What Makes You Beautiful (Sebastian Stan)

Sziasztok! Szabadnapot kivéve magamtól úgy döntöttem, hogy ma írni fogok, s írtam is, s ez most mindennél boldogabbá tesz. Rég nem örültem ennyire egyik irományomnak sem, néha konkrétan mikor írtam bekönnyeztem én is, de annyira örülök neki. Eredetileg This is Me címmel készült volna el, de miután egyszer elindult a What Makes You Beautiful átváltottam erre, főleg hogy már mikor az írása tervezésben volt, már akkor megvolt egy másik ötletem, ami később a This Is Me címet fogja viselni. No ennyit a háttérinfóról, remélem tetszeni fog, jó olvasást! Csuda vasárnapot, júliust Mindenkinek! Üdv, Dorka

Szereplők? T/N (Te neved) x Sebastian

Inspiráció? Emlékszem, hogy egyszer olvastam, hogy Ashley Grahamet, aki a képen is szerepel, nem akarták vörös szőnyegre öltöztetni azért, mert ő nem az az "átlagos model testalkat". No ez inspirálta ezt az írást! +  What Makes You Beautiful - One Direction

Szavak száma? 2859

Egyszerű fehérneműmben álltam az egészalakos tükrünk előtt. Hajamból még éppen csepegett a víz a testemre, amit nem fedett semmi sem. Semmi smink, semmi nagyobb ruhaanyag, semmi. Csak én voltam ott, az egész valómban. Megbabonázott a látvány, de nem tudtam eldönteni, hogy ez egy jó érzés volt-e vagy sem. Rossz… mindenképpen rossz… vagyis inkább kellemetlen. Fájó. Szégyenteli. Egyszerűen éreztem torkomban, gyomromban úgy bőröm alatt mindenhol azt a nyomó érzést, mely szépen lassan kezdett felemészteni, tudom, hogy így volt. Szám belsejét haraptam be, csakhogy visszafojtsam azzal is lélegzetvételemet. Ordítani akartam, megmarni hasamat, karomat, azt akartam, hogy eltűnjön minden rólam, s csak a csont maradjon. Komolyan ezt akarhattam? Nem tetszett a látvány. Undorodni kezdtem magamtól, s nem értettem, hogy Ő, hogy nem undorodott tőlem. Tényleg nem értettem.

Hasamon, s combomon mindenhol ott voltak a striák, néhol hófehér tetoválást imitálva, néha pedig vörös csíkokként fedve puha bőrömet. Alsómnak, ahogy melltartómnak is a széle érintkezett a bőrömmel erősen benyomta a ott testemet, képezve így azt az érzést, mintha nem lennének jó rám, mintha a testem az anyagok fogságából akarna szabadulni, s nem a legkellemesebb értelemben. Konkrétan kibuggyant mindenem mindenből, s a látvány a torkomban, mindenhol égető érzést idézett elő.

- Hmmm… micsoda fogadtatás kérem szépen! – hallottam meg a hangját hirtelen hátam mögül az ajtóból, s összerezzentem. Automatikusan, mint a reflektorfénybe került üldözött vad megijedtem, s szinte fénysebességgel nyúltam köpenyemért.

- Szia! – köszöntem megpróbálva az előző gondolataim teljes egészében agyam egy elrejtett szegletébe eldugni. – Milyen volt a fotózás? – kérdeztem tőle, ahogy feléje sétálva éppen bekötöttem köpenyemet, s arcára egy lopott csókot leheltem, majd folytattam utamat… hova is? Nem tudom. Valahogy nem igazán tudtam, hogy mit is akartam csinálni néhány pillanattal ezelőtt, a sötét felhők vészes gondolatai egyszerűen kitöröltek minden lehetséges dolgot a józanész szekciómból.

- Elfelejtettem, hogy megyünk valahova? – dűlt kényelmesen az ajtófélfának, ahogy mellkasán összefonta karjait, miközben végig engem nézett. Éreztem a bőrömön, testem minden egyes porcikáján, s nagyon nehéz volt leplezni, hogy most ez mennyire frusztrál engem. Minden erőmet összeszedve inkább besétáltam a fürdőbe, ahol tudtam éppen megszáradhattak az egyetlen ruhadarabjaim, amiket talán elviselek magamon anélkül, hogy rosszul lennék magamtól… nem mintha azon már nem lennék túl.

