2013. december 31., kedd

IV. rész - Sick Little Games

 Sziasztok! Még így szilveszter napjára hoztam nektek egy részt, hogy blogger stílusban is megfelelően búcsúzzunk ettől az évtől! Remélem tetszeni fog, jó olvasást! No és érezzétek, majd magatok jól az év utolsó éjszakáján mindenki megérdemli a kikapcsolódást! Jövőre veletek ugyanitt… Puszi Dorka
Ps.: Ha a blogban zenét említek akkor általában az előadó nevéhez automatikusan tartozik egy link is, hogyha kedvetek lenne, akkor hallgathassátok a számokat, vagy néhány esetben teljes albumokat. Gondoltam szólok, hogyha nem vettétek volna észre (így van ez a címekként szolgáló dalokkal is) J


,, I'm finding me out,
I'm having my doubts,
I'm losing the best of me.

We're all part of the same, sick little games,
And I need a get-away (get away)
I'm wasting my days, I throw them away,
Losing it all on these sick little games."



Azután hogy előző éjszaka a megengedettnél legalább 7 órával kevesebbet aludtam – vagyis nullát – arra készültem, hogy majd a mai éjszaka úgy hasznosítom az ágyat, ahogy azt kell, alszok benne. A gubanc valahogy a kitalálás és a kivitelezés között lépett fel, még a gépet is távol pakoltam le magamtól a lefekvés pillanatában, sőt még zeneileg is olyan lejátszási listával próbáltam kijátszani éberségemet, ami majd tuti elszenderít csakhogy sosem sikerült az alfából az alvás állapotába lépni. Kezdtem nyűgös lenni, és az kicsit sem megfelelő állapot nálam. Végül az ágyam mellett, takarómba bugyolálva magamat, ölembe húztam gépemet és felnyitva azt reméltem megtalálni a megnyugvást. Megnyugvás nem feltétlen jött, viszont elfoglaltság igen.
Nora, mint ezermester mindenesem, ragaszkodott ahhoz, amikor már a blog kezdte elég szépen kinőni magát, hogy csináljak egy ilyen kérdezz-felelek oldalt is azok számára, akik esetlegesen az irományoknál többet szeretnének tudni az ízlésemről. Életemben nem gondoltam volna, hogy ennek az oldalnak a hasznát is fogom venni – az kivétel, persze ha kedves barátnőm fegyvert fogna a halántékomhoz és úgy kényszerítene a válaszadásokra, kinézném, belőle csak ezért említem – de mikor sikeresen nem elfelejtve be tudtam lépni ebbe a bizonyos profilba majdnem hátast vágtam. Kérdések száma 3613. Hogy micsoda? Még szerencse hogy a földön ültem, elég biztonságos pozícióban ahhoz, hogy tudjam, alattam nem szakad össze a padló vagy ilyesmi, ugyanis legalább egy ilyen dolgot vártam volna úgy a mindenségtől.
Néhány kérdező abszolút kezdő volt, egyértelműen rákérdezett a koromra, majd nevemre. Az ilyesmikre egy jobb sarokban lévő szürke x-szel válaszoltam, ergo kitöröltem őket hisz nem rájuk tartozik. Ha ezekre válaszolnék, akkor az anonimitásnak már rég nem lenne lényege. Viszont voltak ennél sokkalta értelmesebb kérdések melyeknek megválaszolásában még talán kedvemet is leltem azt leszámítva, hogy hajnali 3 óra volt, és én nem kicseszettül fáradt voltam. De ha nem tudtam aludni, akkor mit kezdtem volna magammal?
Ki a kedvenc együttesed? A legegyszerűbbnek tűnő kérdés, ismétlem egyszerűnek tűnő. Amilyen egyszerű ez olyan bonyolult és olyan bugyuta is egyben. Egyet a millió közül választani lehetetlenség. Egyik sem „csak egy banda” számomra, különböző pillanataimban különböző legjobb barátaimnak vélem őket, ez mind csak kedv és hangulatfüggő, mindig is így volt mindig is így lesz.
Egy jó pár kérdés megválaszolása után szabályszerűen éreztem mintha az ujjaim zsibbadni kezdtek volna a fáradtságtól, miközben már szememből is majdnem hogy folyt a könny, hasonló okból adódóan. Valamilyen automatikus mechanizmus volt nálam hogy hajtottam volna lefele a gép tetejét ekkor – szerintem ekkor már amúgy félálomban voltam, ha nem egészben – azzal együtt hogy dőltem volna oldalra és aludtam volna egy kellemeset – már amennyiben az iskola előtti 4 óra kellemesnek nevezhető, de legalább már eljutottam addig hogy majdnem alszok úgy igazából- amikor is egy kis felbukkanó ablak és annak kellemesen csipogó hangja jelezte, az én általam látogatott egyik blogra friss bejegyzés került fel. Úgy látszik, nem csak én nem tudok aludni, és ahelyett hogy dobtam volna el mindent és végre átadtam volna magam az álomvilágnak, kezem mintha kicsusszant volna agyam irányítása alól és könnyűszerrel tette azt, amit ő akart, egyszerűen megnyitva az oldalt elém tárta a friss új betűk tengerét.
Az „Egy és egyetlen” írója sem igazán arról ismert, hogy emberi időpontokban publikál, persze az az esély hogy ez az ember nem ebből az időzónából, hanem esetlegesen Amerikából vagy tudjam is én Ausztráliából ír fel sem merült bennem. Persze az szinte már egyértelmű hogy a mai világban az angolul tudás az nem valami plusz, hanem sokkalta inkább elvárás, de ettől függetlenül valahogy mégis „hazainak” éreztem a szavakat. Megmagyarázni nem tudom, hogy mi késztetett arra, hogy azt higgyem, hogy talán ezt az oldalt a szomszéd srác, vagy esetlegesen a szomszéd lány írja vagy a 600 km-re innen lévő piripócsi kisvárosban élő ember írja, de valahogy így éreztem és kész. Nincs rá épp eszű magyarázat, hogy miért, de ez is megeshet velem.
No viszont magyarázat arra sem volt, hogy engem meg miért kötött le az, amit írt, jobb szó van rá: érdekelt, amit írt. Bárki is volt a képernyő túloldalán egyszerűen átérezhető volt az, hogy milyen összetett lelke is van. Erős, nagyon erős személyiségről árulkodtak a szavak, viszont voltak arra utaló jelek, amik egyértelművé tették azt, hogy az a szilárd személyiség mostanság igencsak megingott. Gondolatainak sorát egy verssel zárta, mely gondolom saját tollából származott, mely arról szólt, hogy az emberi léleknek milyen démonokkal kell megküzdenie, s ez a harc milyen fájdalmas is lehet, viszont azt észben kell tartanunk, hogy a legnagyobb démon, amivel szembe szállhatunk az saját magunk. Semmiképpen sem egy vidám iromány, viszont gyönyörű volt… ha dallamokat kapna maga alá, akkor az eddig valaha írt legszebb szám születne belőle, ebben biztos vagyok. Sok mindenki találna magának benne igazságot és ez része a jó szám receptjének, a legfontosabb része.
A blog anonimitása alatti „nevemen” még ahhoz is vettem a bátorságot, a merszet hogy írtam ennek a másik „ismeretlen” embernek. Olvasva szavait tisztán indult el a fejemben egy nagy kedvenc számom és gondoltam megosztom vele ezt (Imagine Dragons - Demons) , bajom nem lehet, belőle ugyanis én sem tudom, hogy ki Ő, Ő sem tudja, hogy Én ki vagyok.

