XX. rész - Got Dynamite

Sziasztok! Íme, itt a következő rész. Zavarosak a heteim, ez a végzős dolog annyira nem jön be nekem ilyen szempontból, de azért hoztam a következő részemet, ami az eddigi talán leghosszabb (8 oldal, általában 5 és fél max 6 szokott lenni). Remélem, tetszik nektek, és hogy nem haragszotok nagyon rám e miatt a 2 hetenként egy rész miatt! Imádlak Titeket! Jó olvasást! Puszi Dorka

Got Dynamite

Underneath the surface 

There's so much you need to know  

And you might feel like you're drowning  

But that's what I need to let go   

Tell me what you got to break down the walls 

You just might need dynamite  

- Vedd fel… könyörgöm, vedd fel!- suttogtam a kagylóba miközben azt oly közel tartottam ajkaimhoz, hogy szinte az ellen suttogtam a szavakat, mintha a kagyló egy lenne velem.

Az íróasztal mögé kuporodtam, s onnan felnyúlva az asztalra, vettem le magam mellé a vezetékes telefont. Meglepően egyszerű volt besurrannom az egyik irodába, de nem mintha ezzel törődtem volna, akarom mondani kifejezetten örültem annak, hogy nem állt utamba senki és ezt a kis „diliház” keretein belüli illegális tevékenységet zökkenőmentesen tudtam véghezvinni.

- Allie… kérlek!- hunytam le a szemeimet és próbáltam úgy viselkedni, hogy elkerüljem a lebukás bármilyen lehetőségét. Mélyeket lélegeztem, de ezt oly halkan tettem, hogy szinte hallhatatlan volt ittlétem. Viszont ha a tüdőm mozgását nem is hallhatták meg, a szívem dübörgése annál inkább volt figyelemfelkeltő zajforrás, merthogy ez zaj volt a javából. Nem valami édes ritmus, mint egy szimfónia, nem valami mesés költemény, ami megkönnyítené valaki mély álomba való zuhanását, nem. Ez kíméletlen zaj volt. Olyan volt mintha egy nap gépezetbe megakadt volna valami és benne az összes kis alkatrész egyre jobban elkezdett volna saját életre kelni, lázadni a nagy egész ellen. Pontosan így éreztem. A szívem lázadt ellenem. Behálózta a testem minden porcikáját, a lábujjamtól a fejem tetejéig, s igen… az agyam felett is átvette az irányítást. S ez minden utóbbi tevékenységet meg is magyarázhat. Ennek kell a magyarázatnak lennie… ennek kell.

- Allie Lewis lakását hívta, a sípsz… – ahogy Allie hangját adta vissza az üzenetrögzítő sajátos üdvözlése a fejemben olyasfajta káromkodások hangzottak el, amik nem voltak papírtőrűek, kimondani sem igazán merném őket.

Beszélnem kell vele, muszáj, szükséges, majdhogynem kötelező. Azt mondta egyszer nekem, hogy bármikor, ismétlen bármikor elérhető tehát ez most azt jelenti, hogyha hajnali 4kor én felhívom a szabályosság teljes hiánya nélkül, akkor ő majd fogadja a hívásomat. Persze hozzá kell tenni, hogy mobiltelefonja, aminek számát én tudtam az már első körben bemondta az unalmast, hiszen le volt merülve… ezért hogy az izgalmakat fokozzuk itt az irodában kellett kutatni egy másik Allie szám után, ami egy filmbeillő kémjelenet után sikeresen hozzám is került. De úgy látszik hiába.

- Igen… tessék? – szólt vissza a vonal végén egy hang. A szívem a torkomba ugrott, attól függetlenül, hogy a testem minden részében hevesen dobogott már régóta. Úgy látszik, hogy a felvett üzenet azért szakadt meg, mert ő beleszólt, s nem azért mert az én fejemben a cifrábbnál cifrább szavak minél több szinonimáját próbáltam megkeresni.

Nem tudtam megszólalni, úgy éreztem, hogy olyan szinten elment minden erőm a beszédtől, hogy képtelen leszek akár még egy egyszerű szót is kinyögni.

- Haló? Van ott valaki? – próbálta kideríteni, hogy ki lehet ez a hajnali telefonáló s csak mit hallhatott válasz helyett? Szuszogást, mely pillanatok alatt csapott zihálásba… ennyit arról, hogy a tüdőm munkája nem fog zajt csapni, s nem fog lebuktatni ebben a titkos küldetésemben.

- Khara? – hangzott el szájából a nevem, mire lehunytam szemeimet, s homlokomat a felhúzott térdemre nyomtam. – Khara… - ismételte a nevemet, rájött, hogy én vagyok az, aki zaklatja. -… minden rendben? – szavai sokkal éberebbek voltak már ezúttal, s meglehet ennek egyetlen egy oka volt. Az aggódás.

- Félek… - nagyon oda kellett figyelnem, hogy nehogy hangos hisztérikus nevetésbe törjek ki miközben ez a kijelentés elhagyta a számat. Éreztem, ahogy a testem megremeg, s azt is, ahogy a remegés lassú reszketésbe folyik át.

- Khara… jól vagy? Honnan telefonálsz? Mindegy is… - azt hiszem rájöhetett, hogy a kérdéseire választ nem igazán fog kapni, mert meglehet a beszéd is nehéz most számomra. -… figyelj a hangomra, s lélegezz nagyokat, okés? Ügyesen… mély levegőt be, s ki… be… s ki… - testem, ha először is nem igazán gondolta, hogy együttműködő lesz mégis egy idő után úgy kezdett viselkedni, ahogy azt Allie kérte tőle. Próbált megfulladás nélkül lélegezni.

- Jobb? – érdeklődött, talán mert már nem csak a zihálásomat hallhatta, hanem a végtelen csöndet, ami körülvett.

- Látok… - nyögtem ki, s hiába nem értettem magamban azt a beszélési kényszert, mégis oly természetesnek tűnt az egész. -… máshogy látok. – suttogtam ismételve előző szavamat.

- Minden rendben van… - hangja kedves volt, mindenképpen nyugtató jellegű. -… tudod Khara… ez volt a célom. Látod nem is volt olyan rossz ötlet ez a kendő. – halkan nevetett fel a vonal túloldalán. Talán ezekkel az egyszerű ötleteivel próbálta könnyíteni ezt az abszurd beszélgetést, s talán csak tapogatózott a sötétben azt illetően, hogy mi is van velem, nem tudom, hogy viszont azzal tisztában volt-e, hogy túl sokat nem ért vele.

- De… nagyon rossz… - erősebben jöttek már a szavak, nem remegett bele a hangom már a suttogásba.

- Miért? Mondd el. – kérte. Telefonterápia vagy mi? Olyan mintha én akartam volna ezt, ami teljeséggel majdhogynem lehetetlen, de mégis így volt.

- Megcsókolt… - hirtelen azt sem tudtam, hogy mi ütött a fejembe. Mit keresek itt? Miért mondom el ezt neki? Neki, aki egy dili doki. Nem értem.

- Harry? – kérdezett rá, s abban a pillanatban, ahogy más szájából hallottam a nevét majdhogynem kiejtettem a kagylót a kezemből. A szívem, a tüdőm, s mindenem ezúttal a név hallatára összehangolva játszották a totális megzakkanást testemen belül. Az hogy nem kaptam levegőt egy, dehogy még hallani sem sikerült rendesen ugyanis a fülemben lüktető vér ezt is megakadályozta, miközben olyan szinten kivert a víz, mintha éppen csak a zuhany alól léptem volna ki… nem, nem. Ez nem volt a megfelelő hasonlat, sőt… a legrosszabb volt, ami csak az eszembe juthatott, tekintve, hogy alig fél órája… nem. Még gondolni sem szabad rá.

-… és tetszett. – azt hiszem két párhuzamos monológot mutattunk be éppen, merthogy én még mindig a saját kis mondómat folytattam. De minek és legfőbbképp miért?

Nem tudom mi járhatott a fejében, ha próbáltam volna sem tudtam volna kitalálni egy gondolatát sem, de mintha egy pillanata valamiféle elégedett sóhajt engedett volna el.

- Khara… - szólalt meg mielőtt felőröltem volna az összes idegszálamat. Egyáltalán van-e még olyanom? Eléggé nemlegesnek tűnik nekem erre a válasz.

- Nem… nem… - ráztam a fejemet csendesen. -… el ne kezd nekem mondani, hogy ez jó… mert nem jó. Nagyon nem jó. Nem akarom, hogy így legyen, szó sem lehet róla, hogy így legyen. Ez csak egy tévedés, egy rossz vicc. Valamiféle idióta betegség, amit itt kaphattam el… - annyira belelendültem a beszédbe, hogy majdhogynem elhittem azt, amit mondtam. Majdhogynem.