- Tudtommal nem. – válaszoltam neki, s jól tudtam követett közös fürdőnkbe, ahova mire belépett a nadrágomat magamra húztam, de felsőmet nem. Leejtve magamról a köpenyt, háttal neki gyorsan a pulóverembe is belebújtam. S azt hiszem ekkor követtem el a legnagyobb hibát, hiszen hátat fordítottam neki, mikor öltözködtem… s ez feltűnt neki.

- Te komolyan… elbújtált előlem öltözködés közben? – hallottam meg kérdését, s én teljes mértékben úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna szavait. Összeszedve a szárítóról a további száraz ruhákat indultam meg ki a szobába, hogy azokat helyükre is pakoljam. – Hmmm? – hümmögött mikor elléptem mellette.

- Nem tudom miről beszélsz. – válaszoltam neki teljesen ártatlan arckifejezéssel, de azért rá ugyan nem nézve. A ruhák hajtogatása minden figyelmemet lekötötte, vagy sem. Akartam, hogy lekösse, de az a pár ruhadarab, ami az ujjaim között megpihenhetett nem mentette meg a helyzetemet.

- Jól vagy, T/N? – hallottam meg következő, sokkal szimplább kérdését, ami konkrétan olyan volt mintha gyomorba vágott volna engem minden erejével.

- Hmmm? – pillantottam mégis feléje értetlenül, de mindössze csak egy pillanatra.

- Konkrétan milliárd fokok vannak, s te… konkrétan tetőtől talpig be vagy bugyolálva a téli ruháidba. – állapította meg miközben ő pedig megszabadulni kezdett a ruháitól.

- Zokni… zokni nincs rajtam. – válaszoltam neki kínos mosollyal, kicsit megemelve lábamat kivillantva pucér bokámat.

- Ez most komoly? – ráncolta homlokát, mire feléje néztem hasonló arckifejezéssel.

- Ejthetnénk a témát, Seb? Köszönöm. – mosolyodtam rá, majd mielőtt megszólalhatott volna én az üres ruháskosárral együtt hagytam el a szobánkat.

Ha feldúlt voltam, akkor a takarítás, a pepecs munka mindig lenyugtatta az idegeimet, s legalább így még valami hasznosat is csináltam, s ez így volt most is. Először használati tárgyakat szelektáltam, majd később a gardróbomra is rátérve a ruháimat is kezdtem átnézegetni, hogy mire van szükségem, s mire nem.

- Te pontosan most mit is csinálsz? – kérdezte Sebastian lehajtva az ölében laptopját, amivel oly kényelmesen ült a franciaágyunk fejtámlájának támaszkodva mindössze egy szürke melegítőnadrágban.

- Erre szükséged van? – mutattam feléje egy pólót, merthogy meglehet az én ruháim közé is kerülhetett az övéből, ez volt az az úgynevezett igen-vagy-igen alapon kölcsönadó ruhabeszerzési taktikám egy példája.

- Megszeretném kérdezni még egyszer… - lábait leengedve az ágy szélén, öléből letéve gépét indult meg felém. - … te pontosan mit is csinálsz? – állt meg előttem szemöldökeit magasra emelve, próbálva megfejteni a rejtvényt, ami előtte volt… vagyis engem.

- Tudod… mondtam, hogy Sasha adományokat gyűjt rászoruló családoknak. Na most én… adományozok! – kacsintottam ránézve, majd a kezemben lévő pólóját az új dobozba vágtam, ami majd következőleg valamilyen igazán rászoruló arcára csalhat igazi, őszinte mosolyt.

- 11 óra van. – állapította meg, s szó mi szó nem értettem ezzel mit akart elérni.

- Nem hiszem, hogy zavartalak volna… - vettem ki egy újabb darabot a szekrényből, s miután megállapítottam, hogy arra sem lesz később szükségem, s még elég jó állapotban van, az eladományozandó dobozba hajítottam könnyedén. - … még te is fent voltál. – folytattam.

