2012. szeptember 20., csütörtök

3. rész


Sziasztok! Tudom régen hoztam részt, de kicsit ihlethiányom is volt, illetve lustultam is. De ma végre (egy hét elteltével) hoztam a kárpótlást! Remélem tetszik, és ha így van (de ha esetleg még sincs így) akkor is szívesen várom a komikat! Jó olvasást! Puszi Dorka 
PS: A rész megírását egy részben Petrának is köszönhetitek, hisz ő szólt rám ma délután miközben ő is írt, konkrétan ennyit írt nekem "írjáá". Írtam is. Köszi <3 

  Lezuhanyozva, majd gyorsan átöltözve belebújtam kényelmes sportcipőmbe, majd miután hajamat lófarokba kötöttem indulhattam is haza… Őszintén? Meg sem fordult a fejemben az „ajánlata”. Nem igazán lett volna kapacitásom az ilyenre. Megpróbáltam felvenni logikáját és ez alapján sejtettem, hogy valószínűleg a művészbejárónál fog rám várni (továbbra sem tudom milyen indíttatásból) épp ezért én direkt nem ott indultam ki. És hacsak nem tud osztódni, vagy nem klónoztatta magát korábban, akkor csak egy helyen lesz látható… nem ott ahol én.
Fülesemet nyakamba akasztva, majd fülembe helyezve intettem a portásnak, majd kitolva az ajtót, ritmusra kezdtem el lépkedni.
- Sejtettem, hogy itt fogsz kijönni…- hallottam meg hangját *a szám épp ekkor halkult le egy kicsit. Csodálatos.
A fal mellett állt, háttal támaszkodva annak, kezét mellkasán összefogva. Szemét fekete napszemüveg takarta el, ami erős kontrasztban állt fehér pólójával. Ahogy megpillantottam (ismét!!!) Végignéztem rajta, de csak szolidan. Azt hiszem ő is így tett… csak kevésbé szolidan, sőt a végén még el is mosolyodott. Inkább nem szeretném tudni, hogy mit gondol.
Nyárhoz főleg Londonhoz képest is meleg volt a mai délutánon, és az erős napsugarak zavartak szememet, így szemem elé téve napszemüvegemet el is indultam. Ez az egész jelenet nem vett igénybe 30 másodpercnél többet.
Nem zavartatva magamat sétáltam, miközben észrevettem, hogy mellém csapódik. Mindkét kezét farmerja zsebébe dugta és szótlanul ballagott mellettem. Úgy látszik ez neki teljesen okés volt, és nekem is viszonylag, hiszen mégsem mondhatom neki „ne gyere már mellettem” mert ez a járda legalább annyira az övé, mint az enyém. De most nem?
- Mit hallgatsz?- hallottam meg kérdését, mikor véletlenségből a táskám pántja beleakadt a headsetembe azzal kirántva azt a fülemből.
- zenét!- őszinte válaszomon elmosolyodott.
- Meglepő…- gondolkozott el rajta, majd szerintem kicsit értetlen és meglepődő fejet vágott, amikor is fogalmam sincs miért a füles felét felé nyújtottam. Elseperve fülétől göndör tincseit belehallgatott a zenémbe. - nem rossz…- bólogatott, majd pár másodperc után visszahelyezte a fehér kis tárgyat a kezembe.
- Még szép, hogy nem az!- mondtam, majd csak simán leengedve mellkasomon azt, félig elzárva magam a külvilágtól indultam tovább.
- Hova megyünk?- kérdezte meg csibészes mosollyal, mire nem igazán akartam reagálni, de mégis kijött.
- Miért kellene tudnom azt, hogy te hova mész? Én megyek előre, mint látod…- mutattam a járdára magam előtt.
- Ez úgy látszik közös bennünk. – állapította meg.
- Örülök… - jelentettem ki, és ekkor épp lekanyarodtam volna egy másik utcára, hacsak éppen akkor nem jött volna egy őrült velem szemben. Biciklivel (!!!) körülbelül 600 km/h-val. Nem túlzok. Ráadásul nem is figyelt a szeme elé, ezáltal nem vett észre engem, nekem pedig sem időm, sem esélyem nem lett volna kitérnem előle. Konkrétan frontálisan ütköztem volna vele is, majd a járdával is, ha egy erős kezet nem érzek meg ekkor csuklóm körül, amely magához rántott.
Megszédültem hirtelen egy pillanatra, majd a hirtelen nem-tudom-mit-történt dolog után egy enyhe sokk is végigjárta testemet. Lehunytam szemeimet egy pár pillanatra, és próbáltam uralni a helyzetet.
- Most őszintén… megmondanád, hogy ezt tényleg komolyan gondoltad?- hallottam a hangját, de tudtam nem nekem beszélt. Hanem a kis eszeveszett formula1es pilótának.
- Már elnézést kértem…- válaszolta a másik, mire már én is kinyitottam a szemem.
- Nem tőlem kellene, hanem Tőle. – és ekkor elengedte csuklómat, majd rám mutatott. Én pedig szépen nyugodtan csak pislogtam rájuk. Most mi van?
- Bocsánat… Nem volt szándékos. - mondta a srác mire Harry felhúzott szemöldökkel nézett rá. Zöld szemei enyhe nemtetszést sugalltak, de lehet, hogy csak hülyeséget beszélek.
- Nem kifejezetten tűnt őszintének…- jegyezte meg Harry foghíjról
- Minden a legnagyobb rendben!- tettem magam elé a kezemet. - nem lett semmi bajom!- kezdtem el integetni magam előtt, még a végén lehet, hogy ez a két ismeretlen összeugrik itt előttem. Szép is lenne…
- Nem sokon múlott…- jegyezte meg Harry.
