Shape of You V (Sebastian Stan)

Sziasztok! Nézzétek csak egy újabb Shape of You rész. Egészen meglepő, nem? Jah…hogy abszolút nem az. Nem bánom. Remélem örültök neki, főleg hogy egész sok visszajelzést kaptam tőletek a folytatást illetően amiért NAGYON hálás vagyok, őszintén imádlak titeket! Továbbra is minden véleményt várok bárhol, bármilyen formában! Jó olvasást! Puszi Dorka

U.i.: Előkészületben egy Body Moves II. rész illetve kész van egy Carter Baizen történet is, csakhogy azzal még nem vagyok elégedett így nem publikálom egyelőre! Amúgy… ezekre kíváncsiak vagytok? Megírjátok nekem?

Ki kérte? Remélem már Mindenki <3

Kiről szól? Sebastian Stan x egy lány

Szavak száma? 3167

- Ez meg? Miről maradtam le? – a fürdőszoba ajtajával egyidejűleg jelent meg nálam Ana, kicsit sem zavartatva magát azzal, hogy én amúgy a zuhany alatt álltam. New York, s talán az egész világ az eddigi legmelegebb nyarát élte meg, konkrétan olyan volt mintha az aszfaltozott utcák valamiféle tűzforró lávára lettek volna építve. Mindenem olvadozott és úgy izzadtam, hogy edzés utáni zuhanyom után még egy zuhanyzást be kellett iktatnom csakhogy munka közben el ne ájuljak magamtól.

- Például arról, hogy éppen zuhanyozok? – kérdeztem tőle visszarántva magam elé a zuhanyfüggönyt, de ő újfent elhúzta, s képembe nyomta telefonját. – Amúgy meg nem látok semmit… csak a fekete képernyőt. – nevettem el magam, s látszott, hogy nem igazán volt vevő a csipkelődésre… nagyon izgatott volt mondhatni csak nem értettem miért.

- Hahahah… - forgatta a szemét majd feloldotta a telefonját s úgy mutatta nekem. – Esetleg nem felejtettél elmondani nekem valamit? – tette csípőre kezét miközben én is csak pislogtam a képernyőre ugyanis valójában erről a dologról én magam is lemaradtam… mármint konkrétan erről a képről, amit Sebastian posztolt Instagram oldalára.

Úgy tűnik a mai edzés során valamelyikük paparazzinak gondolta magát, s úgy készített rólam, s Sebastianról egy képet, míg mi háttal voltunk nekik, s míg a kézi súlyokat szinkronban emelgettük. Nem lehetett kivenni az arcomat rajta, s csak azt tudta, hogy ki áll ott Sebastian mellett, aki tényleg ismerte a légkört… ámde nem is ez volt a legérdekesebb az egészben, hanem a kép címe: „A legkedvencebb edzőtársam” mindez megtűzve egy izommutogató és egy szívecske emojival.

- Miről beszélsz? – tetettem a hülyét, s úgy pislogtam rá mintha az ég adta világon nem tudtam volna, hogy miről is beszél majd elkapva a kikészített törülközőmet csavartam abba felfrissült testemet.

- Két hétig nem vagyok itthon és bumm… - csapkodott előttem, s nem is tudtam hogy mit gondoljak viselkedéséről. Az igazság az volt, hogy egészen szórakoztatott.

Azon eset után miután elhagytam a kulcsomat, s nem jutottam be a kis kolilakásunkba azóta már eltelt pontosan 2 hét s meglehet ez idő alatt nem meséltem Ananak semmit sem arról, hogy mi is van köztem és Sebastian között. Valószínűleg ennek az volt az oka, hogy ő maga is csak tegnap ért vissza a „hétvégi” kiruccanásáról Jeffel… két hétre eltűnt hirtelen én pedig nem zargattam őket szerelmes kiruccanásukon, mert mondjuk talán volt „jobb dolgom”. Történetesen talán az elmúlt két hét nagy részét Seb lakásán töltöttük, s csak ha muszáj volt, akkor mozdultunk ki a légkondicionált helyiségből.

- Pontosan ez az… két hétig nem voltál itthon. – ismételtem el neki mondatát mosolyogva, s egyszerűen el sem hittem, hogy megéltem ezt az elmúlt két hetet… életem legszebb napjai voltak, el sem hittem, hogy ez volt az életem.

- Oh, te nő… - csapott a homlokára. -… összejöttél Sebastian kics*szett Stannel… és elfelejted ezt nekem elmondani? Hékás!!! Ha a Kilimandzsárót másztuk volna meg akkor is el kellett volna mesélned… a legjobb barátnőd vagyok, a lelked másik fele. – magyarázott én meg csak a fejemet ráztam szememet forgatva. Ana kicsit túlreagált a helyzetet.

- Kétlem, hogy abban az esetben lehetséges lett volna elérnem téged. – húztam az agyát, nyilván nem arra reagáltam, amire akarta volna.

- Szóval tényleg igazam van… TE ÖSSZEJÖTTÉL VELE! TE JÓ ÉG! – ordította el magát, s konkrétan a nyakamba ugrott miközben a szobámba beléptem… egy az egyben vágódtunk el a földre. De nem tudtam azzal foglalkozni, hogy beütöttem bármimet is vagy éppen hogy a törülközőm nagy részben lejött rólam sokkal inkább a mélyről előretörő röhögő görcsöm járta át testemet, s vette át felettem az uralmat. S felette is ugyanis hátunkra fordulva ő is csatlakozott hozzám... sírás közeli állapotig nevettünk háton fekve nézve a plafont. – Mindent el kell mesélned… MINDENT! Mit? Hogyan? Olyan boldog vagyok miattad… ááááááá. – rugdosott az égbe izgatottságában. Teljesen megkergült ez a nő.

- Azt hiszem… én is boldog vagyok. – haraptam ajkamba s próbáltam nem megfulladni a heves kacagástól.

- Mesélj… milyen az ágyban?! Minden mocskos részletet tudni akarok! MINDENT!- mondta, s nem hazudok ekkor már konkrétan majdnem rajtam feküdt ez a lány olyannyira közel volt hozzám, s olyan nagyon erőteljesen mondta ezeket a szavakat konkrétan az arcomba. Mindezt anélkül is észrevehettem , hogy kinyitottam volna a szemeimet. A leheletét éreztem az arcomon.

- Anaaaaaa!!! – pattant ki a szemem, s ordítottam a nevét. Éreztem, ahogy az arcom minden ellenére vörössé válik. El akartam bújni. Gyorsan felkászálódva a földről inkább a szekrényem felé vettem az irányt… kicsit sem volt kínos a viselkedésem.

- T/N… - ismételte el ezt velem is, csak sokkal lazábban, kissé gyanakvóan.

- Ti még… nem? Tudod!  – magához képest egészen óvatosan közelítette meg a témát.

- Öhhhmmm… nem? – fordultam felé kínos mosollyal, majd belebújtam egy túlméretezett pólómba. Mindössze ezt és egy alsót voltam hajlandó elviselni magamon. Se melltartó, se nadrág. Semmi, semmi. Kitérve előle az asztalomon kezdtem pakolgatni a papírjaimat, amikre szükségem lesz a munkához. – Kérlek, ne bámulj így… - törtem ki, majd az ágyamba telepítettem magamat rögtön a laptopállványom mellé. Igazán szerettem ezt a fordítómunkát, mert mondhatni jól fizetett, s bárhonnan dolgozhattam abban az esetben, ha békén hagynak… egyelőre ez még nem történt meg.

- Ohhh T/N… tudod, hogy nem úgy értettem. – ült le elém, de én már inkább a gépem képernyőjére összpontosítottam a figyelmemet. Nem akartam ezt a beszélgetést… pedig tudtam, hogy ez itt és most úgyis meg fog történni. Lehet mélyen akár még akartam is hogy megtörténjen, egyszerűen nem mertem magamnak beismerni.

A helyzet a fiúkkal és velem eléggé sajátos volt… mondhatni alig létező. S ez sajnálatos módon nem azt jelentette, hogy „nem voltam még fiúval”… pedig őszintén jobban örültem volna, ha ez történt volna, de itt nem ez volt a helyzet. Sosem voltam egy kis darab, s meglehet ezért sosem tekintettek a fiúk rám ÚGY lányként, s akkor én ebbe a helyzetembe mondhatni bele is törődtem. Nyilván bennem volt a vágy, a némi szükséglet, de inkább ezt az energiámat másba öltem… s ezért most már őszintén hálás is lehettem, mert ennek köszönhetően tartok itt és ilyenként, ahogy most voltam.

Az egyetem nekem nem a „szex, drog, alkohol” trióról szólt, sokkal inkább egy teljesen új kezdetről meglehet ezért néhányan furának is tartottak, de pontosan nem érdekelt.

A szex téma számomra mindig valahogy… kényes (?) volt. Ez nem azt jelentette, hogy prűd voltam… egyszerűen csak hogy nem voltak megfelelő, kellemes emlékeim vele kapcsolatban. Részben ennek is köze volt annak, hogy évekkel ezelőtt miért volt olyan tiszta számomra hogy otthagyom a szülővárosomat… a szüleimmel nem létező csodálatos kapcsolatom mellett… nyilvánvalóan.

Az első alkalom egy lány számára igenis fontos… s majdnem azt hittem, hogy nekem is össze fog jönni ez. Kicsit voltam csak naiv… kicsit. Végzős évünkben voltunk már ekkor, s valamiféle bulira rángatott el akkori legjobb barátnőm, hiszen a fiúja volt a házigazda, s így egyértelmű volt, hogy mi is ott leszünk, s én ebbe nagyon nem szólhattam bele. Lehet amúgy nem is akartam, mert barátnőm pasijának baráti körében ott volt életem egyik legnagyobb crushja… évek óta bérelt helye volt a szívemben, miközben ő sosem vett észre, amit lehet meg is értettem… szó szerint nem voltunk egy súlycsoport. Ámde azon az estén valahogy minden kicsit másként történt. Talán a barátnőmmel együttesen megiszogatott felesek hatására a naivnál is naivabb lettem, s olyanokban kezdtem hinni, amik egyszerűen egy józan világban nem lennének ésszerűek… ahogy mi sem voltunk azok. Ezt az említett „szerelmem” ki is használta… egyszerűen ő szexuálisan túlfűtött volt, én rózsaszín ködben hempergő boldogságbomba voltam s így alakultak, alakultak a dolgok… s megtörtént. Ő kihasznált, én meg pofára estem. Tudta, hogy „szerelmes vagyok belé”, mert elmondta akkor. Tisztában volt a hozzá fűződő érzéseimmel. Egyszerűen csak nem vette őket figyelembe, mert őt ez nem érdekelte. Ennyi. Ott akkor viszont azt hittem valószínűleg valami megváltozhat. Túlságosan nem emberként tekintettem rá. Ez volt a probléma. Az ilyeneket nem lehet megváltoztatni, s annak ellenkezőjében senki se reménykedjen. Tényleg nem.

S ez történt 3 éve… s nem tudom, hogy az istenek hogy játszadoznak a kártyáimmal ott fent az egekben, de amikor néhány hónapja újfent hazatértem akkor már egészen új emberként kijátszották nekem azt, hogy újfent összefussak vele. Lenyűgözte az új külsőm, engem meg lenyűgöztek szavai, s bármennyire is tudtam, hogy nem szabadna egyáltalán szóba se állnom vele, egyszerűen továbbra is meg volt rajtam a varázsa, nem tudtam nemet mondani neki. Én gyenge voltam, ő erős… s újfent sikerült butaságot csinálnom.

Ez volt hát a kis sajátos története annak, hogy miért is viszonyulok így „kényesen” a fiúkhoz… de az elmúlt időben valahogy minden megváltozott. Másfél hónapja volt, hogy Sebastian ténylegesen az életembe lépett… két hete pedig még annál közelebb került hozzám. Vele egyszerűen nem gondolkoztam. A tette nem kívántak megmagyarázást. Szavai az első pillanattól kezdve magával ragadtak… s nem a rózsaszín köd miatt. Hanem a valódi hihetőségüktől.

- Biztos vagyok benne, hogy minden úgy fog alakulni, ahogy kell… - mosolygott rám bátorítóan, én meg majdnem elástam magam 6 méter mélyre. 23 évesen ilyen „problémákkal” rendelkezni… érdekes.

