7. rész

Sziasztok! Vééégre befejeztem ezt a részt! Számomra ez több mint hihetetlen... néha a kelleténél is többet tudok szenvedni, de azért a végére sikerült mindent megoldani (köszi Vera). Szerintem ez a rész kissé slampos lett de inkább Ti alkossatok róla véleményt ne Én. Jó olvasást! Dorka

- És én ismerek mindenkit?- jegyezte meg összeráncolt szemöldökkel, majd hajába belesimított és kezet fogott Olly-val úgy, hogy én még mindig rajta csimpaszkodtam.

- Tudod… nekem is vannak ismerőseim…- villantottam egy hatalmas mosolyt neki, majd Olly arcára egy puszit nyomva hátulról, megpaskolva a vállát lepattantam onnan.

- Azt látom… még aztán igazán közeliek. – foglalta össze egy igazán kurta mondatba a látottakat, majd nevetni kezdett ugyanis fura szemkontaktust váltott Olly-val.

- Ha gondolják, itt hagyhatom az urakat… engem ugyan nem zavar, ha kettesben szeretnének lenni. - kezdtem el hátrálni feltartott kezekkel az ajtó felé.

- Szó sincs róla Hölgyem. – kapta el a derekamat Olly majd a kanapéra leültetett így, hogy még véletlenül sem szökjek meg. – de hogyhogy itt? Rég láttalak. És Ti ismeritek egymást? Hmmm…- kicsit gyorsan záporoztak belőle a dolgok.

- Honnan veszed, hogy én ismerem ezt a göndört?- mutattam az éppen akkor egy dobozra helyet foglaló Harryre. – itt útközben szedtem fel… gondoltam magammal rángatom hozzád csak úgy!- rántottam meg a vállamat.

- Út közben, mi?- hallatta dörmögő hangját Harry és szemei csak úgy csillogtak mikor felénk pillantott.

- Na, jó… Talán nem teljesen így történt. – „meredtem gondolataimba” majd elmosolyodva Olly felé fordultam. - azt persze nem tudtam, hogy te leszel az előadó!- csaptam rá a combjára majd gyorsan lekaptam fejéről a kalapját. Mert úgy éreztem, hogy az nekem kell.

- Te erről még nem szoktál le?- kérdezte és vissza akarta szerezni kalapját, de nem igazán sikerült neki ugyanis nagyon-nagyon ragaszkodtam hozzá.

- Úgy látszik nem…- tettem a fejemre azt és pózoltam neki egyet. - ez már az enyém!- gúnyolódtam vele önelégülten.

- A kis enyves kezű…- jegyezte meg és feladta a tervét, vagyis azt, hogy visszakapja a kalapját.

- Harry kérlek, segíts… - fordultam felé mosolyogva. – mondd meg ennek az embernek, hogy nekem jobban áll a kalapja, vagyis így az engem illet!- kértem meg őt, hogy legyen a bíra közöttünk.

- Nem ellenkezhetek a hölggyel… mert a végén még megbánom. Nem? Talán megbüntetne érte…- nézett össze ekkor Olly-val majd nevetésben törtek ki.

- Mintha annyira bánnád, ha ez véletlenül bekövetkezne. – kacsintott rá Olly. – Ismerlek Styles… - majd ekkor észrevette, hogy elég szép „te meg miről beszélsz” arckifejezéssel néztem rá. – Jobb lesz, ha vigyázol magadra! – és mielőtt minderre amúgy rólam folytatott beszélgetésükre reagálhattam volna egy hölgyike nyitott be.

- Olly!- szólt rögtön. – jéé sziasztok!- köszönt oda nekünk is, én meg csak visszaintegettem neki. – néhány rajongó vár itt kint fotó reményében!- mondta és fejével kifelé bökött.

- Hányan vannak?- kérdezte az érintett emberke.

- Egyelőre még csak hárman-négyen!- felelte a nő. – egyelőre… - hangsúlyozta ki a fontos dolgot.

- Őket engedd be nyugodtan… - mondta és rám kacsintott majd már fel is pattant mellőlem, és mire egyet pillantottam a lányok már bent is termettek.

Hát igen… kicsit lehetnek oda érte. És ha a szemükben csillogó boldogságot lehetett fokozni, akkor a biztosan meg is történt, amikor Harry-t megpillantották csendben üldögélve a telefonjával bíbelődve.

- Sziasztok, lányok!- egy hajigazítással egybekötött fejbiccentéssel és egy hatalmas mosollyal üdvözölte őket.

- Csatlakoznál hozzánk?- kérdezte Olly Harry-t, aki szó nélkül felállt és melléjük sétált.

- Ki nem hagyhatom, hogy ilyen szép lányokkal készítsek közös képet. – vajon nála ez a szöveg kisujjból jön? Az biztos, hogy a lányoknál elérte a kellő hatását, ugyanis mint a vadalma úgy mosolyogtak tőle. Én meg csak a szememet forgatva babráltam az újonnan szerzett kalapomat.

- Te nem jössz?- mutatott felém egy csaj.

- Én? – pörgettem meg kezemben a kalapot, míg visszakérdeztem.

- Aha… - bólogatott, majd Olly azonnal kezét is nyújtotta felém, hogy segítsen felállni.

- Csakhogy teljesen legyen a kép. – mondta egy másik lány mire én kicsit értetlen fejjel (mert miért is kellenék én arra a képre) felálltam és melléjük libbentem.

- Csakhogy legyen benne valami plusz… - jegyezte meg a mögöttem álló Harry és abban a pillanatban, amikor a vaku villant Ő úgy érezte, hogy belém kell csípnie, amire én egy röpke felvisítással reagáltam. A kép ennek köszönhetően biztos szuperül is sikeredett.

- Minden rendben?- kérdezte a fényképet csináló lány.

- A legnagyobb rendben…- bólogattam és vártam, hogy a következő képek is elkészüljenek. Mert egy ugye nem elég, de ez érthető… nem? Mindeközben pedig azon filóztam, hogy mögöttem ez az ember tuti megzakkant így estére.

- Nagy mosolyt!- kérték és én ezen is voltam… addig a pillanatig a mosoly az természetes is volt, amíg észre nem vettem, hogy velem már megint szórakozik valaki. Kettőt találhattok, ki lehet az. Na vajon?

Hogy mit csinált ezúttal? Nagyon egyszerű… úgy gondolta, hogy vicces lesz a hátul cipzáras felsőmet egyre lentebb húzni. Persze csak szépen lassan, nagyon lassan miközben a kis fém végighúzódik, a hátamon engem pedig kiráz a hideg.

- Talán kinyírom. – fordult meg a fejemben mire csodák csodájára abbahagyta, de kezét nem vette el onnan. Éppen a hátam közepénél pihent meg egy pillanatra. Ettől viszont kirázott a hideg és egy picikét össze is rezzentem. Mi ütött belé úgy őszintén?

- Szuper! Kész is lennénk… - csapta össze kezét Olly majd egy filcet ragadva a kezébe elindult az ajtó felé. – a többieket sem hagyhatjuk ki…- kacsintott rájuk majd felénk fordult bocsánatkérő tekintettel.

Én konkrétan, mint egy cövek álltam ott, mögöttem a Göndör pedig tuti önelégülten mosolygott, habár nem láthattam arcát.

- Ez csak természetes… Menj!- ennyit ki tudtam kipréselni magamból, majd ahogy behúzták az ajtót én fordultam egy gyorsat a tengelyem körül így szembe kerülve a kis mókamesterrel. Vagyis Ő magáról tuti ezt hitte.

- Te magadnál vagy?- néztem mélyen a szemeibe melyekből azt tudtam kiolvasni, hogy nem igazán kíván válaszolni inkább csak, mosolyog. – megnémultál? – folytattam.

- Megnémítottál…- hajolt fülem mellé és éreztem, hogy jobb kezét hátam mögé csúsztatja a kis cipzárért nyúlva ismét.

Valami igazán csípőset szerettem volna mondani, de mindezt megakadályozta az a tette, hogy szépen lassan lépkedni kezdett előre így ezzel azt elérve, hogy én hátráljak. Persze ki is léphettem volna előle abban az esetben, ha nem tartott volna „fogságban” a saját felsőmmel. De nem így történt… Néhány lépéssel később majdnem sikerült nekimennem az ajtónak, de ő ezt megakadályozta azzal, hogy kezével visszatartott ugyanis tenyere hátamról derekamra csúszott.

- Szóval ti mennyire jól ismeritek egymást?- kérdezte én meg csak pislogtam felfele rá.

- Harold te meg mit is csinálsz?- kérdeztem és nagyot nyeltem. Fogságban voltam az, Ő fogságában.

- Harold? – kérdezte. – tudod a nevemet? Hmmm… - dörmögött a fülembe.

- Igen tudom. És? – nem értettem meglepődésének okát.

- Nem válaszoltál a kérdésemre. – jelentette ki és legelőször hajolt olyan közel hozzám, hogy már mellkasunk összeért… gyengéden az ajtónak nyomva várta a válaszomat.

- Legalább ebben kvittek vagyunk. – reagáltam az előbbi kijelentésére. – most őszintén… miért olyan fontos ez számodra?- kérdeztem, mert erre tényleg kíváncsi voltam. Nem tudom mi járhatott a fejében az elmúlt fél órában, de igazán kíváncsian belepillantanék, hacsak egy kicsikét is hátha magyarázatot kapnék arra, amit éppen csinál.

- Mert… fontos…

- Ezzel nem haladtunk előrébb. – állapítottam meg.

- Nekem van időm. – tette hozzá fülig érő szájjal. – az már kérdéses, hogy neked van-e… - suttogta és éreztem, ahogy keze hátamon ismét vándorolni kezd.

- Fejezd be… - kértem és próbáltam fenyegetésnek feltűntetni az egészet. Nem egészen sikeredett.

- Miért?

- Mert… - kezdtem is bele a válaszomba, de hiába is akartam mondani bármit is ezt megakadályozta egy harmadik személy, aki olyan hévvel nyitotta ki az ajtót, hogy szó szerint engem belelökött az Ő karjaiba. Jobb már nem is lehetne.

- Elnézést… bocsánat. – dugta be a fejét az ajtón egy szőkeség. Azt hiszem Ő volt Niall…

- Harry…- kezdett bele, de ekkor azt hiszem eljutott a tudatáig az, amit szemével már pillanatok óta figyelt. - nem akarok zavarni…- mondta és már kezdett is hátrálni.

- Nem-nem zavarsz…- ráztam meg a fejemet és tértem vissza gyorsan a földre, majd hátra lépve egyet a földet nézegetve kezdtem ruhámat igazgatni. – nem történt semmi… semmi. – jelentettem ki határozottan és felemelve fejemet a kedves fiúra mosolyogtam.

- Néhányan elmegyünk kajálni… van kedvetek velünk tartani?- kérdezte olyan természetességgel mintha az előbb nem látott volna semmit. Valójában tényleg nem volt semmit szóval…

- Azt hiszem É…- kezdtem bele, de a Göndör nem hagyta, hogy befejezzem a mondatomat.

- Persze szívesen…- bólintott és kulcsáért nyúlt, majd mindent tudóan rám kacsintott.

- Akkor mehetünk is!- csapta össze tenyerét Niall.

- A hölgyeké az elsőbbség. – mutatta az ajtón kivezető utat Harry és zölden csillogó szemeivel mosolyogva fordult felém.

- Hölgyeké mi? – kérdeztem tőle kínosan felnevetve, majd Niall után kiindulva mentem én is a többiekhez… nyomomban persze vele.

- Őszintén Niall… beléd hogy fért ennyi dolog? – kérdeztem a visszapillantó tükörben figyelve a mögöttünk ülő szőkeség arcát. Egyedül már csak Őt és Louist kellett hazafurikáznia Harrynek, aki ma este magára vállalta a taxisofőr szerepét ugyanis egyedül ő érkezett kocsival. Meg én, aki vele voltam… vagyis na, értitek.

- Egy fekete lyuk a gyomra. Eddigi felméréseink szerint. – magyarázta helyette Louis enyhe tudományos élt belevéve kijelentésébe.

- Minden bizonnyal…- bólogattam mosolyogva.

- Most őszintén… azt akartátok volna, hogy inkább éhezzek?- kérdezte az érintett személy.

