45. rész - Az én titkom

Sziasztok! Nézzétek csak mit hoztam nektek, egy friss részt! Remélem, örültök neki, s jó olvasást kívánok hozzá! Puszillak Titeket, Dorka

- Nézd csak Helga… egyél egy kis finomat. – Harry egy tálcával a kezében fordult be az irodájába, s állt meg a kislány mellett.

- Van tej is? – csillant fel a szeme, de láttam, hogy még fél szemmel így is Sadie-t leste… elkötelezett védelmező volt, kifejezetten aranyos.

- Hát hogy ne lenne tej? – kérdezett vissza Harry szórakozottan majd kicsit lentebb engedte a tálat engedve láttatni így a pohár tejet is.

- Nem is tudom… most éppen dolgozok. – jegyezte meg, s próbált ösztöne ellen küzdeni, de mégiscsak a finomság is vonzotta… mindezt tette 3 évesen. Több mint ennivaló volt.

- Talán egy kis pihenést megérdemelsz… de csak egy picit. Ha leülsz, az öledbe adom a tálcát. Mit szólsz hozzá? – tovább udvarolt neki Harry, s látszott Helga szemében a hezitálás, s hol rám nézett, hol pedig az alvó csöppségre… valójában mintha az engedélyemet kérte volna. Alig láthatóan, aprót bólintottam.

- Okés. – értette meg reagálásomat talán a legokosabb 3 éves, akivel eddig találkoztam, s ügyesen leülve Harry először egy ruha kendőt terített kis combjára majd úgy tette oda a tálcát… most már ehetett úgy, mint a nagylányok, az igazi nagylányok.

- Neked is van, ha kérsz… - jegyezte meg mosolyogva Harry, s az asztal túloldalára sétált lassacskán, közelítve felém. – hmm? – s csak homályosan láttam, hogy nekidűlt az asztalának pontosan megpihenve előttem. – Minden rendben Adora? – érdeklődött jelenlétem felől.

- Öhhmmm… - ráztam meg a fejemet, s próbáltam, ha csak néhány pillanatra is, de megtisztítani az agyamat… a levél teljesen beködösítette mindenemet. A Sadie levele. Az apróság levele, amit Kit-től kapott… és még ki sem nyitottam. – Persze. Csak elvarázsoltak a kicsik… - a legtökéletesebb füllentéssel álltam elő, s képzeletben még meg is veregettem saját magam vállát.

- Nagyon aranyosak. – bólintott, s elkapta kezemet, magához emelte azt. – Ezért is akarok vagy egy tucatot belőlük… - kacsintott, s közelebb jőve hozzám, lehajolva arcomra finom puszit nyomott ajkamra. -… vagy kettő tucatot. – folytatta, s kaptam egy újabb puszit, ezúttal egy igazán zsivány mosoly kíséretében.

- Azt hiszem ebbe nekem is lesz beleszólásom… nem? – érdeklődtem meg tőle csak úgy mellékesen, persze szórakozva.

- Majd meglátjuk… - rántotta meg vállát ártatlanul, mire elég erősen kidülledtek a szemeim.

- Hohohoho… - néztem arcát mozdulatlanul, s ösztönösen kicsit hátrébb löktem magam görgős székével elérve azt, hogy Ő ne tudjon könnyen elérni engem saját pozíciójából, hisz azért mégiscsak meg kell húzni a határokat.

- Na… ne csináld már. – nyújtózkodott felém, de én meg, ha tehettem volna beépültem volna a falba. Aprócska játék, ami csakis a miénk volt. – Naaa… - meg nem mozdult volna úgy nyújtotta a kezét felém én meg csak azért is makacskodtam.

- Hmmmm… nem. – ráztam meg a fejemet, s kipattantam a székből elé állva, nem érintve Őt. – Tudnál vigyázni egy órácskát Sadie-re? Max kettőt… - s óvatosan lépkedtem az ajtó irányába, igen csak picike léptekkel.

- Hmmm? – nem értette, de ezt elsőre nem is vártam el Tőle. A levél… magyarázatot kellett rá találnom, de itt, s most nem foglalkozhattam vele, s valamiért azt sem akartam, hogy Ő tudjon róla, hisz a valóság az volt, hogy még én magam sem tudtam mi az. Először én akartam szembesülni a dolgokkal, s mérlegelve a tartalmat akartam az Ő tudtára is adni. Szerintem ez igen logikus volt.

- Indulás előtt etettem, s tisztába is tettem. Visszaérek mire szüksége is lesz bármire. Itt hagyhatom őt egy picit neked? – kérdeztem megállva egy pillanatra.

- Nem értelek… hova mész most? Összezavarodtam. – rázta meg a fejét, majd elkapva ujjaim hegyét, s fordulva egy kicsit az asztal mentén magához rántott engem, egyenesen lábai közé.

- El kell intéznem néhány dolgot. – vigyorogtam rá, s ezalatt észrevettem, hogy már most megőrjítette az, hogy nem tudja, miről van szó… óóóó ha tudná. Na, nem. Mindent megosztunk egymással ez tény… de ez most valami más. Ebből maradjon ki… egyelőre.

- No és mi az a néhány dolog? Mesélj csak asszony!- s kezeimről egészen fenekemre csúszott a keze, még lenge, bő anyagon keresztül is jól tudta mit hol talál.

- Öhhhmmm… - játszadoztam el vele, s közelebb hajoltam hozzá, mintha érintésének hatására megadtam volna magam… vagyis legalább kezdtem volna megadni magam. – Nem mondom el. – suttogtam a fülébe, s örültem, hogy Ő maga a nem-ismerem történetet egy vidám szálon fűzte tovább kreálva magának egy saját igazságot. Ebbe a valóságába csatlakoztam inkább én is, hisz így sokkalta könnyebb volt az egész, s elkerülhettem azt, hogy gyanakodni kezd.

- Márpedig de… elmondod. – s úgy ragadtak meg ujjai, mintha bármelyik pillanatban kész lett volna… gyerekek is vannak, inkább nem is gondolok erre.

- Nem. – farkasszemet nézve ejtettem ki ezt az apró szót, igen nagyon határozottan. – Most pedig engedelmeddel… vagy éppen a nélkül, indulnék. – nyúltam kezeiért, mik rajtam pihentek, s ügyesen fejtettem le őket magamról.

- Gyanús vagy te nekem… - billegette előttem hatalmas mutatóujját szórakozottan.

- Ugyan kérlek. – legyintettem bájosan feléje, majd kacsintva egyet megfordultam, s Sadie felé léptem akit lecsekkoltam, hogy megvan-e még és hogy minden rendben-e vele, majd Helga elé leguggoltam. – Harry bácsi egy kicsikét szórakozott… megígéred te nekem, hogy vigyázol az én kincsemre? Tudod, a lányok tartsanak össze. – kérdeztem tőle aranyosan.

- Persze… - bazsalygott, mint a bazsarózsa.

- Köszönöm. – pusziltam meg homlokát, ahogy felálltam.

- Szórakozott? – karba tett kézzel állt az asztala mellett Őnagysága, s úgy méregette távolodó alakomat.

- Másfél óra… max. – mutattam csuklómra, amin persze óra nem volt. – Viszlát Harry. – integettem neki, s vissza se pillantva indultam meg kifele, mert ha visszalestem volna, meggondoltam volna magamat, s nem hagyom őket itt egyedül… pedig távozásom elkerülhetetlenné vált.

Kisietve az üzletből egy éppen majdnem távozó taxit sikerült elkapnom, s szinte művészi mozdulatokkal, de sikerült becsusszannom a hátsó ülésre… ha a sofőr akarta ezt, ha nem… én mégis megtettem.

- A Health Life Centrumhoz legyen szíves. – adtam meg a címet, s jómagam is igen meglepődtem rajta. Egy pillanatot sem gondolkoztam rajta úgy hagyta el a számat ez a dolog… miközben valahogy ösztönösen már csak a táskámon keresztül is szorítottam a bontatlan borítékot. Magyarázatot akartam… talán bontás nélkül… talán azonnal.

- Igenis kisasszony. – bólintott a visszapillantó tükörből felém a sofőr, s máris fordult vissza a forgalomba szállítva engem oda ahova menni akartam.

