XVIII. rész - Don't let me go

Sziasztok! Mire is jó egy iskolamentes nap mintsem az írásra? Én így gondoltam, s hát a matek beadandó megírása helyett (még el sem kezdtem, pedig kell holnapra) inkább írtam nektek s tudjátok mit? A 100. részemet. *5secondsdanceparty*. 100. rész úgy ha a három blogom részeit összeszámoljuk. Kicsit elszámoltam magam, s valójában azt hittem, hogy a következő lesz a 100. de sebaj… úgy alakítottam viszont a dolgokat hogy ez a rész, s a következő egybevéve kiérdemeljék „A” részek jelzést a blog történetében ugyanis amit itt elkezdek higgyétek el majd a következőben folytatom. No de többet nem is mondok el, jó olvasást. Gondoljátok azt, hogy a „100.rész” part I-t olvassátok majd, amihez pár napon belül a part II is csatlakozik. Puszi Dorka ;)

Don’t let me go

Don't let me, Don't let me go. 
Cause i'm tired of feeling alone 

Don't let me, Don't let me, Don't let me go. 
Cause i'm tired of sleeping alone.

- Shhhh… - susogott nekem, ahogy leültetett, feltételezéseim szerint az ágyára majd azt vettem észre, hogy keresni kezd valamit.

- Mi az? – azt hiszem, nem nyernék egy csendkirályt sem, meglehet nem az én számomra kitalált játék.

- Shhhh… - mondta ismét és ujjainak érintését éreztem majdnem az ajkaimon, mármint tényleg csak majdnem ugyanis éppen azok előtt, mintha pontosan kimért precíz távolsággal tartotta volna meg ujjait. Bőréből pedig sugárzott felém a meleg, egy vibrálás mely bizsergetni kezdte az arcomat, s meglehet ebben az is közrejátszott, hogy éreztem leheletét mely arcomat körbefonta, ahogy ahhoz gyöngéden hozzácsapódott.

Ezúttal már szót fogadtam, jó kislány voltam, meglehet mást nem is tehettem volna, nem tudtam volna mást tenni, maradjunk ennyiben. A helyzet érdekessége viszont, ami igen elmosolyogtató, hogy még így is, a kendő alatt is becsuktam a szememet, mert valahogy ezt követelte a szituáció. Valójában nem is a szituáció volt itt a bűnös, hanem a testem maga, ugyanis önrendelkező kezdett lenni, aminek köszönhetően egy ideje én ténylegesen csak egy lélek vagyok benne, aminek nincs hatalma a fizika felett így hát hagyja magát irányítani. Na de vajon miért ilyen könnyen? Túl könnyen.

Pici mozdulatok következtek, hajamat óvatosan fülem mögé igazította, majd a következő pillanatban valamivel betakarta a fülemet, valami naggyal és kényelmessel. S a következő pillanatban már halk zene is felcsendült benne, éppen olyan hangerővel, hogyha még megszólalok és ő válaszol majd az én szavamra, akkor hallani fogom Őt.

Lassan és óvatosan emeltem a kezemet a fülemhez és simítottam meg a fejhallgatót, melyet, mint legtökéletesebb kiegészítőt helyezett rám. Nem számítottam erre, de ami biztos várakozásaimat mindenképpen felülmúlta.

- Ez… - s őszinte mosolyra húztam a számat, s a műanyagot a fülemnél úgy simítottam meg mintha a legkedvesebb barátom lenne, amit oly rég nem láttam. Valami egyszerű zongorajáték ment benne, mely oly hangulatot húzott maga után, amibe akarva akaratlanul is beleestem. Nyugodtság és béke.

- Barátságos? – próbálkozott még előző kis beszélgetésünkre visszatérni.

- Gyönyörű. – válaszoltam egyszerűen és elképzeltem, ahogy a zene tényleg elrepít valahova, egy messzi-messzi tájra.

Akkor ott úgy éreztem, hogy amikor a zongorázó személy le-leüt, egy-egy különleges billentyűpárost az mintha engem megragadna s kottástól, dallamostól úgy mindenestől a felhők könnyedstégével felruházva lebegtet a levegőben. Súlytalannak éreztem magam.

- Mit érzel? – kérdezte halkan s nem tudtam hirtelen, hogy is írjam le neki az érzéseket melyek elárasztották testemet. Pár pillanat kellett ahhoz, s azt éreztem sérthetetlen vagyok, mert a zene körém fonta védő karjait s nem enged át semmi rosszat.

- Repülök. – szépen lassan ejtettem ki a szót, mintha így jelentését mélyíthetném, majd lassan felhúztam törökülésbe a lábamat s kicsit hátradőlve hagytam, hogy a zene ténylegesen átvegye felettem a hatalmat. Ennek a felsőbbrendű erőnek tényleg engedtem, hogy azt tegyem velem, amit akar, váltson ki belőlem azt, amit akar… s miért tettem így? Egyszerű. Mert tudtam, hogy az soha nem bánt meg.

- Egy barátom zongorázik éppen. – jegyezte meg. – Ezeket a darabokat ő írta. – csöpögtette lassan az információkat.

- Hihetetlen. – ennek a szónak bármelyik szinonimáját mondtam is volna, talán az sem fedte volna le teljes egészében azt, amit úgy igazán mondani akartam volna. – te is játszol? – tettem a fülemre a kezemet, mutatva, a zongorára gondolok.

- Próbálkozok… - nem mondanám kifejezetten hogy oly nagyon meggyőző volt válasza.

- Majd hallhatlak egyszer? – ez olyan egyértelmű kérdésnek tűnt, olyan igazán ártatlannak. Mondjuk, hogy miért kérdeztem rá a jövőre, éppen ott ahova amúgy be vagyunk zárva megmagyarázhatatlan. A kérdés valós kimenetele, vagyis inkább a válasznak több mint érdekes.

- Szeretnél? – őszinte meglepődöttség volt a hangjában.

- Igen. – s az én válaszom is hasonló ízzel volt megfűszerezve.

- Persze… - bólintott rá. - mutatók még dalokat… mit szólsz? – dobta fel az ötletet majd hallottam, ahogy ujjai az ipodján suhannak le s fel.

- Okés… bízok benned. – s nem gondoltam volna, hogy ezt kimondani ily könnyű lesz, de ráadásul ily érdekes is. Meglehet a zene, mint téma hozta magával ezt az érzést melynek köszönhetően, ahogy kimondtam ezt a pár picinyke szót különleges szájízem lett. Olyan őszinte felüdülés íz.

- Köszönöm. – reagált rá és egészen biztos, hogy arca elsősorban meglepődöttséget mutatott, majd másodsorban meg a kis nevetőráncai is megjelentek bőrén. Tuti biztos, hogy elmosolyodott.

- Daughtry – Home. – csúszott ki a számon abban pillanatban, amikor elhangzott az első dallam a dalból.

- Ismered? – valójában nem tudtam eldönteni, hogy ez inkább kérdés volt-e vagy csak egy szimpla megállapítás.

- Szeretem. – rántottam vállat.

- Powerless – Linkin Park. – elindult egy másik szám és automatikusan mondtam ennek is a címét s valami folytán megijedtem, hogy nekem ezt ugyan nem kellett volna megtennem így hirtelen szám elé kaptam a kezemet s amennyire arcomat láthatta próbáltam bűnbánó arcot vágni.

- Shhhh… - nevette el magát kedvesen. – ez így érdekes lesz. – kommentálta majd hagyta, hogy menjen az előbb említett szám a fülemben mikor én előrenyújtva a kezemet kicsit tapogatózva az övét akartam elérni, vagyis inkább azt, ami az övében volt. Az iPodját akartam.

- Szabad? – kaptam el végül szerencsésen azt, amit akartam.

- Tudod, hogy nem veheted le a kendőt. – jegyezte meg némi fölényes jókedvvel. S az érdekes hogy most eszembe nem jutott ez az alternatíva, úgy egy jó ideje meg sem fordult a kobakomban.

- Nem is akartam. – rántottam vállat és mindezt tényleg, teljes igazsággal tettem. – a szerencsére bízom magam. – s elvéve a kis készüléket megsimítottam annak felületét. Mivel az enyém is ilyen volt ismertem már annyira hogy ténylegesen, csukott szemmel is el tudom irányítani, most legalább ezt a csodálatos szupererőmet a gyakorlatban is bevethetem, itt is van a nagy lehetőségem. – csak nyugtass meg… - toltam le a fülemről egy kicsit a nagy bumszli fülest.

- Igen?

-… nem fogok szívrohamot kapni, ugye? – próbáltam teljesen komoly ábrázatot vágni, de kétlem, hogy ez olyan könnyen ment, mint ahogy én azt elterveztem.

- Ugyan… - kezdett el cukkolni. – Nem kell félned… a Rebeca Black Best Of is rajta van… többszörisítve. – simította meg a vállamat, mire halálfélelem közeli arcot vágtam, majd a következő pillanatban a visszafojtott érzelemhad kitört belőlem. A képébe röhögtem.

- Hahaha. – öltöttem ki rá a nyelvemet, s letöröltem homlokomról az ott ugyan még éppen meg nem jelenő izzadságcseppeket.

- Komolyan mondtam. – s hangja tényleg az volt.

- Mi? – állt meg bennem az ütő és majdhogynem levettem magamról a fülest s az Ipodot is majdnem eldobtam hisz úgy éreztem maga a Rebeca Black név, s már csupán annak kiejtése, is mint egy betegség kezdte megfertőzni a fülemet.

- Rögtön a Paris Hilton válogatás után jön. – nevette el magát s tudtam, csak egyszerűen behúzott a csőbe mire én meglengetve a kezemet karjába akartam bokszolni csakhogy kissé elvétettem s gipszes kezemet konkrétan ő maga fogta fel kezével.

- Ez gonosz volt. – kicsit játszott megsértődéssel jegyeztem meg neki.

- Annyira nem. – mondta s letette óvatosan kezemet az ölembe.

- De.

- Nem.

- Tényleg nem. – adtam neki igazat kínos mosollyal. – Na… most már viszont elég a játékból… - kezdtem úgy beszélni mintha egy házsártos tanár néni lennék. -… enyém az irányítás, nézzük csak. – s az ipod kijelzőjét felé fordítottam szemmagasságban, míg ujjamat meg a váltás gombra tettem és vártam, hogy véletlenszerű mit fogok majd hallgatni.