- Igen… mert vártam, hogy a barátnőm végre ágyba kerüljön mellém. Téged vártalak. – hangsúlyozta ki az én fontosságomat.

- Jah… bocs. Nem vettem észre. – rántottam meg a vállamat gyengéden, majd folytattam azt, amit eddig is csináltam.

- T/N… - lépett közelebb hozzám, majd én öntudatlanul léptem ekkor közelebb a szekrényhez próbálva elérni egy magasabban lévő ruhadarabot.

- Igen? – kérdeztem.

- … mi történt? – kérdezte úgy, mintha tudná, hogy van ott valami a háttérben, valami kimondatlan.

- Átnéztem a gardróbomat, hogy mire nincs szükségem. Mi történt volna? – fordultam meg, hogy ekkor pontosan vele szembe kerüljek.

- Nem tudom észrevetted-e… de konkrétan kiürítetted a gardróbodat. – világított rá egy olyan tényre, amire azt hitte én magam nem jöttem rá. – Egy kezemen meg tudom számolni hány ruhád maradt a polcokon. – mutatott el a fejem fölött a valósan üres polcokra.

- A többire nincs szükségem. Csak azokra. – ismertem el kezeimet széttárva magam előtt, egyenesen az ő gyönyörűséges szemeibe nézve.

- Bullshit… - tört ki belőle, mire én konkrétan csak pislogni voltam képes.

- Hogy micsoda? – kérdeztem vissza megrökönyödve.

- Ahogy mondom… bullshit. – ismételte meg magát, majd a kezemben lévő ruhadarabot nemes egyszerűséggel kivette kezemből, s visszadobta a polcra.

- Arra pont nincs szükségem. Évek óta nem hordtam. – forgattam a szememet, majd megfordulva nyúltam is volna érte, hogy a dobozba tegyem, csakhogy ő még fordulásom előtt megfogta csuklóimat, s magához rántott.

- Újabb bullshit. Múlthéten volt rajtad… jól emlékszem, mert alig vártam, hogy hazaérjünk Chris vacsorájáról, hogy levehessem rólad. – súgta fülembe, ahogy nyakamba bújtatta arcát gyengéden, én meg konkrétan, mint egy farönk álltam karjai közt. – Szóval elmondod kedves, hogy mi a probléma vagy harapófogóval kell kiszednem belőle? – puszilt nyakamba, majd éppen kicsit eltávolodva tőlem, csakhogy szemembe tudjon nézni ragadta meg ujjaival államat, csakhogy elérje azt, hogy ne tudjak máshova nézni, csakis rá. -Tudod… nekem mindent elmondhatsz. Mindent. – emelte ki utolsó szavát, s szabályszerűen éreztem, ahogy őszinte tekintetével a lelkem mélyéig néz éppen.

- Miért vagy éppen velem? Pont velem. -bukott ki belőlem a kérdés, s konkrétan láthattam a tekintetében, ahogy először nem értette a kérdést, majd utána annak jelentését felfogva mintha egy pofont kapott volna, a lehető legnagyobbat.

- Ez meg… milyen kérdés? – nehezére esett kimondani ezt a mondatát, láttam ahogy arcára szinte ráfagytak a hirtelen jövő kérdések.

- Egy igen egyszerű. – hunytam be szememet, s vettem mély levegőt majd kinyitva újra szemeimet továbbra is keserűen csodálkozó égköveivel találkozhattam.

- Egyáltalán nem egyszerű… mert konkrétan nem értem, hogyan fogalmazhatódott meg benned, nem jut el a tudatomig. – rázta meg a fejét, s bármennyire is meg volt lepődve elengedni tartásából továbbra sem akart.

- Hogy szeretheted ezt? – s konkrétan kitéptem kezeimet az övéiből, csakhogy drámaian hátra tudjak lépni egyet, s széttárhassam előtte kezeimet. – Hogy tudod ezt szeretni? – s ekkor szinte már könnyekkel a szememben ragadtam meg hasamon felgyülemlett zsírpárnákat, amik csodás vagy éppen nem csodás úszógumikként díszítették egész testemet. – No és ezeket? – emeltem oldalra kezemet, ahol a felkaromat paskoltam meg, amiket, habár ugye takartak a pulóver szárai, de mégis látszódtak, hogy nem kisdarabok. – És te jó ég… - hisztérikusan csaptam a combomra, amin a mindenség úgy rezdült meg mintha egy földrengés csapott le volna rá. A lelkem abban a pillanatban adta fel a szolgálatot.