- Semmi esetre sem… de így legalább megrendelve egy kisváros éves élelmiszerkészletét jó napot szereztél az étteremnek!- tette hozzá Harry hátrapillantva, amikor is összetalálkozott a tekintetünk. Mint ahogy egész késő esti vacsorán/kora hajnali reggeli ideje alatt most is csak mosolyogva reagáltam tekintetére. Mások előtt úgy gondoltam ez lesz a legegyszerűbb… Nem mintha nem lett volna bennem kényszer esetleg arra, hogy egy kedves legyintéssel letöröljem arcáról azt a mérhetetlen mosolyt, de az önkontrollnak köszönhetően igazán jól viselkedtem.

- Hagyjátok már szegényt. Ha valaki éhes, akkor éhes!- vettem védelmem alá a srácot.

- Na, látjátok, van, aki kedves velem…- mosolygott rám majd a két ülés között előredugott egy csomag smarties-t. – valaki?- kínálta meg belőle minket.

Nem kellett megszólalnunk, sőt össze sem néznünk mindhárman egyszerre nevettünk fel, teljesen szinkronban. Időzítéssel sem lehetett volna jobban összehozni ezt.

- Na, jó azt hiszem minket itt ki is tehettek. – szólalt meg Louis mire Harry leparkolt az első szabad helyre, ők pedig nyitották is hátul maguknak az ajtót és elköszönve ott is hagytak minket. Kettőnket.

- Innen azt hiszem már én is haza tudok sétálni!- jegyeztem meg és nyitottam is volna az ajtót, de az nem engedelmeskedett nekem. - Harry…- fordultam a sofőr felé, mert éreztem, hogy ebben az Ő keze van.

- Igen?- kérdezte ártatlan ábrázattal.

- Kiengednél?- tettem fel a nyilvánvaló kérdést.

- Talán…- húzta az agyamat. – mondjuk, hazavihetnélek előbb. – ajánlotta fel. Nem mintha tudnék ellenkezni… max ha a közben elindult kocsi lehúzott ablakánál kiugranék. Ekkor tudnék egyedül elszabadulni innen.

- Jó… - egyeztem be majd ismét az ablakon kibámulás csodálatos perceinek szenteltem időmet. – Miért csinálod mindezt?- kérdeztem úgy, hogy konkrétan az ablaknak beszéltem, de úgyis tudtam, hogy figyel… éreztem a tekintetét a hátamon. – meg ne kérdezd mit, mert komoly rosszul leszek…- motyorásztam magam hisz szinte előre láttam, hogy pedig ezt tervezi.

- Csak… mert úgy gondolom, hogy így helyes. – válaszolta egyszerűen minden kertelés nélkül, ettől igazán hihetőnek tűntek a szavai.

- Helyes? Ezt nem értem…- fordultam mégis felé.

- Majd megérted. – tette hozzá halkan. – ne legyél ennyire kíváncsi…- rázta meg a fejét jól szórakozva.

- Ühüm… - próbáltam emészteni a dolgot. – a múltkori estéről meg…- hoztam fel ismét ez a dolgot egyszerűen nem hagyott nyugodni. Ráadásul így egy normális beszélgetés kereteiben akár még kíváncsi is lennék rá… talán.

- Ne beszéljünk... Értettem már korábban is. – mondta az utat figyelve.

- Jól érezted magad? – bukott ki a számon egy kérdés.

- Kifejezetten… habár kezdetben a vendégszeretettel volt egy kis bajom…- jegyezte meg rám kacsintva. Erre még teljesen emlékeztem… nagyon szívélyesen fogadtam. Aha persze…

- És utána?- kérdeztem félve egy kicsit.

- Kíváncsi… valaki nagyon kíváncsi.

- Jah, aha… a kiesett-az- egész-este dolgot így is felfoghatjuk. – bólogattam elismerően.

- Jót játszottunk… - majd ekkor elém nyúlva kinyitotta a kesztyűtartóját egy halom papirkát szórt az ölembe.

Majdnem megszólaltam, hogy ezek meg mik, de miután egyet kezébe vett és hangosan felolvasott rögtön felvilágosodtam.

- ,,Érzékien fújd a füstöt a másik szájába úgy, hogy orrotok érjen össze”. – ez állt a papíron.

- ,, Nyomd a tejszínhabot a párod hasára és nyald le onnan. - ezt már nekem sikerült felolvasnom… - ezt mi ketten?- kérdeztem összeszorított szemekkel habár tudtam rá a választ.

- Ühüm…- mondta ki és láttam, ahogy jót derül rajtam.

- A többit jobb, ha nem is látom…- dobtam vissza oda őket ahonnan az előbb kiszedte azokat. - de hogyhogy ezeket megtartottad?- néztem rá furán.

- Ragaszkodtál hozzá… a lelkemre kötötted, hogy megőrzöm őket. - mondta.

- Jézusom…- hajoltam már a térdemre.

- Mondjuk az este fénypontja mindenképpen az volt, amikor úgy gondoltad, hogy márpedig te bemutatod a repülési tehetségedet…

- Hogy mi???- kérdeztem félve..

- Felettébb szórakoztató volt. A tündéreket emiatt hívtad, hogy elromlott a szárnyad…- mindezt próbálta komolyan előadni nekem, de láttam szeme sarkában összefutó ráncokat, amik arról árulkodtak, hogy nem sokáig tudja magában tartani a nevetést.

- Nyugodtan nevess… nem zavar. - legyintettem, de ő nem nevetett inkább csak kezét kinyújtva megsimogatta a hátamat.

- Megsúgom… én egyszer egy macskával beszélgettem jót. - osztotta meg velem ezt.

- Hát ez csodálatos…- nevettem el magam és éreztem, hogy a kocsi megállt alattunk. – azt hiszem, hogy ezeket tudom, most már nyugodtan alszok. – emeltem fel a fejemet és nyúltam is a kilincs felé, ami ezúttal engedelmeskedett nekem. Ki is pattantam, de mielőtt bezártam volna az ajtót visszafordultam.

- Olly-val mindig is barátok voltunk… csak barátok. – kacsintottam rá majd integetve elköszöntem tőle és a külső lépcsőnkön kettesével véve a fokokat lépkedtem felfele.

Mire a lakásba is felértem, sőt sikerült be is zárkóznom rendesen egy sms-t is kaptam.

„ Végig tudtam... Szép álmokat! Nekem már az lesz… H.”

6. rész

Sziasztok! Megígértem hogy mára tutira biztos hozok nektek Frisst és tessék lássatok csodát! Itt is van :) Remélem tetszik. Jó olvasását! :) Dorka

PS: Köszönöm a komikat. Nekem különösen sokat jelent a visszajelzésetek! <3 

- Maisy… Te nem szöktél ki véletlenül?- hallottam hangját az ajtó túloldaláról.

Jogosan tűnhetett neki így azt hiszem ugyanis... Ugyanis már vagy fél órája „készültem”, ami a valóságban 5 perc felöltözést jelentett és kb. tömör 25 perc nem-tudom-hogy-miért-csinálom-azt-amit gondolkodásmenetet. Az ajtónak dűlve, lecsúszva törökülésbe, a kínaiját éve, amit nekem hozott. Megsúgom tényleg jobban éreztem tőle magam. Tudhat valamit.

Válasz helyett inkább csak kikopogtam neki dallamosan, mire hallottam, hogy felnevetett.

- Morzézünk?- találgatott, mire én meg csak megráztam a fejemet. Hihetetlen ez a gyerek. Azon csodálkoztam a legjobban, hogy még mindig kint volt… Nem ment el. De miért nem?- Én benne vagyok!- felvillanyozódott hangján hallatszódott, hogy ez tetszeni fog neki. Igazából olyan sunyi volt, mint mindig(?). Mármint ha vonhatok le ilyen „általánosságokat” a „sok” értelmes találkozásunkból.

Ujjait az ajtóhoz tette és kopogott nekem. Tényleg megtette ezen már muszáj volt mosolyognom. Olyan természetesen jött ez a mosoly, hiába az hogy még az előbb azon járt az agyam, hogy talán ebbe a kínaiba fojtom magam… már ha maradt volna belőle valami. Megettem. És? Finom volt.

Letéve a dobozt, jobb kezemet fejem mellé emelve én is visszakopogtam neki várva a ,,válaszát”.

- Hmmm… ez mit is jelenthet?- hallottam hangját melyben ott bujkált a kis okos gondolkozós él. – azonnal ki is találom…- tette hozzá. – megvan!- jelentette ki hangosan, mintha megvilágosodott volna. – Kedves Harry, Maisy alias az ajtó túloldalán üldögélő emberke üzeni neked, hogy epekedve veled szeretné tölteni a mai estét. Egyszerűen ég a vágytól, hogy így legyen. Abban az esetben, ha ez nem történik meg nagyon szomorú lesz… nagyon. - az utolsó szót még külön megismételte… lassabban csak a hatásosság kedvéért.

- Bolond. – elképedve ráztam a fejemet és feltápászkodva helyemről úgy gondoltam, hogy ideje lenne tényleg kibújnom innen.

Lassan nyitottam a záramat, mintha azon gondolkoznék, hogy tényleg ki akarok menni. Na, jó ez hülyeség… már egy ideje tudom, hogy elmegyek vele, csak még szenvedek egy sort.

Mikor kinyitottam az ajtót azt láttam, hogy konkrétan törökülésben ült az ajtóm előtt, lehajtva fejét. Így csak a göndör fürtjeit láthattam, na meg utána hatalmas, barátságos mosolyát, amikor is észrevette, hogy kijöttem.

- Szerintem káprázik a szemem…- incselkedett és közben kezeivel szemét törölgette.

- Göndörke… nagyon humorosnak tetszik lenni!- majd leguggolva mellé, fülétől elsimítottam haját és odahajoltam hozzá. – a morze tolmácsa igen rossz. Epekedve? Hmmm… ott valami nagy tévedés lehet…- suttogtam neki, majd térdeimre téve kezeimet visszaálltam az eredeti helyzetembe, neki pedig nyújtottam a kezemet.

- Úgy gondolja?- csapott a kezembe ezzel engedve, hogy segítsek neki. Ujjai óvatosan átfogták az enyémeket és egy hirtelen erővételből olyan gyorsan felpattant, hogy csak úgy pislogtam. Ráadásul…

Ráadásul esküdni mernék, hogy nem véletlenül, de még egy pillanatra meg is ingott így belém kellett „kapaszkodnia” úgy, hogy gyengéden az ajtónak nyomott ez által.

- Úgy gondolja?- ismételte meg előző mondatát, csak már most, ugyanúgy ahogy Én tettem vele. Elseperve hajamat fülemtől szinte éreztem, hogy ajkai az arcomat érintik. Éreztem.

- Kifejezetten!- próbáltam elég erősnek tűnni kijelentésemmel, de valahogy még saját magamat sem győztem meg ezzel.

- Akkor próbálja meg bebizonyítani az ellenkezőjét!- sejtelmesen folytatta mondanivalóját, majd lassan, de tényleg nagyon lassan elhúzódott tőlem végig követve szemeivel a tekintetemet, ami konkrétan az övébe ivódott. Deja vu érzésem támadt hirtelen. Nagyot nyeltem és próbáltam tudomást sem venni róla.

- Okés. – mondtam és ekkor láttam meg óráját, ami már háromnegyed 9et mutatott. Rákopogtatva a kijelzőjére jeleztem neki, hogy talán(?) indulhatnánk.

- Milyen figyelmes…- jegyezte meg mosolyogva, majd ekkor megragadta csuklómat és elkezdett szaladni velem lefele a lépcsőn. Jaja persze ez jó ötlet is lett volna, ha a bokám nem mondja fel a szolgálatot úgy az első lépcsőforduló után.

- Na, pattanj!- rökönyödött meg előttem.

- Hogy micsi? – néztem le rá érdeklődve, ugyanis nem igazán értettem mit akar.

- Sietnünk kell…- arcára a ,,mindjárt elkésünk Jézusom” arckifejezés ült ki, persze szemeinél a kis ráncok összefutottak innen például egyértelműen látszódott, hogy csak szórakozik.

- És?- kérdeztem vissza „tudatlanul”, mire Ő úgy gondolta, hogy egyszerűbb lesz neki, ha nem magyarázkodik és vállára kapott. Csak úgy hipp hopp, mert ő megteheti(?).

- Ezt most így komolyan?- kérdeztem, de csak valami vidám dörmögését hallottam válaszként. – szóval így állunk!- magammal igazán jót tudok beszélgetni.

- Remélem a kilátásod tökéletes…- jegyezte meg kicsit sunyin.

- Állat. – reagáltam megszólalására.

- Formás állat. Nem?- kérdezett vissza és ekkor már csak azt vettem észre, hogy a szabad levegőn vagyunk, kocsijánál, aminek ajtaját éppen nyitotta kifele, csakhogy a csomagot be tudja tenni. Vagyis engem.