- Khara… figyelj csak… - megpróbált közeledni szavaival, nem igazán volt sikeres.

- Allie… te figyelj… - nyeltem egyet, s próbáltam értelmesen megfogalmazni azt, amit mondani akartam neki. -… itt és most megígérem neked, hogy a legjobb beteged leszek, akit valaha kezelhettél, bármilyen tesztet, bármilyen idióta játékot eljátszhatsz, velem megadom magam… de egyet kérek… egyetlen egy dolgot: érd el, hogy minél hamarabb kikerülhessek innen… - s ez a mondat a legmegfelelőbb zárómondat volt ezúttal ugyanis lenyomva a telefont a tartójára, megszakítottam a vonalat. Ennyi volt. Vége.

Nem tudom, hogy az adrenalin tette, vagy csak a ködös elmém, igazából mindegy is, de meglehetősen könnyű volt innen a kijutás is, vagy egyszerűen az ápolók bealudtak, nem tudom.

Nem éreztem magam olyan állapotban, hogy le tudnék feküdni, egy szemhunyásnyit sem aludtam már egy jó ideje, de azt hiszem a 24 órás fent lét simán meglesz, sőt… több is lesz az, ahogy belegondolok. A szobámba semmiképpen sem akartam visszatérni, amúgy sem bírtam volna meglenni egy helyben ezért a némán körözök az épületben dolog tűnt a megfelelő opciónak. Oly halk léptekkel haladtam előre, mintha csak éppen egy tolvaj lennék. Nem akartam feltűnést kelteni, viszont igazából az sem érdekelt volna, ha észrevesznek… hajnali 5 órakor már simán hihetően be lehet adni bárkinek, hogy nem tudok továbbaludni s egy kis járásra van szükségem… ami igaz is egy részben. Az alvást még próbálni sem próbáltam, mondhatni köszönőviszonyban sem vagyunk most, viszont a járás az pedig mindenképpen szükséges.

Olyan csendes volt az épület. Szinte hallatszott a hajnal hangja… a csend. Olyan békés volt az egész, olyan szöges ellentéte volt annak, amit én éreztem, talán ezért is volt olyan jó sétálni a falai között, talán abban a reményben, hogy átad majd nekem valamiféle nyugodtságot.

Meglestem a képeket a falon, tanulmányoztam a virágokat a sarkokban, szinte memorizáltam a folyosó minden egyes apró részletét lefoglalva ezzel az agyamat, csakhogy ne gondoljak arra amire… nem akartam arra gondolni. Nem akartam Rá gondolni.

S tessék ennyi kellett… szinte belezuhantam az egyik fotelbe, ami az utamba került, s valójában örültem is neki, hogy ott volt, mert biztosra állítom, hogy ez így sokkal kényelmesebb volt, mintha a padlónak mentem volna neki arccal.

Kirázott a hideg, majd hirtelen lángolni kezdtem. Összeszorult a gyomrom, majd hirtelen egy nagy űrt éreztem magamban, s mindez alatt erőszakosan markoltam a karfát… s hogy fájt-e a törött kezem? Már fel sem tűnt, az volt a legutolsó dolog, amivel foglalkoztam volna, ha a testemről van szó. Voltak dolgok, amik sokkal látványosabban kiütöttek, amiket sokkal intenzívebben éreztem. Nem tudom mi vezérelt arra, hogy ujjaimmal végigsimítsam ajkamat, de amikor szinte újra éreztem azon Őt a fotelből felkelés egyre lehetetlenebbnek tűnt. De miért tettem ezt? Mi vezérelt erre? S a legfőbb kérdés… miért haraptam be mosolyogva ajkamat, ahogy arra gondoltam, ahogy a test a test ellen harcol a víz alatt, s forr össze egy szenvedélyes csókban. A legelső csókban.

- Elment az eszed… - muszáj volt hangosan kijelentenem magamnak, mert így hátha nagyobb volt az esélye, hogy el is jut az agyamig. -… teljes mértékben elment az eszed. – zihálásomnak ezúttal már teljesen más oka volt, de gondolni sem akartam arra, hogy az éppen azért jött ez létre, merthogy éppen testem minden része bizsereg, még véletlenül sem akartam erre gondolni. – ügyesen felállsz… és továbbmész. – motyogtam magamban, és ez elég hatásosnak tűnt, hisz, ahogy utasítottam magam úgy cselekedtem… az más kérdés, hogy amikor először a lábamra helyeztem a testsúlyomat akkor a térdeim könnyűszerrel mondták fel a szolgálatot és zuhantam vissza a fotel karjaiba… de ezután a második próbálkozásom viszont már sokkal hatékonyabb volt, az összeszedem magamat 5 perces mozdulatlanság talán segített benne.

Az igazat megvallva nem tudtam eldönteni, hogy gyengének érzem-e magamat vagy erősnek. Irreális dolgok száguldoztak bennem, s legyen ez egy érzés, vagy csak egy szimpla gondolat. Egy dologban voltam biztos: itt akarom hagyni ezt a helyet a lehető leghamarabb.

Fogalmam sem volt, hogy igazából merre járok csak úgy sétálgattam, tértem jobbra majd balra, mentem fel emeletre, jöttem le emeletről mintha nem lenne célom, s valójában nem is volt, de ez a kóválygás ez az ismeretlenben járás tetszett. S hogy miért? Mert nem emlékeztetett egyik hely sem semmire.

- Hé, te… - hallottam meg egy hangot mögöttem mire összerezzentem. Azt hiszem ez volt a természetes reakció erre.

Próbáltam észre sem venni a hangot, ha megpróbálok tovább sétálni, akkor tudom azt tettetni, hogy meg sem hallottam és akkor minden rendben van.

- Hahó… neked szóltam. – s a hang ekkor már sokkal közelebbi volt, olyannyira hogy éreztem, ahogy a csuklómat megragadja óvatosan és visszaránt. Felszisszentem ugyanis ez a jobb kezem volt.

- Igen? – fordultam feléje úgy téve mintha teljesen ura lennék a helyzetnek, ami azért több mint vicc volt.

- Te vagy az új lány? Nem? – kérdezte a nőci, mire én meg összeráncoltam a homlokomat. Új lány?

- Gondolom? – mondtam s megsimítgattam a csuklómat, ahogy elengedte, s habár igazán finoman tartotta azért rá kellett jönnöm, hogyha ha az én érintésemet nem is fájlalja, attól még másét sérelmezheti.

- Szörnyű ez az angol idő… látom meg is áztál kint… - rázta fejét kicsit szórakozva, majd megfordult és elindult abba az irányba ahonnan az előbb jött. Teljes mértékben elfeledkeztem arról, hogy vizes a hajam, a száraz ruha ugyebár száraz fejet nem hoz… az más kérdés, hogy eső nem igen ért… a nedvesség máshonnan eredeztethető.

- Nem jössz? – fordult vissza, amikor észrevette, hogy nem követem.

- Én? – mutatóujjam a mellkasomon pihent.

- Igen… ki másnak beszélnék? – nevetett fel s intett, hogy kövessem.

S az érdekes az volt, hogy követtem is. Nem tudtam, hogy ki ez a nő, s abban is egészen biztos voltam, hogy nem én vagyok az az új lány, akit őt keres, de ezt leszámítva csendesen haladtam utána. S hogy hova vezetett? Na, erre a helyre biztosan nem számítottam volna.

- Nézzétek… itt az új lány… - köszönt be a többieknek, ahogy beléptünk a konyhába… a konyhába igen. Majdhogynem összetörtem magam a visszahátrálásomban, amikor is hátrálva elindultam az ajtó felé. -… kicsit eltévedt az épületben. – zárkóztatta fel ezzel az információval a „megtalálóm”  a további 4 nőt, aki itt volt, majd könnyedén hozzám vágott egy kötényt meg egy törülközőt. – mindkettőre szükséged lesz, mindjárt kezdünk… - mondta.

Okés kezdünk. De mit? Mármint kik ezek a nők és mit akarnak velem? Jó… az eléggé biztos, hogy egy konyhában főznek, sütnek, s néhány pillanat után, miután nem támadtak meg engem, rájöttem, hogy semmiképpen sem engem fognak megfőzni vagy megsütni ergo „Én” is velük dolgozok. Mint egy újonc.

- Szeretnéd, hogy tapsoljunk vagy mi? Munka van. – sürgetett kezével az egyik nő. – ugye értesz angolul? – meglehet az eddig meg nem szólalásom eredménye az volt, hogy azt hitték, hogy valamiféle külföldi vagyok… igen. Max a Marsról jöhettem.

- Persze… - bólintottam és automatikusan törölgetni kezdtem a hajamat, hogy minél szárazabb legyen, majd hatalmas gubóba a fejem tetejére húztam.

