Sziasztok! Bizony élek
ám, szemetek nem káprázik. Felavatva az új billentyűmet és összeszedve az
akaraterőmet írtam nektek. Vagyis technikailag nézve csak befejeztem egy igen korábban
megkezdett írásomat. Kezdetben a One More Light szám volt a fejemben miatta a
Linkin Parktól, majd történt az hogy királynőmnek Deminek kijött a Sober című
dala és… azt még közelebb éreztem ehhez az egészhez. Jó olvasást, köszönöm, ha
itt vagytok még! Puszilok Mindenkit, Dorka
Inspiráció? Sober– Demi Lovato
Szavak száma?
2919
Szakadt az eső, s én védtelen voltam ellene, de talán
életemben először nem érdekelt. Mindig is gyűlöltem az esőt, hisz ki ne
gyűlölné azt, hogyha felöltözik normálisan, s egy természeti, be nem
folyásolható erőnek köszönhetően két pillanaton belül bőrére tapad az összes
ruhája, s csak szenvedés a további létezése. De nekem most nem volt az...
egyáltalán nem. Sétálva egyedül New York utcáin, mindössze egy sporttáskámmal a
vállamon ez a friss, zuhogó víztömeg felszabadított. A táskában az elmúlt 2
hónapom volt. 2 hónap, ami mindent megváltoztatott, 4 hónap, ami segített, hogy
lábra álljak a történtek után. Nem állítom azt, hogy most jó volt... de jobb,
mint korábban ez biztos... sokkal jobb.
Az emberek még így este is úgy jártak az utcán, mintha a
talpuk járdán töltött pillanataiért fizetniük kellene, s lehető legolcsóbban
tartva ezeket a díjakat kapkodták maguk alatt a járókájukat. A nagy vehemenciával
közlekedők néha majdnem fel is borítottak, de én csak elmosolyodtam rajtuk. Míg
ők a vihart, s az esőt látták az egészben... én már a vihar utáni békét, s
csendet éreztem a lelkemben. Túlpillantottam a szimpla jelenen, mert csak így
volt lehetőség az előrehaladásra.
Az ember 2 hónap alatt sem felejtheti el, hogy milyen New
York. Őrült, zajos, s sohasem alszik. A szó szó szoros értelmében teljesen ellentétje
a központnak, amit órákkal ezelőtt elhagytam. Részben azért, mert elengedtek...
s részben azért, mert akartam, hogy elengedjenek. Készen voltam arra, hogy
elhagyjam őket. Éreztem.
Mikor lakása épületének utcájára fordultam szabályszerűen a
szívem vette át az irányítást a testem felett, s csakis annak dobbanása
határozta meg pillanataimat. Minden részemben éreztem azt, hogy mindjárt
kiszakad a bordáim közül. Olyan volt, mintha minden kis apró négyzetcentiméteremben
ott akarna lenni... s ott is volt. Az épület előtt megállva fejemről lehúzva a
kapucnit emeltem magasba a tekintetem, keresve az ablakát... az ablakomat.
Merthogy együtt éltünk már egy ideje, de nem igazán tudtam eldönteni, hogy most
hozzá jövök... vagy haza. A kérdés, amit féltem feltenni... s féltem
megválaszolni magamnak.
Mély levegőt véve, szememből, arcomról eltöröltem az ég
hatalmas könnycseppjeit, majd lábam megtette az első lépést a bejárat felé...
majd a másodikat... majd a harmadikat... s így tovább.
- Jó estét! - köszöntött a portás, anélkül, hogy látta volna
az arcomat, majd ekkor felé fordultam. - Kisasszony! - csillant fel a szeme,
azért némi meglepődött idegenkedéssel. Egy ideje ő sem látott már. Arcán
felfedezhető volt a kétség, miszerint nem tudta eldönteni, hogy mit is
mondjon... végül ennyire jutott: - Üdv újra itthon! - mosolyodott el
bátorítóan, melyet én őszintén viszonoztam. - Esetleg... szóljak fel? -
mutatott fel ujjával az emeletre, mire én megráztam a fejemet. Szóval itthon volt...
csak reménykedni tudtam, hogy így lesz. Bárhol lehetett volna, hisz elfoglalt
ember, kinek az élete úgy pörög, mint egy szerencsekerék, de én ráéreztem, hogy
most itthon lesz.