De az igazság az, hogy nem tudom mi ütött belém. Akartam én odamenni? Ha igen… miért is? Kibonthattam volna simán ezt a borítékot, s megtudhattam volna olvasva a tartalmát, de nem… én megfogva magamat elindultam magához a feladóhoz. Ösztönös tett volt, s minél tovább gondolkoztam rajta annál természetesebb is. Jó ez nekem egyáltalán? Elment az eszem vagy mi? De minden kérdésemre egy egységes magyarázat volt mi azonnal felbukkant a fejemben válaszként: a kislányom. Róla volt szó, s bármi is legyen ebben a levélben jogom van tudni… érthető, hogy anyatigrisként védem őt. Mindentől… s mindenkitől.

- Adora… - már lent a recepciós is igen meglepődve fogadott engem, főleg hogy meglehetősen céltudatosan indultam meg a lift felé, szinte senkit, s semmit nem véve észre körülöttem. Ahogy telt az idő a taxiban, valamiért egyre idegesebb lettem… megmagyarázhatatlan módon nőtt bennem a pumpa, de tudtam, hogy itt kell lennem, s beszélnem kell vele.

A nem egy emeletet alig bírtam felfele kivárni, a korlátom ujjaimmal, a padlón lábammal doboltam. Hogy is gondolta ezt, hogy a kislányomnak küld levelet? De én éppen miért is haragszok rá? Dühöm felé új keletű volt, de mégsem tűnt logikátlannak… legalábbis számomra. Vagy mégis az volt?

- Adora? – Kate, Kit titkárnője, asszisztense majdhogynem kiesett a székéből mikor meglátott engem kiviharzani a liftből meg sem állva, főnöke ajtaját megcélozva. – Te… mit keresel itt? – nehezére esett megkérdeznie, de mégis muszáj volt. Régen nem láttam… de gyanítom mindenről tudott… legalábbis innen-onnan bizonyára összeszedte az információkat.

- A főnöködet… - s mielőtt bármit is mondhatott volna máris nyitottam befele annak irodájába, s úgy tűnt, hogy belépőm igenis hatásos volt, hisz az ablak felé néző telefonáló Kit azon nyomban felém nézett.

- Majd visszahívlak később. – s ebben a pillanatban ki is nyomta a telefonját mindenféle magyarázat nélkül. – Adora. – köszöntött, de látszott rajta, hogy meg volt lepődve… most komoly? – Minek köszönhetem a… - próbált volna kedves, s rendes lenni, mit oly nagyon megszokhattam mellette, leküzdve mindenféle ellenszenvét velem szemben, de én igen erősen félbeszakítottam.

- Ez meg mi? – az asztalra dobtam elé a levelet egyenesen a táskámból. Mindketten azt néztük… majd utána egy kis idő elteltével egymásra is pillantottunk. Édes istenem.

- Még ki sem bontottad. – állapította meg az egyértelműt, s elmosolyodott. Olyan nyugodt volt… olyan hihetetlen.

- Valóban… mert nem is akarom. Egy dolog a múltunk, amiért tudom, hogy nem fogsz nekem megbocsátani, de nem is kérem… de a kicsimet nem kell ebbe belekeverni… márpedig az ő neve áll a borítékon. Édesanyád egyértelművé tette, hogy fel ne merjelek keresni… s talán ismeretségünk ideje alatt először cselekedtem úgy, ahogyan kérte… mostanáig. – életem gyöngyszeméről volt szó, azt hiszem érthető, hogy kiakadtam.

- Mégis miről beszélsz? – nem értette miről beszélek… mily meglepő. Vagy mégsem?

- Mindegy… - ráztam meg a fejemet, inkább ebbe bele sem menve.

- Nem mindegy… mit csinált az anyám… már megint. – őszintén hitetlenkedve kérdezte ezt, szóval nem tudott az egészről… nem lepődtem meg.

- Kit… nem ezért jöttem. – ráztam meg a fejemet, nem akartam most ebbe belemenni. – Csak ezt a levelet hoztam vissza… igazából már nem is akarom tudni, hogy mi áll benne… mert nem szükséges. Felbontás nélkül vissza a feladóhoz. – valójában így gondoltam, hogy nem szükséges a tartalmának a megismerése… de ha otthon pedig bárki is megtalálta volna rajtam kívül, az nem hozott volna semmi jót. A még nagyobb rossz elkerülése érdekében jöttem hát ide.

- Nem te vitetted el a cuccaidat… - állapította meg… magában úgy látszik pakolgatta össze csendben a kirakó darabkáit.

- Kit… ez lényegtelen. Én csak ennyit szerettem volna… most pedig megyek is, hisz Sadie-nek lassan szüksége lesz rám. – mondtam, s meg is indultam volna az ajtaja felé, de óvatosan megfogta kezemet, s bármennyire is automatikusan jött volna az, hogy elrántom tőle azt, nem tudtam… egyszerűen nem ment. Lefagytam.

- Kérlek… nyisd ki a borítékot… és persze mondd el, hogy mit művelt az a nőszemély, hogy megpróbálhassam egyensúlyozni gonoszságát. – nem hittem a saját füleimnek… komolyan. Ezek a mondatok hogyan is hagyhatták el a száját? Megbántottam őt… egy hónapja láttam utoljára, elválásunk igen csúnya volt, s most pedig mintha mi sem történt volna kedves velem. Ez nem lehetséges.

- Erre nincs szükség Kit… - ráztam meg a fejemet, s nem néztem feléje.

- De… van. – s elém helyezte a borítékot, majd tartotta ott addig, míg én hajlandó nem voltam elvenni… ami persze beletelt néhány percbe… néhány csendes, fájdalmas, idegőrlő, kellemetlen percbe. A gyomrom egy gombóc volt. Egy icikepicike gombóc.

- Jó… - adtam be a derekamat, s kiszabadítva tőle a kezemet elindulva irodájának egyik, hozzá képest teljesen ellentétes irányába kezdtem bontogatni a borítékot, s olvasni a levelet… s bár ne tettem volna. -… erről szó sem lehet. – szövege nem igazán volt hosszú, de letaglózásomon átküzdve magamat sikerült végigolvasnom. – Neked elment az eszed. – ráztam a fejemet, most már igenis vele szembe fordulva. Azt hiszem az elmúlt pillanatokban készült a reakciómra, mert nagyon nem volt meglepődve. – Nem… erről szó sem lehet. Csináld vissza. Szüntesd meg… azonnal. – mondtam neki, s feléje nyújtottam a levelet mindenestől együtt, s úgy néztem vele ezúttal igen bátor farkasszemet.

S hogy miről is volt szó? Igen egyszerű. Kit Sadie számára nyitott egy bankszámlát, melyre úgy gondolta, hogy minden hónapban utal egy bizonyos összeget, míg csaknem elég nagy lesz ahhoz, hogy ő maga is megkeresse magának azt. Ajándék? Segítség? Fogalmam sincs.

- Ez mégis hogy juthatott eszedbe? – kérdeztem tőle, s most már tényleg dühös voltam… nagyon. Mi ez rám, s ránk nézve? Valamiféle segély? Édes istenem. – Nem is akarom tudni… jézusom. – forgattam a szememet, s indultam volna meg kifele, de az ajtóig nem jutottam, valahogy ez az egész még itt nem zárult le. – Ezt te most komolyan gondoltad? – szegeztem neki a kérdést.

- A legnagyobb komolysággal… - bólintott higgadtan. – Én magam is vártam a hercegnő érkezését… s habár nem sokat kaphattam belőle, mégis szeretem őt… s szeretném őt támogatni így vagy úgy. – próbált magyarázkodni, de valahogy agyamig nem teljesen jutott el az információ. Túl ködös, zavaros volt már ott fent.

- Szó sem lehet… nem fogadunk el semmiféle segélyt, s piti pénzt. – ráztam meg a fejemet, majd túrtam bele hajamba, s tettem kezemet csípőmre.

- Adora… félreérted ezt az egészet. – megpróbálkozott a mentegetőzéssel, de hiába.

- Na, ne viccelj már… - nevettem fel kínosan. -… ezt nem gondolhatod komolyan. Egyszerűen nem. – tiltakoztam kitartóan.