- Akkor ideadhatnád a lisztet… - utasított az egyik nő, majd mivel láttam, hogy a vállam mögötti helyre nézett bizonytalanul megfordultam és levettem a polcról a liszt feliratú dobozt és átadtam neki.

- Köszönöm. – tette hozzá.

- Nincs mit… - motyogtam magamban, s még mindig nem értettem a helyzetet. Lehet, hogy okosabb dolog lenne lelépni innen mielőtt még, rájönnek, hogy hamarabb mérgezek meg bárkit is, minthogy ehetőt hozzak létre, de azt hiszem az agyam már döntött helyettem… hirtelenjében azt vettem észre, hogy kezem már hátul köti a kötényemet, s szinte várom az utasításokat, amiket nekem szánnak. Kíváncsi voltam, de tényleg.

- Úgy látom tényleg új vagy… - súgta a fülembe a nő, aki behozott ide. Kedves volt, s semmiképpen sem leszóló vagy megbántó.

- Meglehet… - nem kifejezetten mondanám magamról hogy kiabáltam.

- Itt vannak a receptek… így kell megcsinálnod a dolgokat. Ezek lesznek a te feladataid. – és az asztal, sütő, tűzhely felé a fa polcra, szemmagasságba feltűzött elém három receptet.

- Receptből sütni? Amatőr… - s az egyik nőcike ahogy elhaladt mögöttünk egyszerűen letépte a szemem elől a recepteket, s kivágta őket a kukába. – suliban tanulta ezeket, ne legyen már ilyen könnyű neki… - tette hozzá már nevetve.

Suliban tanultam? Hahahha, a nap vicce, még szerencse, hogy volt annyi erőm, hogy nem röhögtem a képébe, mert ha tudná… ha tudná, hogy azt sem tudom, hogy mit keresek itt és csak a teljes véletlennek köszönhető, hogy éppen kötény van rajtam. Na, jó, igaz, ami igaz a véletlenen kívül már a kíváncsiság is benne volt a főzetben, de nem baj.

- Sok sikert!- veregette meg a vállamat a segítőm, majd láttam, ahogy a rádióhoz lép, s bekapcsolva azt a többiekhez szól: - na, lányok akkor induljon a munka! – csapta össze a tenyerét.

- Figyelj… - súgta mellettem az egyik nő, akinek a kis asztala pont a bal oldalamon volt. -… utánozz le mindent, amit én csinálok. – utasított.

- Mi? – meglepődve fordultam feléje.

- Egyértelműen nem idevaló vagy… - nevette el magát, de mindezt igen halkan mondta amúgy nekem. -… de nem baj, nem engedem, hogy elveszítsd az állásodat! – tette hozzá bíztatóan.

- Köszönöm. – eresztettem el egy kedves mosolyt. Az elvarázsolt nőknek itt úgy látom, több fokozatával is van lehetőségem találkozni. Néhány azt hiszi, hogy profi szakács vagyok, a másik tudja, hogy nem vagyok az, de tényleg hiszi, hogy dolgozni akarok. Az igazat megvallva nekem az a legjobb, amíg senki sem tudja, hogy én amúgy egy „beteg” vagyok, aki éppen csak „véletlenül” szakácsosdit játszik.

A zene szólt átjárta a konyhát, míg mindenki lassan elkezdte a munkáját, elkezdett sütni-főzni. Én meg csak próbálva beilleszkedni, lesve óvatosan a mellettem lévő minden lépését úgy tettem, ahogy ő tett. Méregettem, vágtam, daraboltam, kóstoltam, kavargattam, öntöttem, csűrtem, csavartam s végül alkottam valamit. S ez idő alatt felszabadultam egy kissé, kijelenthetem, hogy a végére még élveztem is. Jó érzés volt ez az egész, olyan nyugtató. A ritmus a lábaimból nem akart eltűnni, végig doboltam azokkal az egész időt, de ez még csak hangulatosabbá tette az egészet. Tényleg úgy éreztem, hogy hangulatos. Kikapcsolta az agyamat, azt kívánta, hogy másra gondoljak, mint amire eddig és lekötött… lenyugtatott. Nem gondoltam volna, hogy pont ez érné el ezt, de megtörtént.

- Zenélsz? – kérdezte a csaj, aki a két lábon járó puskám volt.

- Mi? – szakadtam ki a dalszövegből, majd feléje fordultam, ahogy éppen kavartam a süti alapanyagát.

- Folyamatosan jár a lábad, s mivel kétlem, hogy magadban beszélsz így szerintem énekelsz… - mondta. Magamba beszélés? Áááá, tényleg sose nem esélyes nálam. Áááá dehogy.

- Nem… nem… - ráztam a fejem nevetve. -… csak szeretem a zenét. – rántottam vállat mosolyogva.

- Nagyon. – állapította meg.

- Nagyon. – értettem vele egyet, s bólintottam, majd az éppen felkonferált és elindult dalt automatikusan kezdtem dúdolni. Hogy is hagyhatnék ki a karaoke reggelemből egy Panic At The Disco számot? Szóljon a This Is Gospel.

Olyan szinten elmerültem a kavargatásba, a sütögetésbe, az ide-oda fordulásba, hogy az első 20 perc után lazán elhittem, hogy ez az én helyem… az más kérdés, hogy a valódi újonc csaj még szerencsére nem jelent meg, mert akkor már a kimagyarázás érdekesebb lenne, de nem érdekelt… őszintén nem.

- Mindjárt jönnek a reggeli adagért… rájuk nézel? – kérték tőlem, majd a hatalmas sütők felé fordultam ahol a friss croisantok sültek szépséges színűre.

- Még kell egy kicsi… - mutattam az ujjaimmal is a kis időt, s elmosolyodtam, hogy ez elhagyta a számat. Mármint a főzéssel kapcsolatosan ilyen dolog, s hittek is nekem.

- Okés. – bólintottak, s ahogy visszafordultam az asztalomhoz kinyílt az ajtó. Addig a pillanatig nem is nagyon törődtem az érkezővel, míg meg nem szólaltatták.

- Hmmm… ma micsoda szépfiú a soros!- mondta az egyik nő boldogan. – öröm ilyen embereket látni itt lent!- tették hozzá szórakozva.

A fejem vonalában lévő hatalmas polctól a srácból igen keveset láttam, mindössze annyit, hogy szűk fekete nadrág van rajta, s hozzá hófehér póló, de semmi mást.

- Na és nekem milyen öröm ilyen szép hölgyekhez jönnöm. – bókolt.

Azt hiszem ott abban a pillanatban kaptam szívrohamot, agyvérzést minden lehetséges dolgot egyszerre. Biztos vagyok benne, hogy a véráramlás a testemben néhány percig megállt, ahogy a kezemben a fakanál is.

A srác ebben a pillanatban a zsebébe dugta a kezét, s így láthattam tetoválásait is. Ez több mint vicc? Hogy az istenbe került le ide Ő? Mert persze a srác ki volt? Nem más, mint Harry.

- Nem lehetne esetlegesen, hogy a holnapi napot is bevállald, mint segítő? – kérdezte kacagva az egyik nőcike. Ennyire örültek a jelenlétének? Ennyire megtetszett nekik a göndör kis hajszerkezete, a gödröcskés arca, meg a férfias kiállása? Pedig még nem is volt szerencséjük látni mindezt a csodát felső nélkül, ahogy a tetkói átszövik mellkasát, ahogy kidolgozott felsőteste csakis azért epekedik, hogy érintsék meg. vagy lehet, hogy fordítva történik mindez és te magad epekedsz azért, hogy megérinthesd őt. Hogy érezhesd őt.

- Hahhóóó… neked szóltak. – bökött meg a mellettem lévő nő, majd hirtelen visszaestem a valóságba. Ez a dolog, ami az előbb a fejemben járt sürgősen a felejtős dolgok közé kell, hogy kerüljön… Azonnali hatállyal. Egyáltalán, hogy kerülhettek be a gondolataimba ilyesfajta dolgok? Hirtelen száradni kezdett a szám, s bizseregni mindenem. Nem vettem róla tudomást. Nem vehettem róla tudomást. – Újoncka. – simította meg a karomat a nő.

- Igen? – suttogva kérdeztem tőle. Nem volt szabad lebuknom, semmiképpen sem.

- Bent a raktárban van néhány dolog, amit kikészítettünk már a fentiek reggelijéhez… odaadnád ennek a srácnak? – kérte tőlem és ennyit arról, hogy nem bukok le. Még szerencsére továbbra is olyan szögben voltam, hogy a polc takarva az arcomat. Úgy dobogott a szívem, hogy majdnem kizúgott a mellkasomon.

- Nem tudnád te megcsinálni? – gondoltam bepróbálkozom.

