Arms Open (Bucky Barnes)

Sziasztok! Végre sikerült egy újabb írásomat befejezni, ami újfent meglepő számomra, de tényleg! Remélem tetszeni fog majd, jó olvasást Mindenkinek! Szép további vasárnapot, új hetet Nektek! Üdv, Dorka

Szereplők? A lány x Bucky Barnes (+ további Bosszúálló szereplők)

Történet? Egy baleset következményeképpen a főszereplő, aki szintén egy Bosszúálló, elvesztette a jobb karját, s ezzel a veszteséggel talán nem sikerül sosem megbirkóznia… gondolja ő. 

Szavak száma? 2854

Nem tudom kit áltattam azzal, hogy aludni próbálok. Maximum magamról lehetett szó ugyanis egyedül voltam a szobában, ettől függetlenül igenis jól tudtam, hogy Starkék figyelnek engem így vagy úgy, de megteszik még akkor is ha mindez nem teljesen szabályos.

Nem igazán tudtam, hogy milyen nap van, de azt se nagyon, hogy hány napja vagyok bezárva így a baleset után. Igen… bezárva. Kezdetben mindez az állapotom miatt volt, s akkor talán nem is igazán tudtam volna elhagyni a helyet saját lábamon, most pedig már önálló akaratom következményeként voltam itt egyedül. Ugyan próbáltak rávenni arra, hogy elhagyjam ezt a szobát, de egyszerűen nem ment, s lehet nem is akartam, hogy menjen. Igazából nem tudtam mit is akartam igazából.

- Vissza a karomat! – motyogtam magamban, s kínos kacajjal ajkaimon hátamra gördültem az oldalamon fekvést követően, s valahogy ebben a pózban próbáltam talán kiégetni a plafonból egy darabot vagy talán elérni azt, hogy némi szuggerálás után rám szakadjon az egész, s vége legyen mindennek. Mindennek, s vele együtt nekem is.

Foszlányokban térnek vissza az emlékek, s bármennyire is harcolok ellenük miszerint én nem akarom őket látni, nem akarok tudomást sem szerezni róluk ők mégis ott vannak, s még keservesebbé teszik a létezéssel töltött pillanataimat. Szó szerint érzem őket a testemen, ahogy elő- és előkerülnek minden egyes foszlánnyal újra érzem az űrt. Utánuk kapnék, összegyűrném őket, s távolra eldobnám őket, de mindezt már nem tehetem meg. A fantomérzés maradt meg és semmi más. A jobb karomnak mindössze az emléke maradt meg fejemben és semmi más.

Ordítani tudnék úgy érzem, de hang már nem jön ki a torkomon. Kapálódzni szeretnék, 

vergődni a földön fetrengve, de egyszerűen a testem egy porcikája sem úgy mozdul már, ahogy azt én szeretném. Magammal sem tudok meglenni, nemhogy másokkal. Az emberek látványától egyszerűen… egyszerűen rámtör a visszafojthatatlan szédülés, a rosszullét.

Legegyszerűbb megoldás az lenne, ha hagynák, hogy ennek az egésznek minél hamarabb vége legyen, de egyszerűen nem megy nekik. Legalább már azt elértem, hogy nem járkálnak be hozzám felváltva 10 percenként, hanem hagynak egyedül békén, legalábbis ami a fizikailag látható békéről volt szó. Ettől függetlenül a teljes csapat minden pillantását érzem bőrömön bármerre is mozdulok ezen a helyen, s legszívesebben a saját bőrömtől is megszabadulnék, levetném, mint egy ruhát, de nem ment.

Háttal feküdtem az ajtónak, amikor valami zajt hallottam afelől. Látogatásaikat egy ideje feladták a torony ezen szárnyában, s az ajtó egy ideje nem nyílt ki… mind idáig. Az igazság az, hogy nem akartam tudni se, hogy ezúttal ki az a „szerencsés”, akinek bármiféle kapcsolatot kellene létesítenie velem, így hát ahhoz sem vettem a fáradalmat, hogy megforduljak, s szembe kerüljek az újonnan érkezővel. Ezt talán jól tudva jött ő így önszántából látóterembe, megkerülve ágyamat. Jól képzett ügynökök lévén lépteik néma csendesek voltak így járásukból lehetetlen volt arra következtetni, hogy kik is ők, így erre meg sem próbáltam odafigyelni. Legnagyobb hibámat viszont talán akkor vétettem, amikor homályba burkolt látásomat szemeim kinyitásával zavartam meg.

- Bucky? – csúszott ki a számon, s nem is igazán voltam benne biztos, hogy mindez hallhatóan történt-e ugyanis torkom szinte már porladozott a némaság varázslatától.

Nem sokkal ezelőtt

- Ezt akkor sem fogom engedni! – tiltakozott Steve, miután Tony nem sokkal ezelőtt átnyújtott neki egy igazán ésszerű javaslatot, legalábbis számára az volt, legalábbis ő úgy hitte, hogy az volt.

- Bele sem néztél Kapitány! – válaszolt rögtön Tony rezzenéstelen arccal.

- Mert jól tudom mi szerepel benne… - tolta el Steve magától a papírdossziét anélkül, hogy egy tüzetesebb pillantást is vetett volna rá. - … őszintén Stark… mely alternatív univerzumban tűnik neked ez a megfelelő ötletnek? Bezárni egy távoli intézetbe távol tőlünk? – tette fel ezt a kérdést felháborodottan Steve. Egyszerűen nem értette hogyan is tűnhet ez a megoldás logikusnak Stark számára.

- Rogers… - Tony letette kezéből a vitaminturmixát, s úgy kezdte masszírozni orrnyergét. Ő sem volt egy cseppet sem jobb helyzetben, mint Steve. - … én csak a közvetítő vagyok. - vallotta be, s pillantott ekkor Steve felé. – Valakinek muszáj volt prezentálnia ezt az opciót is, s úgy gondolták miért is ne én legyek a rossz zsaru, jó zsaru játékban a rossz.

- Mégis te kikről beszélsz Tony? – pislogás nélkül meredt Tonyra Steve. Az, hogy dühös volt, nem egyszerű kifejezés volt.