Az előző szám elhallgatott a fülemben, majd kezdődött is rögtön utána a másik kis szünettel. Halk zongoraszó csendült fel a dal elején, nem ismertem fel első körben s talán meglehet a későbbiekben sem lesz rá majd lehetőségem ugyanis mielőtt belekezdett volna bárki is az énekbe Harry nemes egyszerűséggel kicsapva a kezemből a zenelejátszót megállította a dalt.

- Ez meg? – kérdeztem meglepődve. – Mi történt?

- Semmi. – hát mondhatni nem éppen győzött meg ezzel.

- Harry… mi történt? – nyakamba húztam le a fülest s még egyszer feltettem neki a kérdést melyre oly nagyon vártam volna a választ, tekintve azt, hogy nem értettem, hogy mi is játszódott le az előbb itt.

- Semmi. – ugyanaz a hang, ugyanaz a stílus, mint amikor egy órácskája visszahúzott ide a szobába. A megfejthetetlen „semmi”, a ki nem mondott szavak hada.

- Harry. – nyomta meg a nevét, ahogy kimondtam s próbáltam minél jobban hatni rá, akartam, hogy válaszoljon. Kezdett frusztrálni a helyzet, nem kifejezett idegességet éreztem, de valami rossz érzés fogott el a mostani sok jó mellett.

- Khara… hagyd, mindegy. – teljesen megváltozott a hangja, s éreztem, ahogy előlem feláll az ágyról leejtve az ipodot az ágyra.

- Hát okés… - azt hiszem ennek a kis délelőttnek itt lett vége, s valamiféle fura módon egy kicsit talán már idegesen (ez az érzés márpedig honnan jött?) pattantam le az ágyról, s próbáltam a sötétben eligazolódva eljutni az ajtóig. A kendő leszedése eszembe sem jutott, komolyan mintha már hozzám nőtt volna. -… te tudod Harry. – tettem hozzá és felettébb ügyesen indítottam meg a lépteimet az ajtó felé, vagyis csak reméltem, hogy arra indultam.

Tettem egy lépést, majd kettőt s éreztem, hogy ez a tevékenység nem megy olyan könnyen, mintha a semmiből jött feszültség átszőtte volna a levegőt s megakadályozta volna a bármiféle mozgást.

- Igen… én tudom. – jött a válasz előző mondatomra, majd amikor éppen szabad kezemet nyújtottam volna ki amiatt, hogy kitapogassam a falat, s jobban reménykedve a kilincset valójában, akkor az ugyan el nem ért egyikhez sem ugyanis hatalmas ujjak fontak karperecet köré megállítva így mindenben.

- Elengedsz? – nyeltem egy nagyot, s ahelyett hogy azt tette volna, amit amúgy kértem egy határozott mozdulattal hátrébb rántott s így hátammal elég erősen mellkasának ütköztem mely ekkor sziklaszilárdan fogott fel engem, meglehet levegőt sem vett.

- Nem. – mondta s alig lépve párat, míg hátulról őt éreztem magamon addig elől gyengéden a fal vette fel formámat. Fejemet oldalra fordítva hagytam, hogy arcom a falnak simuljon, majd éreztem, ahogy jobb tenyere lassan hasamra pihen s úgy tart kis távolságot köztem és a fal között. Mi történik itt?

- Harry? – hangom igen biztos elhalt, ahogy elhagyta a számat. Most már nemhogy nem láttam, de érezni sem éreztem.

- Bocsánat… - suttogta a fülembe és éreztem, hogy ezt kimondania neki is nehezére esett.

- Minden rendben… - próbáltam természetesen viselkedni, majd mikor ez a szó, hogy „természetes” átfutott az agyamon saját magamat röhögtem képbe a gondolataimban. Ez itt? Természetes?

- Nincs minden rendben… - nyelt egy nagyot. -… tapló voltam. – mondta s éreztem, ahogy homlokát óvatosan vállamra hajtja, mintha küszködne magával s így éppen erőt merítene vagy nem is tudom.

- Nem. – egyszavas válaszokra korlátozódott beszélő tehetségem majd éreztem, ahogy fogam lassacskán ajkamba mélyed, nem én akartam, de éreztem a lágy harapás különlegességét.

- De… - mély levegőt vett. -… ugye nem haragszol? – hangja mintha kissé rimánkodó lett volna, benne a reménnyel miszerint pozitív lesz a válaszom.

- Nem. – nyeltem egyet majd a következő pillanatban azt vettem észre, hogy ujjaimat az Ő kezére simítom éppen ott ahol Ő pedig a hasamra tette tenyerét, rászorítottam óvatosan ujjaira. – tényleg nem. – ismételtem.

Nesze neked Dalí, meg minden más szürrealista vagy legalább olyan furának tartott stílus ezt a helyzetet ki mivel magyarázná? Absztrakt? Meglehet. Abszurd? Mindenképpen.

Az agyam konkrétan olyan erővel próbált valamiféle választ találni, hogy túlpörgését majdhogynem füstölgéssel jelezte is, viszont választ azt nem talált. A hely, ami okozná ezt? Lehet, ha bedugnak egy diliházba – ami állításuk szerint nem is az – akkor meglehet, hogy tényleg bedilizel? Mármint jelen pillanatban tényleg úgy éreztem magam. Nem értettem a körülöttem történő dolgokat és ez kezdett idegesíteni. Nem értettem a saját reakciómat arra a jelenségre, hogy Harry Styles. Mármint miért reagálnék én furán, és ennyire megmagyarázhatatlanul Rá? Miért? Na és a legjobb kérdés: miért érzem viszont azt, hogy ez az abszurd helyzet is természetellenesen természetes? Nem kapálózok, nem ütlegelek, nem rohanok el rögtön, szimplán „engedem” hogy a falnak kényszerítsen, s azt tegye velem, amit szeretne. Nem lepődök meg a dolgokon. Ez mi? Mi? Miért nem?

-… ezt a dalt még senki sem hallotta. – mondta s tartása lassan engedett, másik karját éreztem a falnak támasztotta közben. -… senki. Ez az én dalom. – vallotta be.

- Semmi baj, nem történt semmi. – mintha automatikusan nyugtatni szerettem volna őt, mintha nem akartam volna, hogy rosszul érezze magát legalábbis kimondott mondataim erre engedtek következtetni.

- Szeretném, ha Te hallanád. – s leengedte a kezét mintha éppen valamiféle készülékért nyúlt volna. – Tényleg szeretném Khara. – kissé mintha megremegett volna a hangja is, de lehet csak a fülemben dübörgő véráramlat vezetett ilyen módon félre.

- Okés… - s ahogy ezt kimondtam az ismerős dallam újra elindult, s ekkor már a zenét mindketten hallottuk.

Ismételten nem tudom mire számítottam, de ismételten elmondhatom azt, hogy nem erre. Sokszor mondjuk azt, hogy a dalok a szívünkig hatolnak, na, ez olyan volt, ami egészen a csontomig hatolt. Meghallva a hangját, kirázott a hideg, majd a hideg helyét a szimpla megdöbbentség vette át, ami hozott magával egy apró talán észrevehetetlen reszketést.

Don’t let me go. Ez volt a szám címe. Szinte lélegzetvisszafojtva hallgattuk végig, mellkasa mely már kevésbé szorosan fűződött hátamhoz alig-alig emelkedett meg, de én is, ha lehetett a levegővételemet igen csekély néhány alkalomra korlátoztam. 

Ahogy énekelt, ahogy a szavai eljutottak a fülemhez szinte belém ivódtak azok. Egy elveszett léleké volt a dal, aki megfáradt a magányban… tényleg így érezte volna magát? A nagy Harry Styles egyedül érezte volna magát? Lehetetlen. Abszolút, de lehetetlen. Szimpla hülyeség… mégis ahogy a dal csak pörgött és pörgött te egyre jobban hittél neki, s érezted belül, hogy nem hazudik… miért is tenné?

A számnak vége lett s néhány percnyi igazán valódi csend ütötte fel fejét kettőnk között. Levegőt már biztosra nem vettünk, de tüdőnk helyett szívünk annál inkább belelendült. Konkrétan a két nagy izomköteg egy ritmusra zavarodott meg mellkasunkban, mintha érezték volna egymást s valójában… érezték is.

Talán meg akartam szólalni, talán ő is akart volna éppen mondani valamit, csakhogy a semmiből, hirtelen az ajtón kopogást hallottunk. Az eddigi szívbajos belső vágta után ez konkrétan bennem tényleg megállította az ütőt. Meglehet ő is kapott egy enyhe lefolyású szívrohamot.

- Igen? – köszörülte meg hangját s szinte már teljesen elengedett, s ekkor kellett volna észrevennem, hogy az egyetlen egy dolog, ami miatt még oly közel volt hozzám az én magam vagyok… továbbra is fogtam a kezét a hasamon. Abban a pillanatban, amikor ezt észrevettem zavartan ejtettem le ujjaimat róla.

- Harry… látogatóid vannak. – felelte a nővér.

- Az ajtó nyitva… - mondta s abban a pillanatban mikor az ajtót hallottam nyílni én könnyűszerrel csusszantam már el előle, a falnak támaszkodva háttal biztonságosan tettem ezt.

- Gemma. – hanga meglepődött volt viszont már a boldogság is megjelent benne. Én továbbra sem láttam, hogy ki az, aki megjelent viszont reakciójából ítélve igen kedves ember lehet számára az ki érkezett.

- Harry… - köszöntötte a lány is, s a ruhák susogásából ítélve megölelték egymást. Én meg csak álltam ott, s saját sötétségemben próbáltam feldolgozni a dolgokat, egyelőre még igen más világban voltam.

- Ő pedig… - azt hiszem a lány rám mutathatott, biztos kissé meglepődött, amikor a meglátogatottjánál egy furán bekötött szemű lányt talál, aki eddig a pillanatig némaságot fogadott.

- Én megyek. – lábamat lépésre igazítottam mire az kissé megcsuklott alattam, az a fal túlságosan is sokat segített nekem úgy látszik a két lábon maradásban.

Mielőtt elestem volna alkaromon érintését éreztem. A szívem ekkor akkorát szúrt, hogy azt hittem hirtelenjében meg is fog ott állni.

- Segítek… - a nővérke lépett mellém és fogta meg a könyökömet, majd kezdett kivezetni.

