37. rész

 Sziasztok! Egy kis kényszerkihagyás után itt is lenne a kövi rész mint ahogy ezt ígértem nektek. Összejöttek a dolgok, nem is voltam itthon szóval a lényeg nem tudtam írni. Most viszont igen.. személy szerint nem vagyok tőle elragadtatva (sőt..) de megítélni irományomat nem az én dolgom, hanem a TIÉTEK. Szóval jó olvasást és komizást (utóbbiból tudom majd meg hogy igazam van-e vagy sem). Puuuszi Dorka

- Add vissza a ruháimat!- néztem vele farkasszemet miközben szobája közepén álltam mindössze egy szál törülközőbe tekerve.

- Nem. – egyszerű, de frappáns válasza volt ez, amit már nem először hallatott az elmúlt pár percben. Nem tudom mi ütött belé, talán a Holmes Chapel-i levegő teszi vagy nem is tudom, de folyamatosan van a tarsolyában valami, amivel kötekedést tud szítani.

- Add vissza a ruháimat!- ismételten el neki még egyszer, kimért hanggal. Igen.. Most éppen az jutott eszébe, hogy míg én zuhanyoztam (nélküle… orra előtt csaptam be az ajtót) egyszerűen eltűnteti a teljes elhozott ruhakészletemet, táskástól-mindenestől.

- A-a. – rázta a fejét és keresztbe tette mellkasán karjait úgy folytatta az önfeledt vigyorgását arcomba.

- Az első vendégek már itt vannak… hallottam őket érkezni. – próbáltam őt meggyőzni teljesen ésszerű érvekkel, sőt ebben a pillanatban hallottam a ház elől valamiféle dudaszót is. – látod… megint jött valaki. – mutattam az ablak felé hátha ez segít. Hát nem segített.

- Nem baj. – rántotta meg a vállát.

- De baj…- kezdtem be. - … ugyanis nincs mit felvennem!- tártam elé a tényeket, amit valójában ő maga is láthatott két szép szemével. – így mégsem mehetek le. – mutattam végig magamon.

- Dehogy nem… - bólintott és megkerülve engem a falnak támasztotta hátát és várta, hogy szembeforduljak én is vele.

- Ezt nem gondolod komolyan… - szememet forgatva fordultam feléje.

- Valójában… - kezdte el mondanivalóját.

- Valójában?

- Valójában de. Igenis komolyan gondoltam. – erősítette meg ötletét egy bólintással.

- Aha… - jutott eszembe ekkor egy fenomenális ötlet melynek köszönhetően valószínűleg visszaszerezhetem ruháimat, reméltem legalábbis ekkor ezt. – hmm… gondolom, vannak fiú rokonaid is.

- Jól gondolod. – értett egyet. – miért is? – kérdezett rá habár szerintem sejthette kérdésem indokát.

- Azt hiszem akkor ennek a köszöntésnek talán örülni fognak. – jelentettem ki majd megfordulva az ajtót céloztam meg és egy könnyed érzéki mozdulattal ejtettem le magamról a törülközőt. Meztelen lettem teljesen. – hupsz. – jegyeztem meg ártatlanul hátra nem fordulva majd szépen kimért lépésekkel, óvatosan érintve talpammal a pihe puha szőnyeget indultam meg az ajtó felé.

Mindezt oly lassan tettem, hogy volt időm magam elé képzelni arcát, mert biztos voltam benne hogy erről egyfajta lehet a véleménye: meglepődött mindenképpen. De képzeletem világát befolyásolni kezdte egy hang is eközben, az ő hangja. Ajkait olyasfajta hangok hagyták el mintha türtőztetni akarná magát, mintha vissza akarná fogni magát, de mindezt olyan nehéz elérnie, hogy közben fel kell, hogy morduljon. Megjegyezném, hogy e hangi megnyilvánulása igenis kecsegtető volt, de nekem okosnak kellett lennem… sőt okosnak kell lennem még egy igen jó ideig. 4 nap viszont elég sok idő…

- Ezt sajnos nem engedélyezhetem!- ajkai végül szavakat is formáltak, és ezen szavakat irreálisan közelről volt szerencsém hallani hisz szempillantás alatt termett mögöttem és elkapva derekamat könnyedén tolt az ágyra, maga alá temetve így. – ezt így nem!- rázta a fejét nagyot nyelve majd kisepert homlokomról egy kósza hajtincset. – ne játssz velem Maisy!- nézett mélyen a szemembe, mintha meg akarna babonázni. Szólnom kellene-e neki hogy ezzel már elkésett? Hisz ily nagyon közelsége igen nehéz helyzetbe hoz fogadásommal kapcsolatban.