- Egy magasan képzett ügynökről van szó Steve, nem egy szimpla átlagemberről! – jegyezte meg Tony.

- De ő a barátunk… a családunk része! – Steve a lehető legerősebb kártyáját játszotta ki, amiben gondolkodás nélkül hitt.

- A kisasszonynak minden bizonnyal jót tenne egy kis levegőváltozás. – s hirtelenjében egy újabb személy is csatlakozott a beszélgetésbe Vízió személyében. – A statisztikák azt… - kezdett volna bele, de Steve rosszalló tekintete láttán inkább meggondolta magát.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne idegenek közé dugni őt valahol elrejtve mindentől. – mondta Clint, s úgy tűnt szépen lassan mindenki a konyhaasztal köré kezdett gyűlni saját önálló tevékenységét félretéve, csatlakozva egy sokkal fontosabb téma megtárgyalásához, hisz erről igenis beszélni kellett, jól tudták. – Ő ennél fontosabb számunkra szerintem…

- Napok óta egy szót sem szólt, nem hajlandó elhagyni már az ágyát sem, konkrétan mozdulni sem mozdul a helyéről, s az, hogy a minimális víz bevitelén él már rögtön ezek mellett a legkisebb problémánk tűnik! – sorolta a tényeket Tony, amikkel mindannyian tisztában voltak bármennyire is fájdalmasak voltak. – Szüksége van segítségre… s ha mi nem tudjuk neki megadni, akkor hátha máshol képesek lesznek rá! Ez az igazi barátság Steve… látod? Bármit megtenni a barátod épségéért még talán akár elengedni is őt, remélve azt, hogy ez majd segíthet rajta! – nem igazán volt egyértelmű, hogy Tony pontosan melyik oldalon is állt, vívódása kétségtelen volt. Segíteni akart a barátjának, de nem igazán tudta, hogy mi a módja a megfelelő segítségnek, s ez kezdte őt is felemészteni, ahogy a csapat többi tagját is. Látni egy szerettüket így szenvedni számukra is több, mint fájdalmas volt.

- Majd én próbálok beszélni vele! – jelent meg egy újabb személy, egy olyan, aki, ha jelen is van, igazán ritkán szólal meg… ez a pillanat kivétel volt.

- Mégis miből gondol… - kezdett bele Tony mondókájába, mire a kirakós abban a pillanatban össze is állt a fejében. Stevere pillantva bólintani látta őt.

- Csak adjatok nekem néhány napot. – kérte halkan Barnes, majd hátat fordítva indult meg a torony azon bizonyos részére. – S lehetőleg a kamerák azonnal szűnjenek meg létezni! – jegyezte meg talán a legjobban halhatóan mindezt, majd eltűnt a többiek szeme elől.

- Mégis, hogy go…- Tony egyszerűen nem tudta visszatartani egyet nem értő véleményét a helyzettel kapcsolatban, de Steve egyértelműen barátja mellé állt.

- Tony… szerintem adjunk neki egy esélyt!

- Bucky? – s ez volt az egyetlen egy szó, ami elhagyta a számat akkor.

Nem igazán mozdultam, mindössze szememmel követtem alakját, ahogy nem törődve semmivel bejárva a szoba különböző pontjait végezte valamiféle titkos dolgát. Néhány pillanat elteltével pedig miniatűr, szinte láthatatlan kütyük, vagyis inkább azoknak maradványát szórta ki tenyeréből az éjjeliszekrényemre. Stark kamerái, s mikrofonjai. Nem szólt egy szót sem, s engem sem próbált szóra bírni, csak fogta magát, s megindult a kijárat felé, ahol pedig még háttal annak is jól hallhattam, hogy a zárba könnyedén beletörve a kulcsot elérte, hogy azt semmiképpen se lehessen bezárni majd, s mire arra fordultam volna lassan ő már itt sem volt.

Talán órákkal később, de lehet csak néhány perc elteltével újra felbukkant előttem a szuperkatona alakja, vagyis pontosabban tetteinek hangot csapó következményére lettem figyelmes ugyanis egyértelműen hallottam, ahogy a padlóhoz egy tálca ér. Nem akartam rá figyelni, tényleg nem, de valahogy ösztönösen feltápászkodásba kezdtem még valahogy úgyis, hogy ahhoz testem összes energiája szükséges volt.

Nem néztem arcára, éppen csak alakját pillantottam meg szemem sarkából. Ő pedig csak némán elhelyezkedve az ágyam melletti fal tövében kezdett el jóízűen uzsonnázni, gondolom én, fogalmam sem volt mennyi volt az idő. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Visszaesve inkább az ágyba, hátat fordítva neki bámultam… a teljesen tropára tett zárat, s kilincset. Még hogy csak bele lett törve a kulcs, csoda, hogy ki nem esett az ajtó tokostól az állapotát elnézve.

Egyszerre bántam, s nem is, hogy szobámnak nem volt ablaka. Kikelve ágyamból így a szürke falak előtt sétálgattam szépen lassan, megfontoltan. Csak ha nagyon muszáj volt, akkor keltem ki az ágyból. Az elképzelhetetlen minimumot teljesítettem csak a létezés folytatása érdekében. Ekkor jelent meg ő újfent nálam, nem is tudom hányadik alkalommal. Abban a pillanatban, hogy jelenlétét érzékelte testem ujjaim közül földre hullott a pohár, de műanyag voltának lévén szimplán csak kiborult belőle a víz. Egy pillanatot sem foglalkozva ezzel sétált el mellettem, majd letelepedve a fal tövébe elővette könyvét, s lábait egymásra téve kezdte el azt gond nélkül olvasni miközben valamiféle puffasztott golyókat eszegetett.

Őszintén nem tudtam elképzelni, hogy pontosan mit is csinál most. Miattam volt itt, ezt tudtam, de egy pillanatig sem viselkedett úgy, mint a többiek. Egy szót sem váltottunk, nem erőltette a beszélgetést, nem akart tőlem semmit. Ez több, mint érdekes volt. Tudni akartam, hogy mit is akart, de a szavak… nehezen jöttek. Amíg egyszer csak azon nem kaptam magam, hogy az ágyam szélének dűlve majdnem mintha tükörképe lennék, csak éppen 90fokos elmozdulásban, figyeltem őt.

