Barcelona (Sebastian Stan)

Sziasztok! Ez az írás is egy ideje itt pihent a gépemen, s most végre sikerült véget kerítenem neki, s így most olvashatjátok már ti is. Semmi extra iromány, de talán olyan kis kellemes nyári apróság, ami jól jöhet így az olvasóimnak délután! További szép napot kedveskéim! Jó olvasást! Dorka

Szavak száma? 2205

Ihlet? Ed Sheeran Barcelona című száma

- A cél az, hogy... még véletlenül se ismerjenek fel! - sétáltam ki a fürdőszobámból a hotelszobámba egy szál törülközőben miközben hajamat törölgettem száradás reményében. Ez a mediterrán időjárás még így mindenféle forgatási ruházat nélkül is egészen sok(k) volt a szervezetemnek, nem mintha bántam volna, csak erősen adaptálnom kellett magamat az egészhez... főleg, hogy még feltehetőleg a következő 3 hónapot itt fogjuk tölteni a stábbal, s csak utána váltunk egy erőset, s veszünk fel néhány jelenetet valahol egy jóval hűvösebb helyen. Mondjuk egy nyári Barcelonánál szerintem minden hűvösebb lehet.

- No mert? - kérdezett vissza Andrew, s már bazsalyogva várta az arcomra kiülő reakciót, amivel nem hagytam cserben ugyanis... a kínos vigyor az én arcomon is megjelent.

- Tudod, hogy nem tudhatják, hogy én is itt forgatok... - tártam szét a karomat elmondva a válaszomat, amivel ő is tisztában volt. Persze, hogy tisztában volt, hiszen a stáb minden egyes tagjának alá kellett írni egy igen szigorú titoktartási szerződést. Az HBO sosem gurigázott szarral, főleg, ha az egyik legsikeresebb sorozatáról, a Trónok harcáról volt szó. Néha még én magam se hittem el, hogy ennek az egésznek a részese lehetek... egyszerűen felfoghatatlan volt, de lám mégis itt vagyok. - De mivel ma nincs jelenetem... holnap pedig áll a forgatás így... szabadnapom van, hetek óta az első. - táncikáltam a tükör előtt sajátos örömünnepemben, miközben azt nézegettem, hogy melyik kikészített paróka lehet az esélyes befutó.

- Nekem az a türkiz kifejezetten tetszik... - hallottam meg egy újonnan érkező, mondhatni egy betörő hangját az ajtómban, mire gondolkodás nélkül futottam feléje, s nem törődve azzal, hogy még le sem tette táskáját ölébe ugrottam. No erre ő is elengedte a táskáját, mint ahogy testem is elengedte a törülközőt magán.

- A lényeg a nem feltűnés keltésen lenne. - motyogtam a fülébe, miközben arcát puszilgattam össze-vissza, s karommal nyakát öleltem át szorosan.

- Beszél az, aki épp most váltott pucérra a sminkese előtt... - mondta miközben feltoltam fejére napszemüvegét, s miközben ő egy kicsikét próbált engem takarni a törülközővel, közel semmi sikerrel... úgy csüngtem ölében, mint egy kismajom, s nem volt a közel jövőbeli terveim között, hogy elengedem. Nagyon régen láttam már őt, nagyon, nagyon...

- Már megszoktam... - rántotta meg a vállát Andrew, s Sebastian úgy ment hozzá köszönni, kezet rázni, hogy engem az ölében tartott... mint mondtam nekem nem volt szándékomban innen tovább menni. - szóval te vagy a mai terv. - állapította meg ő mosolyogva, mire Sebastian leült az ágy szélére velem együtt.

- Igen Ő. - bólintottam több, mint boldogan. Azt, hogy össze tudtuk ezt így hozni, hogy mindketten egy féltekén, egy országban, egy városban legyünk ugyanabban a pillanatban egy igen hosszadalmas, s nehéz logikai játék eredménye volt, de mi megoldottuk, mert meg akartuk oldani. Ő Atlantából repült ide az új Bosszúállók film forgatási szünete alatt, míg én helyben maradva élveztem ki azt a minimális szünetemet. - Pikk-pakk és kész leszek, utána mehetünk is... - simítottam meg arcát izgatottan, majd végül muszáj volt kikászálódnom az öléből, aminek hatására ő azonnal oldalra vágódott az ágyon... lehet kicsit lefárasztotta a repülőút, lehet.

- Szerintem lezuhanyzok mindenek előtt. - mondta majd erőt véve magán kikelt az ágyból, felkapta táskáját s azzal indult meg a fürdőbe.

- Te még mindig pucér vagy. - nevette el magát Andrew, ahogy szemével végig kísérte Sebastian alakját a fürdőbe vezető úton. - S Sebastian még mindig szuper dögös... - ismerte el.

- Mindkettő nagy igazság... - tettem csípőre kezemet, majd egy gyors egyetértéssel kiválasztottuk a megfelelő parókámat, s még a végén ruha is került rám... több, mint meglepő.

- No és... Hova vihetem hölgyem? - fordult hátra egy kicsit, miközben karjaimmal már felsőtestét öleltem át... a kis Vespázós városnézésnek nem hátránya ez a testi közelség.

- Churrost... churrost akarok! - ismételgettem a spanyol finomság nevét, majd szememre húztam a sapka szélvédőjét.