- Ettől nem érzem magam jobban elhiheted… - nevettem fel kínosan és grimaszoltam neki. -… olyan kínos és… ááááá… kikészít. – temettem tenyerembe az arcomat, amint lehajtottam a gépemet. Viszont örültem, hogy itt volt nekem Ana aki… elviselt és meghallgatott, még akkor is, ha nem sokat mondtam.

- Hátha segít az, hogy áthívtam Sebastiant vacsorára… Jeff is jön. – mondta mire azon nyomban kitörlődött minden az agyamból.

- Hogy mit csináltál? – kerekedtek ki a szemeim.

- Talán elcsentem a telefonodat, míg fürödtél… talán nem… és áthívtam a BARÁTODAT vacsorázni. Dupla randi!!!- tapsikolt büszkén, vigyorogva álszentként. – El sem tudod képzelni mióta vártam erre az eseményre. – magyarázta s pattant ki az ágyamból indulva meg kifele a nappaliba.

- Mindezt tetted azelőtt, hogy szembesítettél a képpel… s azzal hogy tudod, hogy mi… együtt vagyunk. – pakolgattam össze a dolgokat. Ravaszabb volt ez a lány, mint az látszott.

- Zseni vagyok. – tárta szét karját hátrafele lépkedve az ajtó felé. – Amúgy… csakhogy tudd… te hívtad át őt. – kacsintott rám, s nadrágjának hátsó zsebébe nyúlva kivette onnan a telefonomat, majd az ágyamra dobta azt… fel sem tűnt, hogy nem volt ott a gépem mellett.

- Ez aljas volt… - hunyorogtam rá.

- Majd megköszönöd… kedvenc edző társacska. – csipkelődött majd kisétált a nappalinkba.

- Azért nyugtass, meg nem te fogsz főzni… - kiáltottam utána mikor gyanús hangokat hallottam kintről. Nyilván az ajtót bezárnia luxus lett volna.

- Nem az utolsó vacsorára készülünk. – értette a célzást s okosan reagált megállapításomra s meglepve nézegettem, ahogy a bútorokat kezdte tologatni a nappaliban.

- Bármit is csinálsz… csináld… csak ne főzz, kérlek! – kacsintottam rá, s a kilincsem után nyúltam… nekem viszont csendre volt szükségem, ha be akartam fejezni még a vacsora előtt a mai adag munkámat. – Mellékesen… mikorra is hívtam át Sebastiant? – érdeklődtem összeráncolt homlokkal.

- 7re… szívesen. – köszönte meg magának a dolgokat. Néha megesik az ilyen… ez Ana.

- Tudod, hogy senki sem fogja elhinni, hogy ezt te készítetted… - magyaráztam, amikor ránéztem a terülj-terülj asztalkámra az újonnan átrendezett nappalink kellős közepén.

- Mesterien tudok rendelni kaját. – rántotta meg vállát, s tényleg olyan büszke volt magára, hogy ezt az egészet zsiványan megszervezte, hogy rendesen majdnem Michelin csillagot adott magának… hármat egyszerre.

- Azt hiszem ez Sebastian lesz…- böktem az ajtó felé, amikor hallottam, hogy csengettek. -… nyitom én… te pedig… sürögj, forogj kedvedre. – kacagtam fel, s léptem az ajtóhoz. S tényleg ő volt… fessen, egyszerűen… lélegzetelállítóan.

- Szia!- köszöntem neki, ahogy közelebb léptem hozzá, s húztam is magam mögött be az ajtót.

- A vacsi itt bent lesz. – hallottam Ana eléggé hangosra sikeredett szavait.

- Ne foglalkozz vele!- forgattam a szemeimet és úgy simítottam meg a szépen begombolt ingjét és haraptam ajkaimba.

- Tudom, hogy szereted a folyosókat… - jegyezte meg zsiványan, majd nyakamat megsimítva szabad kezével ajkaimat ajkaihoz emelte… így köszöntött hát engem.  -… szia. – mondta ki végül ő is.

- Az igazság az, hogy be kell vallanom valamit… - sütöttem le a szememet és úgy pislogtam felém magasodó szemeibe.

- Nem te hívtál át… tudom. – nevette el magát, s bújt a nyakamba apró puszikat hagyva vékony bőrömön. – „A rózsaszín tulipán a kedvenc virága” üzenet után egészen nyilvánvaló volt. – folytatta én meg majd elsüllyedtem Ana helyett is.

- Te jó ég! – mellkasán pihent homlokom, s úgy motyogtam ingjébe. – Megölöm ezt a nőt. – sziszegtem, s komolyan megfordult az a fejemben, hogy be sem megyek most már.

- Nem kell. –puszilta meg fejem búbját majd kicsit távolabb lépve tőlem kettőnk közé emelt egy csokor virágot… egy csokor rózsaszín tulipánt.

- Ezt… nekem? – kérdeztem teljesen őszinte megilletődéssel.

- Oh, ugyan dehogy… - rejtette el gyorsan háta mögé a szépséget. -… ez a másik barátnőmnek lesz. Bocsi. – cukkolt direkt, azt hiszem élvezte, hogy ilyen buta kérdéseimre adhatott ilyen buta választ.

- Én még… soha nem kaptam virágot… fiútól. – halkan hagyta el a számat ez a mondat, s éreztem, hogy elpirulok.

- Még jó hogy ezt sem egy fiútól kapod… hanem tudod, egy vén tatától. – vágott vissza és karomba helyezte végül a csoda szálakat… meglehet ez a vén tata megnevezés véletlenül kicsúszott a számon az első éjszaka, amit nála töltöttem… amikor meglehet az első üveg bor után egy másodikat is megbontottunk.

- Ne már Sebastian… - sírtam fel a megnevezés felemlegetése után. Egyszerűen ez is egy olyan elásom magam kategóriájú megszólalásom volt, főleg hogy ezt a korkülönbség dolog nyilvánvalóan akkor komoly téma volt, mikor átestünk rajta. -… annyira sajnálom. – vinnyogtam mosolyogva, s közben a virágszálaimat dédelgettem.

- Tudom, hogy nem úgy gondoltad. – vont karjába, össze nem törve a virágokat.

- Megyek és… elásom magam. – grimaszoltam.

- Ohh Sebastian… micsoda meglepetés! Honnan tudtad, hogy ez T/N kedvenc virága? – szólalt meg Ana, észre sem vettem időközben hogy kinyílt mellettünk az ajtó.

- Őszintén féltelek tőle. – mondtam Sebastiannek, majd Anára pillantottam, s megragadva előbbinek kezét behúztam a lakásba.

- Ugyan kis edzőtársak… - rebegtette meg ezt a képes dolgot, mire Seb felé fordultam ugyanis még nem is kérdeztem rá nála, hogy miért is töltötte fel ezt a képet… nem mintha zavart volna csak, na.

- Remélem nem haragszol. – suttogta a fülembe, míg a virágokat vízbe tettem.

- Inkább hízelgőnek találom…

Hihetetlen volt viszont az, hogy Ana teljesen normálisan viselkedett… mármint saját magához képest. Őszintén elfeledkeztem arról, hogy milyen hülyeségekre lenne képes, annyira megragadott a jelene. Annyira normális volt, mégis ő maga maradt. A féltem tőle Sebastiant elképzelést gyengébbre kellett eresztenem. Nem falta fel őt, nem rabolta el rögtön… egyszerűen csak barátként kezelte. Ezért hálás voltam neki… nagyon. Egy megszólalásának kivételével minden szava elviselhető volt. Ez a gyanús mondat meg a következőképpen hangzott: „Igazi Tél katonájává változok majd, ha véletlenül is megbántod a legjobb barátnőmet. Komolyan mondom”.

- Nem is volt ez olyan szörnyű… ugye? – kérdezte Ana mikor mi éppen mosogattunk a fiúk meg valami NASA imádó, csillagászati vitát folytattak egymással. Elvesztettük őket ezen a földön. Teljesen. S habár felajánlották, hogy segítenek nekünk, mi hagytuk őket hadd legyenek… gyerekek.

- Azért még meg akarlak ölni… nyugi… - csaptam rá egy kis vizet.

- Tényleg képes voltál megnézni vele az összes Star Wars filmet? – hozakodott elő egy témával, amit ma már érintettünk. – Lenyűgöző… - nevetett fel. -… úgy látszik, tényleg bejöhet neked…

- Lehet…

Amikor igent mondtam Don felkérésére meg lehet nem voltam magamnál… de tényleg. Biztos beütöttem a fejemet meg hasonlók. Főleg hogy az eredeti tervek kicsit még módosultak is, hiszen volt akkora szerencséje az edző csodának, hogy végül megszerezte az engedélyeket, hogy a Central Parkban forgassunk. Abszolút őrültség volt ez számomra, de mégis benne voltam. Egy edző DVDn fogok szerepelni… el sem hittem.

- Nem értem miért féltél a kameráktól… - hallottam meg egy hangot mögöttem, s megugrottam, amikor derekamat átölelve arcomra puszit nyomott az újonnan érkező személy, akivel már egy hónapja, hogy együtt voltunk. Tény, hogy nem voltak ezek még évek, de akkor is úgy éreztem, hogy életem legszebb napjait élem az oldalán.

Vele semmi sem történt olyan „átlagosan”, hiszen azért mégis csak egy ismert ember volt… s ha elismerte, ha nem vigyázni kellett a tettei következményére, s óvatosnak kellett lennie. S óvatos is volt, s el is mondta miért… miattam. El sem hittem szavait, amikor előttem szabadkozott egy délután, hogy sajnálja ezt a dolgot, ez az egészet, amit maga körül hordoz.

- Sebastian…- vettem tenyereim közé arcát ekkor, s úgy húztam közelebb magamhoz. Éppenséggel az ölében feküdtem, s úgy néztünk valami műsort a tvben… nyugger program, de egyikünknek sem volt ellenére… nem igazán vágytunk másra csak egymás társaságára. -… tudod, hogy ez az egész engem nem érdekel… mármint, na… érdekel… mert benne vagy… de nem zavar. Amíg ez így, itt, bárhol megvan… én boldog vagyok. – magyaráztam neki, s próbáltam mindenféle aggályát elseperni tudatából. – Nem kell féltened, tényleg… ne aggódj miattam. Így is teljes és boldog életet élek…

- Hihetetlen vagy… komolyan. – lehelt csókot ajkamra, s én szájába nevettem s csalafintán ebben a helyzetében kijátszottam az előnyömet és elcsórtam tőle a távirányítót.

- Hupsz… - fordultam combján egy kicsit, ezúttal már a TV felé, s a csatornákat kezdtem váltogatni hatalmas büszkeséggel miszerint sikerült megszereznem a kincset. A távirányítót. – Huuuupppsz. – nevettem fel még egyszer, ezúttal már sokkal jobban amikoris észrevettem a műsorsávban a filmes csatornán, hogy mi is van műsorra tűzve. Amerika Kapitány – Polgárháború.

- Ezt biztosan nem nézzük. – mozgolódott alattam, de én miután hangosabbra vettem a filmet, szorosan magamhoz húztam a távirányítót.

- Pedig de… pedig de. – mondtam, s felülve a kanapé túlsó oldalára húzódva figyeltem őt, ahogy szinte szórakozva fortyog magában. Említette már, hogy nem igazán szereti magát nézni a képernyőn… a premiervetítéseket is van, hogy elkerüli, ügyesen kislisszanva a termekből.

- Végig így fogsz bámulni? – fordult felém álduzzogással.

- Ühüm. – grimaszoltam, majd inkább felállva elé sétáltam s úgy néztem le rá. Elveszett kiskutyaszemekkel próbált hatni rám, s majdnem beadtam a derekamat, főleg amikor megfogva derekamat, homlokát hasamon pihentette. – Megnézhetjük a The Bronzeot is… - bukott ki belőlem, s muszáj volt hajába túrnom, egyszerűen ujjaim vágytak rá. Ajkaimba haraptam, amikor kimondtam a film címét, hiszen első körben azonnal az a bizonyos gimnasztikus, érdekes szex jelenet jutott eszembe, ami megannyi Sebastian fan gondolatait „keserítette meg”. Összeugrott a gyomrom.

- Ez nem fair… - pillantott fel rám, majd egy könnyed mozdulattal érte el azt, hogy ölébe üljek… mindössze egyszerűen odarántott engem. -… akkor nézd csak. – bökött a képernyő felé, de én csakis az arcát figyeltem.