Válaszadásra lehetőségem sem lett volna, ugyanis betett, majd rám hajtva az ajtót, megkerülve ezt a hatalmas dögöt (mert igenis akkora kocsija volt, hogy az már a dög kategóriába tartozik, olyan nagy testes fekete dög) beült mellém.

- Valaki kicsit béna…- ezzel merevítő kötésben lévő bokámra mutatott. - úgy gondoltam megkönnyítem a lépcsőn lejutást és ráadásul még neked is szerzek egy két boldog pillanatot. – utalt vissza az előző megjegyzésére.

- Láttam én már jobbat is!- vágtam vissza rá, majd bekötve magamat úgy gondoltam, hogy kibámulva az ablakon dologgal fogom elfoglalni magam. Már magában ez is fura volt, ugyanis kocsija nem angol típusú volt, hanem valami külföldi okosság ugyanis jobb oldalon én láttam a mellettünk elhaladó kocsikat és nem Ő.

- Meghiszem azt!- fűzte hozzá és odakacsintott nekem a visszapillantó tükörben. – gondolom itt a táncikálós cicanadrágban szaladgáló szép fiúkról beszélsz!- kötekedett.

- Szeretnél te olyat! Cöhh…- tettem keresztbe karomat mellem alatt. Továbbra sem gondoltam, hogy felé figyelek bármennyire is szeretné.

- Cicanadrágot? Semmiképpen. – nevetett fel kínosan. Rendesen kiforgatta a szavaimat, kis kedves. - habár… az olyan tökéletesen kiadja az ember formáit. Nem?- kérdezte összehúzott szemekkel tettetve azt mintha tényleg érdekelné a dolog.

- Inkább az utat figyeld Te…- vágtam hozzá valamit a kesztyűtartó feletti részről, majd továbbra az ablakon bambultam ki, csak ezúttal már kicsit lágyabban ugyanis… elmosolyodtam. Miatta.

- Gondolod, hogy itt bejutunk?- néztem körülbelül az utca végéig kígyózó sorra, amikor a kocsival éppen arra az utcára fordultunk ahova éppen tartottunk.

- Ne aggódj… az árt a szépségednek. – nyugtatott hízelgően. - na meg legfőbbképp az enyémnek. – a hízelgés eddig tartott. Eme hozzászólását már szóra sem méltattam csak szemeimet forgatva ráztam a fejemet. Ő ezzel meg totálisan beérte.

A bár mellett lehajtott egy kis utcába, amiről konkrétan azt sem tudtam, hogy létezett, majd pár pillanattal később leállította a motort és kipattant a volán mögül.

- Ennyire tetszett az előző fuvar?- ezt már mellőlem kérdezte ugyanis kinyitva az ajtót ott állt mellettem.

- Csak elbambultam. - mondtam jelen esetben tényleg az igazat, persze feleslegesen.

- Aha, persze…- bólogatott önelégülten.

- Elállnál az utamból?- mutattam a földre, ugyanis hogy ki tudjak innen pattanni ahhoz az kellett, hogy Ő mozduljon el onnan, ahol éppen áll.

- Ahogy szeretné Tündérke. – jegyezte meg, mire én kicsusszantam a helyemről és konkrétan vele szemben találtam magam. Mármint konkrétan tényleg vele szemben, mert ott állt tőlem olyan 5 cmre. Elállni esze ágában sem volt.

- Ezt többet ne… kérlek. – utaltam a megnevezésemre.

- Miért?- hajolt közelebb még a közelebbinél is. Suttogása hiába volt halk, mégis olyan erősen csengett a fülemben.

- Mert nem fair az egész… - válaszoltam ismét őszintén.

- Miért?- mintha csak ennyit tudna mondani.

- Tudod te azt… Örülök, hogy tisztában vagy a tegnap estével, de veled ellentétben számomra nem minden világos. Csak képek villannak be folyamatosan, amik már kezdenek az agyamra menni, illetve amiktől kényelmetlenül érzem magam. Ha lehetne, akkor hanyagoljuk ezt a témát. – bújtam ki karjai alatt elindulva balra.

- Jobbra megyünk…- kapott utánam mielőtt túl messzire haladtam volna.

- Köszi!- bólintottam majd követve őt indultam én is.. ezúttal már jobbra.

- Még szerencse, hogy semmi sincs itt…- jegyeztem meg mikor konkrétan a kihalt falhoz sétáltunk oda. Nemhogy az utcán emberek nem voltak, de még egy kukák sem vagy ilyesmi. Az épületből hallatszódott a zene, a másik utcáról az emberek zaja is átfolyt, de konkrétan itt nem igazán volt körülbelül senki. Az övén kívül még egy másik kocsi állt, de semmi több.

- Bízz bennem mondtam már. - erre nem is fordult hátra, de így is hátranyúlva simán meg tudta fogni a kezemet majd bekopogott egy kívülről használhatatlannak tűnő vasajtón. Ami erre a kopogásra ki is nyílt neki.

- Harry!- csapott a Göndör kezébe egy olyan két méterszer, két méteres kigyúrt emberke. Szóval ők ismerik egymást. Aha… értem Én.

- Zach!- bólintott Ő is, majd maga után húzva én is a „csöpke” emberke elé kerültem.

- Ő pedig…- kezdett bele Zach.

- Ő pedig Maisy. Egy kedves… barátom!- mutatott be.

- Értem. A többiek már itt vannak, ha érdekel… Olly meg már a színpadon!- jegyezte meg.

- Akkor mi már itt sem vagyunk!- mondta majd húzott maga után.

- Te ismerted a biztonsági őrt a rejtett ajtó mögött, amiről azt sem tudtam, hogy létezik…- vontam le az előző történésekből a következtetést.

- Úgy látszik igen. - kacsintott egyet hátra és nagyon is célirányosan ment előre. Persze az mondjuk eszébe sem jutott, hogy a kezemet elengedje… Miért is?

Hangulatosan kivilágított rövid folyosókon mentünk végig egyre közelebb kerülve a hangzavar forrásához. Végül egy ajtót nyitva előttünk beértünk a bár belső részébe. Végre.

Rengeteg, rengeteg embert volt bent. Azt hiszem voltam is itt már bent úgy néhány hónappal ezelőtt, de tisztán emlékszek arra, hogy akkor feleennyiien sem voltak, mint most. Most konkrétan alig lehet megmozdulni, és ha nem figyelnek egymásra az emberek szerintem még simán el is veszíthetik szem elől a társaikat. Nálunk ez nem történt meg ugyanis szótlanul vezetett engem maga után, erősen, de mégsem durván fogva a kezemet csakhogy el ne szakadjunk.

- Harold is megérkezett… hát azt hiszem ez több mint hihetetlen!- hallottam egy srác hangját, amikor is az egyik ilyen külön kialakított bokszokhoz értünk, amik épp annyira voltak megemelve, hogy a kicsike színpadra rá lehessen kényelmesen látni.

Ühüm… szóval társaságba jöttünk. Mondjuk erről tökre tudtam. De nem baj… sok minden nem tiszta még számomra.

Igazából nem csak az az egy srác ült ott, hanem többen. Azt hiszem ennek a göndörnek a bandatársai lehettek, de nem voltam benne biztos. Ez a téma totál tiszta aggyal is zavaros, túl sokan vannak és mivel nem kifejezetten tartom őket számon így még megnevezni sem tudnám őket nagyon. Kevés az ilyen ember a környéken azt hiszem, hisz ők valami sztárok és mindenki ismeri őket. Engem mondjuk, ez totál hidegen hagy szóval ezzel lezártnak tekintem a témát a fejemben.

- És nem utolsó sorban ő Louis…- mutatott arra a srácra, aki legközelebb ült hozzám. Jah, hogy amúgy Ő mindenkit bemutatott, míg én totálisan bambultam… ez így okés. Max tippelem a többiek nevét, a Louis-ét meg biztosra fogom tudni. 5 névből egyet megjegyezni… elég jó arány. Nem?

- Valaki nagyon el van varázsolva…- jegyezte meg Harry hátulról a fülembe súgva. Ő észrevette a kis elbambulásomat, remélem a többiek már kevésbé.

- Fogd be…- sziszegtem a fogaim között csakis annyira, hogy Ő halhassa.

- Mindenki… Ő pedig… mutatott rám.

- Én pedig Maisy vagyok!- integettem idétlenül körbe, nem hagyva hogy Ő befejezze mondatát. - szabad?- kérdeztem Louis mellett az egyetlen egy szabad helyet.

- Persze… - paskolta meg a bőrülést.

- És én?- lepődött meg Harry.

- Majd jössz az ölembe Hazza, ne szomorkodj!- folytatta Louis. Úgy látszik, eléggé jó barátok lehetnek ezek ketten.

- Vagy a földre…- jegyeztem meg halkan magamban.

Harry egy pillanatra hátra fordult, majd elkérve egy másik asztalt az üres széküket odafordította azt magunkhoz és fordítva ráült állát a fejtámlára hajtva.

- Vagy a te öledbe…- tátogta nekem. Remélem ezt csak én láttam. Mellesleg ezek a megjegyzései ennek meg honnan jönnek? Egyáltalán akarom én ezt tudni?

- Maisy ugye… - szólalt meg a csodálatos göndör fürtökkel megáldott csaj a túl oldalról. Rajtam kívül egyedül ő volt még lány a sok fiú között. Az arányok ma nagyon szépek úgy látom…

- Igen? – kérdeztem.

- Mintha ismerős lennél nekem. – jegyezte meg mosolyogva és beleivott az üdítőjébe.

- Megeshet… Kicsi ez a város, nem?- kérdeztem költőien mire mindenki felnevetett.

- Drága Harry barátunk már mesélt rólad. - szólalt meg Zayn, azt hiszem. Kicsit derengenek az előbb elhangzott nevek.

- Hát ez… szuper. – nem tudtam mit gondolni erről, inkább csak ennyiben hagytam az egészet.

- Tényleg jobban van már a lábad? – kérdezte a lány mellett ülő srác. Azt hiszem ők barátok, ugyanis mikor megérkeztünk egészen biztosra az összekulcsolt ujjaikat láttam a srác combján.

- Hmm?- kérdeztem vissza.

- Harry egy próbáról lépett le, amikor be kellett vinni téged az orvoshoz!- folytatta a srác mire én meg a Göndörre néztem, aki persze felém nézett és csak egy kisfiús mosolyt ejtett el.

- Be kellett vinni?- kérdeztem vissza, de közben Harryt figyeltem. - nem teljesen így volt ez…- fordultam vissza a többiekhez.

- Magadtól nem igazán tudtál volna bemenni. - jegyezte meg Ő.

- Gondolom Harold volt a megmentőd… tudod Ő csak egy ilyen hőstípus. - tette hozzá nevetve Louis.

- Ezt már említette nekem is. – emlékeztem vissza a parkos dolgunkra mosolyogva. - amúgy köszönöm jobban vagyok. Nem szabad megerőltetnem 4 hétig… addig meg majd megsorvadok a semmittevésben!- válaszoltam őszintén mosolyogva.

- Tudom már ki vagy! – világosodott meg a lány és ujját maga elé téve jelezte, hogy szavakba is önti gondolatait. – mi jártunk együtt táncra… mármint balettre egy ideig. 2-3 évvel ezelőtt a Long Memory-ba. Én voltam mindig az első aki érkezett, Te pedig az utolsó aki távozott… Még mindig olyan maximalista vagy? – kérdezte, és így ahogy ezeket megemlítette nekem is kezdett derengeni a dolog… a göndör haja, az arca…

- Danielle Peazar... Tudom, tudom! Maximalista én? Azért te sem vagy semmi. - néztem felé mosolyogva.

- Szóval akkor Ti ismeritek egymást!- jegyezték meg a fiúk.

- Úgy látszik…- jegyeztem meg mosolyogva és most már egy kicsit „bátrabban” kapcsolódtam a beszélgetésbe ugyanis valahogy még egy ismerős arc a társaságban adott egy biztonságos hátteret számomra.

Nem mintha aggódnom kellett volna emiatt, ugyanis hihetetlenül kedvesek voltak velem, mintha tényleg az ő baráti körükből jöttem volna és mintha nem most találkoztunk volna először. Klisé, nem klisé, de tényleg így volt. Őszintén jól szórakoztam, néhány órával ezelőtt még nem gondoltam volna ezt. Kellemes csalódás volt számomra az este… ami ekkor még nem ért véget.