A pillanatra hogy az olvasás, majd üzenetküldés után mikor aludtam el nem tudom, de hogy ébredésem pillanatára tisztán emlékszek ez biztos. Hatalmas csattanás a szobámban én meg összerezzenve a földön – úgy látszik itt aludtam el a szőnyegen végül – megemelve a fejemet kissé próbáltam kideríteni a zaj forrását.
- Mi az isten? – kaptam homlokomhoz, ez alkalommal azt sikerült valószínűleg lilává tennem, az ágyam szélének köszönhetően, így legalább az arcomat díszítő foltokhoz ez is csatlakozhat, ugyanis a két nappal ezelőtti kis akciómnak köszönhetően a bőröm nem saját színében pompázott, hanem kapott még magának, pirosat, lilát, zöldet.
- Khara. Ezt komolyan gondoltad? – fogalmam sem volt mennyi az idő, egy pillanatra még édesanyám hangját is nehezemre esett felismerni viszont azt egyértelműen leszűrtem, hogy ideges. Nagyon ideges.
- Hány óra van? – homlokomat masszírozva tápászkodtam fel a földről, szobámban a függöny még ekkor be volt húzva így a sötétségből adódóan nem igazán láttam az orromig sem.
- Merre jártál tegnap? – én hamarabb kérdeztem, nem? Nem, csakhogy a kérdéseink és a nem létező válaszaink olyan szinten repültek el egymás mellett mintha ténylegesen két különböző idősíkban lennénk.
- Iskolában voltam. – hazudni nem hazudtam ugyanis voltam én iskolában, csakhogy még mielőtt elkezdődhettek volna az órák el is jöttem onnan, viszont hazudással nem vádolhat meg, mert kérdésére őszintén válaszoltam.
- Akkor fuss neki még egyszer… Khara, hol voltál tegnap? – és ekkor, mint valami itteni hatalom nyitotta szét függönyömet aminek köszönhetően olyan szintű éles fény ért el szemeimhez hogy ott abban a pillanatban elég erősen fent állt a megvakulás esélye. De még ez a szemem világának elvesztése sem akadályozott meg abban hogy észrevegyem a zaj forrását, vagyis azt hogy édesanyám mit is csinált éppen.
- Mik ezek a dobozok? – kérdeztem és a földön lévő papírhalomra mutattam. – mit csinálsz ezekkel? – rögtön tisztán láttam mindent, a reggeli ébredés utáni kómaságnak nyoma sem volt.
- Szerinted? – kezébe fogott két lemezt a polcomról és szépen az asztalomra helyezett dobozba rakta őket, vagy inkább finoman hajította, nem mindegy.
- Tedd vissza őket. – mondtam azon nyomban, s már ott is termettem, hogy amit ő a dobozba pakolt kómásan visszapakolhassam a méltó helyükre. – ne érj hozzájuk. – parancsoltam neki, de ő már inkább nem is törődve értékükkel szinte marékszámra emelte le a Cdket és pakolta a dobozba.
- Khara jobb lesz, ha te nem érsz hozzájuk… - a te szócskát elég erősen megnyomta számomra. -… vagy különben nem csak elviszem ezeket… – mutatott a dobozra majd a falamra is ahol egy saját készítésű csodapolcon millió meg egy lemez pihent, vagyis pihent volna, ha nem éppen ürítik lefele őket. -… hanem be is zúzatom őket. – szavai olyan komolysággal hangzottak el szájából hogy megrezzentem egy pillanatra.
- Nem mered. – néztem farkasszemet vele és nem gyengén éreztem, ahogy öklöm görcsbe szorul illetve, ahogy a testem megtelik ideggel.
- Szerintem ne próbálkozzunk… - és elég magaslati levegőből engedte a dobozba azt a lemezköteget, ami épen nála volt.
- Édes Istenem. – ténylegesen összeszorult a szívem és utánuk kaptam mintha megmenthettem volna őket, végül is a törékeny cd-k visszahelyezése a tokokba még megmentésnek számíthat.
- Hol voltál tegnap? – úgy hiszem nem akadt le erről a kérdéséről, de mikor további lemezekért nyúltam volna ujjával hessegetett el miszerint „ne merészeljem”.
- Jó helyen. – kezdett forrni az agyvizem viszont nem tehettem semmi komolyabbat ugyanis láttam a szemében, hogy képes összetörni az értékeimet.
- Tudtommal egyik órádon sem jelentél meg… átugorva így egy matek dolgozatot is. – és hogy mérges volt-e? Az nem kifejezés.
- A napom lesz igazolva. – vágtam rá rögtön és ruhásszekrényem felé vettem az irányt ahonnan kikapva a legfelső farmeromat és felsőmet, azokat hónom alá csaptam rögtön.
- A tündér keresztanya segít vagy mi? – érdeklődött gúnyos tekintettel – Én nem igazolhatok neked több napot, az orvos meg szintúgy nem fog…
- Bánom is én… - rántottam vállat és pillanatok alatt rántottam magamra ruháimat, majd azonnal pakoltam össze legfontosabb cuccaimat, amikre ma szükségem lehet.
- Ki fognak rúgni, Khara, te felfogod ezt?
- Miss Lewis leigazolja a napomat… örülsz? – egy teljes napot ellógtam, és? Ettől függetlenül tisztességesen bejárok iskolába, csak max egy-egy óráról párolgok el, nem kellene ilyennyire komolyan venni az egészet, kb. mintha embert öltem volna.
- Szuper. – pufogott magában, de szobám kiürítéséről még mindig nem tett le.– hova mész? – ügyesen észrevette, hogy hagyom elfele a süllyedő hajót.
- El. – vállamra csaptam a táskámat ezúttal. – iskolába. – mintha a legundorítóbb szó lett volna ez, ami elhagyhatta a számat.
- Ezeket egy ideig nem fogod visszakapni, remélem, azt tudod… - fenyegetett meg.
- Élj velük boldogan… - csaptam be az ajtót magam mögött és szinte repültem lefele a lépcsőnkön egyenesen a garázs felé. Életem első pillanata hogy örültem annak a fogpasztareklámnak.
Mondjuk az meglehetősen furán jött ki, amikor is a konyhában kószán rápillantottam az órára, ami abban a pillanatában mutatott hajnali 6 órát. HAJNALI HATOT – én meg ettől majdnem saját lábamon keresztülesve szántottam fel a padlót.

Fogalmam sem volt, hogy merre megyek, de mentem. Még akkor is, ha hideg volt, még akkor is, ha a hideg csak még jobban nyomott lefele a lelki gödrömben. Úgy éreztem magam, mint aki bármelyik pillanatban megfulladhat, és nem azért mert Armstrong módra hajtottam a biciklimet, le is kellett állnom egy pad mellett és elengednem a járgányomat vagy különben a következő pillanatban megfulladtam volna.
Nehezen kaptam levegőt, úgy éreztem mintha belül szórakozna velem valami, vagy valaki. Mardosták a tüdőmet, a szívemet, vele együtt a lelkemet is talán. Iszonyatosan kábultnak éreztem magam. A zenét hangosabbra véve fülemben próbáltam le-fel járkálni itt a pad mellett és egyben tartani magamat. Menni fog- tudtam én, mennie kell- akartam én.
- Csak koncentrálj az ütemre Khara… - utasítottam magam hangosan is, és hiába már minden szervem a zene dallamára összpontosított bennem az ideg még nem csökkent. – áááááááááá. – csaptam a pad melletti asztalba is, és ekkor mintha az érzés enyhült volna… viszont az öklömben eddig nem lévő fájdalom abszolút, de megjelent.
- Szuper… - fújtattam és kabátom zsebébe dugtam a kezemet és tovább folytattam a járkálást érezve hogy enyhül a helyzet… egy időre.

- Te meg hogy nézel ki? – Nora így köszöntött mikor meglátott az iskola előtt a biciklinek támaszkodva.
- Reggelt neked is. – emeltem meg kávés poharamat feléje és a számára vett adagot meg kezébe nyomtam.
- Az arcod… - nézett furán rám, a tegnapi nap a kellemes alapozó réteg (édesanyám kenceficéi között találtam ilyet, magamtól az életben ilyesfajta krémekre nem költenék) elfedte foltjaimat.
- A helyén van. – mondtam unottan és beállva mögé tolni kezdtem előre.
- Mi történt? – kérdezte.
- Semmi az égadta világon… - még szerencse hogy a kocsijának tolókája valamiféle törhetetlen gumiból volt, mert olyan erősen szorítottam rá, hogyha törékeny lett volna, biztos ujjaim között marad… a porhamuja.
- A mosdó felé vedd az irányt… - adta ki az utasítást.
- Esélytelen… - tudtam mi a célja.
- Legalább egy ragtapasz menjen már az arcodra… úgy nézel ki, mint akit összevertek. – duruzsolta nekem.
- Nem így volt? – el is értünk a szekrényünkig.
- Minden rendben? – utálom a folyamatosa felém irányuló kérdéseket, mert soha meg nem szűnnek.
- Mondtam én ilyet? – csaptam be a szekrényajtómat anélkül, hogy bármit is kivettem volna belőle majd Nora nélkül indultam a terem felé…

- Tényleg oda tartasz? – kérdezte mikor a parkolóban ő várta a fuvarját én meg ültem felfele bicajomra.
A mai nap nem igazán sokat beszéltünk, mondjuk, úgy hogy ezúttal barátnőm csendes társa voltam. Az igazság az, hogy egy szó nem hagyta el a számat a „mondtam én ilyet?” Mondatom óta, meglehet, hogy történelem feleletem emiatt is lett olyan súlyosan karó.
- Bezúzza a lemezeimet, ha nem megyek el… gyanítom a szobámat már teljesen kiürítette. – mondtam neki.
- Hogy micsoda? – no, igen neki erről még említést sem tettem.
- Khara meg van büntetve. – forgattam a szemeimet és lábamat a pedálra tettem.
- Beszélünk még ugye ma?
- Majd hívlak…