- Egyben van, ez a lényeg… - állapította meg a srác, majd kerójáért nyúlt, amit útközben a földre lökött le. – most pedig kislány, ha a gardedámod megengedi én lépek… Még egyszer bocsi. - majd ezzel tényleg otthagyott minket.
- Bunkó…- sziszegte a „gardedámom”.
- Nyugi…- szólaltam meg végül én is és azon kívül, hogy kaptam egy enyhe, gyorslefolyású szívrohamot tényleg minden rendben volt. – élek még, azt hiszem. – ismételtem.
- Örülök. – bólintott elégedetten.
- Köszönöm. - szaladt ki a számon, ugyanis ha belegondolok abba, hogy ha nem rántott volna el a kis csodagyerek elől tényleg közelebbi kapcsolatot kezdtem volna el ápolni a talajjal, ami persze nem igazán lett volna egy igazán szerencsés dolog.
- Ez csak természetes. – rántotta meg a vállát könnyedén.
- Minden nap lányokat mentesz meg őrültek elől?- húztam össze szemöldökömet, közben nevetésemet alig tudtam visszatartani.
- Csak a szabadidőmben…- jegyezte meg és már szemére tett napszemüvegét kicsit lehúzta, hogy kilásson felette.
- Hát ezt mindjárt gondoltam… Egy a sok közül. - ízlelgettem a szavakat a számban, majd a sok egyhelyben álldogálásból szívesen is indultam volna, de ez nem volt egy kifejezetten könnyű dolog.
Pár méter megtétele után olyan fájdalom nyílalt a bokámba, hogy azt hittem ott hirtelen, hogy könnyek szöknek a szemembe.
- Biztosan minden rendben?- fordult felém, azt hiszem észrevette, hogy nem a rendes tempót diktálom.
- Persze. – vágtam rá, majd a következő pillanatban a lábam teljesen kicsuklott alólam.
- Aha, persze… - tett úgy, mintha elhinné és ezzel a lendülettel megfogta kezemet, amit a nyakába tett, majd átkarolta derekamat.
- Mondom, hogy rendben vagyok!- erősködtem és nem akartam mozdulni onnan.
- Na, akkor…- engedett el és egy picikét távolabbra állt tőlem. - kérlek, sétálj pár métert anélkül, hogy fájdalmas arcot vágnál! Sikítani sem ér! – ismertette ötletét.
- Menni fog az…- erősködtem és aha, ment is… egy lépés erejéig, amikor ugyanis ismét meginogtam, de esni nem estem, mert ott volt. Ismét.
- Na, gyerünk csak…- helyezte el kezemet ismét a nyakába, majd az éppen mellettünk lévő park egyik padjára vezetett.
Szó nélkül leültetett oda, mire én lábamat kicsit megemelve, elkezdtem körözni a bokámmal. A ballal ment is fájdalommentesen, a jobbal már kevésbé. Felemelve azt a padra arra készültem, hogy leveszem cipőmet, de már csupán bokám megérintése is fájt.
- Segítek…- mondta és már le is ült mellém, kicsit távolabb tőlem majd mielőtt szólhattam volna bármit is ölébe vette lábamat. – elég csúnyán néz ki!- biggyesztette le ajkát, de az én arcom csak éppen annyira volt képes, hogy összehúzzam a számat és ajkamat harapjam meg óvatosan.
Kikötötte a fűzőimet, majd kezei közé fogva bokámat levette rólam a cipőt, nagyon, de nagyon óvatosan. Hát mondjuk ez is beletelt vagy 2-3 percbe, ugyanis minden egyes mozdulatánál elég erősen felszisszentem. És akkor még szépen fejeztem ki magam. Fejemben olyan káromkodásokat pakoltam össze, hogy az nem kifejezés… de nem mondtam ki őket elég volt, ha csak a kis agyamban hangzottak el.
Egyik kezével tartotta lábamat, míg másikkal óvatosan lehúzta róla a fehér bokazoknimat. Megsimította lábfejemet, majd segített egy kicsit körözni vele. De mindezt olyan óvatosan tette, mintha cukorból lenne a lábam.
- Egy tízes skálán mennyire fáj, ez?- kérdezte.
- Csillagos 11.- néztem rá, és ha nem is válaszoltam volna, ezt valószínűleg az arcomról mindent leolvas, felesleges volt lett volna ezek után füllenteni.
- Úgy látszik elég rendesen elintézted… köszönhetően annak a…- és ekkor azt hiszem a ,,bunkó” kicsit durvább szinonimáján gondolkozott, vagyis az arcáról ezt lehetett leolvasni. – szerintem jó lenne, ha egy orvos is látná. - nézett mélyen az szemembe.
- Szerintem nem lenne jó ötlet…- ráztam a fejem. Az kellene még, hogy kényszerpihenőre küldjön. Ez az, amit hallani sem akartam.
- Szerintem pedig igen… a bokád az eredetijének lassan a kétszerese. – mutatott a lényegre, majd ölébe helyezte lassan liluló (!!!) bokámat és simogatni kezdte… keze még ebben a nagy melegben is szinte jégcsap hideg volt, ezért is jólesett az érintése… Kirázott a hideg tőle.
- Egy borogató kötés rá, és holnapra minden rendben lesz! Tudom én. - mondtam neki. – vagyis nagyon remélem- tettem hozzá magamban.
- Nem lesz ez így jó… - hajtogatta többször.
- Nincs más választása, vagy meggyógyul… vagy… meggyógyul. – és már gondolataimban szuggerálni is kezdtem a hadisérülésemet.
- Saját bokádat megfenyegetni… igen merész döntés, biztos vagy benne?- fogta meg vállamat és várta reakciómat, mire én csak nevetni tudtam. És szavakat kiejteni számon tényleg nem voltam képes úgy… percekig. Nagyon sok percig.