- Las Ramblas... Senorita! - vette a lapot a sofőröm, s kettő pillanaton belül már az autók mellett hasítottunk is bele a barcelonai napunkba hajnali 9kor. Jó volt újra őt ölelni, s ha tehettem volna el sem engedtem volna úgy kb. a következő 48 órában, de ha mindössze ennyi lett volna, amit teszünk, az nem rám vallott volna. Folyamatos járás volt a lábamban, s ezúttal most… a kerekeinkben. Ki akartam a rövidke közös időnknek minden pillanatát használni.

Olyan volt, mintha szárnyaltam volna mögötte még úgyis, hogy végig kabátja alatt öleltem derekát. A világba tudtam volna kiáltani a boldogságérzésemtől melyet az élet most elém nyújtott édes tálcáján. Tudtam, hogy néhány órán belül az arcom is meg fog fájdulni a szüntelen mosolygástól, de nem érdekelt, nem számított egy cseppet sem.

- No mi az? – parkolt le egy kis reggeliző bár előtt, s én mozdulatlanul ültem előtte megragadva bukósisakomat, de éppen még le nem véve azt, mintha megfagytam volna a pillanatban.

- Nem tudom. – ráztam meg a fejemet, s engedtem, hogy segítsen levenni a sisakot.

- Szeretem látni, ha boldog vagy. Jól áll a mosolygás… - simította fülem mögé barna hajtincsemet, amit a parókának köszönhettem. A feltűnés elkerülése érdekében jobban jártam a kék hajzat elkerülésével, pedig igazán nagyon tetszett volna az is.

- Majd, ha ráncos leszek a sok mosolygástól, akkor a ráncaimat is szeresd… jó? – helyeztem meg nem szűnő gödröcskémbe jobb mutatóujjamat.

- Azokat fogom csak igazán szeretni. – kacsintott rám, majd közelebb hajolva megpuszilta ujjam hegyét, s szépen lassan nem csak ujjam kapott ajkából, de az ajkaim is. – Akkor is szeretni fogsz, ha ráncos leszek, s öreg… meg csúnya? – grimaszoltam neki, s lábaim közé zártam testét.

- Csúnya? – kérdezett vissza homlokát ráncolva, hunyorogva rám.

- Igazad van… én sosem leszek csúnya. – legyintettem egyet, s kuncogva mellkasába borultam. – Annyira, de annyira, de annyira boldog vagyok, hogy iderepültél értem. – motyogtam mellkasába, s konkrétan tényleg nem akartam elengedni őt.

- Ez nem is volt kérdés. – puszilta meg fejem búbját, majd óvatosan hátrébb lépve szépen kezeiben tartva enyémeket indult meg hátrafelé a reggeliző hely felé.

- Egy hónapja vagyunk itt, s ilyen időben még sosem voltam kint a városban… - jegyeztem meg mosolyogva, s tényleg úgy kémleltem a környezetemet, mint egy kisgyerek, aki még sosem járt a biztonságot nyújtó barátságos szobájának falain kívül. A forgatások reggel kezdődtek, s késő estig tartottak, igen speciális helyszíneken vagy éppen az itteni nekünk épített stúdióban, így a városból nem igazán láttam bármit is, főleg nem 9 órakor. Leírhatatlanul furcsa volt nem a stáb tagjaival körülvéve lenni.

- Nem tartod túlzásnak ezt a dupla adagot? – mért végig Seb, amikor én is, s ő is a tálcájával együtt indultunk meg egy a teraszon lévő asztalunkhoz.

- Hékás, hékás… - nevettem el magam, s szerencse, hogy letehettem már a tálcát, mert így nem úgy kellett feléje fordulnom, hogy közben borítottam volna rá a finomságot. - … ez csak… a kezdet… - vágódtam le a székre elkényelmesedve, s egy pillanatot sem várva azonnal mártottam a churrosomat a forró csokoládéba.

- Gondolom az egész napot eltervezted! – jegyezte meg szórakozva, majd baseball sapkáját hátrafelé csapva feltette napszemüvege mellé azt is, s mielőtt reagálhattam volna közelebb hajolva ujjával leszedte szám sarkában túlzottan felvitt csokipacát. Vigyorogva nyalta le saját ujjáról.

- Őszintén? – gondolkoztam el. – Egyetlen egy biztos tervem van. – hajoltam közelebb ezúttal én hozzá.

- No és mi lenne az? – kérdezte, s végre ő is belekóstolt ételébe, mondhatni elég erotikusan.

- A világ legjobb barátját fogom bámulni. – kuncogtam, s száján maradt csokit saját ajkaimmal „takarítottam le”, amiért közel sem haragudott.

- Egész álló nap? – érdeklődött kíváncsian.

- Egész. Álló. Nap. – feleltem tudatosan, mindegyik szó után megtartva a kis hatásossági pihenőt, s konkrétan még pislogni is elfeledkeztem. A boldogság nem volt elegendő szó arra, hogy leírjam mit is éreztem ebben a pillanatban.

- Néha kicsit ijesztő vagy. – állapította meg grimaszolva, de láthatóan boldogan.

- Te meg drámakirálynő. – forgattam a szememet, mire konkrétan majdnem félrenyelte reggelijét. Szó mi szó, tényleg erős volt ezt mondanom, pont nekem. – Igazából… szerintem hagyjuk, hogy magával ragadjon a város. Amíg veled vagyok… nekem mindegy. – egy igazán őszinte mondat hagyta el a számat, s tekintetén látszott, hogy igenis örömmel hallotta ezt, lelkét simogatták szavaim. – Van teljes 24 óránk. – pillantottam a karórámra, aminek háttere egy hatalmas Bucky arckép volt.

- Ez a karóra komoly? – nevette el magát megfogva csuklómat közelebbről is megcsodálva kiegészítőmet.