- Akarom a ruhámat. – próbáltam határozott lenni és tényleg nem elveszni a helyzetben, de hát remegő hangom ebben annyira nem lett társam.

- Majd én, felöltöztetlek… - mondta sunyin és ekkor éreztem, ahogy egyetlen egy ujjával cirógatja végig derekam vonalától teljesen nyakamig az oldalamat. Tehetetlen voltam, cselekvésképtelen.

- Minden bizonnyal… - értettem egyet és bólintva egyet szépen lassan becsuktam a szememet átadva magamat egy magantasabb érzésnek.

Az érdekesség az egészben tényleg az volt, hogy ruháimat tényleg csak úgy volt hajlandó visszaadni, ha ő öltöztethetett fel…

- Én is fel tudom mindezeket venni. – ültem az ágy szélén várva hogy bekulcsolt szekrényéből előszedje elrejtett kincseimet.

Kijelentésemre nem szólt semmit, egy szót sem csak akkor hallhattam felőle, megint amikor előttem megállva kedvesen felém nyújtott egy dobozt, egy igen nagy dobozt.

- Ez mi ez? – emeltem fel tekintetem arcára.

- Nézd meg. – búgta mély hangján, majd fedetlen combomra téve a dobozt leemelve annak tetejét megpillanthattam benne egy gyönyörű szép kis ruhát.

- Ez… gyönyörű!- fogtam kezeim közé a fehér anyagot melynek tetejére rengeteg rengeteg, sőt még annál is több fehér gyöngy volt varrva.

- Viselnéd ezt akkor? – kérdezte és kezemet övébe helyezve segített felállni.

- Te vagy az öltöztető, nem? – tettem csípőre a kezemet és sandítva pislogtam felfelé csillogó szempárjába…

- Gratulálok, hogy megérkeztél eme távoli helyről!- eme gúnyos megjegyzés Gemmától éppen az akkor lépcső aljára érkezező Harrynek szólt. Én mindezt még a folyosóról hallhattam ugyanis éppen, hogy befejeztem egy telefonbeszélgetést Alexával viszont Őt meg már leküldtem, hisz ha nem tettem volna, így akkor sosem indul meg magától.  – egészen a szobádból sikerült ideérned 1 óra alatt? – kérdezte öccsét miközben én már sétáltam a lépcső felé.

- Kimerítő út volt. – törölte le homlokáról nem létező verejtéket a Göndör és ezt már saját szemeimmel is láthattam ugyanis ekkor érkeztem a lépcső tetejére.

- Csinos. – mért végig Gemma mosolyogva.

- Köszönöm. – pukedliztem egyet csak úgy majd szépen lassan indultam lefelé hozzájuk.

- Szóval itt az ünnepelt… Nem ér csak úgy eltűnni. – jöttek ki többen a konyha felől fiatalok, majd ezzel azonnal bele is karoltak Gemma karjába. – na és ki ez az ifjú hölgy, aki oly kecsesen lejt le ezen a lépcsőn? – mutatott felém az egyik srác.

- A barátnőm. – ejtette ki száján eme mágikus szót Harry és mélyen a szemembe nézve láthatta, hogy elmosolyodok, nem csak számmal, nem csak szememmel, de a szívemmel is. – gyönyörű vagy. – ragadta meg kezemet ekkor és szavait nyakamba suttogta.

- Mások… is… vannak… - suttogtam tényleg csak alig hallhatóan neki és eme incselkedő tettét próbáltam csak egy ártatlan puszinak álcázni. Ki tudja a többiek mit láttak belőle… én konkrétan azt éreztem magamon, hogy az egész testem elkezd szépen lassan remegni, ahogy puha ajkai nyakam vékony bőréhez érnek.

- Igen… Ő Maisy. Harry barátnője… - vette át a bemutató szerepét Gemma és fejét rázva váltott egy olyan testvéri szemkontaktust a Fürtössel.

- Örülök a szerencsének. – mosolyogtam feléjük és ujjaimat ezúttal már Harryével összefűztem.