- Köszönöm… - motyogtam neki, és mondjuk azért megkérdeztem volna tőle szívesen, hogy mit gondol arról, hogy éppen vakvezetőt játszik amúgy egy igenis látó embernél. Megszokott-e nála ez? Kétlem.

- Ő Harry nővére… - nem is tettem fel erre vonatkozó kérdést, konkrétan meg sem szólaltam mégis úgy éreztem, hogy nekem válaszol.

- Aham… - s ekkor a szobám ajtaja nyílhatott előttem. Bevezetett a szobába, s engedte, hogy leüljek az ágyam szélére.

- Megleszel? – érdeklődött.

- Muszáj… - rántottam vállat s a szemkötőmhöz nyúltam, de közel sem olyan célból hogy egyszerűen lerántsam magamról. Végigsimítva az anyagon konkrétan olyan érzés fogott el mintha hozzám nőtt volna, ha akartam volna sem tudtam volna lerántani. Nem ment.

Nem emlékeztem arra, hogy lehajtottam volna a fejemet alvás céljából, mégis mikor hangokat kezdtem hallani egészen biztos voltam abban, hogy álmomból riasztottak azok fel. Nem szólaltam meg, vártam, hogy bárki is legyen, az majd ő megszólal.

- Vacsoraidő. – Allie hangja volt az, aki köszöntött.

- Azt hiszem, ezt most kihagyom. – ültem fel vakon, s fejemet hátra dűtve pihentem tovább. Való igaz viszont hogy közel sem pihentem, mondhatni inkább, hogy gondolataimat erőteljesen túráztattam s hogy mi célból? Már magam sem tudom.

- Mire jó ez az egész? – bukott ki belőlem és hirtelenjében elkapott egy olyan érzés mely szerint a következő pillanatban mindjárt elkezdek röhögni, vagy csak szimplán elkezdek sírni. Tuti normális dolog.

- Ezt érezned kell. – ült le elém ő is.

- Éreznem? – kérdeztem vissza szinte felháborodva. – nem akarom ezt az idióta játékot játszani Allie… - ráztam a fejemet.

- Ez nem játék. – válaszolta. – Ez annál sokkal több. – mondta s puha, nőies érintését éreztem halántékomon, amikor is kezdte leoldani szememről a kötést.

- Mit csinálsz? – fura volt, hogy én, aki eddig teljes mértékben ellene voltam az egésznek lepődtem, meg hogy éppen leszedi rólam a szemfedőt.

- Majd meglátod. – mondta s mikor lehúzta a szememről az egészet, s én pislogtam egyet-kettőt a sötétség, az ismeretlen homály továbbra is ott volt előttem. Nem tűnt sehova.

- Ez meg mi? – ijedtem meg s megdörzsöltem a szememet, de továbbra sem láttam csakis a nagy fekete foltot.

- Ne ijedj meg. – tette kezét a kézfejemre.

- Mi az, hogy ne ijedjek meg? Nem látok. Semmit. – éreztem, ahogy a pumpa kezd felfele menni bennem, ereimben a vér olyan szinten kezdett el száguldozni, hogy szimpla véletlen hogy nem pukkadtak ki ott bennem.

- Nem kell félned. – tartotta lent lábaimon a kezemet.

- Micsoda? – na, igen, elég hisztérikussá sikerült a reakcióm, de kétlem, hogy ez csoda lenne.

- Nem kell félned, se megijedned, mert hidd el Khara jó úton jársz… nagyon jó úton. Nemsokára rájössz, hogy hogy láss más szemén keresztül is, hogy hogy engedj be másokat is a fejedbe s mikor ez megtörténik, akkor visszanyered az igazi látásodat… másként fogod látni a világot, hidd el. Egy teljesen más színt vesz fel majd a környezeted…

- Mikor?

- Amikor engeded, hogy a falak lehulljanak…

Iszonyatos légszomjjal ébredtem, úgy éreztem mikor kipattantak a szemeim, hogy nincs, az a levegőmennyiség melyet be nem tudnék szívni a tüdőmbe. Kezemet automatikusan tettem a szememre s felfedeztem, hogy ugyan az a kendő még mindig ott van. Csak egy álom volt, egy rossz álom.

- Igyál egy keveset… - meglepett, hogy bárki is hozzám szólt hisz tudtommal egyedül voltam a szobában. -… nézd csak. – s ujjaim közé helyezett óvatosan egy üvegpoharat teli vízzel majd kis segítséggel, de sikerült innom is abból néhány kortyot.

- Harry mit keresel itt? – első mondatom volt ez.

- Beszélnünk kell… - kezdett bele elég bátortalanul, mire én fogtam és azzal ellenkező irányba amerre Ő volt, letettem lábaimat a földre.

- Most nem… - ráztam a fejemet s igen ügyesen sikerült felállnom két lábra, majd megtartani utána egyensúlyomat is.

- Khara. – szólított nevemen.

- Harry. – ismételtem el én is a nevét hasonló stílusban.

- Csak egy picit… kérlek. – mondtam és úgy gondoltam, hogy amilyen ügyesen sikerült felállnom majd olyan ügyesen sikerül elindulnom is. Aham persze… itt elég nagyot tévedtem. Olyan szinte sikerült összeakasztanom lábamat, hogy az éjjeliszekrényről, ahogy éreztem mindent sikerült magammal rántanom, ahogy nyílegyenesen landoltam a földön.

- Áúúú… - bosszankodtam, de legalább az oldalamban érzett gyenge fájdalom ügyesen összpontosította magára minden figyelmemet.

- Megvagy? – szerintem egy pillanatba sem tellett, de már mellettem volt, ott lent velem a földön.

- Aham. – bólintottam és dörzsöltem az oldalamat, amin így a fájdalom enyhülni is kezdett.

- Segítek… - ajánlotta fel gondolom, hogy felállít, de visszautasítottam.

- Jó most ez itt… - mondtam és vakon kezdtem el minden cuccomért nyúlkálni, sötétben összeszedni a földön olyan dolgokat, amikről azt sem tudod, hogy mik igen érdekes. Valamilyen érzékem biztosan fejlődik majd ezzel is.

- Segítek… - ismételte el, de ezúttal már másra értve. Némán dűltem a szekrénynek ekkor, majd hagytam, hogy ő összeszedje az általam okozott romokat.

Ipodomat az ölembe helyezte, egy üres poharamat a szekrényre visszatette (hallottam koppanását) s a félig kibontódott albumjaimat is visszazárta a helyükre, hallottam a tok kattanását ekkor. Viszont ami ismeretlen hang volt mind között az papírok össze-összedörzsölődése. Mint mondtam biztos vagyok benne, hogy nem emlékszek minden egyes ott hagyott dologra, viszont abban biztos voltam, hogy papírköteget nem hagytam ott. Egészen biztos voltam benne, nyakamat tettem volna rá.

- Khara… - hangja furán megcsuklott, megállt mozdulatában.

Megijedtem, nem tudom mi okozta ezt, de tényleg megijedtem. Túlságosan is fura volt a hangja, ahogy kiejtette a nevemet.

Észre sem vettem, hogy kezeim már a kendőn vannak, s azt könnyedén leoldva meglátom én is azt, amit Ő lát.

Egy teljes mappányi adag a Nora által készített képekből, belőlem igen sokat mutatva, s igen keveset takarva.

„Első lettem” – állt egy kis cetlin az üzenet melyet elolvasva nem igazán gondoltam úgy hogy fel tudom emelni majd a fejemet s a szemébe tudok majd nézni, főleg az után miután a mappából kiesett az az egyetlen egy kép, amit biztosan, hogy nem Nora készített… az a meztelen kép. A kép, ami ide juttatott.

XVII. rész - Alone together

Sziasztok! Ismételten itt. Tudom a szokásos egy hét helyett most kettő is eltelt új rész nélkül, de remélem ez most itt kárpótolni fog Titeket! Ma az OKTVt kipihenve legálisan lógok a suliból, szóval hogy értelmeset is csináljak írtam nektek. Azt megsúgom hogy hamarosan egy több szempontból is különleges részhez fogunk érni, szóval remélem hogy akkor is itt lesztek velem…Jó olvasást és remélem tetszeni fog! Puszi Dorka

Ps.: IMÁDOM MIND A 80(!!!!) FELIRATKOZÓMAT, egytől egyig csodálatosak vagytok! Hatalmas ölelés mindenkinek, aki fizikálisan is igényt tart rá az szóljon, vagyis inkább találjon meg és én ugyan megadom neki. Megérdemlitek ez tuti! Köszönöm azt, hogy itt vagytok nekem.^^

Alone Together

I don't know where you're going
But do you got room for one more troubled soul?
I don't know where I'm going
But I don't think I'm coming home and I'll say
"I'll check in tomorrow if I don't wake up dead"
This is the road to ruin
And we started at the end.

A homlokom semmiképpen sem lágyan simult az asztallaphoz, mondjuk azt, hogy inkább nyomtam hozzá egyre erősebben és erősebben annak érdekében, hogy ez alatt az idő alatt is fel tudjam dolgozni ezt az „újfajta” játékot. Meglehet valójában arról ábrándoztam, hogy ez csak egy szimpla álom, egy olyan a rosszabbik fajtából, a kevésbé vicces kategóriából. Éreztem, ahogy az orrom az asztallapnak köszönhetően szépen deformálódik elfele, vajon felér-e az egész egy rögtönzött plasztikai sebészeti beavatkozással? 2-3 centiméterre eltolom az arcomon az orromat… semmiségnek tűnik.

- 2-3 centiméterre eltolom az arcomon az orromat… semmiségnek tűnik.

- A-a. – kezeket éreztem a csuklómon, amikor egy újabb próbálkozásnak köszönhetően kezemmel ismételten a kendő felé irányultam. Gyors akartam lenni és sikeres, ehelyett gyors voltam és sikertelen. A feketeség a szemem előtt úgy éreztem egyre nagyobb volt, s mintha ez a dolog az agyamat is kezdte volna átszőni. – ne próbálkozz. – úgy éreztem, hogy az egyetlen egy személy, aki élvezi ezt a dolgot az csakis Ő. Harry.

- Aham… kösz. – puffogtam majd felegyenesedve úgy tettem mintha farkasszemet néztem volna vele, a valóság viszont az volt, hogy az orromig nem láttam, szó szerint. Így még a szemforgatás sem volt az igazi, elvette a varázsát ez a kendő.

