32. rész

Sziasztok! Itt lenne a válaszom a "tudtad, hogy rendszerességhez szoktattál? " kérdésre :)) Remélem tetszik a rész talán kicsit kavargós, de kezd az agyacskám zsongani egy kicsikét így estére :)) Jó olvasást, Dorka

- Az esküvő miatt… - hallottam meg a nő hangját, aki próbált kedvesen elmosolyodni, de talán meglátva arckifejezésemet meggondolta magát.

- Milyen esküvő? – kérdeztem és valahogy már automatikusan kezdtem kezeimmel cuccomat összeszedni az ágyról.

A választ nem szavak formájában kellett várni, a választ látnom kellett. A nő belépve a kórterembe, szorosan Greg mellett, óvatosan felém nyújtotta kecsesen kezét. Azt hitték, hogy a szavak nélküli megoldás egyszerűbb lesz… Tévedtek. Nagyon is.

- Azt hiszem mennem, kell!- csusszantam le az ágyról magamnál tartva már mindent, amire szükségem lehet.

- Szeretnénk erről beszélni veled!- szólalt meg végül Greg is, de ahogy hangja elért fülemig valahogy remegni kezdtem. Ez, hogy mi egy helyen legyünk ugyanabban az időben régen történt már meg…

- Én meg nem szeretnék erről semmit sem hallani!- jelentettem ki neki egyszerűen, majd megtettem volna első lépéseimet az ajtó felé, de Adam utamat keresztezte.

- Hallgasd meg… kérlek. – nézett le szemembe Adam, de az én pillantásaimból nem igazán olvashatta ki a választ. Legfeljebb a feletettem egyre gyülekező sötétfelhők képviseltethették magukat arcomon.

- Nem. – válaszoltam határozottan. – nem vagyok hajlandó erre időt vesztegetni… próbám van. – indultam volna meg ismét, de ő folyamatosan elém állt.

- Úgy tudtam csak háromtól van próbád. – szólalt meg Alexa mögöttem az ágyból, lehet, hogy nem kellett volna ezt tennie.

- Változott a terv. – válaszoltam kijelentésére hátra sem fordulva felé. – meg szerintem ebben a helyzetben jobb, ha nem is szólalsz meg… - tekintettem mégis felé. Látta, hogy kezdek mérges lenni, tudta jól.

- Okés Maisy! Ezt most itt fejezted be. – jelentette ki ellenvetést nem tűrő hangon Adam majd megragadta csuklómat.

- Ha el akarok menni, elmegyek… - magyaráztam neki és emelgettem volna kezemet, de nem igazán engedte el.

- Na, jó. Próbálok humánus és testvéries maradni. Nyugodj meg végre!- teremtett le rendesen… ennyit a humánusságról. – ne hisztizz, csak hallgasd, meg amit akarnak mondani. – kérte kicsit parancsolóan. Az egyetlen igazi ember, aki teljes mértékben szembe tud szállni velem úgy, hogy keményen, megmondja szemembe a véleményét, attól függetlenül, hogy az most nekem segít, vagy csak árt.

- Hiszti? – ráncoltam homlokomat.

- Az… - bólogatott egyetértően, majd a vendégeink felé mutatott én meg feléjük fordultam. Mellkasomon összefont karjaimmal és erős pillantásaimmal talán azt jeleztem, hogy ha mondani akarnak, valamit most mondják, vagy különben feleslegesen raboljuk egymás idejét.

- Maisy… emlékszel, amikor néhány héttel ezelőtt egy üzenetet hagytam a lakásodon? – kérdezte.

- Nem térhetnénk a lényegre? – nyögtem ki mielőtt a habos babos körítésbe túlzottan is belemenne, vagy legalább mielőtt elkezdené.

- Mindvégig azért kerestelek, hogy elmondhassam neked ezt. Nem akartam, hogy így tudd meg, de már olyan közel van az egész, hogy valahogy muszáj volt veled is közölnünk. Nekem fontos volt, hogy te is tudj róla. – mondta.

- Lehetek én a koszorúslány? – nevettem fel kínosan, majd szánalmas pillantásaimat vetettem felé.

- Ezt neked hoztuk. – nyújtott egy borítékot felém a nő, és mivel nem maga ez az ember adta az ide így nem gondoltam azt, hogy egyszerűen nem fogadom el és visszadobom a képébe.

- Ez meg mi? – emeltem meg a borítékot magam előtt.

- A meghívó… - válaszolta a férfi. – őszintén szeretném, ha ott lennél. – hangja mintha ekkor olyan őszintén hangzott volna… mintha.