- Gemma… Gemma… téged keresnek. – jött ki a konyha felől Anne kezében a telefonjával, amit Gemmának ekkor át is nyújtott. – ti meg mit ácsorogtok itt fiatalság? Esetleg megközelíthetnétek az ebédlőt is… nem gondoljátok? – mondta majd ezzel el is tűnt ott ahonnan érkezett.

- Megyünk… megyünk… - motyogta a fiúkórus. – mellesleg én lennék Matt!- mutatott magára az egyik srác.

- Én pedig Ben. – folytatta a másik srác.

- Én pedig Gemma az ünnepelt, aki éppen egy hívást várakoztat közel 5 perce. – tette hozzá Gemma is hozzáfűznivalóját miközben a készüléket megrázta a kezében majd mosolyogva elnézést kért és otthagyott minket.

- És merre tanulsz Maisy? – kérdezte ezt éppen Ben miközben megindultunk szépen lassan az ebédlő felé. Kedves hogy még tanulónak néz, de hát ki tudja… talán még egy egyetemistának elmennék, talán.

- Nem tanulok… dolgozok. Vagyis táncolok. – magyaráztam a dolgokat.

- Lehet, hogy ezt nem kellett volna… - hallottam kuncogó hangját Harrynek a fülemben.

- Miért? Mi? – fordultam feléje.

- Ne engedjük őket inni egy kicsit sem… vagy jobb, ha már most belehelyezed magad a tánctanár szerepébe. – mondta és egy csókot lehelt arcomra.

- Mondja ezt Harry… az antialkoholista. – nevetett fel hátra sem figyelve Matt. – táncolni mindenki szeret. – kacsintott mégis rám.

- Pontosan. – bólintottam egyetértve majd az Ő arcát kémleltem, amin a kis gödröcskéi egyre jobban bukkantak elő így mutatva azt, hogy nagyon jól szórakozik.

- Ez vicces lesz… - suttogta majd belépve a helyiségbe köszöntött mindenkit…

A dolog ahogy mondta tényleg viccessé alakult, főleg hogy persze a mértékkel ivásnak is az lett a következménye hogy egy két ember becsiccsentett egy kicsit, talán egy kicsit nagyon is… Szóval miután volt szerencsém minden jelen lévő ismerősével, rokonával megismerkedni és miután a közös ebédet elfogyasztottuk az eme igen családi hangulatban, következett a szülinapi buli igazán, még ennél is lazább része… A földszint minden egyes szegletébe szétszóródtak az emberek és beszélgettek, szórakoztak. Volt akik kint a konyhában voltak és éppen a sütin tartottak minőségellenőrzést (igen néhány kicsi ezzel Az indokkal indult el a hűtő felé… csak ez egészségünk érdekében teszik mindezt, mondták ők) voltak, akik kiültek a teraszra a hintaágyba magukra húzva egy kis plédet ebben a gyönyörű tavaszos őszben, és voltak sokan, akik csak szimplán bent maradtak a nappaliban és a kis dohányzóasztalt körbeülve beszélgettek. Ide tartoztunk mi is. Olyan igazi nagycsaládi hangulata volt az egésznek, olyan egyszerű és könnyed.

- Maisy. szabad egy táncra? – állt meg hirtelen előttem Ben, fogalmam sincs, hogy került oda, de csak konkrétan annyit láttam belőle, hogy a kezét nyújtja az enyém felé.

- Ben… feltűnt, hogy nem szól semmilyen zene? – kérdezte kuncogva Harry tőle.

- Nem számít. – rántotta meg vállát az éppen említett személy majd továbbra is tartotta előttem kezét, hogy elfogadom-e a táncot.

- Benne vagyok. – bólintottam majd felpattanva hagytam, hogy beállítsa kezemet és sajátját is, ahogy azt kell majd ezután a nappalit igazán fura lépésekkel megfűszerezett táncmozdulataival lejtettük keresztül. A többiek minket, mint egy cirkuszi látványosság néztek, jókat nevettek Ben arcán meg nem utolsó sorban az enyémen ugyanis néha igazán meglepődtem azon, amit a srác hirtelen levágott.

- Köszönöm a táncot hölgyem. Megtiszteltetés volt… - hajolt meg előttem mikor úgy gondolta, hogy vége a műsorunknak majd egy egyszerű mozdulattal vágódott végig a neki fenntartott fotelben majd egy mindezek után rögtön el is aludt. De komolyan. Még aranyosan fel is horkantott.

- Minden rendben vele? – kérdeztem a többieket.