- No de még mennyire… - mondtam büszkén. - … az egyik helyi stábtagtól még egy Bucky figurát is kaptam a minap. – meséltem neki büszkén. – Nyilvánvalóan az ágyamban tartom… - jegyeztem meg széles mosollyal.

- Nyilvánvalóan… - értett egyet csodálkozó tekintettel, s inkább ebbe már bele se kötött, csak szimplán rám hagyta.

- Remélem nem bánod, ha talán ma a valódi Bucky bújik az ágyadba… - játszott ujjaimmal az asztalon.

- Ki mondta, hogy ma ágyba kerülünk? – nevettem el magamat talán túlságosan is hangosan. -Ég bennem a cselekvésvágy, menni akarok, meg nem állni… fel akarom fedezni a várost. Ki akarok használni minden pillanatot… s ha akár konkrétan egy klubból kell bemásznom reggel a forgatásra, hát akkor onnan mászok be. – tártam szét karomat, s tényleg úgy éreztem, hogy meg tudnám váltani a világot, szimplán csak attól a tényből kiindulva, hogy Ő itt van mellettem.

- Tetszik, hogy ennyire tettre kész vagy. – ismerte el, majd a mellette lévő székről felvette hátitáskáját, s kivett belőle egy dobozt. – Ezt… neked hoztam. – nyújtotta felém.

- Oh… nem kellett volna. – haraptam ajkamba, s mint egy kisgyerek, már neki is estem a doboz kibontásának.

- Ez komoly? – kommentálta megjegyzésemet.

- Ismersz. – vágtam vissza rögtön, s ekkor már a csomagolópapírból kiszenvedtem az ajándék valódi tartalmát. Egy polaroidos fényképezőgépet.

- Ez… fantasztikus. – tapsikoltam tényleg, mint egy kisgyerek, s azonnal babrálni kezdtem addig-addig míg be nem sikerült üzemelnem. Konkrétan addig egy néma boldogságbuborékban voltam, amit, mint külső szemlélő figyelt ő. Boldogan. Láttam, hogy az volt. Talán kicsit fáradt, de boldog. – Csííííííz. – mondtam, s teljesen hirtelen elkészítettem az első képet, Róla. Tudtam, hogy nem számított rá, tudtam, hogy úgy gondolta nem veszem észre, hogy engem figyel miközben szemüvegét levéve szemét dörzsölte meg talán fáradtságában, s direkt nem szólal meg, ezért is volt ez olyan különleges.

- Rám pocsékoltad az első képed lehetőségét? – rázta a fejét hitetlenségében, s azért egy kicsit elpirult. Olyan aranyos volt, hogy képes lettem volna ölébe mászni itt azonnal, nem foglalkozva azzal, hogy emberek között vagyunk.

Szerettem őt, s ez az érzés minden nap elteltével egyre jobban csak erősödött. Ő elviselte a szeszélyeimet, s szerette őket, szeretett engem. Kiegészítettük egymást, még akkor is ha néha olyannyira ellenkezett véleményünk, hogy az lehetetlenség lenne alapvetően.

- Te vagy a kedvenc dolgom ebben a városban. – legyeztem az elkészült fényképet, hogy minél hamarabb láthassuk a végeredményt.

- Ezt tényleg kimondtad? – lepődött meg teljes egészében.

- Bizony. – bólintottam, s arcomon a világ legszélesebb mosolya terült szét, amikoris megláttam az elkészült képét. Olyan széles mosolya volt a képen, hogy olyat még nem láttam. Mint a világ legboldogabb kisfiúja, lazán letagadhatott volna 15 évet is akár a korából. Megdobogtatta a szívemet, extra módon. – Én már csak ilyen giccses leszek most. – rántottam meg a vállamat, majd felpattanva székemből nyakamba akasztottam a fényképezőt, s úgy nyújtottam felé kezemet.

- Enyém lehet ez a tánc? – kacsintottam rá.

- Teljesen bolond vagy. – rázta a fejét, de azért ujjait enyémekhez érintette, s könnyen ránthattam így magamhoz. – A te bolond… - súgtam a fülébe, s kapaszkodtam úgy nyakába, s ténylegesen elkezdtem testünket jobbra-balra billegtetni. – Mit szólsz ahhoz a tervhez, hogy átmegyünk a piacra a túloldalon, felvásárlunk minden piknikfinomságot, majd lemegyünk a partra… -

- Nekem ez egy tervnek tűnik. – csókolta meg az ajkaimat beleegyezés jellegével, s vállára csapva táskáját el is indultunk a megnevezett helyekre.

S tényleg úgy tettünk, ahogy „elterveztük” vagyis ahogy a kedvünk hozta. A partra levezetve egy üveg sangría társaságában táncoltunk a napfényben, s élveztük ki a közös pillanatokat azzal sem foglalkozva, hogy zene egy pillanatig nem szólt, csakis a tenger morajlása volt az egyetlen dallam mi létezett körülöttünk. Ezek a pillanatok csak a miénk voltak, s tudtuk senki nem veheti el tőlünk őket.

- Szerinted… szerinted ők bevisznek minket a városba? – mutattam a távolban kocsival éppen távolodni készülő csapatra. Az elfogyasztott sangría után jobbnak láttuk a kismotor itt hagyását.

- Ha fele annyira bájosan megkéred őket, mint ahogy próbálsz lesifotókat készíteni rólam… lehet lesz esélyünk. – jegyezte meg feltolva napszemüvegét.

- Pedig totális kémüzemmódban vagyok. – grimaszoltam neki, majd hasára ülve fényképezőt szó szerint az arcába tolva kattintottam el azt.

