50. rész

Sziasztok! Íme itt lenne a következő rész. Jó Olvasást. Puszi Dorka

U.i.: Mivel ez a drágaságos Google Reader meg fog szűnni ezért szeretném kérni hogy ezen a címen  kövessétek már be még egyszer a blogot... valahogy összejött az a 46 ember és nem szeretnélek Titeket elveszíteni <3 Előre is köszönöm. PUSZI <3

- Hozok valami harapnivalót… egy kis kávét, jól fog esni!- hallottam az ismerős hangot. Valójában lehet, hogy erre keltem fel, mármint hogy beszélgetnek éppen mellettem, és most teljesen mindegy volt, hogy mindezt halkan tették. De az is benne van a pakliban hogy simán csak kidobott az ágy és azért ébredtem meg. Na, jó… az az ágy jelen esetben kanapé, de nem oszt nem szoroz. A lényeg ugyanaz volt… aludtam és álmodtam. Utóbbi olyan jól sikerült, hogy nem is emlékszek rá, de mégis ahogy már ébren találtam magam, már szemem mögötti sötétségben is valami egyfajta megnyugvást éreztem, valami boldogsághoz közeli érzést, amitől már nem volt oly nehéz a lelkem. A kérdések mely tegnap ilyenkor kúsztak a fejembe, elűzni a világ legnagyobb endorfin adagjával sem lehetett volna, de kezdetnek ez, hogy már fizikailag tartom épségemet eléggé nyugtató volt. És még csak fel sem keltem…

- Nem szükséges… - hallottam az Ő hangját. Szóval vele beszélget a nő? Még mindig itt van? Jobb kérdés... itt volt egész éjjel? Meglehet, hogy mostanság az agyam nem a legbízhatóbb részem, de akkor is elég erősen biztos vagyok benne, hogy ha hangról is, de én megállapítottam, hogy Ő itt volt az este… ő volt az, aki betakart, és úgy látszik vigyázott az álmaimra.

- Ez nem kérdés volt. – a nőhangja kedves volt. Hallottam távolodó lépteit, majd azt, hogy behúzza a tolóajtót így magunkra hagyva.

- Szóval meddig tetteted még, hogy alszol? – kérdezte pimaszul és hangját a vártnál is közelebbről véltem meghallani. 

- Én még tényleg alszom… - mondtam, és ahogy már hason feküdtem, jobb kezemet kinyújtva próbáltam tapogatózni, hogy megtudjak valamit hollétéről. Ez a kutatásom tartott mindössze 2 db másodpercig, ugyanis ahogy felemeltem a kezemet rögtön Göndör fürtjeit találta meg kezem útja.

Ujjaim, ahogy hajtincseivel érintkeztek, bőrömön a libabőr lett a jellemző állapot. Csiklandozták tenyeremet hajszálai, ezzel kellemes bizsergő érzést terjesztve kezemtől kiindulva egész testemben.

- Alszol… - ismételte meg kijelentésemet engedve, hogy továbbra is játszadozzak fürtöcskéivel úgy, hogy nem is látom.

- Most már nem… - jelentettem ki és lassan kinyitva a szememet azt kellett felfedeznem, hogy Ő konkrétan itt ült a kanapé mellett. A földön. Szorosan mellette. A szemei alatt lévő halványszürke karikák arról árulkodtak, hogy Ő nem igazán aludt sokat. Ezt átgondolva szívem azonnal belefájdult hirtelen. – te aludtál bármit is? – kérdeztem tőle rögtön a lényegre térve, majd szépen lassacskán feltápászkodtam annyira, hogy legalább üljek.

- Nem számít… - rázta meg gyengéden a fejét és kezem mely eddig a hajával játszadozott az most az ő tenyere közé került, amit ajkaihoz felemelve lágy csókkal köszöntött.

- Öhmm… de… hogyisne számítana? – néztem rá értetlenül és valahogy minden más gondolatomat eltiporta most az, hogy ő egész éjjel itt volt mellettem.

- Megvagyok… - hihetetlen hogy egy szemhunyásnyit sem aludt éjszaka után még mindig rám tud mosolyogni és bátorító pislogásával erőt sugározni felém. Meghalok. - … és ahogy látom te is. – ezeket a szavakat már lassan, óvatosan ejtette ki végig szememet figyelve mintha bármelyik percben robbanhatnék. Végülis nem lehetetlen a feltevése… tudom mit tettem tegnap, tudom, hogy mit is műveltem vele, amihez mérve igazán csodálom, hogy például itt van és meri például fogni a kezemet. De egy részben én magam is csodálkozok, hogy mindezt ily simán tűröm és igazából élvezem is. Nem tudom, mi van velem, nem tudom ki vagy mi irányítva testemet, de két dolog biztos: egy az, hogy ez az illető, vagy bármi is legyen az teljesen megkattant, kettő az, hogy ez az illető vagy bármi nem én vagyok. Vagy ha mégis én lennék, akkor egyre biztosabb bennem az a tudat, hogy megőrülök… vagy mondhatjuk inkább múlt időbe és ezzel magyarázva mindent: megőrültem?

- Még egy mezítlábas fogócskát nem játszok be… - ráztam a fejemet mosolyogva és próbáltam valahogy oldani a lassacskán rám települő különös érzést. Ahogy Őt néztem valami kezdett a hatalmába keríteni és nem tudtam, hogy ez most jó lesz-e vagy rossz.

- Szereznél megint cipőt… megoldanád. – kacsintott és rántotta meg a vállát úgy mintha mindez oly természetes lenne és vicces és elfelejthető, de legfőbbképp megbocsájtható.

- Okés… - ráztam a fejemet lassacskán tiltakozás jelképeképpen. – kérhetnék valamit? – néztem feléje és úgy várt szavaimra mintha életében nem hallott volna még engem beszélni. – befejeznéd ezt? Ne legyél kedves… csak ne. – ráztam továbbra is fejemet.

- Miért? – kérdezte.

- Mert ettől csak rosszabbul érzem magam…- nevettem fel kínosan. – és mindez akkor újabb kérdéseket vetne fel bennem és nem akarok több kérdést. Egyet sem akarok… - mondtam és lenyugodva kicsit előrébbhajoltam feléje.

- Hány kérdésed lenne? – hangja lágy volt, természetes.

- Innen elindítom a listámat és Londonig eljutna a lista vége… Mint egy fonál, ami sosem ér véget. – mondtam, és ahogy egyáltalán már beszélni elkezdtem kezdtem valamiféleképpen jobban érezni magam.

- Ha Londonig ér csak el… akkor van vége. – vette át a rébuszokban beszélgetést tőlem, de ez is oly máshogy hatott tőle. Mintha az ő szavai hihetőbbek lettek volna, mint az enyémek.

Erre már nem mondtam semmit, csak figyeltem Őt miközben Ő figyelt engem. Szemei csillogtak felém, alóluk a karikák is mintha tűntek volna el így hirtelenjében. Arrébb és összébb húzódva egy kicsit paskoltam meg magam mellett a helyet és kértem, hogy üljön, fel oda hisz mégse üljön már a földön. Úgy éreztem, hogy még egy ideig itt fogunk táborozni és hát a kanapé egy fokkal kényelmesebbnek tűnik, mint a padló, de csak egy fokkal.

- Tegnap… - kezdtem bele mire az ajtó nyílt és a tulajdonosnő indult meg felénk egy tálca reggelivel. Ez nem kérdés volt, ez kijelentés.. Jutott eszembe mondata, mely mosolygásra késztetett.

- Jó reggelt!- köszönt felém aranyosan és letette az előttünk lévő asztalkára az ételt és mindazt, amit hozott számunkra. – megsúgom, magának ez a fiú nagyon szeretheti magát… egész éjjel itt virrasztott Ön mellett. – nyújtotta felém az egyik bögrét, ahogy azt felvette a tálcáról, majd a másikkal is ezt tette és azt pedig Harry felé nyújtotta.