- Tudod… illetlenség bámulni az embereket! – igazából észre sem vettem azt, hogy figyeltem őt, amíg meg nem szólalt, fel sem nézve egy újabb könyvének lapjai közül.

- Én… nem. – ráztam meg a fejemet gyengén, de nem igazán változtattam pozíciómon.

- Biztos vagy te abban? – pillantott felém mosolyogva, egyenesen a szemembe nézve, sehova máshova. – A kérdésedre a válaszom pedig a következő: ez az egyetlen egy hely, ahol a többiek békén hagynak. Konkrétan még egy pillanatot kellene töltenem vagy Pókicával vagy Sammel kiugranék a torony tetejéről, bizony Isten. Azok ketten mindenhol ott vannak, nem hazudok. – magyarázta, s vissza is tért az olvasáshoz, mintha ez az egész teljesen normális lenne.

- Én… én nem is kérdeztem semmit. – motyogtam halkan.

- Szárított gyümölcsöt? Stark dolgai közül csentem. – éppen csak lapozva könyvében nyújtotta felém a kis díszes dobozkát.

- Nem… - válaszoltam azonnal, ösztönösen. - … köszönöm. – szinte észre sem vettem, hogy mindezt hozzá tettem, mindössze Bucky ajkain megjelenő apró mosoly vetette észre velem apró elhangzott szavamat.

Az ajtó előtt álltam, majdnem megérintettem az elgörbült kilincset. Mindössze egy apró lökésre lett volna szüksége az ajtónak, s kinyílt volna előttem. Elhagyhattam volna a szobát bármikor, nem mintha korábban a zár megakadályozhatott volna, de most már az sem volt ott előttem. De nem mentem sehová. Még hozzáérni sem értem hozzá az ajtóhoz, csak álltam ott előtte, s bámultam rá. Nyúltam volna ösztönösen érte jobb kezemmel… de ez már lehetetlen volt.

- Bejöhetek? – első alkalom volt, hogy ezt megkérdezte. Azt hiszem megérezte, hogy ott állok az ajtó túloldalán, nem mintha ez nehéz lett volna hisz hangja hallatakor észrevettem ahogy tüdőm zihálva veszi magába a friss oxigént. Fordulva kicsit az a falnak támaszkodva hunytam le a szememet, s úgy próbáltam újra normálisan lélegezni. Éreztem, ahogy nedvesek a szemeim, de nem tudtam letörölni őket. – Nézd csak… - s persze, hogy bejött, majd mikor kinyithattam a szememet láthattam, ahogy egy zsebkendőjét emeli arcomhoz, de ahhoz hozzá éppen nem ér.

- Köszönöm. -suttogtam halkan, s nem tudom miért, de elfogadtam tőle a kendőt, majd óvatosan megtöröltem szemeimet.

- Ugyanabból a kis üzletből van, ahonnan még a háború előttről szereztük be őket! – jegyezte meg halkan. – Néha hihetetlen, hogy nem csak én és Steve vagyok ennyi idős ebben a városban! – jegyezte meg kicsit azért keserédes mosollyal ajkán.

- Mindenesetre jól tartod magad… - csúszott ki számon az első épkézláb mondatom hosszú ideje először.

- Köszönöm. – sütötte le szemét, s Isten bizonyra el is pirult itt előttem. Több, mint fura volt mindezt látni, talán még érdekes. – Tekintve, hogy a mai nap Sam kitalálta, hogy ő gondoskodik az ebédről, még az előtt el kellett tűnnöm előle, mielőtt megkóstoltatná velem a főztjét… esetleg nem lenne kedved eljönni velem ebédelni? – tette fel kérdését mire konkrétan majdhogynem kiesett a szemem a helyéről, s meglepődöttségemet ő maga is hamar észrevette.

- Hogy… micsoda? – kérdeztem vissza remegő hanggal.

- Tudod… nem vagy ide bezárva. – jegyezte meg halkan, alig hallhatóan, mélyen a szemembe, vagyis talán inkább lelkem maradványaiba nézve.

- Kérlek Barnes menj el… - mondtam ki mindezt lehunyt szemekkel. - ... kérlek menj! – olyannyira kicsaptam volna az ajtót jobb kezemmel előtte, de már nem volt mivel. Remegni kezdtem. Éreztem, ahogy végigjárja testemet a remegő érzés.

- Nem megyek. – válaszolta egyértelmű határozottsággal, majd megsimította bal kezemet. – Nélküled sehova sem megyek. – suttogta a fülembe, majd a következő pillanatban valami olyat éreztem, amire nem voltam felkészülve. Bucky Barnes megölelt. Szorosan. Tiltakozásom ellenére is tartott, s esze ágában sem volt elengedni. Légzése oly heves, zakatoló lett, mint az enyém, összehangolódott mellkasunk mozgása. Nem szólt, nem mozdult, mindössze csak tartott… s talán csak ennyire volt szükségem. Talán csak erre volt szükségem.

- Téged nem foglak elűzni? – formálódott meg ajkaimon is a napok óta agyamban kószáló kérdés.

- Sikeresen? Esélytelen. – távolodott el kicsit tőlem, majd kacsintott gyengéden, s újra közelebb hajolva hozzám fejem búbjára adott egy puszit. – Szóval… mi is a kedvenc helyed? – kérdezte ténylegesen érdeklődve.

S nem, nem mentünk sehova sem, se ő, se én. A szoba elhagyására továbbra sem voltam felkészülve, de lassan kezdtem úgy érezni, hogy ő sem.

- Kérdezhetek valamit? – hatalmas nagy csomagokkal a kezében tért vissza. Én már a földön ülve vártam őt (?). Nem válaszoltam. – Mikor ettél utoljára? – telepedett le pontosan elém, a szoba padlóján egy teljes benti pikniket kiterítve elém. Nem válaszoltam. – Mindenesetre ezek fantasztikusan néznek ki… - jegyezte meg, s szájába tömött egy falat krumplit.