Mintha beépített GPS lett volna bennem úgy emlékeztem az útra, pedig nem is nagyon figyeltem oda mikor mentünk első alkalommal, de még a visszaút sem ragadt meg annyira, mint amennyire kellett volna, de meglehet, hogy édesanyám ezt követő kisbeszéde és az útvonal mantrázása elérte ezt a célt nálam, hogyha álmomból felkeltettek volna is eljutottam volna ehhez a világvégi helyhez.
A foglalkozás vagy mi a csoda háromtól kezdődött, de mivel én oly lelkes ember voltam már kettő előtt néhány perccel sikerült befarolnom itt a parkolóba. Persze az eszembe sem jutott, hogy idő előtt átlépjem ennek az épületnek a küszöbét ezért miután letettem a biciklit, fogva minden cuccomat a hatalmas épületkomplexus melletti erdőben kezdtem sétálgatni.
Kora tavasz volt, ami más helyen a se nem meleget, se nem hideget jelenti, itt viszont szimplán csak annyit vonz maga után, hogy max egy kicsivel többet esik, mint általában. Szóval hét napból, heten biztos várható csapadék. A mai nap viszont még eddig nem kaptunk semmit az égből és emiatt hálát is adnék a fentieknek.
A természet viszont itt is úgy működött, mint ahogy a többi helyen, a fák lassacskán kezdtek újra zöld levelekbe borított élőlényekké válni és ezt így látva ezen a helyen még valamiféle nyugodtsággal is töltött el. Életemben nem voltam természetjáró, vagy egyáltalán természetkedvelő viszont a mai nap ez valahogy értékesnek tűnt számomra. Jól esett itt lenni és hallgatni a madarak csiripelésének és a levelek lágy susogásának együtteséből komponált természet szimfóniát (ugyanis időközben még az ipod aksija is megadta magát, mintha ez így meg lett volna tervezve, mintha minden azt akarta volna, hogy arra figyeljek, ami körülvesz engem).
Végig kis ösvényeken járhattam utamat, az eltévedésre esély sem volt megadva, de mégis úgy éreztem mintha én magam fedeztem volna fel ezeket a helyeket, mintha én magam jártam volna itt először. Valahogy máshogy éreztem magam itt. Sétám végére a reggeli, sőt napközbeni bennem bujkáló idegből már semmi sem maradt. Legalábbis így gondoltam addig a pillanatig, amíg újra le nem tettem a lábamat az aszfaltra és így meg nem pillantottam a biciklimet.
- Jézus Isten… - kaptam a számhoz ugyanis a fogkrém zöld biciklim, mint egy kempingbicikli volt összehajtogatva. Mindez azért is volt megrázó ugyanis ez a bicikli nem kempingbicikli volt, ez egy normális bicikli… lett volna, vagyis volt. – mi a fene? – és jobban szétnézve meg is láthattam egy másik embert rajtam kívül.
Fekete, hatalmas kocsijának dőlt háttal, feje vállai közé esett. Idegesen dobolt lábával miközben mellkasa is szaporátlanul emelkedett, s vele együtt így karjai is hisz mellkasán összefűzte karjait. Így nézte a biciklimet, aminek azt hiszem ez volt első és utolsó útjai erre a helyre, karrierje elég csúnyán tört derékba.
- Ki az Isten volt ez? – azt hiszem csak ennél a megszólalásomnál vette észre jelenlétemet hisz azonnal felém kapta tekintetét.
- Én. – integetett nekem mikor közelebb értem hozzá.
- Ártott neked ez a szerencsétlen bicikli? – kérdeztem és lehajoltam a kissé összeroppant járgányom irányába, majd még guggoló helyzetből meglestem kocsija elejét… az is meghorpadt egy picikét, illetve egy két szép karcolás is kapott. A fogpaszta drága nem adta könnyen magát.
- Nem igazán. – kifejezetten tőmondatokba beszélt. – sajnálom, de… - felemelkedtem két lábra és így már egy szintben voltam vele, szemeibe próbáltam nézni, de tekintetét azonnal elkapta.
- Ne sajnáld… - legyintettem és éreztem, hogy erős kacagás tör ki belőlem hamarosan.
- Mi? – meglepődött válaszomon.
- Ez a valami… - rúgtam bele a maradványokba. -… egy két keréken guruló, fogpasztareklámból szabadult undormány volt. –és elnevettem magam. – valójában még segítettél is nekem… - így jobban belegondolva tényleg hálás lehettem neki.
- Nem haragszol? – kérdezte.
- Arra gondolsz, hogy nem-e tűzöm miatta karóra a fejedet? Ma nem… most nem, ebben a helyzetben meg semmiképpen sem. – nem lesz mivel járnom ide, szóval nem tudok ideérni sose. Lehet, hogy az univerzum mégis szeret engem, elmosolyodtam.
- Viszont lehetne egy kérdésem? – lassan elindultam befelé és csak remélni tudtam, hogy követ és nem csak magamban beszélek.
- No és mi? – hangja ezúttal hiába megmaradt ugyanaz a mély tónusú, mégis sokkalta lágyabb volt.
- Mi történt? – még mielőtt az épületbe érkeztünk volna szembe fordultam vele.
- Nekimentem… a kocsimmal. – válaszolt.
- No, ne mondd… és hányszor? – és ujjaimmal kiengedve az ökölbe szorításukból számolni kezdtem.
- Egyszer… - hunyorított.
- Na és az egyet hánnyal szorozzam meg? – kérdeztem úgy őszintén.
- Egy-eggyel, nagyobb számmal… - mosolyodott el, mintha ez a mosoly már bátrabb lett volna, mint bármi más tette eddig. – tényleg nem haragszol? – próbálta be még egyszer ezt a kérdését.
- El se tudod képzelni mennyire nem, haragszok… - elnevettem magam. -… ezzel csak megszabadítottál egy nyűgtől. – és ekkor már egészen a termünk ajtajáig is eljutottunk, viszont mielőtt benyithattam volna Ő óvatosan megfogta karomat és megakadályozott ebben.
- Hmm? – fura volt érintése.
- Tényleg az volt a legjobb album… - bólintott és ezzel eszembe juttatva azt, hogy igenis mi tegnap összefutottunk.
- Ehhez nem fér kétség… - és mielőtt lenyomtam volna a kilincset belülről már valaki más tette meg ugyanazt.
- Ti is megérkeztetek… szuper. – Mary volt az valószínűleg hallhatta hangunkat a túloldalról. – Khara… hogy az őszintét megvalljam nem gondoltam volna, hogy újra találkozunk. – Mary miközben sétáltunk a terembe megsimította a vállamat, én meg automatikusan ráztam le magamról a kezét.
- Azért még barátok nem lettünk. – onnan kiindulva, hogy nem igazán vannak barátaim, biztos vagyok benne, hogyha szerezni akarnék, magamnak egy dili dokit környékeznék meg ez ügyben. -… mellesleg nincs más választásom, muszáj itt lennem. – vágtam le magam az előzőleg is olyan kényelmesnek vélt kék puffba.
- Itt vagy és ez a lényeg. – kedves volt, mint mindig, továbbra sem bírom, mint mindig.
- Csúcs. – forgattam a szememet és habár az ipodom nem működött elővettem és bedugtam fülembe… ők nem tudják, hogy én nem hallom a zenét, de ez nem is baj, így is békén fognak hagyni s ezzel a célomat elértem.
- Nézd csak… - még a foglalkozás nem indult el, Mary hátat fordítva beszélgetett néhány társunkkal, amikor is Harry az ipodját nyújtotta felém. -… használd ezt. – mondta. – a tiéd mintha le lenne merülve.
- Mintha… - értettem egyet vele. –… kösz, erre nincs szükségem. – toltam vissza ajánlatát.
- Nyugodtan… - dobta ölembe gyengéden.- nekem nincs rá most szükségem…
- Kösz. – nem is tudom, hogy mondtam-e ezt vagy kérdeztem, de azon nyomban dugtam is a fülembe fehér fülesét és mintha hazaérkeztem volna úgy kapcsoltam be a készülékét, apró érdekesség hogy majdnem egyforma volt az én ipodom és az övé, azzal a különbséggel, hogy az övé már eggyel javított széria volt. Mérlegelve a helyzetet rá kellett jönnöm, hogy tényleg ez volt a helyes cselekedet ugyanis a zenei aláfestés nélkül nem biztos, hogy végig bírtam volna ülni itt ezt a 2-3 órát.
Kényelmesen belefordulva a párnába a foglalkozás első felét azzal töltöttem, hogy végigpörgettem a röpke 16 gigányi zeneanyagát, előadónként. Rengeteg zenéje volt, rengeteg különböző stílusból és ez tetszett. A sokszínűség az igazán jó ízlés, és ha ezek alapján kellene magamat jellemezni, akkor én mondjuk egy ezermillió színben fénylő szivárvány lehetnék, rengeteg mindent hallgatok, de ahogy látom ő is. Változatos.
Viszont hogy szóljon is valami a fülemben random módon azt indítottam el, amit ő is hallgatott ez idáig. Imagine Dragons – Night Visions albuma… elmosolyodtam azon a tényen, hogy a hajnali órákban épp tőlük küldtem egy számot az anonim társamnak. Az univerzum csodákra képes, vagyis legalább véletlenek képzéséből tuti ötöst kapna.

- Most nem aludtam el… köszönöm. – ismételten én voltam az utolsó, aki elhagyta a termet csak ezúttal már szánt szándékkal, és nem azért mert elaludtam. Ő kint volt a kocsijának támaszkodva mikor én kiértem, neki valahogy sietősebb volt a dolga eddig a pillanatig.
- Mondtam én, hogy aludtál a múltkor… - most igazán kedves volt.
- Lebuktam. – forgattam a szemeimet és kezébe nyomtam az ipodját. – köszönöm… - tettem hozzá, és ma már annyiszor mondtam ki neki ezt a szót, hogy még talán emberinek tűnhetek.
- Nincs mit.
- Sajnos ezt is sikerült lemerítenem… - biggyesztettem le az ajkamat.
- Majd feltöltöm… - kopogtatta meg kocsijának az ablakát, gondolom valami adapter már várta is a kis drágát, hogy újra életet leheljen belé.
- Még egyszer köszönöm… - a nap kedvenc szava lesz ez, tényleg életemben nem használtam még ennyiszer, s miután ezt megvitattam magammal lassacskán távolodni kezdtem. – viszont én most úgy hiszem, hogy indulok… - mutattam vállam fölött az előttem álló útra.
- Gyalog? – ráncolta össze homlokát.
- Nem… dehogyis… a sarkon ott… - kihívtam a kocsija takarásából, hogy rálásson az útra. -… vár az unikornisom, ami amúgy egy pegazus, de ez titok. – tettem ujjamat ajkamra, elnevette magát.
- Szükséged lenne egy fuvarra? – most felajánlotta, hogy elvisz, vagy mi?
- Az unimig még egyedül is el tudok menni… az nem hosszú út. – válaszoltam okosan.
- Elviszlek… - fogott rá kocsijának zárára.
- Nem szükséges… - mondtam.
- Bárhol is laksz, mire innen odaérsz be fog sötétedni és majd az unikornisod sem fog tudni megvédeni… - felszabadultan mondta mindezt, teljesen belemerülve abba, amit mondtam én neki. -… szóval pattanj be. – tapsikolt a kocsija ajtaján.
- Elvinnél? – belegondolva hogy honnan is jöttem ez a séta egyre rosszabb ötletnek tűnt ráadásul lassacskán még az eső is elkezdett cseperegni.

- Ezzel tartozok neked…

2013. december 30., hétfő

III. rész - A Beautiful Lie

Sziasztok! Mivel a hétvégéig elég erősen elutasítom azt a tényt hogy az iskola intézménye létezik, és ezért inkább valami hasznossal töltöm az időmet ezért hát írtam nektek, remélem örültök neki! Jó Olvasást! Puszi Dorka


It's a beautiful lie
It's a perfect denial
Such a beautiful lie to believe in
So beautiful, beautiful, it makes me

It's time to forget about the past
To wash away what happened last
Hide behind an empty face
Don't ask too much just say
Cause this is just a game