Az éjszakai szenvedés és jeges pakolás után úgy tűnt, hogy a lábam javulni kezd és tényleg így lett. Legalábbis ekkor még ezt hittem. Azért a biztonság kedvéért egy tartókötést csavartam rá, majd teljesen okésan indultam edzésre. Ma igazából körülbelül senki nem lesz bent, de szóltam már korábban, hogy szükségem lenne a próbateremre és mivel szó nélkül használhattam, ezért mentem is, még szerencse, hogy nem lett komolyabb bajom. Tuti teljesen kikészültem volna.
A közös táncnak is megvan a varázsa, de ha van lehetőségem egyedül próbálni, azt nem hagyom ki. Szeretem a tükörképemet egyedül nézni, mivel az megmutatja, mit kell javítanom, miben kell még fejlődnöm. Egyszerűen néha erre is szükség van, ilyenkor igazán felszabadultan bármit kiadhatok magamból.
Éppen egy forgást próbáltam újra, meg újra, meg még egyszer újra hisz a kedves kötésem és bokám miatt nem akaródzott úgy menni, ahogy kellett volna, de nem hagytam volna abba, csak azért mert kicsit megsérült a lábam. Ennél rosszabbul is festettem már ki és mégis túléltem minden edzést, akkor ezt miért ne tenném? Épp úgy ötödjére pördültem meg tengelyem körül a jobb lábamon (fájós) amikor megpillantottam a tükörben Alexa-t és mögötte Őt. Mit keresnek ők itt, együtt? Persze tökéletesen elég volt ennyi félrevezető gondolat ahhoz, hogy ott helyben rontsak el mindent és botoljak meg a saját lábamba és töröljem fel a padlót. Saját magammal.
- Te nem vagy normális. – jött oda hozzám rögtön barátnőm és aggódva vágódott le mellém, én már bontottam is lefele a kötést a lábamról. Nem festett túl jól. Ő pedig egy ideig csak fejét rázva állt az ajtóban, majd néhány pillanat múlva közeledni kezdett.
- Ne szólalj meg!- néztem felé feltartva ujjamat.
- Nem szándékoztam…- majd leguggolt mellém és figyelte, hogy mit szerencsétlenkedek ott a kötéssel. Persze, hogy bénáztam hisz mindketten ott bámultak engem. Köszi, de rendesek.
- Továbbra is tartom a véleményem: te nem vagy normális… Miért is nem mentél orvoshoz ezzel?- mutatott a lábamra. - Jah és miért Pottertől kell megtudnom, hogy kis híján balesetet szenvedtél, na?- nézett rám olyan barátnősen mérgesen.
- Először mi az, hogy Te- mutattam Potterre (azt hiszem ez a név Alexa által már rajta fog ragadni)- felkerested Őt?- és itt barátnőmre mutattam. - és másodszor hogyan is?- folytattam.
- Valaki gondolkozik is… ha neked már nem sikerült, te lökött!- csóválta fejét Alexa, miközben szörnyülködött a bokám látványán. Már nem csak lila volt, de zöld is… Ohh yeah.
- Nincs szükségem ilyesmire. – mosolyogtam kínosan mindkettőjükre.
- A bokád fájdalma most biztos ráment az agyadra…- jelentette ki Alexa. - ezt muszáj lesz egy orvosnak is látnia! Ne szórakozz már!- lett kicsit komolyabb.
- Kocsival vagyok! Elviszlek titeket!- mondta Harry és felállt, majd felém nyújtotta kezét, de én inkább maradtam ülve a földön.
- Most mondom... ne merj ellenkezni, mert megbánod!- fenyegetett meg barátnőm. Kettő egy ellen, ez kicsit sem igazságos.

- Mégis mióta van ilyen állapotban a lába?- kérdezte az orvos, miközben én az asztalon ültem fent előttem pedig a két testőröm állt, ugyanis meg voltak győződve arról, hogy biztos elszökök, ha lehetőségem akadna rá. Na, legalább ezt jól eltalálták.
- Tegnap óta, de igazából semmi baja. - legyintettem egyet, erre az idős orvos összeráncolta ősz szemöldökét. Rosszat sejtettem. - mennyi?- néztem rá félve és tudta mit kérdezek.
- Legjobb esetben is 4-5 hét…
- Hogy micsoda?- kérdeztem vissza hitetlenkedve… Ugye ez egy vicc?