- Hát… - mondani akartam valamit, de hát pontosan amennyire akartam volna, annyira nem is sikerült mindez. Ennyit a beszéd tudományáról.

- Nagyon szépen köszönjük a reggelit… mindent nagyon szépen köszönünk. – szavai kábulatba ejtőek lehetnek mindenki számára… azt kezdem tapasztalni, hogyha megszólal és beszél, bennem mintha egy más világ nyílna, és legszívesebben oda szöknék én el vele.

- Nincs mit… ez a dolgom, az életem. – mondta és az ajtó felé vette az irányt lassacskán. – maradjanak addig, amíg akarnak, ma a társalgó nem üzemel. – lebegtette meg a kis táblácskát mely a tolóajtó kilincsén volt és ezzel be is húzta azt, kettőnket ott hagyva… egyedül.

- Ezt most, hogy értette? – néztem vissza Ő feléje… - maradjunk addig, amíg akarunk? – nem teljesen értettem ezt a mondatát. – mi van… kivetted a társalgót is vagy mi? – nevettem fel és szám felé emeletem bögrémet, de ahogy feléje pillantottam és megláttam arcát mégis inkább úgy döntöttem, hogy ez még nem az első korty ideje. – én csak poénnak szántam. – néztem rá és eléggé mókás volt az arca, ahogy azt figyelte, hogy én mindezt, hogy reagálom le.

- Úgy tűnik én nem… - tette hozzá és viszont ő belekortyolt a gőzölgő kávéjába.

- Megőrültél… kibérelted a társalgót… a társalgót. – okés számomra ez fura volt, olyan hihetetlen és hát nem mindennapi. Micsoda?

- Ki is volt az, aki a kanapén akart aludni az éjszaka? – nézett rám kötekedően.

- És így is tettem… de ez nem ugyanaz. – legyintettem.                             

- A két dolog ugyanaz… - a véleménye szöges ellentéte volt az enyémnek. – igazából teljesen mindegy… belekezdtél valamibe az előbb mielőtt megzavartak téged… mit akartál mondani? – hirtelen oly soknak tűntek a szavai. Nem szokott ennyit beszélni, most valahogy más volt… de nem zavart, sőt.

A társalgós gondolatmenetről ez azonnal visszazökkentett arra a vágányra, amin amúgy addig is voltam. Ha válaszokat szeretnék, akkor beszélnem kell valakivel. Ha értelmes válaszokat akarok beszélnem, kell Vele. A tegnapi napot, ha lehetne, kitörölném a fejemből, így elfelejtve mindazt, de nem tehetem szóval azzal az emlékkel meg kell barátkoznom. De lehet, hogy éppen az az emlék volt az, amely segített abban, hogy próbáljak értelmesen gondolkozni. Tegnap volt a nagyon lent állapot és most lehet, hogy el kellene kezdeni felfelé indulni… hátha a csúcsra érkezve megtalálom a világosságot is. Legyen a felfelé vezető út kissé nehéz is, kissé viharos, keszekusza de akkor is meg kell tenni… fényre van szüksége mindenkinek, köztük nekem is. Az igazságra.

- Én nem akarok, zsákbamacskát játszani ezt most mondom… - szögeztem le még az elején és figyeltem arcát hogy most erre Ő mit lép.

- Okés… - bólintott, azt hiszem, hogy mindezt tette azért is, mert örült, hogy beszélek vele.  Mármint nézzük azt a tényt, hogy tegnap inkább elrohantam, minthogy bármiféle szavát meghallgatnám.

- Ha bármit is kérdezek tőled… őszintén válaszolsz? – úgy éreztem magam m int egy bírósági tárgyaláson. Hirtelenjében ne is tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek… a tény az, hogy ilyesféle dolgokat művelek, hallok felettébb érdekes dolgokat erre az agyam megháborodik és ellenem szegül, majd másnap ki tudom mondani őket, értelmes szavakat formálva számmal több, mint hihetetlen. Vagyis inkább mondanám nyersnek… nyersnek érzem magam és csupasznak.

- Ha azt szeretnéd… - mondta. Azt szeretném-e? Valószínű… amíg bírom, csak jöjjenek az információk, majd utána hogy alakulnak a dolgok az már más kérdés.

- Nem, nem, nem. – ordítottam magamban és egyszerűen már saját gondolataimmal, saját magamban kezdtem el társalogni saját magammal. A mód, ahogy kifejezem magam és gondolok a dolgokra, egyszerűen felidegesít.

- Tegnap azt mondtad, hogy bízzak benned… ugye?

- Úgy látszik meghallottad…

-  Meg… csak talán mostanra fogtam is fel, hogy mit akar ez mondani nekem. Okés… bízzak benned? Bízok. De akkor te is bízz bennem annyira, hogy ne köntörfalazz, és ha kérdezek valamit, akkor arra úgy válaszolj, ahogy kell… és nehogy előhozakodj az „Annyi minden van, amit elmondanék… de nem lehet” szlogennel, mert elég biztos vagyok benne, hogy azt nem bírnám elviselni… Maradjak? Maradok. Beszéljünk? Hát beszéljünk… hajrá beszéljünk. – és tegnap elég egyirányú beszélgetésünket felhasználva indultam is neki ennek az egésznek. – szeretnél, mondani te valamit a számomra vagy inkább kezdjem én a kérdéseimmel, amiket mind egy szálig meg kell válaszolnod… és tudom, mikor hazudsz és tisztában vagyok azzal is, hogy minden kérdésemre birtokolod a választ így jobb, ha nem is próbálsz mást mondani. – arcán a fáradtságnak ekkor már nyoma nem volt. Azt hiszem ekkor váltott tekintete a furán érdeklődővé. Nem biztos, hogy sikerült feldolgoznia mindazt, amit éppen ráborítottam így hirtelenjében. – miért ne beszélhetnél bármiről nekem? – kérdeztem tőle és láttam, hogy értette mire is utalok ezzel.

- Beszélnem kellene Alexával… - egy őszinte válasz kipipálva.

- Kellene? Mi ez? Nem értem… azt mondasz, amit akarsz, a te szád te irányítod… - azt hiszem túlságosan is heves lettem valahogy, ahogy ebbe az igaz-nemigaz-őszinteség dologba bele cseppentem elkapott valami, ami egészen magával rántott.

Nem tudom jól mértem fel-e a terepet, de egészen azon kezdtem el filózni hogy Ő egyre kevésbé ért engem bármennyire is kedvesnek tűnik arca. Okés.. Segítsünk egy kicsit neki.

- Elkérhetném a telefonod? – nyújtottam feléje a kezemet.

- miért szeretnéd? – kérdezte.

- Tippelj kettőt… telefonálni? – kérdeztem vissza és mivel tudtam, hogy az enyém nincs itt velem így csakis az övé volt a lehetséges opció. – köszönöm. – mondtam mikor fekete készülékét tenyerembe helyezte. – nem őrültem meg… minden a legnagyobb rendben. – mondtam neki miközben barátnőm számát kezdtem beütni a képernyőn felvillanó billentyűzetbe.

Hát nem vagyok benne biztos, hogy kijelentésemet elhitte, de hát… mindegy.

- Kicsöng… ez jó jel. – mondtam és kihangosítóra húztam a készüléket majd kettőnk közé a kanapéra helyeztem azt.

- Kit hívsz? – kérdezte.

- Alexával akartál beszélni… hát tessék, beszéljünk együtt vele. – mutattam a képernyőre, ami már számlálóvá váltott át így mutatva, hogy a keresett személy felvette.

- Harry… minden rendben? – ezzel kezdeni a beszélgetést túlságosan nem optimista dolog.

