Yes II. (Sebastian Stan)

Sziasztok kedveskéim! Tudom a szokásosnál egy kicsit többet kellett várni az új olvasnivalóra, de remélem, nem haragudtok rám annyira! Most éppen a Yes novellafüzérem második részét hoztam el nektek! Remélem, elnyeri majd a tetszéseteket! Csodálatosan szép hétvégét Mindenkinek! Puszilok Mindenkit, Dorka

Kiről szól? Sebastian Stan x barátnője

Szavak száma? 3536

Ez a Yes novellafüzér II. része. Az I.-t ITT olvashatjátok.

(A két novella nem függ össze, mindössze egy bizonyos pontban, de ha elolvassátok ezt a részt rá fogtok jönni, hogy miről is beszélek… ráadásul a cím is sokat sejtet).

Szerettem a munkámat, ez tény volt. Végül is ki panaszkodna akkor, amikor gyerekkori vágyát teljes mértékben valóra tudta váltani? Meglehet sok-sok évvel ezelőtt úgynevezett „gyík” voltam a többiek szemében, a fura lány, de ez engem sosem zavart. Egyáltalán nem. Ezek a címkék valahogy nem voltak hatással rám. Ha nem találtam meg a társaságot az embereknél, akkor a könyvekben ott volt minden vágyamra a válasz, s ha éppen nem így volt, akkor reménykedtem, hogy egyszer majd én megtalálhatom a meg nem válaszolt kérdésre a megfelelő választ. Már valahol általános iskola környékén tudtam, hogy én csillagász szeretnék lenni, s valóságosan minden erőmet ebbe fektettem… s lám tessék, itt vagyok. 30 évesen az ország legnevesebb csillagkutató intézetének egyik projektmenedzsere vagyok New Yorkban, ami bárhonnan is nézve egy igazi álom.

S az is tény volt, hogy munkám mellett nem panaszkodhattam egyáltalán a magánéletemre sem ugyanis 3 éve volt már, hogy párkapcsolatban éltem a világ számomra legvonzóbb emberével Sebastian Stannel. Érdekesség az, hogy a munkámnak köszönhetően találkoztam vele, hiszen azért hiába hatalmas ez a New York városa mégis világsztárokba nem botlik minden nap az ember, én velem legalábbis nem történt ez meg… mondjuk, meglehet azért is, merthát a munkámnak éltem, de ez egy másik történet.

Sebastian és teljes filmes csapata éppen egy több hónapos külföldi forgatási helyszínére indult 3 évvel ezelőtt, amikor is az indulásuk előtti napokban úgy vélték, hogy ha igazán meg akarják érteni a filmet, akkor nem csak eljátszaniuk, kell a karaktereket, hanem bele kell merülniük az őket körülvevő környezetbe. S mivel vérprofik mindannyian a munkájukban teljes, s talán kielégíthetetlen tudásszomjjal érkeztek hozzánk. Így került egy csapat „A listás” színész a központunkba bemelegítésként, csapatépítő tréningként a The Martian – Mentőexpedíció forgatása előtt, mielőtt indultak volna Magyarországra forgatni. S ki tartotta nekik a teljeskörű, egész napos körbevezetést? Én.

Ekkor ismertem meg őt. Legvadabb álmaimban sem mertem volna belegondolni, hogy látogatásuknak ekkora hatása lesz az életemre, s lám most itt vagyok, s Sebastianre mint páromra gondolhatok. Korábban, s utánuk is többször előfordult, hogy neves látogatóink érkeztek, de azóta sem volt egy olyan ember, akin mint laikuson ekkora élvezetet, s csodálatot láthattam volna, amikor előadást tartottam nekik, vagy éppen körbejártuk a komplexumot, mint akkor rajta. Mint egy kisgyerek úgy csüggött minden egyes szavamon, kollégáim szavain. Teljesen megfeledkezett arról, hogy ki is ő, s a világ legszerényebb embereként, hatalmas érdeklődéssel hallgatott minket. Talán ezért sem lepett meg, hogy másnap visszatérő vendég volt a nyíltan látogatható múzeum részlegen, amikor is véletlenül belebotlottam egy megbeszélésem után. S ami ezután történt az már szinte történelem… ő próbálkozott, én visszautasítottam… egy jó néhányszor. De ő kitartó volt, nagyon kitartó. Még az sem zavarta, hogy egy óceán, s jónéhány ország volt közöttünk. Talán ez volt az, ami végül kiérdemelte nálam az elismerésemet. Nem adta fel. Mikor pedig újra New York aszfaltját taposta elnyerve igenemet elvitt első randinkra. Azóta pedig 3 év telt már el.

- Lia… minden elő van készítve a jövőhétre? – álltam meg egy zártkörű megbeszélés után az asszisztensem asztala előtt… minden erőm abban volt, hogy kedvesen, s barátságosan mosolyogjak rá, de valahogy az utóbbi napokban nem éreztem azt, hogy ezt hitelesen össze tudtam hozni. Nem tudtam mi volt velem… olyan volt, mintha merültek volna az elemeim. Talán. Viszont a tőlem telhető legjobbat próbáltam mutatni a környezetem számára, hiszen ők tehettek a legkevésbé erről az egészről, s nem akartam rájuk is rányomni ezt a semmi kedvet. Szerettem jó kapcsolatot ápolni a munkatársaimmal, s ezen most sem akartam változtatni.

- Minden számolás, s tervezet az asztalodon T/N! – bökött az irodám felé fejével, viszont az ő arcán a mosoly őszintén valós volt… mármint rendesen látszott hogy boldog volt. Vagy izgatott? Most nem igazán tudtam ezt megmondani. Lehet csak a némi érzelmi kábultságom miatt nem tudtam megállapítani, hogy mi is ez a különös érzésem mosolyával kapcsolatban. Nem baj.

- Szuper!- bólintottam, majd indultam is az irodám felé, amikor is eszembe jutott valami. – Figyelj Lia… ha befejezted annak az anyagnak az átnézését mehetsz is haza, innentől kezdve már megleszek egyedül!- egy apró kedves gesztussal hosszabbítottam meg fiatal asszisztensemnek ekkor a hétvégéjét, hiszen láttam, hogy min dolgozik éppen, s tudtam, hogy annak befejezése alig több mint további 5 percet vesz majd igénybe.

- Oh… köszönöm!- csillant fel a szeme, s visszafordulva utamra most már egy halovány, de valóban őszinte mosoly ült. Habár kis apró kedvesség volt, viszont ténylegesen felesleges lett volna itt tartanom, így nem telt semmibe elengednem hamarabb. A főnök én vagyok, szóval… megtehettem.

Amikor viszont éppen leültem volna a székembe a mappák felett egy kézzel írt kis cetlit véltem felfedezni a következő sorokkal:

Kint is vagyok, bent is vagyok

A szobádnak napfényt adok,

Ám amikor este eltakarnak,

Reggelig nem láthatsz ki rajtam.

- Ablak. – ejtettem ki halkan magamban az apró megfejtést a találós kérdésre, s automatikusan sétáltam afelé. Már csak a papírra vetett betűit felismerve is kellemes érzés futott végig a testemen. Elmosolyodtam. Viszont arra nem számítottam, hogy milyen látvány fog várni az ablakban… hiszen azon kipillantva megláthattam őt. Őt, aki mellől a mai reggel még nekem is fájt kikelni az ágyból. Integetett, s én visszaintegettem neki, majd nem is igazán gondolkozva kaptam kezembe telefonomat, s hívtam őt azonnal.

- Te meg mit keresel itt? – bukott ki számon, mire láthattam, hogy majdnem kiesik a szeme miközben a drámai meglepődését játszotta előttem. Az igazság az, hogy nem igazán szokott értem jönni, meg úgy alapból megjelenni a munkahelyemen. Fura volt ez az egész, vagyis legalább nem mindennapi.

- Inkább kit. – javította ki szavaimat, s feltolva szemüvegét homlokára, engedte láttatni, hogy rám kacsintott.

- Tudod, hogy még dolgozok. – ráztam a fejemet elképedve, de azért látványa mégiscsak mosolyt csalt ajkaimra.

- Oly nagy bűn meglátogatni a barátnőmet a munkahelyén, a szabadnapomon? – tette fel a kérdését hunyorogva, miközben lebiggyesztette ajkait. Néha elgondolkozok, hogy valójában 35 éves-e. – Ráadásul amúgy is… péntek van.

- És? – tettem fel a kérdést meglepődve. Jól tudta, hogy nálam nem igazán létezik az a kifejezés hogy „hétvége”… nem mintha amúgy nála létezne, szóval nem is értettem ezt az indokát.

- Legalább lejössz üdvözölni? – s idelátszott, hogy tovább biggyesztve ajkait elveszett kiskutya szemeit is kezdte bevetni. Zsivány volt, mit ne mondjak.

- Most engedtem el az asszisztensemet szóval… 5 perced van. – jelentettem ki, majd mikor láttam, hogy a levegőbe csapja ökleit fejemet rázva le is tettem a telefont majd indultam meg feléje. Szinte még visszhangzott a fülemben az „5 perc alatt is csodákat lehet tenni” félbeszakított mondata. Hihetetlen volt ez az ember.

Mikor kiléptem az épületből éreztem, hogy szívem igazán megdolgoztatja testemet. Az igazán közelebbi látvány, ami fogadott több mint lenyűgöző volt ezt el kellett ismernem. Ismeretlen, fekete kocsijának hátuljának dőlt keresztbe tett lábakkal, miközben kezeivel megtámaszkodva hagyta, hogy kellemesen feszüljön rajta bőrkabátja.

- Szép délutánt Miss 5 perc. - magyarázott nekem mikor már elé értem, s két lábára állva derekamat simította meg.

- Vicces. – forgattam a szememet, de valahogy mégis örömmel fogadtam, amikor ajkaimra lehelt egy csókot, de kezeinek megálljt kellett mondanom, ahogy éreztem, hogy nagyon nem akar elengedni. – A munkahelyemen vagyunk Sebastian. – néztem rá szúrós tekintettel.

- Jól van… jól van. – bólintott egyetértően, s derekam helyett inkább már csak a kezemet tartotta ujjai között. – Hogy is van az, hogy az asszisztensedet elengeded pénteken, te pedig még a barátod számára is csak 5 percet szánsz? – kérdezte meg kíváncsian incselkedve velem.

- Kérlek szépen… a felelősség az felelősség… a munka pedig munka. Ha nem végzem el, akkor csúszni fogunk… amit nem szeretnék, senki sem szeretné. – ráztam a fejemet.

- Értettem főnökasszony. – bólintott. – Kiélvezem hát akkor azt az 5 percet, amit kaptam. – mondta.