Jah és, hogy a koncertet is megemlítsem. Olly Murs egy isten. Akkusztikos hangszerekkel is úgy szólj a hangja, hogy az embernek kedve lesz tőle szétfolyni. Utóbbit szerintem Harry észre is vette és koncert után megragadva a kezemet szó nélkül indult már megint előre.

- Hova is megyünk?- kérdeztem tőle érdeklődve. Választ nem kaptam. Őszintén? Nem lepődtem meg.

Útközben még újabb két biztonsági őrnek lepacsizott a vezetőm, majd amikor egy öltöző feliratú ajtóhoz értünk csak úgy simán benyitott oda.

- Elég jó kis műsor volt... – jegyezte meg félvállról Harry. Úgy látszik incselkedni nem csak velem, szeret. Ráadásul ismeri Olly-t… ezt már fel sem írom a kit-ismer-ez-az-ember listámra. Felesleges lenne.

- Elég jó volt a közönség!- fordult volna meg Olly de én megelőztem ugyanis elengedve Harry kezét egy okos mozdulattal drága Olly hátára csimpaszkodtam.

- Hát ez kifejezetten nem Mr. Styles…- tapogatta meg a szemeit eltakaró ujjaimat. - akkor pedig csak egy ember lehet. Csak egy valaki köszönt így… minden egyes alkalommal. – mondta és elvettem kezeimet szeme elől. – Maisy…!- örült meg, de én nem szálltam még róla. Inkább élveztem a kilátást, amit Harry arca nyújtott nekem.

- És én ismerek mindenkit?- jegyezte meg összeráncolt szemöldökkel, majd hajába belesimított és kezet fogott Olly-val úgy, hogy én még mindig rajta csimpaszkodtam.

- Tudod… nekem is vannak ismerőseim…

5. rész

Sziasztok! Tudom, hogy jogosan nem vagytok sokan, hisz nem a túl rendszeres írásaimról vagyok híres mostanság, de ha itt vagy és olvasod, akkor köszönöm! Remélem tetszik. Dorka.

PS: FELIZ NAVIDAD mindenkinek! :)

- Mondhatod!- nyomtam meg telefonom kihangosítógombját és azonnal vissza is tettem a fejemet az ágyra.

- Jól vagy?- kérdezte a vonal túloldaláról Alexa.

- Az előbb egy pillanatra kinyitottam a szememet és 5 ujjam helyett hatot láttam… Szerinted?- kérdeztem vissza. Kicsit fájt a fejem… kicsit.

- Jól sikerült a tegnap este…- és még így vonalon keresztül is hallottam, hogy elmosolyodott.

- Ha azt mondom, hogy nem teljesen tudok, róla nyilatkozni elhiszed?- tettem fel egy igen nyilvánvaló kérdést neki. – őszintén… mennyit ihattam. Te tudod? - érdeklődtem és tényleg erőltetni próbáltam az agyamat, hogy kitisztítsam a tegnapi este eseményeit, de nem kifejezetten sikeredett.

- Épp eleget hidd el…- és mintha kijelentésének valami mögöttes tartalma is lett volna.

- Milyen hülyeséget csináltam?- húztam a fejemre a párnámat hátha akkor így el tudok egy kicsit tűnni innen.

- Semmi olyat, amit megbánhatnál… Csak magadat adtad!- jegyezte meg.

- Ettől féltem…- haraptam bele alsó ajkamba és az utolsó biztos pontra próbáltam összpontosítani, amire emlékszek tegnapról. – meddig játszottunk?- tettem fel egy kérdést neki.

- Meddig emlékszel?- kérdezett vissza.

- Ez rosszat sejtet… Szóval meddig is tartott az a játék?- erre a történésre még biztosan emlékezek, mármint, hogy elkezdtünk játszani, de hogy befejeztük-e vagy ilyesmi az már nem teljesen világos.

- Az attól függ, kiről beszélünk. – válaszolt. Vagy az van, hogy nem értelmesen beszél vagy az, hogy nem értem a rendesen összetett mondatokat sem.- nekünk igen hamar véget ért… ellenben Ti eljátszottátok a teljes kis zsákocskát. – és azt hiszem ekkor konkrétan nevetésben dőlt ki, ugyanis csak a vihogást hallottam a vonal túlsó oldaláról.

- Ti???? Mégiscsak kik azok a ,,Ti”??? – nem akartam találgatásokba esni. Jobb lett volna ez így. - várj, inkább ne mondd el…- nyögtem be hirtelen. Jobb egy kis egészséges tudatlanságban élni.

- Nézz a csuklódra. – mondta és én lassan végighúztam az ágyon magam mellett a karomat és hunyorogva kinyitottam a szememet, hogy egy pillantást vethessek rá.

Ekkor pedig egy villám körvonalai rajzolódtak ki a szemem előtt.

- Ohhh jajjj!- jutottam el a felismerés szakaszához.

- Oh jajjj…- utánozott barátnőm engem, de mindezt Ő élvezte, én már kevésbé. – megnyugtatlak aranyosak voltatok, már ameddig publikus volt a műsor. - folytatta.

- Műűűűsor? Na, most jött el a pillanat, amikor távozok a beszélgetésből. – és ekkor egy hatalmas irányított mozdulattal telefonomra csaptam és kinyomtam a beszélgetést. – egy hideg zuhany mindenképpen szükségeltetik…- gondolkoztam el hangosan és gondolataimat nem mertem tovább fejleszteni, amikor ugyanis kezemet hasam téve azt éreztem, hogy ragad a bőröm. – jobb, ha bele sem gondolok, hogy ez miért is van…

Az emberek fejében az él, hogy Londonban az év 365 napjából, 360on esik az eső. Ez általában majdnem mindig így van. Kivétel, amikor nem és ez a kivétel el is érkezett most. Napok óta tikkasztó hőség van, és a mai napon tuti a csúcsot is megdönti. Mindez szép és jó lenne és Én örülnék neki a legjobban ezt is megmondhatom, de ma kicsit sem tetszik ez a helyzet. Kómás vagyok, nem kicsit, hanem nagyon, a házból kitenni a lábamat nem vagyok képes, mert kint megfulladnék, bent maradni is lehetetlenség ugyanis onnan is ki fogok hullani, konkrétan kinéztem az ablakon és majd kizakóztam. Ennyit a másnaposságról. Hello, szia, fejfájás, ami nem akarsz elmúlni.

Mentsváramat egyedül az ágyam jelentette, ahol egy hektoliter vízzel, egy legyezővel (fogalmam sem volt, hogy nem van ilyenem, de csak úgy szembe jött velem, míg felöltöztem) és két szem algopirinnel gondoltam tölteni a csodálatos délutánomat.

A semmittevést fokozhattam volna még  egy kis olvasással, vagy filmnézéssel, de mivel a szemeim nem akartak a helyükön maradni úgy gondoltam nem vágom ilyenbe a fejszémet. Pihenés, lazulás, nyugodt környezet ez kell nekem így legalább az előző estét, mint egy puzzle pakolgathatom össze… felettébb szórakoztató volt. Valaki nem akarna segíteni? Jól jönne bármilyen információ…

Épp hajamat engedtem le az ágyam szélén, és kezdtem elemezni a plafont, amikor a telefonom elkezdett pityegni, ami elég idegesítően hatott rám. Volt két választásom. Vagy megfogom és ledobom a nappaliba (ami lehet, hogy nem élne túl) vagy felveszem, és azt lehet, hogy én nem élem túl (nem kifejezetten találtam magam kommunikáció képesnek)

- Meg vagy!- csaptam le rá hirtelen, és az utóbbi opciót választva. – igen?- tartottam fülemhez a készüléket.

- Szóval még élsz!- hallottam pimasz hangját a vonal túlsó végén. Rögtön beugrott az a kép, hogy tegnap Ő is itt volt… na meg az, hogy Alexa nemrég említett vele kapcsolatosan valamit.

- Ahogy hallom te is…- jegyeztem meg felettébb kedvesen .  - Várjunk csak. Neked honnan is van meg a számom? – pattant ki a szemem csak úgy hirtelen.

- Nem emlékszel rá? – kuncogott a vonal túlsó végén. Beszélgetőtársaimnak miért olyan mókás az, ha valakinek alkoholfogyasztás miatt „emlékezetkiesése van”?

- Jól szórakozol ezen?

- Kifejezetten… - helyeselt nagy mohón. – ez így vicces akkor.

- Nekem mondod?- kérdeztem vissza önkénytelenül. – Én adtam meg a számom?- kérdeztem gyorsan egy szuszra, azt hiszem egy könnyebb kérdéssel kezdeni az egész listámat jobb. Legalább ezen is túl vagyok.

- Találd ki!- válaszolta ráérősen.

- Micsoda?- kérdeztem vissza.

- Találd ki…- ismételte el még egyszer, csak most még lassabban, mint legelőször.

- Ezt nem mondod komolyan. – képedtem el nyöszörögve. Egyre jobban kezdett fájni mindenem ráadásul úgy veszem, hogy Ő is úgy gondolta, hogy ma szeretné a bolondját járatni velem.

- Pedig de. Én teljesen komolyan beszélek. – mondta teljes „komolysággal” hangjában. - A találgatást pedig hagyjuk későbbre, úgyis találkozunk…- hintett el egy apró információ morzsát, amitől én az éppen akkor számba kerülő vizet a takarómra köptem. – addig pihend ki magad! Kell az energia!- és erre megszakította a vonalat.

- Potter! Göndör! Haaaarrry!- szóltam bele a telefonba, de onnan már csak a monoton pittyogás válaszolt nekem. - szuuuper!- dőltem vissza az ágyba. – legalább tudnám, hogy miről beszélt…- és erre a hangos gondolatomra telefonom jelezte, hogy sms-em jött.

,, Unplugged koncert a House38-ben este, ha érdekelne esetleg Lepkécske. Tényleg amúgy visszahívtak a tündérek? H.”- legalább háromszor olvastam el üzenetét mire a szavak eljutottak az agyamig.

- Na, most meg miről beszélt? – és belegondolva az egésznek az abszurditásán nevetnem kellett. – soha-többé-ilyet-nem-csinálok!- vertem a fejembe a párnát. – csakis vizet iszok semmi mást. Ezt itt megfogadom. Esküszöm.

Az óra mutatója már este nyolcat mutatott, de én még azzal mindig csak az ágyból szemeztem. Kifejezetten lusta voltam, elgyengült és elsősorban lusta… Éltem az a lényeg, nagy rosszaságot csak nem csináltam (ha nem is emlékszek rá akkor is így van) mert nem a rendőrségen keltem akkor meg teljesen mindegy… nem? Max nem látom a göndört többet, de ez legyen a legnagyobb probléma. Amúgy is böki még a csőrömet amit Alexa-val tettek… cinkostársak.

Egész nap konkrétan semmit nem ettem, csak vizet ittam. Muníciómból kifogyva döntöttem úgy, hogy lemászva a galériás szobámból feltöltöm, vizemet majd visszamászok a helyemre, persze csak a változatosság kedvéért. Ez ment is volna abban az esetben, ha visszafele az első lépcsőfokra téve a lábamat nem kezdtek volna el kopogni az ajtómon.

- Nem vagyok itthon!- mondogattam magamban és halkan próbáltam volna az emeletre feljutni. Hát nem sikerült. Az üvegem kiesett a kezemből, ezzel jó nagy zajt csapva. – gratulálok!- szidtam le magamat és miután megkerestem az üvegemet, lassan komótosan elindultam az ajtó felé. Mire odaértem a kopogás is elhallgatott.

- Talán elment, aki keresett…- egyeztem ki magammal és fordultam is megfele mire az ajtó túloldaláról választ kaptam.

- Talán még mindig itt van, aki keresett…- hallatta hangját.

- Ez nem jött be!- csettintettem egyet és megfordulva a zárnak estem.

- Szép jó estét!- köszönt arcáról letörölhetetlen mosolyával a Göndör. Ki más most úgy őszintén? Meg sem lepődök azon, hogy „véletlenül” felbukkant errefele. - ezt neked hoztam!- és egy szatyrot nyomott a kezembe.

- Ez mi?- kérdeztem összehúzott szemöldökkel.

- Kínai. – még furábban néztem rá. – a másnapra. Tökéletes. – magyarázta és ezzel kicsit a ráncok a homlokomon lágyabbak lettek. – így gondoltad, hogy jössz?- mért végig rajtam elég rendesen kicsit sem zavartatva magát. Össz-vissz egy fürdőruha volt rajtam ugyanis azt nem téptem le magamról egyedül… Említettem már, hogy milliárd fokok vannak?

- Zavar?- kérdeztem tőle.