- Harry Styles. – olvastam fel a hivatkozásból a nevet, ugyanis ezt mutatta a blog statisztikája, hogy innen érték el a legtöbben az oldalt mármint egy az ő nevéve fémjelzett oldalról. – tudnom kellene, hogy ki az? – kérdeztem hátul megtámaszkodva karjaimon, úgy éreztem innen a földről már lentebb nem eshetek és hát ez jó megoldás is volt ahhoz, hogy itt feldolgozzam azt, amit az előbb láttam. Egymillió. EGYMILLIÓ látogató.
- Ezt nem mondod komolyan. – barátnőm úgy nézett rám, mint aki szellemet látott, de legalább, mint aki egy diliházból szabadult egyeddel futott össze a folyosón. A sors furcsa fintora az, hogy ez rám majdnem igaz… nemde?
- Szerinted vicces kedvemben vagyok? – néztem rá összeráncolt homlokkal. – kedves Nora úgy látod, hogy vicces ábrázatot öltött fel ma reggel a barátnőd? – mutatóujjammal arcomra mutattam, ahol azon kívül, hogy láthatta szörnyen karikás szemeimet az alváshiány miatt láthatta szana-széjjel ágaskodó tincseimet is, amiknek a mai reggel inkább csak hagytam, hogy legyenek csak úgy a fejem körül, minthogy sem hozzájuk nyúltam voltam.  Azzal még csak jobban rontottam volna a helyzeten, szóval.
- Ez most komoly? – szerintem úgy beszéltünk párhuzamosan egymás mellett, hogy őt az én mondanivalóm még meg sem környékezte.
- Az albumgyűjteményem teljes egészére esküszöm, hogy nem tudom ki ez a fazon… - tettem mellkasomra az egyik kezemet, a másikat meg emeltem mellette a levegőbe.
- A teljesre? – gyanús volt neki ez az ígéret.
- A felére? – kérdeztem vissza.
- A felére? – továbbra sem hitt el.
- Na, jó… lebuktam. Egyetlenegy random CDre esküszöm, hogy nem ismerem ezt a srácot. – lentebb kellett adnom a kijelentésemből ugyanis való igaz, hogy nem gondolhattam én azt komolyan.
Angliában a Harry nevű egyedek úgy szaporodnak, mint a nyulak, de komolyan mondom. Ha itt végigmennék a folyosón és öt random srácnak megkérdezném a nevét, akkor ebből az ötből minimum egynek a neve Harry lenne. De vannak itt nekünk ismertebb Harryjeink is mint a gimink folyosóján mászkáló egyes vagy kettesszámú Harry. Már maga a királynő unokája is Harry, ő ráadásul még herceg is. Na és akkor még ott van Harry… Harry Potter. És persze nem hagyhatjuk ki még például a McFly együttes egyik oszlopos tagját, akinek a neve szintén H-val kezdődik és arry-vel fejeződik be. Jut, eszembe újra kellene hallgatnom a diszkográfiájukat, utóbbi időben elhanyagoltam őket – jegyzetem magamnak, csekk.
- Jó… ez számomra hihetetlen. – dörzsölgette orrnyergét majd a gépét visszafordítva maga felé ügyködött rajta egy kicsit. – bámulatosan tájékozott vagy zenei téren és ezeket meg nem is ismered? One Direction… mond ez a név neked valamit? – kérdezte.
- Én kérek elnézést. – tettem magam elé a kezemet védekezésképpen. – habár ha így mondod… jut eszembe valami erről. Egyirányú utcák. – teljesen büszke voltam zsenialitásomra.
- Nagyon vicces. – forgatta a szemét és a képernyő megint felém fordult én meg egy twitter profillal nézhettem szembe, ott is a profilkép kinagyított másával. Meglehet, hogy egy pillanatra megállt a szívem a bordáim között, utána pedig amikor újraindult a működés elég nyögvenyelősen ment neki. Ez az a Harry volt, ez a nem-diliház-hanem-egy-szabadidőközpont Harry volt.
- Ez most komoly? – ezúttal nekem járt ki a visszakérdezgetésekből.
- Na, ugye hogy ismered? – mosolyodott el kissé.
- Nem… - ráztam a fejemet és lecsaptam azon nyomban gépének képernyőjét.
- Minden rendben? – kérdezte barátnőm már úgy, hogy én pikk-pakk felpattantam a földről és ruhámat igazgatva azon nyomban a szekrényem ajtaját is becsaptam majd kocsija mögé lépve elindultam vele, akkor is, ha ő ezzel nem nagyon értett egyet.
- Naná. – ütögettem meg a vállát majd a egy kijárathoz érkeztem.
- A tanterem nem erre van, tudod-e? – kérdezte mosolyogva.
- Milyen óránk is lesz? – kérdeztem tőle.
- Rajz. – csillant fel a szeme.
- Add át a tanárnak az üdvözletemet… - engedtem el a kocsiját.
- Khara beteg lett? – furán mosolygott.
- Khara súlyosan beteg lett… lehet a holnapot sem éli meg. – csaptam kézfejem felső részét homlokomra mintha éppen rosszul lennék.
- Lógsz? – a nyilvánvalóra miért kell rákérdezni?
- Nyaralok inkább… - csettintettem feléje és búcsúzkodásnak nem volt ideje, úgy kellett lelépnem, hogy éppenséggel senkivel se találkozzak össze a tanári kar széles rétegéből.
- Visszajössz?
- Délután majd átmegyek hozzátok. – most hogy így rákérdezett rájöttem, hogy átugorhatnám ezt a mai iskolai napot, megmentve magam egy karó matektól például. Ismételten van ésszerű magyarázata is az egésznek, persze az előbb említett tantárgyra való tanulás is lehet, hogy mentőöv lett volna a karós süllyedéstől, de ez most nem volt opció. Legalábbis nálam nem.
- Vigyázz magadra. – kezét kocsijának kerekére tette.
- Cseréld le a dizájnt. – vetettem fel neki az ötletet.
- Szerinted mit akartam csinálni az elkövetkező órákban? Újra kell terveznem az egészet mellesleg… de hát erre való az iskola, nem? – mindennek meg kell találni a pozitív oldalát, neki is azt hiszem sikerült elérnie ezt.
- Viszlát. –integettem neki majd egy hátsó ajtón már ki is libbentem az épületből és attól meg úgy sétáltam el mintha a legtermészetesebb dolog lenne a reggeli órákban távozni a suliból, és nem megérkezni.