- Például elmesélheted, hogy mi ez a kocsi itt… - mutattam az ismeretlen darabra, amit feltehetőleg idáig vezetett, aminek kulcsát ujjai között pörgette. 

A kép Sebastian IGjéről származik

- A Jaguar csapata meglepett vele egy próbahétvégére… - simogatta meg a fekete szépséget büszkén. Látszott rajta, hogy igazán örült ennek a dolognak. -… szívesen elvinném benne egy körre a barátnőmet, de azt hiszem… ez váratni fog magára.

- Nagyon jól hiszed. – bólintottam egyetértően, s megsimítottam kicsikét borostás arcát… mint egy igazi házikedvenc arcát úgy simította tenyerembe.

- Lehet, későbbiekben befektetek egy ilyen csodába. – ismerte el gondolkozva.

- Nyilván szívem vágya lenne, hogy egyszer kapjam a hírt, hogy száguldozásod közben felcsavarodtál egy fára… - forgattam a szememet rosszallóan.

- Tudod, hogy mennyire óvatos sofőr vagyok. – ellenkezett velem.

- Tudom? – kérdeztem vissza majdnem elnevetve magam. – Ki törte össze majdnem magát az Amerikai Kapitány film forgatása alatt, amikor a motorral bűvészkedett? – vontam kérdőre, tudtam, hogy most kifejezetten nekem van igazam. Jogos volt az aggodalmam.

- Legalább próbáld ki, hogy milyen kényelmes… komolyan. Kérlek!- kulcsolta össze ujjainkat, s húzott kissé az anyósülés felé. – Ennyi talán még belefér az 5 percembe… - terelte nagyon tudatosan az előbbi témát.

- Oh, te… - ráztam a fejemet, s tudta, hogy most nem fogok tudni nemet mondani, s már nyitotta is az ajtót előttem. Beülök, megdicsérem, hogy milyen jó és megyek is vissza. Ez volt a tervem. Amint lehuppantam a bőr ülésbe szinte egy másvilágban éreztem magam, olyannyira beleolvadtam a puhaságba. Lehunyva pár pillanatra szememet, hátrahajtottam fejemet, s már csak azt hallottam, hogy csattant valami, ez volt az ő ajtója.

- Ugye hogy milyen kényelmes? – kérdezte, s kezei itt már bátrabban csusszantak a combomra.

- Ühüm… - mondtam szinte lebegve a kényelemben.

- Jó… mert élvezheted még egy ideig. – jelentette ki mire azonnal kipattant a szemem, s hallottam, hogy valami kattant is ekkor. A központi zár. S mielőtt bárhova mozdulhattam volna már a motor is indult, s a kerekek is gurultak alattunk.

- Sebastian! – néztem rá mondhatni kezdeti mérgességgel miközben ő már kötötte is befele magát, miközben ügyesen kiállt a parkolóból és kezdett kihajtani a többi kocsi közül.

- Tudod… jobb lesz, ha bekötöd magad… nem szeretném, hogy bajod legyen. – játszotta ki ellenem saját aggodalmamat.

- Mi az Isten Sebastian? – vontam kérdőre. – Hova indulsz? Mi? Állj meg! Hallod? Nekem vissza kell mennem… kb. most!- mondtam neki, de szerintem őt, egy cseppet sem izgatták a szavaim.

- Mi lenne, ha nem mennél vissza? Összedől-e az épület? – kérdezte, s könnyedén kapcsolódott be ekkor már a kocsik forgatagába a szokatlanul sok kocsit felvonultató kétsávos úton. Végül is péntek volt… ez nem értem miért lepett meg.

- Tudod, hogy ez nem vicces, ugye? Kérlek Sebastian! – próbáltam ésszerűen megvilágítani neki hogy nekem ez tényleg nem szórakoztató.

- No és azzal ugye te is tisztában vagy, hogy az sem vicces hogy olyan kimerültnek látlak az elmúlt hetekben, mint amilyen most vagy? – összeráncoltam homlokomat, s mondtam volna neki valamit, de ő megrázta az ujját előttem, s elnémított majd felém fordult, ahogy épp megálltunk egy piros lámpánál. – És bármennyire is próbálod titkolni engem kedves nem csapsz be… - rázta a fejét. - … ismerlek T/N.

- Sebastian… - orrnyergemet kezdtem annak érdekében masszírozni, csakhogy elkerüljem azt, hogy teljesen kikeljek magamból. Nekem erre nem volt időm, se hangulatom. Jövőhét kedden fontos prezentációnk volt a befektetők előtt, s muszáj volt azon dolgoznom egész hétvégén. A tökéletes sem volt elég akkora. Afelett kellett lennünk. Sokkal.

- T/N… - kapta el kezemet, s fogta ujjai közé. - … tudom mire gondolsz… de felejtsd el kicsit. Okés? – s ajkaihoz emelte kézfejemet.

- Hogy felejtsem el Sebastian? – nevettem fel kínosan.

- Tudom, hogy fontos ez a prezentáció számodra, de nekem meg te vagy fontos… a legfontosabb. – nézett mélyen a szemembe. – Mellesleg a héten többször beszéltem Liaval… tudom, hogy minden tökéletesen fog sikerülni. Hetek óta ezen dolgoztok, s minden a legnagyobb rendben van.

- Te beszéltél az asszisztensemmel? Miért? – kérdeztem vissza rögtön.

- Ha szeretnéd tudni pontosan azért, hogy szabad-e elrabolnom a barátnőmet egy hétvégére… s hogy segítsen egy kicsit megszervezni az egészet. – ismerte el köntörfalazás nélkül.

- Ezt az egészet? Hmmm?

- Tekintve, hogy azt mondta, hogy mindennel készen vagytok, bőven tökéletesen zöld utat kaptam afelől, hogy elrepítselek egy kikapcsolódó hétvégére… ahol semmi dolgod nem lesz. Semmi. – ismételte meg a megerősítés kedvéért az utolsó szót.

- Ki fogom rúgni Liát. – jelentettem ki azonnal.

- Dehogy fogod. – kacagott fel.

- Na, majd meglátod! – néztem rá összeszűkült szemekkel.

- Úgysem fogod. – rázta a fejét, s vezetett tovább könnyedén, figyelve az útra is, s rám is.

- És tényleg nem fogom… - jegyeztem. - … ellenben tudod, hogy ez emberrablásnak számít, ugye? Fel is jelenthetnélek. Valószínűleg kaphatnál érte néhány hónap börtönt. – gondolkoztam a realitás talaján.

- Gondold el mennyire reális lenne az… - mosolygott zsiványan, majd kicipzározta a kabátját, s mikor megláttam a pólóját elég nehezen tudtam magamban tartani a véleményemet. A röhögésemet.

- Te most komolyan egy „I love NASA” - s pólóban jöttél hozzánk, a csillagászati központba? – bújtattam arcomat a tenyerembe.

- Igen!- bólintott büszkén, de szeme sarkában a nevetés már ott volt neki is.

- Hogy te mekkora gyerek vagy… te jó ég… buzgómócsing.

Innentől kezdve pedig már nem igazán tudtam mit tenni az egésszel. Hacsak nem akartam bemutatni egy jelenetet a Mission Impossibleből (habár ezt nem nagyon értettem, nem igazán vagyok az a filmes személy), ahogy mondta Seb, akkor egyszerűen csak nyugton kellett maradnom addig, amíg meg nem érkeztünk a célunkig. Amit nyilván nem mondott el, s aminek én nyilván nem örültem. Nem szerettem a meglepetéseket. Nagyon nem.

Egy laza 4 óra kocsikázás után, aminek az első 2 óráját még mondhatni nem igazán felnőttesen, duzzogva töltöttem megérkeztünk végül a célunkba, Provincetownba ahol egy óceánra tekintő fogadóba költözhettünk be. A világtól egészen elzárva, csak mi s az óceán hangja voltunk ezen a világon. Nem akartam beismerni hangosan, de ez a hely maga a mennyország volt. Őszintén.

- Nem fogod ugye bevallani, hogy tetszik neked ez az egész? – kérdezte Sebastian miközben a teraszon feküdtünk a kétszemélyes napozóágyunkon a sötét éjszakában, s csak az óceán hangját illetve az azzal keveredő tűz ropogását hallhattuk. Olyan békés volt ez, olyan nyugodt.

- Talán holnap… - nevettem fel halkan, s lehunytam a szemeimet, s mikor újfent kinyitottam azokat akkor őt már szorosan mellettem találhattam, arcával felém hajolva.

- Mi lenne, ha én ezt ma szeretném hallani? – kérdezte, s szavaival egyidejűleg már pólóm alatt járt keze.

- Mégis mire gondol Mr. Stan? – kérdeztem ártatlanul, mintha nem tudnám, mire készül.- Mi tetszene nekem? – érdeklődtem.

- Segíthetek esetlegesen feleleveníteni az elképzeléseit…- mondta, s ezzel a mozdulattal teste már testem felett volt, s egy könnyed mozdulattal tolta fel pólómat s ajkaival már bőröm ellen harcolt.

- Még mindig tudatlan vagyok… - ráztam a fejemet a párnába nyomva, mire ő egyszerűen tolta le csípőmről nadrágomat, s ahogy húzta le rólam azt, ajkai úgy kényeztették bőrömet apró csókokkal. Mindenhol. – Sőt az igazság az, hogy valószínűleg semmit sem tudok. – ismertem be, s éreztem, hogy testem mindössze rá vágyik. Semmi másra. Csakis rá.

- Készségesen segíthetek önnek emlékezni… Miss 5 perc. – direkt nem hagyta el ezt a becenevet, egész délután ezzel húzta az agyamat. – Meglehet, pontosan 5 percem van magára. – bújt vissza ajkaimhoz, mire nyilván farkasszemet néztem vele. Lábaim között feküdt, nem igazán akartam elengedni innen.

- 5 perc? Képes vagy rá? – kérdeztem tőle, tudva hogy igenis kihúztam a gyufát. Szemében a tűz igazán felcsillant, sőt inkább berobbant az.

- Ohh te… ezért még megfizetsz. – mondta zsiványan, s ajkaimra lecsapva oly mohón falta azokat, hogy levegőhöz is alig jutottam. – Dehogy tudd… az 5 perced után… 555 percért fogsz könyörögni. – s ujjai szép lassan az alsóm felé… s alá tévedtek be kicsit sem ártatlanul.

- 5555 percért… - haraptam ajkamba, s éreztem, ahogy gerincem ívbe rándul az ujjai hatására. Szó szerint csillagokat láttam tőle.