- Engem ugyan nem!- tette maga elé a kezét, majd félrecsapva fejét eligazította haját a szeme elől. Arcán a sunyi vigyor pedig továbbra is jelen volt ráadásul megint csak bámult. Végig engem, végig az arcomat.

- Befejeznéd végre?- kérdeztem rá.

- Mégis mit?- hangja ártatlanságtól csengett.

- Bámulsz. Folyamatosan. Azokkal a mosolygó szemeiddel. - feleltem neki.

- Szóval mosolyognak a szemeim? Hmmm… Miket nem veszel te észre!- jegyezte meg „gondolkodva” majd ezután hirtelen kezeit szemei elé helyezte. - így jó lesz? Én, nem nézlek, de te meg cserébe elkészülsz… Áll az alku?- dörmögte ujjai mögül és közben kikukucskált egy kicsit. – tegnap beleegyeztél, hogy eljössz velem!-

- A tegnapi nap… Ettől féltem. – csuktam be a szememet. – Figyelj… Elmegyek, de arról az estéről nem beszélünk többet. Kifejezetten nem emlékszek semmire és ez nem vicces.

- Pedig a telefonbeszélgetésed a tündérekkel eléggé emlékezetesre sikeredett!- jegyezte meg halkan.

- Kérdem én: ezt te élvezed? – már megint jól szórakozott.

- Most már igen… de tegnap nem, ugyanis én nem beszélhettem a tündérekkel. Azt mondtad birkákkal nem tárgyalnak. – ekkor hajára mutatott és lebiggyesztette ajkát.

- Most fejezd be, könyörgöm… Lehet még ennél kínosabb?- tettem fel a költő kérdést.

- Kínosabb nem… azt hiszem. – egyezett bele végülis. Rendes, legalább nem ringatott illúziókba- ellenben élvezhetőbb igen…- fűzte hozzá szinte suttogva, szemei pedig mélyen az enyémet vizslatták. Ennek hatására gondolták úgy a tegnap este egyes emlékei, hogy mégis felfedik előttem magukat…

Vízipipa, füst, közelség, ajkak… tejszínhab, Ő, Én, mindenem ragad… Nem teljesen tudok megállni a lábamon, lehoz a vállán, lefektet, betakar…

- Ha most megbocsájtanál… - és ezzel a mozdulattal befordultam a lakásomba, elég erősen „behajtva” az ajtót.

- Minden rendben?- kérdezte kicsit „aggódva”. Azt hiszem Ő nem teljesen érthette, hogy mi is ütött belém.

- Te várj meg kint. Csak felöltözök. – kiáltottam ki neki és a feljött képek csak úgy nonstop úszkálni kezdtek a szemem előtt. – Nem vagyok normális… Nem vagyok normális…

4.rész

Sziasztok! "Kis" kihagyás után íme itt a következő rész. Azt hiszem most már többet fogok írni már csak a lelki békém miatt is, na meg esetleg ha tetszik Nektek akkor azért is :) Várom a véleményeket! Puszi Dorka

- Egyikőtök úgyis megunja!- lapozott egyet újságában barátnőm, majd kezébe vette jegeskávéját, de mielőtt ivott volna belőle folytatta – és Potter hidd el az az illető te leszel! Nem tudod, kivel állsz szemben!- mosolyodott el.

És, hogy miről is beszélt Alexa? Nagyon egyszerű dolog, semmi komplikált csak annyi lenne, hogy kb. 20 perce ülünk egymással szemben ezzel az emberrel és farkasszemet nézünk. Mozdulatlanul, szótlanul… Én azért teszem, mert mérges vagyok rájuk, ő meg, azért mert élvezi… mert igenis látszik, hogy élvezi, hisz szája szélén a kis gödröcskék erről árulkodnak. Jól szórakozik.

- Jó vagyok a türelemjátékokban!- jegyezte meg dörmögős hangján, tekintetét egy pillanatra sem szakítva el tőlem. – szeretem a játékokat…- jelentette ki sejtelmesen és kaján mosoly húzódott végig az arcán.

Szemöldököm hirtelen kicsit íveltebben húzódott homlokomon ezen kijelentésének köszönhetően és mire kettőt gondolhattam volna az asztal alatt már egy jól irányzott mozdulattal a széke felé rúgtam...

- Remélem nem sérült lábaddal kapálózol!- jegyezte meg Alexa szórakozottan. De jó, hogy mindenki ilyen jót mulat rajtam. Szívesen éreznék én is így, de nem túlságosan lehetséges ugyanis most készülnek kivonni a forgalomból egy jó időre. Csak egy papír választ el attól, hogy 4 hét kényszerpihenőre küldjenek… épp arra várunk itt a kórház kávézójában. Próbáltam diplomatikusan megoldani, hogy erre ne kerüljön sor, de az orvos talált magának két cimborát, kedves barátnőmet és Őt, akik úgy gondolták, hogy „vigyáznak” rám, míg le nem szállítanak engem a rendelőből teljesen a házamig, mintha valami árucikk lennék vagy nem is tudom. Érdekes.

- Szeretne egy kötést a másik lábára is. - incselkedett Harry én pedig gondolataimban fortyogni kezdtem egy kicsit.

- Maisy Wilson?- jött felénk egy nővérke kezében egy papírral.

- Igen itt vagyok!- emeltem meg a kezemet, majd óvatosan a székre és az asztalra támaszkodva felálltam onnan.

- A papírok, amikre várt! 4 hét múlva várjuk kontrolon és lehetőleg semmi őrültséget ne csináljon, mert komolyabbra fordulhat a dolog. - mondta és teljesen rezzenéstelen arccal átadta a lapokat nekem, majd elment.

- Szóval el kell zárnunk a külvilágtól!- jegyezte meg Alexa mellettem.

- Én egy nyakörvre gondoltam…- gondolkoztam el. - vagy egy adóvevőre és akkor teljes megfigyelés alatt lehetnék. Mit szólsz hozzá?- bámultam rá nagy szemekkel, kezdtem kicsit elveszíteni a türelmemet.

- Szóval még tudsz beszélni… azt hittem megnémultál!- szólalt meg a társaságunkban tartózkodó harmadik személy.

- Neked meg ki a f…- kezdtem bele, mire átgondoltam inkább még egyszer. - tudjátok mit? Hagyjuk…- majd ezzel a táskámat a vállamra csapva szerencsésen elborítottam a mankóimat, hiszen abból is kaptam egy párat. Sziasztok, új legjobb barátaim. Örülök, hogy megismerhettelek titeket.

Lehajolni készültem értük én is, de ezzel a szándékkal nem voltam egyedül. Mellettem termett ő is, és segíteni akart, de mivel gyorsabb voltam így nekem sikerült először kezembe fogni azokat. Ő meg megint csak mosolyogva, guggolva figyelte, ahogy egyre érdekesebb arckifejezéseket vágok. Épp kiegyenesedni készültem, amikor ő is magasodott velem és halkan a fülemhez hajolt.

- Én győztem. – súgta.

Szemeimet csak forgattam, és mintha meg sem hallottam volna hónom alá kaptam a mankókat és szó nélkül indultam kifele innen. Most jött el az idő, hogy jobb, ha megszabadulok tőlük… csak egy kicsikét.

- Te most hova is készülsz?- hallottam Alexa hangját mögülem kicsi érdeklődve.

- Öhmm… haza?- kérdeztem vissza.

- Elviszlek… felesleges sétálnod!- szólalt meg a Ő.

- Igaza van… megmondták, hogy pihenésre van szükséged! Ne légy ennyire önfejű!- tárta fel a tényt Alexa.

- Úgy gondolom, felnőtt ember vagyok, egyedül is képes vagyok eldönteni, hogy mit fogok csinálni! Szóval, most pedig ha engeditek, akkor sietnék… - majd az ajtót kinyomva a metrólejáró felé siettem.

Mondjuk azt, hogy ez nem feltétlen volt egy túl okos ötlet, de nem volt lehetetlen. Kicsikét bizonytalanul lépkedtem le először a lépcsőkön, de majd utána hónom alá kapva a két botot viszonylag magabiztosan tudtam lebukdácsolni.

Hála a magasságos égnek nem kellett várnom szinte semmit, hiszen mikorra a peronhoz értem jött a számomra megfelelő járat. Felszálltam, és mint egy kecses krumpliszsák estem le az első szabad helyre. Az emberek persze fáradságot sem vették volna, hogy arrébbállnak vagy ilyesmi, ha gipsszel a lábamon lettem volna se hatotta volna meg őket… néha nagyon kedvesek tudnak lenni.

Barátaimat betámasztva magam mellé, térdemre könyököltem és halántékomat masszírozva próbáltam kicsit lazítani… Végülis nincs nagy probléma, 4 hétig megleszek én. Majd átpakolom a lakást – amúgy is ráférne már egy rendezés a szekrényeimre- eljárok sétálni, élvezem a jó időt, amíg nem szakad le bármelyik pillanatban az ég, több időt töltök a barátaimmal… Na, jó álljon meg a menet. Kit álltatok? Esélytelen, hogy ilyen „nyugisra” tudnám venni a napjaimat… 4 hét? Viccelnek velem? Mikor heti 7 napból, 6on napi 10 órákat is mozgok. Azt hiszem, ki fogok akadni… Jó nem hiszem, hanem tudom.

- Szabad ez a hely?- hallottam egy igen mély hangot mellőlem, és a választ meg sem várva már ott is ült mellettem.

Mélyeket lélegeztem ki be, majd óvatosan jobbra fordítottam a fejemet, hátha beigazolódik a lehetetlen. Nem így történt. Ott ült mellettem teljesen nyugodtan, kinyújtott lábait egymásra pakolva és teljesen könnyeden csak úgy mosolygott rám. Mindig(!!!) Ezt csinálja…

- Őrizet alatt vagyok?- kérdeztem már csukott szemmel. Hátha akkor, ha nem látom, akkor kevésbé szeretnék nekiugrani. Valahogy legszívesebben barátnőmnek is mondtam volna még egy két dolgot… nem szépet az biztos.

- Nincs nálam bilincs, de ha nagyon szeretnéd…- súgta oda nekem.

- Már megbocsáss?- pattant ki a szemem.

Konkrétan alig pár centire találtam arcát az enyémtől. Önelégülten mosolygott miközben azt figyelte, ahogy arcomon váltakoznak az érzelmek.

- Semmi…- rázta meg a fejét, de jót kuncogott rajtam. Ismét.

- Meddig szándékozol kísérni? Egészen az ágyamig? Ott fogsz ülni mellettem, hogy ki ne szökjek a házból vagy mi?- kérdezgettem folyamatosan.

- Szeretnéd, hogy így legyen? – kérdezett vissza.

- Szeretnéd közelebbről megismerni a tenyeremet? – mosolyogtam rá elbűvölően, mire ő csak felnevetett. Ilyen szórakoztató lennék?

- Jegyeket, bérleteket…- hallottam meg távolból az ellenőr hangját. Na viszont most Én következtem a nevetős sorban… Tudtam, hogy nincs jegye és bérlete se, hisz minek is lenne, az is lehet, hogy először utazott itt, nem lepődnék meg rajta.

- Kisasszony!- tartotta a kezét felém én pedig az iratokat abba helyeztem. - köszönöm!- adta vissza. – Uram?- és Tőle is várta volna ugyanezt.

- Jó napot Kívánok Uram!- kezdte. - a helyzet a következő… - nézett felfele az ellenőrre barátságosan, mire hirtelen egyre több ember kezdett körénk gyűlni… csodálatos.

- A következő megálló a Rose park, Jeffrey utca. Köszönjük, hogy velünk utaztak. - hallottam a hangosbemondóból. Ilyen lelépést is csak nekem sikerült összehoznom. Konkrétan abban a pár négyzetméternyi helyen is a fiatal lányok egyszerűen elkezdtek szaporodni, így míg Ő az ellenőrrel társalgott, én a megállóban könnyen le tudtam osonni. Észre sem vette… vagyis így hittem, mikor is a szerelvény újra elindult ő pedig az ablakon épp kipillantott és meglátott engem.

- Bye-bye!- integettem bájosan neki, majd telefonom után kapva kedves barátnőmnek üzentem egy kedveset.

„Ez most nem igazán sikerült… Majd legközelebb”

- Tökéletes lesz…- álltam meg a nappali közepén egy jegyzetfüzettel a kezemben és a ceruzám végét kezdtem el rágni. – valójában mégsem…- és ezzel a lendülettel hátravágódtam a kanapémra.