Ha emlékezetem nem csalt – és ugye most csak erre bízhatom magam – akkor jobb oldalra toltam a tálcámat, ami meg volt pakolva reggelivel, na és még attól, hogy én vak lettem, éhes kevésbé lettem szóval muszáj volt valami táplálékhoz juttatni a szervezetemet.

- A másik oldalt… - érintése kézfejemen ismét megjelent majd fogta és óvatosan a másik irányba vezette kezemet.

- Egyedül is megy. – motyogtam magamban majd óvatosan kitapogatózva próbáltam valami olyat kézhez venni, amit még így is képes vagyok megenni, ergo nem most kezdek majd megkenni egy lekváros kenyeret ugyanis úgy éreztem, hogy akkor mindenhova jutna lekvár és vaj csak nem a kenyérre ahova eredendően való lenne.

- Jó étvágyat. – közölte kedvesen s abban a pillanatban ismét sikerült egy falatot lejuttatni a torkomon, egy ilyen hasonló esemény közel 20 perce is megtörtént már akkor, amikor éppen láttam tényleg, hogy mit eszek, azelőtt hogy Allie a fejemre akasztotta volna ezt a kendőt és azelőtt, hogy ő galádul itt hagyott volna minket azzal a jelmondattal „Sok sikert!”. Na, már most… sok sikert kinek? Nekem hogy ki ne pukkadjak vagy nagyobb hévvel, fel ne robbanjak vagy Harrynek, akinek mindezt majd túl kell élnie? Kétesélyes a dolog eléggé.

A falatozás egy idő után elég ügyesen ment egyedül, a croissant elérte végzetét a számban landolt, s mikor újra nyúltam a tálcámra fejemben egy csodálatos ötlet villant fel. Éppen a kiszedett vajba nyúltam bele véletlenül, amikor jött az isteni szikra az agyamba. S a következő pillanatban már nem is olyan véletlenül ténylegesen belenyúltam abba a fehérkés, sárgás valamibe igen gyorsan és igen ügyesen, majd egy szempillantás alatt – igen tudom, ez most nem vicces, számomra kifejezetten nem- úgy reflexből kentem az előttem lévő arcára a csúszós, kényes egyveleget.

Nem láttam az arcát, de biztos vagyok benne hogy meglepődött.

- Neked is jó étvágyat. – húztam egyre lassabban igen széles mosolyra ajkaimat, majd ujjaimat, ahogy végighúztam arcán – mintha éppen csak megsimítottam volna – elkentem azon a vajat. – remélem, ízlik, amit kifőztetek magatoknak. – ez olyan ide illő volt, olyan tökéletes, mintha csak erre a pillanatra találták volna ki.

- Remélem azért te is jól fogsz lakni. – nem teljesen értettem a kijelentését, reménykedését majd a következő pillanatban valami nedveset, csúszósat éreztem arcomon, s megmozdítva kicsit is arcizmaimat bőröm azt is felfedezte, hogy ez az egész ragad, s édes illatot áraszt magából. Talán egy szelet nutellás kenyeret simított hozzám? Meglehet. Ami biztos, viszont hogy néhány pillanatig tényleg az volt a felállás köztünk hogy néma csöndben ültünk – mintha a hiteltelen komolyságot vágni lehetett volna közöttünk – s egymás fél arcát tartottuk tenyerünk alatt. Ujjaimat óvatosan mozdítva belesimítottam véletlenszerűen apró gödröcskéibe melyek éppen akkor alakultak ki, s melyek olyan mélyek voltak mintha sosem lett volna végük. S tudtam, hogyha ezek megjelennek, arcán csak igen kevés dolog történhet… egy biztos elmosolyodott. S a másik dolgot én magam is személyesen tapasztalhattam ugyanis a következő pillanatban mindketten hangos nevetésbe törtünk ki. Kezem ekkor leesett arcáról, de még érezhettem egy múló pillanat erejéig, ahogy a gödröcskéi a végtelenbe elmélyülnek, s hozzá csatlakoznak az ajka felől kiinduló nevetőráncok is. Mintha valami selymet simítottam volna… meglehet a vaj tette. Jah biztos. Vagy nem.

Karomat már magam elé húzva, arra lehajtva fejemet nevettem tovább amikor észrevettem hogy ezzel csak azt értem el hogy nem csak a fél arcom lett dzsúvás hanem úgy már minden.

- Ügyes vagy. – jelentette ki büszkén, mély hangján, de éreztem, hogy ezeknek a szavaknak a kimondását is igen erőltetnie kellett ugyanis beszélni nem igazán tudott, nevetni viszont annál inkább.

- Psbschjsbcjxcn. – és csak éppen annyira emeltem fel ekkor a fejemet, hogy ki tudjam nyújtani a nyelvemet.

- Így lesz tökéletes… - s már éreztem, ahogy arcom egyelőre még érintetlen részétől kezdve elkezdi húzni a feltehetőleg nutellába mártott ujját s azt végigvezeti azt szemem alatt egészen orrom hegyéig. -… pontosan így. – bökte meg orromat s biztos voltam benne, hogy éppen most élte ki Picasso-i hajlamait.

Lassan nyújtottam ki nyelvemet és a szám sarkában lévő kis valami darabot próbáltam levadászni, hogy megtudjam mi is szolgál a mai arcpakolásomként, s egészen biztosra mentem, hogy ez a jelenet csak emelte az eddigi pár perc értelmességét ugyanis ő meg néma csendben figyelte ezt végig, s ha nem tudnám, hogy nem lehet nála telefon, akkor azt is mondanám, hogy még kamerázta is volna.

- Nutella. – elemeztem ki s végül körbenyaltam lassan a számat.

- Nutella. – ismételte el Ő is eddigi számomra ismeretlen hanglejtésével, majd a következő pillanatban a kevésbé gipszes kezem egyik ujjával végigsimítottam arcomon majd felé nyújtva mutatóujjamat csak reméltem, hogy szája felé eltalálok így látatlanban is. Meg ne kérdezze bárki is hogy ez a mozdulatsor, s ez a gondolat honnan jött, de valahonnan az agyamba termett ez biztos, s ha az a valami a fejemben kitalál valami, akkor az viszont úgy is fog megtörténni.

S igen… mintha művészi pontossággal irányítottam volna hozzá ujjamat, megtaláltam a célomat, az ajkai közét. Nem tudom mi vezérelt abban a pillanatban, de édes ujjammal gyengéden biggyesztettem le alsó ajkát, majd a következő pillanatban legalább olyan gyengéden és óvatosan húztam végig az ujjamat azokon elérve azt, hogy a teljes ajka édes legyen. Azt viszont már tényleg nem tudom, hogy mindez alatt én éppen miért nem vettem levegőt, s hogy a szívem is miért gondolta azt, hogy szakadozva teszi dolgát és dobog majd mellkasomban ugyanígy. Nem láttam semmit, de úgy éreztem, hogy érezni sem éreztem semmit. Mármint… mindegy.

- A reggeli időnek vége… - hallottam elsuhanni mellettünk egy hangot, s ebben a pillanatban visszaestem a való világba. Na de hol voltam eddig? Mi az, hogy eddig a szent minutumig fel sem tűnt, hogy csattogó, pattogó, zajt csapó hanggal kezdték összepakolni körülöttünk a dolgokat. S mi az, hogy eddig a pillanatig csakis azt hallottam, ahogy a vér a fülemben olyan erővel dobog, ami miatt egy kardiológus bezáratna egy évre a sürgősségire, minimum.

- Aham… oks. – rebbentünk szét majd kitoltam magam az asztaltól a lábammal – oly gyorsan mintha ez valami védekező reakció lenne -, s fel is álltam rögtön a székről majd oldalra fordultam és tettem egy lépést majd rájöttem… ez így nem fog menni. Ez az okos megállapítás annak is volt köszönhető, hogy az első lépésemmel máris egy széknek irányítottam magam, majd hangos „áúcsozásba” kitörve kezdtem morgolódni. Az más kérdés viszont hogy a szívem a mellkasomban továbbra is játszotta a saját idióta játékát, s nem működött, úgy ahogy kellett volna, miközben a tüdőm is csatlakozott társként ebbe a mókába s az irreális módon kezdett el az is dolgozni. Eddig egyáltalán nem jutott belé levegő, most meg annyi volt szükséges számára hogy az már nem valóságos.

- Várj… segítek… - s éreztem, ahogy ujjait bal kézfejemre zárja s óvatosan elindult ekkor előre. S hogy mit éreztem ekkor még? Azt hogy apró csipkelődő szikrák jelennek meg a kezemen éppen ott, pontosan ott, ahogy Ő hozzám nyúlt, ott ahol Ő megérintett.

Követtem, s tettem mindezt szótlanul, azért mert meglehet nem tudtam volna megszólalni, még akkor nem. Nem értettem az értelmetlen dolgok sorozatát, vagyis igazából pontosítok… nem értettem a testemet. A saját testemet.

- Veletek meg mi történt? – azt hiszem ebben a pillanatban találkoztunk össze néhány lépés megtétele után egy ismerős nővérrel.

- Megfejeltem az asztalt. – bukott ki belőlem valami irreális hülyeség, mint talán magyarázó válasz.

- Akarod mondani a nutellás üveget? – hangjából ítélve először meglepődött, de most már csak igen jól szórakozott. Hogy is nézhetünk ki valójában? Akarom én azt tudni?

- Ühüm. – bólintottam, majd vállat vontam téve azt, hogy én ugyan ártatlan vagyok.

- Neked meg gondolom a vajas bödön ugrott neked, ugye Harry? – biztos vagyok benne, hogy ekkor már összekulcsolta a nő a mellkasán a karját, miközben szemöldökét is íves formába alakítva emelte meg.

- Veszélyes dolog ez ám. – válaszolt kedves hangon s úgy hiszem ő pedig mind emellé tűzött egy mosoly is mellyel a nő szívét próbálta lágyítani. Nem láttam ezeket a reakciókat, de mégis. Akarom mondani azt, hogy ezeket tudtam elképzelni ehhez a szituációhoz.

- Meghiszem azt. – s ruha érdes súrlódását hallottam, mintha éppen most eresztette le volna mellkasáról a nő a kezét maga mellé. – ajánlom a gyors mosdást mielőtt még rátok szárad az egész… - látott tanácsokkal majd lépéseit egyre távolodónak véltem felfedezni.