- Azt hiszed, nem tudom kívülről az egész szöveget? – emeltem meg bal szemöldökömet.

- Hát persze, hogy tudod…

-… nagyon ügyesen csinálod. – mondta. – S nem is kellett gyakorolnunk. – jutottak eszébe edzőtársai szavai, amikoris először merült fel a videón szereplésem esélye.

- Ugye azzal tisztában vagy, hogy emberek is látnak minket? – mosolyodtam el mikor még véletlenül sem engedett el, s így hát hátraengedve fejemet vállán pihentettem azt. Legjobb feltöltődés két felvétel között.

- Nem érdekel. – kaptam még egy puszit, s még szerencse volt, hogy tartott ugyanis az amúgy is meleg délutántól, s a bennem is megnőtt hőfokoktól lehet meggyulladtam volna.

- Le is vagyok izzadva. – tértem át a dolog gusztustalanabbik részére.

- Hidd el az se érdekel… - s karjait derekam körül még szorosabbra fűzte. -… a holnap estét illetően. – kezdett bele, majd ügyesen megpördítve engem magával szembe fordított.

- Igen? – pislogtam rá kérdően.

- A világ legboldogabb emberévé tennél, ha velem jönnél holnap Don éttermének a megnyitójára. – mondta, s esküszöm talán valamiféle félelmet is felfedezhettem a szemében… mintha attól tartott volna, hogy nemet mondok.

- Mint a… barátnőd? – kérdeztem bazsalyogva.

- Igen… mint a barátnőm…

Shape of You IV (Sebastian Stan)

Sziasztok! Nézzétek csak friss rész a Shape of You sorozatban. Tekintve, hogy ezek az utolsó napjaim egyetemmentesen szeretném minden szabad percemet az írásnak szentelni amennyire csak tudom… remélem, nem bánjátok! Jó olvasást nektek! Puszilok Mindenkit! Dorka

Ki kérte? Szerény személyem mellé szegődött még egy ismerősöm Eszti, aki még követelte a folytatást, ami meg is született… igazolja ezt a példa. Ráadásul itt a blogom is volt olvasóm, aki jelezte, hogy szeretne többet ebből a sorozatból. Neki külön köszönet <3

Kiről szól? Sebastian Stan x egy lány. A LÁNY.

Kinek a szemszögéből van írva? A lány.

Szavak száma? 2490

Mivel ez egy „sorozat” folytatása, a korábbi részeket itt találjátok:

I. rész // II. rész // III. rész

- Ana… tudod, a telefonod éppen azért létezik, hogy el lehessen rajta érni. – mondtam fel kb. a harmadik üzenetemet barátnőm üzenetrögzítőjére. Talán el akartam érni őt, s beszélni vele habár nem tudtam, hogy pontosan mit is mondtam volna neki. Magam sem tudtam, hogy mit érezzek… mit gondoljak. Konkrétan, mint egy kisgyerek, aki megkapta legjobban vágyott játékát oly boldogsággal testemben sétáltam haza a kolesz szobánkba. Habár nyár volt, az iskola továbbra is biztosította számunkra a helyet, s mivel ez volt a legpénztárcabarátabb opció mi örömmel éltünk a lehetőséggel. – Mi a csuda? – értem be az ajtónk elé, s kezdtem keresni a kulcscsomómat abszolút nulla sikerrel. Kiborítva a földre táskám tartalmát, kifordítva minden zsebemet sehol nem leltem a rejtőzködő csudát, pedig emlékeztem, hogy még mikor eljöttem a teremből megvolt, de most már mégsem volt így. Kicsit visszakövettem utamat, de sehol sem leltem a tárgyat, amivel bejuthatnék az ajtó túloldalára… ráadásul mikor másodjára is saját ajtóm előtt álldogáltam észrevettem egy üzenetet, ami valószínűleg már előzőleg is ott volt.

„Leléptem a hétvégére Jeffel. Last minute, meglepetés út. Imádlak, Ana” – állt a cetlin, ami legalább annyi last minute módszerrel lett írva, mint maga az út jellege volt ugyanis kint még véletlenül sem szoktunk hagyni üzenetet.

- Szuper!- nevettem fel kínosan, s az ajtónak dűlve ültem annak tövébe majd átgondolva, hogy most mit is csináljak dokumentáltam szerencsétlenségemet egy gyönyörű képpel, amit nyilvánvalóan terveztem barátnőmnek elküldeni humoros feliratokkal megspékelve.  Az egész helyzetet valójában az tetőzte, hogy hétvégére még a koli technikusai sem voltak itt így a zárat sem szedethettem ki velük. Kizártam magam a lakásomból… lakótársam pedig Isten tudja, merre lehet éppen.

Én befogadlak. – villant fel hirtelen egy üzenet ablakocska a telefonom Sebastian mosolygó képével.

???? – írtam neki vissza, mert nem értettem első körben üzenetét majd két pillanatba sem telt, s újabb üzenetet kaptam tőle… ezúttal már az Instagram üzeneteim között… reagált a legfrissebb storymra. – Te jó ég… nem ide szántam ezt a képet. – pötyögtem neki rögtön vissza, s nem is tudom milyen indíttatásból egy szomorú fejes selfiet küldtem ezúttal figyelve, hogy csakis az kapja meg akinek szántam.

Sejtettem. – válaszolt, s viszonzásképp kaptam egy képet róla, hasonlóképpen értelmeset, mint az enyém volt. – De az ajánlatom tényleg áll… befogadnálak kis hajléktalan. – olvastam üzenetét, majd a következő pillanatban már videóhívásként jelent meg arca képernyőmön.

-  Ana lelépett a hétvégére, én elhagytam a kulcsomat és a technikusok is csak hétfőn lesznek az épület környékén… szerinted mennyire vagyok szerencsétlen? – fogadtam hívását miközben egy kósza hajtincsemmel kezdtem játszadozni… ha ember forgathatta saját magára a szemét… na, annak én a legszebb példáját mutattam be.

- Gyere át hozzám. – ajánlotta fel konkrétan már harmadjára ezt. – Nekem már úgyis volt szerencsém nálad lenni… fordítsuk meg a helyzetet most. – mondta kedvesen.

- Nem tudom. – gondolkoztam el, s az igazság az, hogy teljesen logikus volt az ajánlata, ha belegondolok, főleg már most hogy mi… végülis… együtt vagyunk, de akkor is. Volt valami fura érzésemmel, az egésszel kapcsolatban. Összeugrott a gyomrom. – Nem akarnék zavarni. – csúszott ki a számon, mire konkrétan Sebastian majdnem lefejelte telefonja kameráját annyira meglepődött.

- Ezt ugye most nem gondoltad komolyan? – kérdezett vissza kacagva és hajába túrt. Ohhh hogy mennyire jól nézett ki olyankor, amikor ezt csinálta… ajkamba haraptam, nem tudtam leplezni csodálatomat s már talán a mai délelőtt után nem is akartam leplezni. – Tudod mi… - kezdett bele, mire kacagása átragadt rám is, s kínosságomban továbbra csúsztam a földön annyira, hogy már nem is ültem, hanem feküdtem a földön. Szuper okos, s felnőttes dolog volt ezt tennem.

- Nem tudom, hol laksz. – vigyorogtam rá ártatlanul.

- Átküldöm üzenetben… próbálj meg egyben ideérni… kérlek. – mondta, s, talán azért mert látta arcomon hogy képes lennék egyet lépni előre, s a nyakamat is kitörném a szerencsétlen napom megkoronázásaképpen.

- Megteszek minden tőlem telhetőt…

Konkrétan nem mertem beszállni a liftbe, mert tudtam, hogy mielőtt felérkeztem volna emeletére leállítom a dolgot, s talán örök időre két emelet között ragadok. Nem tudom mi ütött belém, egyszerűen mintha féltem volna megjelenni a lakásán. Meglehet, hogy a fiúk nem voltak a prioritásom az elmúlt 3 évben. Nyilván mindig érdekeltek, de megvolt az okom hogy kerüljem őket, s az utóbbi időben én magam lettem az első számú ember az életemben, ami eddig így jó és kifizetődő is volt. Na de ez az elmúlt egy hónap… lehet valamit átszervezgetett a belsőmben a megjelenése… a közeledése. Nem ismertem magamra, de mégis. Lépcsőn felmászni a tizedikre megért egy kisebb edzést, de szükségem volt rá. Nem lehettem ennyire szerencsétlen, de tényleg. Össze kellett szednem magam… hinnem kellett neki. Ajtaja elé érve mély levegőt véve akartam volna kopogni, de mielőtt megtettem volna ő már nyitotta az ajtót.

- Szia. – köszönt kedvesen, s közelebb lépett hozzám. Nem sietett el semmit, nem ért hozzám mindössze csak ujjai hegyével, ahogy megsimította az arcomat… azonnal tenyerébe fordítottam azt.

- Szia. – susogtam halkan.

- Azt hittem sosem közelíted meg az ajtót. – jegyezte meg, s egy hajtincsemmel kezdett játszadozni, mire én előre bukva mellkasába temettem arcomat s úgy nevettem kínomban. – Kíváncsi lettem volna, még meddig játszol magadban… - simította meg a hátamat.

- Ha gondolod, visszamehetek… amúgy is megtetszett a lépcsőfeljárótok…- rántottam meg vállamat, s bújtam ki könnyedén öleléséből, de ő visszatartott megragadva karomat.

- Nem gondolok ilyenre. – rázta meg fejét, majd úgy ajkaival köszöntötte az enyémeket. Jó… tényleg nem megyek innen sehova. Megfelelő lesz a folyosója is… abban az esetben, ha velem marad. – Nem tudom… esetleg lenne-e kedved bejönni… vagy nagyon ragaszkodsz a folyosóhoz? – csúszott keze az ujjaimra, s úgy incselkedett velem hunyorogva.

- Egészen bejön ez is. – vallottam be felvéve poénjának fonalát, majd szó nélkül követtem, amikor megindult lakásának belsejébe.

- Érezd magad otthon… oda pakolsz, ahova szeretnél. – állt meg a nappali sarkánál, s azt figyelte, ahogy én konkrétan a kilátást csodálom… nem kicsit… nagyon. Habár a lakása egészen felkapott helyen volt, mégsem találkoztam lent azzal a nagy nyüzsgéssel sőt… egészen barátias volt a légkör az utcán. Így néhány emelettel fentebb pedig megállapíthattam, hogy a kilátás is lehengerlő.

- Ez… gyönyörű. – teljesen elkábulva sétáltam a hatalmas ablakokhoz, s úgy éreztem szinte meg tudnám érinteni a várost.

- Szóval akkor… nem bánod, hogy befogadlak? – ölelte át a derekamat hátulról, s fejét nyakamnál pihentette. Mindenem libabőrös lett, ahogy lélegzetét éreztem érzékeny bőrömnél… annyira jól esett.

- Tuti a lakás miatt jöttem… - ráztam a fejemet elképedve, s fordítottam magamon egy kicsit hogy szembekerüljek vele.

- Tuti. – nézett velem farkasszemet. – Tudod… az igazság az, hogy szerettelek volna elvinni valami tisztességes igazi első randira… de a dolgok kicsit másképp alakultak. – vezette fel mondanivalóját s éreztem, hogy fülemig elvörösödök szavaitól.

- Akarod mondani kizártam magam a saját lakásomból? – jegyeztem meg kínosan.

- Így tehát a körülményekhez igazodva próbáltam a legtöbbet kihozni a helyzetből… - mondta, s megfogva kezemet indult meg azt hiszem a konyhája felé ahol a pulton egy hatalmas nagy adag McDonalds kaja pihent.

- Te jó ég! – kaptam a számhoz meglepődésemben, s olyan széles mosoly jelent meg az arcomon hogy csodálkoztam, hogy ki nem akadt tőle az állkapcsom. – Ez… - nem találtam a szavakat.

- Emlékeztem, hogy említetted a múltkor, hogy milyen régen nem ettél már rendes sült krumplit… vagy bármi ilyen dolgot. – mondta, s felvette az egyik dobozt majd kinyitotta előttem engedve, hogy érezzem az igazi mekis illatokat kiszállni belőle.

- Hónapok óta. – ismertem el.