- Befejezted? – kérdezte nagy levegőt véve, s látszott rajta, hogy uralkodnia kell magán, hogy ne… ne robbanjon fel? Nem értettem, ezúttal én nem értettem.

- Nem. – ráztam meg a fejemet.

- Jó… mert szerintem de. – nézett mélyen a szemeimbe, én meg erős, mindent tudó tekintete láttán konkrétan levegőt elfelejtettem venni. – Nem tudom honnan jött ez az abszolút, embertelen hülyeség a kobakodba… de ha szükséged van rá, akkor én tizenötmilliomodik alkalommal is elmondom neked, hogy én mennyire szeretlek úgy ahogy vagy. – mondta ki, s pillantásaim csakis az ajkait követték, amiket olyan szavak hagytak el, amik nem igazán kaptak megértést füleimben.

- Ha már bullshit… - csúszott ki a számon, fejemet hátravetve felkacagásom közepette. - … bárkit, konkrétan bárkit megkaphatnál ezen a világon, s pont én kellek neked? Ez a luftballon testű nőszemély, aki még egy kicseszett neki tetsző ruhát se talál a premieredre, ahova meglepetésként el akart menni veled? – tártam szét újra kezeimet, s konkrétan beleremegtem a szavaimba, miközben szemeim a pislogás nélküliség ideje alatt is könnyezni kezdtek, ezúttal már visszafoghatatlanul.

- Hogy micsoda? – lepődött meg az új információn.

- Igen… - töröltem le remegő kezekkel a könnyeimet szemeimből, mindhiába. - … azt terveztem, hogy végre…először… ott leszek veled a vörösszőnyegen, mert tudom mennyit jelent neked ez a film, s nem csak a háttérből akartalak támogatni. Alison még fel is ajánlotta, hogy felveszi a kapcsolatot néhány divatházzal, hogy öltöztetnének-e engem aznapra… de… - s újra végigpörgött lelki szemeim előtt az a jelenet, amikoris Seb menedzsere felhívott, miközben átküldte a divatházak képviselőitől kapott cukormázas válaszokat, miszerint sajnálatos módon nem tudnak öltöztetni ugyanis… duci vagyok. Nem, így nem írták le, de a bullshit itt is megjelent, a legmagasabb szinten. - … de úgy látszik nem vagyok elég jó… - s ekkor már kontrolálhatatlanul folytak a könnyeim a kipirosodott arcomon, szabályszerűen éreztem ahogy lángra lobban a bőröm. - … s nem tudom felfogni, hogy hogy lehetek neked jó. – s nem tudtam mozdulni, egyszerűen nem. A mellkasom szúrt, a karjaim magam mellé hullottak, s egyszerűen el sem tudtam hinni, hogy ezek a szavak elhagyták végre a számat. Fájóak voltak… nemcsak nekem, de láttam, hogy neki is.

- Oh… T/N… - nyúlt volna karomért, de én valahogy automatikusan elrántottam előle testemet.

Igen… 3 éve volt már, hogy együtt voltunk, s másfél éve már lakásunkon is osztoztunk, de ezalatt az idő alatt még sosem voltunk együtt semmilyen hivatalos eseményen, olyanon, ahol nem csak a barátaink, de a nagyvilág is látta volna, hogy mi együtt voltunk. Nem tagadtunk együttlétünket sosem, egyszerűen csak privát életünket nem dörgöltük senki orra alá. A nyomás nem kicsi, amikor egy szerte a világon ismert színész barátnője leszel, s ezt Sebastian teljes mértékben megértette, sőt ő volt a legnagyobb támogatóm az egész életérzés elfogadásában.

- Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy egy bármelyik sokkal vékonyabb, csinosabb, magabiztosabb leányzó helyett… miért… ezt választod… ezt… - ujjaim szinte megmerevedtek az ideg miatt, s teljes egészében megbénultam ott előtte. Hevesen emelkedett, s esett össze mellkasom, s a helyzetet csak rontotta az a tudat, hogy tisztán láttam arcán, hogy megbántottam őt. Jól leolvasható volt arcáról a fájdalom, amit én okoztam neki, s ez minden gondolatomnál rosszabb volt. Mindegyiknél.