- Ezt nem hagyhatom itt… - mutatott és éppen a pudingkrémjét kevergette. -.... Na, hajrá, nem esz meg. – nevetett fel kedvesen.

- Jobban szeretem a gyümölcsös pitét, mint a húsosat… - tette hozzá Harry.

A hangját meglehet csak én éreztem távolinak, de hihetetlen távoli volt ez biztos. Hallatszott benne az érzés, hogy csak éppen azért humorizál és játssza a nem fáradtat, a nem kedvtelent, mert társasága van, és nem akar senkit sem elkeseríteni, mindenkit maga elé helyezve inkább azt mutatja, amit mindig. Egy álarcot. Egy boldog álarcot, amivel az embereket megnyugtatja, hogy ő milyen jól érzi magát, s hogy neki nincs semmilyen problémája. Tekintve a helyzetet, hogy éppen hol van… utóbbi dolog elég erősen megbukott.

- Te meg mit csinálsz? – kérdezte a nőcike mellettem, mire csak már azt vettem észre, hogy a lisztes tenyerembe csaptam az arcomat. Körülöttem fehér por szállingózott, s mivel egy adag az orromba is került, a következő pillanatban egy hatalmasat hapciztam.

- Semmit… - ráztam a fejem, majd próbálva úgy fordulni, hogy meg ne lássa az arcomat, még a liszteset sem, elindultam a raktár felé, amiről csak reméltem, hogy arra van, amerre én teszem.

- Gyere. – nem mondtam ki, eszem ágában sem volt, viszont ujjmozdulatommal invitáltam magam után.

Olyan, hogy pulzus nálam megszűnt létezni, persze minél jobban próbáltam természetesen viselkedni annál kevésbé sikerült és meglehet éppen ezért sikerült majdnem nekimennem a falnak. Igen, majdnem nekimentem egy falnak, ami szilárdan ott volt előttem meglehet, régebb óta létezik, mint én s szilárdabb, is mint én, de simán nekivezettem járásomat. Majdnem.

- Csak óvatosan… - mondta mögöttem, s azon gondolkoztam, hogy ennek most úgy ténylegesen mennyi a lehetősége, hogy „összefutunk” itt a konyhában. Én teljesen véletlenül keveredtem ide, ő meg… ugyanúgy teljesen véletlenül ajánlotta fel magát, hogy segít a reggelit intézni? Ez nem vicces, nagyon nem. -… Khara. – tette hozzá akkor, amikor beléptünk a raktárba.

Hallottam, amit mondott, tisztán és érthetően. Valószínűleg abban a pillanatban megismert, amikor elé kerültem, és hogy lisztes volt a fejem az nem számított semmit. Ez a kétségbeesett próbálkozás volt az utolsó lehetőségem akkor. Nem jött be.

Próbáltam nem tudomást venni róla, egyszerűen csak a hatalmas polcok között elindultam össze vissza, nem törődve azzal, hogy már rögtön ott volt az ajtóban az a csomag, amit oda kellett volna adnom neki, nem… ugyan nem. Mintha egy az átlagosnál egy kicsit összetettebb bújócskát kezdtem volna játszani talán egyedül. Nem akartam szembetalálkozni vele. El akartam kerülni ennek a lehetőségét.

- Khara? – mély hangját visszacsapták a falak a fülembe, a sorok is mintha csak azt súgták volna nekem.

Mentem, mentem, de nem értem sehova sem. Még azelőtt az ajtóhoz vissza akartam keveredni mielőtt összetalálkozok vele, s erre meg is volt majdnem a lehetőségem, amikor is az egyik sor végén össze nem ütköztünk (gyanítom nem véletlenül), majd derekamnál fogva magához nem ragadott megakadályozva, hogy ne essek egy hatalmasat.

- Megvagy… - suttogta a fülembe.

- Engedj el… - kértem tőle szépen és minden porcikámmal azért imádkoztam, hogy megértse azt, amit kértem tőle.

- Khara… mindenhol téged keresnek odafent. – kissé aggódva mondta ezt.

- Szuper. Elkaptál. Nyertél. Mehetünk is… - billentettem oldalra fejemet és szabadulni akartam a karjaiból. Gondolatban. A valóság az volt, hogy meg sem mozdultam, nem mintha meg tudtam volna.

- Az este… - kezdett bele és éreztem, ahogy az ő szíve is legalább úgy kezd el verni, ahogy az enyém működött az eddigi pár órában… folyamatosan.

-… biztosan jót álmodtál. – jegyeztem meg és leszorítottam a szememet, mert nem bírtam volna vele szembenézni.

- Olyat nem álmodok… - rázta a fejét és így az arcomon lévő csodálatos liszttömeg a göndör fürtjeit fedte be ezúttal már. -… esélytelen. – mondta, s éreztem, ahogy meghajolva egy kissé combomba kapva kényszerítette lábaimat, hogy csípője köré fonjam azokat. S így tettem, mert máshogy nem tudtam. Az persze hogy ezután sima módon forgatott neki az egyik polcnak az sem tett túl sok jó dolgot velem. Max hogy megint megjelentek az izzadságcseppek a homlokomon, s valójában nem csak ott… kivert a víz. Féltem.

- De… az álom volt. – magam ellen beszéltem, nem értettem okát, mondjuk, mintha bármi mást értenék.

- Akkor szeretnék újra álmodni… - mondta s megsimítva az arcomat óvatosan bekapva alsóajkamat-engedélyt kérve némán, szótlanul újra megcsókolt. S hogy megkapta-e az engedélyt? Én már nem is tudom. Nem tudtam már akkor gondolkozni.

Azt éreztem, hogy testem elernyed, és ahogy hatalmas tenyerei végigsimítanak oldalamon én fejem felett kapaszkodok meg a polcban, mert olyan érzések vonaglanak végig rajtam, amik hatalmas vulkánkitörést okoznak majd elő bennem. Éreztem, hogy ez lesz.

- Ne… - mondtam ezt, majd testemmel pontosan máshogy cselekedtem ugyanis éreztem, ahogy mint egy hullám mozdul meg testem szinte mellkasába olvasztva teljes egészemet. Éreztem, ahogy úgy feszül teste minden egyes porcikája az enyém ellen, hogyha a ruhák nem lennének közöttünk már rég szétrobbant volna. Meglehet ezt már amúgy a ruhák sem tudták megakadályozni, éreztem, hogy a ruhadarabok égetik a bőrömet.

- Szexi ez a kötény… - suttogta a fülembe.

- Te is az vagy. – nem tudom, hogy ezt mi hozatta ki belőlem, de éreztem, hogy amikor ez kicsúszott a számon, olyan szinten vörössé feslett az arcom, hogy még a fehér lisztrétegen is átütött, ami igen jó teljesítmény volt.

- Most ugye szeretnéd, ha ez csak egy álom lenne? – bújt a fülemhez, és ahogy nyakamhoz érintette dús ajkait a libabőr új fajtája jelent meg rajtam.

- Nem. – nem a szememet kellene bekötni, hanem a számat. Honnan a fenéből jönnek ezek a dolgok? Hogy hagyhatják el egyáltalán a számat? Kellene valami gondolat-szó kontroll a számba, és ami nem megfelelő azt nem engedi kijönni. Ennyi lenne, semmi komoly.

- Én sem. – mondta és lazán megsimította az arcomat, ami simán belefért a tenyerébe.

- Vágysz erre, ugye? Hmmm? – és végig simította nyakam vonalát egészen a felsőm minimális kivágásáig.

Nem szabad válaszolnom. Semmiképpen sem. Merthogy hiába tudom, hogy azt akarnám mondani, hogy nem… az a számból máshogy hangzana. Egészen úgy, mint egy igen.

- Nem kell félned… ez nem baj. – mondta s másik kezével pedig szememet simította meg.

- Nem akarom, hogy tetsződjön… - lassan leeresztettem a fejem felől a kezemet, s valahogy így a mellkasára sikerült helyeznem azokat.

- Nem olyan nagy baj ez… - rázta a fejét.

- Miért?

- Mert ez meg nekem tetszik… - s egyik ujját a mellkasán lévő kezemre tette. -… meg ez… simította meg combomtól kezdve testem egészét. -… sőt ez is… - mindkét tenyere majdnem az arcomon volt már. -… de legfőbbképp ez a lisztes dolog jön be. – s ebben a pillanatban kinyitottam a szememet, s összetalálkoztam a zöld gyémántjaival. Olyan világosan csillogtak, mintha a nap energiáját kapták volna meg. Eszméletlenül káprázatosak voltak.

Nem tudtam erre mit mondani, egyszerűen szó szerint nem jutattam szavakhoz. Nem is kellett szavaknak jönniük ugyanis a következő pillanatban egy olyan dolog történt, amire nem számítottunk… a polc aljában való kis mozgásunk elérte azt, hogy a polc tetejéről valami csodálatosan szépen reánk boruljon. Egy nagydoboz liszt zuhant a nyakunkba. Nem tudtam, hogy az ijedtség miatt sírjak, vagy csak elkezdjek röhögni.