- Ahhoz hogy ne őrülj meg, néha szabad csalni egy keveset. – jegyezte meg egy mosoly kíséretében majd a bárszékhez vezetve engedte, hogy felüljek oda, s mellettem ő is helyet foglalt. – Egy kis bűnös élvezeteknek mindig lehet helyet engedni… - ismerte el, s felém tolta az egyik tasakot. -… nem tudtam, hogy pontosan mi is volt a kedvenced így hoztam… mindenből. – rántotta meg a vállát én meg még mindig csak pislogtam rá… egyszerűen nem hittem el, hogy ennyire figyelmes volt vagy, hogy egyáltalán meghallotta az egykori, napokkal ezelőtti kínos halk motyogásomat az egyik edzés után.

- Álmaim vacsorája. – motyogtam, de valahogy nem mertem semmihez nyúlni… őszintén szigorúan tartottam magam a diétámhoz érthető okokból és hetek óta nem volt csalós pillanatom. Soha nem éheztetném magam, ahhoz túl önző vagyok, viszont egészen szigorúan válogattam meg az étrendemet és ez a fajta szemétkaja nem volt sosem toplistás választásom.

- Tudod, hogy nyugodtan ehetsz belőle… - fogott ujjai közé egy krumpli darabot, majd szájához emelte s bekapta azt. -… ígérem, gondoskodok róla, hogy lemozogjuk. – pillantott felém sunyin mire én majdnem leestem a székről… s inkább bekaptam egy krumpli darabot ahelyett, hogy kommentáljam megjegyzését, miközben szinte éreztem, hogy kireccsentem szám belsejét annyira rá kellett arra harapnom.

- Remélem, van daruval rendelkező ismerősöd… mert minden bizonnyal szükség lesz rá ahhoz, hogy én egyszer elhagyjam ezt a lakást. – simogattam hasamat nappalijában való sétálgatásom közepette. Meglehet belementem a vacsorába, s meglehet, hogy egymást etetve kb. mindent elfogyasztottunk együtt… a következő 3 évre elintéztem körülbelül a csalós napjaimat, de az igazság az, hogy lassan kezdtem megbarátkozni vele… neki köszönhetően.

- Tudod, hogy nem bánom, ha itt maradsz. – jegyezte meg mókásan, s kezembe adta a boros poharat, amibe épp most öntött egy keveset. Rá sem figyelve vettem el tőle azt, s úgy fedeztem fel a nappaliban lévő polcát, amin volt egy gyerekkori képe gondolom az anyukájával… a kép sarkában pedig ott volt az évszám is, amikor készült a kép… 1992. Elmosolyodtam.

- Mentségemre szóljon… akkor azt hittem, hogy ez a szerelés tényleg menő. – jegyezte meg mire felkacagtam.

- Szerintem aranyos voltál… - billentettem oldalra a fejemet. -… csak az évszámot figyelve mosolyodtam el. – haraptam meg számat… na, ezt tényleg nem kellett volna mondanom.

- Micsoda burkolt leöregezés. – kapott szívéhez mire kidülledő szemekkel pillantottam rá… nagyon vicces volt.

- Szerintem én még akkor tervben sem voltam. – csúszott ki a számon s inkább megittam a boromat ahelyett, hogy folytattam volna a beszédemet. Némán, s ártatlanul pislogva rá billegtem jobbra, s balra előtte.

- Azt a mindenit, de szemtelen valaki… - lépett egyet az irányomba, s én így pedig ekkor egyet léptem hátra. Éreztem, hogy ebből mi lesz… nagyon jól tudtam. Egyedül azt sajnáltam, hogy ő hazai terepen volt.

Az igazság az, hogy megfordult a fejemben már egy párszor ez a dolog, hogy miszerint Sebastian egy röpke 12 évvel idősebb volt nálam, de hangosan sosem beszéltem róla… eddig a pillanatig. A szénhidrát-túladagolás s a kevéske bor viszont lehet, hogy segített feloldani olyan gátakat, amiknek egyelőre lehet, hogy nyugton kellett volna maradniuk. Tényleg el fogom ijeszteni még idő előtt, még mielőtt bárhova is elindult volna kettőnk között ez a dolog. Azt fogja hinni, hogy gyerek vagyok.

- A bor… a bor… - bólogattam, s próbáltam menteni a menthetőt, de továbbra is hátráltam, míg ő próbált megközelíteni.

- Na, nézzük akkor, hogy mit is jelent ez az egész… - jegyezte meg sunyin, mire én letéve a poharamat kereket oldottam előle s a lehető legügyesebben manőverezve a padlón próbáltam nem elesni, s elmenekülni előle. Kifejezetten felnőttes volt a fogócska jelenetünk.

- Nem kapsz el. – ráztam meg a fejemet, s megkerültem étkező asztalát, s hol jobbra, hol balra tettem néhány lépést elkerülve hogy közelebb kerüljön hozzám az asztal túloldaláról.

- Azt te hiszed. – fenyegetett fel, majd lépve egyet ügyesen megindult felém én pedig felsikkantva futottam arra amerre láttam. Nem tudtam melyik ajtó mit rejtett így random rontottam be egyen… elsőre megtaláltam a hálószobáját… milyen meglepő.

- Elfelejted, hogy hazai terepen mozgok. – jegyezte meg, s nem tudom, hogy sikerült elérnie ezt, de ekkor már derekamat érintve velem együtt vágódott az ágyán keresztbe… könnyűszerrel kerekedett felém, s azt hiszem győzelmét élvezve vigyorgott felettem. – Azt hiszem győztem. – jegyezte meg vidáman.

- Lehet. – rántottam vállamat, s belekapaszkodva pólójának nyakába közelebb húztam magamhoz éppen csak annyira, hogy ajkaink kissé összeérjenek. – lehet… - suttogtam.

- Az előbbi témát említve… - gördült le mellém, s fejét megtámasztva feküdt mellettem s úgy figyelte reakciómat. - …előbb vagy utóbb úgyis felmerült volna… s azt hiszem örülök, hogy előbb került rá sor, mint utóbb… - a gyerekes játszadozásból kicsit komolyabb vizekre eveztünk… de tény volt, hogy bármit is téve ez valamikor úgyis beszédtéma lett volna közöttünk. 12 év azért nem kevés. Nem mintha kor számítana bármit is, de akkor is… ha el akartuk ismerni, ha nem nála ez itt másról is szólt. Ő ismert volt… nem kicsit.

- Seb… én nem úgy értettem. – okkal nem ittam, s nem csak az étrendem miatt… tisztában voltam vele, hogy egy kevéske is hamar a fejembe száll, s teljesen józanon is rengeteget beszélek, bármiféle folyékony bizalommal meg annál is többet.

- Tudom… - simította meg az arcomat. -… nem kell megijedned. – folytatta, s ajkaim mosolyra húzódtak, ahogy azokat érintette ujjaival.

- Engem nem zavar… ha téged sem. – fordultam én is úgy inkább, ahogy ő feküdt, s így legalább szembe lehettem vele. – Az évek csak számok. –rántottam meg a vállamat már amennyire ebben a helyzetben ez lehetséges volt. – Abszolút nincs jelentőségük…- ráztam a fejemet, s utánozni kezdtem mozdulatait.

- Bármi is lesz ebből… én tényleg szeretném, hogy működjön. – mondta, s tette mindezt olyan aranyosan, hogy mosolya simán eltávolította azt a plusz 12 évet közülünk.

- Én is. – ismertem el, majd éppen csak egy kicsit közelebb húzódtam hozzá hogy testünk enyhén egymáshoz érjen. – Nagyon… nagyon… nagyon szeretném. – suttogtam ajkaira a szavakat, s felbátorodva kissé lábaimat az övéivel fűztem össze, ahogy átölelve őt ajkaival kezdtem játszadozni.

- Tudod… semmit sem kell elsietni… semmit sem akarok elsietni… - mondta, s mindkét kezével végigkísérte oldalam formáját, ahogy felé kerekedve csípőjére ültem, míg ő alattam feküdt.

- Lehet, hogy ezért is kedvellek ennyire… - hajoltam kicsit közelebb hozzá megtámaszkodva kissé mellkasán. -… talán a felett a díszdobozos Star Wars gyűjtemény felett is szemet tudok hunyni ennek köszönhetően. – fejemet hátra vetve kacagtam fel… de ő nem nevetett.

- Hujajajjjj… - ült fel könnyedén, csúsztatva így engem combjára. -… nem szereted a Star Warst? – tette fel a kérdést úgy, mintha ez valami ténylegesen fontos dolog lett volna.

- Az igazság az, hogy egy részt sem láttam még. – vallottam be ajkamat lebiggyesztve, de csak erősen tettetve így a sajnálatot. – Valahogy sosem érdekelt… - tettem még hozzá.

- Hát akkor enyém lesz a megtiszteltetés, hogy megnézetem veled az összeset… - bólogatott nagy vidáman előttem. -… hosszú hétvégének nézünk elébe. – kacsintott csalafintán.

- Azt hiszem, mégis a lépcsőfeljáróban aludnék… - böktem az ajtó felé és kissé kezdtem volna lecsúszni öléből, de ő nem engedte a derekamat.

- Nincs menekvés. – rázta a fejét majd egy puszit nyomott számra. – Anyukám amúgy is azt mondta, hogy ne bízzak olyan emberbe, aki nem szereti a Star Warst… nagyon zsivány az olyan.

- Háátt… nem is tudom. – gondolkoztam el, majd eszembe jutott egy kijelentésem, amit egyszer Jeffnek tettem, Ana barátjának, amikor ő is rájött, hogy sosem láttam még egy részt sem az ikonikus filmsorozatból.

- Min mosolyogsz? – kíváncsian kérdezte meg megsimítva arcomat.

- Csak eszembe jutott az, hogy nem is olyan régen jegyeztem, meg hogy én magamtól sosem nézném meg ezeket a filmeket, max akkor, ha lekötöznének… - ekkor elég furán nézett rám, de folytattam inkább mielőtt rosszul lenne. -… ellenben ha valaki fontos számomra szeretné, akkor feláldoznám magam miatta és vele hajlandó lennék végignézni bármennyi részt belőle. – ennél a résznél már viszont elmosolyodott… tetszett neki a szavaim, láttam felderült arcán.

- No és… én elég fontosnak tűnök? – érdeklődött nyakamhoz hajolva apró puszikat hagyva bőrömön.

- Úgy hiszem…

Ha szeretnétek ehhez további folytatást, vagy bármi egyéb kívánságotok lenne felém nyugodtan írjátok meg nekem, várom az üzeneteiteket és észrevételeiteket! 

Egy éjszaka (Nick Jonas)

Sziasztok! Nézzétek ma is hoztam nektek valami olvasnivalót, ezúttal Nick Jonas „főszereplésével”! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást hozzá! Puszilok Mindenkit, Dorka

Ki kérte? Cinti barátnőm vetette fel ezt az alapötletet, s mivel korábban már Joe kapott egy történetet tőlem a Jonas tesók közül, így most Nick volt a soron következő!

Kiről van szó benne? Nick Jonas x Olena (Nick gyerekkori legjobb barátja)

Kinek a szemszögéből van írva? Olena

Miről szól? Egyetlen egy váratlan éjszaka is meg tudja változtatni az életedet, a kapcsolatodat a legjobb barátoddal.

Hány szó? 3805

Nem volt se egyszerű, se könnyű úgy döntenem évekkel ezelőtt, hogy hátam mögött hagyom Dallast. Akkoriban nyomós indokom volt ezt tenni, egyszerűen minél messzebbre akartam kerülni, egy olyan helyre ahol senki sem ismer, ahol senki sem keresne… még ő sem. Teljesen újra kezdeni, 18 évesen egy idegen városban nem volt egyszerű, főleg az én sajátos helyzetemben. Szüleim sem könnyen mentek bele a dologba, de kezdetben nem tudtak semmit… senkinek sem meséltem az állapotomról. Senkinek. Olivia érkezéséig ők sem tudtak arról, hogy egyáltalán létezik bennem az a csöppség… akit ők unokaként nevezhettek. De születésekor az Istenek úgy akarták, hogy kiderüljön a dolog, s ne tudjam előlük többet titkolni… pedig néhány hónapot szerettem volna még a homályban maradni. Nem sikerült… s végül nem is bántam. Azt viszont, hogy titokban tartsák Olivia létezését nem volt egyszerű dolog számukra, hosszú s fárasztó vitánk voltak a témával kapcsolatban, de végül én győztem. Nem akartam, hogy Dallasban bárki is tudjon arról, hogy anyuka lettem. Senki. Időbe tellett, míg ezt elfogadták, de végül a kis csöppség felcseperedését látva megenyhült a szívük. Ők jöttek mindig hozzánk, s mi Dallasba régen nem tettük be a lábunkat. Okkal.