2012. szeptember 13., csütörtök

2. rész


Hali! Íme itt a következő rész! Tudom, kicsit "késtem" vele, ugyanis korábbra ígértem, de a suli közbeszólt. Ezt nem lehet nagyon belekalkulálni, de próbálom majd megszokni és okosan csinálni, úgy, hogy ne okozzak csalódást. Kíváncsi vagyok, mit szóltok ehhez a részhez! Várom a véleményeket komiban! Puszóó Dorka

- Minden rendben?- kérdezte Alexa tőlem, valószínűleg arcomat látva, ekkor viszont kicsit elhúzta a száját.
- Kislány… nyugi.. ne ficánkolj!- szólt rá Nixon, ami miatt elmosolyodtam, Alexa pedig csak forgatta a szemét.
- Szóval?- kérdezett rá ismét és továbbra is az arcomat fürkészte. Válaszolni nem igazán tudtam, hisz pontosan szembe leült a tetováló székre Ő, és továbbra is csak mosolygott rám. Semmi mást nem csinált csak mosolygott. - valami érdekes van arra?- kérdezte barátnőm érdeklődve.
- A falon lévő képeket nézegettem…- kaptam el a tekintetemet a fiúról, akit lehet, hogy kicsit tovább is néztem. Remélem azért annyira nem volt feltűnő… aha, persze. Ne ámítsam azért magamat ilyenekkel. Ez már nem is a sima nézés kategóriája volt, hanem valószínűleg már a bámulásba ment át… Okés, mentségem legyen, hogy nem volt rajta felső, és… ennyi. – lélegzetelállítóak!- tettem hozzá alátámasztva, az előbbi állítólagos cselekedetemet.
- És balerina… na, te hol táncikálsz?- kérdezte Nixon és egy mosolyt villantott felém. Fejemet két kezem közé vettem, combomra könyököltem, majd hátrasimítottam hajamat.
- Nevem is van… köszönöm. – emelkedtem fel és ismételten egy gúnyos mosollyal viszonoztam kedves megszólalását. – Mégpedig Maisy mielőtt megkérdezed. És amúgy London Theatre-ben táncolok. - válaszoltam.
- Felettébb érdekesnek tűnik…- bólogatott. – minden vágyam színházba menni… például most azonnal. - csettintett mikor egy pillanatra letette kezéből a tűt.
- Mintha iróniát éreznék a levegőbe?- emeltem meg az orromat és elnevettem magam.
- Örülök, hogy jól szórakozol Nixon, de… befejezhetnénk már ezt végre?- zsörtölődött Alexa, persze csak olyan kis kedvesen.
- Asszonyom… kérése számomra parancs!- mondta és Alexa morgó arckifejezést utánozva folytatta munkáját.
Kezembe véve egy referencia magazint, törökülésbe felhúzva lábamat lapozgatni kezdtem az. Okés… lapozgattam, de sem a betűk, sem a képek nem jutottak el az agyamig, pedig nagyon koncentráltam, már-már túlságosan is. 30 perc alatt, minimum tízszer pillantottam fel a lapokból, ebből legalább 3-4 alkalom volt az, amikor Alexa kétségbeesett arcáról a „vigyél-ki-innen-azonnal” kifejezést olvashattam le, és a többiről inkább nem nyilatkoznék, hmm… Mondjuk azt, hogy továbbra is, mintha magamon éreztem volna tekintetét. Kusza, göndör hajtincsei alól a már-már világító zöld szemei mintha engem lestek volna… Okés, mondjuk valószínű, hogy csak képzelődök, hisz túl fáradt vagyok. Teljesen benne van ez is a pakliban.
Épp le akartam tenni magam mellé az újságot, amikor is hirtelen egy ember huppant le mellém. Na vajon, ki volt az?
- A tülljeid nélkül már meg sem ismertelek! Hol maradt a cuki kis szoknyád?- szólalt meg mély hangján. Szavai szinte visszahangzóan csengtek a fülemben, mikor Alexa összeráncolt szemöldökös arcát próbáltam értelmezni, igazán nehéz volt nem mondom. Vagy meglepődött, vagy hirtelen begörcsölt az arca, csak úgy a hecc kedvéért… Valamiért az elsőre tippelek, vajon miért?
- Nem árt változatosnak lenni… - rántottam meg a vállamat, majd hátradűlve kinyújtóztattam lábaimat, amik mind idáig magam alá voltak gyűrve.
- Amúgy a nevem Harry…- kezdett volna bele bemutatkozásába, mire Alexa megszólalt.
- Potter!- mire én bólintottam. Furcsa véletlen, hogy ismét összefutottunk. Úgy látszik nem elég nagy ehhez ez a város, hogy fussanak az emberek egymásba, csak úgy a véletlenség kedvéért
- Lehet, hogy csalódást kell okoznom…- kezdett bele. – de én csak egy Styles vezetéknévvel szolgálhatok!- mondta őszinte elkeseredettséggel az arcán. Lehetetlen lett volna, nem elmosolyodnom ezen. – habár…- kapott ekkor hirtelen a homlokához. – mintha…- tapogatta azt.
- Na, ne mááár!- képedtem el.