- Hull a hó… - jegyezte meg s fújt egyet, hogy tudjon beszélni.

- Utálom a havat. – jegyeztem meg nevetve, majd azt vettem észre, hogy egy szempillantás alatt vállára csapott engem, s úgy indult ki a raktárból. – én itt dolgozok. – kapálództam, inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel.

- Én meg a királynő vagyok. – sőt még velem a vállán is volt ideje egyet pukedlizni. Milyen humoros.

- Tegyél le. – ütögettem a hátát.

- Mással próbálkozz. – jegyezte meg, s még az ajtóban a rá várakozó dobozt is felkapta a másik kezébe.

- Jézus Isten!- azt hiszem megláttak minket a szakácsnők. – itt meg mi a csuda folyik?

- Azt mondta az Újonc, hogy szívesen jön felszolgálni a reggelit… - s mire én akkorát vágtam a hátára, hogy minimum volt, hogy feljajduljon. Semmi sem történt.

- De előtte… - kezdett bele valaki mire a másik ajtón fél szemmel láttam, hogy belépett egy fiatal csajszi… aki valószínűleg a tényleges Újonc volt.

- Siess, kérlek. Húzz bele!- mondtam neki és kicsit oldalra mutattam, hogy lássa mire ez a nagy sietség.

- Egy öröm volt hölgyeim… akkor majd holnap!- s nem tudom, hogy sikerült neki, de még így is kinyitotta az ajtót s szinte futólépésekben indult meg az emeletünk felé.

Egy szót sem szóltunk, míg fel nem értünk, sőt igazából ott se nagyon. Az érdekes persze az volt, hogy esze ágában sem volt letenni hiába doboltam a hátán és kapálództam az orra előtt, úgy egyensúlyozott velem mintha csak egy cirkuszi mutatványos lenne.

- Harry… - valamelyik nővér hangja volt ez, talán azé, aki tegnap nutellásan is találkozott velünk.

- Itt lenne a kért csomag… most pedig… elmegyünk… m… - átadta a nőnek a dobozt, hallottam, ahogy átvette.

- Mosakodni… - fejezte be a nőt. – Ő pedig? – nem láthatta még az arcomat, nem mintha ennyi portól felismerhetett volna.

- Jó reggelt!- integettem neki kicsit kifordulva Harry oldalára.

- Az elveszett bárányka… - kicsit csúnyán mondta ezt nekem. Talán érthető volt, de talán, sőt biztosan is… nem érdekelt.

Nem szóltunk egy szót sem ismételten, néma csendben a röhögést is próbálva visszafordítani mentünk a szobámig… már megint a szobámig, milyen érdekes, s amikor benyitott oda velem a vállán fura meglepetés várt minket ott.

Allie ült az ágyamon… de nem volt egyedül. Édesanyám is ott volt. Eszembe jutott a reggeli telefonhívásom… nem tudtam, hogy hogyan is érezzem magam.

- Jó reggelt!- ahogy óvatosan letett Harry a földre úgy egyenesedtem ki és fordultam feléjük.

- Jó Reggelt? – kérdeztek vissza egyszerre…

XIX. rész - Walls

Sziasztok! Íme itt lenne az új rész egy kis csúnya 2 és félhetes kihagyás után. Remélem olyannyira nem haragszotok rám mint amennyire én gondolom… Volt hogy egyszerűen nem volt erőm írni, volt hogy egyszerűen kedvem sem volt… de nem mentegetőzök.. a lényeg hogy MOST itt vagyok és kárpótlásként hoztam nektek egy igen szép extrahosszúságú részt… Jó olvasást és remélem, hogy tetszik! Puszi Dorka

Walls

I'm gonna break down these walls,I built around myself.
I wanna fall so in love, with you, and no one else,
Could ever mean half as much, to me as you do now.
Together we'll move on, just don't turn around,
Let the walls break down.

Fogalmam sem volt, hogy kerültem be a fürdőszobába, mintha agyam kikapcsolt volna néhány pillanatra, mintha az emlékeimet csak úgy kiszipolyozták volna belőle. Néhány pillanat erejéig azt sem tudtam mit keresek ott, de tényleg. Majd ahogy tenyeremet homlokomhoz érintettem, s hajamat hátra simítottam az éles képek azonnal teret nyertek gondolataimban és fejembe hasított a fájdalom, a fájdalom, ami testem egészét próbálta behálózni… s hogy én mit tettem? Semmit. Egyszerűen csak ültem a fürdőszobaajtónak támaszkodva és voltam… ténylegesen csak ennyi volt az, amit műveltem. Nem akartam emlékezni, nem akartam felfogni, hogy mi is történt az előbb. Lehetetlenség… biztos vagyok benne. Biztos csak még álmodok… Hol vagy Allie? – ordítottam a gondolataimban, hisz az előbb mikor értelmetlenségről álmodtam akkor ott volt ő, de most sehol senki…

- Khara… minden rendben? – olyan élesen tört gondolataimba a hangja, hogy összerezzentem majd a következő reakcióm mindent vitt magával. Elém úszott a képe, az arca, amit néhány percről ez előttről tudtam magam elé idézni majd nemes egyszerűséggel testem egyfajta hányingert képezett bennem… rosszul lettem, s úgy rohantam a wc-hez mintha az életem múlt volna rajta, s talán így is volt.

Úgy éreztem, hogy testemen átvonagolva minden kijön belőlem, az is, ami nem kellene, s az is, ami valójában nincs is bennem. De nem teljesen tudtam, hogy mi is okozza et az egészet. Az Ő képe, az arca? Lehet… Az érzés, ami bennem akkor megfogalmazódott, amikor megláttam az arcát? Egészen biztos.

- Khara… - hangja idegesebb volt, mint az előbb, s az aggódás is emelkedett hangszínében.

Hangját valójában csak elhalványodva hallottam, saját gusztustalan megnyilvánulásom volt az, ami erősen bezengette a fürdőt, úgy tűnt, hogy minden kijön belőlem.

Egy pillanatra mikor úgy hittem, hogy talán javul a helyzet, s hogy hátradőlhetek egy pillanatra könnybe lábadt szemekkel fordultam újra a kagyló felé… mi az isten történik velem? Mi ez a dolog, ami ezt műveli velem? Miért?

- Khara… - s hangja élesebb volt, mint eddig majd a következő pillanatban csak puffanást hallottam, egy nagy koppanást. Berúgta az ajtót. Harry Styles berúgta az ajtómat. – Khara… - mintha életem megmentése lett volna a kezeiben úgy került oda gyorsan mellém s éreztem érintését hátamon, s hajamon hogy segít azt megfogni.

- Ne… - próbálkoztam a szavakkal, de mindez szó szerint rossz szájízzel ment.

- Shhh… - simogatta a hátamat s belsőmben a nyomás nemhogy csökkent volna csak még jobban növekedett. El nem tudtam képzelni, hogy mi jöhet még ki belőlem. Ki ugyan nem is jött már semmi, viszont a fura szájízzel köhögni, de fulladozni sem volt szívderítő… merthogy ez történt. Úgy éreztem, mint aki számára a föld nem tartogat több oxigént, úgy éreztem mintha valaki a tüdőmön sétálna, csakhogy jól szórakozzon rajtam. Mintha bepánikoltam volna… igen ez az. Ez pánik volt.

- Menj… - kézfejembe sikerült megtörölnöm számat, majd erőt vesztve mondtam neki ezt a dolgot.

- Nem. – jelentette ki nemes egyszerűséggel.

- Harry… menj. – nyomtam meg annyira, amennyire tudtam s elengedve lábaim némi tartását egyszerűen a fürdőkabin szélének estem a térdelésből s annak dűlve próbáltam viselkedésre bírni testemet.

- Nem. – a wc öblítő hangját hallottam, de azt meg éreztem, hogy Ő mindig ott van.

Fejemet hátra vetettem, s becsuktam a szememet majd próbáltam a gondolataim segítségével meggyőzni a testemet, hogy viselkedjen normálisan… nem feltétlen sikeredett. A hányinger, a légszomj után következett a mérhetetlen szúrás… szúrás a mellkasomban, szúrás mindegyik testrészemben. Úgy éreztem, mint akit éppen kínoztak, de a legnagyobb fájdalmat mégis a szívemben éreztem, mert igenis fájt… olyannyira hogy könnyek jelentek meg a szemem sarkában, de a síráshoz viszont nem volt elég erőm… s a forró könnycseppek mégis csak gyűltek, s gyűltek ott s vártak a pillanatra, amikor majd a gát átszakad s engedve az erőnek lefolyhatnak arcomon... s ez is megtörtént. Úgy hittem a cseppek útvonala megégették a bőrömet, maradandó nyomot hagyva maguk után.

