem is igaz… - kértem ki magamnak.

- Kezdjem sorolni? – ráncolta össze szemöldökét. – a fekete mini ruha, a bőr szoknya, a nagy táska… - számolta az ujjain az említett tárgyakat.

- Már kikérem magamnak… a táskát te adtad nekem. – emeletem magam elé mutatóujjamat.

- Csakhogy én erre nem emlékszek… - mondta.

- Pedig kellene…- bólogattam okosan.

- Ti ketten semmit sem változtatok… - emelte kezét fejéhez Adam. – veszélyes titeket egy terembe ereszteni!- vallotta be az őszintét.

- Kedves. – köszöntem meg bókját. – mióta is nem láttál lányokat? – gúnyolódtam vele.

- Ez szíven ütött… - kapott mellkasához. – de megosztom veled kedvesem, hogy a seregben is szoktak lenni nők. – magyarázta.

- Aham… és nálatok volt-e?

- Volt hát… - bólintott határozottan.

- Komolyan? Na és? – húzogattam szemöldökömet.

- Akinek bejönnek a 60-70 éves konyhás nénik… - na, igen, ez is egy fontos szempont.

- De hát a szerelem nem ismeri a kor határait… - ráztam a fejemet kedvesen.

- Megszólalt már… - jegyezte meg csak úgy mellékesen Alexa. – mit is tudsz te erről a témáról Maisy? – és erősen figyelte hol az én arcomat, hol a vállam fölötti arcot.

- Megint sok a fájdalomcsillapító? – kérdeztem vissza.

- Mit is tudsz erről a témáról?- hallottam kérdését mögülem olyan halkan, hogy talán a többiek észlelni sem észlelhették viszont én igen. Hiába voltunk társaságban meleg lehelete, ahogy kulcscsontomat cirógatta… moderálás, fő a moderálás.

- Titok. – válaszoltam neki halkan, mikor egy pillanatra oldalra fordultam, de hogy a többiek se érezzenek hiányt belőlem hozzájuk intéztem következő szavamat, vagyis inkább a beteghez, akit látogattunk. – mellesleg ha már erről beszéltünk… ugye eszedbe nem jut bármit is titkolni előlem? – kérdeztem rá Alexára, mire, úgy hiszen azt láttam arcán, hogy kérdésemnek köszönhetően egy kisebb szívrohamot kapott. Vagy lehet, csak tévedek… de arca olyan fura volt.

- Miről is beszélsz? – kérdezte érdeklődve.

- A fájdalmaid… tudod, amikről elfelejtettél szólni és csak a kedves kis doktor bácsi mondta el nekem, hogy extragyógyszereket kapsz! – szidtam le mire esküszöm azt láttam, rajta hogy megkönnyebbült… okés, ezt nem értem, de mindegy. Lehet, hogy az érzékszerveim a túlhevítés miatt már kezdenek becsapni engem és úgy döntöttek, hogy inkább szórakoznak velem egy kicsikét… bármi lehetséges.

- Jaahh!- csapott óvatosan homlokára. – köszönöm kérdésed már jobban vagyok! – válaszolt egy olyan kérdésre, amit fel sem tettem, de nem is akartam. Mármint ezen válasza olyan nem ideillő volt… mármint a beszélgetésbe.

- Okés. – értettem vele egyet. – ha te mondod… - mire esküszöm konkrétan az egész szobát bezengő gyomorkorgást sikerült produkálnom csak úgy hirtelen a semmiből – ez ugye nem volt olyan hangos amilyennek én hallottam? – nevettem el magamat kínosan.

- De. – cáfolta meg reménykedéseimet barátnőm.

- Én ajánlottam a reggelit. – mondta kedvesen mögöttem.

- Te… te… semmi. – magammal is el tudok beszélgetni, főleg ha sok értelmetlenség, jön belőlem.

- Te Maisy… - csillant meg Alexa szeme erre.

- Te Alexa… - utánoztam, szerettem ilyet csinálni rendszerint sikerült vele a beszélgetőpartneremet a falra kergetnem.