Fura volt ez a helyzet, mármint inkább talán nevezhetném érdekesnek. Hacsak nincs ebből az emberből kettő darab, fullon egyforma két darab, fullon ugyanazzal a keresztnévvel akkor itt valami furcsa dolog történik, mármint, na… értitek.
Az egész csoportos terápiás dolog eddig a pillanatig egy tized másodpercet sem keringett az agyamban, most meg valahogy olyan szinten a gondolataimban ragadt, hogy kezdett megfájdulni a fejem is tőle. A fejfájást amúgy a koffeinhiány is okozhatta, szóval okos ötletnek is tűnt beülni egy kávézóba. Haza még nem mehettem, az iskolát meg még nem közelíthettem meg szóval okosan kellett elbújnom a város e részén. Még szerencse hogy London elég nagy ahhoz, hogy tökéletes bújócskát játsszunk benne, volt már szerencsém tapasztalni ezt az időtöltést egyszer-kétszer, talán sokszor.
- A szokásost? – mintha egy ismerős barista kérdezett volna vissza akkor, amikor elmondtam rendelésemet, de nem vagyok benne biztos. Mondjuk az sosem gondolkoztatja el őket, hogy egy közép sulis korú lány többször is megjelenik ezen a helyen iskolaidőben? Az emberek ennyire törődőek… vagy a másik eset, hogy a gépemmel és a kávémmal az asztalon, elhelyezkedve egy kényelmes kis sarokba közel sem tűnök közép sulisnak. Minek hisznek ezek engem? Érdekel-e ez engem? Nem.
- Igen. – bólintottam majd a „szokásos” helyem felé vettem az irányt.
Felnyitva gépemet, fülembe az oda tartozó fülest biggyesztve vártam a rendelésemet miközben online üzemmódba váltva informálódtam a nagyvilágról. Annyira nem is a nagyvilágról igazából, hanem sokkal inkább szűkítettem a kört, de sebaj.
Mikor ki mertem mondani azt hogy nem ismerem a One Direction-t barátnőm majdnem olyan fejet vágott mintha arra a kérdésére válaszoltam volna nemmel hogy ismerem-e a királynőt, vagy hogy tudom-e hogy az óceán túloldalán Amerika található. Mondjuk, Erzsébettel sem vagyok puszipajtás viszonyban, a délutáni teánkat sem fogyasztottuk el még együtt, de akkor is, ismerjük egymást. Mármint én ismerem őt, ő meg a létezésemről sem tud, de ez jó, ha így marad. Amerikáról meg annyit, hogy szép meg jó hogy van, addig a pillanatig, amíg le nem teszem talajára cipőm talpát ugyanis akkor pedig már szebb és jobb nem is lehetne az a pillanat ugyanis ember nincs a világon, aki engem onnan hazarángatna Londonba. Imádom az országukat, imádom a teljes kontinens összes országát csak lennék már ott és beszélhetnék vele kapcsolatosan személyes élményekből táplálkozva.
Látjátok, a fejben való beszélgetés az nagyon szuperül megy, saját magammal olyan társalgást tudok levezetni aminek nincs párja sem, ahhoz hogy én meglegyek nem mondanám, hogy szükségesnek tartom a többi ember feltétlen létezését, legyenek meg maguknak ők is, s míg békén hagynak engem a saját világomban addig nem is zavarnak egyáltalán.
Visszatérve tehát arra a híres, neves bandára… nem ismerésük kissé szíven ütött így komolyabban belegondolva, hisz ha zenészek, akkor legalább a nevüknek kellene rémlenie, nemde? De nem így volt… no de mivel a google jó barátom így úgy hiszem, olyan szinten informálódhatok, hogy perceken belül talán már One Direction tudós lehetek, vagyis Directioner ahogy olvasom az egyik oldalon… így nevezik a rajongókat.
Ha egy új bandával vagy zenésszel ismerkedek, akkor általában kerülöm a képeket, meg mindenféle anyagot róluk, de ebben az esetben a google úgy gondolta, hogy ezt a fajta dolgot nem engedélyezi nekem hisz azon nyomban elárasztott millió meg millió információval, amik valójában engem nem is érdekeltek, így hát még mielőtt belebetegedtem volna a felesleges információáradatba bezártam minden oldalt és a youtube-ot megnyitva csakis arra hagyatkoztam, ami igazán érdekelt. A zenére.
Na és hogy arról mit is mondhatnék? Nem tudom… ennek a véleménynek valahogy érnie kell még bennem, mélyebben bele kell ásnom magam ebbe az ügybe, hogy elfogadható mondatokat tegyek össze létezésükkel kapcsolatosan.
- Ebből hoznál még egyet? – egy srác hozta ki nekem a kávémat, amiről már előre tudtam, hogy kevés lesz így tudatosan rendeltem is a második kört belőle.
- Persze. – bólintott.
Törökülésbe felhúzva lábamat a díványon kicsit közelebb is húztam magamhoz a gépet, konkrétan az ölembe hogy a kényelmesség teljes egésze igaz legyen rám. Az agyam meg csak pörgött és pörgött mintha saját magával futna versenyt, ami furcsa volt számomra, főleg azért is, mert valóságosan nem aludtam egy órát sem és mégis úgy éreztem magam, mint aki a lehető legszebb, legkényelmesebb helyen aludhatta az igazak álmát a lehető leghosszabb ideig, amit ember bírhat.
No és hogy az öt hang közül mely folyamatosan szólt a fülemben, melyik tartozott az én „ismerősömhöz”? Egyértelmű volt, ezt még egy süket is meghallotta volna, bizony mondom én. Beszédhangja is elég mély volt (hallhattam tőle tegnap vagy két-három mondatot) de énekhangjáról sem volt elmondható más, egyértelműen elkülönült a többiek hangjától, ha ő is megszólalt. Viszont amin csodálkoztam, hogy a többieknek is megvolt a saját karakteres hangzása, és együtt az öt hang kifejezetten kellemesen csengett, neveket viszont nem igazán volt kedvem hanghoz párosítani hisz azért annyira ne vigyük túlzásba. Túlzásba én zenét? Jó vicc. Vagy inkább egy nagyon rossz.
De ebből a témából adódóan a NASA hangulatú titkos szerződéses téma megmagyarázásra került. Szupersztár a kattantak között, nehogy fecsegjünk róla másnak vagy éppen újságoknak, ez érthető. De vajon önszántából került-e oda a srác vagy valaki betette oda hozzánk? No, ez jó kérdés, ha érdekelne, akkor talán utána is járnék, de nem érdekel. Vagyis úgy hiszem, hogy nem érdekel, de mégis itt kering a gondolatbuborék az agyamban a képével párosítva. Valami itt bent szórakozik velem. – halántékomat dörzsöltem meg és egy percre felpillantottam a képernyőből csakhogy ekkor észrevehettem, hogy társaságom akadt.
- Jól sejtem, hogy neked nem itt kellene lenned? – Miss Lewis vagy ki a csoda, az az új nő a suliból ült velem szemben kényelmesen elhelyezkedve. Észre sem vettem, hogy időközben befészkelte magát oda, hogy hogy arra meg igazából kíváncsi sem vagyok.
- Rabbilinccsel magához kötve visz vissza a suliba? – kérdeztem gúnyos vigyorral miközben lehajtottam gépemet az ölemben, nem kell neki, sőt senkinek sem tudnia, hogy min ügyködök… az hogy írok, az egyedül rám tartozik és kész.
- Élénk a fantáziád. – bólintott elismerően majd letette maga elé kávéját. – mit szólnál egy alkuhoz? – ajánlotta fel közelebb hajolva hozzám.
- Maga elmegy és békén hagy engem, én meg itt maradok és csendben leszek? Benne vagyok. – fogadtam el az én sajátos verziómat anélkül, hogy tőle bármit is hallhattam volna.
- Majdnem… - csettintett és visszadőlt fotelébe. -… leigazolom neked ezt a napot, ha hajlandó vagy beszélgetni velem. – ajánlotta fel.
- Beszélgetünk most is, nem?
- Okos… nagyon okos. De nem erre gondoltam…
- Miért tenné ezt velem? – bűzlött nekem ez az egész dolog.
- A kérdés.. miért ne tenném?
- Legális ez egyáltalán? – a végzős évben kidobnak a suliból ötlet továbbra is mozgatta a fantáziámat, szóval nekem azért nem kell kedveskedni.
- Azzá tesszük… - kacsintott és egyik lábát áttette másikon, ténylegesen kényelembe helyezte magát.
- Mit akar maga tőlem? – egyértelmű hogy volt valami, amit nem árult el, valami csak mozgatja őt.
- Egyszerűen annyit hogy beszélj velem… - ez a rébuszokban beszélés annyira tetszett, hogy semennyire, miért nem lehetne inkább tisztán és érthetően elmondani azt, amire az ember kíváncsi.
- Mi ez az egész hülyeség? – pakoltam inkább össze cuccomat, ennyit erről, hogy ezen a helyen meg lehet bújni, új teljesen más hely után kell néznem ahova ismételten még véletlenül sem fog befutni egy-egy ismerős.
- Ez az, ami meg fog téged védeni a kirúgástól… - húzta mosolyra ajkait, de a mosoly mögött kihallható komolyság is lapult. -… szóval jobb, ha szépen visszaülsz. – kérte, de nem parancsolta.
- Nagyon szépen köszönöm, hogy elintézte a délutánjaimat… - dőltem hátra a kanapé puha párnáira.
- Hogy tetszett az első foglalkozás? – nyakamat teszem rá hogy tisztában volt már mindennel, hisz édesanyám biztosan leinformálta mindenről abban a pillanatban hogy hazaérkezve egyedül maradt lent a nappaliban.
- Kényelmesek a babzsákok, szép színesek. – mosolyogtam elképedten.
- Milyenek a csoporttársaid?
- Mindegyiknek van két lába, ha jól láttam, melyhez kaptak még a jó istentől két-két kezet, sőt így párossával osztogatták nekik a szemeket is. – ez minden, amivel szolgálhattam.
- Na és hányan vagytok? – az előző információmorzsámmal sem igazán kezdhetett sok mindent, de úgy látom, nem adja fel.
- Két háromszáz ember… eme két kezemen meg sem tudom őket számolni.  – ujjaimmal kezdtem el játszadozni szemmagasságban.
- És akkor most komolyan… - nem volt rám mérges semmi ilyesmi, arcán egy ideg sem mozdult, ő úgy látszik, ezt jól bírja.
- Vagyunk vagy tízen, vegyesen fiúk-lányok. – rántottam vállat, ezt akarta tudni? Hát megkapta azt, amire szüksége volt.
- Miért említetted előbb a fiúkat? – kapott vissza az előbb elhangzott mondatomhoz.
- Micsoda? – nevettem el magam. – Így jött… ez így volt természetes.
- Megragadt valamelyik fiú csapattársadon a figyelmed?
- Ezt meg honnan veszi? – tiszta butaságokat beszél össze vissza ez a nő.
- Én csak kérdeztem… - rántotta meg vállát.
- Aham… - szemforgató izmaimat megint tornáztattam, vajon meddig bírjuk egymást ezzel a nővel.
- És mit csináltatok ott?
- Én többnyire aludtam, hogy a többiek mivel tevékenykedtek ne tőlem kérdezze… - tettem magam elé a kezemet, én ugyan nem tudok semmit pózban. -… mondjuk, azt hiszem jó kiskutya módjára egy labda után szaladgáltak egész végig. – elmosolyodtam azon a gondolaton, hogy a pár alkalommal, amikor én is hozzáértem a labdához akkor aztán annak szép vége lett. És bumm, göndör srác képe megint szemem elé került, megráztam a fejemet, hogy kiverjem onnét.
- Van barátod? – ez meg hogy jött ide? Mi ez a nő egyáltalán? Random, fura kérdések királynője?
- Több is… - kezdtem élvezni a beszélgetést egy idő után, megfelelő partnerre találtam ebben a nőben, aki értékeli a válaszaimat, vagyis legalábbis nem robban fel tőlük… nagyon szórakoztató tud lenni ezt be kellett magamnak vallni.
- Na és.. kik azok? – tisztában voltam vele hogy tudta ő is mennyire komoly választ fog kapni, legalább annyira komolyak és valósághűek lesznek, mint az eddigiek.
- Hol is kezdjem? – államat simítgattam mutatóujjammal. – ott van az a szőke srác, rózsaszín tarajjal a feje tetején… 
Jared Leto - 30STM
- Jared Leto volt ez, egykoron. – fordította le azonnal, bólintottam mosolyogva.
- De a kedvencem a kis stréber szemüveges kalapos rocker figura. – kimondva ezt rögtön elindult ezen szerelmem egyik száma a fejemben. Fall Out Boy – Thnks Fr Th Mmrs, ha valakik tudnak igazán azok ők, ez biztos.
- Patrick a FOB-ból. – no, ezt honnan tudta? Mi ez a nő? Talán meglepettségem kiült arcomra is. – na, mi van Khara, mi ez az arc? 
- Maga honnan az istenből jött? – tártam szét kezeimet így elengedve a párnát, amit eddig a pontig az ölemben szorongattam. – biztos elmúlt vagy harminc… 
Patrick Stump - FOB
- Áúúúúcs. – kapott a szívéhez, de ez annyira nem izgatott csak őszinte voltam, ezt akarta nem?
-… és az ember nem feltételezné, hogy a maga korában bárki is ismeri ezeket az előadókat. – le voltam nyűgözve belül, kívülre ebből csak minimálisat akartam kihelyezni nehogy azt higgye, hogy kezd megnyerni magának vagy valami ilyesmi. – És azt ne merje mondani, hogy a főiskolán ezeket, tanítják, mert nem hiszem el… - szögeztem le a dolgokat.
- Egyetemre jártam, de mindegy. – rántotta meg a vállát. – szóval a zene az, ami igazán érdekel. – sosem arról beszél, amiről kellene, ez valami kényszeres mechanizmus nála? Mármint hogy össze vissza ugrál a témákról, teljesen összefüggéstelen módon.
- Az magát is érdekli, ahogy látom.
- Jó… akkor öltözz. – pattant fel székéből és már vette is kabátját.
- Mi? – ültem továbbra is helyemen.
- Csipkedd magad, egy-kettő. Elviszlek valahova. – ismertette tervét elég ködösen majd még tapsikolt is nekem ezzel ösztönözve engem, hogy siessek.
- Jól van, na… - utasítottam vissza felháborodását majd kissé megmozgatva végtagjaimat neki láttam ahhoz, amit kért tőlem…