- Khara… - lágyan simította meg a karomat, mintha félt volna.

Hangja ily vészesen még sosem hangzott számomra, olyan képek társultak a hangjához a fejemben hogy egyszerűen nem bírtam meglenni velük. S nem csak hangok… érzések, érzések melyeket Ő keltett bennem, érzések melyekért Ő volt a felelős. Undor… éreztem az undort, s a fájdalmat, de mindenekelőtt a megalázottságot. Látta a képeket, látta őket… s éreztem, hogy minden összeomlik körülöttem. Pontosan nem is tudom leírni úgy igazán tökéletesen az érzést, mert körülbelül lehetetlen… meglátta őket, meglátta azt a bizonyos képet majd… nem tudom. Nem értem miért éreztem ezt a felmérhetetlen szennyet hirtelen magamon, magamban. Attól a pillanattól kezdve kezdett el szépen lassan növekedni bennem, ahogy megtörtént az a kellemetlen pillanat. Undorodtam magamtól… meglehet ezért is sikerült a világmindenséget is kiöklendeznem magamból. Milyen szép érzés is ez.

-… nyugodj meg. – kérte s valamiért magam ellen harcoltam, hogy ne nyissam ki a szemeimet, mégis sikerült az egésznek az ellenkezőjét elérni.

Premier plánban volt előttem az arca, oly szintű aggodalommal, amit más ember arcán még életemben nem véltem felfedezni. Sőt nem csak aggódott, de félt is… szemei elárulták, hogy rettegett.

- Menj el… kérlek… menj el… - ráztam a fejemet kissé önkívületi állapotban, s reméltem minél többször ismétlem el neki annál hamarabb fel is fogja majd… jobb, ha elmegy innen. S nekem is jobb lenne… távol tartanom magamat tőle ezek után mindenképpen. Hogy nézek a szemébe ezek után? Hogy leszek képes?

- Nem. – határozottan jelentette ki ezt, szeme meg sem rebbent majd a következő pillanatban éreztem, ahogy tenyere lassan arcomra simul, kezébe vette könnyáztatta nyúzott arcomat. – nem… megyek… el. – szünetekkel nyomatékosítva adta tudtomra mindezt, miközben úgy éreztem, hogy lassacskán feladom a harcot a testem ellen. Fájt mindenem, szúrt mindenem, sőt égett mindenem… úgy éreztem, hogy lángol a testem, mintha egy nagy máglya közepén lettem volna ahol a legforróbban ég a tűz, vagy mintha a nap közepébe dobtak volna be, hogy piruljak meg egy kicsit… vagy esetlegesen égjek hamvaimig.

- El kellene… - jött ki a számon, s lehunytam lassan a szememet. Jobb lett volna neki, s nekem is… ebben a pillanatban ez volt az egyetlen egy dolog, amiben biztos voltam. Távolság… ez kellene.

Viszont abban a pillanatban, ahogy éreztem édes leheletét eljutni hozzám, ahogy éreztem bőre érintését egyfajta csendesülést éreztem belsőm viharos tengerében. Van, amit én eldöntök, s van, amit a testem eldönt… ez általában két külön dolog, itt mindenképpen látszik.

- Sok mindent kellene… - tette hozzá Ő is, majd gondolataiba merülve engedte, hogy ránk szálljon a csönd. A csönd mely nem is igazán volt olyan csendes, éreztem, ahogy tüdőm zihál, ahogy kapkod a levegőért, de mégis volt benne valami nyugtatóan kellemes.

Mutatóujja lassan kezdett mozogni arcomon, óvatosan simogatta így bőrömet miközben éreztem, hogy arca is igen közel került enyémhez, hisz göndör, egyre hosszabb hajtincsei ártatlanul kezdték simogatni homlokomat… mintha energiával akart volna feltölteni, olyan volt ez az egész.

- Nem kell félned… - suttogta s mintha ezekkel a szavaival el akart volna varázsolni. Próbálkozhatott ugyan, de nem ment.

- Elég… - pattant ki a szemem s a dolog abszurditása fejen ütött, ez már azért több volt, amire fel voltam készülve. Kényszert éreztem magamban hirtelen, kényszert hogy megtegyek valamit. Fejemben – legyen az most jelen pillanatban igen ködös, s átláthatatlan – megfogalmazódott egy tett mely talán bármi eddigi tetteim közül a legértelmesebbnek tűnt. Talán csak most értettem meg valamit, talán ez kellett ahhoz, hogy megértsem mit is mondott mind idáig. -… hagyj. – kezdtem el mozgolódni majd éreztem, hogy testembe lassan kezd szétáramlani az erő majd egészen újfajta módon iránytani kezdtem végtagjaimat. – beszélnem kell… - kezdtem el mondogatni s két kezemre támaszkodtam, hogy fel tudjak állni… - beszélnem kell… - ismételtem újra.

- Kivel? –nem igazán tudta mit akarok.

- Beszélnem kell… - kicsit homályos volt az agyam, mégis tudtam mit akarok, most teljesen biztos voltam benne… szükségem volt rá.

- De mégis kivel? – arcán ismét az aggódó vonások jelentek meg, meglehet túl gyorsak voltak számára ezek az ingadozásaim, s kérdését ismételte, ahogy nevemet is, de én ezeket már csak foszlányokba hallottam, hiszen kifejezetten határozottan indultam meg a szobámból kifele annak érdekében, hogy végrevigyem tettemet.

Lábaim különösen furán viselkedtem alattam, látásom sem volt az a tökéletesen tiszta, de ezt nem is vártam el az események után. Magamban kellett tartanom, magamban kellett tartanom a gondolataimat addig a pillanatig, amíg meg nem találhatom őt… ő biztos tudja a választ, tudnia kell. Szükségem van a segítségére.

- Khara… minden rendben? – a nővérek kis pultjához érkezve annak támaszkodva tartottam meg imbolygó testemet.

- Allie-vel akarok beszélni… - jelentettem ki határozottan, s mindkét könyökömmel már a pulton voltam. – Miss Lewis-szal… - helyesbítettem mikor összeráncolták homlokukat. – hol van Miss Lewis? – dobolni kezdtem az ujjaimmal a falapon, míg lábammal a földön.

- Miss Lewis nincs bent… - rázták a fejüket.

- Miért nincs bent? – akadtam ki s éreztem, ahogy a dobolás egyre erősebb lesz. – miért? – talán ezt egy kicsit hangosabban mondtam ki, talán meglehet egészen hisztérikusan.

- Khara… mi történt? – az egyik, mely közelebb volt hozzám aggodalmasan kérdezte meg ezt.

- Miss Lewis-szal akarok beszélni… most. – gipszes kezemről meg is feledkeztem, s ezért is volt érdekes, hogy amikor amúgy mutatóujjammal akartam kissé megkocogtatni erőteljesebben a falapot akkor konkrétan a gipszemet sikerült annak ütnöm, nem is olyan kicsit.

- Khara… mit szedtél be? – néztek rám egyre furábban.

- Mi? – nyitogattam a szememet egyre tágabbra, s pislogtam egyre határozottabban.

- Milyen gyógyszert szedtél be? Hogy jutottál be a gyógyszeres raktárba? – s mikor kérdezték automatikusan nyúltak a szabad csuklómhoz, mintha csak a pulzusomat akarnák megmérni.

- Micsoda? – no, ez már ténylegesen a hisztérikus felnevetés volt. – nem szedtem be én semmiféle gyógyszert… - képedtem el s kirántva a kezükből a kezemet megtámasztottam rajta a fejemet. Való igaz hogy szédültem, de semmiféle gyógyszer hatása alatt nem voltam… ez egészen biztos. Az már kérdés hogy történt egyes, s más dolog az elmúlt egy órában, aminek hatása talán a legrosszabb méreghez volt hasonlítható, de ehhez nekik semmi köze nem volt… úgy komolyan semmi.

- Aha… szóval itt vagy. – hallottam meg egy hangot, ami még „hiányzott” is. Harry jelent meg mögöttem, igazán mögöttem. Arca igazán vidám volt, feltűnően vidám.

- Mi folyik itt? – nézett ránk a nővér.

- Beszélni akarok Allie-vel… hívják fel, keressék meg… nem érdekel. – jelentettem ki nekik határozottan s figyelni sem akartam az éppen megjelent egyeddel.

- Jó te nyertél… - jelentette ki s kapta el karomat óvatosan.

- Mi? – a két nővér, s én egyszerre kérdeztük ezt tőle.

- Elnézést kérek ezért az abszurd jelenetért, de mindez az én hibám… - tette mellkasára szabad tenyerét, majd alig láthatóan óvatosan kezdett maga felé húzni.