A lakásomat rendeztem át úgy kb. napok óta… de valahogy csak egy egyre nagyobb káoszt teremtettem magam körül. Annyira igazából nem bántam, mert lefoglalt és elvoltam vele, csak a bökkenő az volt, hogy iszonyatosan lefárasztott… meg mondjuk a tükörképemen kívül embereket is max az ablakból láttam, mert nem nagyon jártam ki/el de nem dőlt össze a világ, csak egy kis nyugis egyedüllét volt ez.

Ujjammal dobolgattam a karfán és lábamat is kezdtem ahhoz igazítani, mikor is megszólalt a csengőm… Ráérősen álltam fel és csak szépen ide-oda szökkenve jártam a kupacok között mire az ajtóhoz értem. Csakhogy mire odaértem már a lenti csengőm hangja elhallgatott, de én azért nyitottam az ajtót… Lehet, hogy túl meggondolatlan voltam.

- Meglepetéééés!- ordította el magát Peter az ajtómban majd felkapott és konkrétan az ház tetőteraszáig meg sem állt velem.

- Bolond, tegyél már le!- nevettem kapálózva a hátán erre konkrétan ledobott a fenti kanapéra.

- Landolás teljesítve!- huppant le mellém, majd az arcomat felemelve a párnák közül (mert igen arccal lefelé dobott le engem a drága) észrevettem, hogy nem csak Ő van itt, hanem a teljes baráti társaságunk élükön Alexa-val.

- Tudod, ha a hegy nem megy Mohamedhez…- kezdte mosolyogva és ledobogta magát velem szemben.

- Mohamed megy a hegyhez…- fejezte be a mondatot Peter a mondatát és a kezembe nyomott egy üveg citromos Bacardit.

- Egészségünkre!- koccintottunk rögtön én pedig csak engedtem magam belefolyni a történésekbe.

- Rögtönzött buli nálam és a házigazda nem is tud róla? Milyen dolog ez?- kérdeztem mosolyogva Alexa-tól, mikor már mindenkinek kellemesen jó volt a kedve. Szólt a zene, előkerült a vízipipa, kártya… elvoltunk, mint egy átlagos szombat estén.

- És a java még csak most jön… - kuncogott magában és kihörpintette a poharából az utolsó kortyokat is.

- Balerina drága most akkor nem táncikál?- kapott egy derekamnál Scott és megpörgetett hirtelen. – pedig aaaannyira szeretnék magácskától megtanulni egy két mozdulatot…- kérlelte szépen.

- Mégpedig?- kérdeztem nevetve ő pedig elkezdett nyújtózkodni össze vissza… igazán vicces látvány volt. Főleg akkor, amikor megismerkedett közelebbről a padlóval, mert elvesztette az egyensúlyát. – azt hiszem nem teljesen erre gondoltál!- és erre lehuppanva mellkasára helyet foglaltam én is, majd éreztem, hogy én is elveszítem már egyensúlyomat és így egy hátast vágtam le a padlóra. A nevetéstől konkrétan már majd megfulladtam és mikor kiterülve kinyitottam a szememet azt hittem, hogy az játszadozik velem…

- Vagy nagyon beütöttem a fejemet… vagy jogosan kérdezem, hogy Ő mutattam ujjamat magasba arca felé- mit keres itt?- tápászkodtam fel Alexa segítségével.

- Nem is akkora az a vészhelyzet…- jegyezte meg felhúzott szemöldökkel a zöldszemű göndörke.

- Vészhelyzet?- nevettem fel kínosan. – óvodásokat ki is hívott?- azt hiszem kicsit bátrabb lettem a legutóbb elfogyasztott kedves italoktól.

- Hm… Óvodás? Ezt beteszem a bókjaim ládikájába. – húzta mosolyra a száját, majd telefonját elém nyomta. – itt lenne a meghívóm!- mutatott a képernyőre ahol a címem szerepelt, egy a számomról elküldött üzenettel.

- Szóval úgy gondolod, hogy maradsz?- toltam vissza elé a kütyüjét.

- Csábító volt az invitálás… szóval azt hiszem igen. Meg amúgy is nincs mit csinálnom. – rántotta meg a vállát mire én megfordultam egy gyors 180fokban.

- Ha már ilyen okos voltál…- néztem Alexa-ra, majd a két kis feles poharat kivettem kezéből- akkor nekem ezekre most lesz szükségem. – és egymás után magamba öntöttem a poharak tartalmát. – ezeket továbbra is biztosíthatod számomra…- mosolyogtam rá. - te pedig!- ujjammal testére enyhén feszülő fehér pólójára böktem- csinálj azt, amit akarsz!- majd elsétáltam onnan szépen a többiek társaságába merülve.

- Jááááááttéééék!- ordította el magát az előbb még csodálatosan balettozó (!!) Scott, hisz nem adta fel a drága, majd lehuppant mellém vagy inkább konkrétan az ölembe.

- Na vidd arrébb a hátsódat, ha szépen mondom!- majd lelöktem magamról mosolyogva.

- Szóval ki van benne?- kérdezte és már pakolt is lefele a kis asztalról előttünk = egy szép határozott mozdulattal mindent arrébb sepert.

- Én!- csaptam össze a tenyereimet.

- Én- Alexa is csatlakozott és még körülbelül mindenki.

- Én sem hagyhatom ki… bármi is legyen az!- jelent meg köreinkben Harry is. Jah, hogy ő még mindig itt van?

- Egy élmény lesz!- duruzsoltam magamban majd vártam, hogy előkerüljön a kis zsákocska, ami a játékot tartalmazza.

- Szóval a játékszabályok a következők… Körbe-körbe megyünk és mindig egy ember pörget az üveggel, majd utána húz egy kis kártyát. Akire mutat, az üveg azzal kell végrehajtania a kis feladatát, amit kapott. Csalás nem lehetséges. Értettük? Értettük. – ismertette Alexa a szabályokat majd lecsapta a kis szütyőkét az asztalra. - ki lesz a bátor első ember?- kérdezte sejtelmesen. – na, jó feláldozom magam, ha ennyire szeretnétek…- válaszolt saját kérdésére, mielőtt bárkinek is lehetősége lett volna megszólalnia. – szóval…- és a palackot jól megpörgetve várta, hogy végre megálljon az. – és a szerencsés… dobpergést kérek!- élte bele magát kicsikét nagyon. – nem más mint…. MAISY.- üvöltötte el magát.

- Ez már hagyomány azt hiszem…- jegyeztem meg mosolyogva (hisz általában a sors úgy rendezi, hogy velem kezdődjön a játék) és térdemen kopogva vártam a feladványt, amit épp akkor húzott ki a zsákocskából.

- Hmmm…- húzta sejtelmesre száját és rám kacsintott.

- Félnem kéne?- néztem érdeklődő arckifejezéssel őt.

- Dehogy… a többieknek viszont féltékenyek lehetnek majd…- mondta majd zsebébe tette papirkáját és odalépett hozzám, kinyújtotta kezét, felállított, majd egyik keze közé fogta arcomat és… megcsókolt.

Konkrétan körülöttünk a többiek őrjöngeni kezdtek, azt hiszem élvezték. Hangos ujjongásban törtek ki, sőt Scott váltig állította, hogy be szeretne szállni…

- Arra még várhatsz!- vágtam oda Scott-nak mikor egy igen hosszú és érdekes pillanat után szétrebbentünk, majd nyomtam egy puszit Alexa arcára és visszahuppantam a helyemre.

- Potter meghalt… - állapította meg hangosan Alexa és elnevette magát.

Mit mondjak… az arcáról konkrétan semmit nem lehetett leolvasni. Meglepődött? Talán. Tetszett neki? Ki tudja. A gondolatolvasás még nem a szakterületem… annyit még nem ittunk.

- Na ki a következő?- szólalt meg a játékvezetőnek magát kikiáltó Alexa.

- Majd én!- szólalt fel a Göndör és már keze a szütyőke felé indult, de Alexa megállította.

- Potter a lehetőség a tiéd! Csak először pörgesd meg azt a nyamvadt üveget- tapsolta meg fellelkesülve Alexa, majd Ő megfogta a palackot, az asztalka mellé guggolt és megpörgette azt. Az pedig csak pörgött, pörgött, pörgött, pörgött és puff.

- Csalás. – nyögtem be rögtön, hogy mire fel azt nem tudom. Jah mégis… az üveg szája ugyanis felém mutatott. Ismét.

- Isteni szerencse!- fűzte hozzá majd tekintetét le nem véve az arcomról, kihúzta a cetlit és tenyerébe téve elolvasta azt. – hmm…- majd zsebébe gyűrve azt a mosoly továbbra sem hervadt le az arcáról…

3. rész

Sziasztok! Tudom régen hoztam részt, de kicsit ihlethiányom is volt, illetve lustultam is. De ma végre (egy hét elteltével) hoztam a kárpótlást! Remélem tetszik, és ha így van (de ha esetleg még sincs így) akkor is szívesen várom a komikat! Jó olvasást! Puszi Dorka 
PS: A rész megírását egy részben Petrának is köszönhetitek, hisz ő szólt rám ma délután miközben ő is írt, konkrétan ennyit írt nekem "írjáá". Írtam is. Köszi <3 