Az igazság az, hogy el tudtam volna képzelni így az mindennapjaimat. El tudtam volna viselni az óceán látványát, s a csendességet az ő társaságában. De hát a munkámat nem adtam volna fel semmiképpen sem. A tudásvágyam, a végtelen iránt való kíváncsiságom a szenvedélyem volt, s ezt itt sem tudtam letagadni. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a kis házunknak volt egy tökéletes kilátással rendelkező olvasószobája, s rögtön tudtam, hogy amikor Sebastian előtt felkeltem a kávémmal együtt gubództam be az olvasó ablakba, ahova rengeteg könyvet pakolgattam össze, szinte várfalat építve magam köré. Áldottam az eget, hogy gyorsolvasó voltam. Az már más dolog volt, hogy néha rosszul éreztem magam, hogy néhány könyvet ki kellett hagynom, mert egyszerűen még így sem volt időm rájuk… de most reméltem, hogy minél többe nézhetek bele, hacsak egy kicsit is. Nem akartam egyik szépséget sem kirekeszteni. Gyönyörű, régi darabok is voltak itt, mindenféle témában, s én próbáltam nem nagyon válogatni… nyilvánvaló volt, hogy némelyiknek kifejezetten a gyönyörű kötése ragadta meg a tekintetem, de hát ez volt a különös szenvedélyem. Nem tudtam nemet mondani egy gyönyörű régi darabnak. Volt bennük valami varázslatos.

Teljesen elmerültem a papírra vetett szavak bűvkörében, s szinte észre sem vettem mikor Sebastian belépett a szobába. Éppen csak azért tűnt fel, mert letettem egy könyvet a kezemből, s egy másikért nyúltam… az egyik legszebbért.

- Mondjam azt, hogy meglepődtem? – kérdezte, s közelebb hajolva csókot lehelt az ajkamra. Nem semmi reggeli látvány volt, mit ne mondjak. Könyvek és életem szerelme egy ilyen csodás helyen. Kell ennél több a lelkemnek? Nem hiszem. – Miféle reggeli könnyed olvasmányok ezek? – kérdezte szórakozva, s felemelte azt a könyvet, amit épp letettem. – Ohhmm… Kvantumfizika a mindennapjainkban. Igazán érdekes… épp tegnap fejeztem be jómagam is. – mondta, mire csak hunyorogva ráztam a fejemet. – Egy abszolút könnyed olvasmány így egy pihenős hétvégére… - folytatta.

- Tényleg érdekes. – nevettem el magam, s a következő után nyúltam most már tényleg. – Régóta álltál ott? – kérdeztem tőle, sajnáltam, hogy nem vettem észre, de egyszerűen magába szippantott a könyv. Ez van.

- Ugyan kérlek… - legyintett, s szemében valamiféle ismeretlen különlegesség csillant meg. 3 év alatt elég jól megismerhettem már őt, de valahogy ilyet még sosem tapasztaltam nála… fura volt.

- Minden rendben? – kérdeztem.

- Persze… - bólintott. – Nem csodálhatom így reggel a könyvmoly barátnőmet? Igazán kellemes látvány, mit ne mondjak… - mosolyodott el, majd elkapta a bögrémet.

- Újra töltés? – érdeklődött.

- Te sem vagy rossz látvány. – kacsintottam s megsimítottam a bőrkötéses könyvet. – Ígérem ez az utolsó, amibe belelesek… de egyszerűen vonzotta a tekintetemet, s nem hagyhattam ott a polcon. Azt sem tudom, miről szól… - vallottam be, s hallottam, hogy léptei távolodnak, elhalkulnak miközben én meg nyitottam a könyvet. Még szerencse, hogy ölemben tartottam ezt a szépséget ugyanis mikor megláttam benne a betűket biztosan kiejtettem volna ujjaim közül. Kézzel írott szavak voltak benne. Az ő írása, az ő szavai. A torkomban kezdett dobogni a szívem, s konkrétan éreztem, ahogy könnybe lábad a szemem. Sosem voltam az a romantikus lány típus, de ez… ez egyszerűen a lelkemig hatolt.

- Ennyire rossz? – tért vissza, s rákérdezett a könnyeimre. Jól tudta, hogy mi van a kezemben. Nagyon jól tudta. Sőt gyanítom okkal csak akkor lépett be mellém, amikor már ez volt a kezemben. Te jó ég! Soha nem kaptam szerelmes levelet fiútól. Sosem. S most pedig… itt volt a kezemben egy könyvben a világ legszebb soraival rendelkező darab. – Shhh… - csitítottam el őt, mire ő is, de én is elnevettem magam halkan… – Tetszik az író stílusa… - pillantottam feléje egy pillanatra, amikor éppen lapoztam. S ekkor viszont teljes mértékben elnémultam. Az hogy remegni kezdtem az nem volt enyhe kifejezés. – Te jó ég… - gyengültek el az ujjaim, a szimpla lapokat nem tudtam már tartani… de nem is voltak azok már olyan szimplák. Oldalra fordulva pedig azt láttam, amire nem voltam felkészülve… Sebastian fél lábra ereszkedett mellettem.

- T/N…. tudom, hogy sosem szeretted a nyálas, romantikus dolgokat, s ez az egyik legkedvencebb dolgom benned, amellett hogy te vagy a világ legokosabb s legszexibb nője a világon, emellé nem fér kétség. S azt szeretném, hogy a világ felé irányuló kíváncsiságod sose csillapodjon, s hogy ha engeded, szeretném ha ebben társad lehetnék… örökkön örökké. Tudom, hogy sokat kérek, de nekem te vagy a végtelenem, s szeretném, hogy ez, ami köztünk van, sosem érne véget… tehát… - nagyot nyelt, majd óvatosan vette ki ölemből a könyvet, aminek a következő lapja nem közönséges lap volt, hanem egy mélyedéssel rendelkező gyűrűtartó. – T/N… hozzám jössz feleségül? – kérdezte, s bármennyire is magabiztosan mondta a szavakat, hangja mégis megremegett.

- Ohh te… - kaptam számhoz, s nem tudtam, hogy testem remegtem-e jobban, vagy a szívem dübögött-e erősebben. – Én… - nem tudtam mit mondani, egyszerűen… a beszédközpontom felmondta a szolgálatot.

- Ha… - kezdett bele… láttam, hogy ott előttem kihordott egy kisebb szívrohamot… de összetartotta magát. Édes Istenem!

Ez a kép adta az inspirációt.

- Persze, persze, persze! Igen!- válaszoltam neki, mielőtt tényleg kinyírtam volna a megváratásommal, s ekkor pedig feléje nyújtottam kezemet, hogy felhúzza a gyűrűt az ujjamra, s amint azt megtette remegő ujjakkal konkrétan nekiugrottam. Két lábra sem tudott állni, máris a földön hevertünk mindketten. – Sebastian. Stan. Örömmel. Leszek. A. Feleséged. – mondtam neki kacarászva, s minden szó után kapott az ajkára egy csókot tőlem.

- Most már tényleg nem haragszol, hogy elraboltalak? – húzott magához egyre szorosabban, s szorosabban.

- Szerintem sosem haragudtam… - vallottam be ezt neki. -… s ilyen gyönyörű könyvet sem olvastam még… - vallottam be, s már csak abba belegondolni is, hogy mennyire kreatív dolog volt ez tőle, mennyire egyedi és mennyire én… megszűntem létezni. Ez a figyelmesség. 

- Őszintén reménykedtem, hogy be fogja vonzani a tekintetedet a borító… tudom, hogy mennyire szereted az ilyen régi könyveket… abban meg szinte biztos voltam, hogy reggel itt foglak találni… nem tagadhatod le magadat, ha lehetne könyvekkel borított ágyban aludnál… s ezt is úgy csodálom benned. – simította el előre bukó hajtincsemet arcomból.

- Ami ezt illeti… - haraptam ajkamba.

- Hmmmm? – kérdezte.

- Mással is szeretnék én az ágyban lenni… - hajoltam közelebb hozzá, majd egy egyszerű mozdulattal ugrottam fel két lábra s indultam el a hálóba könnyedén elhagyva pólóját, amit kilopva táskájából reggel magamra vettem. Tudtam, hogy követni fog. Biztos voltam benne. Nem tévedtem.

Testvéri... szeretet (Carter Baizen)

Sziasztok! Eljött egy újabb nap, amikor hoztam nektek valami friss olvasnivalót! A helyzet az, hogy ez a történet már egy hete pihen a gépemen, de mikor elsőként megírtam akkor nem voltam teljesen kibékülve bizonyos beszélgetésekkel benne, de ezeket mostanra már felturbózva elhoztam nektek! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást! Puszi, Dorka

Kiről szól? Carter Baizen (Sebastian Stan GGs karaktere) x Maia Bass

Miről fog szólni? Ebben a történetben az UES Chuckjának van egy húga, Maia… aki nem feltétlen a legmegfelelőbb emberben bízott egykor. Évekkel később pedig rá kellett jönnie, hogy talán abban sem kellett volna bíznia, akiben a legjobban szeretett volna… a bátyjában. Vajon mindent igazolhat a testvéri szeretet?

Szavak száma? 4398

A sztoriban több korábbi Gossip Girlös karakter felbukkanhat, szóval akik olvasták/látták a sorozatot előnyt élvezhetnek, de szerintem ettől függetlenül is élvezhető/olvasható a történet! Kíváncsian várom a véleményeiteket!

Nem terveztem senkinek sem elmondani, hogy mire is készültem azon az estén. Azok után, ahogy végül alakult az egész, pedig már magam elől is titkolni akartam azt, hogy… azt hogy ennyire hülye voltam… ennyire naiv… hiszen hittem neki. Hittem Carter Baizennek. Életem legnagyobb hülyeségét követtem ekkor el. Hogy szerethettem belé? Az emberi józanészt meghazudtolva hogyan hihettem agyam azon tévképződményében miszerint minden megváltozhat vele kapcsolatban? Hogy szerethető lesz ő. Hogy én hihetek neki.

Az Upper East Side egyik legnevesebb családjába tartozni járt néhány előnnyel és hátránnyal, de azon az estén mindenképpen az előnyökkel számoltam, mert nem voltam hajlandó mással, nem volt erőm mással. Ki akartam kapcsolni, el akartam felejteni az egészet… de főleg őt.

- Bass kisasszony? – nem is tudtam pontosan, hogy ez köszöntés volt-e vagy csak sima meglepődöttség az üzletfelelős arcán, amikor hosszú idő után először jelentem meg a Victor/Victrola alvilági, bátyám által birtokolt falai között. Igen… nemcsak hogy a Bass családba hozott évekkel ezelőtt a gólya, de az UES hírhedt alakjára, Chuck Bassre, mint bátyámra gondolhattam. Sokan Chuckra még emberként sem tudtak néha gondolni, azt mondták róla néhanapján, hogy maga a megtestesült az ördög, de én mindig a testvért láttam benne… még akkor is, ha szöges ellentétei voltunk egymásnak. Ennek főleg apánk adott hangot, de ezt mi mindig elengedtük fülünk mellett, hiszen bármennyire is megvoltak az erős különbségeink egyben egyetértettünk… miszerint mi örökre testvérek vagyunk. Bármit megtettünk volna egymásért, csak tény hogy módszereinkben mindig különböztünk. Mondjuk azt, hogy én sokkalta civilizáltabb voltam a testvéremnél.