- Mondhatni minden eléggé kellemes… - válaszoltam én inkább helyette ezzel mutatva, hogy bizám én is itt vagyok. – szia, Alexa, itt Maisy. Ki vagy hangosítva, de szerintem erre rájöhettél… - nevettem fel kínosan. – van egy sejtésem arról, hogy tudhattad, hogy tegnap kissé eltűntem… hát most kissé meg is lettem, még mindez tegnap este történt, de mindegy… valójában Harry szeretne veled beszélni nagyon, ezért is hívtunk… - ismertettem a dogokat és éreztem, hogy agyamban a fogaskerekek csak úgy kattognak a helyükön. Na, jó ez nem igaz… úgy pörögtek, hogy majdnem füstöltek a saját helyükön, mintha valami megszállt volna és hajtott volna… nem értem.

- Sziasztok. – köszönt ismételten, talán így kezdve az egészet mégis jobb lett volna. – mit szeretnél Harry? – kérdezte Alexa azt hiszem kissé tapogatózva… érezhető volt a hangján hogy nem igazán tudja hova helyezni ezt az egészet.

- Harry téged akart... Én az igazságot. Remélem, ketten összehoztok nekem valamit, mert kicsit kezdek türelmetlen lenni… - és nem tudom mi indítattatásból, nem éhségből ez biztos ért elnyúlva egy croisantért hatalmas falatot téptem le belőle és kezdtem azt enni. Figyeltem az Ő arcát, ami egyszerűen lenyűgöző volt, hol a telefonra pillantott hol rám. Nem tudom melyikünket értett kevésbé.

- Segíts… - mindössze ennyit mondott Alexának, de ezt egy olyan érdekes tónussal tette, hogy gyomrom azon nyomban dió nagyságúra szorult… az a croisant azonnal le is került a kezemből.

- Honnan ismeri Harry Adamet? Kérdés miért beszélt Adammel? Mi köze van a szüleimhez? Honnan tudja a nevüket mikor én neki ezt soha nem mondtam… biztos vagyok benne. - ha ezeket tisztáznák, számomra valószínűleg teljesebb embernek érezném magamat ez fix.

- Azt hiszem, jobb lenne, ha ezt itthon beszélnénk meg és nem így. – hangja nyugodt volt, mintha erre már felkészült volna vagy mi.

- Mondjuk azt, hogy ezt az opciót kilövöm… én itt és most szeretnék tudni például… mindent. Köszönöm. – attól függetlenül, hogy szavaim egyre gyorsabban hagyták el számat, és egyre hevesebbnek éreztem magamat az önuralmam-testem felett m égis meglepően jó volt. Nem doboltam lábammal, nem csettintgettem, nem tapsoltam még a gyorsítás érdekében… ismétlem még.

- Maisy te beteg vagy. – mondta ki Alexa és azt hiszem ezt igazán őszintén mondta. Tudtam ezt hangjából, tudtam azt lelkem fura reakciójából és tudtam azt az Ő arcából… látszott rajta hogy ezt Ő is így tudja.

Kezemet automatikusan a telefon után nyújtottam és a kihangosítót kikapcsolva fülemhez tartottam a készüléket… nem akartam, hogy Ő ezt hallja. Tudja, látszik, rajta hogy tudja, de Alexának ez a három aprócska szava is oly fájdalmat okozott arcán, hogy ezt nem bírom elviselni… valami belső hang súgta nekem, hogy ne engedjem feleslegesen szenvedni. Nem szabad, nem, nem, nem.

- Folytasd… - kértem halkan.

- Biztos vagy benne hogy ezt így kell, és most? – kérdezte. Azt hiszem az idő… a módszer nem éppen a megfelelő, de nem hibáztatom érte. Valahogy mily megértő lettem így hirtelen… érdekes.

- Ez azt hiszem itt továbbra sem opció… - mondtam és vártam, hogy belekezdjen… néhány pillanatig csend ült kötöttünk, csend mintha nem tudná hogyan is tovább. Egy pontba kapaszkodtam mind ez alatt… egyetlen egybe. Belé. A szemeibe mely otthon jelentettek számomra ebben a pillanatban, melyek szeretetteljesen figyeltek engem hiába látszott rajta hogy szívével együtt mindjárt azok is megszakadnak.

- Mondj valamit… kérlek. – most kezdtem csak érezni azt, hogy mily erősen szorítom a készüléket, vajon képes lennék kárt tenni abban?

A nyugalom megőrzése nálam épp ennyi ideig tartott, lábam kipattant alólam és a társalgóban kezdtem le- feljárkálni várva azt, hogy megszólaljon és mondjon valamit, bármit… tudtam, hogy ott van a vonal túlsó végén, hallottam szuszogást a vonalban, de ezen kívül mást nem.

- Kérlek… - mintha kezdtem volna elveszíteni magam felett az uralmat, talán a hisztéria is beköszöntött hozzám.

- A helyzet az, hogy… - és ha eddig hiányoltam a beszédet most megkaptam. Elkezdte és mondta és mondta én meg csak hallgattam és hallgattam. Mindeközben Harry csak ült és engem figyelt, talán ezzel válláról levettem egy súlyt, de egy másikat azonnal pakoltam is rá. Arca próbált érzelemmentes maradni, de szemeiben látszódott, hogy talán robban perceken belül és nem, mint egy kis lufi… hanem inkább úgy, mint egy atombomba. Ideges volt és egy idő után ezt már az arcáról sem tudta eltűntetni, sőt egész lényéről sem…

Alexa mindeközben mindent elmesélt, de tényleg mindent. Amit ő tudhatott, azt megosztott velem, és honnan tudtam, hogy nem hazudik? Tudtam és kész. Éreztem. Felettébb érdekes volt hallani úgy egy történetet magamról, hogy mindez számomra úgy tűnt, hogy nem is rólam szól az egész, de mégis… Az orvosok mindazért, amit éppen Alexa tett valószínűleg őt ott helyben kivégezték volna, hisz az emlékek visszaszerzésének legmegfelelőbb módja közel sem ez lenne… de ez egy érdekes helyzet, orvosok nincsenek és nekem a magyarázat most kellett. Ha nem kaptam volna és csak egy mesével áltattak volna, biztos vagyok benne, hogy tudtam volna. Az igazságot akartam. Megkaptam. A mindegy hogy a lelkem teljes egészével végeztek a szavak melyek elhagyták Alexa száját, de legalább tudtam… én akartam és megkaptam. Ténylegesen.

Szinte éreztem, hogy Alexa mikor fogja befejezni… hangját levitte mintha meséjének is ezt a befejezést szánta volna. Egész idő alatt én egy szót sem szóltam csak hallgattam és hallgattam, próbálva raktározni az infókat. De lehet, hogy csak feleslegesen erőlködtem… lehet, hogy holnap felkelek, és erre sem emlékszek… felettébb megnyugtató lenne. A csudákat lenne az…

- Okés. – nem tudom, hogy utolsó mondatára, vagy bármire ez a szavam megfelelő lett volna, de én azt hiszem ezzel kívántam lezárni az egészet. Kimondtam majd a telefont elég határozottan dobtam feléje, amit reflexből kapott is el ügyesen.

Agyam most érte el a full káoszt, de olyat, amivel ébren lenni lehetetlenség. Éreztem, hogy csak egy picikét kell kikapcsolnom, csak egy pillanatra és valamire-másra koncentrálnom hátha az majd segít. Egy kredenc villant meg előttem, benne sárga üvege mögött italos üvegek.

- Én hirtelen szomjas lettem… - indultam meg a felé és kivéve egy whisky-s poharat, öntve bele egy kicsit meghúztam azt. – azt hiszem, iszok helyetted is. – feléje sem figyelve mondtam ezt majd öntöttem volna a következő kört, de a semmiből mellettem feltűnve ő ezt megakadályozta. Elvette tőlem először az üveget, majd a poharat is. Ekkor véltem felfedezni, hogy kezem kissé remeg, ahogy lassacskán testem minden része is lassacskán. Reszkettem.

- Cscsssssss… - vont mellkasára és simította meg a hátamat, amitől éreztem, hogy csak kirázott a hideg.

- Segíts, kérlek… vedd. – mondtam mindezt mellkasának fordulva.