- Legalábbis azt hiszed… - incselkedett pimaszul.

- Kedves Stan… ha így folytatja, nem tudom kinek mutatom be a forgatási szünetekben tanult flamenco mozdulataimat a táncparketten. – fogtam meg két csuklóját, helyeztem azokat feje mellé, s hajoltam közelebb hozzá éppen csak annyira, hogy majdnem összeérjen ajkunk.

- A mozdulatokat, amiket a sangría támogat és a két ballábad? – s nem, nem hagyta abba a kötekedést. Az esetleges fáradtsága a sangría elfogyasztásával párhuzamosan tűnt el teljesen belőle.

- Azt a mindenit kedves… valakinek nagyon nagy lett a szája hirtelen. – ráztam a fejemet kamurosszallóan.

- Nagy volt ez eddig is. – emelgette a szemöldökét, s próbált volna megközelíteni engem, de én ellenálltam… sőt, egy másodperc leforgása alatt felpattantam róla, s futni kezdtem az előbb meglátott csapat felé.

- Te meg… te meg hova mész? – fordult hasra, szerintem fel sem fogva mi is történik éppen körülötte.

- Fuvart szerezni… magamnak. – ordítottam vissza neki válaszolva. – Remélem a nagy szád neked is szerez fuvart. – fordultam meg egy kicsit, hogy hátrálva tegyek meg néhány lépést.

- Hidd el mást is! – válaszolt a partot átszelő hanggal.

- Már, ha megtalálsz… - jegyeztem meg kacagva. – Kezdődjön hát a móka…

Crash III. (Tom Holland, Sebastian Stan)

Sziasztok! Hihetetlen, de végre sikerült befejeznem egy írásomat! El sem hiszem! Inkább hagylak is olvasni titeket! Jó olvasást, további szép estét, s hetet! Üdv, Dorka

Előzmények: I. rész // II. rész

Szavak száma? 3133

Az esti csendnél a lakásban már csak a reggeli csend volt a gyanúsabb, de most kivételesen ez is megtörtént ugyanis az egész hely az enyém volt, csakis az enyém. S ennek felismerése által okozott eufóriámat egyáltalán nem is titkoltam. Olyan igazi lelki békét éreztem, amikor kisétálva a nappaliba telefonomat a pultra letéve saját „Jó reggelt” lejátszási listámat indíthattam el Spotifyon, s abba nem kötött bele senki (Tom és Jacob különös előszeretettel kötözködik velem ilyen téren), s ez a békesség akkor csak folytatódott, amikor a saját gondolati világomba elmerülve elkészítettem reggelimet és jóízűen nekiláttam miközben már figyelmem megosztott volt. Félig reggeliztem, félig a telefonomat nyomkodtam, de az előttem lévő laptop is kapott belőlem egy kicsikét. Néha egyértelműen szüksége volt a szervezetemnek egy szabadnapra, s a mai nap ilyen volt. Emberek nélkül, mindenki nélkül. Az elmúlt napok nagyon kimerítőek voltak, mind testileg mind lelkileg így mikor forgatási átszervezésnek köszönhetően az én napom felszabadult majdhogynem örömkönnyek közepette omlottam a földre megcsókolva a Russo testvérek lábát.

- Nézd meg az e-mailjeidet! – automatikusan fogadtam menedzserem videóhívását, miközben a teli szájamnak köszönhetően nem biztos, hogy kulturáltan tudtam kommunikálni vele, de tudtam ez nem fogja meglepni. Egészen fura volt a köszönési stílusa.

- Hmmm? – hunyorogtam rá, s még a kora reggeli békességnek köszönhetően csak ennyi volt a nem-értem-a-dolgot kijelentésem. A kávé valószínűleg még nem jutott el az agyam megfelelő központjába.

- KEIRA… az e-mailjeidet! – hangsúlyozta ki ismét, én meg csak pislogtam majd letéve a tálat a kezemből a számban tartva az evőkanalat nyúltam a telefonom után. – Amúgy… jó reggelt! – végül is megkaptam a hiányolt üdvözlésemet is.

- Hello! - motyogtam magamban, egy kedves mosolyt kanyarítva felé miközben telefonomon keresgéltem.

S ekkor… ekkor megláttam az üzenetet. A fém kanál egy az egyben esett ki a számból, egyenesen le a padlóra, s néhány pillanaton keresztül csakis a kis képernyőm, s Chad tekintete között váltogattam figyelmemet, ő pedig… ő pedig csak némán várta a reakciómat, majd miután látta rajtam, hogy el sem hiszem a dolgot némán bólogatni kezdett.

- Ez… ez ugye egy tréfa? – formált végül szavakat a szám, s konkrétan mozdulni nem tudtam, egyszerűen lebénultam.

- Nem, nem. – rázta a fejét, én pedig éreztem, hogy egy az egyben múlt el az éhségem egyik pillanatról a másikra. A gyomrom megtelt, s hogy mivel… nem tudni. Idegesség talán. – Ez komoly! – bólogatott.

- Nem… biztos a stáb egy jó vicce! Hol a kandikamera? – csúsztam le a székről, s néztem szét a konyhában, ahol jól tudtam egyedül vagyok, de most egy kicsit elbizonytalanodtam benne. – Esküszöm megölöm Hollandot ezért… vagy… Zendayat? Ez már így túlzás… -gondolkoztam el, majd a pultnak dűltem megelőzve azt, hogy nagy forgolódásom közepette elvágódjak. Mellkasomon összefontam karomat, miután letettem ujjaim közül a telefont, s csak némán bámultam a gépem képernyőjét. Néztem, de látni szinte semmit nem láttam.