- Nem... köszönöm. - ráztam meg a fejemet, s már a lift felé
vettem az irányt.
- Kisasszony... - szólt utánam még egyszer a portás bácsink.
- Igen Albert? - fordultam feléje vissza hátrafele haladva
így.
- Jó újra látni Önt... itthon. - ismételte el előző
gondolatát, s én egy egyetértő bólintással zártam magamba kedves gondolatait.
- Itthon? - kérdeztem magamtól, majd mikor a lift nyílt
láthattam, hogy abban egyedüli társam saját magam lesz. Én és a tükörképem.
Külsőmet tekintve éltem már meg szebb, s stílusosabb napot, de ez most nem
érdekelt. Picikét közelebb hajolva a tükör falhoz arcomból kisepertem kósza
hajtincseimet, majd átázott ruháimat is próbáltam igazgatni némi újkeletű
idegességem következményeképpen, de az már menthetetlen volt. A lift megállt, s
nekem ki kellett szállnom.
- Meg tudod csinálni. - mondtam a tükörben látható ázott
képemnek, majd összeszedve az erőmet indultam meg ajtaja felé. Volt egy
pillanat, amikor majdnem visszafordultam, de mikor a fekete ajtó elé érkeztem,
azelőtt kopogásra késztettem ujjaimat, mielőtt meggondolhattam volna magam...
majd vártam. Türelmesen vártam. Talán félve... de vártam. S ekkor nyílt az
ajtó... s ott volt Ő.
Szokása volt, hogy nem nézte meg a kukucskálón, hogy ki
érkezett hozzá, így első kézből kapott meglepődöttségét láthattam az arcán, még
az ajtót sem engedte el olyannyira lefagyott a megjelenésemtől. Talán soha nem
éreztem ennyire védtelennek magamnak, még a csoportos foglalkozásokon sem,
amikor az idő teltével múltam minden mocska előkerült. Mintha bármelyik
pillanatban megszűnhetne ez az egész, amint kimondjuk az első szót. A szívem a
torkomban dobogott, szabályszerűen nem vettem levegőt... igen hosszú ideig.
Féltem. Nagyon.
- Ennyire szörnyen festek? - próbálva oldani a ránk telepedő
feszültséget hagyta el számat ez a kérdés egy kínos mosoly társaságában.
- Ohhhh... te... - rázta meg a fejét, majd talán nem is
gondolkodva rántott magához, s ölelt úgy, mintha ezt soha nem tette volna még.
Meglehet könnyeket láttam gyűlni a szemében, s ha gondolataiban tudtam volna
olvasni... talán az enyémekben is azok lettek volna. - … itt vagy. -
állapította meg, fejemet puszilgatva, hátamat simogatva.
- Itt. - motyogtam mellkasába, majd szépen lassan
elengedett, távolabb tartott meg magától. Könnyes szemeivel mért végig engem
magába szívva egész mindenemet… mintha életében először látott volna.
- Csurom víz vagy... ez így... nem... - rázta meg a fejét, s
elvéve a táskámat jobb lábával berúgta az ajtót, s derekamnál fogva úgy
vezetett be engem... a közös otthonunkba... a helyre, ahol hónapok óta nem
voltam. A központba kerülés előtt hiába hetekig sikerült New Yorkban
tartózkodnom, erre a helyre valahogy sosem jutottam el, hisz az otthonomat
kerestem állandóan, de azt helyekben sosem találtam meg… ellenben más
dolgokban. - Miért nem szóltál? Úgy
tudtam, hogy két nap múlva engednek ki... - magyarázta, s látszott rajta, hogy
idegességében kezd beszélni ennyit, hisz bármennyire is jó színész volt engem
nem tudott becsapni... most nem.
- Ezt... honnan tudod? - lepődtem meg... mindössze a
menedzserem tudta ezt az információt, s az ő lelkére volt kötve, hogy senkinek,
de senkinek ne adja tovább... még neki sem.