Illatát mélyen beszívva tüdőmbe engedtem annak, hogy közelsége mindent elvegyem tőle, ami nem Ő. Kezembe erőt engedve akartam simítani őt, érezni ujjaim alatt azt, hogy itt van, és nem enged el… soha, de soha. – csókolj meg kérlek… tégy, úgy mintha minden rendben lenne. – pillantottam fel szemeibe és szinte éreztem a szememben ott nem lévő könnyeket. Nem jelentek meg arcomon, de én éreztem, hogy ott voltak.

- De hisz minden rendben van. – suttogta fülembe és ajkaival ajándékozta meg nyakam vékony bőrét, majd combom alá nyúlva emelt ölébe úgy hogy lábaim köréje fonódtak.

Ahogy testem az övéhez simult, úgy éreztem azt, hogy abban a pillanatban tényleg minden rendben van. Fejemet a vállára hajtottam, ahogy ajkai a vállamra értek miközben lassacskán elindult előrefelé.

- Hova… – a mész lett volna a következő szó, de még ezt is elég nehezen sikerült kimondanom. Megsemmisültem konkrétan mindentől. Elegem volt a kérdésekből, a válaszokból, a beszédből, az emberekből… mindenből. Egyedül őt akartam. Teljesen mindegy miért, hogyan de akartam. Agyam végre egyszer az életben egy dalt zengett a szívemmel, mindkettő egyetlen szava volt ez: Ő.

- Azt hiszem ez a hely nem hangszigetelt… - mondta és azt hiszem ekkor töröltem ki magamból végérvényesen mindent és adtam át magam Neki. Szavaimat, lelkemet, testemet, mindenemet. Kinyitotta az ajtót majd lassan kilépett rajta velem.

- És a szoba? – kérdeztem.

- Reménykedjenek ők hogy az… én nem aggódok. – pimaszságától az énem mely mellette voltam ébredt fel és kezdett bennem nőni az a tudat, hogy én akarom őt. Minden formában.

- Minden rendben? – azt hiszem a nénike vette észre, hogy kijöttünk a bunkerünkből.

Megszólalni egyikünknek sem volt teljesen ereje így csak magasba emelve jobb mutatóujjamat jeleztem, hogy ühüm. Na vajon tudja-e azt hogy ez mit jelent. Reménykedek benne erősen… vagy majd rájön később. Az biztos, hogy akkor, amikor már nem itt vagyunk… kicsit máshol, egy más világban.

Az ajtót vagy szellemek nyitották vagy nem tudom, de hogy Ő engem nem engedett el, de az ajtó mégis kinyitódott ez is biztos. Lassan lépkedett az icipike-picike ágy felé, amit lehet, hogy kicsit féltek ebben a pillanatban… Zöld szemeiben egyetlen egy dolog égett a vágy… és ha mindezt úgy fogja kiadni magából, ahogy én azt, gondolom, lehet, hogy nem éli meg a holnap reggelt ez a drágaság. Vagy már a következő pillanatot sem… de ez részletkérdés.

Határozottan, mégis óvatosan tett le az ágyra és felettem maradva csodálta arcomat.

- Teremtsük meg a második első alkalmat… - néztem vágytól égően feléje, majd nyaka köré fonva kezemet és nem engedtem el őt… az elkövetkezendő percekben… vagyis inkább órákban.

49. rész

Sziasztok! Íme itt lenne az a következő rész amit chat-ben ígértem.. :D Nem igazán tudok fűzi hozzá semmit, nekem nem került a kedvenceim közé, de inkább vélekedjetek róla Ti. Jövőhéten el fogok tűnni egy szimpla 6 napra, 2.-tól 7.-éig de megígérem hogy előtte még próbálok 1-2 ilyen hosszú részt hozni... már csak abban az esetben ha szükséges lesz annyi rész a befejezés előtt. Majd meglátjuk... Jó olvasást! Puszi Dorka

- Ne érj hozzám!- utasítottam el kezét, ahogy felém nyújt volna és a lehető legtávolabb húzódtam tőle. Annyi erőm közel sem volt, hogy felálljak, de mikor meg akart érinteni mégis automatikusan ültem fel és összekuporodva addig tologattam magam, míg a fürdőszoba sarkában nem találtam magam.

A fejemben a szavak, a gondolatok hatalmas versenyt vívtak, de a legszörnyűbb az egészben az volt, hogy mind olyan értelmetlennek tűnt… mármint számomra. Tisztán az emlékezetembe égtek a neveket, ahogy Ő mondta ki azokat… olyanoknak a neve, akit Ő nem is ismerhet. Lehet, hogy ez az egész annyira nem is lett volna egy fura dolog, de testem, amikor mindezt meghallotta Tőle egyfajta védőreakcióba kezdett, ami nála az összeomlást jelentette…

Éreztem, ahogy egész testem remeg. Ahogy tüdőm levegőért kapkod egyre akaratosabban. Az érzés hogy valaki megfoszt a nekem járó oxigéntől eléggé erősödött…

Bármennyire is akartam, szinte már erőszakkal próbálkoztam, de egyszerűen nem ment tekintetem elfordítása felőle… nem. Pedig valahogy ahogy láttam arcát, ahogy szemeim nézhették arcának csodálatos vonásait egyszerűen rosszul lettem. Arca fehér volt, falfehér ebben a pillanatokban úgy nézett, mint egy porcelánbaba, a legrémültebb porcelánbaba a világon. Na de ha már rémületről beszélünk… én mit mondjak?

- Maisy… - próbálkozott ismételten, de én továbbra is húzódtam előle, mármint ha ez fizikailag lehetséges lett volna ugyanis mögöttem már ott volt a fal… sarokba szorítottam magam, szó szerint.

- Ne… ne… - tiltakoztam és úgy éreztem perceken belül a falba fogom beépíteni magamat oly erőszakosan, akarok távolabb kerülni tőle, ijesztő.

- Mi történt? – leguggolva elém minden erejét összeszedve próbált valamit óvatosan kiszedni belőlem… sok szerencsét Göndör ifjú.

Végül csak mégis sikerült behunyni szemeimet, és ha azt reméltem, hogy ez majd segít… hát akkor nagyot tévedtem. Éreztem, ahogy a fejemben szó szerint minden kavarog és a zsivaj mely benne van egyre tűrhetetlenebb. Mintha egy méhkas lenne a nyakamon, de tényleg… akkor is kiköthetem a legnagyobb méhkas országszerte trilliárd méhecskével benne… Trilliárd számra ugrottak bennem a megválaszolatlan, értelmetlen kérdések is így a hasonlóság egyre valóságosabb.

Pillanatokon belül mindenem égni kezdett, amit követett egy bizsergető érzés mely közel sem volt az a kellemes fajta, amit Ő maga szimpla létével el tudna érni nálam… Fájt is mindenem, meg nem is… mikor melyik testrészem gondolta úgy, hogy egy kicsit megkínoz, csakhogy változatos legyen a szenvedés… a pokol. Ebben a helyzetben mindenképpen azt hittem, hogy oda kerültem, vagy legalábbis annak valamilyen előszobájába az érzés egyszerűen kibírhatatlan… nem vagyok elég hozzá.

- Maisy… mi történt? – hangját csak foszlányokban hallottam lehet, hogy mindezidáig beszélt hozzám, de az fülemig ugyan nem jutott el, valójában nem is érdekelt, amit mondott…

- Te… te történtél. – erre a kijelentésemre viszont szememet is sikerült kinyitnom így egyenesen az ő zöld szépségeivel találkozhattam. Azok a gyémántok abban a pillanatban közel sem világot megváltó smaragdra hasonlítottak, inkább nevezném őket gyémántnak. Fekete gyémántnak. Arcán érzelmei összezavarodtak voltak, a félelem és tudatlanság millió árnyalata suhant át rajta. Minél tovább néztem Őt annál jobban terjedt szét bennem egy érzés, egy érzés, amit azt hiszem, úgy neveznek… Harag.