- Elmosolyodtál ugye mikor a nőt akartad meggyőzni arról, hogy nem vagyunk annyira idióták? – bukott ki belőlem egy kérdés.

- Mi?

- Ugye hogy elmosolyodtál? – erősködtem s tudni akartam, hogy ebben is igazam volt-e. A nő reakciót látatlanban is sikerült megállapítanom.

- Nem értelek Khara. –s biztos vagyok benne, hogy amellett hogy fura fejet vágott még meg is rázta kissé a fejét s ezzel együtt tincseit is sikerült kissé átrendeznie.

- Görbe vonalba húztad így… - tudtam melyik oldalamon állt ezért arra fordulva, ismételten egy elvarázsolt pillanatomban, ujjaimat megindítva érintettem azokat arcához s rajzoltam meg mosolyának ívét. -… a szádat? – s valójában ezek után ujjam úgy működött, mint egy varázsceruza ugyanis a mosolya ekkor úgy rajzolódott ajkára, ahogy azt az én érintésem irányította.

- Pontosan így? – kérdezte, s ahogy lépett egyet éreztem, hogy ezzel a mozdulatával elérte azt, hogy hátam gyengéden a falnak csapódjon, s hogy testével elállva az utat kis börtönbe zárjon. Ahogy a levegőt szaporábban kezdtem venni mellkasom az övével ütközött össze, mire hirtelen visszatartottam a levegőt is néhány pillanatra, s ha látta volna, de nem tudta, a szememet is erősen szorítottam. S hogy mindezt miért? Nem tudom.

- Pontosan. – azt hiszem igen halkan sikerült elsuttognom ezt a szót, majd ahogy arcáról leesett a kezem az nemhogy mellém esett volna, hanem mellkasának csapódott automatikusan, s ekkor megéreztem azt, hogy… az ő mellkasában is úgy dübörög az a szerkezet, hogy csoda hogy éppen ki nem szakad a bordáin keresztül.

- Pontosan nem… csak hasonlóan. – hajolt a fülemhez és már ekkor elkerülhetetlen volt az, hogy mellkasunk összeforrjon. – ez a mosoly… csak a Tiéd Khara. – olyan közel volt a fülemhez hogy meleg lehelete az éppen ereimben megfagyó véremet is felolvasztotta.

S mielőtt bármit is reagáltam volna Ő ellépve tőlem tartotta meg a kézfejemet ujjai között. Az persze más kérdés hogy tudtam-e volna bármit is reagálni? Abban a pillanatban ott, néhány szekundum erejéig még a saját nememet sem tudtam volna megmondani s a nevemet is csak onnan tudtam volna, hogy emlékeztem volna arra a pillanatra, ahogy azt Ő oly lassan kimondta az előbb.

- Igazán szépen néztek ki. – Allie hangja csendült meg a fülemben, s azt hiszem ezzel meg is volt a magyarázat az ellibbenésére. De mi lett volna ha Miss Lewis nem bukkan fel? Nem tudom, hogy abba nem érdemes belegondolni, vagy csak szimplán hülyeség az egész. Az biztos hogy értelmet ma reggel próbálok nem találni se a gondolataimban, sem a tetteimben.

- Dalí szelleme erre járt… - magyarázta Harry okosan a dolgot, s biztos vagyok benne hogy a mosoly ott volt ismételten az arcán.

- Na, ja… - horkantam fel. -… igazán szürreális a helyzet. – jegyeztem meg s meg voltam győződve arról, hogy Allie számára igen kielégítő válasz lesz ez, hisz igen logikusnak hangzott, viszont arra is szívesen vettem volna mérget, hogy Neki is leesett szavaim értelme.

- Azt hiszem boldogulni fogtok ma… - simította meg a karomat, majd távozott tőlünk.

- Ha a falnak vezetsz, megfojtlak… - a kis elnyomott düh nem tudom, honnan de előtört belőlem, forrongani kezdtem elég rendesen. Mintha valami kis kaput felnyitva az érzéseim a nyakamba szakadtak volna. A kis fortyogós düh elsősorban.

- Gondolod? – kérdezett vissza.

- Tudom…

S nem tudom miért, de tényleg tartotta magát ahhoz miszerint nem vehetem le magamról ezt a kendőt, pedig míg eljutottunk szobája ajtajáig legalább kétszer megpróbálkoztam vele s oda belépve is egy pillanat erejéig sem hagyott egyedül nehogy valami rosszat tegyek, ergo meg ne szabjam a szuperértelmes kísérlet, szuperértelmes szabályait. Amiből valójában csak egy volt… ne vegyem le a kendőt.

- Szia cica. – azt hiszem a mosdójába nyitott be, s ebben a pillanatban már éreztem, ahogy pici mancsok rohamozzák meg lábamat és vagy csak lábfejemen kezd el járkálni, vagy éppenséggel körmeit a nadrágom szárában kezdi édesen fenegetni.

- Szia, te drága… - világtalanul léptem be a mosdójába, de úgy éreztem biztonságban vagyok, főleg amikor leguggolva a falnak támaszkodva puha, selymes kis bundáját érintve a kis picike állatnak ölembe vettem őt s végül leültem oda.

Néma csendben simogattam s éreztem, hogy mindez békességgel tölt fel. Nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam a macsek örül nekem, örül annak, hogy valaki vigyáz rá, mindezt szimplán csak éreztem. Éreztem abból, ahogy háta tenyerem formáját veszi fel, s éreztem abból, ahogy gyengéden dorombolni kezdett az ölemben. Békességet talált ő is, de legfőbbképpen biztonságot.

- Ne ijedj meg… - hallottam a figyelmeztető hangját s persze hogy emiatt az ütő egy pillanatra megállt bennem, hisz ha valaki azzal a mondattal állít oda eléd, hogy ne ijedj meg akkor persze természetes reakció az, hogy megijedsz.

Elképzelésem sem volt, hogy miért mondta ezt, majd a következő pillanatban egy anyag érintését éreztem az arcomon. Elkezdte lemosni az arcomat.

- Egyedül is menne. – jegyeztem meg s kezemmel viszont nem tudtam leállítani ugyanis a ciculi ott volt azokban.

- Biztos vagy benne? – kérdezett vissza.

- Nem. – vallottam be, majd hagytam, hogy megtisztítsa arcomat, s úgy éreztem, hogy mindezt úgy tette mintha porcelánból lettem volna, és hogy bármelyik óvatlan mozdulatától olyan könnyedén összetörnék, hogy soha többé nem lehetne majd azután összetenni engem.

- Köszönöm. – mondtam mikor már felállva eltávozott előlem, s amikor már éreztem, hogy hogyha hozzádobnának egy falhoz, akkor arcomnál fogva biztos, hogy nem ragadnék oda.

- Látod… össze tudunk mi dolgozni. – mondta s kinyitotta a csapot, gondolom kezet mosott.

- Össze?

- Csak add meg a lehetőséget, próbálkozz. – azt hiszem ezt úgy igazán kedvesen kérte semmiféleképpen sem parancsolta.

Erre inkább nem válaszoltam, s nem a hallgatás beleegyezés filozófiájával éltem most, egyszerűen csak nem akartam válaszolni és kész inkább csak ültem ott s élveztem a macsek feltétlen barátságát.

- Kint kényelmesebb lehet. – mondta és éreztem, hogy könyököm felé nyúl.

- Szabad? – kért engedélyt gyengéden.

- Ühüm. –bólintottam s így ahelyett, hogy a macsekot összetörve egyedül felálltam volna a helyemről nagy ügyetlenkedések közepette, hagytam, hogy ő felállítson szimpla saját erejéből.

Ezek után elengedett majd apró utasítások segítségével egészen a kanapéjáig vezetett el. Nem szerettem, ha parancsolgatnak nekem, de ez nem is az volt. A szimpla „egy keveset előre”, „fordulj balra” dolog nem tűnt annak… s végülis az egésznek ez lett volna az értelme, hallgatnom kellett rá elkerülve azt, hogy összetöröm magam, ez idáig ez össze is jött mégis ott volt bennem egy érzés miszerint ez az egész helyzet sokkalta szürreálisabb, mint a nemrég említett katalán alkotó művei. S hogy Dalí műveit túl lehet-e egyáltalán ilyen téren szárnyalni? Kétlem… viszont most mégis úgy éreztem, hogy nekünk sikerült.

- Engedd el nyugodtan… tettem ki neki egy kis kaját. – mondta s hallottam, ahogy a földre letesz valamit, ami miatt a macsek a kezemben különösen mozgolódni kezdett.

- Okés… - helyeztem magam mellé óvatosan és szinte hallottam a hallhatatlan, ahogy a kis puha tappancsaival leugrott a földre, majd nekikezdett boldogan a kis falatjainak.

Csendben voltunk, tényleg csendben… mintha mindkettőnk agya éppen a feldolgozás szakaszában lett volna, melyet a hangos beszéddel megzavartunk volna. De ez a csend igazából nem az a kínos csend volt, mert nem éreztem azt a frusztráló dolgot, amit akkor kellett volna, sokkal inkább volt a nyugodt csend. Pedig az első fajtája ennek az állapotnak inkább lett volna indokoltabb, mint a második mégis az utóbbi volt a valóság.

- Milyen idő van odakint? – mikor ezt kimondtam én magam is visszahőköltem, hogy ez most akkor honnan is jött? Az én számból? Mármint hogyan s legfőbbképpen… miért? Az agyam egy szerencsétlen szerencsejátékgép valószínűleg melyben kavarognak-kavarognak a random, fura mondatok melyeknek valójába semmi értelme nincs, s egyes pillanatokban csak úgy felszínre dob egy kiválasztott alkotást, most éppen ez. „Milyen idő van odakint?” . Másodjára kérdezem: ez most komoly?

- Gyere… - nyúlt a kezemért majd ujjait az enyémek alá süllyesztve óvatosan felállított s maga után kezdett vezetni. Hallottam egy zár kattanását, majd ajtó nyílását s a friss szellő azonnal megcsapta az arcomat. -… óvatosan, küszöb. – s szavaira automatikusan emeltem fel a lábamat nem is kellett rá gondolnom, mintha azok konkrétan a szavának engedelmeskedtek volna. – na… milyen idő van? – egészen a korlátig hagyta, hogy sétáljak melyet fél kézzel megfogva valahogy idilliszerűen tudtam mély levegőt venni.