Hogy hova vitt? Úgy hiszem, van egy szó rá, ami tökéletesen leírná a helyet: mennyország. Fogalmam sincs, hol vagyunk, hogy merre jöttünk, a metróra felszállva én elvesztettem a fonalat, de egy olyan helyre érkeztünk valójában ahonnan a hazaút nem is számít már. Kánaán, nirvána, a titkos kert, csoda ország… bármit mondanék, átfedné ezt a helyet. Egy olyan, de olyan hangulatos lemezboltba kalauzolt engem, aminek még létezéséről se tudtam, így tehát ismételten bebizonyosodott, hogy tudatlan ember vagyok.
A hely nem volt túl nagy viszont hogy minden négyzetmillimétere tele volt zenei anyagokkal ez biztos. Mint aki tényleg megérkezett a mennyországba úgy sétáltam az asztalok között, végighúzva ujjaimat a legfrissebb anyagok borítójától kezdve a legrégibb felvétel borítójával befejezve.
- Ez hatalmas album, tiszta tökéletesség. – emeltem fel egy Papa Roach albumot, név szerint a The Connection-t. – Jacoby dalszövegei művészeti alkotások… - el voltam telve a gyönyörtől, úgy magyaráztam a nőnek mellettem mintha mindig is a legjobb barátom lett volna.
- Szóval vegyem meg, azt mondod?
- Ha elfogadja a tanácsomat, akkor igen. – bólintottam és kezébe helyeztem a lemezt és akkor valami olyasmit láttam a szemében, amit eddig még nem, tiszta örömöt. Nem tudom mi váltotta ki ezt nála, de így volt.
- És még mit ajánlasz? – partner volt ebben úgy látszik.
- Az attól függ mit hallott már… - gondolkoztam el.
- Ajánlj, és én majd mondom.
- Okés. – küldetés fogadva.
Innentől kezdve úgy nézegettem az albumokat, olvasgattam az ajánlókat, hogy közben két listát vezettem egy jegyzettömbömön. Megvásárolni Miss Lewis-nek vagy Nekem.
Olyan szinten belemerültem a járkálásba, olyan szinten sokat beszéltem magamhoz képest hogy teljesen elfelejtettem valójában hogy hol is vagyok és miért és valószínűleg azért is volt esedékes az hogy valakinek nagyon ügyesen sikerült neki mennem.
- Bocsi. – valahogy a majdnem puffanásom a földre visszarántott a valóságba.
- Semmiség. – a majdnem puffanásom azért csak, majdnem ugyanis akinek sikeresen nekimentem az egy srác volt, aki utánam kapva megtartott karjaimban megóvva a kemény padlóval való csúnya találkozástól.
- Te? – ha nem láttam volna, saját szememmel talán el sem hiszem, hogy ez megtörténik, és még én mondtam azt, hogy London elég nagy a bújócskához… a fenéket, akkora ez a város, mint egy kis zsebkendő.
- Khara? – felismert, sőt még a nevemet is tudta.
- Ez fura… - mondtam és nem tudom mi indíttatásból, de lehajolva kezdtem neki segíteni a kezeiből kihulló albumokat összeszedni. Ő megmentett a zuhanástól, ez valahogy természetes volt, hogy segítek neki cserébe, csakhogy az adósságomat rendezzük.
- Na, mi? – mély hangját hallottam és figyeltem azt, hogy lehajol velem egy szintbe, de keze ügyéből én rögtön kikaptam az albumokat.
- Ez… - ebből a homályos beszélgetési stílusból úgy látom rám is ragadt egy kevés.
- Azt hiszem… – kezdett bele, szemeimet ekkor arcára emeltem s ekkor láthattam, hogy tekintete olyan fura volt… mint tegnap ott a kocsiban. Sebzett talán?
- Igen?
- Nekem… mennem kell. – mondta és egyszerre álltunk fel, ezzel rendesen egymással összekoccantva homlokunkat.
- Okés. – távol álljon tőlem, hogy feltartsam vagy bármi hasonló. – de ezeket itt ne hagyd… - nyújtottam hatalmas tenyerébe a néhány lemeznyi zenei anyagot.
- Kösz… - mondta és már szinte el is fordult és sietett is a pénztár után.
- Olyan sorrendben érdemes hallgatni, ahogy összepakoltam neked… - miközben felszedegettem az erősen punk-rock vonalú felhozatalt pikk-pakk még sorrendbe is állítottam őket, csak mert azért.
- Nem felejtem. – mintha suttogta volna úgy távolodott el tőlem, maga mellett megemelve a lemezeket.
- No, ki volt ez a fiú? – Miss Lewis nem tudom hova tűnt eddig, mert az elmúlt pár pillanatban nem volt itt velem, de most ahogy hozzám szólt valahogy egy röpke szívroham futott át rajtam.
- Micsoda? – ráztam a fejemet kicsit ködösült a fejem.
- Akivel beszélgettél…
- Nem tudom… nem ismerem. – csakis az igazat mondtam, a valóságot. Talán olvashattam róla, talán hallhattam a hangját, de ahogy most láttam a szemeit, láttam az arcát még annyit sem mondhatok, hogy egy kicsit is ismerem… semennyire ez az igazság.

- Nem röhöghetsz… - álltam meg barátnőmék háza előtt járgányommal még ez nap délután.
- Ugyan… - legyintett, de már majdnem könnye csordult a visszafojtott röhögéstől. – megkérdezhetem, hogy egy eredeti Colgate-en ülsz? Vagy netalán te az Amodent-et preferálod? – na és ez volt az a pillanat, amikor mindketten hangos röhögésbe kezdtünk, az egész utca zengett tőlünk.
- Át fogom festeni… - bizonygattam és lepattanva róla megálltam mellette. – sétálunk? – ajánlottam fel, az eső nem esett, és ha már itt várt, akkor miért is ne.
- Okés… - mondta és gurult ő is mellettem. – hogy telt a napod, te lógós? – kérdezte.
- Nem fogod elhinni…



2013. december 29., vasárnap

II. rész - Bad Kids


Sziasztok! Íme el is hoztam nektek a következő részt, remélem tetszeni fog! Köszönöm az immáron kerek 60 olvasónak hogy itt vagytok velem, hihetetlenül sokat számít ez nekem! ^^ Jó olvasást! Puszi Dorka ♥



,, We don’t care what people say, we know the truth
Enough is enough of this horse shit
I am not a freak, I was born with my free gun.
Don't tell me I'm less than my freedom. "