- Befejezted? – kérdeztem tőle teljesen rezzenéstelen arccal. – mert én igen… - és ekkor határozottan kihúztam csuklómat Adam szorításából, majd közelebb lépve hozzá még egyszer megszólítottam. – erre úgysem lesz szükségem… - nyomtam kezébe vissza a borítékot majd szinte feltépve a kórterem ajtaját távoztam onnan a lépcsőház felé… esélyem sem lett volna várni a liftre, éreztem, hogy minél hamarabb el kell innen tűnnöm. 

- Kopasz szeretnél lenni? – hallottam meg az öltözőben magam mögött Liz hangját.

- Mi?- fordultam felé értetlenül majd csak ekkor vettem észre, hogy fésűmmel szinte erőszakos harcot vívok kusza hajszálaimmal szemben. Eddig a fésű állt nyerésre, tekintve a hajcsomókat fogai között. – jah… - tisztítottam meg ekkor a kis fekete tárgyat majd visszafordultam a tükör felé ahol kontyba próbáltam összeszedni hajamat, de tincseim folyton folyvást kicsúsztak ujjaim közül.

- Segítsek? – kérdezte kedvesen és anélkül, hogy megvárta volna válaszom vállamnál fogva lenyomott a székre majd kitépte a kezemből a fésűt. - Még mielőtt tényleg nem marad több hajad… - lebegtette meg előttem azt egy kedves mosollyal, amit a tükörben figyelhettem meg.

- Kösz. – fújtam ki egy adag levegőt és habár legszívesebben beeső mellkassal elgörbülve ültem volna magamban elgondolkozva, mégsem tettem ugyanis ha Ryan meglátott volna úgy karót nyeletett volna velem ez biztos, száz százalék. Szerinte egy táncosnak, mindig táncosként kell viselkednie, legyen kecses és kifinomult… ez majdnem mindig be is jön, kivétel akkor, amikor nem.

- Minden rendben? – kérdezte és próbálta a tükörben elkapni tekintetemet.

- Persze. – bólintottam elmosolyodva. Valamennyire még őszinte is volt… valamennyire.

- Akkor biztos azért remegsz. – jelentette ki, és ahogy felemeltem kezemet észrevehettem, hogy tényleg nem tudom azt egyenesben tartani.

- Biztos. – értettem egyet, majd életemben először adtam Ryan-nek hálát, azért mert őrülten ront be az öltözőbe keresve a táncosait.

- Jajj de aranyosak ezek a lányok… fodrászosat játszanak. – lágyult el és szinte csillogó szemeivel pislogott felénk, de mi tudtuk, hogy… – tűnés a nagyszínpadra! Miért vagytok még mindig itt? –… ez csak egy álca.

- Repülünk!- pattantam le a székről és örültem, hogy végre belekezdhetek valami olyanba az utolsó porcikámig le fog kötni… a táncba.

- Ezt a te esetedben, hogy is kell értenem? – pillantott le a bokámra szemrehányóan.

- Két lábon maradok... megígérem!- tettem két vállára kezeimet és egy gúnyos mosolyt villantottam felé.

- Hogy ennek mennyire örülök.. na, sipirc!- tartotta ki kezét az ajtón, mutatva az irányt.. Mintha nem tudnánk.. Ahogy viszont egy lépést tettem kifelé akkor megcsörrent a telefonom.

- Ugye ez nem az, amire gondolok? – kérdezte felháborodva. Allergiás a technikára, körülbelül az színház egész területén. Szíve szerint a tilos a dohányzás táblák mellé feltűzne egy tilos a technika használata táblát is. Vannak ilyen dolgai.

- Mire gondolsz? – tettem az ártatlant és Liz felé nyújtottam kezemet, aki már érte nyúlva a készülékért felém tartotta azt.

A képernyőn a Fürtös képe jelent meg, alatta pedig a neve villogott és várta, hogy fogadjam hívását.

- Ugye nem gondoltad, hogy felveszed? – ráncolta össze szemöldökét Ryan a telefonomra mutatva.

- Nem. – jelentettem ki majd ez könnyed mozdulattal dobtam a készüléket az asztalra, ami annyira nem volt túl jól irányított így a földre esett széthullva darabjaira.

- Ügyes. – jegyezte meg majd szinte sarkunkra zárta az ajtót miközben onnan kijöttünk.

Valójában, ha akartam volna felvettem volna a telefont, mert Ryan bármennyire is egy táncoló isten, de ha kell, szembeszegülök vele, de az őszintét megvallva nem akartam. Nem akartam sem ellene menni, sem fogadni azt a hívást… egyszerűen nem. Valami miatt inkább könnyűszerrel tettem tönkre telefonomat, minthogy most bárkivel is beszéljek… Kell az egyedüllét? Elintéztem magamnak.