- Egyikőjük sem tud róla. – rázta a fejét, s megengedett magának egy kis biztató mosolyt.

- Akkor sem… nem hiszem el. – ráztam meg a fejemet, s tudtam, ha ezek után belekortyolnék a kávémba valószínűleg azonnal a kardiológiára kerülnék. A pulzusom az egekben volt, mégis úgy éreztem, hogy pillanatokon belül összeeshetek az élettelenségtől.

- Pedig teljesen komoly. A producerek tényleg szeretnének meghallgatni téged… ez Keira hatalmas lenne! Hatalmas! – s az izgatottság az arcán, amely ott ragyogott egészen elhitette velem azt, hogy ez most itt tényleg megtörténhet.

- Egy Disney animációsfilm soundtrackjén énekelni és a hangját is kölcsönözni egy karakternek? Édes istenem… ez nem szimplán hatalmas, ez… HIHETETLEN! – motyogtam továbbra is egy elképedtség fázisban leledzve.

- Nem úgy tűnik, mintha izgatott lennél! – jegyezte meg összeráncolt homlokkal.

- Chad, Chad, Chad… még a reggeli kávémat sem ittam meg! – nevettem fel kínosan beletúrva a hajamba, s automatikusan ráztam a fejemet. Valószínűleg még mindig álmodtam.

- Lehet ezek után nem is kell, még a végén kimúlsz nekem! – nevette el magát, s mivel egyet kellett vele értenem jómagam is felkacagtam. Hirtelen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel.

- Az rossz lenne a biznisznek, nem? – vágtam vissza neki azonnal.

- Valahogy úgy… - forgatta a szemét nevetve.

- Ez az egész… hogy jött? Mármint… wow. – ennyit arról, hogy értelmesen tudom kifejezni magam. – Álmodok még mindig, nem? – kérdeztem.

- Valószínűleg nem csak a rajongók látták a múltnapi kis live videót a színfalak mögül… -említette meg a pillanatot, amiről inkább teljes egészében el akartam feledkezni. Miután kipihentem a kezdeti sokkot, másnap teljes egészében úgy sétáltam be a forgatásra, mintha semmi sem történt volna. Ez volt a legmegfelelőbb kezelése a dolgoknak, ez esetben tényleg.

- Már majdnem sikerült elfelejtenem… Chad. – ráncoltam a homlokomat, majd valahogy ösztönösen nyúltam a reggelizőtálam után. Ennyit arról, hogy nem tudok többet enni. Az üres gyomrom nagyobb úr, mint bármi.

- Hatalmas sikere van még mindig… mellesleg megsúgom Beyoncé csapata is felkeresett engem miattad. – magyarázta én meg öt percen belül a második szívinfarktust hordtam ki hirtelen.

- Komolyan mondom… ha így folytatjátok, nem fogom megélni a saját 21. születésnapot. JÉZUS ÚR ISTEN! Beyoncé… - valahogy ekkora ülepedett le az agyamban az információ és hatalmasat sikítottam. Ezúttal a tálamat ejtettem el a kezemből. Totálisan szétcsúsztam az érzelmi túltöltöttségnek köszönhetően.

- A részleteket elküldöm neked emailben a meghallgatásról, kérlek ne törd össze magad a szabadnapodon… kérlek! – rázta a fejét félig aggódva, de azért mosolyogva is.

- Megpróbálom! – motyogtam neki, majd eltűnve a kamera elől négykézlábra ereszkedtem összeszedni a szétcsapódott reggelimet.

- Ugye nem szabad kézzel kezdted összeszedni az összetört tányért? – hallottam Chad hangját még.

- Dehogy… - ráztam a fejemet, s éppen csak kezemmel felcsapkodva a pultra reméltem, hogy legalább egy csapásom eléri azt random módon, hogy kikapcsolja a hívást. Sikerült. Másodjára.

S hogy mit csináltam a nap további részében? Szimplán csak léteztem, de valahogy ezt a lelkem, s testem se nagyon tudta felfogni. Nem igazán akartam menni sehova se, de mégsem akartam egyhelyben maradni sem.

Első hosszabb ideig történő figyelemlekötésem akkor sikerült, amikor az ágyamban elfeküdve random YouTube videókat kezdtem nézegetni miközben telefonomon komoly játékcsatákat vívtam Candy Crushban, s ha egy újabb, nehezebb pályán sikeresen átmentem örömmel osztottam meg ezt a világgal is.

„Szóval… Candy Crush?” – jelent meg egy üzenet a telefonomon, amitől hirtelen több mint meglepődtem. Nem… nem feledkeztem meg az ismeretlen üzenetküldőmről, de az elmúlt néhány nap olyan sűrű lett, hogy fel sem tűnt, hogy első üzenete óta nem is válaszolt nekem, most mégis az ellenkezőjét cselekedte. Ezzel jár az, hogy hajnaltól napestig forgat az ember, nem mintha panaszkodnék rá.

„Abszolút guilty pleasure.” – válaszoltam automatikusan, úgy mintha tudtam volna, hogy kinek is üzentem. – „Ennél jobb már csak a Farm Heroes Saga.” –folytattam lelkesen, majd valamiért egy apró mosoly jelent meg az arcomon, s hátamra fordulva feküdtem továbbra is az ágyamon egészen elterülve. „Órákig tudok bármelyikkel játszani.” – újabb üzenet, s egyszerűen olyan jó volt csak mesélni a mindenségbe. „S nem is tudom miért mesélem amúgy ezt egy olyan embernek, akiről azt se tudom, hogy ki is valójában… így a dolog nem is annyira fair.” – nyilvánvalóan nem tudtam azért ezt a megjegyzést magamban tartani.