- Te… te mikor szoktad meg? – emeltem fel tekintetemet óvatosan, egyenesen az ő kék szemeibe nézve. A kérdésem hirtelen érintette. – Mikor szoktad meg azt, hogy nincs többé ott a karod? – s csak úgy ömlöttek belőlem a kérdések, s éreztem ahogy potyogni kezdenek a könnyeim az arcomon. - Eltűnik-e valaha ez a fantom érzés?

- Nem. – válaszolta őszintén. – Az sosem fog eltűnni… de idővel jobb lesz. – mosolyodott el haloványan, bátorítóan.

- Egyszerűen… egyszerűen csak nem tudom feldolgozni a hiányát. Nyúlnék dolgokért, de… nem tudok… és ez… fáj. Nem is mint fizikai fájdalom…

- … hanem mint lelki. – fejezte be elgyengült mondatomat. – Habár az elejére nem igazán emlékszek… de mikor T’Challáék segítettek rajtam, annak a fájdalomnak minden egyes pillanata belém égett. Bármennyire is fájdalommentessé kívánták tenni a dolgokat, még ez nekik is lehetetlen volt, pedig elhiheted Suri egy valódi zseni.

- Hogy sikerült elfogadnod? – tettem fel egy kérdést, félve.

- Talán még mindig nem sikerült… talán… nem tudom. - gondolkozott el, majd fentebb tűrte hosszú felsőjének ujját. – Ez már… ez már nem ugyanaz a kar, amit anno a Hydra épített rám, de néha még ez is idegennek tűnik bármennyire is tudom, hogy amit azzal műveltem sosem fog megismétlődni. Mindezt tudom, de mégis… félek. – vallotta be igazán őszintén, köntörfalazás nélkül. – Az más dolog persze, hogy minden nap hálás vagyok a lehetőségért, hogy itt lehetek…

- Mi van, ha sosem fogom megszokni az új dolgot? Mi van, ha ügyetlen leszek és valódi életképtelen? – talán ezek voltak a legnagyobb dolgok, amiktől féltem, úgy Isten igazából.

- Ez most komoly? – nevetett fel, s konkrétan az egész helyiség tőle zengett. Meglepő, s nyers reakció volt ez. – Kedves… csukott szemmel, minden gond nélkül földre tepernél bárkit, de tényleg bárkit… mielőtt mi még éppen csak hozzá érnénk az illetőhöz. – jegyezte meg gond nélkül.

- Ki küldött be hozzám néhány napja? – egy egészen más kérdés is felszínre került ekkor, de úgy látszik most már… most már hajlandó voltam kommunikálni. Legalábbis úgy tűnt vele igen.

- Senki… - rázta meg a fejét, s gond nélkül kicsomagolta nekem is a burritot, majd úgy helyezte azt bal kezembe, amit én gondolkodás nélkül elfogadtam. - … magamtól jöttem.

- Komolyan? – lepődtem meg, s napok óta először emeltem valamiféle tényleges ételt az ajkaimhoz, amin szervezetem igenis meglepődött.

- A legkomolyabban… - bólintott, majd mielőtt újabbat haraphattam volna szendvicsemből egy darab krumplit is benyomott nekem azon hirtelen. – Erre is szükséged lesz. – kacsintott vigyorogva.

Remegtek a lábaim alattam, alig tudtam egymás után pakolni őket, de egyszerűen nem tudtam egyhelyben maradni, egyszerűen nem ment. Először hagytam el talán hetek óta azt a szobát, akkor is az éjszaka közepén mindazt. Szörnyű álmomból, zihálva, izzadva, fulladozva keltem, s nem tudtam visszaaludni, s valahogy így indultam meg előre. Hozzá. Biztonságot akartam magam körül, s lelkem ezt keresve hozzá vezetett.

Nem akartam, hogy bárki is észrevegyen, a lehető leghalkabban közlekedtem a folyosókon, s mikor ajtaja elé érkeztem majdhogynem visszafordultam… de mégsem tettem. Halkan bekopogtam. Egész testemet áthatóan beleremegtem. Talán túl halk voltam, ezért mintha nem gondolkoznék gond nélkül nyúltam bal kezemmel a kilincsért, s nyitottam ki ajtaját.

Ő békésen aludt ágya közepén, vagyis távolról úgy tűnt, hogy békések voltak az álmai, de ahogy közelebb értem láthattam ahogy arcán baljós ráncok gyülekeztek fájdalmasan. Nem volt szívem felkelteni, óvatosan kuporodtam le ágya mellé a földre, s úgy néztem őt, s máris… máris jobban éreztem magam.

- Nyugodtan feljöhetsz az ágyra is! - szólalt meg hirtelenjében. Szóval mégis ébren volt. – Jut neked is hely! – jegyezte meg halkan, álmos hangjával.

- Nem akartalak felébreszteni! – rezzentem össze hirtelen.

- Rossz álmok? – kérdezte, s feltápászkodva felém nyújtotta a kezét, s addig azt le nem engedte amíg én is mozdulásra nem késztettem testem.

- Igen. – vallottam be ajkamba harapva, rá sem nézve.

- Örülök, hogy hozzám jöttél… örülök, hogy jöttél… - mondta halkan, s egy kis takarót rám is engedve ahogy a párnára lehajtottam én a fejemet, tükörképemként ő is így tett.

- Szóval nem haragszol? - kérdeztem tőle.

- Miért tenném?