- De…- bólogatott hevesen. – ez mintha egy sebhely lenne, te mit gondolsz?- tolta elém az arcát. Olyan hirtelen, és olyan közel találkoztam össze arcával, hogy azért kicsit meglepődtem. Érdekes ismerkedési forma (?!) Szokatlan.
- Én nem látok semmi ilyet…- ráztam meg a fejemet-, de megkérheted Nixon-t és biztosan varr rád valami hasonlót, csakhogy ne légy szomorú!- biggyesztettem le ajkamat, az „együttérzés” nevében” – ugye kérdeztem Nixontól.
- Egy álmom válna valóra!- csillantak fel a szemei.
- Alexa-t már nem kínzom tovább…- nézett a „hősies halált” halt barátnőmre, majd valami krémmel kenegetve hátát folytatta – szóval a következő páciens lehet a Varázslótanonc!- tapsolt egyet.
- Segítek…- pattant ki egy teljesen spontán ötlet a fejemből, majd kezembe ragadva a tetkó felvázoló filcet, lekapva annak tetejét én hajoltam hozzá közel. – csak megkönnyítem Nixon munkáját…- magyaráztam neki, majd egy-két határozott mozdulattal, miután tenyeremmel óvatosan elsepertem homloka elől haját, felrajzoltam neki egy villámot oda. És én ekkor azt hittem, hogy eme vicces tettem egy idegennel szemben viszonzatlanul marad. Tévedtem.
Egy fél pillanat sem kellet, mire Ő elkapta hirtelen csuklómat és kiszedte abból a tollat.
- Nem mered…- próbáltam elég csúnyán nézni rá, ahhoz, hogy feladja.
- Nem illik ilyen csúnyán megtámadni idegeneket… tündérke!- incselkedett, majd hiába ellenkeztem mégis csak sikerült alkotnia valamit az ideiglenes vásznán… ami történetesen az arcom (!!!) Volt.
- A két Picasso végzett már egymással?- állt meg előttünk Alexa, miután feltápászkodott székéből. Mi egy pillanatra rá pillantottunk, mikor Ő megszólalt.
- Egy pillanat…- emelte magasba mutatóujját.
- Ez most komoly?- reagált erre Alexa.
- Kééész!- engedett el és örömteljesen dőlt hátra a kanapén.
- Én jöttem tetkóért, és közben te is egy remekművel térsz haza. Hogy is van ez?- és mintha enyhe cinizmust hallottam volna ki hangjából. - és kezébe vette közben táskáját, mintha indulásra készen lenne.
- Okés… okés…- álltam fel és úgy gondoltam jobban járok, ha nem kerülök tükör elé. Ebben a pillanatban viszont Nixon egy nagyobb kézitükröt tolt elém.
- Azta…- néztem és konkrétan a fél arcom piros volt a pillangóktól (!!!).
- Azt hiszem, felvehetnénk téged… hhm… grafikusnak!- csapott Harry tenyerébe a srác, aki őt tetoválta.
- Megfontolom az ajánlatot…- „gondolkozott el” a lehetőségen.
- Most jött el az ideje, hogy mi menjünk!- jutott eszembe, majd Nixon felé fordultam- EZ!- mutattam két mutatóujjammal az arcomra, nem mintha nem lett volna, egyértelmű- mivel jön le?- kérdeztem mosolyogva.
- Egyszerű sminklemosó leviszi…- paskolta meg a vállamat.
- Szuper!- csillant meg a szemem és örültem, hogy nem kell az estémet egy drótkefe és valami csodaszer társaságában töltenem.
- Köszönünk mindent, Nixon hatalmas vagy…- ölelte meg Alexa a tetoválót, majd indult is kifele és megtorpant, ugyanis én nem követtem őt. Valahogy csak úgy ott álltam a három fiú között… Nem tudom miért, de nem nagyon akaródzott mozdulni. – te nem jössz?- lépett vissza értem.
- Repülök…- és már lépkedtem is kecsesen utána.
- Várj egy kicsit. - szólt utánam egy hang, de nem kifejezetten „hallottam” meg. Csak kisétáltam az üzletből.
- Akadt egy követőd…- mutatott vissza barátnőm az ajtóra, közben pedig olyan mosoly volt az arcán, hogy az hihetetlen.
- Igen?- fordultam keresztbe tett kezekkel felé. Ő is így beállt az ajtónak támaszkodva, mintha engem utánozna.
- Kezdetnek… megtudhatnám esetleg a neved?- kacsintott és megrázta fejét, hogy haja ne legyen a szemében.
- Hmm…- gondolkoztam el. - nem!- pislogtam hatalmasakat, majd sarkon fordultam és tettem is pár lépést.
- És te még nem akartál ma kimozdulni… - magyarázta Alexa.
- Firkálni az arcomra én magam is tudtam volna!- említettem meg cinikusan.
- Alexa? – hallottam hangját mögülünk távolról, ekkor megráztam a fejemet. - Anne? Jennifer? Suzanne? Taylor? Perrie?...
- Még találgass. Egyszer csak összejön!- jegyeztem meg úgy, hogy vissza sem néztem, majd lekanyarodva egy másik utcára, eltűntünk előle.