„… de érdekes azért még lehet.” – válaszolt rögtön.

„Érdekes? Hmmm… talán ezzel még kiegyezek.” – nevettem el magam, s hasamra fordulva fókaként feküdtem gépem előtt, amin épp egy makeup tutorial indult el. Őszinte áldást mondtam a fodrászainknak, s sminkeseinknek minden áldott nap, ugyanis, ha ők nem léteznének fejem nem minden pillanatban lenne annyira emberbarát, mint amennyire annak annak kellene lennie.

„Egészen reménykedtem benne.” – válaszolta.

„Szóval semmi esélye, hogy megtudjam ki vagy?”

„Semmi.” – válaszolta, s egy nyelvét kinyújtó emojival zárta rövid üzenetét.

„Igazából, ha helyén lenne minden a fejemben, akkor erre azt mondanám, hogy ijesztő is lehetne… de valamiért… nem találom annak, hisz… együtt dolgozunk, szóval a bizalmam a tiéd.” – írtam le az üzenetemet, majd mikor elküldtem észrevettem, hogy ez annyira szörnyen hangzott. „Esküszöm, valahogy ez a fejemben sokkal jobban hangzott, mármint te jó isten… teljesen bolond vagyok”. – saját magam szerencsétlenségén minden esetben nagyon jól tudtam szórakozni, s ez most sem volt másképp.

„Én nem mondanám ezt azért.” – kaptam a választ, s ez mosolyra késztetett. „Kiélvezed a szabadnapod minden pillanatát akkor?” – folytatta.

„Egy végtagomat sem vagyok hajlandó megemelni feleslegesen. Van az egyedüllétben valami vonzó néha…” – pötyögtem neki gondolatomat, s innentől kezdve beszélgetésünk oly gördülékeny volt, oly mindennapi, természetes, hogy eszembe sem jutott az a tény, hogy nem tudok az emberhez arcot társítani. Egyszerűen csak jó volt valakivel beszélgetni úgy, hogy amúgy ismerem, de mégsem. Mármint igen megmagyarázhatatlan volt az egész, de mégsem.

Egy idő után viszont nem tudom indokból megfogva gépemet, telefonomat a farzsebembe csúsztatva indultam meg a konyhába ugyanis… sütit akartam sütni. Nem tudom honnan jött, de egyszerűen csak úgy jött. Na jó… meglehet, hogy egy YouTube videó, amiben éppen főzőcskéztek beszélt a tudatalattimmal. Lehet.

Tekintve, hogy alig voltunk itt a közös hotelszoba/apartmanunkban a többiekkel nem feltétlen volt úgy a sütéshez bármilyen kellék, így míg az online összevásárolt termékeket vártam, hogy meghozza a futár ezúttal a konyhapultnál elterülve újfent beszippantott a YouTube világa. Először egy Zendaya által elküldött videót néztem meg, mondva, hogy mennyire beégette magát legutóbb Jimmy Fallonnál, ahol én még ugye nem jártam, s utána pedig tekintve, hogy ajánlott további videókat a kedves oldal hagytam vezetni magamat. Így kötöttem ki egy Sebastian interjúnál.

Szó mi szó nem volt rossz látvány így nem kosztümjében, sokkal inkább utcai, normális ruhájában látni. Habár kicsit azért fura volt szememnek elsőre, hogy hosszú haja ekkor nem volt meg, hanem igen rövid volt az is, csakúgy, mint szakálla, ami inkább hasonlított valami kezdetleges borostára. Tagadhatatlan tény volt az, hogy szép látvány volt a szemnek ez az ember, s ez a forgatás ide alatt érzékelhette is az ember ugyanis körülötte a nők, s még egy két férfi is mindig olyan különleges eufóriában volt. S ott voltam én… én, akivel egyre több közös jelenete volt karakterének, de ha leállt a kamera, akkor onnantól kezdve valahogy én mindig valami ügyefogyott emberré alakulva nekimegyek, majdnem felborítom, összetöröm a telefonját és egyebek, ergo közveszélyessé válok körülötte, ezért inkább minden baleset elkerülése érdekében próbáltam tartani a távolságot tőle, mármint nem őt kerülve csak szimplán vigyázva mindenki épségére. Mondjuk volt is abban az emberben valami titokzatos, valami megfejthetetlen, amit szerintem nem mindenki vett észre. Igazán csendesnek tűnt, de a kb. állandóan mellette lévő Mackie ezt valahogy erősen egyensúlyozta, s talán el is nyomta.

- Egy újabb kérdés Sebastianhöz, egy igazán zsivány darab… - vezette fel Andy Cohen a kérdést, majd drámaian Sebastian felé fordult.

- Te jó ég… - forgatta szemét Sebastian, talán kicsit félve, majd tenyerében támasztotta meg fejét.

- … reggel vagy este szereted a szexet? – tette fel Andy kis műsorvezető kártyájáról a kérdést, s úgy nézett sejtelmesen szemöldökét emelgetve az említett emberre, hogy konkrétan majdnem kiesett foteléből. Jó, mert én meg konkrétan saját nyálamtól megfulladtam a megilletődöttségemben.

- A nap bármelyik pontjában, egész nap. – válaszolta zsivány mosolyával, belenézve a kamerába, s konkrétan annyira megijedtem hirtelen, hogy automatikusan lecsaptam gépem képernyőjét. A vérnyomásom olyan magasságokba ugrott, hogy a szóló csengőt is alig hallottam meg.