Agyam hiába éppen a robbanás, a szétesés határán állt úgy gondolta, hogy mégis megpróbál valami magyarázatot találni a szófoszlányokra, amik igazából csak most jutottak el tüzesebben hozzá… Beletett minden erejét, a lehető legtöbb dologra próbált összpontosítani, emlékezni az elmúlt napokból, de az egyetlen dolog, amit kapott az egy gúnyosan mosolygó hatalmas kérdőjel, amely jóízűen röhögött rajtam. Saját fejem játszadozik velem, nem adja meg a válaszokat, amiket kellene, bezár, egy ketrecbe ahonnan úgy tűnik nincs kiút.

Mint egy vírust kapott számítógép, olyannyira terhelt, hogy nem talál összefüggéseket a meglévő dolgok között, csak az egyetlen egy hibát szajkózza, amit a kis rendszerével felfedezett… nálam ez volt Ő.

- Én? – kérdezett vissza óvatosan. – mi történt? Beszélj hozzám… kérlek. – szemei tényleg kedvesen kérlelőek voltak, de mindez nem igazán jutott el hozzám annyira, mint ahogy Ő szerette volna.

- Beszélj Adammel róla… ha már úgyis ismered. – éreztem, hogy ahogy testvérem nevét sikerül kimondanom ajkam megremeg az idegtől. Meglepően gyorsan sikerült ekkor felállnom helyemről és megtámaszkodva kissé a falban próbáltam két lábon tartani magamat, hát kissé inogtam mondhatjuk úgy. De mondhatjuk úgy is, hogy inkább kezem tartotta magamat mintsem lábam. Szuper…

Láttam arcát, ahogy eljutottak hozzá a szavakat, melyeket neki intéztem. Egy pillanatra lefagyott és szerintem nem tudta hova tenni az egészet… hát én sem szóval akkor ebben az ügyben ketten vagyunk. De valahogy tudtam, valahogy éreztem, hogy Ő viszont azért többet tud, mint én… egyértelműen többet. Birtokolja azt a tudást mely a fejemben őrjítően cikázó kérdőjeleket lenyugtatná és végre egy kis pihenésre késztetné őket, de egyszerűen nem vett rá arra az isten, hogy mindezt szóvá tegyem… mintha mindezzel tisztában lettem volna, de mégsem… mintha agyam egy része nem akarna választ és inkább hallgat, mert… fél.

- Bízz bennem… - közelített és ujjai már majdnem bőrömhöz értek, de én próbálva gyorsabb lenni kicsúsztam előle. Mi ez a kérése? Mi ez? Nevetséges számomra, amit kér.

Szinte émelyegtem mikor kissé megindultak lábaim alattam, ruháimat összeszedve a tartókáról… fejem zsongott, homlokomon éreztem, hogy verejtékcseppek gyülekeznek, tüdőm továbbra sem kapta meg azt, amit akart szóval… mesésen voltam. Ráadásul a szobák is és a berendezések is úgy döntöttek, hogy nem maradnak meg egyhelyben így vad hullámozásba kezdtek… így kijutni az ágyi, mely pernyi megnyugvást rejt eléggé kihívásszerű volt… de teljesítettem.

- Megbízni… - nem is érzékeltem azt, hogy mindezt kimondtam csak a felettébb jóleső kínos kacajom ütötte meg fülemet.

- Hova mész? - nem ért hozzám, de végig követett… szó nélkül habár millió szava volt melyet felém intézett volna. Mintha ő is félt volna, hogyha megszólal, abból csak nagyobb baj lehetne. milyen kedves.

- Öhmm… el? – mosolyogva kérdeztem, de nem értem, hogy ez a görbe vonal, hogy jutott el a számig. Azt hiszem, hogy a testemmel együtt az agyam is felmondja a szolgálatot és darabokra esik. Biztos ilyen az is, amikor valaki oly szinten belövi magát, hogy szinte magáról sem tud, csak kóvályog a mindenségben… nekem ezt mindenféle drog nélkül sikerült elérnem, ez vagyok Én.

- Nem mehetsz el így… - hallottam tiltakozását és hiába volt inkább védő, mint támadó engem ez érdekelt a legkevésbé. Friss tiszta levegőt akartam szívni… egyedül. Hátha abban a helyzetben valamit sikerül összetenném halott agyam segítségével, legalább néhány darabot a millióra hullott puzzle-ből… sokat segítene, ha tudnám, hogy az a kirakó valójában mit ábrázol akkor talán az elindulás a kirakásban könnyebb lenne. Hát, de nem tudom és nem is könnyebb… miért is lenne az?

- Azt te csak hiszed… próbálj megakadályozni. – vágtam vissza neki és mindeközben sikeresen magamra szenvedtem minden ruhámat majd már csak a tornacipőmet próbáltam felhúzni lábamra… nahát, ezzel viszont meggyűlt a bajom. Egyszerűen kiesett a kezemből a cipő, a bekötésre meg nem is gondoltam…

- Ez nem igaz… - már a mezítláb indulok neki dolog ötlött a fejemben, amikor láttam, hogy lehajol elém és cipőmért nyúl… nem tudom miért, de azt hittem, hogy majd tiltakozás ellenére is ő úriember lesz és segít, nem tudom miért, de valahogy ez a kép jött be számomra. Hát ismételten csak tévedtem… Ez itt nem valamiféle Hamupipőke mese, ne álmodozzak.

- E nélkül nemigen tudsz elmenni… - emelte el cipőmet előlem. Ugye hogy ennek semmi köze a meséhez? Én megmondtam…

- Jó… - és az hogy zokniban indulok el most valósággá vált. Összeszedve minden erőmet koncentráltam arra, hogy meg ne inogjak, miközben az ajtóig jutok, és igen meglepődtem, hogy ment is… elég ügyesen a fura mozgáskoordinációs problémáim ellenére is. Úgy látszik attól függetlenül, hogy a központ (jelen esetben a fejem) bajban van az alegységek még valamicskét működnek (jelen esetben a lábaim). Egy ideig biztosan… reménykedtem.

- Hova mész? – végig követett, jött utánam (azzal kicsit sem törődve, hogy míg én felöltöztem addig ő mindössze egy alsónadrágban flangál a folyosón) s végül még a csuklómat is megfogta a lépcső tetején ezzel arra kényszerítve, hogy legalább figyeljek á… szavai elrepültek a füleim mellett, nem igazán találtak gazdára.

- Engedj el… - rángatóztam, úgy hogy feléje sem fordultam. Nem hatotta meg ujjai még jobban csuklóm köré fonódtak. – engedj el… nem érted? – hangom határozottabb, sőt hangosabb is volt ezúttal. – enge… - szinte már kapálóztam volna, még a sikítás gondolata is bekerült a fejembe mikor megfogta és lazán a falnak nyomott, kezét számra téve (így szavaimnak utat nem engedve) és csípőjét enyémnek nyomva (így konkrétan teljes egészemnek utat nem engedve).

- Psssszt!- kérte és mélyen a szemeimbe nézett. Mintha a megbánás apró jeleit mutatott volna, olyan felől, amiről még nem is tudok. Gyomrom is beleremegett ebbe az egészben.

- Enn..sik…mm… - a szavaim próbáltak utat nyerni maguknak, de mindössze ennyi hallatszott belőlük.

- Ne menj el… beszéljünk. – kérte és elővigyázatosság érdekében a kezét számon tartotta. Lehet, hogy egy másik szituációban ez a pozitúra, ez az egész mást eredményezne, de itt csak annyit, hogy én még türelmetlenebb lettem és még akaratosabb. Mi vagyok én egy ló, hogy így karámban tartsanak? – bízz bennem. – kérte és szabad kezével megsimította arcomat, majd hajamat.

Látszott, hogy mindenképpen próbálkozni akar, próbálkozni azon, hogy szót értsen velem, de úgy tűnik nem jutott el feléje az a gondolat, hogy nem érdekel. Minél messzebb akartam tőle kerülni… messze, messze.