- Miért nem? Megtehetem. Bőven van miből… ez nekem semmi… és csak segíteni szeretnék. – közeledett felém megtartva elképzelését.

- Hát hogyne… otthagytalak téged, lefújtuk az esküvőt, de a pénzed egy része még mindig hozzám folyik be… na, ezt magyarázd meg az édesanyádnak. Nem, nem, nem… én ebből nem kérek. – oly heves volt a tiltakozásom, hogy részeim majdnem lehullottak rólam.

- Anyám erről semmit nem tud… s nem is fog. – bizonyosított erről, de nem hittem neki.

- Kit te nem érted… - simítottam el hajamat. -… ez nem normális. Én vagyok a rossz… te a jó. Ez a két kör, két külön utat jár… maradjon így, okés? Mindenkinek könnyebb lesz. Nem mondom, hogy egyszerű… de felnőttek vagyunk, megküzdünk vele. – s már a kilincsért is nyúltam volna, s meg is tettem, de ő maga is arra helyezte ujjait… vagyis pontosabban az enyémekre tette azt.

- Életem legnehezebb hónapja volt ez az utóbbi… de míg távol voltam rájöttem valamire. Nem akarlak titeket elveszíteni, hisz színt hoztatok a mindennapjaimba… így vagy úgy, részese akarok lenni az életeteknek. – folytatta mondanivalóját ekkor már igen közel hozzám. Nagyon közel. Néhány pillanatra elfelejtettem levegőt venni, s talán a véráramlásom is megállt ereimben. – Lehet, hogy én vagyok maga a két lábon járó közhely… de akkor is így gondolom. – minél több szót mondott ki, valahogy annál jobban taposott a lelkembe. Szúrni kezdett… olyan nagyon fájni.

- Kit… ez nem helyes… - ráztam meg a fejemet, majd kinyitottam azt a kicseszett ajtót, s mozdulni akartam rajta kifele, ha elsődlegesen engedte volna. -… ez nem helyes… - ismételtem meg magamat, majd mégis kifordultam előle, s ahogy jöttem úgy távoztam… mint egy vihar… a károkkal nem is foglalkozva.

- Shhh… sssshhhh. Kicsi lány… hát beléd meg mi ütött? – kérdeztem a hercegnőt, aki úgy ordított este az ölembe, mint a fába szorult féreg. – Mit szólnál, ha meglátogatnánk a fenti szomszédokat, míg nem jön haza apa? – beszélgettem vele, s amint megindultam az ajtó felé még jobban rákezdett. – Okés… akkor nem megyünk sehova… - állapítottam meg magamnak. -… de végülis, ha így folytatod, gyanítom ők fognak lejönni, s kérdezik meg majd, hogy bánt-e téged az édesanyád. Bántalak én téged kisasszony? Bántalak? – szemeztem vele, s csücsörítettem hátha valami érdekes fej lesz számára annyira új, hogy lefoglalja… de nem.

- Beengedtem magam, ha nem baj… - szólalt meg teljesen váratlanul Roy, aki egy hatalmas dobozzal a kezében jelent meg.

- Ugyan. – mosolyodtam el, s adtam egy puszit arcára annak ellenére is, hogy ezt a máshoz való közelséget a kisasszony nem értékelte.

- Úgy látom, műsor van. – jegyezte meg mosolyogva, s megsimította Sadie pocakját.

- Fájlalhatja a pociját… azt mondta az orvos, hogy ez a természetes reakciójuk rá. – mondtam, majd óvatosan a vállamra fektettem őt, egyenesen a büfis ruhapelenkájára… ez egészen tetszett neki. – No és nálad mi ez? – méregettem a dobozt a kezében miközben Sadie hátát simogattam a könnyítése érdekében.

- Videó játékok… - forgatta a szemét. – Nem tudom, hogy miért és hogyan gondolták ezt, de egy új helyen, amit újítunk fel a raktárban ezt találták, s rám sózták… szerinted? Mit kezdenék én vele? – lepődött meg.

- No és Joan? – kérdeztem rá szórakozva.

- Aha… persze… nem. Jobb, ha nem is tud róla, mert még a végén ráfügg. – forgatta a szemeit. – Van benne konzol meg minden, szóval hátha Harry majd egyszer értékelni fogja… - ajánlotta fel, s nem mintha adhattam volna számára nemleges választ.

- Hát azt kétlem… - nevettem fel. -… a TV nézés sem igazán az ő műfaja. Egész nap az üzletben van, s ha hazajön, még akkor is lelkesen besegít nekem itt-ott… kétlem, hogy ezzel még foglalkozna. – rántottam meg a vállamat.

- No, majd akkor lehet, te fanyalodsz rá két etetés között… sosem lehet tudni. Nem akarom kidobni, de fent sem akarom rejtegetni, mert ha Joan megtalálja… elvesztem, tudod. – ebben igazat kellett neki adnom. Jót mosolyogtam rajtuk.

- Két etetés között, a lakás takarítása mellett, mosás, vasalás között miközben arra sincs mindig időm, hogy normálisan lefürödjek… valószínű, hogy videojátékozni fogok. – több mint mókás volt.

- Hát ezt mondom én is. – játszotta velem a totál valószínű lehetőséget. Se.

- Tedd le a kanapéra, majd elpakolom, ha a kisasszonyt letehetem… - egyeztem bele, hisz mást nagyon nem tudtam volna.

- Imádlak. – csillant fel a szeme, s azonnal meg is szabadult a doboztól. – Na de… mi is volt ez a dolog, amiről beszélni akartál velem? – kérdezett rá, hisz való igaz volt, hogy mi már telefonon beszéltünk a mai nap. – Egészen idegesnek tűntél délután… - ooo ha az idegesség körülírhatta volna legalább félig azt, amit éreztem, máris boldogabb ember lettem volna.

- Édes istenem… ez kész káosz. – forgattam a szememet, s kezdtem is volna bele, de ekkor láttam, hogy Harry érkezik megfele. – Majd elmesélem… de nem most. – tettem hozzá halkan még, hogy Ő észre ne vegye.

- Szép jó estét! – köszönt ránk a hazaérkező úriember.

- Ilyen hamar? – mosolyodtam rá, s fogadtam csókját, mit nekem adott.

- Lidia vállalta a zárást, cserébe mert ott lehetett ma velünk Helga. – karolta át derekamat, s üdvözölni akarta Sadie-t is, de rá kellett jönnie arra, hogy ez most annyira nem alkalmas.

- Ohhh… értem. Aranyos kiscsaj… - elevenítettem fel a nem is olyan régi emlékeket. -… a sütőben a vacsi, ha gondolod, Roy maradj nyugodtan… bőven jut neked is, meg vihetsz Joan-nek is. – tudtam, hogy ő csak később ér haza ezért is ajánlottam fel ezt az opciót.

- Csak ezt akartam lehozni neked, megyek is… még rengeteg munkám van. – simította meg a hátamat búcsúzásképpen.

- Mit hoztál Roy? – kíváncsiskodott Harry, s mind a ketten a kanapéra néztünk ahol a dobozban millió meg egy videojáték tornyosult. – Ohh… már értem.

- Majd még beszélünk akkor… nyugodjatok, meg ki tudom engedni magam, ne is foglalkozzatok velem. – kezdett el beszélni félig már magához, majd indult meg kifele, s távozott közülünk miközben Harry leülve a kanapé háttámlájára nyúlt egy-két játékért.

- Joan elől rejtegeti ugye? – kérdezett rá felnevetve.

- Bingó. – kacsintottam rá, s éreztem, hogy a kisasszony kellemesen nagyot büfögött a vállamra, s ezután máris halkabb lett… elhallgatni nem hallgatott el, de sírása már nem volt oly keserves.

- Lehet, összeszerelem… - vetette fel mire csak úgy pislogtam rá. – No, mi az?

- Semmi… semmi… - ráztam a fejemet. – Csak nem gondoltam volna, hogy ilyesmi érdekelhet téged… - vallottam be.

- Tele vagyok meglepetésekkel… nemde? – kacsintott, majd Sadie után nyúlt. – Azt hiszem, jól jöhet most számodra egy zuhany… kicsit büfis lett mindened. – mondta kicsit sem undorodva, inkább jól szórakozva.