- A bátyám itt van? – a nélkül kérdeztem meg tőle, hogy ránéztem volna… a homályosság ellenére sem vettem le napszemüvegemet, egyelőre nem voltam kész rá.

- A fő teremben… odakísérem. – jött mellettem, mint egy gardedám, de én leintettem.

- Megtalálom egyedül is. – mondtam, s úgy vettem célul az előbb említett helyet, Chuck kedvenc helyét.

- Arrébb… - hessegettem arrébb a felesleges lányokat Chuck kedvenc kanapéjáról, akik előtte, mellette, rajta táncoltak éppen neki.

- Maia? – realizálódott Chuckban hogy ki is érkezett éppen… a húga, aki konkrétan a megnyitón volt utoljára ezen a helyen. Nem az én környezetem volt ez, s jól tudta ő is. – Te mit keresel itt? – szinte lelökte magáról az utolsó lányt, aki nem tűnt el időben csakhogy közelebb húzódjon hozzám. Össze volt zavarodva. – Minden rendben? – simította meg az arcomat, mire levettem napszemüvegemet, s az előttünk lévő asztalra dobtam.

- Van füved? – megjelenésem után talán ez volt a következő legmeglepőbb dolog, ami kijózaníthatta őt. Igen… a nagy Chuck Basst is meg lehet néha lepni, erre élő példa, amit épp műveltem.

- Számodra? – nem értette a dolgot, de nem is akartam, hogy értse… ha tudott volna róla bele sem merek gondolni, hogy mi történt volna.

- Nem akarok magyarázkodni… azt sem akarom, hogy bárki is tudja, hogy itt vagyok… itt voltam… egyszerűen csak ki szeretnék kapcsolni… s tudtam, hogy ez a legbiztonságosabb hely erre… mert te itt vagy… - mondtam neki, s könnyen emeltem fel az asztalon pihenő whiskys poharát, amit szemrebbenés nélkül ürítettem ki.

- Vigyázok rád… megígérem. – simította meg karomat, majd zakójának zsebébe nyúlva elővette cigaretta tárcáját s kivett belőle egy átlagosnál kicsit extrább darabot, s azt meggyújtva átadta nekem némi hezitálás után. – Szóval… ne kérdezzek? – látszott rajta, hogy féltett… úgy tényleg. Viszont okkal jöttem ide, hisz tudtam, hogy ő minden magyarázat nélkül megóv, s nekem most erre volt szükségem.

- Ne. – ráztam a fejemet, s mélyen szívtam a jointba majd egyszerűen vágódtam hátra a kényelmes kanapéba ahogy lehunytam a szememet. – Mai napig nem értem, hogy hogy bírod ezt a szemetet meginni… - fintorogva vigyorogtam rá utalva az előbb elfogyasztott whisky adagomra.

- A világ legjobbja. – javított ki rögtön s nézett rám ördögien sunyin. – Mit hozassak neked?

- Na, látod… ez tényleg a legjobb volt… a világ legjobb kérdése. – burkolóztam a füstfelhőbe, amit magam körül képeztem.

- Szóval?

- Valami erőset. – pislogtam rá kedvesen ártatlanul.

- Biztos vagy benne? Tudod, hogy holnap… villás reggelit rendez a kedvenc édesapánk. – a mondat végét meglehetősen nagy undorral szőtte át, de én ezen most csak nevetni tudtam. Neki kevésbé volt jó kapcsolata édesapánkkal, ezzel mindenki tisztában volt.

- És? Ez téged mikor akadályozott meg? – ráncoltam homlokomat farkasszemet nézve vele.

- Engem? Sose. – védekezett maga elé tartva tenyereit. – Viszont tudom, hogy neked fontosak az ilyen… dolgok. – apró jel, hogy teljesen más volt az értékrendünk bátyámmal… egy kezemen nem tudtam volna megszámolni hányszor jelent meg ilyen alkalmakkor úgy hogy életéről sem tudott, de én sosem ítélkeztem felette.

- Szóval sem mondtam, hogy nem fogok megjelenni… - nevettem el magam kedvesen. -… majd tanácsot kérek egy tapasztalt személytől, hogy hogyan is tartsam egyben magam. – veregettem meg vállát bájosan pislogva rá.

- Akkor enyém a megtiszteltetés…

5 év múlva

Legbelül mindenki érezte, hogy ez a nap egyszer el fog jönni, de valahogy senki sem hitte el mikor ténylegesen megtörtént s lehet, hogy maga a vőlegény volt vele így a legjobban. A bátyám. Chuck.

Gyönyörű szép nyári napra virradt a hamptonsi népség Chuck és Blair esküvőjének napján… valószínűleg ha nem így lett volna Blair Waldorf maga lette volna az, aki bepereli időapót az esetleges rossz időjárásért… tényleg megtette volna… ismertük eléggé hozzá. S valószínűleg addig mozgatta volna a szálakat, míg nyert is volna az ügyben. Ha valamit el akart érni, akkor annak érdekében mindent megtett, s ezt igazán tiszteltem benne.

A közelebbi rokonok már több napja itt voltak a helyszínen, csak a sógornő jelölt vagyis én csúsztam egy keveset az érkezéssel. Az időjárás indulásomkor Brazíliában nekem nem kedvezett, de tény, hogy ezt az eseményt nem hagytam volna ki semmi pénzért sem. Már jó előre be volt tervezve a naptáramba, de ha nem lett volna így akkor is mindent eldobva repültem volna ide akár a világ legtávolabbi pontjáról is csak azért, hogy támogassam bátyámat. Büszke voltam rá, ténylegesen. Végre igazán megférfiasodva kész volt megtenni ezt a lépését is életének.

- Hallottam, hogy sikerre vitted a tárgyalásokat Rióban. Gratulálok! – üdvözölt reggel Nate Chuck lakosztályának bárpultjánál, s örömmel fogadtam el a pohárka pezsgőjét, amit nekem hozott mondva, hogy „erre még szükséged lesz a mai nap!”. Egy kis testvéri tanácskozás a nagy nap előtt pontosan ráfért testvéremre, jól tudtam. Ráadásul kiszakadni a női szekcióból meglehetősen igazi fellélegzést jelentett.  

- Hallottad? Komolyan? Biztos nem Barttól, aki még az én esküvőmön is a húgommal plakátozná ki az egész épületet… a Bass család büszkesége. – jelent meg köreinkben a fess vőlegény… még kevésbé fessen, mindössze egy törülközővel a derekán. – Lehet, még van időnk egy képedet ábrázoló jégszobrot beszerezni… vagy kettőt. – szórakozott fintorogva rám nézve.

- Tudod, hogy szeretlek te… - kacagtam fel viselkedésén, s nem törődve hogy vizes egész teste átöleltem. Hiányzott már nagyon az én bátyám.

- Mikor érkeztél végül? – kérdezte, s a pult mögé sétálva éppen kevert magának valamit.

- Hajnali egykor szállt le a gépem… - forgattam a szememet, ami alatt valószínűleg olyan karikák lapultak, hogy olimpiai dísznek is elmehettek volna. -… muszáj lesz valami specialistát keresni, hogy rendbe tegye ezt. – mutattam fintorogva arcomra, ami éppen a legtisztább, legsminkmentesebb pillanatát élte… meglehet félelmetesnek tűnhettem így. – Okkal kerülöm a tükröket egyelőre. – jegyeztem meg.

- Szerintem semmi probléma nincs veled… nem is látszik, hogy alig aludtál. – mondta Nate kedvesen.

- Archibald… tanulj meg jobban hazudni. – forgattam a szememet újfent majd vállára csaptam egyet. Őt is régen láttam már ez tény. A Bass vállalat nemzetközi üzletkötőjeként szinte csak egy bőröndből éltem, de ezt sosem bántam. Örültem az állandó utazásnak, s csak korlátozott időt tudtam elviselni New Yorkban… eszméletlen volt, hogy egy rossz döntés ennyire hatással lehetett az ember jövőbeni életére, még most évekkel később is.

- Blair valószínűleg egy divathét minőségű csapatot szervezett le a mai napra, szóval biztos lesz valaki, aki a te szörnyűséges arcodból is emberit farag… nehéz lesz, de legalább élhetnek a világ legnagyobb kihívásával. – csipkelődött Chuck majd felém nyújtott egy pohár… zöldségturmixot.

- Kedves vagy mint mindig. – ráztam a fejemet, s így ebben a körben úgy éreztem még ha mindig gimibe járnánk, mintha még mindig tinédzserek lettünk volna. – Ez meg…? – kóstoltam bele, s egészen meglepődtem, hogy alkoholnak semmi nyoma nem volt benne.

- Délelőttre marad a detox, vállaljatok szolidaritást!- kínos vigyorral Nate felé is csúsztatott egy zöld lötyis poharat.

- Már késő. – vigyorogtam rá, s újfent koccintottam Natetel a pezsgőspoharunkkal. Látszott, hogy Chuck is örömmel elfogyasztott volna velünk egy pohárral, de gyanítom „felsőbb utasításoknak” köszönhetően nem tehetett így… s felsőbb utasítások alatt itt értem a jövendőbelijét Blairt. – Szóval végülis hány főnél állt meg a vendégsereg létszáma? – cukkoltam a megfelelő kérdéssel. Jól tudtam, hogy igen meglepően ő egy viszonylag kis esküvőt szeretett volna, de Blair és a család valahogyan leszavazta ezt az ötletét. Tény, hogy Blair terveivel én sem szívesen ellenszegültem főleg ha el akartam kerülni a botrányt és egyebeket.

- A közeli 4-500 barátunk lesz csak jelen… tudod a szűk család. – túrt bele a hajába, s meglehet sosem láthatta még így senki sem a nagy Chuck Basst. Nemcsak hogy emberi volt, de talán még félt is? Meg volt illetődve? Elképesztő volt.

- Téged is meglep, hogy milyen ártatlanul néz ki Chuck? – fordult felém Nate mosolyogva.

- Különleges alkalmak egyike… a bátyám egy bárány képében… egy szentként. – s muszáj volt elnevetnem magamat, mert tény hogy a nevét és a szent jelzőt igen ritkán használta bárki is egyszerre.  – Aranyos. – kacsintottam felé, s azt hiszem ekkor az említett személy egy kanál vízben kívánt volna minket megfojtani.