- Olyan… hűvös… - gondolkoztam el s hagytam, hogy az arcomat megcsapja a szellő, s hogy belekapva az össze nem fogott, jelen pillanatban még mindig egyenes tincseimbe össze-vissza rendezze azokat akár arcom előtt, elfedve tekintetem teljes egészét. -… de olyan barátságosan hűvös. – folytattam s elmosolyodtam, ahogy a hajszálaim csiklandozni kezdték a bőrömet.

- Barátságosan? 

- Aham… - bólintottam és a korlátot megsimítottam, hogy jöjjön oda mellém. -… csukd be a szemed és próbáld ne csak látni… de érezni is az időt. – hittem a megérzésemnek miszerint mindent úgy tette, ahogy kértem, persze igen tény és való hogy én erre a jelen helyzetemben rá vagyok, kötelezve ugyanis a szemem világát eltakarja egy sötét kendő, de mégis úgy gondoltam, hogy ha akarja ezt, így ahogy mondom ő is megértheti. – érzed? Olyan mintha már a tavasz hírnökei suttognának a szellőben… - nem tudom honnan jött, de tényleg így éreztem, mármint ez úgy jött belülről. -… nem olyan kegyetlen, mint a tél, hanem sokkal…

-… barátságosabb. – fejezte be a mondatomat s rábólintottam, majd hátravetve a fejemet elnevettem magam. S ez is akarva, akaratlanul… automatikusan jött.

- Mit akar Allie mindezzel elérni? – feléje sem fordítottam az arcomat úgy kérdeztem ezt tőle, inkább csak a természet lágy simogatását az arcomon élveztem ki elsősorban, mégis tudtam, hogy Ő viszont már ekkor engem néz, pillantásai égették arcomat.

- Nem tudom… - őszinte volt a válasza. – de tudod mit Khara?- kérdése igazán meglepett, mert hangja elég erősen tónust váltott olyan igazán határozott lett keverve egy ismeretlen éllel.

- Na, mit? – én meg persze kíváncsi lettem.

- Én örülök neki. – válasza egyszerű volt, de mégsem. A sima egyszerű mondat mögött egy sokkalta erősebb és lényegesebb jelentés is lapult, amit meglehet kezdtem lassan megérteni.

- Jobban érzed magad? – jött ki belőlem a kérdés és tudtam, hogy tudja mire irányul mindez és abban is biztos voltam, hogy értette a célzásomat.

- Gyere csak… - és ekkor már abban is biztos voltam, hogy a válaszadás elől nagyon ügyesen rántotta ki magát… mintha meg sem hallotta volna a kérdést, s mintha nem akart volna válaszolni. Egészen ezzel a tudattal fogadtam azt, ahogy könnyedén visszahúz a szobába azzal a céllal, hogy mutasson valamit… egy dologban biztos voltam. A mutatni való dolog nem a válasza lesz. Éreztem.

XVI. rész - Alive

Sziasztok! A mai napon nem voltam suliban ugyanis úgy gondoltam hogy a hétvégi budapesti utazás előtt jó lenne kikúrálni az elég szép megfázásomat, így hát itthon maradtam és valami hasznosra fordítva az időmet írtam Nektek. (Meglehet a hétvégén nem lesz időm írásra, szóval már jobb előre „pótolni”). Remélem tetszeni fog, jó olvasást! Puszi Dorka

Ps.: El sem hiszem hogy már 77en vagytok. Ez egyszerűen…HIHETETLEN! Köszönöm, hogy bíztok bennem és itt vagytok mint olvasóim J

Alive

We choose the light and forgot the dark

So bright this moment with a million stars (stars)

So everybody sing with me

Luckily see you 'cause of I

Don't play on it because tonight

We're flying free like birds in the sky

'Cause we're ALIVE.

- Azt megértem, hogy hogy jöttünk le… - kezemben az új kis társunkkal sétáltam vissza a csillagfényes éjszakán. -… de vissza hogy mászunk? – néztem rá igenis kételkedve abban, hogy bármiféle értelmes válasszal tud majd szolgálni.

- Megoldjuk. – mondta olyan mosollyal az arcán, amiből azt lehetett leszűrni… ura a helyzetnek.

- Ha azt mondod, hogy most rajtam a sor hogy szárnyat növesszek… akkor bukta az egész dolog. – forgattam a szememet, majd egy pillanatnyi csendes hallgatás után egyszerre nevettünk fel. Az erdő felzendült tőlünk. – psssszt!- csitítottam el őt, úgy mintha én nem lennék a hangoskodásban bűnös. – szerintem elaludt. – utaltam a kezemben lévő kis szőrcsomóra.

- Biztonságban érzi magát… - nézett rám elég érdekesen. -… amúgy van egy bejutási alternatívám… és nem, nem kell szárnyat növesztened. – gúnyolódott.

- Még szerencse. – ráncoltam a homlokomat, és ahelyett hogy azon az úton mentünk volna vissza a szobám teraszához, amelyiken jöttünk kicsit változtattunk az útirányon. Ő vezetett én meg csak követtem és a kis apróságra vigyáztam úgy, hogy közben próbáltam nem kitörni a nyakamat.

- Ez a… te szobád? – értünk egy másik hasonló teraszhoz.

- Itt kisebb a szintkülönbség. – mutatta a nyilvánvalót. Tényleg kisebb volt… az amúgy 600 méteres – számomra legalább ennyinek tűnt – szintkülönbség itt most csak 599 volt. Sokat segített.

- És nekem továbbra sincs szárnyam. – ráztam a fejemet elképedten.

- Segítek… bakot tartok és menni fog. – tárta elém tervét.

- Micsoda?

- Khara… szeretnél becsengetni az épületbe, hogy hupsz… éjnek évadján elmentünk egy kis tanulmányi kirándulásra, ráadásul még egy új társat is behoztunk magunkkal? – való igaz hogy ez egy érdekes opció lett volna számomra, mármint ha ezt így eljátszanánk. – most meg nem tudunk visszajutni… - fejezte be az egészet.

- Akkor sem… - nem kifejezetten szeretem a sportokat, nagyon max az egyénieket és ott is a legalapabb dolgokat… a falmászás és hasonló még véletlenül sem tartozott ezek közé.

- Na… - kérte kedvesen. –… ne félj. – hogy én féltem? Ezt meg honnan vette? Inkább a kiscicát féltettem… bizony ám. – megígérem, hogyha valami bajod esik, megüthetsz. – lépett közelebb sunyi arckifejezéssel.

- Bajom? – lehet, hogy ez kicsi hisztérikusabbra sikerült, mint kellett volna.

- Nem lesz semmi baj… meg tudod csinálni. – észrevette, hogy furán rándul az arcom kijelentésére ezért ő is lágyabban indult neki még egyszer az egésznek.

- Okés. – nem teljesen voltam biztos ebben az egészben, de tényleg ha nem jön egy pegazus vagy bármiféle repülő alkalmatosság, ami megemel, engem akkor ugyan nem jutunk vissza… és lebukni meg nem nagyon szeretnénk.

- A cicust egy picikét add ide… - nyújtotta elém hatalmas tenyerét, amibe félve tettem át a kis drágaságot, amit pedig ő a sáljával együtt – ugyanis ebbe volt bugyolálva a drága – lehelyezett a földre. – csak ügyesen… - nézett rám bátorítóan majd kissé lehajolva várta, hogy a kezébe lépjek. Egy nagyot nyelve én ezt meg is tettem, majd a következő pillanatban, mint egy fél farönk hullottam oldalra… elméletben ment ez a gipszes kézzel is feljutok dolog, a gyakorlatban már nem annyira. Ha nem kapott volna el, akkor pedig biztosra mondom, hogy fűbe haraptam volna… szó szerint.

- Megvagy? – a fülemben lüktetett a vér, konkrétan azt hittem ott fogok meghalni. A szememet sem mertem kinyitni, mert nem voltam teljesen biztos abban, hogy most leestem vagy tényleg elkapott. – csssshhhhh… - azt hiszem nyugtatni próbált, hangja, mint valami relax zene csengett a fülemben.

- Bízol bennem? – átölelt és kezét a hátamon pihentetve simogatta azt, még kissé sokkos állapotban voltam, de valahogy a helyzet kezdett enyhülni… szépen lassan.

- Van egy repülőszőnyeged? – azt hiszem ezt csak a kabátjába susmorogtam, nem vagyok benne biztos, hogy ő is hallhatta.

- Annál van egy jobb ötletem. – mondta s mire észbe kaptam már azt vettem észre, hogy a derekamat fogva egyet emelve rajtam a terasz szélső részére könnyedén tett fel… legalábbis valami ilyesfajta dologra tudtam következtetni az után miután hirtelen emelkedni kezdtem és valami volt a fenekem alatt, amikor ültem.

- Jézus Isten… - nyitottam ki a szememet és való igaz tényleg megijedtem egy kicsit. Olyan volt mintha egy móló szélén ültem volna, azzal a kis változtatással, hogy itt nem volt móló sem, sem semmiféle víz.

- Nyúlj hátra óvatosan… és állj fel… majd mássz be. Ezt már megcsináltad egyszer… csak fordítva. – adta az utasításokat én meg rögtön azután hogy legyőztem a mellkasomból kitörni készülő szívemet úgy tettem, ahogy kért. Igazából azért cselekedtem, így mert ha egy pillanatig is tovább gondolkozok, vagy esetlegesen egy rosszat mozdulok, akkor onnan is leesek, és talán nem kap el, én meg talál, kitörve a nyakamat ott halok meg. Talán.

- Sikerült. – ezt a szót már úgy mondtam ki, mint aki legalább egy olimpiát nyert meg, de hogy a fém korlátot még egy ideig nem akartam elengedni az is biztos. Úgy szorítottam ujjaimmal, ahogy csak tudtam… meg kellett bizonyosodnom arról, hogy biztos talajon vagyok, és nem készülök esni.

- Ügyes. – az Ő hangja szakított félbe. Kinyitva szememet azzal kellett szembenéznem, hogy ő már ez idő alatt felkerült. A macskával együtt. – ezt hogy? – fordultam egy száznyolcvan fokot és konkrétan alig hittem a szememnek. – Harry… te hogy kerültél ide? Az előző pillanatban még… - hitetlenkedve mutogattam oldalra, amivel jeleztem, hogy ő még lent volt.