Legszívesebben ott abban a pillanatban a földbe süllyedtem volna, s konkrétan a világ felszínéről talán véglegesen el akartam volna tűnni, s mozdultam is volna, hogy elhagyjam a szobát, amikoris ő megragadva engem minden különösebb nehézség nélkül a szekrény ajtajához nyomott teste egészével, s mielőtt megszólalhattam volna ajkait az enyémekre helyezte, s oly erővel, lélekkel csókolt, mint még talán soha. Az egész testem beleremegett, s mintha az abból elszállott életet, lelket ezzel a csókjával akarta volna visszaadni számomra. Nem tudta a testem felfogni mindezt… őt.

- Seb… - kaptam volna levegőért, mire ő félbeszakított.

- Nem T/N… most én beszélek… csakis én. – jelentette ki, a szavakat ajkaimra suttogva, miközben tekintetét az enyémtől el nem szakította, egy pillanatra sem. – Megértetted? – kérdezte, s végigsimította oldalamat, amit őszintén utálni akartam volna… de nem ment. Volt valamiféle szuperereje érintésének, ami ellen halandó nem tudott küzdeni… így én sem.

- Seb… - kezdtem volna tiltakozni, mindhiába, mert ő igen komoly tekintetével, figyelmet parancsoló ábrázatával nézett rám szüntelen.

- Azt kérdeztem megértetted-e, amit kérdeztem? – tette fel kérdését újra, s bármennyire domináns volt hangja, érintése, ahogy egy hajtincsemet fülem mögé seperte ellent mondott az egésznek. – Komolyan kérdezem, T/N.

Nem tudtam válaszolni. Nem tudtam, hogy akarok-e válaszolni. A gyomromban még mindig ott volt az a szorongó, dühöngő érzés, a szégyenteljesség ami az egész létemet átfűzte hálójával. Nem tudtam mit kellene éreznem.

- Szóval? – várt a válaszomra, azt nem mondanám, hogy türelmesen, de várt.

- Igen. – bólintottam kissé, s lesütöttem a szememet.

- Első dolog… előttem még egyszer ilyen butaságokat ne mondj, sőt… soha ne mondj ilyen butaságokat, még ebben a makacs fejedben se… tudod miért? Azért, mert én így szeretlek. Így… testestől, lelkestől… - mondta végig a szemembe nézve, majd egyszer csak azt vettem észre, hogy kezei pulóverem aljához kúsztak, s úgy kezdi azt leemelni rólam szépen lassan, én meg csak… hagytam neki. Ahogy azt is, hogy miután a pulóveremmel végzett, szépen lassan a nadrágommal is ugyanezt kezdte el véghez vinni csak ekkor már eme cselekvését apró csókjai is követték. - … ugyanis a világon nem tudok nagyobb elismerést, boldogságot magam számára… - ahogy ajkai hasam puha bőréhez értek valahogy erősebben támaszkodtam meg a szekrényben. Ajkai, ujjai mindegyik elsüllyedt a formámban ugyanis volt miben elsüllyedniük, de azok a lopott pillantások, amiket felém vetett egyszerűen mindent elfelejtésre késztettek agyamban. A szemében őszinte szeretet volt, valós vágy. - … minthogy e test előtt hódoljak… - s mikor belső combomba szinte belemélyesztette fogait konkrétan majdnem összeestem. S nem csak a nadrágomat vette le rólam ekkor, hanem úgy mindent, ami alsómat borította. Óvatosan emelkedett fel előttem, ujjait egy pillanatra sem felemelve gömbölyded idomaimról. Minden négyzetcentiméteremet csodálattal simított, mintha nem tudna betelni velem. - … életem további éveiben… - kacsintott egyet, s ezzel a mozdulatával kioldotta a melltartómat is, majd dobta azt arrébb, jó távolra tőlünk. - … persze csak ha te is szeretnéd. – mondta, s ekkor elém tartotta tenyerét, mintha vezetni akarna valahova, de mégis először engedélyt kérve tőlem pillantott rám. Én bólintottam, majd óvatosan, s talán kicsit remegve, ujjaimat az övébe helyeztem.