- Miss Gusztustalan szolgálatára… - pukedliztem előtte, s inkább nyakamhoz sem értem kezemmel, habár már a nélkül is jól éreztem, hogy az a büfi a hátamon csorog le.

- Kedvenc anyuka alakításom ez. – puszilta meg arcomat, majd engedett utamra.

- Hihetetlen vagy. – frissen száradt ingjébe bújtam miután lefürödtem, s úgy sétáltam feléje a nappaliban.

A kanapén nyúlt el kissé, s miközben kezében a játékkonzol ott volt mellkasán ott pihent Sadie… elaludt.

- Meg akartalak várni a vacsorával… így hát másnak adtam a figyelmemet, s nézd csak… a kisasszony is elcsendesedett. – jegyezte meg büszkén.

- Csoda vagy. – simítottam meg a fejét.

- Te is asszony, ha már itt járunk… rákaptál a ruháimra. – jegyezte meg csak úgy mellékesen.

- Szeretem, hogy Te illatodat őrzi…- húztam meg egy kicsit a nyakát, hogy igazán az anyagba szagolhassak, így meg talán picit kibukkant a fenekem a hátuljánál.

- Én meg szeretem rajtad látni… - csípett a fenekembe, mire elugrottam mellőle… amúgy is a konyhába indultam.

- Helyes. – jelentettem ki büszkén, majd kihasználva a csendet libbentem el a konyhába kiszedve mindkettőnknek a vacsorát, hisz jómagam már farkaséhes voltam, délután óta se kedvem, se időm, de még energiám sem volt, hogy valamit egyek. – Itt is lennék. – telepedtem le mellé a kis asztalkámmal, majd felvéve egy adag tésztát a villámra szájához emeltem azt. – Ne szokj hozzá ehhez… de most megérdemled. – vallottam be az etetéssel kapcsolatos véleményemet.

- Aranyéletem van ilyen csajok mellett… - hitetlenkedett, s elfogadta a falatot majd mosolyogva ízlelte, s próbálta kitalálni, hogy mi is lehet ez.

- Egy új olasz recept, amit már rég ki akartam próbálni. – válaszoltam fel nem tett kérdésére.

- Isteni. – kacsintott, s figyelte, hogy én nekem is mennyire tetszik az íz világa az alkotásomnak.

- Ha lehetne, életem végéig csak tésztát ennék… - ismertem el, s jött neki a következő falatja… egy oda, egy ide.

- Meghiszem azt… - bólogatott, s megnyalta a szája szélét mi kicsit szószos lett. – Képzeld… valami nagyon szuper van készülőben, az üzletben. Délután mikor benéztetek el akartam mondani, de te leléptél… utána meg mikor visszajöttél is csak míg felvetted Sadie-t. – nem kellett volna erre emlékeztetnie… de mégis megtette. Habár még mindig nem sejtett semmit, s ez így volt jó. Az én titkom.

- No… miről van szó? – kérdeztem.

- Titok. – vágott vissza azonnal saját szavaimmal.

- Ez több mint gonoszság… tudod-e? – kérdeztem rá. – Direkt elhúztad az orrom előtt a mézes madzagot, s most szívózol velem. Enyém lesz az összes tészta, ha incselkedni próbálsz. – fenyegettem meg bekapva a villát.

- Szembeszállni veled nem érdemes. – hunyorgott mosolyogva. – Szóval…

- Szóval? – kérdeztem, s egy adag ételt irányítottam feléje, de nem vittem teljesen el hozzá, hisz megvártam, míg valami információt is ad számomra.

- Egy amerikai énekesnő csapata szeretné kibérelni a helyet egy fantalálkozó idejére majd augusztusban… olvastak a helyről, s nagyon megtetszett nekik.- magyarázta.

- No és kiről van szó? – imádtam az ilyen bennfentes dolgokat, mindigis kíváncsi természet voltam.

- Ez bizalmas információ, nem tudom, hogy megoszthatom-e magával… - rebegtette szempilláit előttem.

- Majd ugyanezt fogom mondani a mennyei vacsorámmal kapcsolatban is… no meg az ágyammal is. – grimaszoltam neki a lehető leghatásosabban.

- Demi Lovato… Demi Lovato jön a városba…

A másnapom konkrétan arról szólt, mint a többi. Itthon voltam Sadie-vel, s így foglaltam el magam, még igazából a jövőbeli könyvem ötlete is ott úszkált a fejemben. Ámde ez a nap különleges volt… hisz Sadie hangján kívül még Demi Lovato dalai is színezték a csendet. Amint elment Harry itthonról, azonnal indítottam a leányzó zenei anyagát, s mint valami idióta táncoltam körbe a lakást. Egyszerűen megbabonázott a zenéje, s nem tudtam leállni vele. Sajnálom… nem sajnálom.

Azt hiszem mindez Sadie-nek is nagyon bejött, hisz a mai napon több, mint tüneményes volt. A tökéletes kisbaba volt… nem mintha amúgy nem az lett volna, de most különösen.

Este mondhatni Harry-t már egy teljes koreográfiával vártam Demi klipjeiből, sőt azt is kitaláltam, hogy Camp Rock-ot fog majd velem nézni esti filmként, ha akarja, ha nem. A szó szerinti meséket már kibírta… ez sem fog nehézséget okozni számára, hisz szeret, nemde?

Csakhogy úgy volt, hogy 7-re már ma itthon lesz, hisz ismételten el tud jönni hamarabb… de az óra már majdnem 9-et mutatott, de Ő még sehol sem volt, s hiába hívtam Őt nem volt elérhető. Hívtam az üzletet is, de ők pedig azt mondták, hogy már elindult hazafele. Izgulni kezdtem… egyre jobban, s jobban. Féltem.

Fél 10 fele volt az, hogy éppen tisztába tettem újfent Sadie-t amikor is nyílt a bejárati ajtó, s lépett be azon Harry… na de még hogy. Te jó szagú Úr, Isten!

- Jézusom… veled meg mi történt? – Sadie szerencsére hagyhattam a kiságyába, s úgy siethettem Harry-hez, aki nem kicsit volt átrendezve.

Véres volt a pólója, a kezei még talán most is remegtek, s az arca… legalább három színben pompázott.

- Hahó… megállnál, ha megkérhetném. – álltam be elé, s nem engedtem tovább. Próbáltam megérinteni, de érthető módon elfordította arcát. Csúnya sebei voltak már most. – Mi történt Harry? – kérdeztem aggódva, s rendesen én magam is remegtem már, nem csak Ő. Rossz így volt már csak ránézni is.

Nem szólt semmit, egy árva szó sem hagyta el a száját, a helyett óvatosan szétengedve öklét adott át nekem egy összegyűrt, piszkos, immáron véres papírt. A borítékot. Sadie levelét Kit-től.

- Jézus… - kaptam a számhoz, s kikerülve engem indult meg a konyhába… mintha egy pillanatra láthatatlanná váltam volna.

- Pontosan mikor is szerettél volna erről szólni? – kérdezett rá úgy félvállról miközben kibújva a pólójából a földre dobta azt. – Azt hittem, hogy együtt vagyunk ebben az egészben… - nézett rám meglehetősen dühösen (?).

- Harry… - kezdtem bele, de nem engedte, hogy befejezzem.

- El sem hiszem, hogy van ekkora pofája annak az embernek… elképesztő. – rázta a fejét, s víz alá tette öklét mi rendesen sebes volt. – Azt hiszi, hogy én nem tudok gondoskodni a családomról? Mi ő? Egy Isten? Igen van pénze… sok… de nekünk is jól megy… hülye pöcs. – úgy beszélt, ahogy még nem igen hallottam. Dühös volt… nagyon.

- Ha így folytatod… felébreszted Sadie-t… azt ne tedd. – a kicsit féltettem, én magamat annyira nem.

- A kanapén alszok ma. – jelentette ki, s felkapva a felsőjét indult meg a fürdőből.

- Te most rám vagy mérges? – ragadtam meg a karját mikor előttem akart elviharzani.

- Kibaszottul nem tudom… 

44. rész - Kezdetnek nem is olyan rossz...