- Na, jó… elegem van belőletek. Tudjátok merre az ajtó… tűnés. Hagyjatok magamra! – hessegetett ki minket, s én úgy is tettem, ahogy ő azt kérte, de előtte megkerülve a pultot a nyakába borultam.

- Büszke vagyok rád bátyó! Tényleg! – távolodtam el tőle egy kicsit, hogy mélyen a szemébe nézhessek.

- Őszintén féltem, hogy nem érsz ide… - ösztönösen tette félre az előző csipkelődést, s sokkal mélyebb hangtónust érintett már.

- Tudod… ha kellett volna gyalog is elindulok… érted… bármikor.

S nem tévedtem… Blair szakemberei a legprofibbak legprofibbjai voltak… valóságos csodát műveltek az arcommal, fejemmel. Blair számára kedves gesztusként egy általa tervezett ruhát választottam az eseményre, amiről ő nem tudott. Azt hiszem ez volt a minimum, amit megtehettem… ráadásul csodálatos darabokkal volt teli a legutóbbi kollekciója is, s így igazán megtiszteltetés volt egy ilyen alkalmon egy ilyen csoda darabot viselni.

- Mibe fogadunk, hogy a meghívottak felét még maga Chuck sem ismeri… - hajoltam közelebb Natehez mikor éppen a menyasszonyra és a vőlegényre vártunk a folyosón. Mindössze már csak néhány pillanat választott el minket a ceremónia kezdetétől, s engem ért a megtiszteltetés hogy oltárhoz kísérhettem a bátyámat.

- Igazat mondasz… - erősítette meg gondolataimat Chuck aki épp ekkor lépett ki szobájából, s karolta át kezemet. - … Bart összegyűjtötte a helyszínre az összes lehetséges üzleti partnerét, a politikusok legjavát. – fintorgott de azért elmosolyodott. Szemeiben az őszinte boldogság csillogott… s akkor még nem is látta Blairt, aki lélegzetelállítóan nézett ki. – Neki ez egy újabb üzleti összejövetel csak. – suttogta közelebb hajolva hozzám miközben már az ünnepi népséget közelítettük meg.

- Ez a te napod te bolond… ne törődj má… - próbáltam benne enyhíteni a nyomást, ámde mikor az ajtóhoz érkeztünk egy másik ajtó is nyílt tőlünk nem messze… s egy olyan ember lépett be, rajta akire ezen a helyen számítottam volna a legkevésbé. Carter Baizen érkezett meg fessen, stílusosan késve egy keveset. Uralkodni kellett magamon nehogy hirtelen előtörő fura hullámok a lábamat uralmuk alá vegyék. Azóta nem láttam őt... azóta nem voltam hajlandó tudomást szerezni létéről. 5 éve történt már, hogy akkor az este faképnél hagyott… jobban mondva, meg sem jelenve ültetett fel mikor konkrétan kész lettem volna vele a világ másik felére repülni új életet kezdve, magam mögött hagyva a Bass családot, az egész hercehurcát és csillogást. Magam sem hittem el, de akkor szerelmes voltam belé, behálózott s nem engedett magától. Életem legnagyobb butasága volt hinni neki. Őszintén örültem, hogy ami hónapokig ment közöttünk sosem került napvilágra… elég ezzel a szörnyű tudattal nekem együtt élni. Okkal menekültem tehát New Yorkból az utóbbi években, amikor csak tehettem. Nekem a város őt jelentette… s én nem akartam rá emlékezni. 5 évig sikerült.

- Carter… - öntudatlanul ejtettem ki a nevét, s azonnal elfordultam felőle amint elkapta pillantásomat. Legszebb mosolyomat ajkaimra varázsolva léptem be a terembe ekkor Chuck oldalán.

- Bart meglepetés üzleti partnere… gondolom még nem mesélte neked. – adta tudtomra, s ez volt az utolsó mondat, amit váltottunk egymással mielőtt az oltár felé sétáltunk, s mielőtt átadtam a fivéremet a pap, a tanúk, s a később megjelenő menyasszonya számára.

Hálát adtam az égnek miszerint nekem a ceremóniát nem kellett végigállnom. Az első sorban ülve is elég gondban voltam így is. Nem tudom, hogy csak beképzeltem vagy mi történt velem, de szinte éreztem Carter égető pillantását a testemen. Ha megtehettem volna kiszaladtam volna a teremből… de nem tehettem. Chucknak és Blairnek szüksége volt rám, s kicsinyes érzéseimet félre kellett tennem, s felülkerekedve magamon úgy kellett viselkednem, ahogy ezt ők megérdemelték.  Felnőttnek kellett lennem, s nem egy buta fruskának. Egyszerűen csak tudomást sem kellett vennem az ittlétéről. 5 évig sikerült így tennem… most sem lesz nehéz. Végülis felnőttünk.

- Carter Baizennel tervezel üzletelni? – hajoltam közelebb édesapámhoz. Egyszerűen nem tudtam magamban tartani ezt a kérdésemet, nem tudtam kontrolálni a számat.

- Nem úgy volt, hogy nem téma az üzlet a mai napon? – játszotta ki ellenem saját szavaimat.

- Apa… a vendégek fele az üzleti partnerkörünk. – sziszegtem neki miközben széles mosoly volt az arcomon fenntartva a lehető legboldogabb külsőségeket. – Többet ismerek közülük, mint a vőlegény vagy az ara együtt… én dolgozok velük.

- Majd később beszélünk erről… - simította meg a karomat, s el sem hittem, hogy édesapánkkal beszéltem ekkor… ez nem egészen a tipikus, s várható Bart Bass viselkedés volt.

Életem leghosszabb egy órája volt a ceremónia, s habár gyönyörű volt az egész biztos voltam, hogy a végére tíz szívrohamot kaptam… legalább. A szervezetem fellázadt ellenem, s egyszerre izzadtam s kezdtem fázni. Alig bírtam megülni a fenekemen. Nevetségesnek találtam az egészet. A világ legnevesebb üzletembereivel vagyok képes nemet nem ismerve úgy tárgyalni, hogy néha még a férfiak is megirigyelik stílusomat, de azt hogy ő megjelent itt… nem tudtam kezelni. Szánalmas volt. Hogy lehetett még így évekkel később is ekkora hatása rám?

- Minden rendben? – kérdezte Nate tőlem, közelebb hajolva hozzám.

- Ígérd meg hogy nem hagysz egyedül… egy percre sem. – ragadtam meg a kezét, s talán kicsit erősebben szorítottam meg a kelleténél azt.

- Maia? – kérdezte értetlenül, s ekkor örültem, hogy fel kellett állnunk, mert az ülés már nem az én tevékenységem volt.

- Csak ne hagyj egyedül… kérlek. – néztem mélyen a szemébe, s így tudattam vele, hogy ez egy olyan téma, amit éppen most nem szeretnék megvitatni.

- Jó. –bólintott egyetértően, s mosolyogva nézett legjobb barátjára, ahogy immáron felesége kezét fogva vonult végig a sorok között ifjú párként.

- Nézd csak… egyél is egy keveset. – hozott egy tál csemegét Nate a bárpulthoz miután épp egy a francia nagykövettel való beszélgetésem után egy kicsit megpihentettem a lábamat.

Még a végén lehet hálás is leszek az édesapámnak az általa invitált vendégek miatt, hiszen tökéletes időtöltésnek, s figyelemelterelésnek bizonyult számomra az, hogy bájcsevegést folytattam környezetünk igen fontos személyeivel. A kapcsolataink ápolása pont jó kifogás volt számomra, s be kellett vallanom, hogy még élveztem is… ez volt az én igazi terepem. Illetve nyilvánvalóan mindeközben szemem sarkából folyamatosan csekkoltam a környezetemet miszerint még véletlenül se fussak bele a meglepő vendégünkbe. Nem volt erre szükségem.

- Nem hiszem, hogy képes lennék bármit is lenyomni most a torkomon. – ráztam a fejemet, s eltoltam a tálat és inkább a whiskymet ittam… amit továbbra is gyűlöltem, de valahogy sikeresen nyugtatta az idegeimet.

- Furán viselkedsz. – méregette az arcomat, de én csak elnevettem magamat.

- Szerinted ha túl sokat eszek, hogy maradok kényelmesen ebbe a ruhába? Hosszú még az este. – simítottam végig az oldalamat, s bevetve ezt a női butaságot tereltem igen hatásosan a témát.

- Hosszú bizony… - csatlakozott hozzánk egy hang, aminek hallatán poharam kicsit talán nehezebben koccant a pultnak.

- Carter Baizen. – üdvözölte Nate az új emberkét. – Micsoda meglepetés!- rázott vele kezet.

- Nate Archibald… az igazságtalanul helyes fehér lovag. Ezer éve nem láttuk egymást. – köszöntötte ő is egykori barátját. Szerettem volna ekkor láthatatlanná válni, szerettem volna ebből a beszélgetésből kimaradni.

- Maia!- s éreztem, hogy felém fordult, sőt hátamat is megsimította s nem tudom megérezte-e de én azonnal összerezzentem… sőt majdnem leestem a székről.

- Carter. – a lehető leghiggadtabban mondtam ki a nevét, de egy pillanatra sem néztem rá. Ilyen közel nem akartam őt látni. Nem voltam rá felkészülve. Legyűrve felesleges gondolataimat viszont viselkednem kellett… úgy kellett kezelnem őt, mint egy üzleti partner. – Jöhet egy újabb kör. – mosolyogtam bájosan a pincérre, aki kétlem, hogy ellenkezni, mert volna velem.

- Legyen 3 belőle… kint leszünk a teraszon. – jelentette ki Nate, majd szinte egy pillantással megbeszéltük ketten miszerint „jobb lesz ez nekünk kint” dolog. Előttem menve fogta a kezemet, s vezetett, míg hátul szinte hátamba olvadva jött utánam Carter is. Nem hittem el hogy ez tényleg megtörténik. Nem akartam, hogy ez itt tényleg megtörténjen. A közel 500 ember közül ténylegesen ő volt az egyetlen, akivel nem voltam hajlandó bájcsevejt folytatni… s ezen még a vérem véralkoholszintje sem segített.