- Persze… - legyintette egy lány. – fél óra felkel és semmi baja sem lesz. Vannak ilyen érdekes szokásai. – tette hozzá mosolyogva.

- Értem… - emésztettem szórakozottan a hallottakat majd csak azt éreztem, hogy a mögöttem lévő úriember megragadja a derekamat és könnyedén az ölébe húz ezzel a mozdulatával.

- És velem mikor táncolsz ilyet? – kérdezte kíváncsian.

- Azt ki kell érdemelned… - néztem mélyen a szemébe. – Tudod Ben egy különleges ember… - kacsintottam neki.

- És én nem vagyok eléggé különleges? – kérdezte és még közelebb húzott magához, az persze egy percig sem zavarta, hogy mások is vannak itt, de hát csak szimplán az ölében ültem ezzel még probléma sem volt… mondjuk talán azzal, hogy a keze a combom egyre fentebb vándorolt talán azzal már igen. Már ha ezt valaki észrevette… még szerencse hogy eléggé a sarokba kerültünk.

- Nem tudom. – válaszoltam ártatlanul majd Anne felé néztem, aki egy hatalmas dobozt hozott a kezében, fogalmam sem volt róla mi lehetett az.

- Remélem készen álltok… - mondta vidáman majd a dobozt és annak tartalmát szépen lehelyezte elénk az asztalra és tett hátra egy lépést. – Scrabble… családi hagyomány az ilyen eseményeken. – fordult felém magyarázva.

- Szuper… - csillant fel a szemem és közelebb is csusszantam volna az asztalhoz, de hát valaki nem engedett. Na vajon ki volt az?

- Na, majd meglátjuk, mennyire vagyok különleges… - bújt a fülemhez hátulról. – ha én győzök, akkor teljesíted egy kívánságomat. – mondta elég pimasz hangsúllyal mindezt. Ez szintén olyan beszélgetés volt, amit a többiek nem hallottak… jobb is talán.

- Nem. – ráztam a fejemet gyengéden.

- Félsz… - susogta a fülembe és ettől viszont meg kirázott a hideg.

- Nem mert… - kezdtem bele. – Nem volt a válaszom ugyanis Én fogok győzni. Mondtam magabiztosan majd megsimítva arcát egy csókot leheltem ajkára és felszálltam öléből.

- Szóval akkor ugye csatlakozol hozzánk Maisy? – kérdezte Anne és már gemmával együtt pakolták kifelé a táblát és a kis betűket.

- Igazán szívesen… - bólintottam és mindezt úgy, hogy tekintetemet el nem szakítottam Göndörétől.

- Veszíteni fogsz… - tátogta nekem az asztal túloldaláról.

- Szeretnéd…

Kemény harc volt igazán… mondhatni még akár azt is, hogy meg is izzasztott az egész. Koncentrálni és logikázni a szavakkal igazán mulatságos volt, főleg azért mert most a játékkedven kívül az is bennem volt, hogy nem engedhetem nyerni (itt sem) őt semmiképpen sem. Újra gyereknek éreztem magamat, egy szerető társaság vett körül, akik rögtön befogadtak, akik együtt sikítottak fel velem amikor… amikor veszítettem. Ugyanis a végén a harcunk kiéleződött és mindenkit kiejtve csak mi ketten maradtunk. Ő viszont lenyomott engem… a győztes szava mellyel az utolsó pontjait szerezte ennyi volt: élvezet. Ezzel már csak az utolsó döfését irányította meg felém ugyanis a kis furfangos minden egyes szavát nekem célozta, vagyis én tudtam, hogy nekem célozza a többiek viszont nem szóval nekik ezek teljesen normális szavak voltak. „Szauna, öltöző, madár les, varázspálca, mágus, masszázs. „ Nekem már annyira viszont nem.

- Nyertem!- emelte fel fejéhez kezeit és ekkor Matt tenyerébe csapott ezzel a mozdulatával.

- A verhetetlen. – pacsizott vele Gemma is majd a győztes mintha körútját járná megjelent előttem is.  Én felálltam vele szembe majd nyújtottam tenyere felé enyémet.

- Nyertél. – ráztam vele kezet és mindez oly „ünnepélyesre” sikeredett, hogy míg a többiek felnevettek addig én csak elveszve zölden csillogó tekintetében próbáltam kitalálni gondolatait.

- Nyertem. – suttogta kacsintva majd nyakamat megfogva magához húzott és megölelt… - az enyém vagy… - suttogta.