- Annyi minden van, amit elmondanék… de nem lehet. – folytatta és én kezdtem lenyugodni, vagyis ő ezt láthatta. – most még nem… - rázta fejét és szemeiben a szeretet fényei csillantak meg. – elengedlek, ha nem sikítasz… - bújt a fülemhez és suttogta úgy a szavakat. Talán azt várta, hogy ez mily kellemes lesz… egy párhuzamos univerzumban, mint mondtam biztos. De próbálva tényleg az egyre nyugodó énemet mutatni ekkor még játszottam a pillanatnyi szerepemet.

- Ühüm.. – bólogattam és éreztem, ahogy megbizonyosodik arról, hogy a helyzet talán kezd minimálisan javulni a tartása engedett és engem lassacskán szabadon engedett… legalábbis egy résnyi utat hagyott, hogy levegőhöz jussak legalább.

- Okés. – bólintott Ő is és végig tanulmányozta az arcomat vajon most mit lépek. Nem tudom mire számított, én viszont tudtam, hogy mit teszek.

- Ne gyere utánam… eszedbe ne jusson. – nyögtem ki oly gyorsan, ahogy tudtam, és mint a kámfor tűntem el előle határozottan megindulva lefele a lépcsőn az ajtó felé ki az utcára. Nem törődve azzal, hogy utánam szól Ő is, az hogy a recepciós is utánam kiált, sőt a lent a társalgóban lévő endég is megbámult… nem érdekelt. Egy dolog vezérelt… az eltűnés.

Tudtam, hogy olyan opció számára hogy nem jön utánam nincs így kezdetben kezdhettem egy kis bújócskával a reggelemet… addig futottam, míg tüdőm, és míg lábam bírta az utat. Jah igen… egy zokniban ilyen hidegben annyira nem mókás ez a fogócska játék szóval muszáj volt valami menedékfélét találnom, ha csak egy pár pillanatra is. Minimális előnyöm volt hozzá képest így ezért a buszmegállót céloztam meg elsőként… meg akartam tudni, hogy miként tudok innen eltűnni a leghamarabb (a legmegfelelőbb időpont a most azonnal lett volna) de valamiféle buszpályaudvar és tábla hiánya nélkül elég tanácstalan lettem.

- Elnézést… - szólítottam le egy nőt, akit megláttam. – elnézést… - szóltam utána, de mindre csak egyre gyorsabban távolodott tőlem. Nem értem miért… meglátott és inkább csak menekült szinte.

Hupsz… azt hiszem megijeszthettem. Csapzott még kissé vizes hajam, érdekes ábrázatom (nem mondom, hogy makulátlan volt a fejem… kissé piros, kissé izzadt, kissé nem teljesen normális) nem biztos, hogy számára túl barátságos volt.

- Elhagytam a cipőmet… na és? – lehet, hogy ezt nem kellett volna utána kiáltanom, lehet, hogy ezt meg kellett volna magamnak tartanom. Nem így tettem. – hát jól van… - rántottam meg a vállamat és elindultam a másik irányba csakhogy a panziótól távolabbra kerüljek… nem akartam összefutni Vele. Hagyjon egy kicsit békén engem, míg nem tisztázom saját magammal a gondolataimat, addig más se akarjon beleavatkozni, legyen ez Ő vagy akár az Atya, Úr, Isten.

A kisváros hátránya az, hogy… kicsi. És itt tényleg azt akarom mondani, hogy kicsi, picike, apró. Az alig néhány utcából álló helység nem éppen való a felnőtt bújócska számára…

- Áúúúcs, áúcs, ááúúúcs. – már hangeffektusokkal is kifejeztem azt, amikor legalább ötödjére léptem bele a kavicsokba… cipő ugyanis még mindig nem termett a lábamon.

De igazán bosszankodhattam itt az égadta világon nem figyelt rám senki. Tegnap fesztivál volt itt? Ma már nem látszik nyoma sem. Az emberek is mintha eltűntek volna. Felötlött bennem az a lehetőség hogy valójában csak álmodok, ez az egész egy vicc és ebben a hidegben én valójában nem is sétálok szinte mezítláb az úton. biztos így van. Egy meleg szobába képzeltem magam, ahogy a kandalló tűznyalábjai melegítik testemet. Inkább ezzel törődtem, inkább hagytam, hogy elkalandozzon a gondolatom csakhogy azzal, amiért eljöttem, amit éppen teszek, ne foglalkozzak.

- Héé… kislány. Veled meg mi történt? – egy hangra lettem figyelmes, egy fiú hangjára. Most hogy a kandalló képe elúszott előlem jobban érzékeltem a külvilágot is. Felemelve fejemet ekkor észrevettem, hogy egy kissé rozoga biciklin jön mellettem egy srác, akit talán én késztettem lassításra.

- Mi? – néztem feléje hunyorogva.

- Azt kérdeztem mi történt veled, kislány? – barátságos mosolya olyan szívmelengető volt.

- Nem tudod, mikor megy a főváros felé busz? – kérdeztem meg tőle pont nem a kérdésére válaszolva.

- Heti kétszer megy… kétszer jön. Szerdán és szombaton megy, kedden és vasárnap jön. – mondta kedvesen, de azt hiszem neki sem kifejezetten tetszett az ábrázatom… viszont a nővel ellentétben Ő nem menekült el, pedig megtehette volna.

- Milyen nap van ma? – érdeklődtem tőle félve. Tudtam, hogy ha ezt megkérdezem, tőle már biztosan betesz engem a most-szabadult- a-diliházból skatulyába és elhajt. De nem így tett.

- Hétfő… - válaszolt és inkább leszállt járgányáról és úgy követett engem.

- Hétfő… az jó. – kicsit sem az, de most mit csináljak? Hacsak nem növesztek, szárnyat vagy nem építek, le síneket errefelé akkor még itt maradok egy ideig.

- Minden rendben? – kérdezte tőlem óvatosan puhatolózva.

- Sétálok… - rántottam vállat miközben lábaimat figyeltem és azon elmélkedtem, hogy vajon meddig bírom ki így Kamupipőkeként… Hamupipőkének van cipője, nekem nincs, így az elnevezés jogos.

- Tetszik a cipőd… - jegyezte meg humorosan mire végre felnevettem. Hihetetlen hogy képes volt ezt elérni. - … ez a városban a divat? – érdeklődött tovább is ezen a vonalon maradva. -… ugyanis onnan való vagy, nem? – kérdezte.

- Talán. – válaszoltam félszegen és ismét káromkodtam egy kicsikét a százkilencvenedik kavics miatt.

- Figyelj, van egy ajánlatom… - mondta és megfogta a karomat ezzel azonnal le is állítva. – te elmondod, a nevedet cserébe én felajánlok egy fuvart neked… a járgányomon. – mutatott biciklijére és továbbra is azt a kedves ábrázatát mutatta felém, egyáltalán nem ijedt meg, nem akadt ki. Szimplán rendes volt. -  Na? – kérdezte. – hova tartasz?

- Nem tudom… - ráztam a fejem és arcára nézve ekkor felfigyeltem arra, hogy oly kékszemei vannak, mint a legszebb tenger, ami csak a világon étezhet.

- A nevedet nem tudod? – nevetett fel.

- Azt hogy hova tartok… - ráztam a fejem bizonytalanul.

- Na, jó… akkor kitalálunk valamit… na de pattanj fel gyorsan. – paskolta meg a nyerge előtt lévő kis vasat a bicaján. – még mielőtt a modern kis városi cipődnek valami baja lesz… - pillantott le egykoron fehér zoknimra… na, azt mostanra már szürke lett.

- Okés… - adtam be derekamat és eléje másztam, hogy sikerüljön elhelyezkednem. Ő is így tett és pár pillanaton belül már gurultunk is valamerre. – amúgy a nevem Maisy vagyok. – feleltem végül.