- Arról hallottam, hogy a büfében van valami csodálatosan finom szendvics. – mesélte teljesen izgalomba kerülve.

- Te már megint éhezel? – kérdeztem rá mosolyogva.

- Csak egy napot élj túl az itteni koszttal… egyet. – szinte olyan arcot vágott ezen kijelentése mellé mintha szellemet látott volna, vagy mintha egy rémálmából kelt volna. Rémült volt.. nem kicsit, nagyon.

- Okés… - adtam be a derekamat. – hányat szeretnél? – csúsztam le az ágyról, saját lábamra állva így.

- Kettőt. – mutatta felém ujjait.

- Fiúk? – fordultam körbe, de mindenki elutasította ajánlatomat. – ti tudjátok! – hagytam rájuk majd Felé fordulva kicsit lábujjhegyre álltam és egy puszit leheltem arcára. – mindjárt jövök! Remélem, addig megleszel velük!- mondtam.

- Mindenképpen. – bólintott majd elengedve kezemet engedett utamra.

- Maisy! – szólt utánam Alexa mikor épp a kilincsért nyúltam.

- Igen? – fordultam vissza.

- Egy pulóver? – mutatott a pólómra… talán egy ilyen közösségi helyre kicsit sok (k) lehet ez, gondolta ő…

- Nem fázok. Köszönöm kérdésed! – utasítottam vissza ajánlatát.

Rendelésem akkora adagnak számított a kantinban, hogy egy tálcával együtt tudtam csak elszállítani mindent, amit kértem. Persze nem mintha nem pakoltuk volna már így is teli Alexa kórtermét konkrétan egy fél kisbolt ajánlatával, de ha most ezt szeretett volna enni… én szívesen vittem neki ezt. Örüljünk, hogy hajlandó enni ilyen helyzetben. Na, jó meg én is éhes voltam és muszáj volt valami igazi energiatartalmú ételt a szervezetembe juttatni, hisz ha már újra táncolhatok, akkor valahonnan szükségem lesz energiára. És azt mondják, hogy reggelizni úgy kell, mint egy királynő… ezt a mércét a felpakolt mennyiséggel sikerült is megütnöm úgy hiszem. Adjuk meg a módját…

Na meg mellesleg szerintem illendő megemlítenem a felsőm okozta elismeréseket, amiket-lent kaptam a büfében… idióta mosolygások, bólogatások a fiatal dolgozóktól és látogatóktól. Most még ez sem tudta elvinni a kedvemet valamiféle rossz mederbe. Ráadásul kaptunk egy ajándék üdítőt a büféstől, szóval… na meg az ajándék mellé is járt még egy ajándék. A büfés srác telefonszáma, amit viszont egy jól irányított mozdulattal dobtam az első kukába abban a pillanatban, amikor már kikerültem látóterületéből.

- Jövök, jövök… jövök!- harangoztam be magamat mikor teli kézzel nyitogattam az ajtót kisebb nagyobb sikerrel, végül Adam jött oda hozzám segíteni, hisz ha nem tette volna ezt minden a földön landolt volna. Ismerem magam annyira…

- Hagytál te lent, valamit? – kérdezte elvéve tőle a tálcát.

- A büfés srácot mindenképpen! – mire értetlen arcával kellett szembenéznem. – mindegy!- legyintettem és bentebb lépve hirtelen olyan üresség fogott el. – Harry? – néztem széjjel, hisz sehol sem láthattam a göndör fürtöst.

- El kellett mennie. – mondta egyszerűen Alexa, mintha ez olyan egyértelmű lenne.

- Nem várhatott volna még egy kicsit? Elköszöntem volna. – magyaráztam és leülve az ágy szélére visszakértem a lakománkat rejtő tálcát Adam kezéből.

- Valami sürgős dolog… - magyarázott titokzatosan majd többet erről nem is szólva lecsapott az első extra nagy salátás szendvicsre.