Sziasztok! Mivel volt időm, ihletem, s energiám még egy részt hoztam így nektek a hétvégén. Remélem, nem bánjátok, s szívesen olvassátok majd! Jó szórakozást! Puszilok Mindenkit, Dorka

Magamtól keltem fel. Nem ébresztett sírás, nem amiatt ébredtem fel, mert valami természetellenes pózban aludtam el, s most fáj a nyakam, s vele együtt minden testrészem… nem. Csodával határosan testem belső órája csörgött, hogy elég volt már az alvásból, hisz kialudtam magam… s tényleg, valami ehhez hasonló dolgot tapasztaltam, amikor nagyot nyújtózva mozgolódtam a kellemesen felmelegített takarómban… s ha elképzelésem igaz lett volna, akkor pedig Harry-t kellett volna érintenem ekkor, de Ő sehol nem volt, legalábbis nem mellettem az ágyban. Ráérősen keltem ki az ágyból, s tekertem magam köré még jobban a takarót, majd sétáltam a szekrény felé, ami ezúttal már inkább csak az Ő ruháit rejtette. Kiválasztva egy ingét ejtettem le takarómat, s bújtam bele a kockás anyagba. Mélyet szippantottam az illatából… mindene átvette vonzó, férfias illatát… ahogy kezdte lassan a lakás is. Mindenhol ott volt bármerre néztem… s tudtam, ha ki sem nyitnám szememet többé is érezném, hogy bennem is ott van. Örökké.

Halkan lépkedtem kifelé a szobából, s ahogyan óvatosan megnyitottam a szobánk ajtaját kellemes illatok támadták meg az orromat… micsoda édes támadás. Szinte csukott szemekkel lépkedtem a konyha felé, mert tudtam, hogy Ő ott lesz.

- Remélem nem baj, ha kölcsönkértem ezt az ingedet… - dőltem féloldalasan a hűtőnek, s úgy csodáltam, ahogy totálisan beleadva szívét-lelkét sertepertél a konyhában.

- Micsoda meglepetés. – köszöntött elmosolyodva, s útjába az én állomásomat is beiktatta, s lopott egy gyors csókot tőlem.

- Jó reggelt. – hunytam le szememet próbálva feldolgozni Őt, s örültem, hogy támaszkodtam hisz csupán ennyivel levett volna a lábamról… szó szerint.

- Jót aludtál? – kérdezte kíváncsian, s kezébe kapva a tálat felém figyelve keverte a benne lévő gyanítom valami jövőbeli finomságot.

- Az nem kifejezés… - s nem tudtam arcomról letörölni a mosolyt. Olyan természetfelettien békés volt a lelkem. - … több mint csodálatos volt. – ismertem el, s egyet léptem feléje, mert a távollét igenis fizikai fájdalommal járt, ami azt illeti. – Köszönöm. – vallottam színt előtte, s ösztönösen nyúltam bele a tálba hisz kíváncsi voltam, hogy vajon mi készül kezei között. – Hmmm. Ez isteni. – nyaltam le az ujjamat észre sem véve, hogy közben csakis szemeit figyeltem, még pislogni is elfelejtettem… de ami azt illeti Ő is.

- Ühüm. – nagyot nyelve bólintott egy egészen bátortalant. A világ legszélesebb mosolyára húzódtak ajkaim. Ha nem lett volna közöttünk az a tál minden bizonnyal saját testem éreztem volna testének harcát.

- Mire készülsz? – érdeklődtem incselkedve, s talán kérdésemnek egynél több jelentése volt… hogy Ő mire válaszol, az már csak rajta múlott. Én teljes mértékben ártatlan voltam s emellett bármikor tanúskodnék.

- Megreggeliztetnélek… - tette le a tálat, s megragadva a kezemet a kétlépésnyire lévő bárszékhez pördített, majd egy apró mozdulattal megragadta derekamat, s felpakolt oda. Nekem szinte mozdulnom sem kellett. -… ha engednéd. – tette hozzá, s mutatóujjával járva egy kört nyakamat ízlelgette, majd ajkaival szinte ajkaimon állt meg.

- Hát hogyne engedném… - mondhatni ajkaiba nyögtem a szavaimat, s átnyúlva karjai alatt húztam Őt közelebb magamhoz.

- Valódi étellel… - mondta, s én, mint egy baba ültem előtte… hagyva hogy akár engem reggelizzen meg Ő maga.

- Valódi étellel. – ismételtem el totálisan elvarázsolva, agyamban még ott volt a köd, mi teljesen vakított.

- Csináltam neked reggelit… - támaszkodott meg a pulton fél kézzel, de én megragadva kezét inkább magamra tapasztottam azt. Akartam a tegnap estét… újra, s újra.

- Én is elő tudok állni valami… reggelivel. – szándékosan volt szavaim között a szünet. Farkasszemet nézve vele ejtettem ki az utolsó szót. Mellette olyan önmagam jelentkezik, aki eddig talán valami barlangban élt… tetszett ez a szabadság.

- Megetettem Sadie-t, átöltöztettem… vele minden rendben lesz, békés napja lesz, úgy tűnik… reggelit is csináltam neked, s most az ebédet készítem, hisz jönnek át a többiek délben… ha már este utaznak el a szüleid. – ismertette velem sürgés-forgásának okát, de az információk nem teljesen úgy jutottak el hozzám, ahogy azt Ő gondolta… sokkalta inkább tompítva úsztak az agyacskámba befele.

- Figyelmes vagy. – vigyorogtam Rá.

- Te meg éhes… - hátamon lévő kezét hasamra húzta bőrömhöz simítva rám bő ingjét, éppen mikor hatalmasat korgott a gyomrom.

- Attól függ mi a reggeli… vagy ki. – csúszott ki a számon, de első alkalom volt talán, hogy nem vörösödtem el, s nem hunytam le a szememet csakis Őt néztem.

- Enni fogsz, én meg főzök. – jelentette ki nemleges választ nemigen elfogadó hangnemben, s úgy lépett távolabb tőlem úgy, hogy szinte csak szelleme után kaphattam a levegőbe. Hatalmasat csillant ekkor a szeme… persze, hogy élvezte a játékát, de nem tudom mennyire volt azzal tisztában, hogy a játékokban én magam is elég jó vagyok… vagy legalábbis az Ő kedvéért ki tudom tanulni a csínját-bínját a mesterségnek.

- De felőlem duzzoghatsz is ott… - rántotta meg a vállát, majd túrt bele hajába, ahogy felkacagott. Őszintén felszabadult volt. -… nekem mindkét opció megteszi. – kacsintott felém, majd felkapva a tálát utolsókat kevert rajta, s ezután a tortaformába szépen bele is öntötte totálisan nem foglalkozva azzal, hogy én ott ülök valóságosan dünnyögve egy kicsit… de tényleg csak egy kicsit. – Habár biztosíthatlak… isteni lett a palacsinta, no és a tejes kávédba is csempésztem valami pluszt. – szándékosan ismételgette előttem az ételeket, mert tudta, hogy gyomrom egy feneketlen gödör, ami bármikor képes befogadni isteni finomságokat… ha üres, akkor meg végképp, ha Ő készítette az elfogyasztandó ételeket, akkor meg pluszban pláne. – Csodás ízek keverednek a töltelékben… egy harapás, s te is tudni fogod. – háttal nekem játszadozott az érzelmeimmel. Nem szóltam, s megmakacsolva magamat hozzá sem nyúltam inkább a reggelihez. Előételre éheztem… vagy valami olyasmire.

- Szuper. – próbálva félvállról venni „támadásait” csúsztam le a székről, s kinyitva a hűtőt kivettem onnan egy üveg vizet majd a Harry felett lévő szekrényhez sétálva pohárért is nyúltam volna csakhogy Ő útban volt.

- No, mi az? – kérdezte, s csak azért sem mozdult volna arrébb, hagyta, hogy szenvedjek egy kicsit… még jobban az eddiginél.

- Egy poharat szeretnék onnan… - kínos vigyorral mutattam a felette lévő szekrényre. -… úgy hiszem, méregtelenítek egy kicsit. – jegyeztem meg neki azt, hogy nem eszem meg a reggelijét, amiért olyan gonosz velem.

- Jó vicc. – s olyan jóízűen kacagott fel, hogy azt szavakkal le sem lehet írni… azt látni kellett volna mindenkinek.