- De most komolyan… mi volt ez az egész?- tette fel körülbelül harmadjára ezt a kérdést nekem Alexa, ugyanis egyik alkalommal sem tudtam igazán válaszolni rá.
- Nem tudom!- rántottam meg a vállamat. - poén volt szerintem, nem?- kérdeztem vissza.
- Jaja, poén…- húzta el túlságosan is, hangja olyan „sokat sejtető” olyan „mindentudó” volt.
- Na, most figyelj… neked meg mi bajod van?
- Semmi. - rázta fejét.
- Akkor az „eredeti” gondolatokat- rajzoltam macskakörmöket a levegőbe- azonnal töröld ki az agyadból!- szóltam rá.
- Nem tudom mire gondoltál!- rázta fejét.
- Eszedbe ne jusson! Semmi, az égadta világon semmi! Ismerlek már…- forgattam a szememet.
- Túlságosan is. – nevetettünk már fel egyszerre.

Már csak páran voltunk a színpadon, a java része a csapatnak lelépett, mi is csak utoljára átvettünk egy részt az egyik darabból. Befejezve azt, én még egy kicsikét maradtam ott és nyújtottam egy kicsit. Ekkor távolról mintha valami tapsszerűséget hallottam volna. Igen, valami határozott ilyesmi volt az.
Sőt nem is jött az olyan távolról, igazán elölről tört fel a hang, az első sorokból.
- A tündérke táncol…- hallottam meg hangját. Eltéveszteni sem lehetett volna.
- Ki engedett be?- kérdeztem és nem zavartatva magamat magasba emeltem lábamat, konkrétan az arcom mellé.
- Ez nekem… kifejezetten nem menne. – mutatott lábamra.
- Meg is lepődtem volna, ha ellenkezőjét állítottad volna. – csaptam vissza.
- Áááá, ez fájt… Maisy.- kapott a szívéhez.
- Kiderítetted?- néztem rá.
- Nem volt nehéz…- rántotta meg a vállát. – végülis itt dolgozol.- mutatott körbe a színházra.
- Továbbra sem értem, hogy engedtek be…- hoztam vissza az előző témát.
- Bejöttem magamtól… két lábamon, az ajtón keresztül. –és már a színpad széléhez sétálva, megtámaszkodva annak szélén felpattant mellém.
- Tudod, hogy ide illetéktelenek nem jöhetnek fel?- engedtem le bal lábamat, és jobbra cseréltem azt.
- Majd szólok, ha látok egyet!- bólogatott, és az oldalsó falnak támaszkodva, keresztbe tett lábakkal és kezekkel figyelt engem. - mióta táncolsz?
- 13 éve.
- Értem…- emésztette az infót, és többet igazából nem is kérdezett.
- Igazából nekem is lenne hozzád egy kérdésem. - lépegettem felé határozottan.
- Igen?- emelte fel a fejét.
- Mit keresel itt?
- Talán kit. – javított ki.
- És kit?- léptem még közelebb hozzá, mire kiegyenesedett és szemembe nézett.
- Téged…- formálták ajkai a szavakat.
- Megtaláltál. Örülsz? És most, ha megbocsájtanál…- kaptam fel oldalról a törülközőmet és az öltöző felé vettem az irányt.
- Kifejezetten barátságos lény vagy. – jegyezte meg.
- Megesik az ilyen. – értettem egyet.
- 20 perc múlva a kijáratnál?- kérdezte.
- Hogy mi?
- Most találgass te...- húzta mosolyra száját.

2012. szeptember 9., vasárnap

1. rész


SZIASZTOK! Íme egy ÚJ blogom :) Egy páran "ismerhettek" már, hiszen korábban írtam Jonas történeteket, illetve jelenleg is írok Petrával, egy kedves ismerősömmel egy közös blogot! Amit szintén IMÁDOK :) Ahogy ezt is fogom.. Remélem :) Persze, hogy így lesz. Ez nem is kétséges. Íme is az első rész. Remélem tetszik, és ha így van akkor remélem hagytok egy pár komit. Megpróbálom minél hamarabb hozni a kövi részt. Addig is JóOlvasást. Puszóóó Dorka.