What Makes You Beautiful (Sebastian Stan)

Sziasztok! Szabadnapot kivéve magamtól úgy döntöttem, hogy ma írni fogok, s írtam is, s ez most mindennél boldogabbá tesz. Rég nem örültem ennyire egyik irományomnak sem, néha konkrétan mikor írtam bekönnyeztem én is, de annyira örülök neki. Eredetileg This is Me címmel készült volna el, de miután egyszer elindult a What Makes You Beautiful átváltottam erre, főleg hogy már mikor az írása tervezésben volt, már akkor megvolt egy másik ötletem, ami később a This Is Me címet fogja viselni. No ennyit a háttérinfóról, remélem tetszeni fog, jó olvasást! Csuda vasárnapot, júliust Mindenkinek! Üdv, Dorka

Szereplők? T/N (Te neved) x Sebastian

Inspiráció? Emlékszem, hogy egyszer olvastam, hogy Ashley Grahamet, aki a képen is szerepel, nem akarták vörös szőnyegre öltöztetni azért, mert ő nem az az "átlagos model testalkat". No ez inspirálta ezt az írást! +  What Makes You Beautiful - One Direction

Szavak száma? 2859

Egyszerű fehérneműmben álltam az egészalakos tükrünk előtt. Hajamból még éppen csepegett a víz a testemre, amit nem fedett semmi sem. Semmi smink, semmi nagyobb ruhaanyag, semmi. Csak én voltam ott, az egész valómban. Megbabonázott a látvány, de nem tudtam eldönteni, hogy ez egy jó érzés volt-e vagy sem. Rossz… mindenképpen rossz… vagyis inkább kellemetlen. Fájó. Szégyenteli. Egyszerűen éreztem torkomban, gyomromban úgy bőröm alatt mindenhol azt a nyomó érzést, mely szépen lassan kezdett felemészteni, tudom, hogy így volt. Szám belsejét haraptam be, csakhogy visszafojtsam azzal is lélegzetvételemet. Ordítani akartam, megmarni hasamat, karomat, azt akartam, hogy eltűnjön minden rólam, s csak a csont maradjon. Komolyan ezt akarhattam? Nem tetszett a látvány. Undorodni kezdtem magamtól, s nem értettem, hogy Ő, hogy nem undorodott tőlem. Tényleg nem értettem.

Hasamon, s combomon mindenhol ott voltak a striák, néhol hófehér tetoválást imitálva, néha pedig vörös csíkokként fedve puha bőrömet. Alsómnak, ahogy melltartómnak is a széle érintkezett a bőrömmel erősen benyomta a ott testemet, képezve így azt az érzést, mintha nem lennének jó rám, mintha a testem az anyagok fogságából akarna szabadulni, s nem a legkellemesebb értelemben. Konkrétan kibuggyant mindenem mindenből, s a látvány a torkomban, mindenhol égető érzést idézett elő.

- Hmmm… micsoda fogadtatás kérem szépen! – hallottam meg a hangját hirtelen hátam mögül az ajtóból, s összerezzentem. Automatikusan, mint a reflektorfénybe került üldözött vad megijedtem, s szinte fénysebességgel nyúltam köpenyemért.

- Szia! – köszöntem megpróbálva az előző gondolataim teljes egészében agyam egy elrejtett szegletébe eldugni. – Milyen volt a fotózás? – kérdeztem tőle, ahogy feléje sétálva éppen bekötöttem köpenyemet, s arcára egy lopott csókot leheltem, majd folytattam utamat… hova is? Nem tudom. Valahogy nem igazán tudtam, hogy mit is akartam csinálni néhány pillanattal ezelőtt, a sötét felhők vészes gondolatai egyszerűen kitöröltek minden lehetséges dolgot a józanész szekciómból.

- Elfelejtettem, hogy megyünk valahova? – dűlt kényelmesen az ajtófélfának, ahogy mellkasán összefonta karjait, miközben végig engem nézett. Éreztem a bőrömön, testem minden egyes porcikáján, s nagyon nehéz volt leplezni, hogy most ez mennyire frusztrál engem. Minden erőmet összeszedve inkább besétáltam a fürdőbe, ahol tudtam éppen megszáradhattak az egyetlen ruhadarabjaim, amiket talán elviselek magamon anélkül, hogy rosszul lennék magamtól… nem mintha azon már nem lennék túl.

- Tudtommal nem. – válaszoltam neki, s jól tudtam követett közös fürdőnkbe, ahova mire belépett a nadrágomat magamra húztam, de felsőmet nem. Leejtve magamról a köpenyt, háttal neki gyorsan a pulóverembe is belebújtam. S azt hiszem ekkor követtem el a legnagyobb hibát, hiszen hátat fordítottam neki, mikor öltözködtem… s ez feltűnt neki.

- Te komolyan… elbújtált előlem öltözködés közben? – hallottam meg kérdését, s én teljes mértékben úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna szavait. Összeszedve a szárítóról a további száraz ruhákat indultam meg ki a szobába, hogy azokat helyükre is pakoljam. – Hmmm? – hümmögött mikor elléptem mellette.

- Nem tudom miről beszélsz. – válaszoltam neki teljesen ártatlan arckifejezéssel, de azért rá ugyan nem nézve. A ruhák hajtogatása minden figyelmemet lekötötte, vagy sem. Akartam, hogy lekösse, de az a pár ruhadarab, ami az ujjaim között megpihenhetett nem mentette meg a helyzetemet.

- Jól vagy, T/N? – hallottam meg következő, sokkal szimplább kérdését, ami konkrétan olyan volt mintha gyomorba vágott volna engem minden erejével.

- Hmmm? – pillantottam mégis feléje értetlenül, de mindössze csak egy pillanatra.

- Konkrétan milliárd fokok vannak, s te… konkrétan tetőtől talpig be vagy bugyolálva a téli ruháidba. – állapította meg miközben ő pedig megszabadulni kezdett a ruháitól.

- Zokni… zokni nincs rajtam. – válaszoltam neki kínos mosollyal, kicsit megemelve lábamat kivillantva pucér bokámat.

- Ez most komoly? – ráncolta homlokát, mire feléje néztem hasonló arckifejezéssel.

- Ejthetnénk a témát, Seb? Köszönöm. – mosolyodtam rá, majd mielőtt megszólalhatott volna én az üres ruháskosárral együtt hagytam el a szobánkat.

Ha feldúlt voltam, akkor a takarítás, a pepecs munka mindig lenyugtatta az idegeimet, s legalább így még valami hasznosat is csináltam, s ez így volt most is. Először használati tárgyakat szelektáltam, majd később a gardróbomra is rátérve a ruháimat is kezdtem átnézegetni, hogy mire van szükségem, s mire nem.