- Varázslat. – hunyorította szemét, majd a kis cicát ideadta a kezembe. – most viszont Pókember… választhatod az ajtót… de ha gondolod, az ablakot is kinyitom neked.

- Ha… ha… ha. Ez nem vicces. – és elé vágva nyúltam a teraszajtójának kilincséért, hogy végre ne csak biztos talaj, de fedő is legyen felettem. Csakhogy ő kezem után nyúlt és maga felé fordított. Óvatosan nyomódtunk az ajtónak s olyan közel kerültünk egymáshoz hogy éppen csak a hideg levegőben felszálló meleg leheletünk férkőzött közénk.

- Minden rendben. Ügyes voltál… - dicsért meg kedvesen. -… nem kell félned. - s ebben a pillanatban fel is kelt a kismacsek s belenyávogott a csendbe, beszűntetve ezt kettőnk között.

- Neked szerintem meg kell… - néztem le a kis macsekra a mellkasomon, aki éppen úgy szólalt meg mintha csak egy védelmező anyagtigrisként jelezte volna az ellenfélnek, hogy jobb, ha távol tartja magát a védett alanyától.

- Kitől? – kérdezte mosolyogva.

- Tőle… - nagyra nyitottam a szememet s drága nemhogy csak nyávogott egyet, de még mancsát is Harry kabátja felé irányította.

Őszinte kacagás tört ki kettőnkből… a csupa mindenség ettől zengett körülöttünk.

- Cicus… ez nem fog tetszeni. – a fürdője padlóján ültünk egy talált lavór előtt, amit éppen most tett le közénk azért, hogy a kis társunkat megfürdessük.

Muszáj volt megmosdatnunk a kis szőrcsomót ugyanis végtelenül sáros volt, s az az egy két lépés, amit tett itt a fürdőben az is csak ezt bizonyította, mindenhol ott hagyta a kis tappancs lenyomatát.

- Megígérem nem lesz olyan szörnyű… - beszéltem hozzá hátha ez majd megnyugtatja majd szépen lassan a vízbe helyeztem őt. Nem kapálózott, nem hisztizett meglepően jól tűrte, ahogy a vízbe letettem és ott kellett maradnia.

- Nem bántunk… - Harry is leült a lavór túloldalára törökülésbe majd kis tusfürdőt nyomva a kezébe óvatosan mosni kezdte a kis koszoskát.

- Nagyon jól csinálod… - állapítottam meg. Nekem soha nem volt háziállatom, így csak amit magammal csinálnék egy sárdagonya után azt próbáltam átfektetni a macskavilágra.

- Régen volt egy macskám… - mondta.

- És hogy hívták?

- Tequila. – mondta ki mire én elnevetettem magam. – na, most komolyan? – biztos voltam benne hogy ez csak vicc.

- Komolyan. – nézett szembe velem és zöld szemei tényleg az őszinteség jegyében csillogtak.

- Tequila? – kérdeztem vissza.

- Tequila. – ismételte meg még egyszer halál komoly arccal.

- A legjobb barátját meg whiskynek hívták, vagy mi? – muszáj volt megkérdeznem.

- Nem… nem… - rázta a fejét. -… a szomszéd macskáját Lecsónak hívták. –helyesbített.

- Atya, Úr, Isten… - nem igazán gondoltam, hogy ezt ő ténylegesen igaznak mondja. – hol nőttél te fel? – ha azt mondja, hogy valami FoodLand nevezető községben, városban én magam ugrok ki a teraszon.

- Holmes Chapel… - válaszolt rögtön. -… és te? – nézett felém érdeklődve.

- Mi ez… most ismerkedünk? – ráncoltam a homlokomat.

- Olyan nagy baj lenne az? – vágott szándékosan túldramatizált meglepődött arcot.

Néhány pillanatig elgondolkoztam ezen a kérdésén, s bármennyire is mélyre ástam a gondolataimban nem találtam a nemleges válaszra valódi indokot. Igazából bármi is történt kettőnk között eddig azt hiszem azokat úgy el is felejthetjük hisz egy ilyen bezárt helyen felesleges lenne a kint történt dolgok miatt aggódni.

Konkrétan az emlék hogy mérgesen gondoltam rá, hogy haragudtam rá olyan szinten elhalványult, hogy már az okát sem tudtam felidézni rendesen. De.. De… felidézni fel tudtam, de nem váltotta ki ugyanazt az érzést, amit ott akkor. Nem tépte szét a belsőmet és érte el azt, hogy legszívesebben pofon csaptam volna.

Valami enyhített ezen az érzésen, valami változott bennem. S ez való igaz volt… egész este, meg úgy igazából azóta mióta megtudtam, hogy Ő is itt van, valahogy máshogy működik bennem ez a valami. Ráadásul még barátkozok is vele vagy mi a csoda, ami azért ismerve engem elég fura… nagyon fura.

- Khara Clayton… - nyújtottam feléje egyetlen egy kezemet, amit tudtam, a vizes, de legalább nem gipszes kezemet.

- Harry Styles. – tette az enyémbe az ő kezét, majd széles mosolyra húzva ajkait bólintott. S ebben a pillanatban a kis macsek is reagált a dolgokra, miszerint fogta magát és mancsával belecsapott a vízbe, amit követte a valamiféle ugrálásnak tekinthető mozdulatsorozata ez által az arcunkba csapott egy nagy csomó habot… ezután, pedig mint aki mit sem tett, egy ártatlan bárányként ült vissza szépen.

- Psjddjdkdd… - köpködtem a számból a habot ugyanis oda is jutott belőle rendesen. – te is kaptál? – törölgettem az arcomat a vállamba, hisz a macskát nem engedhettem el, a gipszes kezemmel meg nem értem semmit.

- Szerintem a fél kádat legalább… - jegyezte meg, s ekkor egyre furább arcokat kezdtem vágni ugyanis az orrom hegyén lévő habcsomót nem tudtam leszedni viszont nagyon elkezdett csikizni engem és nem bírtam magammal.

- Szabad? – kért engedélyt mire felemelve a fejemet néztem szembe vele.

Kezével közelítve, mutatóujjával óvatosan lekanyarintotta az orrom hegyéről azt a habmaradékot s így tett az arcom más helyével is, megtisztítva engem végig csendben, némán figyelve a reakciómat.

- Köszönöm. – inkább csak tátogtam a mosolyra húztam az ajkamat… az elmúlt pár órában ezt már annyiszor tettem, hogy őszintén úgy éreztem biztosan be fog gyulladni a mosolygástól az arcom. Soha, ismétlem soha nem viselkedtem még így. Soha.

- A szemeid… - kutatta őket, s eszembe jutott hirtelen az első alkalom, amikor ezt mondta. Így visszatekintve még az sem volt olyannyira szörnyű… csak mégis.

- Már… - kezdtem bele, de megrázta a fejét.

- Először fedezem fel őket… okés? – azt hiszem ez inkább óvatos kérés volt afelé, hogy nem-e felejtenénk el azt az esetet, amikor már egy hasonló jelenet lejátszódott kettőnk között. – az engedélyedet kérem rá, hogy elfelejthessük… - őszintén csillogtak a szemei, mintha egy kis reménysugár jelent volna meg benne.

- Az engedélyemet? – lepődtem meg, s halkan visszakérdeztem meglepő kijelentésére.

- Nem megfelelően viselkedtem… egy bunkó voltam. – nyelt egyet s tartotta a szemkontaktust, amiből szerintem, ha akartam se tudtam volna kiszabadulni. Megbabonáztak a szemei, félelmetesen. – nem akarom, hogy így ismerj engem… - egy kis félő ív is került a hangjába, mármint olyan volt mintha kifejezetten nehéz lenne neki erről a megismerés témáról beszélnie, de mégse sokat mutatott ebből a félelméből, de én akkor is láttam az arcán. Éreztem, hogy így van.

- Felejtsük akkor el… - hunytam le a szememet egy pillanatra, majd mikor újra kinyitottam úgy gondoltam, hogy tényleg új lappal indulunk.

- Különlegesen szépek. – bókolt kedvesen.

- Számomra is igen meglepő hogy kettő van belőle… - motyogtam mire felhorkantott.

- Tudod, mit mondanak azokról, akiknek ilyen a szemük? – érdeklődött, mire megráztam a fejemet. – az ilyen embereknek két személyiségük van… s míg meg nem találják, az örök szerelmüket addig ez a két személyiségük folyamatosan harcol bennük, s ha megtalálták Azt a személyt, akkor viszont egyértelműen látható lesz már a szemük színén is, hogy melyik oldaluk volt a domináns… - mesélte el a dolgot.

- Höhh… - muszáj volt kínosan belenevetnem ebbe az egészbe.

- Meglehet sokat olvastam. – hunyorogva nézett rám.

- Biztosan… - s az ölembe helyezve a kikészített törülközőt a kismacsekot is abba tettem.

- Mi legyen a cicus neve? – egy random kérdést szegezett nekem.

- Nem tudom… fiú-e vagy lány? – még ezt sem néztük meg, nem mintha én meg tudnám állapítani. Nekem macska, macska így is.

- Azt hiszem kisfiú… - felállva törölgettük a csöppséget miközben ő meg a hajszárítót is vette elő fele.

- Legyen Harry… - teljesen viccnek szántam, de valahogy ez jutott először eszembe.

- Na persze…

- Szerintem ne ítélkezz… ki ad olyan nevet a macskájának, hogy Tequila? – öngól volt ez számára.

- Kicsi voltam… ne nézz így rám. – védekezett és a konnektorba dugva a hajszárítót, beindítva azt szárítani kezdte a meleg levegővel a selymes, puha szőrét az eddig névtelen kis állatnak. –… a Khara is kiesett. – kacsintott rám, persze hogy ezt is be kellett játszania.

- Na, ja… lány vagyok még egyelőre. Na meg annyi eszem van, hogy valami értelmes nevet adnék neki… kaja és pia nevek kizárva. – ezt muszáj volt leszögeznünk. – milyen név a… hhm… Cica? – vigyorogtam mire ő fura ívbe állította a szemöldökét.

- Cica? Jó hogy nem Macska. – csak jönnek itt az ötletek, ahogy látom. Eléggé elszórakoztunk ezen az egész névadáson.

- Sohase nem volt háziállatom, én nem tudom milyen dolog ez a névadás. – rántottam a vállam s ekkor arcán olyan fajta dolgot láttam, ami igazán jó jelnek tűnt. – na, mi van? – kíváncsiskodtam.