Azt hiszem joggal pályázhatok a ,, Nap látványossága” címre ma ugyanis este hétkor előadás előtt nem másnak, mint nekem jutott eszembe, hogy rózsaszín tütümben rohanjak át a szomszédos boltba pár szál gyertyáért egyik társunk szülinapi tortájára. Ugyanis a gyertyafelelős elfelejtette ezt a kis rábízott dolgot, úgyhogy valakinek pótolni kellett minél hamarabb a hiányosságokat. Az a valaki pedig én voltam…
Mindez addig a pontig nem lett volna olyan feltűnő, ha például egy cirkusz van a közelben vagy éppen az aktuális divathét lett volna esedékes vagy valami ilyesmi, de én ezt a jelenetet London egyik legforgalmasabb utcáján tettem azt, totál teljes sminkben egy teljesen átlagos napon. Az emberek nemhogy furán néztek rám, szó szerint majd kiesett a szemük. Az őszintén szóba sem jöhetett, hogy átöltözzek, hiszen 1 órával a kezdés előtt már muszáj volt harci díszben állnunk. Hogy miért? Ne kérdezzétek… Talán az premier előadás miatt… Furák a rendezők, főleg ha idegállapot uralkodik náluk…
- Felettébb érdekes utcai viselet!- hallottam egy kedves hangot mögülem, de nem fordultam, hátra mert a kasszánál én következtem és sietnem kellett. – nem is tudtam, hogy a tütü most divat!- nevette el magát, én pedig csak megráztam a fejem.
- Ma így éreztem magam jól!- rántottam meg a vállamat, majd elmosolyodva kifizettem volna a gyertyákat ha…- a pénztárcám!- csaptam a homlokomra kezemmel és éreztem, hogy ez által az tiszta csillámos lesz.
- Akkor mégsem kéri?- szólt hozzám a pénztáros, kicsit sem kedvesen, és éreztem, ahogy végigmér ez-a-nőszemély-sem-normális pillantásokkal.
Arcomon röpke kétségbeesés jelei villantak fel. Érdekes helyzet, vajon a napi kétszeri tütü inváziót kibírná a bolt és vajon ez beleférne az én időmbe?
- De kéri…- nyújtott egy bankjegyet a pénztárhoz az előző kedves ruhámat véleményező emberke, aki történetesen egy srác volt.
Felhúzott szemöldökkel fordultam felé, nem tudtam hová tenni a hirtelen kedvességet, szokatlan volt számomra. Göndör fürtjei sapkája alól kandikáltak ki oldalt, miközben szemét egy fekete pilótaszemcsi takarta el, még jó, hogy a boltban bent nem süt a nap… Ugye?
- Majd visszajövök érte... - utasítottam el a majd-ő- kifizeti ajánlatot.
- Ebben a ruhában?- húzta le orrnyergén egy kicsit szemüvegét, így kilátszódtak zöld szemei. Pimasz mosoly kerekedett felül az arcán.
- Talán nem tetszik?- húztam össze a számat és szememet egyszerre.
- Jó magam is szeretnék beszerezni egyet…- mondta és a kezembe nyomta a gyertyákat, miután pillanatok alatt kifizette nekem azokat. Tiltakozni már nem is tudtam.
- Azt mindjárt gondoltam…- bólogattam elismerően. – hálaképpen próbálok neked is beszerezni egyet… Okés? – ajánlottam fel neki.
- Mindenképpen. – örült az ajánlatnak és kinyitotta előttem az ajtót.
- Nekem most azt hiszem rohannom, kell…- pillantottam meg egy köztéri órát, amikor kiléptem a boltból. – a ruhával meg még tartozok akkor!- tettem magam elé mutató ujjamat.
- Már mondani is akartam… - jegyezte meg és éreztem, hogy lábaim már alattam indultak is vissza oda ahonnan jöttem.

- És megmondta a nevét?- kérdezte Alexa, amikor felém nyújtott egy pohár kávét, miközben a ruhámat szedegettem le magamról az előadás után.
- Nem nőtt még harmadik kezem!- mosolyogtam és jeleztem, hogy mindkét kezem teli van.
- Hahaha!- illette gúnyos vigyorral előbbi megszólalásomat-, de kérdeztem valamit!- tért komolyabbra.
- Miért lényeges ez annyira? Kifizette nekem, rendes volt, megköszöntem! Sztori vége!- csaptam össze a kezeimet.
- Hihetetlen vagy…- fogta a fejét.
- Harry… azt hiszem ez volt a neve. – támaszkodtam rá az ajtóra, majd így kiléptünk a nyüzsgő londoni éjszakába.
- Potter gondolom. - erre mindketten felnevettünk. - gondolom nem is bankjeggyel, hanem valami aranytallérokkal fizetett!- kezdett el szívatni.
- Kint meg egy seprű várta az indulását!- követtem gondolatmenetét.
- Pontosan…- bólogatott úgy, mintha ott lett volna és szemtanúja lett volna ennek a „varázslatos” történésnek.

Lakásomra felérve nem vágytam egyébre csak a pihe-puha ágyamra, ami olyan kétségbeejtően hívogatott az emeletről, hogy hihetetlen. Egy iszonyatgyors zuhany után, tényleg gyors volt, körülbelül be majd ki lépés volt az egész, felvonszoltam magam a kis létralépcsőmön és felérve szó szerint bedőltem az ágyba.
Álmos voltam, mert az egész napos próba és az esti előadás leszívta az energiámat. Plusz az utána sétáljunk haza, mert mi hero-k vagyunk ötlete kedves barátosnémnak sem tartozott a kedvenceim közé. Hasamon feküdve kettőig sem kellett számolnom és már el is nyomott az álom…