- Te pontosan most mit is csinálsz? – kérdezte Sebastian lehajtva az ölében laptopját, amivel oly kényelmesen ült a franciaágyunk fejtámlájának támaszkodva mindössze egy szürke melegítőnadrágban.

- Erre szükséged van? – mutattam feléje egy pólót, merthogy meglehet az én ruháim közé is kerülhetett az övéből, ez volt az az úgynevezett igen-vagy-igen alapon kölcsönadó ruhabeszerzési taktikám egy példája.

- Megszeretném kérdezni még egyszer… - lábait leengedve az ágy szélén, öléből letéve gépét indult meg felém. - … te pontosan mit is csinálsz? – állt meg előttem szemöldökeit magasra emelve, próbálva megfejteni a rejtvényt, ami előtte volt… vagyis engem.

- Tudod… mondtam, hogy Sasha adományokat gyűjt rászoruló családoknak. Na most én… adományozok! – kacsintottam ránézve, majd a kezemben lévő pólóját az új dobozba vágtam, ami majd következőleg valamilyen igazán rászoruló arcára csalhat igazi, őszinte mosolyt.

- 11 óra van. – állapította meg, s szó mi szó nem értettem ezzel mit akart elérni.

- Nem hiszem, hogy zavartalak volna… - vettem ki egy újabb darabot a szekrényből, s miután megállapítottam, hogy arra sem lesz később szükségem, s még elég jó állapotban van, az eladományozandó dobozba hajítottam könnyedén. - … még te is fent voltál. – folytattam.

- Igen… mert vártam, hogy a barátnőm végre ágyba kerüljön mellém. Téged vártalak. – hangsúlyozta ki az én fontosságomat.

- Jah… bocs. Nem vettem észre. – rántottam meg a vállamat gyengéden, majd folytattam azt, amit eddig is csináltam.

- T/N… - lépett közelebb hozzám, majd én öntudatlanul léptem ekkor közelebb a szekrényhez próbálva elérni egy magasabban lévő ruhadarabot.

- Igen? – kérdeztem.

- … mi történt? – kérdezte úgy, mintha tudná, hogy van ott valami a háttérben, valami kimondatlan.

- Átnéztem a gardróbomat, hogy mire nincs szükségem. Mi történt volna? – fordultam meg, hogy ekkor pontosan vele szembe kerüljek.

- Nem tudom észrevetted-e… de konkrétan kiürítetted a gardróbodat. – világított rá egy olyan tényre, amire azt hitte én magam nem jöttem rá. – Egy kezemen meg tudom számolni hány ruhád maradt a polcokon. – mutatott el a fejem fölött a valósan üres polcokra.

- A többire nincs szükségem. Csak azokra. – ismertem el kezeimet széttárva magam előtt, egyenesen az ő gyönyörűséges szemeibe nézve.

- Bullshit… - tört ki belőle, mire én konkrétan csak pislogni voltam képes.

- Hogy micsoda? – kérdeztem vissza megrökönyödve.

- Ahogy mondom… bullshit. – ismételte meg magát, majd a kezemben lévő ruhadarabot nemes egyszerűséggel kivette kezemből, s visszadobta a polcra.

- Arra pont nincs szükségem. Évek óta nem hordtam. – forgattam a szememet, majd megfordulva nyúltam is volna érte, hogy a dobozba tegyem, csakhogy ő még fordulásom előtt megfogta csuklóimat, s magához rántott.

- Újabb bullshit. Múlthéten volt rajtad… jól emlékszem, mert alig vártam, hogy hazaérjünk Chris vacsorájáról, hogy levehessem rólad. – súgta fülembe, ahogy nyakamba bújtatta arcát gyengéden, én meg konkrétan, mint egy farönk álltam karjai közt. – Szóval elmondod kedves, hogy mi a probléma vagy harapófogóval kell kiszednem belőle? – puszilt nyakamba, majd éppen kicsit eltávolodva tőlem, csakhogy szemembe tudjon nézni ragadta meg ujjaival államat, csakhogy elérje azt, hogy ne tudjak máshova nézni, csakis rá. -Tudod… nekem mindent elmondhatsz. Mindent. – emelte ki utolsó szavát, s szabályszerűen éreztem, ahogy őszinte tekintetével a lelkem mélyéig néz éppen.

- Miért vagy éppen velem? Pont velem. -bukott ki belőlem a kérdés, s konkrétan láthattam a tekintetében, ahogy először nem értette a kérdést, majd utána annak jelentését felfogva mintha egy pofont kapott volna, a lehető legnagyobbat.

- Ez meg… milyen kérdés? – nehezére esett kimondani ezt a mondatát, láttam ahogy arcára szinte ráfagytak a hirtelen jövő kérdések.

- Egy igen egyszerű. – hunytam be szememet, s vettem mély levegőt majd kinyitva újra szemeimet továbbra is keserűen csodálkozó égköveivel találkozhattam.

- Egyáltalán nem egyszerű… mert konkrétan nem értem, hogyan fogalmazhatódott meg benned, nem jut el a tudatomig. – rázta meg a fejét, s bármennyire is meg volt lepődve elengedni tartásából továbbra sem akart.

- Hogy szeretheted ezt? – s konkrétan kitéptem kezeimet az övéiből, csakhogy drámaian hátra tudjak lépni egyet, s széttárhassam előtte kezeimet. – Hogy tudod ezt szeretni? – s ekkor szinte már könnyekkel a szememben ragadtam meg hasamon felgyülemlett zsírpárnákat, amik csodás vagy éppen nem csodás úszógumikként díszítették egész testemet. – No és ezeket? – emeltem oldalra kezemet, ahol a felkaromat paskoltam meg, amiket, habár ugye takartak a pulóver szárai, de mégis látszódtak, hogy nem kisdarabok. – És te jó ég… - hisztérikusan csaptam a combomra, amin a mindenség úgy rezdült meg mintha egy földrengés csapott le volna rá. A lelkem abban a pillanatban adta fel a szolgálatot.