- Most hogy a drága későink is szíveskedtek befáradni… - nézett ránk szemrehányóan. – azt hiszem, belecsaphatunk a közepébe!- ekkor tapsolt egyet, mire a mögötte lévő fekete alkalmi függöny lehullt. Szóval ez akkor nem csak a mi sürgetésünknek szánta, hanem egy jel is volt valaki számára.

- Ezek meg minek? – kérdezte meg valaki a rudakra mutatva, mert igen rudak voltak ott. Olyanok, mint a rúdtáncosoké… na, ez érdekes lesz.

- Tippelhetsz kettőt!- jegyezte meg Ryan ironikusan. – nyugodj, meg nem neked kell használnod… - tette hozzá még hisz a kérdést egy fiú társunk intézte felé. – neked csak nézned kell!- fejezte be.

- Állok elébe!- vigyorodtak el a fiúk, majd ezúttal már felénk lányok felé fordult a diktátor.

- Mint tudjátok hamarosan egy burlesque darabot fogunk elkezdeni próbálni!- vezette fel a témát.

- Tudjuk? – kérdeztem és a többség fejének inogtatása csakis azt jelentette, hogy mi nem tudjuk, hogy ilyen darab lesz.

- Most már tudjátok akkor. – végülis jobb később, mint soha. – Bemelegítésként elhívtam egy ismerősömet, aki néhány óráját rátok szánva próbálja elsajátítani veletek a rúdtáncosok mozgását!- mondta továbbra is majd az ajtó felé mutatva tapsolni kezdett… mindenki odairányította a figyelmét és mikor megláttuk az ajtón belépő embert konkrétan köpni, nyelni nem tudtunk. Csili vili szexi ruhában lépkedett felénk egy parókás személy, nőket megszégyenítő biztonságban érezve magát magas sarkúiban. Mert igen, aki felénk tartott az nem egy nő volt… hanem egy férfi.

- Aztaku… - szaladt ki valaki száján mire az emberke megállt.

- Szólíts csak Michelle-nek!- integetett felé kedvesen. – de mindenki csak szólítson Michelle-nek!- tárta szét karját üdvözölve így minket. – elhagyva a habos babos dumát szerintem tényleg jobb lesz, a kezdünk veletek valamit… garantálom, néhány nap alatt annyira megszeretitek a rudat, hogy legszívesebben a hálótokba is beszereltetnétek egy ilyet!- mondta ámulattal.

- Lányok, aki ilyet rendel, magának otthonra szóljon… szívesen megyek vele tesztelni!- jegyezte meg valamelyik okos.

- Azt hiszem… - forgatta a szemeit Michelle majd felénk fordult. – nem olyan egyszerű amilyennek látszik, de ha igazán kitartóan dolgoztok vele és beleteszitek, nőiességetek nyomát higgyétek el… ellenállhatatlanok leszek… erotikusak, de nem közönségesek! – magyarázta majd előrevezetve karjával terelt minket a rudakhoz.

- Amíg a lányok itt töltik az idejüket Michelle-lel addig fiúk a nagyterem minket vár!- mondta visszautasítást nem tűrő hangon diktátorunk, vagyis ahogy mások talán emlegetik Ryan.

- Úgy érzem, súlyos fájdalmaim vannak… - vágta földhöz magát az egyik srác. – ezért itt kell maradnom és néznem a lányok első próbálkozásait. – folytatta.

- Infantilis, hormonok által irányított felnőttnek csúfolt egyed. – közelített a srác felé Ryan. – felkelsz magadtól és elindulsz vagy szeretnéd, hogy én rugdossalak odáig?- állt meg felette.

- Megyek… megyek… - adta meg magát.

- Akkor itt viszont nőuralom lesz, úgy látom!- mondta felszabadulva mikor a fiúk elhagyva a színpadot magunkra hagytak.

- Az hát. – bólintottunk szinte egyszerre, majd én fellépve a dobogóra csak úgy ösztönből megragadtam a rudat és fordultam körülötte egyet.

- Kezdetnek ez is jó lesz… - bólintott majd saját rúdja felé lépve kezébe vette az irányítást…

Mi az, hogy a rúd szerelmesei lehetünk pár nap alatt? 3 órája edzünk, rajta és máris úgy érzem, hogy hazamegyek és szerelek magamnak valahova egy ilyet… Olyan szinte magával ragadott az egész hogy bármi is történt a mai nap teljesen megfeledkeztem róla hisz csak a pillanatnak szenteltem a figyelmemet, csak a táncnak. Ezért szeretem én ezt ennyire, a legjobb orvosság bármire… itt ezt újra bebizonyította számomra. Ha itt vagyok képes eltűntetni a fejemből bármit… de tényleg bármit. A legjobb legális drog.