- Ha megbocsájtottok… én felkeresem az mosdót. Egyben kell tartani ezt a kinézetet. – éppen hogy kiértünk a csillagos ég alá én elengedve Nate kezét fordultam is vissza s ekkor elkövettem az este legnagyobb hibáját… Carter arcára pillantottam. Megláttam a kék szemeit… felmértem ajkait… férfias vonásait. Vannak férfiak, akiknek jót tesz az idő múlása… ő ilyen volt. Úgy „öregedett” mint egy jó bor.  Összeugrott a gyomrom. Lépteim azonnal gyorsabbak lettek alattam. Ennél szánalmasabban nehezen viselkedhettem volna, s csak őszintén reméltem, hogy külső szemlélőként nem volt annyira egyértelmű a sietségem oka. Üzleti tárgyalások során, az évek tapasztalatait begyűjtve a pókerarc legszebb formáit sajátítottam ki, s mindig tudtam, hogy mikor melyik helyzet mit követel. Ez viszont valahogy más volt.

- Úgy viselkedsz, mint egy rossz tini… nem, mint egy érett, felnőtt nő. – vágtam tükörképem arcába az igazságot mikor hosszú pillanatokig néztem magam a tükörben. – Embereld már meg magad. – paskolgattam meg arcomat kissé, majd mély levegőt véve indultam ki a szabadba, de még véletlenül sem a társaság felé… szükségem volt egy kis magányra, ahol összeszedve magamat újra az emberek közé vethetem magam.

A hatalmas kastélyszálló udvarán sétálva egy virágoskert mellett, egy öreg fa ágán egy hintát fedeztem fel, amit azonnal ki is sajátítottam. Rágyújtva a kölcsön cigarettámra, amit egy pincértől kértem kifele jövet próbáltam a füstben elmerülni. Egyáltalán nem dohányoztam, de most valahogy szükségesnek találtam, néha ez is beleférhet.

Kicsiket lökve magamon élveztem, ahogy a lendület mindig magasabbra visz egy kicsit, egész szabadnak éreztem magam. Igazán jól esett ez a kis egyedül töltött pár pillanat… ami nem is volt olyan sokáig egyedüli pillanat ugyanis egészen belefeledkezve a hintázásomba, egyszer egy embert éreztem mögöttem… egy embert, aki lökte helyettem a hintát. Ujjait érezve a hátamon, érezve parfümjének illatát nem kellett egy pillanatig sem gondolkoznom ki jött utánam. Testem mindezek nélkül is érezte, hogy a közelben volt.

- Sosem szeretted a dohányzást. – mondta halkan, de én nem feleltem csak egyszerűen behunyva a szememet azt képzeltem, hogy egyedül vagyok itt.

- Van, amit egyszerűen csak el kell tűrnöm. – motyogtam… ennyit arról, hogy tettetem, hogy egyedül vagyok itt.

- Mint például engem? – kérdezett rá… nem köntörfalazott… s ezen nem lepődtem meg. Rengeteg időt spórolt meg ezzel mindenkinek.

- Mint például téged. – ejtettem ki a számon, s egy megfelelő pillanatban kilibbentem a hintából

- Maia… - kapott a csuklóm után, de én gyorsabban reagálva azonnal elhúzódtam tőle. Nem akartam, hogy ez a beszélgetés megtörténjen. Nem voltam rá kíváncsi… továbbra sem.

- Bármit is akarsz mondani Carter… nem érdekel. Tényleg nem. – ráztam a fejemet, s most éreztem igazán a kevéske alkohol, s nikotin párosának igazi munkáját… meglehet a hozzájuk csapódó ideg mit ő váltott ki belőlem is fűszerezett még az előbbi pároson egy keveset. - Elhiheted nem tudtam arról, hogy Bart veled üzletel… mert ha tudtam volna, első körben leszavazom az ötleteit. – vágtam hozzá a legcivilizáltabb véleményemet róla.

- Maia… - mondta ismét nevemet, de én csak távolabb, s távolabb léptem tőle. -… szeretném, ha tudnád… - kezdett volna bele valamibe, de én azonnali csendre intettem.

- Ne nevetesd ki magad Carter!- nevettem fel kínosan. – Hidd el az évek alatt még én magam lettem hálás neked… tényleg! Annál boldogabbá nem is tehettél volna. Akkor hülye kis naiv voltam, de azóta elhiheted sok minden változott… szóval kérlek… mindenki érdekében tartsd magad távol tőlem, ez a bátyám legszebb napja s nem szeretném ha bárki is elrontaná. – mondtam neki, majd szemrebbenés nélkül sétáltam el mellette ezúttal igenis az emberek társaságát keresve… főként a pincérekét.

- Ohh Maia… - az ifjú ara kapott el boldogan, s végigmérve bólintott elismerően. - … tudod mikor ezen a kollekción dolgoztunk sokszor jártál a fejemben. – mondta mosolyogva. Arcán már nem csak az enyhe pirosító volt az, ami a pírt alkotta. Élete napját élte, s végre őszintén felszabadultnak láthattam őt, s ez engem is boldoggá tett… a körülményekhez képest. – Ugye iszol valamit az ifjú feleséggel?

- Kétlem, hogy ezt bárki is vissza merné utasítani. – csatlakozott hozzánk Serena is.

- Kétlem, hogy bárki is ujjat merne húzni Blair Waldorffal. – ismertem el, s mindhárman egyszerre nevettünk fel.

- Az igazság az, hogy azt hittem, hogy te hamarabb mész férjhez minthogy engem elvesz Chuck… - ismerte el italát kavargatva Blair. -… mondjuk igazán érdekes lett volna Carter Baizent a családba fogadni… de hát… ez az UES… ráadásul senki sem tagadja, hogy Carter nem egy rossz kiállású úriember. - mondta mire én konkrétan félre nyeltem az italomat elérve így majdnem a megfulladást. Vagy én hallottam félre, amit mondott, vagy egyszerűen már túl sokat ivott s nem tudja, miről beszél. Úgy tettem mintha meg sem hallottam volna, amit mondott. -… azt hiszem végülis így igazán hálás lehetsz a bátyádnak, hogy aznap este közbelépett, ezt te is elismerheted. Remélem már megköszönted neki!- mondta s ekkor konkrétan teljesen lefagytam, már nem tudtam úgy tenni, hogy nem hallottam semmit… egyszerűen azt hittem mindjárt elájulok. Zúgni kezdett a fejem, szúrni mindenem.

- Blair!- szólt rá Serena legjobb barátnőjére, azt hittem ő kicsit jobban képben volt a helyzettel… a helyzettel miszerint én semmiről sem tudtam. Semmiről.

- Mondjuk meglehetősen ügyesen titkoltátok a kapcsolatotokat… mindenki csak akkor értesült róla, mikor már vége volt… - hörpintett egyet italából, s azt hittem mikor befejezte, hogy elhányom magam… felfordult a gyomrom, s a vérem elég erősen forrni kezdett… miközben Blair fel sem fogta, hogy mit mondott.

- Ha most… megbocsátotok… - ráztam meg a fejemet, s el kellett innen tűnnöm… úgy teljes egészében. Ez így nem lehetett a valóság. Blair minden bizonnyal csak össze-visszabeszélt. Gyengék voltak a lábaim… kóválygott a fejem… s valahogy úgy éreztem, hogy sehogy sem találom a kijáratot… s tény hogy közel sem az rázott meg ennyire, hogy Blairék tudtak az egykori kapcsolatról, hanem az hogy Chuck neve is felmerült az egészben. Ez biztos csak kamu volt. Annak kellett lennie. Valószínűleg kirepültem a hintából és összetörve magamat eszméletemet vesztettem és az agyam a lehető legnevetségesebb dolgokat pakolja össze magának. Ha Carter nem jelent volna meg itt… biztos nem történt volna ilyesmi.

- Maia… minden rendben? – az ara után a vőlegény is elkapta karomat társaságom után vágyva.

- Tényleg közöd volt hozzá? – csúszott ki a számon, s pislogás nélkül meredtem az arcára.

- Mégis mihez? – nézett rám értetlenül, no de hát ha ő értetlenül állt a dolgok előtt, akkor én mit mondjak? Ködösek voltak a gondolataim, ezer és millió hang visszhangzott a fejemben. Nem tudtam, hogy túl sokat ittam vagy hulla józan voltam?

- Chuck… ne nézz, hülyének kérlek… - fakadtam ki, s ekkor könnyű szerrel oldalra vont az ünnepi népség szeme elől elkerülve. -… tudod miről beszélek. – néztem rá rezzenéstelen arccal.

- Nem Maia… nem tudom miről beszélsz. – rázta a fejét.

- Képes voltál eljátszani a tudatlant, a védelmezőt aznap… mikor konkrétan te magad okoztad az egészet… miért fájt volna neked ez az egész? Miért fájt volna neked az ha Carterrel vagyok? – s keserédes ízek keveredtek a számban kimondva a nevét.

- Maia… - vett mély levegőt. -… kérlek… beszéljük meg ezt inkább holnap. –terelte a témát, de én erősen ráztam a fejemet. – Ne itt… ne most!

- Szóval igaz… - túrtam bele a hajamba, s egyszerűen nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Ez tényleg igaz volt. -… naivan még azt hittem, hogy Blair csak a pezsgő hatására beszél össze-vissza. – csaptam a homlokomra.

- Naiv dolog az lett volna, ha hittél volna Carternek… - ejtette ki végül a teljes beismerését. -… egyszerűen nem engedhettem, hogy elrontsd az életedet… főleg nem vele… te tőle többet érdemelsz.

- Mondod ezt éppen te? – nevettem fel kínosan. – Mégis hogy gondolhattad ezt az egészet komolyan?

- Maia… ezt nem itt kellene megbeszélnünk. – próbált lenyugtatni… hát ezzel pontosan elkésett már.

- Mert hol máshol? – mosolyogtam rá s bármikor meg akarta fogni kezemet én leráztam magamról őt.

- 5 éve történt már… az Isten szerelmére. Szinte még gyerekek voltunk… - rázta a fejét elképedten. - Te sem gondolhattad komolyan, hogy életképes lenne az a valami köztetek, ugye? Ennél értelmesebb vagy te. Azt hittem eddigre már túljutsz rajta, s úgy tűnt amúgy igen hamar sikerült is.

- Jézus Úr Isten Chuck… hallod egyáltalán magadat? – fakadtam ki őszinte undorral. – Emlékszel még, egyáltalán hogy jutottatok idáig Blairrel? – vontam kérdőre, felelevenítve számára igenis viharos éveiket a jelenleg már feleségnek nevezhető Blairrel.  Valahol ekkortájt tisztázódott bennem a tudat, hogy az esküvői mulatság nekem eddig a pillanatig tartott. – Tudod, inkább hagyjuk is… sok boldogságot kívánok neked és Blairnek… de most… de most… vissza kell vonulnom. Viszlát Chuck!– téptem ki kezéből karomat, amit sikerült néhány pillanatig megragadnia, mire hallottam, hogy nevemet ejti ki de válaszom ekkor már csak ennyi volt… Ne!