Néhány lépést tettünk mindössze a dobozok labirintusában amikoris megállva az ágy szélénél elérte, hogy végigfeküdjek a takarómon, mialatt ő is egy szempillantás alatt szabadult meg ruháitól, attól a kevéstől, majd úgy mászott felém uralkodva testem felett.

- Szeretem mikor elfeledkezve magadról úgy mozogsz a lakásban, mintha egy musicalből léptél volna ki, s végigtáncolod az összes helyiséget úgy mozgatva a csípődet, hogy ohh te istenem… - mondta ekkor, s fedetlen, hatalmas fenekem alá simított, s úgy vonta azt magához még közelebb, mintha az élete múlna rajta. - … s amelyik férfi vagy éppen nő nem örülne annak, hogy ilyen melleket csodálhat meg, érinthet meg szemérmetlenül akkor, amikor szeretne… az bizony Isten hazudik… - folytatta szavait végig a szemembe nézve, mely a legintimebb érzést kölcsönözte a test a testnek pillanatnak. - … mert kérlek szépen ezek a kezek… - mindkét keze hullámos hasamon pihent, ahol ujjai striáimat végigkövetve mágikus vonalakat rajzoltak bőrömbe. - … a te csodálásodra teremtődtek. – s ekkor közelebb hajolva végre nem csak kezei, de ajkai is rajtam voltak, az ajkaimon. – Szívem szakad meg ha arra gondolok, hogy mindezt te oly nehezen hiszed el nekem, mert valami idióta divatház vagy bárki azt mondja, hogy nem vagy tökéletes… de az vagy, nekem főképp. – simította meg jobb kezével arcomat, miközben én úgy feküdtem ott alatta, kezei között, mintha világomat nem tudnám, s az igazság az, hogy nem is nagyon tudtam. De Ő ott volt, s ez számított, legalábbis úgy hiszem, s ő is azon volt minden erejével, hogy elhiggyem neki ezt. – El sem tudok csodálatosabb teremtményt a kezeim között tartani… - bújt közelebb, a nyakamba. - … talán egyszer a gyermekeinket. – jegyezte meg. – Akiken… örömmel dolgoznék most… megmutatva mennyire, de mennyire szeretlek téged! – mondta, s konkrétan már minden bajom kezdett ekkor lenni ugyanis ott kezdett bennem lenni az űr, amit neki kellett kitöltenie.

- Szóval hajlandó is vagy tenni valamit akkor? – bukott ki belőlem, mert az öngyűlölet szavaira, hatására lassacskán vággyá alakult, türtőzhetetlen vággyá.

- Igenis asszonyom…

Mindketten levegőért kapkodva feküdtünk hátunkon, bámulva a plafont, engedve, hogy a vékony takaró és a nyitott ablak kettőse elérje, hogy testünk ne gyulladjon fel. Mondjuk lehet, hogy ezzel már elkéstünk s amúgy csak hamuvá porladva imitáltuk a létezést egymás mellett.

- Szóval… tényleg vörös szőnyegeznél velem? – fordult oldalra, megtámasztva karján fejét miközben én még mindig csak éppen lélegezni tudtam. Hallottam ahogy hangjában olyfajta boldogság volt, miket földi szavakkal talán le sem lehet írni.

- Lehet csak egy melegítőnadrágban tudok ott lenni… mit szólsz ahhoz? – fordultam én is oldalra, mintha csak tükörképe lennék.

- Bolond vagy… - rázta meg a fejét. - … de felőlem meztelenül is jöhetnél. – vallotta be.

- Biztos vagy te abban? – nevettem el magamat.

- Igazad van. – vallotta be. – Ez a bombázó csakis az enyém. – s ekkor igazi dimbes-dombos oldalamon szántotta végig lassan hatalmas ujjait. – A ruháról meg majd én gondoskodok… - hajolt közelebb hozzám csókot lehelve számra. – Bízol bennem? – kérdezte őszinte kíváncsisággal.

- Mindennél jobban…