- Hova viszel? – kérdeztem és bízva benne attól függetlenül, hogy nem láttam semmit követtem őt. Úgy gondolta, hogy megint eljátssza a te-nem-láthatsz-semmit-így-viszont-én-vagyok-a-főnök szituációt, amit ő élvez, én viszont annyira nem.

- Majd meglátod. – mondta.

- Ugye ez most csak egy vicc akart lenni? – álltam meg és rámutattam ekkor szemkötőkére, ami ugyanis akadályozta látásomat.

- Egy igazán jófajta… - mondta és tenyerembe csókolva indult tovább én meg vele együtt.

Ajtónyílásokat, majd ajtó csapódásokat hallottam, de fogalmam sem volt, hogy hova mehettünk… mióta beültem a kocsijába az óta nem tudok magamról ugyanis már akkor elvette szemem világát.

- Szerinted. – mondtam gunyorosan forgatva szemeimet majd ekkor éreztem, hogy megáll és lehajol elém. – ellopod a cipőimet? – kérdeztem mikor óvatosan megfogta bokámat és arra várt, hogy engedjem, hogy kibújtasson a cipőmből.

- Így sokkalta otthonosabb lesz… - mondta és mindezt oly megbabonázó módon tette, oly különlegesen hogy muszáj volt engedelmeskednem neki. Nem tehettem mást, egyszerűen képtelen lettem volna máshogy cselekedni.

Ahogy magas sarkúm lekerült rólam puhafát éreztem a lábam alatt… megfogta kezemet majd lassan elindult előre velem még mindig vezetve a sötétségben, viszont egyszer megállt és kendőjét akkor leoldotta rólam.

- Az én színházam. – jegyezte meg mögülem, és amit mondott tényleg ott volt előttem. Vagyis mögöttem, körülöttem, mindenhol. Egy kisebb színházszerűségben voltunk talán egy iskola terme lehetett vagy egy kisebb művelődési színház nem tudom… - az első bandámmal itt léptem fel először. – osztotta meg velem ezt és még mindig hátulról hozzám simulva adagolta lassan az információkat. – anya és Gemma ott… - mutatott egy közeli helyre a nézők sorai között. -… szurkoltak nekünk hogy minden rendben menjen. – mondta.

- Ez… csodálatos. – mondtam és szemeimmel alaposan körbepásztáztam a helyet, úgy éreztem minden részletét meg kell ismernem.

- Az. – helyeselt majd ezután maga felé fordított és homlokát enyémnek döntötte miközben orra enyémet cirógatta.

- Hol vagyunk most? Mármint pontosan. – kérdeztem tőle.

- A volt iskolámban… vagyis annak a művésztermében. – felelte és éreztem, hogy közben jobbra, balra lassan elkezd billegni. Táncolni.

- Legálisan vagyunk mi itt? – kérdeztem hisz ekkor eszembe jutott az a tény, hogy ma szombat van.

- Valahogy azok a kulcsok a kezembe kerültek. – jegyezte meg ártatlanul.

- Betörtél a sulidba.. gratulálok. – nevettem fel halkan majd ekkor ő szépen kipörgetett ugyanis előbbi mozdulataiból tényleg tánc lett.

- Ugye enyém lehet ez a tánc? – kérdezte meg mikor karjai körém fonódtak, ahogy közelebb kerültem hozzá.

- Ez lenne a kívánságod? – kérdeztem tőle, ahogy fejét kulcscsontomra helyezve bőre csiklandozta bőrömet nyakamon.

- A kívánságom az lenne, hogy szeress… úgy, mint még soha. – ragadta meg ezzel kezemet és mellkasomra emelte azt majd ujjainkat összefűzve egyszerre húzta végig dekoltázsomon azt.

- Harry Styles… - levegőért kapkodva mondtam ki nevét erős akartam lenni, most különösen mutatva határozottságomat.

- Igen? – kérdezte megigézve.

- Szeretlek… - mondtam ki én is eme 8 betűs szavacskát, és ahogy mindez elhagyta ajkamat éreztem, ahogy bennem különös bombák robbannak testem különböző részein melyek bizsergetésre késztetik porcikáimat.

Szinte hallottam, ahogy mellkasa szíve ütemére egyre nagyobbakat emelkedik, majd ezután már saját mellkasomon érezhettem ezt hisz, ahogy megfordított testünket egymásénak feszítve forrtunk össze egy szenvedélyes csókba. A legszenvedélyesebbikbe.