- Én mentem volna érted. - állt meg előttem, s nézett mélyen
a szemembe.
- Komolyan? - meglepődve pislogtam rá, s csak próbáltam
feldolgozni azt, amit mondott, azzal nem is foglalkozva, hogy Charlie nem
tudott titkot tartani.
- Komolyan. - bólintott, s így látva még úgy nem tudta elmém
elhinni, hogy ez az ember létezik.
Az elmúlt 2 hónapban nem voltam hajlandó még tőle sem
fogadni semmi üzenetet, teljesen megszakadt a külvilággal a kapcsolatom... de
minden egy jobb cél érdekében. Most pedig itt voltam, s ő tárt karokkal
fogadott. El sem tudtam képzelni, hogy min mehetett ő keresztül. Tudtam abban a
pillanatban, amikor úgy döntöttem, hogy az elszigeteltségemre még egy réteget
húzok, hogy ezzel a létező összes személyes kapcsolatomat kockára teszem, s ha
egyszer elhagyhatom a központot talán nem lesz senkihez kijönnöm. De muszáj
volt megtennem ezt. Muszáj. Magamért. Drasztikus lépéseket kellett tennem annak
érdekében, hogy a legkisebb esélyem is legyen a túlélés nevű játékban, amit az
élet játszott velünk.
- Sebastian... - mondtam ki hosszú idő után hangosan a
nevét, majd egy lépést tettem feléje. A levegő megfagyott körülöttünk... vagy
esetleg lángra lobbant? Nem tudni. Egyikőnk se vett nagyon levegőt,
szabályszerűen érezhető volt a pillanatnyi feszültség, ami bármikor
robbanhatott. Csak egy szikra kellett volna.
- Igen? - tette fel halkan kérdését... mintha reménykedett
volna valamiben, nem tudom.
- Elmegyek megszárítkozok... - tisztáztam a dolgokat
megrázva a fejemet, mielőtt bármi hülyeséget teszek, vagy mondok.
- Jó... én meg főzök egy teát. Biztos áthűlhettél... -
játszotta el ugyanolyan kínosan a dolgot, mint én majd hátat fordítva egymásnak
két különböző irányba indultunk meg. Tudtam, hogy ehhez hasonló jelenetek le
fognak játszódni köztünk, de azért ténylegesen átélni egészen másmilyen, még
akkor is, ha készültél rá... s oooo mennyit készültem én rá.
- Remélem nem baj... - jegyeztem meg neki a pólómra utalva,
miközben egy törülközővel törölgettem a hajamat közelítettem meg a konyhát.
- Tudod, hogy nem... - rázta meg a fejét, majd felülve a
székre a pult túloldalán felém tolt egy bögre teát.
- Köszönöm. - válaszoltam, s szép lassan én is
elhelyezkedtem ott vele szemben, majd letéve törülközőmet masszívan a bögrémet
nézegettem, s talán azzal a reménnyel kavargattam, hogy majd nemcsak, hogy
hűlni fog, de talán még helyettem meg is fog szólalni.
Némán ültünk egymással szemben... ebben nem volt semmi
meglepő. Ez a jelenet millió és egy alkalommal lejátszódott a fejemben, s csak
idő kérdése volt, hogy a valóságban is megtörténjen. Most pedig már mindennél
realisztikusabb volt az elképzelés, mert most tényleg itt voltunk egymás előtt.
- Ki fog hűlni a teád… - mondta halkan, s jól tudtam neki is
nehezére esik a beszéd.
Ismertem. Azt is tudtam, hogy fejében úgy pörögnek a
gondolatok, hogy azok szabályszerűen megfájdítják azt, s ettől még jobban
összerándult a gyomrom. Az egyik legnagyobb bűnöm az volt, hogy fájdalmat nem
csak magamnak okoztam, hanem neki is.
- Amúgy… amúgy se tudnám meginni. – tettem le inkább a
kezemből a bögrét mielőtt elejtettem volna, s hajamat mindkét oldalt fülem mögé
helyeztem.