A lehetséges esélyét is el akartam kerülni bármiféle veszélyes találkozásnak… ezért sem értem, hogy miért mentem bele abba, hogy mégis Dallas utcáit járjam a nyáron. Talán meglehet édesanyámék 30. házassági évfordulójának ünneplése elég indok volt magam számára is. Anya nem tudott róla, hogy hazajövünk, apával volt ez egy cseles titkunk, meglepetésünk. S csak reméltem, hogy nagyon mással nem is fogunk találkozni. Azóta, hogy megtudtam, hogy Olivia létezik, azóta nem voltam itthon… s 5 év igen hosszú idő. Azóta nem láttam innen senkit. Egy barátomat sem. Őt sem.

- Olivia kedves… ha minden második kirakatnál leragadsz, sosem érünk oda a nagyiékhoz tudod… - guggoltam le kislányom mellé, aki újfent megtorpant egy kirakat előtt. A csillogó, tündérjelmezek egyértelműen felkeltették egy 5 éves figyelmét.

- Anyaaaa…- zsiványan nézett rám, majd a kirakatra. Akart tőlem valamit, s már most okosan csinálta ezt.

- Először jussunk el a nagyiékhoz, s utána üzletelhetünk… talán megemlítheted a nagypapinak is. – vetettem fel egy ötletet, s rögtön felcsillant a kis csodám szeme. Imádta a nagyapját, mindennél jobban, s tudtam, hogy csak meg kell őt említenem, s kenyérre kenhetem olyan jó kislány lesz, olyan szófogadó.

- Hmmm… - gondolkozott el úgy mintha már nem enyhült volna meg, igazán furfangos volt. – Jó. – bólintott, s csípőre tette a kezét mire én egy puszit nyomtam az arcára.

- Mit szólnál, ha vinnék a nagyinak egy szép virágcsokrot? – vetettem fel az ötletet, s a nem messze lévő virágos üzletre mutattam a mi oldalunkban.

- Segíthetek összeválogatni a virágokat? – érdeklődött, s a virágok a távolban teljesen elrabolták a figyelmét… ennyi időt kapott a tündérjelmez. Könnyen jött, könnyen ment.

- Kérdezzük meg az eladót!- rántottam vállamat, majd megfogva kicsinyke kis tenyerét indultam meg a virágoshoz, s egy pillanat sem telt bele amint odaértünk ő már főnökösödött és mutogatta a választásait a virágkötőnek, aki nem mondott nemet neki… bárkit az ujja köré csavart a kisasszony… bárkit bármikor.

- Olena? – szólalt meg mögöttem egy ember, s éreztem, ahogy a lábam a földbe gyökeredzik. Ennek nem szabadott volna megtörténnie… így semmiképpen sem. Úgy tudtam, hogy most mindegyikőjük Los Angelesben lakik, s talán még minden közösségi profiljukat is lecsekkoltam annak érdekében, hogy még véletlenül se találkozhassunk össze. Talán. Nem mintha Dallas apró kisváros lenne, s nem tudnánk egymást elkerülni, de valahogy ezt a családot teljes mértékben el szerettem volna kerülni. Nem csak a kisebbik középső fiukat, hanem az összes tesót.

- Igen? – fordultam meg óvatosan, s szemem sarkából Olivia felé pillantottam ahol láthattam, hogy ő még a virágossal játszadozik… remélhetőleg nem fog hozzám futni az elkövetkező pár pillanatban. Nagyon reméltem.

- Azt ne mondd, hogy nem ismersz meg… - nevetett fel, s karjaiba zárt rögtön én pedig ajkamat harapva kínosan álltam ölelését, kb. mint egy facövek viselkedtem.

- Joe. – motyogtam, s megveregettem hátát kissé.

- Micsoda meglepetés… évek óta nem is láttunk... talán azóta… - tolta fel napszemüvegét, hogy jobban láthassa arcomat, s igazából nem is szerettem volna, hogy befejezze mondatát, s ami ezek után történt azután nem is tette. Olivia futott a lábamhoz. Bumm.

- Anyuuu… nézd milyen szép csokrot csináltunk a bácsival. – mutatott a színes virágcsokorra mosolyogva miközben az én arcomon minden volt csak nem mosoly. Nem csak én fagytam meg, hanem Joe is. Pontosan ezt akartam elkerülni, pontosan ezt.

- Jajjj… te aztán nagyon ügyes vagy. – guggoltam le mellé, s pusziltam meg feje búbját, majd táskámba kotorászva elővettem néhány dollárt. – Mi lenne, ha segítenél anyunak, s nagylányként kifizetnéd a pultnál a virágot? Ugye segítesz nekem? – kérdeztem, s tenyerébe helyeztem a papírpénzeket.

- Persze. – csillogott a szeme a hatalmas küldetése hallatán máris elindult a pult felé… imádta, ha nagylány lehet, s most ez nekem kapóra is jött.

- Ő a… - Joe azt hiszem kezdett olvadni, s összepakolni a dolgokat.

- Igen… ő a lányom. – s ezúttal én voltam az, aki inkább szeme elé helyezte a napszemüvegét… el akartam kerülni bármiféle következtetést, még akkor is, ha az eredménye annak igaz lett volna.

- Mennyi idős? – kérdezte, s észre sem vettem, hogy a manó már visszatért, s ő válaszolt Joenak.

- 5 éves vagyok. – mutatta neki ujjait bátran, s ekkor eltette kis táskájába a visszajáró pénzt, majd figyelte, ahogy megkapom a hatalmas virágcsokrot s úgy mosolygott, mint egy igazi angyal.

- Te aztán akkor igazán nagylány vagy. – guggolt le hozzá Joe s pacsizott le vele. Minél hamarabb el kellett innen tűnnünk… minél hamarabb.

- Bizony. – bólintott, majd elkapta a ujjaimat ahogy azokat felé nyújtottam. Nem akartam, hogy ez a pillanat még kínosabbá váljon, mint amilyen már amúgy is volt. Nem akartam, hogy túl sokat gondolkozzon ezen a találkozáson Joe, mert tudtam, hogy minél több időt kap, annál több dolog összeáll neki. A legnagyobb rosszat még azelőtt el akartam kerülni, hogy megtörtént volna annak felfedezése. – Köszönj el Olivia a bácsitól… nekünk most mennünk kell, tudod!- mondtam a kislányomnak, s indultam meg célirányosan édesanyámék háza felé, de mielőtt elérhettem volna a kelő távolságot még hallottam Joe hangját.

- Tudok rólad és Nickről… - jegyezte meg, s azt hiszem ebben a pillanatban kezdtem el futni, s örültem, hogy Olivia mindezt csak egy fogócskának fogta fel… nagyon örültem neki.

5 évvel ezelőtt

- Nick kérlek… ne vágj ilyen arcot… kérlek. – ültem le vele szembe dohányzóasztalunkra, s próbáltam tekintetét elkapni. Nick Jonas, a 18 éves sikeres csodagyerek, aki történetesen az én legjobb barátom évek óta néhány órája tért haza szülővárosába több hetes amerikai turnéjukról e s azóta konkrétan megnémult… nem hazudok. Egy szót sem szólt. S csak reménykedtem őszintén, hogy ez egy időszakos állapota ugyanis ismert emberként, énekesként hang nélkül elég nehéz lesz megélnie. – Beszélj hozzám… kérlek. – integettem arca előtt. Célom volt, hogy beszédre kényszerítsem. Nem volt hajlandó beavatni a gondolataiba, nem tudtam mi történt vele. Majdnem lemondta a találkozónkat, de mondhatni én nem voltam olyan személy, akit olyan könnyen levakarhat magáról az ember… főleg úgy, hogy hetek óta nem látott. Ha kellett volna, talicskával megyek át érte, s tolom át a házunkba… képes lettem volna megtenni, s ő is tudta. Talán ezért is volt hajlandó a saját lábán átjönni hozzánk, oda ahol végre kettesben lehettünk. Azt mondta, hogy örülne egy kis csendnek… mondta ezt, míg képes volt beszélni. – Nicholas Jerry Jonas… könyörgök neked. – csúsztam le elé, s konkrétan már térdeltem előtte s úgy pislogtam világfájdalmas arcára.

- Olena… - szólalt meg.

- Szóval még tudod a nevemet… megkönnyebbülés. – játszottam el drámaian a szerepemet. – Ha nem akarsz, nem kell beszélned arról, hogy mi is jár a fejedben, s tudom, hogy nagy kérés… s igen nehéz is lehet… de na… kicsit próbálj arra koncentrálni, hogy láthatod a legjobb barátodat… engem… tádááá… - tártam szét karomat, s próbáltam a legszebb mosolyomat magamra varázsolni, valami olyasfajtát, ami segíthet neki legalább egy pár percre is, de kiszakadni gondolataiból.

- Szakítottunk Lidiaval. – mondta ki végül, s ezzel egyidejűleg mindenfajta mosoly eltűnt az arcomról. Egy az egyben megfagytam.

- Nick… - nem tudtam mit mondani, egyszerűen nem volt semmi ésszerű a fejemben, ami elhagyhatta volna a számat. Így már minden egyértelművé, s logikussá vált előttem… Nick minden tette megmagyarázódott. S látva fájdalmas arcát, nagyon jól tudtam, hogy ez nem egy egyszerű szakítás volt, nem az a fajta, amikor némi veszekedés után, napokkal, hetekkel később újra összejönnek. Ez végleges volt. A szívem szakadt meg érte… főleg azért, mert tudtam, hogy mennyire szerette ezt a lányt lassan már 3 éve, s habár meglehet tudtam arról, hogy mostanában nem voltak olyan fényesek a napjaik, próbáltam mindezt betudni a turnénak… nagyon reméltem, hogy csak erről volt szó, de látszott, hogy nem. -… én… sajnálom. – motyogtam neki halkan, s beletúrtam a hajamba. – Tudom, hogy ez nem segít, de nem tudom, mit mondjak… - tártam szét karomat.

- Mondd azt, hogy van itthon apud régi whiskyjéből. – nézett rám, s talán óvodás korunk óta nem mondott egy ilyen dolgot sem, ami ennyire meglepett… mármint se ő, sem én nem voltunk sosem olyan igazán bulizósok, valahogy a neveltetés mást hozott ki belőle, s belőlem is. – Valami igazán erősre van most szükségem… s azt mondtad, hogy nincsenek itthon szüleid az este, szóval talán… itt is maradhatnék… régen tartottunk már ottalvós partit. – simította hátra haját, s úgy nézte arcomat, amin csak őszintén annyit láthatott, hogy mennyire is meglepődtem kérésén, s hogy mennyire is gondolkozok azon, hogy viccel-e.

- Hááát… - húztam egy kicsit még az időt a gondolkodás céljából, majd ekkor klikkelt valami az agyamban… egy idiótaság gombja. -… legyen!- csaptam össze a tenyereimet, s akkora hévvel ugrottam fel két lábamra, hogy majdnem sikerült ráesnem, de ő hamarabb kapcsolt, s derekamnál fogva megtartott… mielőtt őt összenyomhattam volna.

- És még egy kortyot sem ittál. – forgatta a szemét, s ez volt az első őszinte Nickes mondata, ami nem volt átitatva semmi szívfájdalommal.

- Honnan tudod? – képedtem el, s már távolodtam is el tőle megindulva a kis italos szekrényünk felé. – Lehet, hogy míg te odavoltál dugi ivó lettem… - tártam szét a karomat, s örömmel megragadtam a whiskys üveget, amit könnyen megtaláltam… nem mintha el lett volna dugva vagy ilyesmi. -… lehet, hogy rájártam az üvegre a nagy tanulások közepette… lehet, hogy lecseréllek, s ez a whiskys üveg lesz a legjobb barátom most már. – emeltem arcom mellé az üveget, s úgy pózoltam azzal mintha tényleg csak a legjobb barátom lenne.