- Befejezted? – kérdezte nagy levegőt véve, s látszott rajta, hogy uralkodnia kell magán, hogy ne… ne robbanjon fel? Nem értettem, ezúttal én nem értettem.

- Nem. – ráztam meg a fejemet.

- Jó… mert szerintem de. – nézett mélyen a szemeimbe, én meg erős, mindent tudó tekintete láttán konkrétan levegőt elfelejtettem venni. – Nem tudom honnan jött ez az abszolút, embertelen hülyeség a kobakodba… de ha szükséged van rá, akkor én tizenötmilliomodik alkalommal is elmondom neked, hogy én mennyire szeretlek úgy ahogy vagy. – mondta ki, s pillantásaim csakis az ajkait követték, amiket olyan szavak hagytak el, amik nem igazán kaptak megértést füleimben.

- Ha már bullshit… - csúszott ki a számon, fejemet hátravetve felkacagásom közepette. - … bárkit, konkrétan bárkit megkaphatnál ezen a világon, s pont én kellek neked? Ez a luftballon testű nőszemély, aki még egy kicseszett neki tetsző ruhát se talál a premieredre, ahova meglepetésként el akart menni veled? – tártam szét újra kezeimet, s konkrétan beleremegtem a szavaimba, miközben szemeim a pislogás nélküliség ideje alatt is könnyezni kezdtek, ezúttal már visszafoghatatlanul.

- Hogy micsoda? – lepődött meg az új információn.

- Igen… - töröltem le remegő kezekkel a könnyeimet szemeimből, mindhiába. - … azt terveztem, hogy végre…először… ott leszek veled a vörösszőnyegen, mert tudom mennyit jelent neked ez a film, s nem csak a háttérből akartalak támogatni. Alison még fel is ajánlotta, hogy felveszi a kapcsolatot néhány divatházzal, hogy öltöztetnének-e engem aznapra… de… - s újra végigpörgött lelki szemeim előtt az a jelenet, amikoris Seb menedzsere felhívott, miközben átküldte a divatházak képviselőitől kapott cukormázas válaszokat, miszerint sajnálatos módon nem tudnak öltöztetni ugyanis… duci vagyok. Nem, így nem írták le, de a bullshit itt is megjelent, a legmagasabb szinten. - … de úgy látszik nem vagyok elég jó… - s ekkor már kontrolálhatatlanul folytak a könnyeim a kipirosodott arcomon, szabályszerűen éreztem ahogy lángra lobban a bőröm. - … s nem tudom felfogni, hogy hogy lehetek neked jó. – s nem tudtam mozdulni, egyszerűen nem. A mellkasom szúrt, a karjaim magam mellé hullottak, s egyszerűen el sem tudtam hinni, hogy ezek a szavak elhagyták végre a számat. Fájóak voltak… nemcsak nekem, de láttam, hogy neki is.

- Oh… T/N… - nyúlt volna karomért, de én valahogy automatikusan elrántottam előle testemet.

Igen… 3 éve volt már, hogy együtt voltunk, s másfél éve már lakásunkon is osztoztunk, de ezalatt az idő alatt még sosem voltunk együtt semmilyen hivatalos eseményen, olyanon, ahol nem csak a barátaink, de a nagyvilág is látta volna, hogy mi együtt voltunk. Nem tagadtunk együttlétünket sosem, egyszerűen csak privát életünket nem dörgöltük senki orra alá. A nyomás nem kicsi, amikor egy szerte a világon ismert színész barátnője leszel, s ezt Sebastian teljes mértékben megértette, sőt ő volt a legnagyobb támogatóm az egész életérzés elfogadásában.

- Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy egy bármelyik sokkal vékonyabb, csinosabb, magabiztosabb leányzó helyett… miért… ezt választod… ezt… - ujjaim szinte megmerevedtek az ideg miatt, s teljes egészében megbénultam ott előtte. Hevesen emelkedett, s esett össze mellkasom, s a helyzetet csak rontotta az a tudat, hogy tisztán láttam arcán, hogy megbántottam őt. Jól leolvasható volt arcáról a fájdalom, amit én okoztam neki, s ez minden gondolatomnál rosszabb volt. Mindegyiknél.

Legszívesebben ott abban a pillanatban a földbe süllyedtem volna, s konkrétan a világ felszínéről talán véglegesen el akartam volna tűnni, s mozdultam is volna, hogy elhagyjam a szobát, amikoris ő megragadva engem minden különösebb nehézség nélkül a szekrény ajtajához nyomott teste egészével, s mielőtt megszólalhattam volna ajkait az enyémekre helyezte, s oly erővel, lélekkel csókolt, mint még talán soha. Az egész testem beleremegett, s mintha az abból elszállott életet, lelket ezzel a csókjával akarta volna visszaadni számomra. Nem tudta a testem felfogni mindezt… őt.

- Seb… - kaptam volna levegőért, mire ő félbeszakított.

- Nem T/N… most én beszélek… csakis én. – jelentette ki, a szavakat ajkaimra suttogva, miközben tekintetét az enyémtől el nem szakította, egy pillanatra sem. – Megértetted? – kérdezte, s végigsimította oldalamat, amit őszintén utálni akartam volna… de nem ment. Volt valamiféle szuperereje érintésének, ami ellen halandó nem tudott küzdeni… így én sem.

- Seb… - kezdtem volna tiltakozni, mindhiába, mert ő igen komoly tekintetével, figyelmet parancsoló ábrázatával nézett rám szüntelen.

- Azt kérdeztem megértetted-e, amit kérdeztem? – tette fel kérdését újra, s bármennyire domináns volt hangja, érintése, ahogy egy hajtincsemet fülem mögé seperte ellent mondott az egésznek. – Komolyan kérdezem, T/N.

Nem tudtam válaszolni. Nem tudtam, hogy akarok-e válaszolni. A gyomromban még mindig ott volt az a szorongó, dühöngő érzés, a szégyenteljesség ami az egész létemet átfűzte hálójával. Nem tudtam mit kellene éreznem.

- Szóval? – várt a válaszomra, azt nem mondanám, hogy türelmesen, de várt.