- Biztos… biztos a csomagom. – beszéltem meg magammal, s abbahagyva a magam elé bámulást megrázva a fejemet leugrottam a székemről, s próbálva mindenre gondolni csak nem erre a specifikus interjúra felkapva a kikészített pénzemet közelítettem meg az ajtót.

- Nem vagyunk itthon, s gondolsz egyet és sütögetsz egyedül? – egy hatalmas nagy papírzacskó mögül Zendaya hangját hallottam meg. – Mondjuk kinyitnád az ajtót, s beengednél, mert nem sokáig bírom már… te amúgy berendelted az egész üzletet, vagy mi? – motyogta, s kilökve az ajtót előtte hagytam, hogy bejöhessen egyedül.

- Honnan tudtad, hogy sütni akarok? – kérdeztem tőle értetlenül, bezárva magam mögött az ajtót.

- Először is szívesen… - tette le a hatalmas zacskót a pultra, majd grimaszolva dűlt ez azon jómaga is. - … másodjára is… látom mi van benne, összetudom adni az egy meg egyet. – forgatta a szemét. – Szóval… mire vállalkozol? – csúsztatta fel fenekét egy székre, s úgy követte alakomat szemével közeledni a konyha felé.

- Valami cupcaken gondolkoztam. – motyogtam neki megállva a pult vele ellenkező oldalán.

- Te veled meg… mi történt? Teljesen falfehér vagy… szellemet láttál? – egyenesedett ki, s mért végig csodálkozó tekintettel. Láttam rajta, hogy gyanús volt neki valami.

- Mi? Dehogy… - ráztam meg a fejemet felnevetve. - … csak azon gondolkoztam, hogy ha jól sikerül a süti viszek be a stábnak. – mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott elég gyorsan ahhoz, hogy ne tűnjön fel neki agyammal valami tényleg baj van.

- Ohh… ez kedves gesztus. – gondolkozott el. – Nem bánod, ha segítek? Rég sütögettem már… - pislogott rám hatalmas szempillái mögül.

- Csak megköszönöm. Max, ha felgyújtjuk a konyhát ketten leszünk a felelősek érte. – forgattam a szememet és kezdtem kipakolni a szatyorból.

- Ugyan kisanyám… nem lesz itt semmi probléma. – legyintett egyet, s tényleg segítségemre kezdett lenni.

S tényleg nem okoztunk se a konyhában, se magunkban kárt, sőt… a cupcakek igazán finomra sikeredtek, s bőven tudtunk csomagolni a dolgozó embereknek is.

- Na jó… mi ez a telefonodra pillantgatsz fél percenként dolog? – pattant fel a székre előttem, s úgy nyalogatta a tálat, amiből épp az utolsó adag sütit éppen az előbb tettük be a sütőbe. – Valamiről esetleg lemaradtam? – kíváncsiskodott heves szemöldökemelgetéssel.

- Hogy maradhatnál le bármiről is? – kérdeztem vissza legyintve egyet, hisz jól tudtam mire gondol. Tekintete egyértelműen „milyen fiú van a dologban” tekintet volt. Egyértelműen.

- Akkor is… valakitől üzenetet vársz. Látom. Nekem ezt a viselkedést nem kell bemutatnod… - vigyorgott okoskodva.

- FBI tag lettél hirtelen vagy mi? – kérdeztem tőle, s kikapva kezéből a tálat én is megnyaltam utoljára a benne maradt fakanalat majd a csapba tettem a mosatlanok közé azt.

- Kedves… míg sütögettünk kb. 5 percenként a telefonodra pillantgattál, hülye azért nem vagyok… ezt az egybeesést, még a tudatlan Holland is észrevenné, nemhogy én. – mondta magabiztosan, s végigpörgettem az elmúlt egy órácska történéseit, s tényleg realizálódott bennem, hogy talán a kelleténél többször pillantottam a telefonomra. De miért? Kitől vártam volna üzenetet? Az ismeretlentől? Ugyan kérlek.

- Behívtak meghallgatásra egy animációs mese főszerepére… - bukott ki belőlem egy igazából nem is hazugság dolog. Egyszerűen csak a dolgok helyzetét felcserélve elsőként valami egészen mást osztottam meg vele, ami talán a jelen helyzetemet megmagyarázta volna. - … egy musicalre. – tettem hozzá még halkan, s tudtam ezzel bármire is gondolt eddig már többé nem foglalkozik vele.

- OOO TE JÓ ÉG! – kikerekedett szemekkel kapott a szájához, majd szinte egy másodperc töredéke alatt a nyakamba borulva ölelgetett össze vissza.

- Azért még ne bizakodjunk ennyire… el is kell mennem arra a meghallgatásra! – jegyeztem meg neki nevetve.

- Figyelj… az mindig hatalmas előny, ha ők hívnak be! Az mindig jó jel! – kacsintott, s úgy simogatta meg hátamat. – Látod, hogy még jó is kisülhet abból az apró balesetből… - gondolt vissza a kis Beyoncé előadásomra, gondolom. - … lehet meg kellene Sebastiannek köszönnöd az egészet, persze ha megkaptad a szerepet, amit úgyis megfogsz. – veregette meg vállamat, s ahogy kimondta Sebastian nevét az én agyam egyetlen pillanat alatt kapcsolt vissza a látott interjú bizonyos pillanatára. Csakis a válasza visszhangzott a fülemben, újra s újra szüntelenül. Belém meg mi ütött, de komolyan?