Mély levegőt vettem, s felemeltem tekintetemet. Csak engem
nézett. Félve, de engem nézett, s tekintetének volt egy olyan sugallata, mintha
azt érezte volna, hogy bármelyik pillanatban eltűnhetek előle. Kékségei
jégszerűek voltak, a le nem hulló könnyfátyol borította őket. Félt… ahogy én
is.
– Sajnálom… - motyogtam halkan, s hangom egészen érdesként
hatott, mintha napok óta nem beszéltem volna.
- Shh… - próbált volna megnyugtatni, hisz ő mindig ezt
tette. Ő mindig ott volt nekem… s én cserben hagytam. Elhagytam.
- Nem, nem, nem Seb… - ráztam a fejemet, s erőt vettem
magamon mert tudtam ki kell adni magamból ezt a súlyt, meg kellett szabadulnom
tőle, muszáj volt. Fel kell szabadítanom a démonjaimat, s menniük kellett.
Egyszerre, s mindörökre. Csak így tudtam végleg útjukra engedni őket, ez volt
az utolsó lépés, s egyben egy első lépés is. - … ezt most meg kell hallgatnod.
Muszáj. Szörnyű ember voltam, de legfőbbképp szörnyű… barátnő, társ.
Megesküdtem, hogy sosem leszek olyan, mint ők… s a legnagyobb rémálmom vált
valóra érted? Pontosan úgy viselkedtem, ahogy nem akartam. Egy valódi
szörnyeteggé váltam, s mindenkit elmartam magam mellől… akkor mindezt nem
láttam, de most már a napnál is világosabb. Azt hittem… nem élem túl. – s ekkor
véglegesen megremegett az ajkam, s legördült az első könnycseppem is, amit
azonnal töröltem is le, automatikusan.
- Ne mondj ilyet… - rázta meg a fejét óvatosan, s szinte
éreztem, hogy felém akar nyúlni, de nem ment neki. Én ezt nem bántam, nem
voltam rá felkészülve.
- Seb… te ne mondj ilyet. – vettem magamon erőt,
megköszörülve a torkomat, hogy továbbra is jöjjenek ki hallható szavak a
számon. – Jogod van dühösnek lenni… mérgesen tányérokat dobálni, törni… zúzni.
– tudtam, hogy visszatartja magában, s hogy ő mindig a jót akarja látni az
emberekben, még akkor is ha valami szörnyűt is tettek már korábban, még akkor
is, ha mindezt vele tették.
- Hidd el… megtettem. – jelentette ki halkan, s erősen
kellett koncentrálnom, hogy biztos legyek benne, hogy megszólalt. – Az első pár
napot… én is azt hittem, hogy nem élem túl. Olyan érzésem volt, mintha
szabályszerűen kitéptek volna egy darabot a lelkemből… a testemből. – vallotta
be, s habár megtörölte arcát a könnyektől, azoknak helyére újak kerültek. – És
akkor utána pedig… Charlie azt mondta, hogy nem láthatlak. – szemében ekkor
valamifajta új érzelem tűnt fel.
- Nem akartam, hogy olyan állapotban láss… - ráztam meg a
fejemet, s ahogy lehunytam a szememet gondolataimba úszott az első pillanat,
amikor először láttam magam bent a központban a tükörben. Napok voltak
szükségesek egyáltalán ahhoz is, hogy ki tudjak kelni az ágyból, egyszerűen az
elvonási tünet láza és a túladagolás utórengései teljesen megszüntették testem
valódi funkcionálását. Csak egy halovány mása voltam annak, ami valójában
voltam, ami lehettem volna.
- Ehhez akkor sem volt jogod… - csúszott ki a száján, s
tudtam hogyha ezt egyszer kimondja fájni fog. Fájt is… de igaza volt.
- Nem igazán tudtam akkor gondolkozni… - motyogtam majd
muszáj volt felállnom és legalább kicsit járkálni, mert az egyhelyben maradás
kezdett az idegeimre menni, azokra, amik amúgy sem voltak a megfelelő
állapotban, de legalábbis mindenképpen építkezés alatt voltak. - … az istenért…
most se tudok. – nevettem fel kínosan, széttárva kezeimet, igazából a
konyhaszekrénynek beszélve ezúttal. Hogyan is képzelhettem, hogy Őt nézve bármi
is könnyen fog menni?