  Lezuhanyozva, majd gyorsan átöltözve belebújtam kényelmes sportcipőmbe, majd miután hajamat lófarokba kötöttem indulhattam is haza… Őszintén? Meg sem fordult a fejemben az „ajánlata”. Nem igazán lett volna kapacitásom az ilyenre. Megpróbáltam felvenni logikáját és ez alapján sejtettem, hogy valószínűleg a művészbejárónál fog rám várni (továbbra sem tudom milyen indíttatásból) épp ezért én direkt nem ott indultam ki. És hacsak nem tud osztódni, vagy nem klónoztatta magát korábban, akkor csak egy helyen lesz látható… nem ott ahol én.
Fülesemet nyakamba akasztva, majd fülembe helyezve intettem a portásnak, majd kitolva az ajtót, ritmusra kezdtem el lépkedni.
- Sejtettem, hogy itt fogsz kijönni…- hallottam meg hangját *a szám épp ekkor halkult le egy kicsit. Csodálatos.
A fal mellett állt, háttal támaszkodva annak, kezét mellkasán összefogva. Szemét fekete napszemüveg takarta el, ami erős kontrasztban állt fehér pólójával. Ahogy megpillantottam (ismét!!!) Végignéztem rajta, de csak szolidan. Azt hiszem ő is így tett… csak kevésbé szolidan, sőt a végén még el is mosolyodott. Inkább nem szeretném tudni, hogy mit gondol.
Nyárhoz főleg Londonhoz képest is meleg volt a mai délutánon, és az erős napsugarak zavartak szememet, így szemem elé téve napszemüvegemet el is indultam. Ez az egész jelenet nem vett igénybe 30 másodpercnél többet.
Nem zavartatva magamat sétáltam, miközben észrevettem, hogy mellém csapódik. Mindkét kezét farmerja zsebébe dugta és szótlanul ballagott mellettem. Úgy látszik ez neki teljesen okés volt, és nekem is viszonylag, hiszen mégsem mondhatom neki „ne gyere már mellettem” mert ez a járda legalább annyira az övé, mint az enyém. De most nem?
- Mit hallgatsz?- hallottam meg kérdését, mikor véletlenségből a táskám pántja beleakadt a headsetembe azzal kirántva azt a fülemből.
- zenét!- őszinte válaszomon elmosolyodott.
- Meglepő…- gondolkozott el rajta, majd szerintem kicsit értetlen és meglepődő fejet vágott, amikor is fogalmam sincs miért a füles felét felé nyújtottam. Elseperve fülétől göndör tincseit belehallgatott a zenémbe. - nem rossz…- bólogatott, majd pár másodperc után visszahelyezte a fehér kis tárgyat a kezembe.
- Még szép, hogy nem az!- mondtam, majd csak simán leengedve mellkasomon azt, félig elzárva magam a külvilágtól indultam tovább.
- Hova megyünk?- kérdezte meg csibészes mosollyal, mire nem igazán akartam reagálni, de mégis kijött.
- Miért kellene tudnom azt, hogy te hova mész? Én megyek előre, mint látod…- mutattam a járdára magam előtt.
- Ez úgy látszik közös bennünk. – állapította meg.
- Örülök… - jelentettem ki, és ekkor épp lekanyarodtam volna egy másik utcára, hacsak éppen akkor nem jött volna egy őrült velem szemben. Biciklivel (!!!) körülbelül 600 km/h-val. Nem túlzok. Ráadásul nem is figyelt a szeme elé, ezáltal nem vett észre engem, nekem pedig sem időm, sem esélyem nem lett volna kitérnem előle. Konkrétan frontálisan ütköztem volna vele is, majd a járdával is, ha egy erős kezet nem érzek meg ekkor csuklóm körül, amely magához rántott.
Megszédültem hirtelen egy pillanatra, majd a hirtelen nem-tudom-mit-történt dolog után egy enyhe sokk is végigjárta testemet. Lehunytam szemeimet egy pár pillanatra, és próbáltam uralni a helyzetet.
- Most őszintén… megmondanád, hogy ezt tényleg komolyan gondoltad?- hallottam a hangját, de tudtam nem nekem beszélt. Hanem a kis eszeveszett formula1es pilótának.
- Már elnézést kértem…- válaszolta a másik, mire már én is kinyitottam a szemem.
- Nem tőlem kellene, hanem Tőle. – és ekkor elengedte csuklómat, majd rám mutatott. Én pedig szépen nyugodtan csak pislogtam rájuk. Most mi van?
- Bocsánat… Nem volt szándékos. - mondta a srác mire Harry felhúzott szemöldökkel nézett rá. Zöld szemei enyhe nemtetszést sugalltak, de lehet, hogy csak hülyeséget beszélek.
- Nem kifejezetten tűnt őszintének…- jegyezte meg Harry foghíjról
- Minden a legnagyobb rendben!- tettem magam elé a kezemet. - nem lett semmi bajom!- kezdtem el integetni magam előtt, még a végén lehet, hogy ez a két ismeretlen összeugrik itt előttem. Szép is lenne…
- Nem sokon múlott…- jegyezte meg Harry.
- Egyben van, ez a lényeg… - állapította meg a srác, majd kerójáért nyúlt, amit útközben a földre lökött le. – most pedig kislány, ha a gardedámod megengedi én lépek… Még egyszer bocsi. - majd ezzel tényleg otthagyott minket.
- Bunkó…- sziszegte a „gardedámom”.
- Nyugi…- szólaltam meg végül én is és azon kívül, hogy kaptam egy enyhe, gyorslefolyású szívrohamot tényleg minden rendben volt. – élek még, azt hiszem. – ismételtem.
- Örülök. – bólintott elégedetten.
- Köszönöm. - szaladt ki a számon, ugyanis ha belegondolok abba, hogy ha nem rántott volna el a kis csodagyerek elől tényleg közelebbi kapcsolatot kezdtem volna el ápolni a talajjal, ami persze nem igazán lett volna egy igazán szerencsés dolog.
- Ez csak természetes. – rántotta meg a vállát könnyedén.
- Minden nap lányokat mentesz meg őrültek elől?- húztam össze szemöldökömet, közben nevetésemet alig tudtam visszatartani.
- Csak a szabadidőmben…- jegyezte meg és már szemére tett napszemüvegét kicsit lehúzta, hogy kilásson felette.
- Hát ezt mindjárt gondoltam… Egy a sok közül. - ízlelgettem a szavakat a számban, majd a sok egyhelyben álldogálásból szívesen is indultam volna, de ez nem volt egy kifejezetten könnyű dolog.
Pár méter megtétele után olyan fájdalom nyílalt a bokámba, hogy azt hittem ott hirtelen, hogy könnyek szöknek a szemembe.
- Biztosan minden rendben?- fordult felém, azt hiszem észrevette, hogy nem a rendes tempót diktálom.
- Persze. – vágtam rá, majd a következő pillanatban a lábam teljesen kicsuklott alólam.
- Aha, persze… - tett úgy, mintha elhinné és ezzel a lendülettel megfogta kezemet, amit a nyakába tett, majd átkarolta derekamat.
- Mondom, hogy rendben vagyok!- erősködtem és nem akartam mozdulni onnan.
- Na, akkor…- engedett el és egy picikét távolabbra állt tőlem. - kérlek, sétálj pár métert anélkül, hogy fájdalmas arcot vágnál! Sikítani sem ér! – ismertette ötletét.
- Menni fog az…- erősködtem és aha, ment is… egy lépés erejéig, amikor ugyanis ismét meginogtam, de esni nem estem, mert ott volt. Ismét.
- Na, gyerünk csak…- helyezte el kezemet ismét a nyakába, majd az éppen mellettünk lévő park egyik padjára vezetett.
Szó nélkül leültetett oda, mire én lábamat kicsit megemelve, elkezdtem körözni a bokámmal. A ballal ment is fájdalommentesen, a jobbal már kevésbé. Felemelve azt a padra arra készültem, hogy leveszem cipőmet, de már csupán bokám megérintése is fájt.
- Segítek…- mondta és már le is ült mellém, kicsit távolabb tőlem majd mielőtt szólhattam volna bármit is ölébe vette lábamat. – elég csúnyán néz ki!- biggyesztette le ajkát, de az én arcom csak éppen annyira volt képes, hogy összehúzzam a számat és ajkamat harapjam meg óvatosan.
Kikötötte a fűzőimet, majd kezei közé fogva bokámat levette rólam a cipőt, nagyon, de nagyon óvatosan. Hát mondjuk ez is beletelt vagy 2-3 percbe, ugyanis minden egyes mozdulatánál elég erősen felszisszentem. És akkor még szépen fejeztem ki magam. Fejemben olyan káromkodásokat pakoltam össze, hogy az nem kifejezés… de nem mondtam ki őket elég volt, ha csak a kis agyamban hangzottak el.
Egyik kezével tartotta lábamat, míg másikkal óvatosan lehúzta róla a fehér bokazoknimat. Megsimította lábfejemet, majd segített egy kicsit körözni vele. De mindezt olyan óvatosan tette, mintha cukorból lenne a lábam.
- Egy tízes skálán mennyire fáj, ez?- kérdezte.
- Csillagos 11.- néztem rá, és ha nem is válaszoltam volna, ezt valószínűleg az arcomról mindent leolvas, felesleges volt lett volna ezek után füllenteni.
- Úgy látszik elég rendesen elintézted… köszönhetően annak a…- és ekkor azt hiszem a ,,bunkó” kicsit durvább szinonimáján gondolkozott, vagyis az arcáról ezt lehetett leolvasni. – szerintem jó lenne, ha egy orvos is látná. - nézett mélyen az szemembe.
- Szerintem nem lenne jó ötlet…- ráztam a fejem. Az kellene még, hogy kényszerpihenőre küldjön. Ez az, amit hallani sem akartam.
- Szerintem pedig igen… a bokád az eredetijének lassan a kétszerese. – mutatott a lényegre, majd ölébe helyezte lassan liluló (!!!) bokámat és simogatni kezdte… keze még ebben a nagy melegben is szinte jégcsap hideg volt, ezért is jólesett az érintése… Kirázott a hideg tőle.
- Egy borogató kötés rá, és holnapra minden rendben lesz! Tudom én. - mondtam neki. – vagyis nagyon remélem- tettem hozzá magamban.
- Nem lesz ez így jó… - hajtogatta többször.
- Nincs más választása, vagy meggyógyul… vagy… meggyógyul. – és már gondolataimban szuggerálni is kezdtem a hadisérülésemet.
- Saját bokádat megfenyegetni… igen merész döntés, biztos vagy benne?- fogta meg vállamat és várta reakciómat, mire én csak nevetni tudtam. És szavakat kiejteni számon tényleg nem voltam képes úgy… percekig. Nagyon sok percig.

Az éjszakai szenvedés és jeges pakolás után úgy tűnt, hogy a lábam javulni kezd és tényleg így lett. Legalábbis ekkor még ezt hittem. Azért a biztonság kedvéért egy tartókötést csavartam rá, majd teljesen okésan indultam edzésre. Ma igazából körülbelül senki nem lesz bent, de szóltam már korábban, hogy szükségem lenne a próbateremre és mivel szó nélkül használhattam, ezért mentem is, még szerencse, hogy nem lett komolyabb bajom. Tuti teljesen kikészültem volna.
A közös táncnak is megvan a varázsa, de ha van lehetőségem egyedül próbálni, azt nem hagyom ki. Szeretem a tükörképemet egyedül nézni, mivel az megmutatja, mit kell javítanom, miben kell még fejlődnöm. Egyszerűen néha erre is szükség van, ilyenkor igazán felszabadultan bármit kiadhatok magamból.
Éppen egy forgást próbáltam újra, meg újra, meg még egyszer újra hisz a kedves kötésem és bokám miatt nem akaródzott úgy menni, ahogy kellett volna, de nem hagytam volna abba, csak azért mert kicsit megsérült a lábam. Ennél rosszabbul is festettem már ki és mégis túléltem minden edzést, akkor ezt miért ne tenném? Épp úgy ötödjére pördültem meg tengelyem körül a jobb lábamon (fájós) amikor megpillantottam a tükörben Alexa-t és mögötte Őt. Mit keresnek ők itt, együtt? Persze tökéletesen elég volt ennyi félrevezető gondolat ahhoz, hogy ott helyben rontsak el mindent és botoljak meg a saját lábamba és töröljem fel a padlót. Saját magammal.
- Te nem vagy normális. – jött oda hozzám rögtön barátnőm és aggódva vágódott le mellém, én már bontottam is lefele a kötést a lábamról. Nem festett túl jól. Ő pedig egy ideig csak fejét rázva állt az ajtóban, majd néhány pillanat múlva közeledni kezdett.
- Ne szólalj meg!- néztem felé feltartva ujjamat.
- Nem szándékoztam…- majd leguggolt mellém és figyelte, hogy mit szerencsétlenkedek ott a kötéssel. Persze, hogy bénáztam hisz mindketten ott bámultak engem. Köszi, de rendesek.
- Továbbra is tartom a véleményem: te nem vagy normális… Miért is nem mentél orvoshoz ezzel?- mutatott a lábamra. - Jah és miért Pottertől kell megtudnom, hogy kis híján balesetet szenvedtél, na?- nézett rám olyan barátnősen mérgesen.
- Először mi az, hogy Te- mutattam Potterre (azt hiszem ez a név Alexa által már rajta fog ragadni)- felkerested Őt?- és itt barátnőmre mutattam. - és másodszor hogyan is?- folytattam.
- Valaki gondolkozik is… ha neked már nem sikerült, te lökött!- csóválta fejét Alexa, miközben szörnyülködött a bokám látványán. Már nem csak lila volt, de zöld is… Ohh yeah.
- Nincs szükségem ilyesmire. – mosolyogtam kínosan mindkettőjükre.
- A bokád fájdalma most biztos ráment az agyadra…- jelentette ki Alexa. - ezt muszáj lesz egy orvosnak is látnia! Ne szórakozz már!- lett kicsit komolyabb.
- Kocsival vagyok! Elviszlek titeket!- mondta Harry és felállt, majd felém nyújtotta kezét, de én inkább maradtam ülve a földön.
- Most mondom... ne merj ellenkezni, mert megbánod!- fenyegetett meg barátnőm. Kettő egy ellen, ez kicsit sem igazságos.

- Mégis mióta van ilyen állapotban a lába?- kérdezte az orvos, miközben én az asztalon ültem fent előttem pedig a két testőröm állt, ugyanis meg voltak győződve arról, hogy biztos elszökök, ha lehetőségem akadna rá. Na, legalább ezt jól eltalálták.
- Tegnap óta, de igazából semmi baja. - legyintettem egyet, erre az idős orvos összeráncolta ősz szemöldökét. Rosszat sejtettem. - mennyi?- néztem rá félve és tudta mit kérdezek.
- Legjobb esetben is 4-5 hét…
- Hogy micsoda?- kérdeztem vissza hitetlenkedve… Ugye ez egy vicc?

2. rész

Hali! Íme itt a következő rész! Tudom, kicsit "késtem" vele, ugyanis korábbra ígértem, de a suli közbeszólt. Ezt nem lehet nagyon belekalkulálni, de próbálom majd megszokni és okosan csinálni, úgy, hogy ne okozzak csalódást. Kíváncsi vagyok, mit szóltok ehhez a részhez! Várom a véleményeket komiban! Puszóó Dorka

- Minden rendben?- kérdezte Alexa tőlem, valószínűleg arcomat látva, ekkor viszont kicsit elhúzta a száját.

- Kislány… nyugi.. ne ficánkolj!- szólt rá Nixon, ami miatt elmosolyodtam, Alexa pedig csak forgatta a szemét.

- Szóval?- kérdezett rá ismét és továbbra is az arcomat fürkészte. Válaszolni nem igazán tudtam, hisz pontosan szembe leült a tetováló székre Ő, és továbbra is csak mosolygott rám. Semmi mást nem csinált csak mosolygott. - valami érdekes van arra?- kérdezte barátnőm érdeklődve.