Oda sem figyeltem miközben hagytam, hogy a toll hegye alatt papírra örökítsem aláírásomat, inkább nézett ki valamiféle keresztrejtvénynek, mint aláírásnak, de ahogy láttam a lánynak megfelelt, így hát nekem is. Titoktartási szerződés, ez valami vicc? Hol vagyunk mi, a NASAnál vagy az Interpolnál? Vagy éppen velünk fogják kifejlesztetni a legújabb atomfegyvereket? Utóbbi esetben jobban jár mindenki, ha engedik, hogy lelépjek, ugyanis én hamarabb robbantanám fel ezt a helyiséget véletlenül, mint bármi mást szánt szándékosan. Az ilyen fura tudományok, mint a fizika, vagy éppen a kémia, nem a kedvenceim, mondhatjuk, hogy nem igazán ápolunk barátságot; sőt inkább semmiféle kapcsolatot nem létesítünk, ha meglehet ezt oldani. Talán ezzel a teóriámmal nem érthetett egyet a fizika tanár sem, amikor nem is olyan rég egy kedves üzenetet hagyott édesanyám rögzítőjén azzal a mondanivalóval, hogy „Angela, édes lánya az utóbbi hetekben nem igazán jelent meg a fizika órákon”. Kérdem én… tehetek-e arról, hogy a fizika órákat pont az utolsókra teszik, illetve arról, hogy egyes albumok megjelenése is pontosan ezekre a fizika órás napokra esik, amikor is nekem feltétlen, minél hamarabb egy albumboltban kell lennem, hogy, megszerezhessem a lehető leghamarabb, fizikális formában is, azt a zenei anyagot. Nem nem tehetek róla… ezt az univerzum akarja így, én pedig senkit sem szeretnék az égiek közül felbőszíteni. Az már csak mellékes, hogy az elmúlt hat alkalomból kettő volt ilyen feltétlen szükséges vásárlásos eset, a maradék négy időpontban pedig, inkább csak léteztem valahol máshol… a fizika teremtől jó távol, persze.
- Várunk még valakire? – hallottam egy hangot, még mielőtt a fülesem a fülemben landolt volna.
- Lassan mindenki megérkezik… – a kis szerződéses csajszi mosolyogva válaszolt a kérdező félnek, majd elpakolva papírkötegeit, ő is lehuppant az egyik puffra.
Kezdtem úgy érezni, hogy a következő lépése az lesz, hogy körbejár egy tál gandzsával és, miután mindenkinek szépen kiosztotta az adagját, együttesen rágyújtunk és elszívjuk a békítő köröket és úgy lazulunk tovább. Mintha az az okoska azt említette volna, hogy ez inkább egy szabadidőközpont és közel sem egy diliház… lehet, el kellene kezdenem hinni neki. Várom, hogy elinduljon egy kis reggae zene és besétáljon az ajtón egy Bob Marley hasonmás; na és akkor már tuti biztos igaza is lesz.
- Azt hiszem, kezdésként a bemutatkozás lenne a legfontosabb… Én Mary vagyok. Téged hogy hívnak? – szólalt fel a „felügyelőnk”, majd maga mellől felemelve egy színes rongylabdácskát eldobta a vele szembe ülőnek.
Alig lehettünk úgy nyolcan tízen ebben a csoportban, a labda ide-oda szállt az emberek között, és ez alatt az idő alatt mindenkinek megtudhattuk a keresztnevét, illetve a kedvenc szavát. Megkérdezném én, hogy miért is történik mindez körülöttünk, de annyira nem érdekelt, elhihetitek. Lehunyva a szememet engedtem át magamat a hatalmas babzsák által nyújtott kényelemnek, amikor is egy váratlan pillanatban az arcom közelebbről ismerkedett meg a labda formájával. Egyszóval nekem dobták.
- Mi a fr… – kaptam el a testemen leguruló labdát és automatikusan el is hajítottam magamtól, nem kívántam kivenni részemet ebből az idióta játékból.
- Nem ez a játék lényege ­­– Mary rázta a fejét, és arcán továbbra is az a derűs ábrázat volt megtekinthető, mint aki sose tér ki a hitéből, mint akinek csak ez az egyetlen egy arckifejezése van. – Mondd el a neved először is… – mondta és egyik kezéből a másikba dobálgatta a labdát, miközben végig engem figyelt.
- Te tudod a nevem – válaszoltam neki, és megigazgattam magam a helyemen, kezdtem kicsit elülni a fenekem.
- De a többiek nem – felelte okosan.
- Többiek… Mary paksamétájában ott az én dossziém is, ami nem a tiétek, az lesz az enyém,
ott lesz a nevem. – tapsikoltam, majd engedtem magamnak, hogy visszasüppedjek a zsákba.
- Szóval… mi a neved? – gyanítom, hogy a lánynak valami baj van a hallásával, ugyanis még mindig hozzám beszélt, várva a reakciómat, majd fogta és a labdát ismételten felém suhintotta, csakhogy ezúttal már figyeltem és szimplán ököllel védtem ki a repülő tárgyat (az elmélet az, hogy az kapcsolódik be az egész játélba, aki elkapja a labdát, és hát én nem kaptam el, szóval…). Figyeltem annak útját, ami tökéletes ívben röpült az ajtó felé, ahol ahelyett, hogy nekicsapódott volna az ajtólapnak és visszapattant volna, egy éppen akkor érkező ember, jó reflexeinek köszönhetően, ujjai között landolt.
- Harry… a nevem Harry – rázta meg kezében a kis labdát, bezárta maga mögött az ajtót, majd felénk közelített lassú, de hosszú lépteivel. – Elnézést a késésért… – mondta, és kezében továbbra is játszott a labdával, mígnem oda nem ért az egyetlen egy szabad zsákhoz, mely helyet nyújthatott neki.
- Még csak melegítünk – válaszolt Mary.
- Szabad? – kérdezte tőlem, és a mellettem lévő kékségre mutatott.
- Nem – ráztam a fejemet elképedten. – a láthatatlan alteregómnak foglalom. – rántottam vállat szem forgatva.
- Az kellene még, hogy belőled kettő legyen… – egy csípő megjegyzés repült el a fülem mellett, amit sikeresen meg is hallottam, nem tudtam kitől jött, de valakitől nem messze tőlem.
- Mit mondtál? – kaptam oda a fejemet. Ha ahhoz a tényhez, hogy nem szívesen vagyok itt, hozzáadjuk, hogy még gúnyos megjegyzéseket is sikerül begyűjtenem, meglehet, hogy az eredmény nem mindenki számára lesz tetszetős.
- Khara… minden rendben van – nyugtatott le Mary, pedig még ideges sem voltam. Viszont, mikor kimondta nevemet, felkacagtam.
- Egy-null nekem… te mondtad ki a nevem – tapsoltam meg, hogy saját csapdájába sétált bele. Oda sem figyelt, s így engem engedett „győzni”; ez igazán szép volt.
- Asszociációs játék, ismeritek? – ez a nő úgy kapcsolt egyik témáról a másikra, hogy igazán csodálkoznék, ha ő maga tudná követni az egész gondolatmenetét. – Lisa… mi jut eszedbe a kék színről? – dobta a feltételezéseim szerint a Lisa nevű lány felé a labdát.
- Az óceán – felelte az elkapva a labdát, ezt egyedül onnan tudhattam, hogy a szájról olvasás tudományát elég szép magaslatokba emeltem személyes szinten, hisz a zene megint a fülembe került. Ezen a helyen egy számot sem hagynak meghallgatni egyben, ezért büntetés járna, minimum.
- Szabadság – a halk, de mély hang mellettem elnyomta a lehalkuló zene dallamát, így a mellettem ülő srác szavait saját fülemmel hallhattam, és ezután valahogy az a labda már megint egem talált meg; biztos szórakoznak velem vagy valami. – Az alteregód küldi… – jegyezte meg halvány mosollyal ajkain, én meg totális pókerarccal figyeltem ábrázatát.
Úgy éreztem néhány pillanat erejéig mintha a dejavu hulláma futott volna át a testemen, a srác zöld szemeibe tekintve, mintha ismerős dolgot láttam volna, de megrázva a fejemet ki is űztem ezt a pillanatnyi elmebajt az agyamból, majd ujjaim közé fogva a labdát felkészültem a dobásomra.
- Game over – tátogtam nekik, majd a terem túlsó végére hajítottam a labdát, amely ezzel az erejével a fali polcról le is vert egy könyvet; valahogy nem tudtam sajnálni.
Innentől kezdve mintha áttértek volna az én nyelvezetemre, ergo megértették, hogy most hagyjanak békén; így nem igazán foglalkoztak velem, vagyis inkább mondjuk azt, hogy hagytak békén csendben, amire nekem pontosan szükségem volt.
Aludni nem aludtam, de mintha lementem volna alfába és ez kellemes érzés volt; törökülésbe húzva lábaimat elterülve ebben a kényelmes ülőalkalmatosságban vártam, hogy leteljen a mai időnk, ami a számomra az első és utolsó is volt, ebben biztos voltam. Azon kívül, hogy kipihentem magam, igen jól, az egész itt tartózkodásom időpocséklás volt felsőfokon, hasznosabban is tölthettem volna a délutánomat, ez egyszer biztos. Kezdetnek, ha már kevesebb ember lett volna körülöttem, az is haladás lett volna.
- Ébresztő! – idegen érintést éreztem a karomon, majd ezzel egy időben a zene is lehalkult bal fülemben, ugyanis valaki kihúzta onnan fülesemet.
- Nem aludtam – rándultam össze hirtelen, majd pislogva egyet-kettőt, láthattam, hogy a későn érkező srác göndör fürtjeit hátrasimítva beszél hozzám.
- Aham. – bólintott beleegyezve az én teóriámba, majd felsőjéért nyúlva hátat fordított nekem, és indult kifele a teremből.
Ahogy igazán magamhoz tértem észrevettem, hogy már csak mi ketten voltunk a teremben, mindenki mintha felszívódott volna. Valószínűleg az „óra” lejárt, és akinek esze volt az lelépett, én meg hát nem igazán voltam tudatában mindennek. Sosem ismerném be, hogy elaludtam, szóval inkább csak egy másik világban sétálgattam, mondjuk így.
Összekapva cuccaimat, én magam is követtem a srác példáját és az ajtón kilépve az épületből is kívántam igen gyorsan távozni.
- Na, és kibírtad-e? – kérdezte egy ismerős hang éppen abban a pillanatban, ahogy recepciós pultot elhagyva a főajtón, kitettem a lábamat.
- Még élek – mutattam végig magamon és nem megszakítva lépéseimet haladtam az autónk felé.
- Akkor menni fog az ismétlés is… minden második nap – jegyezte meg édesanyám, mögöttem sétálva.
- Hogy micsoda? – kérdeztem megtorpanva lépteimben. – Nem gondoltad komolyan – jelentettem ki, és csak remélni tudtam, hogy állítását meg fogja cáfolni. – Aludni otthon is tudok... – valamivel muszáj volt előrukkolnom, hogy hassak rá.
- Otthon nincs ilyen kényelmes babzsákod – jegyezte meg édesanyám; ekkor már a motorháztető túlsó oldaláról.
- Ha ezen múlik, veszek magamnak… – rögtön felgyulladt fejemben a kis ötletlámpa; fényesebben égett, mint valaha.
- Értelmetlen harcba kezdesz Khara tudod jól… El fogsz ide járni, ha szeretnéd, ha nem – a kocsi tetejére téve kezét beszélt velem úgy, hogy egy kocsi volt közöttünk.
- Voksolhatnék az utóbbi mellett? – kérdeztem tőle gúnyos vigyorral arcomon.
- Igazán erősen elgondolkodhatnál azon, hogy visszafogj a szemtelenségedből – nézett rám komolyan. – Gondolkozz, mielőtt beszélsz! – nyitotta nagyokra szemeit és bólintott.
- Jó, ennek nincs értelme… – gondoltam magamban, majd egy szót sem reagálva kérdésére, beültem a kocsiba és rendesen magamra rántottam az ajtót.
Ő egy ideig még nem szállt be mellém, mintha hagyta volna, hogy főjek saját levemben, vagy nem is tudom, de ez idő alatt én mindössze amennyit csináltam, az annyi volt, hogy bámultam ki a fejemből. Néhány perc után így volt lehetőségem felfedezni a parkoló túlsó oldalán elhelyezkedő fekete nagy dög kocsiban egy ismerős arcot. A göndör fürtös srác ült a volán mögött, és mintha erősen szorította volna a kormányt, olyannak tűnt mintha éppen harcolt volna valamivel… Nagyon erősen gondolkozott, majd a következő pillanatban elég erősen üthetett dudájára, ugyanis az fülsüketítően felsírt tettére. Fejét hátrafeszítette ekkor, jól látszódóan megdagadtak nyakán az erek, majd a következő pillanatban összeakadt a tekintetünk.
- A szívbajt hozta rám ez az őrült ricsaj – éppen ekkor szállt be édesanyám is mellém.
- Ja… rám is – ráztam meg a fejemet, és kaptam el a tekintetemet a srácról, majd az övért nyúlva próbáltam magam becsatolni, de valahogy a csat mindig kiesett a kezemből.
- Minden rendben?
- Persze… – nyomtam le végleg a zárt az övemnél, bebiztosítva magamat, így kezemet mellkasomon összefűzve dőltem hátra elkényelmesedve. – No, és ki lesz az a szerencsés, aki ide kiszállítja minden alkalommal a hátsó felemet? – a motor beindult és lassan neki is indultunk utunknak. – Ahogy látom, erre még buszok sem járnak… – mialatt idefele jöttünk; sőt most, ahogy elhagytuk ezt az egész helyet, ekkor sem véltem felfedezni buszmegállóhoz hasonló képződményt. – Mondjuk ezt megértem, egyáltalán hova a fenébe rakták le ezt az egészet? – hiába ott voltam, mikor ide érkeztünk, nem igazán az útra figyeltem; onnantól kezdve, hogy nem tértünk le a hazavezető úton, az én agyam GPS része kikapcsolt.
- Te – válaszolta Anya, megigazítva a visszapillantó tükröt.
- Micsoda? – kérdeztem vissza. Jogsi hiányában mondjuk, elég erősen kétlem, hogy rám bízná a kocsiját arról nem is beszélve, hogy remélem az eszébe sem jutott, hogy, majd nekem ide gyalog kell majd jönnöm.
- Egyedül fogsz ide jönni – ezek az információ nélküli mondatok, mondjuk úgy, hogy okosodásomban nem vittek előre.
- Repülni fogok, vagy mi? – kérdeztem unottan.
- Gurulni – ennyit mondott, majd azzal párhuzamosan, hogy ő bekapcsolta a rádiót, én is elindítottam saját zenémet.
Az esetek nagy részében, amit a rádiók zenének neveznek, azokat a kreálmányokat még viccből sem nevezném zenének. Mozarték is forognának a sírjukban, ha hallanák ezeket a tákolmányokat, mondjuk, sok közük nem lenne hozzá, de akkor is… koruknak ők voltak a profijai, ezeknek az alkotásoknak a szerzőjükről, sajnos, már nem lehetne elmondani ugyanezt, mármint hogy profik.
- Ez meg mi? – kérdeztem, mikor beparkolva a garázsunkban a falnak döntve, egy eszméletlenül ocsmány színű járgány várt minket.
- Az új legjobb barátod – becsapva a kocsi ajtaját közeledett felém, miközben én meg a kocsiajtónak dűlve próbáltam felmérni a látványt.
- Egy bicikli? – kérdeztem vissza, nem igazán hittem a szememnek.
- Miért, szerinted, mi más lenne?
- Gurul még a görkorcsolya, a gördeszka, a hintó... a repülő is egy ideig – próbáltam felsorakoztatni agyamban a guruló járműveket egészen eredményesen.
- Ezt neked vettem a délután. Suli után ezzel automatikusan indulhatsz majd a foglalkozásra – ismertette velem az elképzelését.
- Valami nyomkövetőt kapok a bőröm alá? – nyújtottam mindkét karomat felfelé fordítva feléje. – Vagy esetleg egy nyakörvet? – simítottam meg a nyakamat.
- Utóbbin lehet, hogy el kellene gondolkoznunk… – tett úgy, mintha ténylegesen elgondolkozna ezen a lehetőségen.
- Fent leszek a szobámban – indultam el a bejárat felé.
- Nem is mész vele egy kört? – kérdezte anya, majdnem nevetve. Szerintem igenis jót szórakozott azon a tényen, hogy konkrétan kissé megijedtem a biciklitől, mondjuk, az tény és való, hogy a színe elég ijesztő volt. Kérem szépen… fogkrém zöld. Ki a fene készít fogkrém zöld bicikliket?
- Én ugyan fel nem ülök arra a fogpasztára… – motyogtam az orrom alatt, majd már a lépcsőt párosával szedve lábam alatt, pillanatokon belül a saját birodalmamban találhattam magamat.