- Kétlem. – rázta a fejét, s elnevette magát. – Engem sosem cserélnél le. – ismerte be, mire majdnem kiesett a szemem. Valahol mélyen csak ott volt az a Nick, akit én ismertem, s így vagy úgy de ma ezt elő akartam hozni, emlékeztetve őt arra, hogy a legjobb barátja mindig itt lesz, vele bármi is történjen. Bármi.

- Ez… semmiképpen sem volt egy jó ötlet. – ráztam a fejemet, s úgy nézegettem magam a sminktükörben a szobámba, ahova lehet, hogy átköltöztettünk édesanyám cuccai közül párat. Sosem voltam az az igazán csajos csaj, a legnagyobb sminkcuccom egy szempillaspirál volt, viszont most a szobám úgy nézett ki, mint egy valódi drogéria, hiszen édesanyám hatalmas készletéből talán kölcsönöztem párat… a tudta nélkül.

- Én nagyon élvezem. – nevette el magát, ahogy a földön ült, ágyam szélének támaszkodva.

- Ezt te élvezed? – mutogattam az arcomra. – Tudod… okkal nem kenek magamra semmi ilyet. Nézd meg… nézd… szerinted ez, hogy fog lejönni? Sósavval talán? – s pillanatok alatt előtte termettem, majd gondolkodás nélkül már ott guggoltam vele egy szintben, s arcához közel hajoltam csakhogy ő is érezze azt a nyomást, az a súlyt, amit ez a sminkmennyiség okozott nekem. Talán az elfogyasztott pár pohárka ital is adott egy jókora lökést az említett érzéseimnek, s én mindezt csak meg akartam vele osztani.

- Az egy kicsit durva lenne, nem? – kérdezte, s én csak ott hunyorogtam rá előtte próbálva teljesen komoly maradni. Kétlem, hogy sikerült, de kétlem, hogy ő erre később emlékezne… ahogy én sem fogok… ez az egy biztos.

- Ohhh Nick te… - nevettem el magam, s elkapva szabad kezét, ujjait az arcomra helyeztem.  -… szerinted ez bármi mással lejönne rólam? – kezével úgy bántam mintha az enyém lett volna, s úgy húztam végig ujjait arccsontom, majd ajkaimon is. Sosem voltam egy rúzsos lány, s ez a tűzvörös messze a legmerészebb volt, amit eddig láttam… anyának lehet volt egy szép gyűjteménye.

- Próbálkozhatni szabad… nem? – kérdezte, s ekkor valami olyan történt, ami a világ legbutább ötletének könyveltem volna el úgy kb. egy órával ezelőtt… józanon. Nick közelebb hajolva megcsókolt… s a kezdeti sokk ellenére én nem tiltakoztam, sőt.

- Ez egy… nagyon… buta… dolog. – kapkodtam a levegőt, azzal a hévvel együtt, ahogy ő érinteni kezdte testemet.

-A legjobb buta ötlet a világon… - suttogta ajkaimra a szavakat, s könnyűszerrel érte el azt, hogy elfeküdve a földön én alá kerüljek, s hogy az este további részére még véletlenül se gondolkozzak.

Jelen

- Olena… téged keresnek. – jött egy vendég közel hozzám, amikoris már javában ment anyáék ünneplése… végülis időben odaértünk a kezdeti nehézségek ellenére anyáé házassági évfordulós ünnepségére.

- Ohhmm… ki? – kérdeztem, s szemem sarkából nyilvánvalóan Oliviat figyeltem, ahogy az unokatestvéreimet szórakoztatja. Azon nyomban lekenyerezett mindenkit, s egyszerűen senki sem tudott ellenállni neki. A kislányom egy főnyeremény volt, mégis féltettem őt… hiszen mégis csak az anyukája vagyok, nem?

- Kint van a bejáratnál… nem akart bejönni. – mondta, s ekkor magamra is hagyott ezzel a hírrel én meg öntudatlanul indultam meg a bejárat felé, s azt hiszem egy szép nagy butaságot tettem ekkor ugyanis mikor megláttam az embert, már nem hátrálhattam ki ebből a helyzetből, bármennyire is szerettem volna… ugyanis ő is észrevett.

- Joe… mit keresel itt? – dülledtek hatalmasra a szemeim, s ismét az az ismerős, erős félelemmel átitatott fura érzés futott át testemen.

- Szerintem el kellene mondanod Nicknek. – említette meg, rögtön a közepébe vágva a dolgoknak. Azon nyomban megragadtam a kezét, s a veranda sarkába sétáltam, hogy még véletlenül se lásson minket senki, ha éppen arra járna.

- Mégis mit? – kérdeztem tőle a lehető legnagyobb nyugodtsággal… legalábbis ezzel próbáltam hitetni magamat.

- Figyelj Olena… nem vagyok hülye… ennyire nem. – rázta a fejét, s hajába túrt. – Sosem volt megmagyarázva az, hogy miért tűntél el olyan hirtelen innen… szinte egyik napról a másikra szívódtál fel. Túl átlátszóak voltak azok a kamudumák… szerinted bármelyikünk is hitt nekik? – kérdezte miközben fel, s alá kezdett járkálni előttem… szinte láttam, ahogy az agykerekei mozognak.

- Nem tudom, miről beszélsz. – a legnagyobb pókerarcomat próbáltam előszedni, s a lehető legnagyobb nyugodtságban akartam testem tartani… de lehet ez már túl késő volt. Talán ez a hajó akkor elúszott, amikor igent mondtam apának arra a kérésére, hogy hazajövünk néhány napra.

- Az Isten szerelmére Olena! Tudom, hogy lefeküdtetek Nickkel aznap este mikor hazajöttünk a turnéről… s tudom, hogy azután minden megváltozott kettőtök között. Tisztában vagyok vele, mert ott voltam az öcsém mellett. Végigszenvedtem vele minden egyes percet… minden egyes telefonhívást, amit megpróbált feléd intézni… minden egyes találkozót, amit megpróbált elintézni… s akkor is ott voltam vele, amikor a szüleid elmondták neki, hogy elköltöztél. Az a fiú Olena teljesen romokban volt. – meglehet kissé Joe kiakadt… egy picikét.

- Logikus volt, hogy ki volt akadva Nick, hisz akkor szakított a barátnőjével. – teljesen üveges tekintettel figyeltem Joet, s reméltem nem hallotta meg azt az apró remegést a hangomban akkor, amikor kimondtam az ő nevét. A Nick nevét. Rég nem viseltem ezt a nevet az ajkaimon.

- Te jó szagú Úr Isten… - szerintem pillanatok kérdése volt az, hogy Joe felrobbanjon, előttem vagy legalább megüssön valamit. -… ezt nem gondolhatod komolyan Olena. – rázta a fejét. – Ezt… nem…

- Egyáltalán honnan veszed, hogy pont Nick az apa? – nevettem fel kínosan, s éreztem, hogy ez az egész nem fog semmi jóhoz vezetni… éreztem a porcikáimban. – Simán lehet bárki, akivel találkoztam… 18 éves fiatal lányként egészen hülye dolgokat csinálhat az ember. – próbáltam leplezni egy kínos vigyorral gondolataimat. Azt akartam, hogy ez befejeződjön még azelőtt, hogy elkezdődne.

- Ismertünk téged… Olena… Nick talán jobban, mint saját magát… össze voltatok nőve már kicsi korunk óta… őszintén meg voltunk lepődve Kevinnel hogy azelőtt sosem jöttetek össze… mármint nem ennyire hanem… sosem voltatok randizni, sosem voltatok barát s barátnő. Ti mindig Olena és Nick voltatok… az abszolút állandóság, a békesség. – mesélte, s ekkor valahogy olyan területet érintett az emlékeim között, amit nem kellett volna... nagyon nem. Voltak a múltamban olyan részek, amikre okkal borítottam egy feledésfátylat, egyszerűen nem volt rájuk szükségem.

- Mégis milyen békesség lett volna az Joe, ha apukád egy vasárnapi miséjére besétálok és elmondom neki, hogy a vallásos neveltetéses 18 éves fia teherbe ejtett egy lányt, aki amúgy nem is a barátnője, hanem a legjobb barátja? Azon nyomban szívrohamot kaptak volna a szüleid. Mégis hogy gondolhatod azt, hogy olyan egyszerű volt ez az egész? Hmmm? Kibaszottul nem volt az… fiatalok és meggondolatlanok voltunk… ráadásul gondolj már bele, a ti életetek akkor kezdődött csak igazán, s egyértelműen nem akartam az lenni, aki mindezt elveszi tőletek… tőle. – fakadt ki belőlem egyszerűen, s egész tömören a valódi gondolataim váza.

- Azt hiszed Nick hagyta volna? – kérdezte ezúttal már sokkal… kedvesebben(?!). – Szerinted ő nem szeretné ismerni a lányát?

- Nem arról van szó, hogy Nick mit hagyott volna vagy sem… hanem arról, hogy én mit akartam. Nem akartam botrányt… nem akartam veszekedést… nem akartam semmit. – s ahogy ezek a szavak elhagyták a számat éreztem, hogy testem már nem bírja sokáig… s nem is bírta. Könnycseppek jelentek meg szemem sarkában, s mielőtt letörölhettem volna onnan őket mély utat vágva maguknak folytak le arcomon.

- Szerintem… el kellene neki mondanod. – suttogta Joe halkan, s óvatosan a karjaiba vont, s ölelt és ölelt nem várva viszonzást… tudta, hogy képtelen lennék mozdulni.

- Tudom. – hunytam le a szemeimet, s ekkor tényleg eltörött a mécses. – Szerinted hányszor próbáltam már az évek alatt? Hányszor? – nevettem fel kínosan, s segítségével leültem vele együtt kinti kanapénkra. – Még egy koncertjére is elmentem mikor a közelünkben turnézott… de egyszerűen nem tudtam megtenni… nem volt hozzá lelkierőm. – ráztam a fejemet, s ekkor válla fölött megláttam, hogy az én Oliviám a papájával együtt kilép az ajtón.

- Mammiii… mamiiiii… mindenhol téged kerestelek. – boldogan szaladt oda hozzám, s én azon nyomban próbáltam letörölni könnyeimet, de nem voltam elég sikeres. – Mammiii… miért sírsz? – kérdezte, s úgy mászott ösztönösen az ölembe, mintha csak egy igazi hegymászó lenne. – Bántott a bácsi? Bántottad az anyukámat? – fordult Joe felé, aki csak rendesen meg volt illetődve… valahol mélyen most realizálhatta, hogy ő bizony a csöppség nagybátyja.

- Dehogy bántottam… - rázta a fejét, s kedvesen elmosolyodott.

- Hát nem úgy látszik. – vágta vissza Olivia, s nyakamba bújva átölelt engem, s úgy simogatta hajamat. Mindketten elnevettük magunkat.

- Tudod… ő is a városban van… mindannyian itt töltjük anyáéknál a hétvégét. – jegyezte meg halkan, megsimítva ekkor a karomat, ahogy felállt.

- Miről beszél ez a bácsi anya? – kíváncsiskodott Olivia, s apró tenyerével törölgette arcomról az azon maradt könnycseppjeimet.

- Arról hogy talán egy kicsit tovább maradunk a nagyiéknál, mint gondoltuk… - öleltem át én is őt, s bólintottam Joenak… valahol mélyen talán tudtam, hogy itt az idő.

- Nekem ez nem fog menni. – le-feljárkáltam az étterem előterében, ahol a találkozó meg volt beszélve. Tudtam, hogy Nick már itt volt, hiszen Joe itt állt mellettem, karjaiban tartva Oliviat… ő volt a kezdeti bébiszitterem.

- Dehogynem fog menni Olena… - simította meg a karomat, s mélyen a szemembe nézett, s ekkor kislányom is bátorítóan mosolygott rám.

- Kicsim… itt maradsz Joe bácsival egy picit, míg anyu beszélget egy kicsit… Joe bácsi testvérével? – kérdeztem, s tenyerem külsejével simítottam meg puha, rózsaszín arcocskáját. Tagadhatatlan volt, hogy kitől örökölte a szemeit, s hajtincseit… ilyen szépség nem rejlett bennem.

- Persze. – bólintott, s mély levegőt véve hátat fordítottam nekik, majd amint megtettem az első pár lépést az étterem belső részéről egy ismerős lépett ki. Gondolkodás nélkül ejtettem el táskámat, s futottam feléje, s öleltem át úgy, mintha az életem múlt volna rajta… s talán tényleg az múlt rajta.