Táskámat felkapva a székemről, se hall se lát Dömötörként kerülgettem ki az embereket és kerültem az üres, hűvös folyosóra… esélytelen volt, hogy tovább maradjak ezen a helyen. Nem volt szándékomban jelenetet rendezni, de Chuck látványát sem voltam hajlandó elviselni. Semmi cuccal indultam meg a kastély előtt parkoló kocsik felé amikoris egy ismerős limuzin sofőrt láttam éppen várakozni… azt hiszem indulásra rendelték. Gondolkodás nélkül vágódtam be a hátsó ülésre, a sofőr legnagyobb meglepetésére, de mindössze egy bólintással köszöntünk egymásnak… tudta ki voltam, hogyne tudta volna. Viszont egyelőre még nem engem várt… hanem a főnökét. Érthető volt, hogy ő is indulni készült.

- Tudod… rengeteg megbeszélni valónk van. – mikor nyílt az ajtó, s a limo tulajdonosa beült mellém így szólítottam meg őt a sötétből.

- Maia?

- Remélem még mindig él a barbadosi út lehetősége. – emlegettem fel a 4 évvel ezelőtti célunkat miközben kissé közelebb húzódtam hozzá csakhogy láthasson engem.

- Neked bármit… bármikor…

- Ohh Carter! – remegett meg az ajkam, s nem tudtam visszafogni magamat, de ő se magát hisz egyszerre rontottunk egymásnak s kebeleztük be a másik ajkát… öt év alatt sem felejtettem el ezt az ízt. Sose tudtam volna.

Yes I. (Sebastian Stan)

Sziasztok kedveskéim! Mint ahogy azt ígértem hoztam is nektek olvasnivalót, ez lesz az a bizonyos 3 részes novellafüzér I. darabja. A történetekről tudni kell majd, hogy semmi közük nem lesz egymáshoz mindössze Sebastian karaktere és a központi téma az, ami mindegyikben megegyezik (ez ne ijesszen meg titeket, mert nem ugyanazokat a dolgokat fogom leírni háromszor, mindig valahogy másképp fogom megközelíteni őket). S hogy mi is az? A részt elolvasva rájöhettek. Remélem tetszeni fog! Várom a véleményeket majd! Csodálatosan szép hétvégét nektek! Puszilok Mindenkit, Dorka

Kiről szól? Sebastian Stan x a barátnője

Szavak száma?? 2340

- Liv Derett… - ráncolta homlokát előttem Sebastian, miközben teljes nevemen szólított. Bajban voltam, tudtam nagyon jól. A lehető legbűnbánóbb kiskutyaszemeket próbáltam kijátszani ellene, de szemében ott volt az eltökéltség miszerint úgysem fog engedni elképzeléséből… elképzeléséből miszerint nem enged főzni és úgy kb. semmit sem csinálni. Rabja voltam a saját testemnek, s ezt kihasználva próbált leültetni szépen székemre a konyhában.

Minden ünnep közül a karácsony volt a legkedvesebb számomra, s ebben az évben mindezt már nem csak Sebastiannel ketten ünnepeltük, hanem hárman… a pocaklakó volt az új vendégünk. Habár még nem mutatkozott meg, hiszen 1 hónapig még én vagyok a főbérlője mégis az átlagosnál különlegesebb volt ez az időszak számunkra.  A kis családunk, 3 év együttlét után gyarapodni kezd, s boldogabbak nem is lehettünk volna ennél. 3 éve már hogy megfogtam az isten lábát ezzel az úriemberrel, de néha még a mai napig nem tudom elhinni, hogy tényleg nekem küldte őt a sors. S nemcsak mint párként, de jól tudom, hogy apukaként is a legjobb énjét fogja hozni. Már most mikor még nem tarthatja kezében a mi kis csodánkat már akkor is a tenyerén hordozza őt, közvetetten mondhatni így engem. Nem túlzok. Attól a pillanattól kezdve, hogy megtudta ezt a hírt egy teljesen új világnézet nyílt előtte, s ha ember szeretete nőhet a másik iránt a hatalmas szerelem felett ő megmutatta, hogy ez hogyan is történhet meg.

- Sebastian Stan!- ismételtem el hozzá igazítva mondatát, egészen hasonló stílusban.

- Ki ne találd nekem, hogy karácsonyi ebédet fogsz főzni… - tette csípőre kezét, s így állt utamba.

- De Sebastiaaaaaannnn… - dünnyögtem neki, s próbáltam kifújni szemem elől az oda hulló kósza hajtincsemet. Azzal is csak szenvedtem. -… hasznavehetetlennek érzem magam… ez a kedvenc időszakom az egész évben… tudod, hogy mennyire szeretek sürögni-forogni a konyhában. – próbáltam minél hatásosabban győzködni, de látva rezzenéstelen arckifejezését egyértelmű volt, hogy egy kicsit sem hatottam meg.

- Hogy lennél hasznavehetetlen? Éppen vigyázol a legszebb kincsünkre. – tette pocakom két oldalára kezét, mit a kis említett harmadik személy örömmel vett észre, s vidáman kezdett táncikálni odabent. – Ennél fontosabb dolgot nem is tehetnél… elhiszed már végre ezt nekem? – kérdezte, s lehajolva igazán szépen kerekedő hasamhoz, felemelve pólómat érzékeny bőrömnek kezdett suttogni. – Pici baba… szólhatnál anyukádnak, hogy az apukád csak segíteni szeretne… nem akarnék én nektek semmi rosszat… de az anyukádnak pihennie kell. – „beszélgetett” a kisbabánkkal majd egy puszit nyomva hasamra az én ajkaimat közelítette meg.

- Tudod ez csalás. – hunyorogtam rá összeszorított ajkakkal. – Az orrom előtt szövetkezni ellenem… - ráztam a fejemet, s elfordultam csókja elől, de ő nem adta fel. Derekamra helyezve kezét fogott közre.

- Ohh te nőszemély… - rázta fejét, s bárhol érte arcomat apró csókokkal lehelte tele azt. Annyira aranyos volt ez, hogy felkacagva ellenkeztem játszadozva így vele… pontosan úgy, mint egy kisgyerek. -… mi lenne, ha alkut kötnénk? – kérdezte kicsit leállva játékával.

- Hallgatom Mr. Stan. – néztem farkasszemet vele, ahogy homlokát enyémnek támasztotta.

- Engeded, hogy én főzzek… - kezdett bele mire felszisszentem, látta, hogy azonnal ellent akartam mondani. - ... én engedem, hogy legyél a kuktám, de csakis itt ülve, s vigyázva magadra… majd utána, ha kész vagyunk itt mindennel, s szépen átöltözve várjuk a vendégeket, feldíszítheted a fát. – vázolta fel elképzelését, s tudta, hogy a joly jokert játszotta be ellenem, ugyanis a fadíszítés volt az egyik legfontosabb pillanata a napomnak csakhogy eddig a pillanatig szó sem lehetett róla ugyanis lábam állni is alig tudtam két pillanatnál tovább. Mostanra a plusz egy fő hordozása kissé nagyon könnyen képes volt lefárasztani, s ha ezt néha be sem akartam vallani Sebastiannek, ő jól tudta magától is. Ezért volt az, hogy az utolsó hónapomra szabaddá tette magát, szemrebbenés nélkül tűrte azt, hogy ezt menedzsere annyira nem értékelte, de ő egyértelművé tette, hogy mi mindennél fontosabbak vagyunk számára így nem igazán lehetett ellent mondani neki… már amennyiben mindenki meg akarta tartani az állását.

- Hmmm… - gondolkoztam el számhoz emelve az ujjamat. – Legyen. – bólintottam, s tenyeremet nyújtottam felé, hogy kezet rázzunk. – Legyen. – ismételtem el, majd közelebb rántva magamhoz őt a pultnak támaszkodva élveztem, ahogy ajkai az ajkaimmal táncolgatnak. – De ugye kapok rágcsát? – pislogtam rá ártatlanul, s némi segítséggel felkerültem a kissé magasabb bárszékre, ami direkt nekem volt már itt kipárnázva.

- Már elő is van készítve… - kacsintott, némi undorral majd a megkerülve a konyhaszigetet emelte elém a kis nasimat, amiből azonnal be is kaptam egyet… az egyik részéből. Nem tudom, miért történik ez, de mióta pocaklakós vagyok, egyszerűen éhezek a jégre. Igen… jégkockákra. Azokat szipogatom szüntelen, most pedig még csaptam melléjük egy kis savanyú uborkát, amit jalapeño szószba mártottam. -… továbbra is elképeszt, hogy milyen élvezettel eszed ezeket… így együtt. – méregette az arcomat, talán mintha arra várva, hogy rosszul leszek tőlük… pedig ugyan kérlek. A világ legfinomabb dolga volt ez.

- Még mindig nem akarod megkóstolni? – toltam feléje egy falat uborkát, amit még éppen nem haraptam le.

- Isten őrizzen! – utasította vissza. fejét hátravetve kacagva miközben egy kötényt kötött maga elé. Én valahogy meglehet túlságosan is gyanús hangokat adtam ki, amikor leharaptam az uborkából egy darabot miközben a szememet legeltettem rajta.

- Többször kellene viselned kötényt… - mértem végig őt amennyire tudtam. Embertelen gondolatok futottak végig fejemben. -… csak kötényt. – emelgettem szemöldökömet kajánul.

- Lehet róla szó. – gondolkozott el. Minden bizonnyal, hogy be fogom rajta hajtani ezt az ígéretét, hisz fenséges látványától nem foszthatom meg magamat… kegyetlenség lenne ez saját magammal szemben.

- Lehet hagynunk, kellene ezt a főzőcskét és csak ezt felszolgálni mindenkinek… - mutattam kis tálcámra mire Sebastiannek rögtön majdnem kiesett a szeme.

- Mérgezni szeretnél minket? – cukkolt, mire felkapva egy jégkockát felé dobtam… de még ilyen közelről sem találtam el, túl lassú voltam, ő pedig túl ügyes.

- Még a végén lefokozom a kuktámat. – kezdett fenyegetni.

- Na, azt megnézem Mr. Stan… azt megnézem…

A helyzet az volt, hogy egy vacsora elkészítése még ülve is kifárasztott… még úgyis, hogy én alig csináltam valamit, de tényleg. Egyszerűen képtelenség volt számomra fél percnél tovább koncentrálni bármire is. Süteményeket díszítettem egy keveset, zöldségeket vágtam, húst pácoltam, de egyszerűen, mint egy izgő-mozgó mozgó gyerek alig bírtam megülni egy helyben. Néha ha volt egy szabad pillanatom (vagyis mindig) akkor felkapva telefonomat, Sebastiant fotóztam, ha akarta ezt, ha nem. Egy teljes főzőműsort leforgattam vele, bármennyire is nem értékelte annyira túlzottan.  Én jól szórakoztam.