- Értem. – mondtam… amúgy nem, nem értettem, de ez nem számított. – délután edzésem lesz, de utána esetleg nincs kedved együtt vacsorázni? – fordultam Adam felé, akinek arca szintén olyan titokzatos volt.

- De… de. – bólogatott. – persze, okés. – mondta továbbra is olyan érdekesen.

- Na, jó… - állítottam le az eseményeket. – nektek meg mi bajotok? – váltogattam tekintetemet kettőjük között.

- Minden a legnagyobb rendben. Rémeket látsz. – rázta a fejét Alexa beleharapva a szendvicsébe.

- Az időeltolódás babrál az elmémmel. – védte magát Adam. – sajnálom. – mentegetőzött.

- Jajj dehogyis… Tudom, miről beszélsz. – értettem vele egyet és hirtelen már én éreztem magam furán hogy csak úgy leteremtettem őket.

- Vagyis? – érdeklődött. – merre járt már a hugicám? – dőlt hátra a fotelében. – tudod, nem csak én vagyok, akinek itt mesélnie kellene.

- Gésát játszott a drága napokig… - magyarázott Alexa bele.

- Csak nem? – képedt el.

- De, de. Mondjuk, hogy eltöltöttem egy két napot Tokióban. – vallottam be kibontva az üveg ásványvizet.

- Mondjuk? És mégis hogy kerültél oda? – tette fel folyamatosan a kérdéseket.

- Repülővel… szeretek sétálni, futni is, de ezt a távot azért nem vállaltam be. – tereltem a témát ugyanis az út kezdeteiről annyira nem szívesen tettem volna ebben a helyzetben említést.

- Felettébb humoros… - gondolkozott el komolyan. – de mégis?

- Harryvel mentem. – valamivel ez már azért használhatóbb információ volt.

- Szóval innen fúj a szél… Ennyire komoly a dolog? – kérdezte mintha kicsit meglepődve tettem volna ezt.

- Nem tudom… talán.

- Csak nem utazol el valakivel a világ másik végére, ha nem lenne komoly a dolog. – elemezte a hallottakat.

- Greg miatt hagytam itt Londont. – nyögtem ki végül habár nem tudom miért tettem, mintha meg akartam volna szabadulni az információtól, de ahogy kimondtam a nevét ezeknek az arca már megint hangulatot váltott.

- Na, jó… játsszuk el még vagy tízszer ezt… én megkérdezem, mi a bajotok ti tízszer ugyanazt elmondjátok válaszként, és most ennek a végére ugorva őszintén válaszolhatnátok… - tettem le a kezemből mindent várva a válaszukra. Eddig mondjuk elég szépen játszották a semmi- bajuk-nincs embert, de most mintha megingott volna bennük valami. – felőlem itt maradhatunk egész nap!- tettem keresztbe kezemet, mert ekkor már megbizonyosodva, hogy tényleg van valami, amit nem hajlandóak nekem elmondani kezdtem egy kicsit talán ideges lenni.

- Szerintem várjuk meg őket. – nézett Alexa Adamre.

- Mégis kiket? – én voltam az egyetlen, akinek fogalma sem volt kikről beszélnek.

- Minket… - mint a filmekben, úgy jelent meg ajtóban akkor az említett személy, Greg, oldalán egy nővel, aki számomra mind idáig ismeretlen volt.

- Okés… - ráztam meg a fejemet. – ez ugye vicc? – néztem a férfira.

Néhány napja tisztáztam Alexának a helyzetet, azt, hogy ha lehetne a kettőnk egy szobában lévő tartózkodását kerüljük el… úgy látszik nem hallotta meg, vagy csak nem akarta meghallani.

- Maisy… nyugi. – szólalt meg Adam.

- Mennyire vagy te ebben benne? – néztem rá meglepődve.

- Részben ezért jöttem haza…- tette hozzá.

- Ezért? – kérdeztem vissza, nem voltak világosak a dolgok.

- Az esküvő miatt… - hallottam meg a nő hangját…