- Komolyan. – bólogattam neki vigyori fejemmel, s ha nem segített hát akkor meg kellett oldanom magamnak a dolgot. Csípőmmel, egy szépséges mozdulattal billentettem Őt arrébb engedve így láttatni azt, hogy ugyan semmilyen ruha nincs ám rajtam az Ő ingén kívül. Persze mindez csak véletlen volt… mármint ezen dolog felfedése. – Szüksége van a testemnek a felfrissülésre. – fordultam hirtelenjében pontosan vele szembe, s kettőnk között pontosan csakis a pohár víz volt, amit oly lassan öntöttem ki magamnak, mintha csak visszafelé telt volt az idő. Idegörlő csel.

- Azt mondod? – kérdezett rá egészen sejtelmesen, nem lépve semmit még.

- Azt. – bólintottam, s ajkaimhoz emeltem a poharat majd újfent lassan most éppen inni kezdtem azt.

- No, akkor vigyázz magadra. – gyorsult fel hirtelen, majd kacsintva egyet megbillentette poharam alját elérve azt, hogy annak teljes egésze rám boruljon.

- Ez… aljas volt. – pislogtam rá elképedve miközben hallottam, ahogy a műanyag poharam leérve a földre pattog a csempelapon.

- Nem értem miről beszélsz. – válaszolt ártatlanul, s egy konyharuháért nyúlt majd kezembe tette azt. – Azt hiszem, erre szükséged lehet…

- Azt mondod? – saját aljas mondatával csaptam vissza, majd emelt fővel sétáltam el előle szépen lassan… legalábbis Ő ezt hihette. – Azt hiszem erre nem lesz szükségem… - s anélkül, hogy felém fordult volna bújtam ki ingjéből, s dobtam a pultra azt neki… csakhogy lássa. -… tényleg sokkal jobb ez így. – jegyeztem meg, majd felkapva egy megpucolt répát haraptam abba csakhogy pontot tegyek az i-re, majd mintha éppen egy kifutón lennék kezdtem elsétálni onnan… persze teljes mértékben feltűnésmentesen.

- Tudom mit csinálsz. – hallottam hangját távolról, nem törődtem vele. Azt sem tudtam merre megyek egyszerűen csak csípőmet ringatva, anyaszült meztelenül sétálgattam a nappaliban. Ez egy normális vasárnap reggel, nem? Azt hiszem de.

- Nem értem miről beszélsz. – válaszoltam, s DVD-ink sokaságát simítottam végig mi egy csodás emelvénybe volt berendezve.

- Hatásos… szóval jobb, ha menekülsz. – hallottam meg hangját most már talán sokkal közelebbről, majd mikor értelmeztem is mondanivalóját testemben végigfutott az izgalom. Zsiványan visszapillantottam vállam fölött, s láttam, hogy igenis közeledik.

- Menekülni? – kérdeztem rá, s felé fordulva kezdtem hátrálni.

- Ne akard, hogy elkapjalak Adora… - rázta a fejét, s közelebb jött majd ledobta magáról pólóját.

- Nem félek tőled Harry Pearce… - csaptam vissza az ujjammal mutogatva, s hunyorogva.

- Jobb lenne pedig. – emelte ki, majd megállt lépteiben, de én… vagyis én azt hittem… ugyanis a következő mozdulatommal egészen másfele irányultam. Megakadva valamiben a lábam kicsúszott alólam, s konkrétan, mint egy fatörzs az erdő közepén hullottam el a puha szőnyegünkre… legalább az ott volt.

- Ááááááá… édes istenem. Ez nem lehet igaz. – nem is tudom, hogy sírtam-e vagy nevettem, csak egy biztosat tudtam… ez a folt aztán igazán csúnya lesz a térdemen, hisz már most nagyon fáj. – Nem lehet igaz. – kacagtam fel, s felemelve lábaimat lóbáltam azt háton fekve miközben arcomat kezeimbe, s a bolyhos fehér szőnyegbe temettem.

- Gratulálok… fantasztikus alakítás volt. Talán elmehetnél kaszkadőrnek vagy valami ilyesminek… - tudtam, hogy leguggolt mellém, hisz oly távolságból hallottam hangját, s gerincem mentén éreztem érintését is, hisz mutatóujjával végigsimította testem alappillérét.

- Mindigis dédelgettem ezt az álmot. – jegyeztem meg hirtelenjében, s oldalamra fordulva támasztottam meg a fejemet csakis Őt figyelve. Nekem most már aztán teljesen mindegy volt… ennél jobban be nem égethetem magam. Ő nyert… megöltem a hangulatot, igazából letepertem.

- Borzalmas az egyensúlyod… - nevetett rajtam kedvesen miközben Ő azért mutatta, hogy mekkora mester… egy guggolásból nem esett el. Nagyon ügyes. -… de azt hiszem a próbálkozást is értékelni kell. – mondta, s letérdelve mellém egy szempillantás alatt döntötte el testemet majd kerekedett afelé. Nyaklánca melleim között hűtötte forró testemet. Csikizett.

Elnyúltam alatta, mint egy darab fa, szinte beleolvadtam a szőnyegbe. A levegővétel újfent nehéz feladattá alakult főleg akkor, amikor nyaklánca után a tenyere is érintett engem… teljes egészében. Egyre lentebb, s lentebb csúsztatva magát. Hatalmas ujjai pillanatok alatt azon a helyen voltak, amitől egy nő nő. Felszisszentem, s szinte kezébe adtam magamat úgy emeltem meg csípőmet.

- Nem reggeliztél… - rázta meg a fejét, s közel hajolt ajkaimhoz az alsóval igen szépen eljátszadozva. Haja az arcomba hullott, s ha akartam volna sem tudtam volna kinyitni szememet hisz Ott érintett. -… ahogy én sem. – rázta meg a fejét, s megcsókolt párhuzamosan azzal a mozdulattal, hogy ujjai belém kóstoltak. Felsikítottam puha ajkaiba harapva. Kezeim nem tudták még Őt sem fogni egyszerűen a puha anyagot mellettem markolva próbálták egyben tartani testemet… már ha ez akkor még lehetséges volt. – Szóval most… fel… foglak… falni. – követelte, hogy nyissam ki a szememet, addig nem mozdult. Pislogás nélkül bámultuk egymást óráknak tűnő másodpercek alatt, majd kirántva belőlem ujjait számhoz emelte azokat, s fogaim közé helyezte őket miközben egyre lassabban, s lassabban haladt lefele ajkaival is Oda. Ficegtem alatta, mint egy partra vetett hal. Ahogy melleim közé csókolt, s szabad kezével mellem formáját utánozta nem tudtam elkerülni, hogy ujjába harapjak. Muszáj volt. Pici pocakomba mosolygott, éreztem… s ez volt az, ami még inkább felizgatott. Legalább annyira, mint az, amikor elért ajkaival is Oda. Nem hazudok… csillagokat láttam. Vagy éppen már szikrákat, mert készültem kiégni? Nem tudom. Ujjai a számban, kezem pedig hajába túrtak automatikusan s tartották Őt ott. Ha van igazán finom érzés… no, ez az volt. Mintha varázsolt volna. Puha, s meleg nyelve hogy ismerkedett velem, kóstolgatott… meghaltam… és tényleg. Egy valóságos nem létező helyre repített… ott abban a pillanatban úgy véltem, hogy a mai nap törölve lett, nem lesz itt semmi családi ebéd ugyanis lehetetlen, hogy onnan felkeljek. Lehetetlen.

- Hmmm… kezdetnek nem is olyan rossz. – jegyezte meg bűvös zsiványságával, ahogy felcsúszva hozzám ajkaimmal játszadozott.

- Kezdetnek? – pattant ki a szemem. Most ugye szórakozik velem?

- Kezdetnek bizony… - suttogta a fülembe, majd egy pillanat sem telt bele, s csípőmnél fogva hasamra fordított. -… oly nagyon szépen kértem tőled, hogy reggelizzél… a kedvedben jártam, mindent elintéztem, hogy csakis a miénk legyen a délelőtt… de te türelmetlen vagy… türelmetlen. – simította ki hajamat nyakamból, s bőröm ellen beszélt. Melleim a földnek szorultak, volt valami édes a fájdalmukban. – De van egy jó hírem is… - nyúlt hasam alá könnyedén.