- Én elfáradtam… teljesen egészen. – lehet ezt egy kicsit túldramatizáltam, s úgy csaptam tenyerem külsejét homlokomhoz, de kit érdekelt ez? Senkit. Örömmel vettem viszont azt, hogy Sebastian készségesen segített fel a lépcsőn ugyanis feljutni szobánkba egy kisebb kihívás volt számomra.

- Azt mondod? – nézett rám gyanakvóan, majd észrevéve kezemen egy kis cukormázat arcára kentem azt.

- Hupsz kedves Sebastian… piszkosnak tetszik lenni. – ráztam a fejemet elképedve majd éppen felérve lábujjhegyre emelkedve lecsókoltam onnan őket.

- Bajba kevered magad te nő… - nézett rám figyelmeztetően.

- Mi lenne, ha mielőtt megérkeznek a többiek lezuhanyoznék….- kezdtem bele, s azt hitte hogy én ekkor befejeztem mondatomat így rögtön reagált is rá.

- Ez egy tökéletes ötlet. – bólogatott elismerően nyitva előttem az ajtót szobánkban.

- Nem fejeztem be én még ezt. – billegtettem előtte ujjamat megállva a fürdőnk ajtaja előtt, s sunyin néztem rá. – Mi lenne, ha te is csatlakoznál hozzám? S segítenél nekem… tisztának lenni. – a lehető legszendébb arcomat villantottam meg neki.

- Liv… - szólalt meg, s nem tudtam eldönteni, hogy ez beleegyezés lesz vagy lebeszélés, amikoris megcsörrent a telefonja. -… ezt fel kell vennem. Ez anya. – magyarázta s én beleegyezve bólintottam, majd hagyva őt beszélgetni besurrantam a fürdőbe s levetkőzve olyannyira elcsábított a kád látványa, hogy nem is a zuhany alá álltam be, hanem inkább olajokat nyomva a csobogó vízbe a kádban feküdtem el. Ha estére nem vártunk volna vendégeket nem keltem volna ki innen többet… soha többet. Képes lettem volna elaludni. Éppen csak az ajtó nyílására lettem figyelmes, s egy kézre mi a forró vízbe ért mellettem.

- Anyáék nem fognak ideérni… és a szüleid sem. – simogatta karomat lágyan, s én nem nyitottam ki még véletlenül sem a szememet, annyira kellemes volt ez a pillanat.

- Hogyhogy? – igazán meglepő volt az, hogy teljesen nyugodtan kezeltem ezt az infót, de egyszerűen most valahogy nem tudott felhúzni ez… egész testemet átjárta ez a nyugodtság, ez a kellemes légkör. A karácsony okkal a kedvencem, s most a lelki könnyedsége teljesen átjárta szellememet.

- Egyik repülőtérről sem száll fel gép tőlük… hatalmas hóvihar zárta be őket a városba. Már 3 órája el kellett volna indulniuk, de azt mondják nekik, hogy esélytelen hogy felszálljon bármilyen gép az elkövetkezendő órákban. Úgy sajnálom. – mondta, mire végülis csak kinyitottam a szememet.

- Majd ideérnek, ahogy tudnak… ha holnap hát holnap, ha 3 nap múlva… hát akkor… nem tudunk mit tenni vele. – tártam szét karomat, oly világbékét éreztem magamban, hogy észrevettem semmi sem tudna kizökkenteni belőle. Még konkrétan az sem hogy a családomat nem látom karácsony estéjén pedig direkt ide lett szervezve az egész karácsonyi vacsora hisz én már nem utazhattam semerre sem.

- Ki vagy te és mit csináltál az én Livemmel? – nézett rá teljesen elképedve, ahogy már elkényelmesedve ott térdelt a kád mellett. Tény és való, hogy magamat is megleptem reakciómmal… szerintem minimum lett volna más esetben, hogy kifakadok, de most „nem ment”… nem éreztem szükségesnek, s opciónak.

- A világon létező két legkedvencebb emberem már így is itt van… kérhetek többet ennél? – tettem fel kérdést mélyen a szemébe nézve, s kicsikét mozdulva pólójának nyakáért nyúltam csakhogy megmarkolva azt közelebb húzzam magamhoz. – Hmmm… talán azt, hogy csatlakozz hozzám… most már úgyis csak mi leszünk az este. – haraptam ajkamba, s invitáltam ahhoz az övéit is.

- Ennek már nem tudok ellent mondani…

Elnyújtott közös fürdőzésünk után így hát csak az egymásé voltunk, s valahogy ez még jobban elérte bennem azt, hogy kicsípjem magam számára… megérdemelte ezt a kis apróságot, hisz mérhetetlen sokat fáradozik azért, hogy minden tökéletes legyen körülöttünk, nemet nem ismerve hordoz tenyerén, ebben az áldott állapotomban még jobban.

- Mit gondolsz? – mosolyogva sétáltam lefele a lépcsőn megsimítva hasamat, miután néhány pillanatig csak a lépcső tetején figyeltem, ahogy Sebastian is kicsípve magát pakolgatja elő a karácsonyfadíszeket, s a klasszikus karácsonyi jazz zenére mozgatja testét gondolva, hogy senki sem figyeli… ohh pedig.

- Te jó ég… - a kezéből majdnem elejtette a dobozt, amikor felém fordult. -… lélegzetelállítóan nézel ki. – kapta el kezemet, s a zene dallamára simogatta feszes fehér ruhámat. – Pici baba… neked van a legszebb anyukád… mint egy angyal úgy néz ki. – beszélt ismét a hasamhoz kedvesen, s lágy táncra invitált, egyszerűen nem tudta megállni.

- Fát akarok díszíteni. – kacagtam fel, mikor kicsit megdűtött engem, nyilván nagyon óvatosan.

- Egy táncot csak megengedsz nekem, nem? – rántott vissza magához úgy hogy mögém kerülve hátulról tudott átölelni.

- Talán… - hajtottam fejemet hátra vállára, s élveztem, ahogy keze hasamon megpihenve tart engem miközben a dallamokra lágyan mozgunk.

A karácsonyfa díszítés nálam mindigis az egyik legszebb dolog volt, egyszerűen, ha már az egész házat átlengte a karácsonyi dekoráció szelleme, már csak a fa hiányzott. Örömmel készítettem is díszeket saját kezemmel is, de örömmel vásároltam is különböző szépségeket próbálva minél egyedibbé tenni a látványt. Ráadásul ez volt az első közös karácsonyunk Sebastiannel a közös lakásunkban, az otthonunkban, amit a pocaklakó lassan saját maga is megismerhet. Váratlan döntésünk volt az miszerint nem akartuk megtudni a kisbabánk nemét, de így valahogy a már amúgy is elég izgalmas várakozást még izgalmasabbá tudtuk tenni.

- Nézd csak… itt van még néhány arany gömb. – nyújtogatta hátam mögül nekem Sebastian a dobozokból a díszeket, s én az utolsó darabokat is örömmel  akasztgattam fel megteremtve a legszebb látványt mit tudtam.

- Nem is tudtam, hogy vannak ilyenjeink… - gondolkoztam el, de ez nem volt meglepő lehet kicsit túlzásba estem a díszek vásárlásakor. Lehet.

- Itt lenne az utolsó darab… - mondta, s a kezembe helyezte az említett darabot, amin ahogy ujjaim között tartottam rögtön valami meglepőt éreztem. Magam elé vonva azt, már tapintásán is érezhettem, hogy ezzel valami nincs rendben.

- Sebastian… ez szerintem meg van törve… van benne valami fura… - fordultam feléje, s mikor megláttam őt a szívem, lelkem, mindenem megállt a testemben. Sebastian Stan, életem szerelme, nemsokára érkező kisbabám apukája térdre ereszkedve várta, hogy észrevegyek valamit. Lélegzetvisszafojtva pattintottam ki ekkor a díszt… ami egyáltalán nem törött volt… sokkal inkább ügyesen rejtett valamit.

- Elisabeth Lilian Derett… - nyelt nagyot, s csillogó szemeivel figyelte reakciómat, ahogy felismerem a helyzetet. -… három éve életem legszebb pillanata volt az, amikor veled szorulhattam be abba a fránya liftbe… - nevette el magát, de látszott, hogy ideges volt, boldogságával sem tudta ezt leplezni, annyira… annyira elképesztő volt. Nem hittem a szememnek… én erre nem számítottam, tényleg nem. -… s enyém lenne a legnagyobb megtiszteltetés, s engem tennél a világ legboldogabb emberévé, ha nem csak, mint páromra és kisbabám édesanyjára gondolhatnék rád, hanem menyasszonyomként is… szóval… Liv… - küzdött a szavaival, apró remegését is könnyen láttam, ahogy óvatosan kivette kezemből a dobozt, de mielőtt bármit is mondhatott volna én elszóltam magam.

- Igen Sebastian… igen, igen, igen! Hozzád megyek!- kaptam számhoz, s keze után is.

- Fel sem tudtam tenni a kérdést. – nevette el magát elképedve, s nem ellenkezett, amikor fel akartam őt húzni, hogy velem egy magasságban legyen.

- Nem érdekel… - ráztam a fejemet, s nyaka után kapva muszáj volt megcsókolnom. -… hozzád megyek akkor is. Igent mondok, igent, igent, igent. – s minden egyes igen után adtam egy csókot a szájára. Ha ember lehet boldog… na, most én az voltam. A boldogsághormonok oly szinten kezdeték átszőni testemet, hogy éreztem pillanatokon belül szétrobbanok. Tudom, hogy sokan elcsépeltnek gondolhatják a karácsonyi eljegyzés ötletét, de nekem ilyen még véletlenül sem jutott eszembe. Ez nálam a világ legcsodálatosabb dolga volt, a karácsonyi szellem az életem,ha lehetne, egész évben lenne egy feldíszített fa a ház különböző random pontjain. A karácsonyi dalok, a sütemények pedig nálam semmiképpen sem szezonális dolgok voltak, hanem állandóak. A Grincs ellentéte voltam, a Télapó new yorki, egész éves helytartója.

- Azért felhúzhatom neked a gyűrűt esetleg? – támasztotta homlokát enyémnek miközben azt hiszem kezdtem lenyugodni.

- Lehet róla szó… - haraptam meg ajkamat, s egy lépést hátrébb lépve engedtem, hogy kezébe vegye kezemet, s kivéve az igen kreatív karácsonyfadísznek álcázott dobozból a választott gyűrűjét egy egyszerű mozdulattal tett hivatalosan is a világ legszerencsésebb nőjévé. Gyűrűs menyasszony lettem.