- Hogy micsoda? – ismételten a hármas kórus hangzott fel. Ez meg miről beszél?

- Khara-val a mai napon „össze vagyunk kötve”… - magyarázta -… az egész Miss Lewis ötlete volt, ez a mai feladatunk. S fogadtunk Kharával hogy úgysem mer kijönni és mindenképpen követelni Miss Lewis jelenlétét hajnali egykor…

-… úgy érted balhét csapni? – nézett furán az egyik nővér Harry-re.

- Úgy… - rántotta meg a vállát bohókásan. Micsoda színész, micsoda színész ez a Göndör mellettem… de kérem, szépen miről beszél éppen? Miről? Én tényleg akarok Allie-vel beszélni… nem értem, hogy ezzel mi a probléma.

- Fiatalok… - fogták a fejüket a pult mögött s nem tudtam eldönteni, hogy most mérgesek ránk vagy egyszerűen mindjárt elnevetik magukat.

- De én tényleg akarok Allie-vel beszélni… - erősködtem, hisz tényleg ez lett volna a célom.

- Nem… nem akarsz… - rázta Harry a fejét, majd igen közel rántott magához. – ne akarj… ne most… - suttogta úgy, hogy a nővérek ezt kétlem, hogy észrevehették, hangja nem a játékos volt, hanem sokkal inkább az őszintén kérő, reménykedő.

- Jobb lesz, ha most mindketten szépen visszafáradtok a szobátokba, mielőtt ténylegesen hívunk valakit, de ez higgyétek el nem Miss Lewis lesz… - azt hiszem az első megérzésem volt az igaz, közel sem örülnek jelenlétünknek sokkalta inkább mérgesek ők.

- Köszönjük… - mondta Harry és lassan, óvatosan megindult az én karomba kapaszkodva a szobám felé. -… még egyszer elnézést a kellemetlenségért. – mondta bűnbánó arccal mire én még mindig nem tudtam magamhoz térni. Ez meg mi a fene volt?

S a legfurább dolog az volt, hogy bármennyire is nem akartam vele menni, bármennyire is nem akartam engedelmeskedni vezető akaratának a lábaim mégis elindultak alattam vele.

- Áhháá… - csaptam a homlokomra szabad tenyeremmel, majd megtorpantam a helyemben, majd visszafordultam az ügyeletes nővérkék felé. -… tudják miben fogadtunk még? Majdnem el is felejtettem… - próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, ami meglepően jól sikeredett.

- No, mit? – azt hiszem Harry volt az igazán meglepődött személy.

- Ezt… - s amekkora erővel nekem az sikerült, úgy legyintettem kedves Harry arcára a lehető legnagyobb pofont. Az üres folyosó visszhangozva adta vissza ennek a dolognak a hangját. -… tudják ebben is fogadtunk. – rántottam vállat, s visszafordulva most már saját akaratomból indultam meg a szobám irányába. Nem vagyok benne biztos, hogy Ő felfogta az eseményeket, de higgye el… egy ideje már én sem tudtam követni őket. A pofont meg tiszta sor volt, hogy megérdemelte.

- Ez meg mi volt? – kérdezte mikor már hallótávolságon kívül voltunk.

- Biztos, hogy ezt a kérdést neked kell feltenned? – álltam meg s fordultam vele szembe, s igenis a szemébe tudtam nézni, de csak egy dolog miatt… mert az idegesség vezérelt

- Khara…

- Harry… figyelj… - nyeltem egyet, majd mély levegőt vettem s az orrnyergemet kezdtem el masszírozni s reménykedtem, hogy e cselekvések ideje alatt sikerül majd összeszednem a gondolataimat, legalábbis olya szinten, hogy szavakba tudjam majd őket önteni. – felejtsd el… felejtsd el az egészet… - jelentettem ki. -… bármit láttál, azt nem is láttad, ígérem bármit is hallottam én… azt is elfelejtem. Csak… egyet kérek… hagyj békén… okés? – pislogtam zöld szemeibe, amik érdekesen csillogtak.

- Tudod miért volt ez a színjáték? – kérdezte, s nem gondoltam volna, hogy ezt hozza fel.

- Nem érdekel… - szimplán ennyi volt rá a reakcióm.

- Mert féltettelek… - mondta, s az én arcom, ha határozott is volt mégis kissé megfagyott. – nem akartam, hogy balhét csapj, nem akartam, hogy az éjszaka közepén fogjanak és begyógyszerezzenek, hogy majd úgy aludd az igazak álmát… - s jöttek és jöttek belőle a szavak, nem gondoltam volna sohasem, hogy ennyit tud egyhuzamban beszélni.

- Eng… - kezdtem volna bele, de megállított.

-… egészen biztos voltam benne hogy Allie-vel akarsz beszélni, s tudtam azt is, hogy hajnali egykor biztosan nem fogják őt idehívni, csak adnak majd valami nyugtatót és visszaküldenek a szobába… betudják majd egy rémálomnak, egy alvajárásnak. S ezt nem akartam… - rázta a fejét.

- Befejezted? – fontam mellem alatt össze karomat. – köszönöm. – bólintottam. – csak segítek… a te szobád a másik irányban van… - mutattam el a vállam fölött majd el is indultam a szobám felé. Távolság… távolság… távolság.

- Na, ezt már nem… - ragadta meg a csuklómat s könnyedén sikerült a falnak szorítania. Mellkasa az én mellkasom ellen, s lábával is sikerült lábaim közé lépni, s így csípője is igen erősen szorult az enyémhez.

- Sikítani fogok… - jelentettem ki.

- Nem fogsz… - rázta a fejét mindentudóan. – amit te fogsz csinálni az a beszéd, lesz… - hajolt arcával is közelebb hozzám s lassan szépen homlokunk is egymáshoz ért.

- Mi? – lepődtem be, de hangom ahelyett, hogy olyan határozott lett volna, mint amilyet én szerettem volna a helyett pontosan nem volt olyan… kissé megremegett, sőt talán nagyon.

- Azt mondtad bízol bennem… - való igaz, talán 24 órával ezelőtt valami hasonló elhagyta a számat, de az akkor volt érvényes… most meg most van, s a történtek fényében a véleményem változott.

- Hazudtam.

- Nem… nem hazudtál. – rázta a fejét óvatosan, simogatva így engem.

- Engedj el. – kértem.

- Nem kell félned… Khara.. higgy nekem. Nincs mit szégyellned. – mondta, s ahogy ezt kimondta valahogy újra érezni kezdtem a bőrömön azt a mérhetetlen koszréteget, azt a sok gusztustalanságot, melyet az a kép tudott okozni… egy kép, egyetlenegy.

- Ohh… istenem. Pont te beszélsz nekem? – nevettem el magamat, s erre valahogy visszahőkölt… már nem volt olyan szoros a tartása. – Harry te is félsz… sőt rettegsz… engem meg ne próbálj kioktatni vagy segíteni rajtam, mert nem tudsz… te is beteg vagy, ahogyan én. Ez a helyzet nevetséges… nem érted a helyzetet, nem érted azt, hogy mit okoz csak csupán annak a képnek a létezése is…

- Akkor magyarázd el… magyarázd. – mondta s miközben én kitértem előle s elindultam a szobámba Ő követett, s ahogy én beléptem az ajtómon Ő is így tett, majd bezárta maga mögött az ajtót.

- Nem. – ráztam a fejemet s az ablakhoz sétáltam. – Amelyik ajtón bejöttél kérlek, azon fáradj is ki… Kharry mára itt marad. – láttam, ahogy a kis nappali részlegben a macsek a kanapén alszik, magába tekeredve, mint egy kis szőrgolyó.

- De… magyarázz… én megtettem. – a szoba másik felében maradt mégis oly közelinek tűnt a hangja.

- Micsoda? – nevettem fel kínosan. – Nem tartozik rád… nem. – ráztam a fejemet.

- Tudod miért kerültem be ide? Tudod? – tőle függetlenül fordultam meg, s ahogy a falnak támaszkodtam láttam, hogy maga előtt kitárja hatalmas nagy karjait.  – mert féltem… igen, igazad volt, még most is félek… bármikor kilépek az utcára úgy érzem hogy egyedül vagyok, teszek néhány lépést s az emberek felismernek, azok is akiknek nem kellene, azok is akik csak arra várnak, hogy bármi baromságot csináljak… egy rossz lépés és darabokra szednek, s a legrosszabb… olyat állítanak rólam ami nem igaz, vagyis úgy hiszem hogy nem igaz… de kezdek nekik hinni. Hímringyó? Ismered ezt a szót? Azt mondják, a szótárban az én képem van ábrázolásként a definíció mellett… s miért? Mert azt állítják, hogy egy szörnyű ember vagyok… „Harry Styles egy szörnyű ember vagy. „ Harry Styles annyi lányon mentél már keresztül hogy a számolást már rég elvesztettük…”  - undorral az arcán ismételgette a mondatokat olyan átéléssel hogy félelmetes volt… el sem tudom képzelni hányszor hallhatta ezeket. 