- Igen. – bólintottam kissé, s lesütöttem a szememet.

- Első dolog… előttem még egyszer ilyen butaságokat ne mondj, sőt… soha ne mondj ilyen butaságokat, még ebben a makacs fejedben se… tudod miért? Azért, mert én így szeretlek. Így… testestől, lelkestől… - mondta végig a szemembe nézve, majd egyszer csak azt vettem észre, hogy kezei pulóverem aljához kúsztak, s úgy kezdi azt leemelni rólam szépen lassan, én meg csak… hagytam neki. Ahogy azt is, hogy miután a pulóveremmel végzett, szépen lassan a nadrágommal is ugyanezt kezdte el véghez vinni csak ekkor már eme cselekvését apró csókjai is követték. - … ugyanis a világon nem tudok nagyobb elismerést, boldogságot magam számára… - ahogy ajkai hasam puha bőréhez értek valahogy erősebben támaszkodtam meg a szekrényben. Ajkai, ujjai mindegyik elsüllyedt a formámban ugyanis volt miben elsüllyedniük, de azok a lopott pillantások, amiket felém vetett egyszerűen mindent elfelejtésre késztettek agyamban. A szemében őszinte szeretet volt, valós vágy. - … minthogy e test előtt hódoljak… - s mikor belső combomba szinte belemélyesztette fogait konkrétan majdnem összeestem. S nem csak a nadrágomat vette le rólam ekkor, hanem úgy mindent, ami alsómat borította. Óvatosan emelkedett fel előttem, ujjait egy pillanatra sem felemelve gömbölyded idomaimról. Minden négyzetcentiméteremet csodálattal simított, mintha nem tudna betelni velem. - … életem további éveiben… - kacsintott egyet, s ezzel a mozdulatával kioldotta a melltartómat is, majd dobta azt arrébb, jó távolra tőlünk. - … persze csak ha te is szeretnéd. – mondta, s ekkor elém tartotta tenyerét, mintha vezetni akarna valahova, de mégis először engedélyt kérve tőlem pillantott rám. Én bólintottam, majd óvatosan, s talán kicsit remegve, ujjaimat az övébe helyeztem.

Néhány lépést tettünk mindössze a dobozok labirintusában amikoris megállva az ágy szélénél elérte, hogy végigfeküdjek a takarómon, mialatt ő is egy szempillantás alatt szabadult meg ruháitól, attól a kevéstől, majd úgy mászott felém uralkodva testem felett.

- Szeretem mikor elfeledkezve magadról úgy mozogsz a lakásban, mintha egy musicalből léptél volna ki, s végigtáncolod az összes helyiséget úgy mozgatva a csípődet, hogy ohh te istenem… - mondta ekkor, s fedetlen, hatalmas fenekem alá simított, s úgy vonta azt magához még közelebb, mintha az élete múlna rajta. - … s amelyik férfi vagy éppen nő nem örülne annak, hogy ilyen melleket csodálhat meg, érinthet meg szemérmetlenül akkor, amikor szeretne… az bizony Isten hazudik… - folytatta szavait végig a szemembe nézve, mely a legintimebb érzést kölcsönözte a test a testnek pillanatnak. - … mert kérlek szépen ezek a kezek… - mindkét keze hullámos hasamon pihent, ahol ujjai striáimat végigkövetve mágikus vonalakat rajzoltak bőrömbe. - … a te csodálásodra teremtődtek. – s ekkor közelebb hajolva végre nem csak kezei, de ajkai is rajtam voltak, az ajkaimon. – Szívem szakad meg ha arra gondolok, hogy mindezt te oly nehezen hiszed el nekem, mert valami idióta divatház vagy bárki azt mondja, hogy nem vagy tökéletes… de az vagy, nekem főképp. – simította meg jobb kezével arcomat, miközben én úgy feküdtem ott alatta, kezei között, mintha világomat nem tudnám, s az igazság az, hogy nem is nagyon tudtam. De Ő ott volt, s ez számított, legalábbis úgy hiszem, s ő is azon volt minden erejével, hogy elhiggyem neki ezt. – El sem tudok csodálatosabb teremtményt a kezeim között tartani… - bújt közelebb, a nyakamba. - … talán egyszer a gyermekeinket. – jegyezte meg. – Akiken… örömmel dolgoznék most… megmutatva mennyire, de mennyire szeretlek téged! – mondta, s konkrétan már minden bajom kezdett ekkor lenni ugyanis ott kezdett bennem lenni az űr, amit neki kellett kitöltenie.

- Szóval hajlandó is vagy tenni valamit akkor? – bukott ki belőlem, mert az öngyűlölet szavaira, hatására lassacskán vággyá alakult, türtőzhetetlen vággyá.

- Igenis asszonyom…

Mindketten levegőért kapkodva feküdtünk hátunkon, bámulva a plafont, engedve, hogy a vékony takaró és a nyitott ablak kettőse elérje, hogy testünk ne gyulladjon fel. Mondjuk lehet, hogy ezzel már elkéstünk s amúgy csak hamuvá porladva imitáltuk a létezést egymás mellett.

- Szóval… tényleg vörös szőnyegeznél velem? – fordult oldalra, megtámasztva karján fejét miközben én még mindig csak éppen lélegezni tudtam. Hallottam ahogy hangjában olyfajta boldogság volt, miket földi szavakkal talán le sem lehet írni.

- Lehet csak egy melegítőnadrágban tudok ott lenni… mit szólsz ahhoz? – fordultam én is oldalra, mintha csak tükörképe lennék.

- Bolond vagy… - rázta meg a fejét. - … de felőlem meztelenül is jöhetnél. – vallotta be.

- Biztos vagy te abban? – nevettem el magamat.

- Igazad van. – vallotta be. – Ez a bombázó csakis az enyém. – s ekkor igazi dimbes-dombos oldalamon szántotta végig lassan hatalmas ujjait. – A ruháról meg majd én gondoskodok… - hajolt közelebb hozzám csókot lehelve számra. – Bízol bennem? – kérdezte őszinte kíváncsisággal.

- Mindennél jobban…