- Megvan… - mondta s letéve a kezéből a hajszárítót a párássá vált tükörre írni kezdett. – legyen ez a neve. – mutatott az írásra.

- Kharry? – olvastam fel hangosan.

- Kharry…

A macskát muszáj volt itt tartanunk, elrejtenünk, mert ha valaki észrevenné, úgy gyanítjuk, hogy rögtön kivágnák, és azt persze nem engedhetjük. A fürdőben viszont sikerült neki kialakítanunk egy kis sarkot ahol békésen, s immáron tisztán hajthatta álomra fejét. Egy ideig mi is ott voltunk vele, s ami érdekes, hogy el is aludtunk ott vele… a fürdőben a földön.

Az persze számomra igen meglepő volt, hogy amikor nyitogatni kezdtem a szememet, s kaptam a nyakamhoz, amibe elég szép görcs állt, - ugyanis úgy hiszem a fura póz, amit a falnak támaszkodva vettem fel, nem tetszett neki annyira – nem a fürdőben ébredtem, hanem egy ágyban. szépen betakarva, párnák, s takarók között.

Fogalmam sem volt, hogy kerültem oda, de abban biztos voltam, hogy eltűnnöm innen idő előtt szükséges. Óvatosan hajtottam le magamról a takarót, s szétnézve láthattam, hogy Harry pedig éppen az ágya melletti fotelben alszik… úgy tűnik, hogy kitúrtam a helyéről, úgy hogy nem is emlékszek rá. Csodálatos.

Lábujjhegyen, fel nem ébresztve őt kezdtem kisettenkedni onnan, de még mielőtt itt hagytam volna belestem a kismacsekhoz, akinek ekkor már neve is volt. Ő volt Kharry.

Ő is békésen aludt, s így nyugodtan itt hagyva mindkettőjüket dobbantottam a helyszínről.

Olyan hét óra környékén járhatott az idő, szóval mikor sikeresen összetalálkoztam egy nővérrel a folyosón nem feltétlen lepődött meg azon mit is keresek én ott, s nem a szobámban. Sétálok egyet, mondtam neki.

A kis szobám békességébe érkezve, első dolgom volt az, hogy lezuhanyoztam (mostanság elég érdekes hogy ez így reggeli tevékenységgé alakult, ugyanis második napja volt az, hogy konkrétan nem is a saját ágyamban aludtam) majd mikor friss ruhát magamra öltöttem kifejezett örömmel ültem le az ágyba, amiben a takaró alatt ott rejtőzködtek az albumjaim, amit tegnap hozott be nekem barátnőm.

A takarót magamra húzva, ha nem is hallgathattam őket (lejátszó jelenlegi hiányában) megnézegettem őket, s bele-bele olvastam a szövegkönyvükbe. Nem kifejezetten állítom, hogy a magyar szavak bármelyikét is értettem volna, vagy egyáltalán helyesen fel tudtam volna olvasni, de azért érdekes volt beleolvasni így is a szövegekbe. Mondjuk legalább az együttesek nevét, Hooligans és Anti Fitness Club nemcsak értelmezni tudtam, de százszázalékosan biztosan betűzni is. Mindkettő rock együttes, s a keveset, amit tudtam róluk azt is a google-nak köszönhetem, de amikor egyszer véletlenül rájuk találtam egy oldalon annyira megtetszett egy-egy számuk, hogy biztos voltam abban, hogy be kell szereznem tőlük valami fizikálisat is, mert megérdemlik. A Hooligans-től a Küzdj az álmodért, az AFC-től (láttam, hogy valahol a rajongóik így rövidítik a kedvenceik nevét) pedig a Kötéltánc volt, amivel volt szerencsém elsődlegesen megismerkedni s online „barátoknak” köszönhetően ezeket a számokat még kb. angolra is sikerült lefordítani, hogy a klip képi világán kívül mást is érthessek esetlegesen.

De azon kívül, hogy ezeket az albumokat is megkaptam, volt kettő, amire nagyon nem ismertem rá… mármint nem is én rendeltem őket, de korábban sem voltak az enyémek. Hiszen valójában tudomásom szerint mindkettő csak néhány nap múlva lesz kapható a boltokban, ami jelen helyzetemben engem sajnálatos módon nem érint. Az egyik albumot valójában terveztem is beszerezni, hisz a Simple Plan nagy kedvencem, így a Get Your Heart On - The Second Coming!

is tuti a polcomon végezte volna előbb vagy utóbb, és inkább előbb, viszont Jessie J Alive albumáról pedig csak annyit tudtam hogy meg fog jelenni és kész. Online hallgattam egy két számát, de eddig még nem merültem bele nagyon a munkásságába, viszont annyit egyértelműen el tudtam róla mondani hogy egy istennő. Olyan hangja van ami mindenkit lemos a színpadról. Elképesztő.

Valójában kifejezett kíváncsisággal nyitottam ki a tokokat, amiken a csomagolás már rajta sem volt, s elmosolyodtam mikor egy kis levélke esett ki belőle. Barátnőm, kedves Nora érdekes módját találta meg az ajándékozásnak, mondhatta volna, hogy ezt kapom tőle, és akkor legalább meg is köszönhettem volna, de nem… úgy ahogy van az egész pakkról elfelejtkezett és majd csak késve adta át a leszállítandó csomagját. 

Csakhogy amikor a kis levélkét széthajtogattam és megláttam a betűket, egy pillanatra megállt a szívem. Ezeket az ajándékokat nem Norától kaptam. Mindkettő lemez Zacktől volt.

Khara! Nem igazán volt lehetőségünk beszélni, de gondoltam ezeknek örülnél (azt hiszem már előre sejthette, hogy nem fog bejutni hozzám)… tudom, hogy ezt a bandát szereted (honnan tudja? Honnan?) a másikat meg csak szimpla próba szerencse alapon tűzöm hozzá… úgy hallottam jónak ígérkezik, szóval egy esélyt megér. Remélem tetszeni fognak, és őszintén remélem, hogy hamarosan kint is láthatunk Téged. Most senki mással ne foglalkozz csakis magaddal, az a lényeg hogy felépülj… Zack.

- Jézus Isten… Jézus Isten… - végigolvasva ezt a pár sort, konkrétan a szívem megállt vagy hatszor s a kezem is elkezdett feleslegesen remegni. Tényleg. A végén már a szavak krikszkrakszoknak látszódtak hisz úgy elmosódtak előttem.

- Jól van… Khara… viselkedj. – tanulnom kellett egy kis önkontrollt, nem viselkedhettem így ezért letéve mindent a kezemből mély levegőket véve kezdtem fel alá járkálni a szobába, majd a megfelelő pillanatban megálltam a szoba közepén a párnával a kezemben s abba ordítottam… egy hatalmasat.

Gyanítottam, hogy ez nem a megfelelő cselekedet, s hogy ezzel valakit biztosan bevonzok a szobába, meglehet ezért sem lepődtem meg annyira, amikor az esti kedves nővér nyitott be a szobámba aggódva.

- Minden rendben? – mért végig engem, én meg ekkor már az ágy szélén ültem, és mint egy kisgyerek lóbáltam a lábam.

- A legnagyobb rendben. – mosolyogtam rá.

- Kész a reggeli… - mondta és a fejével a folyosó felé biccentett.

- Okés… megyek. – csúsztattam le az ágyról.

- Komoly? – nem hitt a fülének.

- Ühüm. – bólogattam, s előtte léptem ki a szobából. Jobb volt egy kicsit onnan kiszakadnom, s nem foglalkozni a néhány perccel ezelőtt felfedezett „meglepetésemmel”.

- Narancs juice-t? – nyújtott felém egy ismerős hang tulajdonosa egy pohár gyümölcslevet az ételes asztalnál.

- Köszönöm. Kávét? – ajánlottam fel neki azt, amit éppen én is öntöttem magamnak.

- Megköszönném. – bólintott és összeszedegetett magának néhány falat reggelinél azért kicsit többet.

- Jó az étvágyad, Harry. – mosolyogtam rá teljesen ártatlanul.

- Ma kifejezetten éhes vagyok… - kacsintott.

- Hogy van? – kérdeztem a színjátékon kívül, sokkalta halkabban.

- Játszik… megvan. – válaszolt.

- Viszel neki kaját.

- Viszek.

- Majd átnézhetek hozzá? – kérdeztem félve.

- Persze… hisz te is a gazdája vagy. – mondta s a tálcáját felemelve elindult az egyik asztalhoz, ahova addig a pillanatig nem ült le, míg én oda nem értem. – van kedved velem enni? – kérdezte és az egyik szék háttámlájáért nyúlt.

- Ühüm. – bólintottam, s engedve úriember hajlamának elfoglaltam a helyemet az általa kihúzott széken.

- Khara… Harry… jó látni titeket itt kint. – Miss Lewis akarom mondani Allie halványlila gőzfogalmam sincs hogyan bukkant fel itt egyik pillanatról a másikra.

- Már megint? – hajtottam le a homlokomat az asztalra és legszívesebben abba bele is vertem volna egy párszor.

- Egy kicsit kedvesebben? – nevetett fel s leült mellénk.

- Már megint? – emeltem fel fejemet és rá mosolyogtam.

- Sokkal jobb. – ketten egyszerre nevettek fel.

- Ma is tiéd a foglalkozás? – kérdeztem s emlékeim szerint az előzőnek sem lett túl jó vége.

- Ma egy különleges feladatom lesz számotokra… - mondta s táskája felé nyúlva húzott ki egy fekete kendőt.

- Nem. – ráztam a fejemet. – nem játszok megint valami butaságot… - s ahelyett hogy feléje figyeltem volna inkább bekaptam a  croissant végét, amit kivettem magamnak az előbb.

- Ez nem kívánság műsor Khara… - s hallottam, hogy felállt majd a következő pillanatban azt vettem észre, hogy elsötétedik a világom.

- Ez meg mi? – kaptam a szememhez, de ő szépen elvezette onnan a kezemet.

- Egy 24 órás teszt.

- Nem vagyok valami laboratóriumi patkány, hogy tesztelgess. – nem tetszett az az állandó feketeség, amivel szembetaláltam magamat.

- Mit tesztelsz? – kérdezte Harry.

- Azt hogy Khara mennyire képes benned bízni, ugyanis te leszel a segítője…