- Úgy sajnálom. – bújtam a nyakába, s nem engedtem el őt, de ő sem engem. – Tényleg… nagyon, nagyon sajnálom. – szipogtam s tudtam, hogy egy az egyben tönkreteszem valószínűleg a több száz dolláros ingjét.

- Tudom… - simogatta a hátamat, s hirtelen olyan volt minden, mint régen… mintha 5 évet repültünk volna vissza az időben, mintha véget sem ért volna a barátságunk. S az igazság az, hogy az nem ért véget… csak sokkal mélyebb lett, s szorosabb.  Egyszerűen csak nem adtuk egymás tudtára.

- Az igazság az, hogy készültem egy teljes beszéddel, konkrétan az éjszaka alig aludtam, pontosítva semennyit sem aludtam… meg akartam volna mindent magyarázni, legalábbis meg akartam volna próbálkozni vele… de most nem jut eszembe semmi. – ráztam meg a fejemet, s kissé eltávolodtam tőle, csakhogy láthassam az arcát, majd ujjam lassan az ő ujjaira csúsztak. – Minden kitörlődött… - ráztam a fejemet, majd szép lassan megindultam előre Joeék fele. Mélyen, s nagyokat lélegeztem miközben megközelítettem őket s elmosolyodtam kissé, mikor Olivia a legártatlanabb mosollyal az arcán nézett fel rám miután melléjük értem.

- Olivia kedves… nézd csak… itt az a bácsi, akivel szerettem volna, hogy találkozz ma. – guggoltam le mellé úgy, hogy én is Nick felé nézzek. Tudtam, hogy tudta… éreztem, hogy még mielőtt bármit is mondhattam volna neki, nemcsak hogy Joe is hinthetett el neki ilyesfajta információt, de ő maga is összetehette a dolgokat. Igazából csak rá kellett néznie Oliviára.

- Hát, szia… – Nick is leguggolt hozzánk, s úgy nyújtotta kezét Olivia felé, aki habár kicsit közelebb húzódott felém mégis Nick ujjai közé helyezte sajátjait. -… én Nick vagyok, és te? – érdeklődött barátságosan mosollyal az ajkain.

- Olivia Nicolette Spencer. – válaszolta illedelmesen, s mikor kimondta középső nevét is Nick egy pillanatra rám nézett, ez egyfajta utolsó pecsét volt számára… s számomra egy örök emlékeztető, valahol mindigis tudtam ezt.

- Örülök a szerencsének kedves Olivia!- ráztak kezet tényleg úgy, mint az igazi felnőttek.

- Te vagy az apukám… ugye? – tette fel a kérdést Olivia, mire azt hittem, hogy egy az egyben szívrohamot kapok ott az étterem előterében, de valahogy talán Nick is hasonlót érzett… sőt talán mögöttünk Joe is szinkronban volt velünk. – Anyuék azt hiszik, hogy kicsi vagyok… de nem is… - rázta a fejét, s sejtelmesen felém pillantott az én állam meg konkrétan a földön volt, s hamarosan kiskanállal kell majd összeszedniük a földről. -… hallottam, hogy miről beszélgettek a nagyival… - tette csípőre a kezét, majd közelebb hajolva egy puszit nyomott az arcomra. – Anya… én nem vagyok kicsi. – rázta a fejét, majd a nyakamba bújt s vissza-visszapillantgatva nézett félve Nickre. Egyáltalán nem voltam erre az egészre felkészülve.

- Hatalmas nagylány vagy. – simította meg Nick Olivia hátát, mire ő felkacagott… tetszett neki ez az érzés. – S azt szeretném kérdezni, hogy ez a nagylány és az anyukája szívesen ebédelne-e velem? – érdeklődött s türelmesen várt Olivia válaszára. Én már nem is mertem feléje nézni, csakis Oliviáé volt a figyelmem.

- Ha anya benne van, akkor én is. – válaszolta magabiztosan, s úgy fordult ezúttal már teljesen Nick felé.

- Mi a válaszod… anyu? – kérdezett rá nálam is Nick, s mikor ő mondta ki azt, hogy anyu… a gyomrom hatszor bukfencezett, de csakis szívem után.

- Nagyon régóta éhes vagyok már… - válaszoltam, s talán tudat alatt adtam olyan választ, aminek nem szimpla egy jelentése volt… s ezt talán Nick is tisztában volt. Biztosan tudta.

Shape of You III (Sebastian Stan)

Sziasztok! Hétfői frissként hoztam nektek egy kis finomságot Sebastiannel, vagyis a Shape of You sorozat harmadik részét olvashatjátok a következőekben! Ha elnyeri a tetszéseteket szóljatok nekem, ugyanis még továbbra is tudnám folytatni, ha lesz rá kereslet (ha nem lesz akkor is tudom folytatni ugyanis Sebastian a lelkem, ezt nem tagadom). Jó olvasást! Üdvözlök Mindenkit!

Ki kérte? Magasba nyújtom mindkét kezemet, annyira jelentkezek.

Kiről van benne szó? Egy lány x Sebastian Stan

Kinek a szemszögéből van írva? A lány

Miről szól a történet? Sebastian Stan s a lány története az edzőteremben kezdődött… na de vajon hova tart? Ez a minisorozat éppen erről szól.

Szavak száma? 2448

Előző részek – I.rész // II. rész

- Azt hiszem én ezt… élvezem. – jegyeztem meg zsiványan mosolyogva Donra, amikor Sebastian éppen fekvőtámaszokat csinált alattam… ugyanis én törökülésben ültem a hátán a legnagyobb nyugodtsággal a földön miközben a jól megérdemelt shakemet iszogattam. Seb szenvedett én meg a többiekkel nagyon jót mulattam.

- Ügyes a leányzó. – csapott a tenyerembe Don, majd segített leszállni Sebről, aki ezzel a tettünkkel egyidejűleg elnyúlt a földön… mint akin átment egy úthenger úgy terült szét.

- Még véletlenül sem én.  – fordult hátára s úgy figyelt felénk az előző áldozat játszva a szegény szenvedőt, a partra vetett halat.

Azóta, hogy újra találkoztunk Sebbel az edzőteremben már egy bő hónap telt el, javában június végén jártunk már, s azt kell, hogy mondjam azóta őszintén nagyon jó barátokká nőttük ki magunkat. Igen… barátokká. Habár a fejemben megfordult egy két illetlen gondolat, az álmaimba egyszer-egyszer beköltözött ez az úriember én tökéletesen boldog voltam így… konkrétan az, hogy ismerhettem, s barátként tekinthettem rá nekem elég volt… gondoltam én így. Ellenben barátnőm egészen másként vélekedett a dolgokról… egyszerűen nem bírta felfogni, hogy hogy nem történt semmi köztem és Sebastian között. Nem jutott el a tudatáig, hogy nekem egyáltalán nem volt elsődleges célom az ágyába kerülni. Egyszerűen hülyének tartott, s ez a legkedvesebb megfogalmazás volt a részemről, hiszen cifrább szavakat is vágott a fejemhez az elmúlt napokban.

- No és… gondolkoztál Don ajánlatán? – kérdezte Shim, a Gym Gang kis csapatuk egyik oszlopos tagja… én az utóbbi időben vendégszereplő lettem az edzésükben Sebastian unszolására. Ha akart valamit elérte… ebbe nem tudtam belekötni és neki ellent mondani sem nagyon sikerült bármennyire is próbáltam.

- Nem tudom… - ráztam a fejemet, s leültem az egyik padra majd úgy figyeltem, ahogy Tone épp képet csinál Sebastianról és Donról, ahogy megemelik pólójukat, s ezzel megmutatják valószínűleg az Instagram népének és a kerek e világnak, hogy milyen adottságaik vannak. Nagyot nyeltem, s inkább lehunyva a szememet hátradűlve, kezeimet magam mellett lógatva pihentem a fekvőpadon… de előtte nem hagytam ki azt a pillanatot, mikor Sebastian felém nézett, mert észrevette hogy figyelem. Nagyon.  Fejemre dobtam a törülközőmet inkább, s elzártam a tekintetemet a külvilág elől. -… nem érzem magam elég jónak, hogy videón szerepeljek. – nevettem el magam, s próbáltam az előbb látottakat elűzni a fejemből. Néhány napja Don felajánlott egy videofelvételes lehetőséget ugyanis új edző videót tervez kiadni, de nincs elegendő női alakja benne, s rám gondolt.

- Butaság… ha Don nem találna jónak fel sem ajánlotta volna ezt… ráadásul ő maga hívott ide az edzőtermébe is, ami, na… elég jó. – veregette meg a vállamat, mire valami nyomást éreztem a lábamon… egy jókora súlytömeget, aki lelibbentette arcomról a törülközőt s így engedte láttatni, hogy a súlytömegnek neve is volt. Sebastian.

- Igent kell mondanod. – pislogott rám ártatlanul, s teljesen normálisnak tartotta, hogy az ölemben ül.

- Sebastian… te színész vagy… neked ez könnyű… mármint a kamera dolog. – emeltem tenyereimet az arcomhoz. – Én nem… nem érzem ezt. – ráztam a fejemet.

- Hogy mondana igent, amikor mindjárt készülöd összetörni a combját? – veregette meg Don Sebastian vállát, s odaadta neki a shakejét.

- Nem vészes. – nevettem fel, s hagytam, hogy Sebastian továbbra is ott üljön rajtam… nem nagyon zavartatta magát, nekem meg nem volt fájdalmas szóval nem bántam.

- Mint tiszteletbeli női tagunk… kérlek, segíts. – ült le Don a mellettem lévő padra, s úgy tartotta fejem felé a telefonját… rajta az előzőleg készített képekkel. Ha Seb nem ült volna rajtam minden bizonnyal lefordultam volna a padról a látványtól. Mindegyikőjük engem nézett, nem hazudok.

- Öhhhmm… legyen ez. – próbáltam egyszerűen, s gyorsan kiválasztani a képet anélkül, hogy a nyálam elcsöppenne idő előtt. Te jó ég!

- Indoklás? – vallatott Sebastian, majd leszállt rólam, s felém nyújtotta kezét, hogy segítsen végre felállni.

- Azon az egyen mosolyogsz. – csúszott ki a számon, s konkrétan rögtön utána rendesen halálfélelmes rémület ült az arcomra… néha még mindig megesik, hogy nem tudom befogni a számat. Lehunytam a szememet, mély levegőt vettem majd mikor újra kinyitottam a szememet Seb még mindig ott állt közvetlen előttem s mosolygott… ugyanúgy, mint a képen, s talán még szebben is. Nem nagyon tudtam megszólalni még akkor, sem hogy tudtam nem vagyunk egyedül, konkrétan az edző haverjai bámultak minket… főleg engem.

- Segíthetek legyőzni a kamera félelmedet. – törte meg a csendet, azt hiszem, ezzel tényleg megmentve engem ugyanis lehet készültem volna meghalni a nem-veszek-levegőt akciómban… s mindez addig a pillanatig fel sem tűnt, míg meg nem szólalt.

- Hát persze… - forgattam a szememet, kínos mosolyom kíséretében majd vállamra csaptam a törülközőmet és indultam volna meg az öltözőbe, mire elkapta a csuklómat.

- Csatlakozol hozzánk, a szaunába? Egy kis lazításképp… - kérdezte kedvesen, s míg feltette kérdését ujjai csuklómról szépen lassan csúsztak a tenyerembe, ujjaimra.

- Öhhhmm… - nem voltam biztos abban, hogy ez jó ötlet.

- Vagy igent mondasz, vagy Sebastian drága a vállára csap s úgy visz be ruhástól mindenestől… - kacsintott rám Don, mire felkacagtam… ezek az emberek őrültek, de tényleg.

- Na, jó… adjatok néhány percet. – adtam be a derekamat, s most ezúttal már tényleg az öltöző felé vettem az irányomat, s csak szememet forgattam mikor láttam, ahogy a fiúk mögöttem hajlongnak mintha valami hercegnő vonult volna el előttük. Felnőttek, egy laza 10 évvel mindegyikőjük idősebb nálam mégis hihetetlen hogy az esetek nagyobbik részében, ha éppen nem edzésről van szó, akkor simán úgy viselkednek, mint a saját gyerekeik.