- Mégpedig? – halottak voltak a szavaim, igen gyönge erővel… de mégis mosolyra húzódtak ajkaim.

- Én is türelmetlen vagyok… - harapott bele gyengéden a fülcimpámba, majd most már felséges Önmagával telített el.

- Isten áldja a türelmetlenséget… - motyogtam izzadva, mozdulva alatta, s megragadva szabad kezét melleim alá nyomtam azokat… akartam, hogy Ő is érezze őket.

Testünk egybe olvadva ringott… minél tovább téve azt, lelkemből annál több erő ment ki… de ez volt benne az édeskés öröm, hogy valahogy meseszépen szűntem meg létezni. Ahogy Ő is. Bőr a bőr ellen… a legtermészetesebb kapcsolat, mi két ember között lehet… ahogy mondta Ő tegnap.

- Remélem, az ebéd megfőzi magát… - terültem ki hátamra, ahogy Ő maga is tette, s lehunyva szemünket lihegtünk igen erősen… de igen nagyon egyszerre is.

- Ebben reménykedek Én is… - vont mellkasára, s a legkellemesebb érzés volt ekkor hallgatni szívének dallamát. A legcsodálatosabb utórezgés.

- Szóval… legközelebb a keresztelőre utaztok ide? – kérdezte Roy édesanyámtól ebéd közben. Egészen kezdték egymást megkedvelni… nehezen tudtam volna ennek nem örülni. Büszke voltam rájuk.

- Igen valószínű… persze ha tudnák egyáltalán annak az időpontját. – utalt anya az ismeretlen jövőre, de én egészen el voltam varázsolva. Hol azért mert egy rózsaszín felleg ismételten leereszkedett a szemeim elé, hol azért mert Sadie a kezemben volt, s őt etettem. Ő is akkor akart enni, mint a nagyok… persze, hogy nem akart kimaradni a mókából.

- Értettem a célzást… köszönöm. – pillantottam feléjük kedves mosollyal.

- Jéééé… Adora is itt van közöttünk. Eddig fel sem tűnt. – simította meg vállamat a jobb oldalamon ülő Ash.

- Szörnyen vicces… - hunyorogtam feléje. -… nem tehetek róla, hogy a kisasszony is most szeretne ebédelni. – rántottam meg a vállamat, majd arra emelve a ruhapelenkára helyeztem fejét, s hagytam, hogy büfögjön, ha éppen úgy szeretne tenni.

- Akaratos, mint az anyukája. – jegyezte meg Harry, s talán ezért legszívesebben az asztal alatt belerúgtam volna a lábába, de nem tettem… mert szerettem. Vagy éppen ezért tettem volna meg mégis? Nem is tudom.

- Desszertet valaki? – ajánlotta fel a nap séfje.

- Mindenképpen… - csapta össze a kezét Joan mint egy kisgyerek, s vele egyetértve mindenki bólintott a finomság elfogadása érdekében.

- Segítek leszedni az asztalt. – ajánlotta fel segítségét Brian, az öcsikém.

- Azt megköszönöm. – fogadta el Harry a felajánlást, majd közös munkával kezdték el lepakolni előlünk a csodálatos második fogás maradékát.

- Szóval… nem gondolkoztatok még a keresztelőn? – tért rá anya a lényegre.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan anya… - forgattam a szememet nevetve. -… jelen pillanatban örülök, hogy élek. Mondhatni kimerítő volt az elmúlt egy hetünk… sok dolog történt, éppenséggel a keresztelővel nem volt időm foglalkozni. – nevettem fel kínosan, s puszit küldtem azért neki, csakhogy tudja… én azért jól vagyok, csak éppen nem hagyhatom ki ezt a kedves kis visszacsapást.

- 6 hét múlva augusztus első hétvégéjén tökéletes lesz. – felelte a legváratlanabbnak tűnő ember… Ash.

- Hogy micsoda? – fordultam feléje kíváncsian, miközben Sadie amúgy elaludt vállamon.

- Keresztapuka leszek nem? Annyi a minimum, hogy egy ilyen apróságot megszervezzek a királylánynak… már beszéltem is a papotokkal. – mondta büszkén én meg köpni, nyelni nem tudtam.

- Meg vagyok lepődve kedves… meg vagyok lepődve… - anya is csak pislogott Ash-re, s látszott rajta, hogy őszintén le volt nyűgözve.

- A hely lefoglalva, a további dolgokat is hagyjátok rám… - vállalta fel a főszervező szerepét. Ilyennek sem láttam még, olyan komolynak… olyan felnőttnek.

- Nem hiszlek el téged… - nevettem el magamat.

- Maradjunk annyiban, hogy a pap nem hitt el minket, amikor odaállítottam, hogy sajátos lesz a keresztszülői felállás… három férfival. – s eddig tartott komolysága, mert ezen persze, hogy elröhögte magát. – Látnotok kellett volna az arcát… eszméletlen volt.

- Téged beengedtek egy templomba? Engem ez lep meg igazán amúgy… - incselkedett Harry Ash-sel. Ez az, ami sosem fog változni… folyamatosan cukkolni fogják egymást. Folyamatosan.

- Készültem arra, hogy a pap egy kereszttel a kezében, meg egy füzér fokhagymával a nyakában fog várni, de nem történt ilyesmi… szóval nyert ügyem volt. – persze, hogy visszavágott az úriember mellettem nem igazán vártam volna mást.

- Megtennétek, hogy míg leteszem a kisasszonyt nem szednétek szét a másikat? Ha visszaértem nyugodtan folytathatjátok… egészen érdekes vasárnapi matinét tártok elénk. – jegyeztem mosolyogva, s lassacskán, óvatosan felálltam a székemről, majd egy puszit nyomtam először Ash homlokára, majd utána az éppen felém induló Harry arcára is.

- Ha ezt szeretnéd… - simítottam meg derekamat.

- Mindenképpen…

El sem hittem, hogy már egy hónapja annak, hogy ez a csöppség közöttünk van, pedig tényleg így volt. Egészségesen növekedett a kis tökmag, gyarapodott a súlya, miközben az orvosi vizsgálatoknál is mindig a legmegfelelőbb oldalát mutatta, kivétel akkor, amikor nem, ráadásul még amiatt sem panaszkodhattam, hogy a cumi előnyére lemondana a sokkal bensőségesebb anyai etetésről… megfért a két dolog egymás mellett, s emiatt igen nagyon boldog voltam.

Három hete már annak is, hogy újra birtokba vettük az egykoron ténylegesen én általam lakott lakást… csak most egy újabb hármas felállásban.

S három hete annak is, hogy a Bite újra megnyitotta ajtaját az éhes, finomságokra vágyó emberek előtt, s talán az újításoknak, talán annak, hogy a légkör felszabadultabb, mint eddig valaha bármikor máskor volt virágzott az üzlet… nem kicsit, hanem nagyon. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy ha nem lettünk volna protekciósak, akkor sosem lett volna helyünk. No de a legnagyobb protekcióval éltünk… ismertük a tulajdonost… na de még hogy. Életünk legfontosabb férfija volt, s habár Sadie még nem igazán fog beszélni egy ideig jól tudtam, hogy ő is így gondolja.

- Segíthetek? – kérdezte meg ezt a postás abban a pillanatban, amikor a babakocsival együtt próbáltam a lépcsőn kis lejtő részén lemenni.

- Azt megköszönném. – bólintottam, s habár le tudtam volna tolni a kis kocsikát egyedül is, az apróságot sokkal nagyobb biztonságban tudtam így.

- No és hogyan van a kis csöppség? Hogy bírja ezt a nagy meleget? – kérdezte érdeklődve a férfi miközben táskájában kutatott nevünk után.

- Egészen jól… ő. Mi kevésbé. – nevettem el magam, s való igaz volt, hogy olyan meleg volt az elmúlt napokban, mi országunkra igen nagyon nem jellemző. Olyan szárazak voltak a napjaink, olyan forróak, mintha Anglia eltévesztette volna azt, hogy Európa melyik részén is van, s hirtelen Afrikában gondolja magát.