- Segítek… - mögöttem állt meg. Lépései szinte
hallhatatlanok voltak, úgy került teste mögém. Nem érintett meg, nem jött túl
közel, de mégis visszafojtott levegővételét is tökéletesen éreztem nyakamnál. A
szívem, lelkem a torkomban dobogott, nem voltam benne biztos, hogy meg tudok
szólalni ezután.
- Miért? – a konyhapultra való támaszkodásom közel úgy
hatott, mintha ráestem volna arra teljes erőmmel, s valójában úgy is volt.
Kellett a fizikai támaszték is… s nem csak az.
- Mert szeretlek az Isten szerelmére. – szavai szó szerint,
fizikailag is megérintettek, de nem mertem szembe kerülni vele.
- Én… - tudom mit éreztem, azt hiszem tudom mit éreztem, a
szava mégse formálódtak ajkaimon. – Én nem tudom mi van velem… mi lesz velem. –
kínosan nevettem fel, letörölve kezdetleges könnyeimet majd összeszedve magamat
kibújtam volna előle, s mindez sikerült is volna, de ő elkapta az ujjaimat.
Lassan fordított maga felé, az érintkezést nem erőltette,
óvatosan tartotta ujjaimat a kezében miközben tekintete arcomat kémlelte,
melyre talán magam sem ismernék rá, s az, hogy neki sikerült-e… nem tudom.
- Szeretlek. – ismételte el még egyszer, ezúttal sokkal
halkabban, szinte suttogva. Csak a mellkasát tudtam nézni, arcára féltem
tekinteni. Alakja vészesen közel volt enyémhez, Isten tudja mikor volt az
utolsó valódi ilyen alkalom, amikor ez így megtörtént. Ha emlékeznék is rá,
valószínűleg nem lennék rá büszke.
- Ne mondd ezt! – ráztam meg a fejemet gyengéden. – Nem
érdemlem meg. – jelentettem ki a legnagyobb igazságot.
- Akkor érd el, hogy megérdemeld! – jegyezte meg min talán
annyira meglepődtem, hogy automatikusan arcára pillantottam abszolút egy
pillanatot sem gondolkodva tettemen. – Nehogy azt hidd, hogy harc nélkül
elengedlek… - egy halovány mosolynak az apró kezdeményezése jelent meg ajka
sarkában. Megbabonázva néztem ekkor már arcát, pislogni is féltem. Olyannyira
meg akartam érinteni arcát, de nem mertem, egyszerűen nem.
- Őszintén… megéri ez neked? – s itt a közös életünkre is,
de konkrétan magamra is gondoltam.
- Tudom, hogy jó ember vagy… mert igenis az vagy.
Mindenkinek meg megvannak azok a pillanatai, amikor letér az útjáról… mert…
mert nem úgy jönnek össze a dolgai.
- Sebastian… mindenem megvolt. Mindenem. Még annál is több
és én elcsesztem…. csúnyán. – nem igazán tudtam, hogy hová is visz ez az út, de
bármennyire is kényelmetlen volt ezeket a gondolataimat szavakká fogalmazni
mégis éreztem, hogy ez volt a helyes.
- És ki állítja azt, hogy most nincs meg ugyanúgy mindened,
hé? – ujjait óvatosan simította végig arcomon, kirázott a hideg egész
testemben. – Itt vagy velünk, mert… itt akarsz lenni. Eljutottál idáig, hogy
akard, hogy itt légy, s én itt leszek neked, esküszöm. Olyan hihetetlennek
tűnnek a szavaim? – kérdezte hitetlenkedve.