- Ismert vagy… - csúszott ki a számon, amikor igazából egy szót sem akartam szólni, meglehet megfagytam egy kissé.

- És? És ez feljogosít embereket ilyesmire? – kérdezte idegesen, lépéseivel egyre közelebb és közelebb jött hozzám.

- Az emberek gonoszak… - ez azért egy elég szép tág fogalom volt. -… szerinted én örültem, amikor ezt csinálták velem? Örültem akkor, amikor arra értem be az iskolába, hogy mindenki az én meztelen képemet nézegeti, ami valójában nem is készült el? – idegességemben sétálni kezdtem s így az ágyamhoz elérkezve fel tudtam arról venni a mappát, amiben a képek voltak. – egy rohadt kicseszett program és lám… - egy lapot kiemeltem a mappából, ami történetesen a botrányt okozott képem volt. – ennyi kellett nekik… ennyi. – s idegesen kezdtem tépkedni a lapot apró millió kis darabra majd egyszerűen kettőnk közé dobtam és hagytam, hogy alászálljon kettőnk között, mintha csak valamiféle hópihék lennének.

- Khara… - látszott, hogy valamennyire azért már sikerült nyugodnia.

- Nem Harry… nem… ezt akartad… látod te is megkaptad azt, amit olyannyira akartál… beszélek, hát akkor hallgasd. – sőt ekkor már nem csak a kis cafatokat dobtam kettőnk közé, hanem az összes lapot és hagytam, hogy mappástól, mindenestől terüljenek szét a földön. – gyűlölöm… gyűlölöm, hogy ezt tették velem… megaláztak és tudod mi a legrosszabb, hogy fáj… kicseszettül fáj. De a legjobban mégis tudod mi zavar a legjobban? Az hogy neked is látnod kellett ezt a képet… emiatt pedig mérhetetlenül mocskosnak érzem magam, egyszerűen undorodok magamtól… - az egy érdekes dolog hogy azt nem vettem észre, hogy kisebb monológom közepette a könnyeim lassú folyásban elindultak az arcomon, de azt se hogy emellé még kezeim remegése is társult… no, az szép volt. Kezeimet mellkasom elé emeltem, s ahogy elszörnyedve néztem magamra ekkor vettem észre azt a remegést, ami egyre jobban csak fokozódott.

Az egyetlen egy megfelelő hely számomra jelen pillanatban csakis a fürdő lehetett így ösztönösen indultam meg az ajtója fel, amit ha kellett, ha nem elég erőszakosan nyitottam fel s úgy viharzottam rajta át mintha megannyi energia lenne bennem, ami viszont érdekes, hogy ez közel sem volt így… semmisnek éreztem magam. Totál semminek.

Nem foglalkoztam vele hogy nyitva az ajtó, nem érdekelt egy kicsit sem… megnyitva a csapot arccal a zuhanyrózsa felé nézve léptem be a zuhanykabinba azzal sem törődve, hogy minden ruhám rajtam volt, azzal sem törődve, hogy így a vetkőzés még nehezebb lesz… muszáj, volt lefertőtlenítem magam, nem bírtam már a saját bőrömben meglenni.

Azt vártam a víztől, hogy majd ahogy megérinti, bőrömet lemossa arról azt a sok piszkot, de minden, ami tett az csak ennyi volt: eláztatott. Idegesen kezdtem szedni lefele magamról a pulcsit, nehezebb volt tőle megszabadulnom, mint gondoltam… kezemet a falba is vertem véletlenül s a reccsenésből következtethettem a gipszemet is elintéztem. Remegő kezekkel, foltos tekintettel szabadultam meg tőle majd nem bírtam tovább… úgy ruhástól-mindenestől álltam meg egyhelyben a zuhany alatt, s ordítottam el magamat hátha valaki meghallja a segélyhívásomat. Fejemben az ordítás úgy hangozott mintha csak egy oroszlán nyitotta volna ki hatalmas száját, viszont a valóság ezzel nem egyezett… elcsuklott a hangom, s fájdalmas hörgéssel a fejemet a csempének támasztottam, s lassan emeltem azok felé a kezemet is. Feladtam. Úgy éreztem néhány pillanatra, hogy végem van… de úgy ténylegesen. Legyengült a testem, elvesztettem a kontrollt.

- Nem kell félned… - nem tudom mire értette ezt, de igenis meglepődtem, amikor megszólalt mögöttem, s ahogy éreztem, hogy Ő is belép hozzám, a zuhanytálcába. - … mindannyian kicsit elcseszettek vagyunk… - nevetett fel halkan s száraz érintését éreztem vizes bőrömön, ahogy megfogta kezemet felül s lassan leeresztette testem mellé majd óvatosan maga felé fordított.

- Vizes leszel. – jegyeztem meg teljesen egyszerűen.

- Előbb is szólhattál volna… - forgatta a szemét, amivel nem tudom, hogy hogyan de sikerült elérnie azt, hogy ha apró mosolyra is, de mosolyra húzódott a szám.

- Mit keresel itt? – könnyedén magasodott felém hisz volt köztünk némi magasságkülönbség, s azért is tudtam olyan könnyedén a magasba nézni, hogy láthassam zöld szemeit. – ezek után semmiképpen sem szabadna itt lenned… - hajtottam le a fejemet s hagytam, hogy gerincem vonala felvegye a csempe vonalát, kemény volt, hideg volt… de biztos volt.

- Ezek után kellene csak ugyan itt lennem… - jegyezte meg s ujjával óvatosan megsimítva arcom vonalát-államat fogva maga felé emelte azt.

- Hmmmm? – nem értettem Őt.

- Nem vagyok benne biztos, hogy tudod, de amikor felkeltél nemrég akkor egy szót emlegettél még félálomban… - mondta s oly őszinte, ártatlan, védelmező tekintettel figyelte arcomat, ahogy még soha senki más.

- Mit? – szerintem csak tátogtam ezt a szót, nem volt annyi erőm hogy beszéljek.

- Falak… - mondta Ő, s valahogy arca egyre közelebb került az enyémhez, s nem tudom, hogy Ő akarta-e ezt így vagy csak én voltam az, de mintha egy mágnes két ellentétes darabja lettünk volna, akik egymáshoz vonzzák egymást.

- Falak… - suttogtam ezt a szót, s közel nem érdekelt már az, hogy a zuhanyban voltunk, az se hogy letört a törött kezemről a gipsz semmi sem érdekelt már, valami más behálózta az agyamat… vagy éppen valaki más. Ezt éreztem, tisztán éreztem.

- Falak… amik végre leomoltak… - szinte ajkamra tette ezeket a szavakat, s ekkor vesztettem el véglegesen azt, amit valójában már egy jó ideje nem birtoklok. Az eszemet.

Lehunytam a szememet, hagytam, hogy a víz még jobban eláztasson s átengedtem magamat az érzésnek. Éreztem Őt, de tényleg. Vizes ruhája az enyémnek tapadt, ujjai az enyémeket keresték, de ahelyett hogy megtalálták volna őket inkább csípőmbe markoltak és rántottak közelebb övéhez.

S a következő pillanatban történt az, ami a nap lehetetlenségét abszolút megkoronázta… Nem emlékszem, hogy ki kezdeményezett nem emlékszem, hogy én mozdultam először, vagy Ő, de tudtam… az ajkaink ott azon a helyen egymásra találtak, s úgy jártak táncot mintha ez lett volna a legszebb előadásuk a világkerekség egészén. Az hogy nem kaptam levegőt már nem számított, az hogy törött ujjamban a fájdalom úgy áramlott szét, hogy sírni tudtam volna nem számított, volt egy érzés, ami felülkerekedett az egészen. Ez az érzés volt Ő. Harry Styles.

- Le… - nyögtem halkan talán túlontúl is kéjesen, majd szinte mintha repültem volna úgy sikerült derekába kapaszkodnom lábaim által.

Egy új ízt éreztem az ajkamon, egy eddig számomra ismeretlen ízt de meglepően kellemeset. S ahogy lassan bátortalanul kinyitottam a szemeimet, Allie álombeli kijelentése hangzott a fülemben:

Nemsokára rájössz, hogy hogy láss más szemén keresztül is, hogy hogy engedj be másokat is a fejedbe s mikor ez megtörténik, akkor visszanyered az igazi látásodat… másként fogod látni a világot, hidd el. Egy teljesen más színt vesz fel majd a környezeted…

- Igaza volt… teljesen igaza volt… - suttogtam halkan…