- Kiélvezi úgy látszik, hogy nyári baba lett… nem is csodálom, irigy is vagyok rá. – nevette el magát, majd felcsillant a szeme, mikor megtalálta a leveleinket, s átadta azokat nekem én pedig gondolkodás nélkül vágtam őket a táskába. Majd később meglesem őket.

- Szóval télen születtél? – kérdeztem tőle, ahogy lassan megindultunk a járdán, ő a másik házhoz én pedig a Bite felé… egy ideig viszont azonos volt az utunk.

- Még annál is rosszabb… két ünnep között. – forgatta a szemét mosolyogva.

- Sajnálattal hallom. – kuncogtam, s láttam, hogy a leányzó kiejti szájából a cumit, amit hozzá hajolva újra odaadtam neki.

- Volt már egy pár évem, hogy barátkozzak a tudattal… egyszer csak sikerül véglegesen is elfogadnom. – rántotta meg vállát, majd újra letámasztotta biciklijét. – Azt hiszem, itt elválnak útjaink… további szép napot nektek.

- További jó munkát!- köszöntem el tőle, s vidáman toltam magam előtt a kocsit miközben élveztem azt, hogy a délutáni kóbor szellő belekap a ruhám aljába. Igazán értékelni kellett ám az ilyeneket, hisz a levegő igen ritkán mozdult meg, s az igazság az volt, hogy legszívesebben nem viseltem volna semmit, mert olyan nagyon idegesített magamon minden, de az utcára mégsem volt mindegy, hogy hogy léptem ki. Vallom, hogy nyáron sokkal könnyebb öltözködni (nem mintha a vásárlás maga bármelyik évszakban bármiféle problémát okozott volna nekem), így örültem is annak, hogy az újonnan felépülő ruhatáramat nyáron kellett elkezdenem gyarapítani, minden sokkal egyszerűbb volt így. Na, jó ez azért túlzás, de ha földhöz vertem volna magamat sem tudtam volna mit tenni azzal, hogy búcsút kellett mondanom ruháim úgy 95%-ának… merthogy… merthogy elvesztek. Maradjunk ennyinél.

- Kit látnak szemeim… talán a hely legfiatalabb főnöke? – köszöntött minket Lidia, mikor már kint a teraszon elkapott minket. Az elmúlt időszakban töltöttünk itt annyi időt, hogy igazán jó barátnők lettünk… mondjuk kifejezetten barátságos lány, szóval ez így nem volt nehéz.

- Jött uralkodni… csak éppen most lepihent egy kicsit. – pillantottam éppen szunyókáló arcocskájára.

- Harry a konyhában… nem is mondta, hogy ma is jöttök. – mosolyodott el kedvesen.

- Mert ez olyan meglepő dolog… - nevettem fel, s csodálkozva figyeltem, amikor egy kislány futott oda hozzá s kapaszkodott a lábába.

- Mammiii… mamiiii… ezt neked csináltam. – emelte fel kezét, miben egy sütemény volt színes bogyókkal díszítve. Sötét tincsei két copfba voltak oldalt fonva, s világoskék szeme szinte világított arcán. Lidia le sem tagadhatta volna, hogy az ő kislánya.

- Anya lánya nap van? – kérdeztem felismerve a kisleányt, s barátkozva guggoltam le elé. – Szóval te lennél Helga? – érdeklődtem a jövevénytől.

Nem válaszolt, mindössze Lidia köténye mögé bújt el… kicsit szégyenlős volt így elsőre. Elolvadt a szívem.

- Helga… mutatkozz csak be szépen, ahogy tanultuk. Mutasd meg milyen okos nagylány vagy… - simogatta meg a hátát Lidia.

- De én kicsi vagyok… - nyöszörögte ránk sem nézve. Ha van ennivaló teremtés… na, ő volt az.

- Mutassak én neked valami igazán kicsit? – kérdeztem tőle, s közelebb húztam hozzánk a babakocsit majd feléje nyújtottam a kezemet. – Ha ideadod, a kezedet bele tudsz nézni a kocsiba… - mondtam neki, s látszott rajta, hogy nagyobb volt a kíváncsisága, mint a félelme… tipikus lány. – Harry-vel csináltad a sütidet? – érdeklődtem mikor óvatosan a kezembe helyezte aprócska ujjait, majd engedte, hogy így megtartsam miközben óvatosan fellépett a babakocsi szélére.

- Ohhhohhh… milyen picike. – csillogott a szeme, ahogy meglátta Sadie-t. – Nagyon pici. – mutatta ujjaival, majd leugrott a kocsi széléről is s úgy nézett ekkor már engem, sokkalta bátrabban. – játszhatok vele? – illegett-billegett előttem szendén.

- Ő még ahhoz egy kicsit kicsi… de mit szólnál ahhoz, ha vigyázhatnál rá egy kicsit, míg alszik? Úgy hallottam, hogy te egy nagylány vagy. – ajánlottam fel neki egy igazán fair dolgot… persze tudtam, hogy ott leszek úgyis mellette, de akkor is.

- Bizony nagylány vagyok. – kérte ki magának, s büszkén simította meg szoknyájának alját. Haláli volt.

- Akkor segítesz betolni a kocsit hátra Harry-hez? – kérdeztem tőle, s megvártam, míg beáll elém a fogóhoz, s az én energiám segítségével is megmozdítja a kocsit. – Ugye nem baj? – kérdeztem Lidia felé fordulva.

- Eddig Harry-vel sütögetett… csak nyugodtan… én nekem úgyis van dolgom, így legalább valami lefoglalja… ha megunja, úgyis nálam köt ki. – simította meg a vállamat, majd felvette a következő rendelését, amit társa kikészített neki a pultra. – Igazából én köszönhetem nektek, hogy itt lehet… - ismerte el, majd hagyta, hogy eltűnhessünk a konyha ajtaja mögött.

- Haaaaaarrrryyyyy…. – kiáltotta el magát Helga, mi egy alvó kis csöppség mellett nem feltétlen volt a legjobb dolog… szerencsére őfelsége nem kelt fel.

- Shhhhh. – suttogtam oda neki. – Mit szólsz, ha olyat játszunk, hogy nem keltjük fel az alvó babát? Hmmm? – hajoltam le hozzá, s simogattam meg a haját.

- Imádom azt a játékot. – az irodájának ajtófélfájának dőlve nézett minket Ő.

- Van egy nagylány dadusunk. – mutattam Helga-ra. – Gyanítom eddig cukrásznak készült… - jegyeztem meg mosolyogva.

- Mondhatjuk azt is… - kacsintott rám, majd közelebb hajolt hozzám, s ajkaimra lehelt csókkal köszöntött.

- Hello!- köszöntem neki.

- Hello!- válaszolt, s simította végig hátamat, ahogy előtte betoltam a kocsit. - Néhány pillanat és csakis a tiétek leszek… addig ellesztek egyedül? – kérdezte és el sem mozdult az ajtóból.

- Persze… csináld csak a dolgodat! – mondtam, s megérintve kezét hagytam, hogy kilépjen a konyhába, majd a picikém mellé léptem, s óvatosan kivettem őt helyéről, hogy áthelyezzem a bölcsőjébe. – Nézd csak… ha ide óvatosan felülsz, akkor láthatod őt… s ha nagyon ügyes vagy, de ha tényleg nagyon-nagyon ügyes vagy akkor egy kicsit hintáztathatod őt. Mit szólsz hozzá? – kérdeztem tőle.

- Komolyan? – csillogott a szeme, s elfogadva a segítségemet ült fel a fotel karfájára.

- Persze… én is szoktam ezt csinálni, de ha itt vagy te… te is megpróbálhatod. – simítottam meg puha haját.

- Szívesen… - bólintott hatalmasat, majd megmutatva neki, hogy kb. mennyire is hintáztathatja a bölcsőt leültem az íróasztal mögé, ahonnan pontosan láttam azt, hogy mit csinál ő, s én is meg tudtam lesni a nem olyan régen felvett leveleimet.

Csakhogy mikor kezeim közé kerültek a borítékok mondhatni kicsit meglepődtem… hisz két amúgy is esedékes számla mellett volt egy boríték, ami Sadie nevére volt címezve. Kit küldte neki.