- Őszintén Sebastian… igen. – s habár arcát akartam szinte
már fájdalmasan nagyon megérinteni ujjaimat remegve az ő ujjaira vezettem, s
szépen lassan kezdtem el csúszni lefele a szekrény mentén, s tett így ő is, így
végül egymással szemben ültünk a konyha padlóján, mint akár két tinédzser, aki
az éjszaka közepén ezen a helyszínen akarják megfejteni az élet értelmét. Nem
engedtem el a kezét, s ő ezt nem bánta. – Azokat bántottam meg a legjobban,
akik a legfontosabbak voltak számomra… a barátaimat, a rajongóimat… Téged. –
tenyerét felfelé fordítottam, s abba rajzolgattam köröket egymás után
szüntelenül. – De…
- De? – kérdezett vissza azonnal.
- De… szeretném jóvá tenni. Akarom, hogy újra bízzatok
bennem, annak ellenére, hogy mindent megtettem annak érdekében, hogy ilyen
eszetekbe ne jusson többet. – kínosan nevettem fel, halkan, szinte magamban. –
Csak olyan nehéz az első lépés… el sem tudod képzelni, hogy mennyire… -
nevettem kicsit hangosabban, s éreztem ahogy hangom elcsuklik majd kibukkan az
első csepp olyan könnyem, ami valamilyen megmagyarázhatatlan módon a
boldogságtól volt, még akkor is, ha mellkasom mérhetetlenül nehéz volt.
- Majd együtt kitaláljuk, hogy hogyan is tovább… oké? –
tette fel a kérdését reménykedve.
- Megérteném, ha nem akarnál tőlem semmit ezek után…
tényleg. Őszintén. Biztosan találnál egy stabilabb személyt, aki megérdemli azt
a mérhetetlen mennyiségű szeretet, amit adni tudsz… aki kevésbé bonyolultabb. –
őszinték voltak a szavaim.
- De én nem akarok olyan embert, én téged akarlak, tényleg.
Csakis téged…
- Még akkor is… ha mindent elölről kell kezdenünk… miattam?
– igazából csak egy picikét akartam közelebb csúszni hozzá, de végül inkább
mellé ülve fejemet vállára hajtottam és úgy hunytam le a szememet.
- Amíg csinálhatjuk együtt… engem nem érdekel. – fűzte össze
az ujjainkat. Egy pillanatnyi béke, a gyomorgörccsel és félelemmel átfűzött
lélegzetvétellel együtt mégiscsak béke volt.
- Nem tudom itt tölteni az éjszakát. – vallottam be neki
teljesen random módon. – Túl sok a… nem megfelelő emlék. – vettem mély levegőt
és fordultam feléje egy kicsit, s mielőtt megszólalt volna én tettem úgy
inkább: - Charlie intézett nekem egy szobát néhány utcányira innen… ott
meghúzhatom magam egy időre míg nem találok egy új lakást. Viszont először… el
akartam hozzád jönni, egyszerűen muszáj volt… megtenni az első lépést. Látni
téged… érezni téged. – ismertem be félszegen. Önző voltam legbelül, de tudtam,
hogy erre volt szükségem játszva azzal a lehetőséggel, hogy amúgy talán be sem
enged majd… megtehette volna.
- De azért még maradsz egy kicsit? – kérdezte.
- Igen… - bólintottam, s nem tudom meddig csak úgy néma
csendben ültünk egymás mellett és örültünk, hogy megadatott nekünk az a csoda,
hogy egy időben létezzünk ezen a Föld nevű bolygón. Nem kellett ahhoz
beszélnünk, hogy tudjuk itt vagyunk.
- Biztos megleszel? – kérdezte mikor az ajtóban álltunk
egymás előtt a küszöb két oldalán.
- Muszáj lesz. – bólintottam és egy lépést téve felé
óvatosan simítottam meg arcát, majd lábujjhegyre állva leheltem arcára egy
csókot. – Ezt… szeretném neked adni. – ahogy távolabb hajoltam tőle az ujjaimra
ráfűzött pendriveot csúsztattam kezébe.
- Mi ez? – nézett az apróságra.
- A bocsánatkérésem… azt akartam, hogy te halld először,
mindenki előtt. – mosolyodtam el kicsit bátrabban. – Néhány óra múlva az egész
világ hallgatja, de én azt akartam… hogy az én világom hallhassa először… Te…