- Még egyszer ezt a jelenetet és mehettek is… - csapta össze tenyerét a koreográfus, majd odaszólt a hangosítónak, hogy indítsa a zenét mi pedig egyet-kettőt nyújtózva már a zene hatása alá kerültünk.
A mai napunkat itt mondhatjuk igazán lazának, hiszen „csak” reggel 9től, délután 2ig vannak próbák és edzések, utána pedig szabadnap… egészen holnapig. Jó, nem? Habár imádom, amit csinálok, de azért el sem hiszem, hogy lesz egy olyan nap, amikor esetleg kikapcsolódhatok egyedül. Már totálisan elképzeltem a délutánomat. A menetrendem a következő lesz: lezuhanyozok, hazamegyek, lezuhanyozok és kiülök a tetőtérre egy nagy pohár jeges limonádéval és élvezem a nyár utolsó napsugarait… Én naiv, azt hittem, hogy eme csodálatos tervemet csak a londoni szeszélyes időjárás vághatja keresztbe… Aha. Rosszul hittem.
Mondjuk 10 percig sikerült is teljesíteni a tervemet… de az feltétlen csodálatos volt. A 11. percben csörrent meg a telefonom. Ki kellett volna kapcsolnom… késő bánat.
- Nem, nem vagyok elérhető. Később hívjon vissza!- üdvözöltem Alexa-t eme egyedi formában.
- Zavarlak?- kérdezte úgy, mintha nem tudná, hogy mit csinálok….
- Gondold át ezt a kérdésedet még egyszer…- mosolyodtam el magamban, majd hasamra feküdve kezdtem el süttetni magam.
- 15 perc múlva ott leszek nálad. – majd ezzel lecsapta a telefont, mielőtt megszólalhattam volna. Okos ez a lány az egyszer biztos. Kicsit dünnyögve, de azért mosolyogva kászálódtam le az emeletemre készülődni. Mondjuk tudtam, hogy ami nála 15 perc az a rendes ember időszámításában legalább 1 óra, szóval nem siettem el a dolgokat.
Egy farmer rövidnadrágot és egy hátánál keresztmintásan kivágott fehér pólót vettem fel, majd amikor valaki csak úgy teljesen véletlenül ráfeküdt a kaputelefonom csengőjére szinte lerepültem a lépcsőn úgy igyekeztem le.
- Alexa!- játszottam meglepettséget, majd szemmagasságba emeltem a mutató ujjamat. - nézd csak…- mutattam a kaputelefonra. – ez a gomb akkor is megszólal, ha egyszer nyomod meg!- világosítottam fel mosolyogva.
- Én egyszer nyomtam meg!- vágott vissza.
- Ja… csak az vagy 3 percig tartott, folyamatosan! – összeráncolt szemöldökkel néztem rá, mire pár pillanat néma csend után hangosan kezdtük el nevetni.

- Tudom, hogy megkérdezted, hogy szeretnék-e veled jönni… Jah, vagy ilyenről szó sem volt. - csaptam a homlokomra és rápillantottam. – szóval hova is tartunk?- érdeklődtem tőle.
- Megcsináltatom a tetkómat a hátamra… te pedig elkísérsz!- tapsolt egyet maga előtt.
- Komoly?- képedtem el és elismerően bólogatni kezdtem.
Azon nyomban egy kérdés kezdett lebegni a szemem előtt: Miért is akar egy olyan ember tetkót, aki egy injekciós tűtől is olyan szinten fél, hogy simán összeesik? És akkor még nem is szúrták meg… Érdekes menet lesz, úgy gondoltam. Talán ez a gondolatmenet, valamiféle érdekes arckifejezést ültetett arcomra, így Alexa a vállamat megveregetve folytatta.
- Épp azért hívtalak… hogy legyen, aki felkaparjon a földről, és max aki hívja a mentőket!- és mintha olvasta volna a gondolataimat.
- Milyen virágot szeretnél a kórterembe?- kérdeztem tőle.
- Rád bízom…- bólogatott, majd betérve egy számomra ismeretlen utcára egy hatalmas London Ink feliratot pillantottam meg. 
- A kórház a gyorstárcsázómon…- suttogtam a fülébe, amikor beléptünk az üzletbe. Innen már nincs visszaút. Na, jó van, ha kirohan… de nem fog. Én tudom. Vagyis nagyon remélem.
- Sziasztok, lányok! Miben segíthetek?- szólalt meg egy közel tetőtől talpig kivarrt lány a recepciós pultnál.
- Nixon-hoz jöttem… korábban már beszéltem vele!- válaszolta határozottan Alexa. Még most bátor.. Nem tart ez sokáig.
- Okés, akkor valószínűleg téged vár…- mutatott a pult mögötti kanapén heverésző alakra.
- Alexa…- kelt fel a srác.
- Nixon!- ölelték meg egymást ezután. Nem is tudtam, hogy ismerik egymást… Hmm. - ő pedig a barátnőm, akiről meséltem!- mutatott felém.
- A balerina?- kérdezett vissza a tetkós srác. Mondjuk, már inkább mondanám férfinak, mint srácnak, de nem baj… Nem kifejezetten tűnt ellenszenvesnek. Sőt.
- Humoros… - rebegtettem meg a szempilláimat felé, ő pedig mosolyogva bólintott és kezével mutatta az utat, hogy merre menjünk.
Több kis tetováló szék helyezkedett el egymás mellett, Alexa-t leültette az egyik ilyenre Nixon, míg én az előttük elhelyezkedő kanapéra ültem le. A srác felrajzolta a mintát a nyaka alá közepre és miután Alexa leellenőrizte egy tükör segítségével, rábólintott. 
- Ha itt halok… Mindenemet rád hagyom! – suttogta halkan.
- Fél?- kérdezte tőlem Nixon.
- Áááá, dehogy…- legyintettem egyet mosolyogva.

- Nézd csak… a te drágaságos 17BLACKed magadon…- jött ki egy hapsi egy hátsó szobából őt követve pedig jött egy srác mosolyogva fél pucéran. – varrhatom?
Az „idegenek” érkezésére én is odanéztem egy pillanatra… Nem tudom, hogy min mosolyogtam jobban el hirtelen… azon, hogy meglepődött arcát figyelem, vagy azon, hogy elképzeltem magam amilyen furán kinézhettem én őt látva…