- Én még maradnék egy keveset!- szóltam Michelle után, aki a próba befejeztével készült elhagyni a termet a többiekkel együtt.

- Ahogy akarod édesem… csak ügyesen!- búcsúzott el és átkarolva a lányokat mentek ki innen. Egyedül voltam, de mégsem. A szenvedély a lelkemben ott volt velem.

- Az első, aki érkezik… az utolsó, aki távozik. – hallottam meg egy összetéveszthetetlen mély hangot a nézőtér felöl, mikor megragadva a rudat beakasztva lábamat abba tartottam ki magamat.

- Mióta vagy itt? – kérdeztem tőle, habár még nem láthattam arcát tisztán.

- Tudod te… tudom, hogy észrevettél. – mondta és hangja egyre közelebbinek tűnt, és tényleg hisz ekkor fogta magát és megtámaszkodva a színpad szélén felugrott hozzám.

- Ugyan… - legyintettem.

- Tudom, hogy igazam van. Láttam a szemedbe. – közelített meg és mielőtt teljesen közel jött volna fogta magát és a színpad közepére leült velem szembe.

- Talán. – ismertem be. – látod ugye, hogy elfoglalt vagyok. – beszéltem hozzá és közben próbáltam nem leesni a szerről, pedig jelenléte egész erősen ebbe az irányba terelt.

- Látom. – bólintott. – ezért fogok itt rád várni…- mondta határozottan.

- Ahogy gondolod… - löktem válaszom oda neki félvállról majd elengedve a csövet hátradőlve csakis lábaimmal tartottam magam ahhoz. – te tudtál róla? – kérdeztem egyszerűen felé sem tekintve.

- Meglehet. – tudta miről beszélek, hogyne tudta volna.

- És azért tűntél el hirtelen, délelőtt mert… - kezdtem bele a mondatomba.

-… mert úgy volt a helyes. – na, erre a válaszára nem számítottam, meglepődésemet pedig pillanatnyi egyensúlyom tartásának elvesztésével fejezte ki testem. Végülis csak majdnem sikerült leesnem és kitörnöm a nyakamat, majdnem. – össze ne törd magad. – intett óvatosságra.

- Próbálkozok. – ez kicsit két párhuzamos beszélgetéssé alakult, de visszatérve a másik vonalhoz: - és most akkor ezt bővebben?

- Ezt nektek kell elsődlegesen tisztáznotok. A családnak. – mondta. – a többiek pedig úgy gondolták, hogyha ott maradok, akkor talán túlságosan is befolyásolhatlak. Én meg talán egyetértettem velük. – jegyezte meg és ezen mondatai után már kevésbé volt olyan amilyen szokott lenni. Volt egy ismeretlen él a hangjában, olyan, amit velem folytatott beszélgetései során még sosem véltem felfedezni.

- Mások ne akarjanak felőlem dönteni. – ráztam meg fejemet majd leugrottam a dobogóra, majd onnan leléptem a színpad deszkáira és indultam az öltöző felé.

 - 20 perc múlva a bejáratnál? – kérdezte és mikor először itt járt akkor is ezzel a kérdéssel hagytuk el egymást.

- Szerinted? – kérdeztem vissza…

- Te haragszol rám. – első mondat volt ez, ami elhagyta a számat azóta, hogy eljöttünk a színházból. A lakásom előtti parkolóban ültünk kocsijában, már leszállt az este és az igazán csendesebb környékhez híven nem igazán sokan voltak az utcán. Egy pár sétáltatta a kutyáját, illetve a szomszéd lakásba tért haza valaki, de rajtuk kívül csak mi voltunk még kint.

- Kölcsönös az érzés? – kérdezte kormányán dobolva.

- Meglehet. – mondtam neki a távolba meredve. – tudom, hogy bánt, hogy nem meséltem Adamről.

- Talán. – mondta.

- Ne csináld ezt… - rövid válaszaival egyre gyorsabban tolt az őrület felé. – ha nincs itt nehéz róla beszélnem. – magyaráztam.

- Próbálom megérteni… - olyan kimért volt, megijesztett.

- Próbálhatod is. – bólintottam. – az hiszem, ideje lenne mennem… - nyúltam az ajtóért. – majd beszélünk. – pattantam ki a kocsiból és talán a kelleténél kicsivel, nagyobb erővel csaptam vissza annak ajtaját.