- A falon lévő képeket nézegettem…- kaptam el a tekintetemet a fiúról, akit lehet, hogy kicsit tovább is néztem. Remélem azért annyira nem volt feltűnő… aha, persze. Ne ámítsam azért magamat ilyenekkel. Ez már nem is a sima nézés kategóriája volt, hanem valószínűleg már a bámulásba ment át… Okés, mentségem legyen, hogy nem volt rajta felső, és… ennyi. – lélegzetelállítóak!- tettem hozzá alátámasztva, az előbbi állítólagos cselekedetemet.

- És balerina… na, te hol táncikálsz?- kérdezte Nixon és egy mosolyt villantott felém. Fejemet két kezem közé vettem, combomra könyököltem, majd hátrasimítottam hajamat.

- Nevem is van… köszönöm. – emelkedtem fel és ismételten egy gúnyos mosollyal viszonoztam kedves megszólalását. – Mégpedig Maisy mielőtt megkérdezed. És amúgy London Theatre-ben táncolok. - válaszoltam.

- Felettébb érdekesnek tűnik…- bólogatott. – minden vágyam színházba menni… például most azonnal. - csettintett mikor egy pillanatra letette kezéből a tűt.

- Mintha iróniát éreznék a levegőbe?- emeltem meg az orromat és elnevettem magam.

- Örülök, hogy jól szórakozol Nixon, de… befejezhetnénk már ezt végre?- zsörtölődött Alexa, persze csak olyan kis kedvesen.

- Asszonyom… kérése számomra parancs!- mondta és Alexa morgó arckifejezést utánozva folytatta munkáját.

Kezembe véve egy referencia magazint, törökülésbe felhúzva lábamat lapozgatni kezdtem az. Okés… lapozgattam, de sem a betűk, sem a képek nem jutottak el az agyamig, pedig nagyon koncentráltam, már-már túlságosan is. 30 perc alatt, minimum tízszer pillantottam fel a lapokból, ebből legalább 3-4 alkalom volt az, amikor Alexa kétségbeesett arcáról a „vigyél-ki-innen-azonnal” kifejezést olvashattam le, és a többiről inkább nem nyilatkoznék, hmm… Mondjuk azt, hogy továbbra is, mintha magamon éreztem volna tekintetét. Kusza, göndör hajtincsei alól a már-már világító zöld szemei mintha engem lestek volna… Okés, mondjuk valószínű, hogy csak képzelődök, hisz túl fáradt vagyok. Teljesen benne van ez is a pakliban.

Épp le akartam tenni magam mellé az újságot, amikor is hirtelen egy ember huppant le mellém. Na vajon, ki volt az?

- A tülljeid nélkül már meg sem ismertelek! Hol maradt a cuki kis szoknyád?- szólalt meg mély hangján. Szavai szinte visszahangzóan csengtek a fülemben, mikor Alexa összeráncolt szemöldökös arcát próbáltam értelmezni, igazán nehéz volt nem mondom. Vagy meglepődött, vagy hirtelen begörcsölt az arca, csak úgy a hecc kedvéért… Valamiért az elsőre tippelek, vajon miért?

- Nem árt változatosnak lenni… - rántottam meg a vállamat, majd hátradűlve kinyújtóztattam lábaimat, amik mind idáig magam alá voltak gyűrve.

- Amúgy a nevem Harry…- kezdett volna bele bemutatkozásába, mire Alexa megszólalt.

- Potter!- mire én bólintottam. Furcsa véletlen, hogy ismét összefutottunk. Úgy látszik nem elég nagy ehhez ez a város, hogy fussanak az emberek egymásba, csak úgy a véletlenség kedvéért

- Lehet, hogy csalódást kell okoznom…- kezdett bele. – de én csak egy Styles vezetéknévvel szolgálhatok!- mondta őszinte elkeseredettséggel az arcán. Lehetetlen lett volna, nem elmosolyodnom ezen. – habár…- kapott ekkor hirtelen a homlokához. – mintha…- tapogatta azt.

- Na, ne mááár!- képedtem el.

- De…- bólogatott hevesen. – ez mintha egy sebhely lenne, te mit gondolsz?- tolta elém az arcát. Olyan hirtelen, és olyan közel találkoztam össze arcával, hogy azért kicsit meglepődtem. Érdekes ismerkedési forma (?!) Szokatlan.

- Én nem látok semmi ilyet…- ráztam meg a fejemet-, de megkérheted Nixon-t és biztosan varr rád valami hasonlót, csakhogy ne légy szomorú!- biggyesztettem le ajkamat, az „együttérzés” nevében” – ugye kérdeztem Nixontól.

- Egy álmom válna valóra!- csillantak fel a szemei.

- Alexa-t már nem kínzom tovább…- nézett a „hősies halált” halt barátnőmre, majd valami krémmel kenegetve hátát folytatta – szóval a következő páciens lehet a Varázslótanonc!- tapsolt egyet.

- Segítek…- pattant ki egy teljesen spontán ötlet a fejemből, majd kezembe ragadva a tetkó felvázoló filcet, lekapva annak tetejét én hajoltam hozzá közel. – csak megkönnyítem Nixon munkáját…- magyaráztam neki, majd egy-két határozott mozdulattal, miután tenyeremmel óvatosan elsepertem homloka elől haját, felrajzoltam neki egy villámot oda. És én ekkor azt hittem, hogy eme vicces tettem egy idegennel szemben viszonzatlanul marad. Tévedtem.

Egy fél pillanat sem kellet, mire Ő elkapta hirtelen csuklómat és kiszedte abból a tollat.

- Nem mered…- próbáltam elég csúnyán nézni rá, ahhoz, hogy feladja.

- Nem illik ilyen csúnyán megtámadni idegeneket… tündérke!- incselkedett, majd hiába ellenkeztem mégis csak sikerült alkotnia valamit az ideiglenes vásznán… ami történetesen az arcom (!!!) Volt.

- A két Picasso végzett már egymással?- állt meg előttünk Alexa, miután feltápászkodott székéből. Mi egy pillanatra rá pillantottunk, mikor Ő megszólalt.

- Egy pillanat…- emelte magasba mutatóujját.

- Ez most komoly?- reagált erre Alexa.

- Kééész!- engedett el és örömteljesen dőlt hátra a kanapén.

- Én jöttem tetkóért, és közben te is egy remekművel térsz haza. Hogy is van ez?- és mintha enyhe cinizmust hallottam volna ki hangjából. - és kezébe vette közben táskáját, mintha indulásra készen lenne.

- Okés… okés…- álltam fel és úgy gondoltam jobban járok, ha nem kerülök tükör elé. Ebben a pillanatban viszont Nixon egy nagyobb kézitükröt tolt elém.

- Azta…- néztem és konkrétan a fél arcom piros volt a pillangóktól (!!!).

- Azt hiszem, felvehetnénk téged… hhm… grafikusnak!- csapott Harry tenyerébe a srác, aki őt tetoválta.

- Megfontolom az ajánlatot…- „gondolkozott el” a lehetőségen.

- Most jött el az ideje, hogy mi menjünk!- jutott eszembe, majd Nixon felé fordultam- EZ!- mutattam két mutatóujjammal az arcomra, nem mintha nem lett volna, egyértelmű- mivel jön le?- kérdeztem mosolyogva.

- Egyszerű sminklemosó leviszi…- paskolta meg a vállamat.

- Szuper!- csillant meg a szemem és örültem, hogy nem kell az estémet egy drótkefe és valami csodaszer társaságában töltenem.

- Köszönünk mindent, Nixon hatalmas vagy…- ölelte meg Alexa a tetoválót, majd indult is kifele és megtorpant, ugyanis én nem követtem őt. Valahogy csak úgy ott álltam a három fiú között… Nem tudom miért, de nem nagyon akaródzott mozdulni. – te nem jössz?- lépett vissza értem.

- Repülök…- és már lépkedtem is kecsesen utána.

- Várj egy kicsit. - szólt utánam egy hang, de nem kifejezetten „hallottam” meg. Csak kisétáltam az üzletből.

- Akadt egy követőd…- mutatott vissza barátnőm az ajtóra, közben pedig olyan mosoly volt az arcán, hogy az hihetetlen.

- Igen?- fordultam keresztbe tett kezekkel felé. Ő is így beállt az ajtónak támaszkodva, mintha engem utánozna.

- Kezdetnek… megtudhatnám esetleg a neved?- kacsintott és megrázta fejét, hogy haja ne legyen a szemében.

- Hmm…- gondolkoztam el. - nem!- pislogtam hatalmasakat, majd sarkon fordultam és tettem is pár lépést.

- És te még nem akartál ma kimozdulni… - magyarázta Alexa.

- Firkálni az arcomra én magam is tudtam volna!- említettem meg cinikusan.

- Alexa? – hallottam hangját mögülünk távolról, ekkor megráztam a fejemet. - Anne? Jennifer? Suzanne? Taylor? Perrie?...

- Még találgass. Egyszer csak összejön!- jegyeztem meg úgy, hogy vissza sem néztem, majd lekanyarodva egy másik utcára, eltűntünk előle.

- De most komolyan… mi volt ez az egész?- tette fel körülbelül harmadjára ezt a kérdést nekem Alexa, ugyanis egyik alkalommal sem tudtam igazán válaszolni rá.

- Nem tudom!- rántottam meg a vállamat. - poén volt szerintem, nem?- kérdeztem vissza.

- Jaja, poén…- húzta el túlságosan is, hangja olyan „sokat sejtető” olyan „mindentudó” volt.

- Na, most figyelj… neked meg mi bajod van?

- Semmi. - rázta fejét.

- Akkor az „eredeti” gondolatokat- rajzoltam macskakörmöket a levegőbe- azonnal töröld ki az agyadból!- szóltam rá.

- Nem tudom mire gondoltál!- rázta fejét.

- Eszedbe ne jusson! Semmi, az égadta világon semmi! Ismerlek már…- forgattam a szememet.

- Túlságosan is. – nevetettünk már fel egyszerre.

Már csak páran voltunk a színpadon, a java része a csapatnak lelépett, mi is csak utoljára átvettünk egy részt az egyik darabból. Befejezve azt, én még egy kicsikét maradtam ott és nyújtottam egy kicsit. Ekkor távolról mintha valami tapsszerűséget hallottam volna. Igen, valami határozott ilyesmi volt az.

Sőt nem is jött az olyan távolról, igazán elölről tört fel a hang, az első sorokból.

- A tündérke táncol…- hallottam meg hangját. Eltéveszteni sem lehetett volna.

- Ki engedett be?- kérdeztem és nem zavartatva magamat magasba emeltem lábamat, konkrétan az arcom mellé.

- Ez nekem… kifejezetten nem menne. – mutatott lábamra.

- Meg is lepődtem volna, ha ellenkezőjét állítottad volna. – csaptam vissza.

- Áááá, ez fájt… Maisy.- kapott a szívéhez.

- Kiderítetted?- néztem rá.

- Nem volt nehéz…- rántotta meg a vállát. – végülis itt dolgozol.- mutatott körbe a színházra.

- Továbbra sem értem, hogy engedtek be…- hoztam vissza az előző témát.

- Bejöttem magamtól… két lábamon, az ajtón keresztül. –és már a színpad széléhez sétálva, megtámaszkodva annak szélén felpattant mellém.

- Tudod, hogy ide illetéktelenek nem jöhetnek fel?- engedtem le bal lábamat, és jobbra cseréltem azt.

- Majd szólok, ha látok egyet!- bólogatott, és az oldalsó falnak támaszkodva, keresztbe tett lábakkal és kezekkel figyelt engem. - mióta táncolsz?

- 13 éve.

- Értem…- emésztette az infót, és többet igazából nem is kérdezett.

- Igazából nekem is lenne hozzád egy kérdésem. - lépegettem felé határozottan.

- Igen?- emelte fel a fejét.

- Mit keresel itt?

- Talán kit. – javított ki.

- És kit?- léptem még közelebb hozzá, mire kiegyenesedett és szemembe nézett.

- Téged…- formálták ajkai a szavakat.

- Megtaláltál. Örülsz? És most, ha megbocsájtanál…- kaptam fel oldalról a törülközőmet és az öltöző felé vettem az irányt.

- Kifejezetten barátságos lény vagy. – jegyezte meg.

- Megesik az ilyen. – értettem egyet.

- 20 perc múlva a kijáratnál?- kérdezte.

- Hogy mi?

- Most találgass te...- húzta mosolyra száját.