- Én Tom… Maisy, örülök a szerencsének. – suttogta hátulról majd kérte a következőt: - kapaszkodj.. lehet, hogy egy kicsit rázós lesz az út… - és ekkor huppantunk is egyet, ami majd nem engem lerepített a bicajról, de mégsem… nem ijedtem meg, egyszerűen az, hogy ijedtség kihalt belőlem…

- Ez a cipő talán jó lesz neked… nézd csak. – nyújtott felém egy pár barna tornacsukát.

- Nem szükséges… - ráztam a fejemet.

Egy panzióba hozott, ami a családjáé volt, mint kiderült a városban majdhogynem mindenkinek van, egy panziója hisz ebből tudnak megélni… turistaközpont csakhogy az élet maximum dél után jelenik meg az utcákon addig mindenki a kandalló melegét élvezi ilyen hűvösben.

- Feladjam én rád vagy megy egyedül is? – azt hiszem nemleges választ nem fogadott el.

- Hát okés… - nem vitatkozok én senkivel, nincs erőm már végképp. Újonnan kapott fehér zoknimra húztam fel a puha béléses tornacsukát, ami jó meleget biztosított így a lábamnak.

- Ebédeltél már? – érdeklődött, és ahogy a faliórára pillantottam a kis irodaszerűségben rájöttem, hogy nemrégiben ütött az óra delet.

- Nem. – ráztam a fejemet és valahogy a kaja ötletétől is émelygés fogott el.

- Nézek neked valamit a konyhán… maradj itt addig okés? – állt fel előlem a székéből, de én keze után kaptam.

- Nem szükséges. – ráztam fejemet és akartam visszatartani így.

- Jah… szóval hogy velem akarsz tartani. Nekem okés. – vigyorodott el és tett úgy mintha meg nem hallotta volna előző kijelentésemet. Felhúzott ülésemből és kezemet fogva indult meg a konyha felé. – Okos ötlet… így nagyobb a választék. – tette hozzá. Most mit mondjak neki?

- Helén… szia. – köszönt be a nőnek, aki azt hiszem, hogy a főszakács a kicsinyke konyhában. – Szia…sztok. – pördült felénk, ahogy meghallotta a hangot és javította magát rögtön, ahogy látta Tom nem egyedül van.

- Össze tudnál valamit gyorsan dobni Maisynek? – kérdezte és felém mutatott. Lehet, hogy megmosakodtam… lehet, hogy hajamat összekötöttem, de az biztos, hogy még mindig nem voltam az a kedves látvány, akivel ha beállít egy emberke egy konyhára, vagy bárhova akkor szívesen fogadják.

- Nem… vagyok éhes. – ráztam a fejemet és a nő felé figyeltem. – igazán köszönöm. – egy mosolyt is próbáltam összehozni, lehet csak vicsorgás lett belőle.

- Ez annyira nem számít. – hessegette el visszautasításomat Tom mintha én ott sem lennék. – valami egyszerűt… van meleg leves még? – kérdezte.

- Persze… - bólintott. – és egy kis tésztasaláta is maradt... – üljetek le és kivitetem nektek. – felelte az úgynevezett Helén.

- Tökéletes… - és Tom már el is indult „kifele” velem együtt.. ugyanis kezemet még mindig fogta.

- Ez nem szükséges… tényleg nem. – ráztam a fejemet és valószínűleg az étkező részbe érkeztünk, ami teli volt emberekkel… hát nem nagyon tetsződött a látvány.

- Azt hiszem, menjünk vissza az irodába… - vonta le a következtetést azt hiszem az után, hogy meglátta arcomat, amin elég érdekes érzelmeket vett fel.

Nem szóltam csak követtem. Innen ugyan hova szökhettem volna… de legfőbbképpen miért szöktem volna innen?

Visszaérve újra helyet foglaltam a kanapén majd lábamra hajolva, térdeim közé helyezve fejemet összpontosítottam arra, hogy uraljam magamat, a helyzetet, mindent.

- Nyugtass meg azért ugye nem embert öltél. – hallottam hangját percekkel később, megszakítva a csendet mely kettőnk közé ült.

Nem válaszoltam csak mélyeket lélegeztem és éreztem, hogy ezen a napon elsőként jut elég oxigén a tüdőmbe.

- Nem igazán… - válaszoltam.

- Okés. – azt hiszem tudta, hogy egyelőre ennyi elég lesz. – Mondok én neked most valamit… - kicsit komolyabb lett a hangja - ha nem eszel a levesből, akkor először is Helén-t fogod magadra haragítani… utána engem és annak az lesz a következménye, hogy éppen etetlek meg. – kuncogott fel.

- Hihiii… - kuncogtam fel kissé én is még mindig ugyanabban a pózban. – szuper. – jegyeztem meg és felegyenesedve próbáltam kulturáltan viselkedni, legfőbbképpen azért is, amit tesz. Felszedett az utcán konkrétan egy menekültet, azt se tudja, mi van velem vagy bármi és mégis idehozott… segít, de nem tudja min.

- Pedig az milyen jó lenne…

Az ételt, melyet perceken belül behozott nekünk egy kedves srác muszáj volt elfogyasztanom, ugyanis ha nem így tettem volna, akkor biztos, hogy ő maga tömte volna belém… láttam a szemében.

- Így ni… ügyes voltam? – kérdeztem, amikor az utolsó falat tésztát is betoltam a számba.

- Kiváló teljesítmény… - bólogatott. – még legalább színed is lett… - jegyezte meg csak úgy mellékesen.

- Ugyanis mindjárt szétpukkadok… - forgattam a szememet és hátradőlve próbáltam kényelmesebb pozícióba kerülni.

Éppen mondani akart volna valamit, amikor megszólalt a telefon az asztalon.

- Ezt fel kell vennem. – mondta.

- Én itt sem vagyok… - mondtam neki és becsuktam a szememet és próbáltam tényleg azt tenni… itt nem lenni.

- Igen… Jó napot… egy hölgyet? – kérdezte vissza és hangszíne oly fura lett ekkor. – középmagas, barna haj, barna kabát… cipő nélkül? – kérdezte vissza és azt hiszem mindezt azért tette csakhogy én is értesüljek a beszélgetésről, amit éppen folytat. Szememet azonnal kinyitva az övévivel találtam szembe magamat… figyelt engem és talán várta reakciómat. De mit tehettem volna? Csak néztem és inkább én vártam, hogy Ő mit tesz. – sajnos nem láttam… - válaszolt. – persze ha valamit megtudunk, szólunk azonnal… persze. Viszonthallásra. – tette le azonnal a készüléket.

- Szóval… még mindig ne kérdezzek? – pislogott felém, de még mindig inkább volt barát, mint támadó.

- Azt hiszem, nekem mennem kell… - álltam fel és azon nyomban vissza is ültem ugyanis visszaestem nemes egyszerűséggel.

- A Watkins szálló tulajdonosa volt egy lány felől érdeklődött aki… eltűnt. – mondta. – a barátja pedig keresi. – mondta és már erre is összerezzentem, mármint arra, hogy megemlített ilyesmit.

- A lánynak sajnos mennie kell… - és összpontosítva lábaim irányítására sikerült felállnom és elindulni az ajtó felé.

- Azt hiszem, szükséged lenne egy fuvarra… nem? – kérdezte és oly sejtelmes volt tekintete. Volt benne valami különleges… mintha értene.

Mint kiderült tényleg megértett. Megértette, hogy nem akarok még visszamenni és szó nélkül vezetett hátra ezúttal már egy kocsihoz és engedve, hogy beszálljak mellé elindult kocsikázni velem. Csak úgy az erdőbe, a kivájt úton össze-vissza a mindenségben. Nem beszéltünk, de ez pont tökéletes volt… nem tudom merre mentünk, nem érdekelt csak abban voltam biztos, hogy itt még egyelőre nem találnak meg és ez úgy könnyeddé tette a helyzetet.

Biztosan órákat tölthettünk az környéken ugyanis besötétedett, már amikor újra aszfaltot értek a kocsi kerekei… Ez a szabad kis út kellett.