Gyorsan átvéve a mindig az edzőtáskámban megbújó bikinimet egy frissítő zuhany után betekertem magam a törülközőmbe, majd a fejem tetejére felkötött hajammal indultam meg a szaunák felé az alagsorba… az igazság az, hogy időtlen idők óta nem volt rajtam bikini, s ezt is azért vettem, s hordtam magammal, mert tudtam a szauna lehetőségről… csak valahogy sosem vettem rá még magam. Ledobva a kabin előtt papucskámat nyitottam az ajtót, s igen nagy meglepetésemre a négy srác helyett csak egyetlen egy ült a padon törülközőjén. Nem nehéz kitalálni, hogy ki volt az.

- Miért érzem azt, hogy a többiek nem is fognak jönni? – hunyorogtam rá, s valamiért még szorosabban tartottam magamhoz a törülközőmet, mint eddig.

- Valami iszonyat fontos dolguk lett… - nevetett fel, szemét forgatva majd az izzadtságtól csillogó hajtincseibe túrt. -… esküszöm nem én találtam ki. – rázta a fejét, s a magasabb padról lelógatva lábát tárta szét karját mutatta, hogy foglaljak helyet, s lassan félve úgy is tettem… de mint egy sushi úgy hagytam magam becsomagolva a törülközőbe, s nyilván még véletlenül sem ültem Sebastian félmeztelen, a víztől csillogó teste közelébe. Muszáj volt tartanom magam.

- Elképesztőek. – nyújtottam ki a lábamat, s dűltem a falnak. Annyira jól esett lazítani egy kicsit, ahogy a mentás aroma illatát beszívtam az teljesen ellazított. Csend volt, kellemes csend.

- T/N… - szólalt meg végül a csendet megtörve Seb, s egészen meglepődtem, hogy igen közelről jött a hangja… nem mintha olyan nagy lett volna a szauna, de mégis.

- Ühüm? – motyogtam vissza ki nem nyitva a szememet… meglehet, el tudnék itt aludni ebben az idilli csendes helyszínen.

- Ugye nem gondoltad magadon hagyni azt a törülközőt? – kérdezte mire kipattant a szemem, s észrevehettem, hogy pont ott állt mellettem s tenyerét nyújtva felém mintha várt volna valamit… talán egy pacsit?

- Hmmmm? – továbbra sem kommunikáltam szavakkal, s poénosságomból tenyerébe csaptam egyet… legalább egy pacsit kapott végülis.

- Ne legyél buta, kérlek… - rázta a fejét, s a pacsimból el nem engedve kezemet állított fel a padról könnyedén maga elé… lábaim nem voltak erre felkészülve. -… egyáltalán nincs erre szükséged. – simította meg a törülközőm szélét.

- Szerintem van. – motyogtam s mély levegőt véve hátat fordítottam neki majd egy fentebbi részre akartam fellépni csakhogy egy az egyben megbotlottam a fejtámasztékban, ami a padon volt, s buktam előre elengedve így a törülközőmet, ami így könnyűszerrel a bokámhoz csúszott… s nem csak a törülköző volt az egyetlen, ami lejött rólam. A bikini felsőm is kioldotta magát valahogyan. El akartam teleportálni innen… azonnal.

- Egyben vagy? – kérdezte ő a kezdeti apró káromkodásomat hallgatva.

- Azt hiszem… - szedtem össze magam, s úgy döntöttem, hogy maradok minél lentebb mert ami kicsit is messzebb van a földfelszíntől én onnan le tudom magam vetni akár akaratom ellenére is. -… ez kínos, kínosabb, mint én magam… de tudnál segíteni? Kioldódott a… - mutogattam vállam fölött mire ő óvatosan fogta vállamat, s addig addig irányított, míg le nem ültem ismét, s azt hiszem ő pedig mögém ült.

- Persze… - válaszolt, s ujjait éreztem gerincem mentén és egyszerre minden megszűnt létezni bennem. Talán a szauna hőmérséklete azonnal kétszázezer fokra csúszott fel. Végighúzva mutatóujját gerincemen nemhogy nem kötötte be a felsőmet a hátamon, de elérve a nyakamig a felső részét is könnyedén hagyta kioldódni. -… szívesen segítek. – jegyezte meg, s tenyerét hasamra csúsztatva könnyedén húzott lábai közé… s én nem ellenkeztem… nem mintha tudtam volna, nem mintha akartam volna. Ahogy ujjai szép lassan mozogni kezdtem hasamon gerincem úgy feszült meg, s úgy nyomtam ösztönösen fejemet vállának. – Ügyes a leányzó. – suttogta a fülembe azokat a szavakat, amit Don is használt rám s ajkamba haraptam, ahogy test a testhez kerültünk, hiszen teljes mértékben magához húzott.

- Ez… - nem igazán voltam a gondolataimnak az ura… de igazából úgy a gondolataimnak sem, meg úgy semmimnek.

- Az igazság az… hogy örülök, hogy a fiúk mégsem jöttek le… - súgta a fülembe, majd ajkai nyakam vékony bőrét érintették. Forrtam, mintha a pokolban lettem volna. Ez tényleg megtörtént… mármint… mi a fene?

- Én is. – sírtam fel, ahogy egyik keze mellkasom felé közeledett, éreztem, ahogy a mellbimbóim úgy megkeményednek, hogy üvegeket tudnék velük vágni. Mi az istent művelt ez az ember?

- Érzem… - puszilt az arcomra és ennél édesebb dolgot életemben nem éreztem még. Szó szerint szétfolytam a karjaiban… nem volt elég, hogy egy szaunában ültünk ő még sajátos magánakcióba is kezdett.  -… csak lélegezz, kérlek! – mondta, s úgy kezdte simogatni egyik kezével karomat másikkal dekoltázsomat. Biztos voltam benne, hogy ez álom volt… az előbb sikerült annyira elesnem, s bevernem a fejemet, hogy egy az egyben meg is haltam ott. Tuti. – Ha nem szeretnéd… - nem tett semmi megbocsájthatatlant eddig, de azért mégis feltette ezt a „kérdését”.

- Sebastian… - susogtam még véletlenül sem ésszerűen, biztos voltam benne hogy ez nem valóság… ez már túlzás lenne annak.

- Tudod… már az elején említettem, hogy kezdelek kedvelni… - mondta, s egy ujját nyakamhoz hozta fel, s én ettől csak még jobban vállára feszítettem fejemet. -… s ez… most… egyre erősödik… - vallotta be, s testem konkrétan pezsgett érintése alatt. Készültem felrobbanni. Minden bizonnyal, ha felébredek a teljes lepedőm vizes lesz… ez a legveszélyesebb álmom eddig.

- Kezdek túlzásba esni az álmaimmal… - motyogtam és kínosan kuncogtam magamban.

- T/N… - szólított nevemen, s kezei megfagytak rajtam. -… hogy bizonyítsam be, hogy nem álmodsz? – kérdezte s oly valóságosnak tűnt a hangja, hogy szinte fájt. Az agyam megbetegedett, ez már biztos volt.

- Majd én… - csúszott ki a számon, s megmozdulva kicsit fordítottam testemen, s most már szemben voltam vele. -… ez máshol úgysem merném. – haraptam ajkamba, majd a következő dolog, amit az ajkaimmal érintettem az az ő szépségei voltak. – Csakis… az… álmaimban… - suttogtam, s hajába túrva táncoltattam ajkaimat az övéivel, nyelvét az enyémmel. Olyan édes volt, olyan ő… olyan… valóságos.

S ő nem ellenkezett… sőt. Kezeit fenekem alá vezetve húzott még jobban magára. Mindössze alsóink voltak közöttünk. Mellkasunk egymásba olvadva a legszebb párost alkotta, nem hazudok… olyan természetes volt ez, olyan ösztönös… s ekkor idegen hangok jöttek kintről.  A valóság villámcsapásszerűen lepett meg engem… egy szívroham kíséretében realizálódott bennem, hogy mit is tettem.

- Nem álmodok. – nyitottam ki a szememet, s szinte remegő ajkakkal vallottam be neki felismerésemet. Konkrétan majdnem meztelenül ültem az ölében miközben karjaim a nyakába voltak fonva.

- Örülök, hogy rájöttél… - nevetett az ajkaimba, s arcomra adott egy angyali csókot, majd saját törülközőjét rántotta hátamra ugyanis hallottuk, hogy nyílt az ajtó. Ha lehetséges volt én még jobban megdermedtem. Nem akartam megmozdulni. Láthatatlanná akartam válni. Ez nem én voltam.

- A szegény lány fázik… - rázta a fejét Sebastian, mire áttekerte rajtam a törülközőt, s könnyedén csúsztatta le a lábait a földre, s engem meg egyszerűen kapott az ölébe. Nem tudtam mozdulni továbbra sem.

- Azt hiszem ez a… tiétek. – vigyorgott egy lány, majd Sebastian felé nyújtotta… a bikini felsőmet. Igazából már nem tudtam mit kezdeni magammal… egyszerűen őszinte kacagásban törtem ki, s eltakarva az arcomat Sebastian mellkasába bújtam.

- Az enyém. – motyogtam, s inkább meg sem akartam mozdulni… a helyzetemen már úgysem javíthattam… esélytelen volt. Ha kivitt volna a világból sem érdekelt volna már, ez biztos. Nem érdekelt merre tartott, nem kérdeztem tőle semmit, a szememet meg végképp nem nyitottam ki.

- Mit gondolsz… meg tudsz állni a lábadon? – tette fel kedvesen a kérdést én meg vinnyogva igent válaszoltam neki, s meg is tette azt, amit mondott én pedig ekkor kinyitottam a szememet… a női öltöző zuhanyzójában voltunk, most tényleg egyedül.

- Ez a női öltöző… - ráncoltam homlokomat arcába felpillantva.

- Helyes megállapítás. – kacsintott rám, s ekkor újfent társaságunk akadt, vagyis legalábbis a kinti részre jöttek be lányok, de én olyannyira „megijedtem”, hogy megragadva Sebastian kezét magam után őt is behúztam az egyik zuhanykabinba, s automatikusan magunkra rántva a függönyt, a vizet is elcsavartam, hogy folyjon valami, s zihálásomon kívül más is adjon ki hangot. – Szóval… álmodtál rólam. – jegyezte meg, s testét ismét enyémhez simította. Törülközője egy az egyben hagyta el testemet újfent. – S pontosan milyenek is voltak azok az álmok? – érdeklődött, s combomat megsimítva könnyedén érte el, hogy egyik lábammal dereka köré csavarodjak kissé.

- Sebas… - mondtam volna ki nevét, talán felszólítva hogy amúgy kint emberek vannak, s meg amúgy is mi éppen mit művelünk itt, amikor elnémított engem ajkaival… s én az övé voltam. Teljesen. Testem teljes mértékben szinkronban volt az övével, érintésére libabőrös lettem, meggyulladtam, s megfagytam egyszerre.

- Mi… - suttogtam, s óvatosan addig addig mozogtunk, míg erősebbre nem vevődött a zuhanyrózsa ereje.

- Kedveljük egymást… - tartott ölében, ahogy homlokunkat egymásénak támasztottuk. A vízcseppek pedig csak úgy áztattak minket… az igazság az, hogy nagyon észre sem vettem őket.

- Mennyire? – bukott ki belőlem a kérdés, s fogaimmal alsó ajkamat húzogattam.

- Szerinted? – kérdezett vissza s végigsimította oldalamat. – Tisztán emlékszem az első közös edzésünkre, amikor azt mondtad, hogy az enyém vagy… - apró csókokkal kényeztette vállam, nyakam vonalát. -… én csak szeretném tartani magam ahhoz a kijelentésedhez. – simította el a homlokomra összegyűlt vizes tincseimet a fülem mögé.

- Én… - pillanatok alatt több tízezerszer lepörgött az agyamban az, ami elhangzott az előbb általa. Sebastian, így vagy úgy de azt mondta az előbb, hogy szeretné, ha én a… barátnője lennék. Jézus, Úr, Isten! -… nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy… - motyogtam, s szerintem a testemben maradt energiám is lefolyt ekkor a lefolyóban.

- Ohhh… ha egyszer befognád. – nevette el magát, s mielőtt bármit is mondtam volna ajkaimba csókolt, s mivel én még véletlenül sem ellenkeztem azt hiszem ez megpecsételte a válaszomat… visszavonhatatlanul.