- Na jó, én megyek és átöltözök… így nem mehetek emberek közé. – mutattam végig tiszta csokis, lisztes pólómra.

- OOOkkkééé… - nem igazán értette mire fel ez a megkattanásom, de nem firtatta inkább csak rám hagyta. Néha tudta, hogy így kell tennie. Néha.

„Ugye azokból az instán látott sütikből nekünk is hoztok?” – kaptam egy üzenetet Tomtól éppen már akkor, amikor a kocsiban ültünk a stúdióba vezető úton.

„Megettük. Mind.” – válaszoltam neki rögtön.

„Hazudsz… tudom.”

„Szétosztogattuk a környéken, ami meg megmaradt mind megettük.” – írtam meg neki, majd kocsink ekkor éppen megállt a céljában, s kifizetve a sofőrt szálltunk ki ügyeskedve a hátsó ülésről a dobozokkal.

- Mondjátok azt lányok, hogy abban valami finomság van… esküszöm ölnék egy fánkért… vagy bármi édesért. – Robert volt az első, akivel összefutottunk bent, s konkrétan szemével már felfalta a dobozt még úgyis, hogy ki sem nyitottunk.

- Hmmm… lehet tudunk ezen segíteni. – kacsintott Zendaya, s a kezében lévő doboz tetejét felemelte, majd mikor bólintott egyet gyengéden Robert kivette az első darabot, s azonnal enni kezdte azt, úgy mintha évek óta nem evett volna kb. semmit.

- Angyalok vagytok, komolyan… ohhh te jó ég. – hümmögött jóízűen.

- A szabadnap ereje. – tártam szét karomat már amennyire azt engedte a benne lévő egészen nagy doboz.

- Szóval Robert kap… én meg nem? – fonta össze mellkasán Tom a karjait miközben felénk sétált szürke CGI szürke kezeslábasában.

- Látod… van eszük a lányoknak, tudják kit kell választani… - veregette meg Robert Tom vállát, majd Anthony hívására kacsintva elbúcsúzott tőlünk.

- Mondtam, hogy hazudsz. – grimaszolt nekem, majd belenyúlt volna a dobozba, de én rácsaptam a kezére.

- Blahblahblah. – vágtam vissza neki hasonló arckifejezéssel és vigyorogva kikerülve őt a kisebb embercsoport közelítettük meg, akik a büféasztalnál éppen a szünetüket töltötték, s energiával próbálták megtölteni magukat miközben igazán figyelmesen hallgatták Anthony egy újabb történetet.

- Remélem maradt még bennetek hely ugyanis… leszállítottuk a desszertet! – nyitotta ki a dobozt maga előtt Zendaya.

- Szóval mindenki kap, csak én nem? – bújt hátulról a fülemhez Tom.

- Csend legyen már! – ráztam meg a fejemet, s kivéve egyet gyorsan Zendaya dobozából a másodperc töredéke alatt Tom szájába nyomta, s ő fel sem fogta mi történt, csak úgy pislogott, mint borjú az újkapura.

- Most már elégedett vagy? – kuncogott Zendaya, s hozzá még csatlakoztunk egy páran.

- Abszolúte… - törölte meg kezével száját, s jóízűen megfulladás nélkül egészen kulturáltan próbálta megenni a „kapott” finomságot.

- Ezúttal… mit művelt Tom? – hallottam közeledni Sebastiant hátunk mögül. Megfagytam.

- Túl nagy volt a szája. – válaszolta Anthony nevetve.

- Szóval semmi új… - reagálta Seb, majd nem tudom mi célból pördülni akartam tengelyem körül, s arrébb, a többieket is megkínálni akartam a finomsággal csak fordulatom úgy sikerült, hogy a dobozom tartalma kissé repülni kezdett a levegőben, mert egy az egyben ütöttem vele el Sebastiant.

- Jézus, Úr, Isten… - torpantam meg, s nem mertem ki sem nyitni a szememet. Ennyire is csak én lehetek szerencsétlen, ez már több mint sok(k).

- Nyugi… minden egyben van. – érintette meg óvatosan a kezemet, amin éreztem, hogy rendesen remegtem. – Az önbecsülésem kivételével. – motyogtam magamban orrom alatt, majd nagy levegőt véve hatalmas mosollyal a legszebb viselkedésemet vettem elő tarsolyomból. – Esetleg… kérsz? – kérdeztem tőle, szemébe sem nézve… ahhoz éppen nem volt erőm.

- Ühüm. – bólintott, s kivette az egyetlen egy darabot, ami az előző akrobata mutatványom következményeképpen kicsit megnyomódott.

- Esküszöm Keira… a születésnapodon nem érhetsz hozzá a tortádhoz… szerintem összetörnéd mielőtt bárki megkóstolhatná. – pihentette meg állát vállamon Zendaya. Kedves, mint mindig.

- Ki mondta, hogy lesz tortám? – nevettem fel idegesen, magamról nem igazán tudva.

- Ugyan kérlek… - veregette meg a kezemet, majd rájött, hogy mivel még tartom a sütit ez nem volt a legjobb ötlet. -… azt hiszem… ezt elveszem tőled. – sétált elém, s úgy tett ahogy említett az előbb. – Amúgy meg… úgyis kiderül néhány nap múlva, hogy kapsz-e tortát vagy sem… - felelte bájosan.

- Nem is… nem is tudtam, hogy nemsokára születésnapod lesz. – jegyezte meg Sebastian mellettem halkan, s hangját hallva inkább nem is gondoltam arra, ami olyannyira a szemeim előtt pergett lefele... szüntelenül... állandóan.