Fellépkedve a lépcsőn éreztem, hogy pattognak bennem a szikrák, és ez csak még a kezdet felérve a lakásba biztos vagyok, hogy összejön számomra a totális apokalipszis. Dühös voltam rá, dühös voltam rájuk, de legfőbbképp dühös voltam magamra. Az állapotomat fokozta, hogy már a bejutásnál nehézségekbe ütköztem, kezeim egyszerűen nem találtak be a zárba a kulccsal… és ez még csak az első ajtó első zára volt. Egy kemény menet után végülis sikeredett eme nehéz küldetésem vagy hátra nem nézve rohantam fel emeletemre, hogy olyan falak közé zárhassam magam ahol biztos nem zavarnak.

Becsapva ajtómat dobtam el magamtól mindent és a mosdót megcélozva rontottam szinte neki a csapnak, muszáj volt valami frissességhez jutnom. Csap alá nyomva fejemet hagytam, hogy a hideg víz mossa át arcomat ezzel hátha enyhítve azon a helyzeten, hogy fejem majd szétrobban. Mindenemből csöpögött a víz mikor otthagytam a fürdőt és kimérve lépegettem előre a kanapéig. Meg sem kockáztattam, hogy felmenjek az emeletre, nem volt nekem ahhoz erőm… Éppen arccal egyenesen zuhantam volna az ágyba mikor megszólalt a csengő. Egyszer szólt, majd elhallgatott. Azt hittem, hogy csak szórakoztak így meg sem mozdulva álltam néhány pillanatig majd ismételten a párnával akartam megismerkedni, de ekkor újra szólalt a csengő egy rövidet.

- Bárki is szórakozik… - indultam az ajtóhoz és fejemben már pakoltam össze a szitkokat, amit legszívesebben, nem egy lányhoz illően, vágnék a vicces kedvében lévő személyhez. Ekkor viszont kinyitva az ajtót megszólalni sem tudtam megdöbbentségemben hisz ott állt előttem Ő. Csurom vizes ruhái kiadták kidolgozott formáit, víztől összetapadt hajszálai elveszetten kócolódtak fején.

- Esik az eső. – a legszerencsétlenebb mondat, amit ekkor el lehetett mondani. Én viszont el is mondtam.

- Nem lesz ez így jó… - rázta a fejét majd belépve mozdulatlan testemet megragadva magához vont. – nem-nem. – hajtogatta majd ajkaim közé csókolt oly szenvedéllyel és határozottsággal hogy szinte levegőhöz sem jutottam. Kezét combomra helyezve húzott fel derekára, majd kinyúlva könnyedén csapta be az ajtómat.

- Haragszunk még egymásra? – kérdeztem erőtlenül karjaiban.

- Nem-nem. – hajtogatta ismét, mire mindketten felnevettünk. – idebent is esik az eső? – kérdezte mosolyogva miközben egyik kezével hátamnál fogva tartott derekán, míg másikkal egy vizes hajszálamat söpört el arcomból.

- Árvízre számíthatunk… - képedtem el majd homlokának dűtve enyémet lélegeztem mélyeket férfias illatának és a friss esőnek különösen szédítő keveredett aromájából.

- Igazán látványos volt a mai próbátok… - jegyezte meg sunyin.

- Csakugyan? – kérdeztem vissza.

- Aham… olyan fantáziadús volt az egész. – mormogta fülembe.

- Fantáziadús? Hmm.. mutassak neked valami igazán fantáziadúsat? – fogtam meg felsőjének nyakát… és húztam még ennél is közelebb magamhoz.

- Mutass… - élveztem, ahogy hangja tónusa még mélyebbre esik, ahogy ezt a szót szinte már kinyögte.

- Akkor jobb lesz, ha elengedsz… - majd erre leugrottam derekáról és ujjainak hegyé fogva húztam magam után az emeletre. Most már megvolt a kellő motiváció a lépcsők megmászásához… - ma nagyon sok mindent tanultunk a táncon!- ültettem le az ágy szélére. – az erotika lehet érzéki úgy, hogy nem válik közönségessé… húztam végig nyakán ujjamat melyen kidülledtek az erek. - a nőknek tudni kell bánni a hatalmukkal…- folytattam majd felemelve állát így teljesen a szemeimbe tudott nézni. Arca csillogott az esőcseppektől, szemei csillogott a tűztől… Erősen koncentrálnom kellett, hogy be tudjam fejezni azt, amit elkezdtem.

- .... Úgy ahogy a férfiaknak is. – mondta hirtelen és egy határozott mozdulattal megfogva derekamat magára rántva vágódott hátra az ágyba…