- Hihetetlen! Komolyan látnod kellene… ez a járgány valami förtelem! – gépem egy kis jól megépített állványon csücsült, miközben én meg össze-vissza mindenfelé tevékenykedtem a szobámban, párhuzamosan azzal a cselekedetemmel, hogy barátnőmmel skypeoltam.
- Sajnálom – mondta, komolyabb arckifejezéssel.
- Hát, ezt a színt én is… meg azt, aki kitalálta, hogy egy publikusan használt eszközt hányásszínűre varázsoljanak! – forgattam a szememet, majd lehuppantam az ágyba ugyanis megtaláltam azt a jegyzetemet, amit kerestem ez idő alatt.
- Tudod, hogy nem erről van szó… – mondta, továbbra is kicsit komolyabban.
- Felesleges rágódnod ezen – legyintettem egyet. – majd feltalálom magam. Legrosszabb esetben bevezetem a délutáni alvásokat, azok a párnák, vagy mik, egyszerűen hihetetlenek! – kezemmel is mutogattam már, közben, hogy jobban elképzelhesse mennyire is mennyeiek azok a valamik. – Valahogy a saját hasznomra fordítom majd az ott töltött órákat – rántottam vállat.
Egy hosszú zuhany után, átgondolva az egészet rájöttem, hogy most hiába játszom el a partra vetett halat és ficánkolok feleslegesen, kimerítve magamat teljesen energia szempontjából, sokkal okosabb ötlet lenne viszont az, ha engedek egy kicsit az árnak és várom, míg újra dagály lesz és visszaránt a víz magába. Lefordítva tölthetem, ott én a délutánom óráit, nem feltétlen kell egyetértenem a helyzettel, de legalább mindenki boldog, én meg maradok a suliban. Mondjuk, kíváncsi lennék milyen kirúgva lenni a suliból, szóval…
- Hogy állsz az új poszttal? – mintha valami titkárnőm lenne, úgy érdeklődött irományom iránt.
- Szépen haladok vele… még hajnal előtt kész lesz. Viszont felháborítónak tartom, hogy a mára beígért album még nem csücsül itt az ágyamon. – ráztam a fejemet és közben a gépet is az ölembe húztam; a gépelés is könnyebb lett ez által.
- Micsoda világ ez… – forgatta a szemeit, jót gúnyolódva rajtam.
- Nem vicces!
- Nem… dehogy is! – tettetett meglepődéssel tartotta ujjait maga előtt, védekező pozíciót felvéve így. – Honnan is várod most ezt a lemezt? – kérdezte.
- Magyarországról – mondtam neki.
- Szuper… és miközben majd hallgatod, úgy fogsz tenni mintha, értenéd vagy mi? – nevette el magát végérvényesen.
- Nyitott vagyok az ilyesfajta újdonságokra. Lehet, el kellene kezdeni magyarul tanulni... – vettem fel a listámra az ötletet.
A problémát egyedül az jelentette, hogy a magyar nem az első nyelv, amit „kellene tanulnom” a zene miatt, mondjuk úgy, hogy e körben társra lelt maga mellett a franciában, a spanyolban, sőt még a németben is.
- Keresel egy tolmácsot magadnak a cyber világban – mondta ki az általában használt opciót.
- Meglehet… – bólintottam. – de rögtön utána nekiugrok a tanulásnak – csettintettem, és a google fordítóba beírtam egy szót angolul, majd nézve annak magyar fordítását, felolvastam barátnőmnek. – Zene, muzsika.
- Te, ott a képernyő túloldalán külföldiül hadováló egyed, mit tettél Kharával? – kérdezte hunyorítva a kamerába. – Miféle szavakat hadoválsz nekem?
- Az alapoknál kell kezdeni… zene – kacsintottam a kamerába, majd ebben a pillanatban szinte megugrottam az ágyban, ültő helyemben, amikor is a képernyő túloldaláról hatalmas ricsaj szűrődött át. Valaki eszeveszettül dudálni kezdett, ami megijesztett, erről pedig hirtelen beugrott egy kép… vagyis egy személy.
- Ez meg mi a f…? – kérdeztem volna, és ő kicsit hátragurulva székével kinézett ablakán.
- Apa hazaért… vacsoraidő! – ütötte össze tenyereit.
- Értem… – akkor majd később mesélek neki, gondoltam, annyira igazából nem lényeges meg hát, na… – Akkor, majd beszélünk később. – integetett.
- Naná! – mozdítottam ujjaimat én is búcsúzásképpen. – Csók, csók! – nyomtam ki a beszélgetést, majd az otthoni nagy szép fülesemet ezzel a fülemre húzva, engedtem át magam annak az érzésnek, mintha egy valódi koncerten lehetnek, és ott tombolhatnék.
Végül is én is tomboltam. Az ágyamban. Fekve. A plafont bámulva.

Ahogy mondtam, a bejegyzést az éjszaka be is fejeztem, és akkor fel is toltam az oldalra. Valahogy az éjszakai órákban mindig sokkalta egyszerűbb számomra az írás, olyan természetesebb, vagy, nem is tudom. Kint is csend van, a ház is elcsendesedett, és magamban megnyugodva formálhatok a gondolataimból szavakat, amit később másokkal is megoszthatok majd. Kilépve az oldalról néhány percig csak bámultam a képernyőt, és a fel-felugró hirdetéseket nyomogattam ki, miközben a főoldalon nézegettem széjjel, mi a helyzet a blog világban. Ritka eset, hogy ezt csinálom, de valahogy most az ajánlók, címek megfogtak és kedvem támadt beleolvasni egybe-kettőbe.
Miről írhatnak mások? El nem igazán tudtam képzelni, mármint én úgy érzem, másról nem lennék képes írni, zene az a terület, amiben otthon érzem magam, és amiről igazán véleményt tudok alkotni, és ez is az a terület, amiről nem csak tudok, de akarok véleményt formálni.
Egy két könyves-olvasós blogon kívül, mást nem nagyon nyitottam meg és ezeket átfutva éppen zártam volna be az egész mindenséget, amikor az egerem mintha saját életet élve elkezdett csúszkálni magának és random oldalakat kezdett megnyitni. Én meg persze kevésbé random módon zárogattam be őket, mígnem az utolsó lehetőségen megakadt a szemem.
Egy képpel indította a legfrissebb bejegyzését az illető, akié a blog, és valahogy a kép rögtön felhívta a figyelmemet. Egy csodálatos fehér zongorát ábrázolt a grafika, melynek billentyűit feltételezhetően egy férfi ujjai nyomtak le a megszólaltatása érdekében.
 „Gondolatok” , ez volt annak a bejegyzésnek a címe mely a legfrissebb volt, és ennek az olvasásával kezdtem el, majd szépen folyamatosan egyre jobban és jobban faltam a szavakat, amelyek olyan szinten megbabonáztak, hogy egyre többet és többet akartam. A stílus, mellyel írt egyszerű volt, de mégis bonyolult. Olvasás közben nem is az volt az érzésem, hogy én olvastam a sorokat, hanem inkább mintha valaki felolvasta volna nekem, egy másik személy, az „Egy és egyetlen” oldal bloggere mintha ott lett volna velem.

- Az éjszaka átaludt óráidnak száma… – méregetett barátnőm, amikor is a suli előtt megtekintett engem.
- Ennyi – összeszorítva öklömet, felemeltem az arcom magasába, mutatva egy a nullát.
- Mi az istent csináltál? Ha azt mondod, hogy a matek dogára készültél a képedbe röhögök. – jelentette ki nemes egyszerűséggel.
- Eszembe nem jutott – ráztam a fejemet. Ja hogy írunk matekból? Üdvözlöm a tanárt.
- Megnyugodtam… – tette mellkasára a kezét, majd az ölében felnyitotta laptopját, ha már én úgyis átvettem az irányítást a kis járgánya felett.
- Azta kibaszott eget…. – lepődött meg és azt hittem, majdnem kilöki a kezéből a gépét.
- Mi történt? – álltam meg vele, amúgy is megérkeztünk a szekrényünkhöz.
- Megérett a dizájncsere… – dörzsölte a tenyerét bazsalyogva.
- Szuper! – próbáltam lelkesedni, de a zéró alvással valahogy annyira nem lehettem túlságosan hatásos.
- Khara… ezt nem fogod elhinni… – mondta és úgy tapadt a képernyőre, mintha onnan nyerné az energiáját. Én nyerném az energiámat egy bögre feketekávéból, ha lehetne, de hát nem lehetne, ugyanis otthon az elfogyott. Persze, hogy ennek is ilyenkor kell megtörténnie.
- De elhiszem… a látogatók száma átlépte az általad kiszabott határt… ügyes vagy, ügyesek ők is! – simogattam meg vállát, és ha lehetett volna, legszívesebben inkább befekszem a szekrényembe, és a nap hátralevő részét inkább ott töltöm. Mondjuk, ha belefértem volna, akkor még esélyesnek is láttam volna az egészet, de úgy, hogy majd egy karom és egy lábam kaphat helyet benne, így már az egész annyira nem volt mókás, szükségem van a testem másik felére, ezért ez az ötlet felejtős.
- Nem… nem érted… – ragadta meg csuklómat, és egy laza mozdulattal kerített maga elé.
- Mit nem értek? – néztem szemébe komolyan.
- Figyelj csak… – leguggoltam elé, ahogy a gépet felém fordította, az oldal látogatottsága átlépte az egymilliós határt. Értitek? AZ EGYMILLIÓS HATÁRT. Nem csoda, hogy a szám láttán automatikusan seggre ültem ott a folyosón, szó szerint.
- Ezt biztos valami vírus okozza… frissíts csak! Tegnap még fél millió sem volt, most meg egymillió. Egy éjszaka hogy a fenébe duplázódik meg csak úgy az emberek száma? – nem igazán hittem a dolog valóságosságában ezért inkább vártam, hogy az informatikai zseni előttem intézkedjen.
- Ez nem hókuszpókusz Khara… ez tényleg annyi amennyi… van egy tündér keresztanyja az oldalnak. – mondta és nem tudtam mit csinált, de az oldalba mélyedt még továbbra is elég erősen.
- Hogy mi?
- Nézd csak, ki osztotta meg twitter oldalán a blogodat…