- Na és most? – kérdezte és lelassított mielőtt még beérhettünk volna a városba.

- Azt hiszem, az eltűnt lányt most már megtalálhatják… – mondtam. – köszönöm… - fordultam feléje.

- Jó estét!- léptem be a szállóba, ezúttal már oda ahova én is „tartoztam”.

- Szóval megkerült… - nézett felém megkönnyebbülten a bácsika és szerintem már tárcsázott egy számot mikor odaléptem hozzája és lenyomtam telefonját.

- Nem szükséges neki szólni… - jelentettem ki. – üresedett meg szobájuk? – kérdeztem.

- De az fiú aggódik Magáért. – mondta.

- Van üres szobájuk? – kérdeztem tőle be nem engedve az előbb elhangzott információt a fejembe.

- Továbbra sincs üresedés… - rázta fejét szomorúan. – valami történt? – kérdezte.

Szóval most akkor, hogy is lesz ez? Aludhatok egy fa tövében egyedül vagy koromsötétben, a fogvacogtató estén elindulok egy szállást keresni úgy, hogy mindjárt összeesek a fáradtságtól. Szuper szerencsém van.

- A társalgó kanapéját kivehetem egy éjszakára? – kérdeztem és mikor megfordítottam kissé a fejemet láttam, hogy az éppen szabad… és pont elférek rajta.

- Mi? – kérdezett… azt hiszem ez fura volt.

- Aludhatnék a kanapén? – mutattam afelé és csak reménykedtem, hogy a válasza i-vel kezdődjön és gen-nel fejeződjön.

- Hát nem igazán szoktuk… - kezdett belé, de azt hiszem ekkor éppen a felesége jelent meg, mögötte. Azt hiszem Ő mind idáig a recepciótól mindössze csak 1 fallal elválasztott konyhában tevékenykedett és meghallott minket. Véletlenül… teljesen véletlenül.

- Persze hogy aludhatsz drágám. Azonnal hozok le egy takarót Neked… - válaszolt a nő azonnal én pedig rámosolyogtam és elindultam a kanapé felé anélkül, hogy ezután bárkire is nézzek…

A bácsika még motyogott valamit, de a nő két kedves szóval el is intézte az egészet. Ülni nem volt már erőm, amikor elértem a kanapéhoz így szinte azonnal végigfeküdtem rajta és befelé fordulva becsuktam a szememet… Pár pillanat után hallottam, hogy valaki behúzza a tolós ajtót, majd leoltja a villanyt is „a társalgó ezúton ma estére bezár” címszóval és megközelítve engem egy takarót terít hátamra…

- Köszönöm… - mondtam.

- Szívesen… - válaszolt Ő, úgy látszik, egy ekkora szállóban a hírek hamar terjednek túlságosan is… 

48. rész

Sziasztok! Itt is lenne a következő részem, ami a leghosszabbak az eddigi 48 közül. Remélem tetszik majd :)) Jó olvasást hozz és várom a véleményeket! Puuuszi Dorka

PS.: Köszöntöm a 45. feliratkozót is <3 Lassan megvan az az 50 is. *-*

Ps.: Kinek hogy telik eddig a nyári szünet? Készültök valamerre a nyáron?

- Szombat? – kérdezett vissza felhúzott szemöldökkel, összeráncolt homlokkal. Apró gödröcskéi szája sarkában mosolyt mutattak, viszont szemein látszott, hogy kimerült… és az nem kifejezés hogy mennyire. Valami nagyon leszívhatta az energiáját. – valójában fogalmam sincs, milyen nap van!- dűtötte hátra a fejtámaszra a fejét és becsukta zölden csillogó szemeit és halkan elnevette magát. - felőlem aztán lehetne kedd is, vagy szerda… - rántotta meg a vállát gyengéden én meg valahogy ekkor oly sebezhetőnek éreztem.

Akkor abban a pillanatban már azt is elfelejtettem, hogy Liz hívott (azt hiszem nem csak a Göndör fáradt, hanem Ő maga is… nem dolgozok és mégis felhívott. Kedves gesztus volt, de tévedett. Megeshet… Ember Ő is, na meg hát elfelejtette, hogy nem dolgozok… ennyi) hisz csak Vele tudtam foglalkozni, csak Ő kötötte le a figyelmemet. Szemei lehunyta, göndör tincsei éppen hogy az arcába lógtak oldalt, és ahogy fejét kissé hátraszorította nyakán megfeszültek az erek és kissé kiduzzadtak. Mély levegőket véve aranyosan szuszogott és ajkait így hagyta el az édes lehelete… amivel azt akartam hirtelen, hogy engem tartson életben, hogy az enyém legyen mindene. Lélegzetvétele, arca, teste, lelke… mindene.

- Fáradtnak látszol… - végül ajkaim is megformálták a szavakat gondolataim közreműködésével. A harmadik közreműködő viszont a kezem volt ugyanis mikor ezt mondtam automatikusan nyúltam bal kezemmel feléje és simítottam meg arcát. Puha arca tökéletesen illeszkedett a tenyerembe, bőre felforrósodott mikor hozzá értem ettől viszont bennem is elég erős forróság terjengett szét.

- Meglehet. – lassan mondta ki mindezt, arcán látszódott, hogy élvezte, ahogy simítom őt… mint egy kismacska, aki örül a gazdija meleg érintésének és cserébe dorombolással ajándékozza majd meg. De ne lehetne, hogy egyszer az a feltételezett gazdi doromboljon egyet? Mert én jelen helyzetben szívesen tenném azt.

- Kimerítő heted lehetett… - folytattam és éreztem, ahogy egyre jobban lágyulok el. Valahogy az egész környezet azt kívánta, hogy így tegyek. Hiába oly kellemesen édes volt az egész helyzet én konkrétan a pillanatok elteltével bennem egyenesen arányosan nőtt valamiféle vágy. Azt hiszem a vágy Iránta. – ennyire lestrapált az a tegnapi tánc… nagy trauma lehetett. – kuncogtam magamban és eszembe jutott az, amikor tegnap az előadás után olyan világvége fejet vágott. De kibírta… miattam, és valójában ez egy nagyon kedves gesztus volt tőle.

- Kibírtam… - tette hozzá ártatlanul.

Úgy éreztem, hogy ekkor nekem már muszáj volt valamit tennem. Próbálni elvenni tőle a fáradtságot, vagy szép puha szuszogásába egy kis lendületet vinni. Lassan mozgolódni is kezdtem, hogy feléje hajolok, mire meglepődésemben egy tized pillanat alatt nyúlt derekamért és hipp hopp az ölébe húzott. Csak úgy könnyedén.

- Mire készültél Te? – kérdezte sunyin és ekkor már engedte látni szépséges szemeit. Elvesztem bennük, ahogy abba a kutató szempárba pillantottam. Nagyot nyeltem, mert így kellett tennem.

- Lépjünk le a hétvégére… - nem tudom, hogy agyam melyik elrejtett szegletéből jött ez az ötlet, és azt sem tudom, hogy miért, de attól függetlenül még talán hirtelen tetszett is az ötlet.

- Mi? – kérdezte meglepődve miközben egyik kezét ártatlanul húzogatta végig gerincem von alán. Ez az, amit nem kellett volna neki csinálnia ugyanis… ugyanis nem.

- Lépjünk le… utazzunk el. Szálljunk buszra vagy vonatra, vagy hajóra, mindegy… - ahogy ezeket kimondtam egyre jobban tetsződött az ötlet. Már pörögtek a fejemben a lehetőségek, de igazából nem akartam semmi eltervezni, legyen az utazás is annyira spontán, mint maga annak az ötlete.

- Komolyan gondolod? – kérdezte és mintha tényleg megerősítésre várt volna, viszont szemeibe mintha azonnal valamiféle igazi élet került volna… a fáradt pillantásai után ezeket látni egészen felüdítő volt látni, már nekem is.

- Nem… viccelek. – forgattam a szemeimet és elnevettem magam a pár másodperces én-aztán-komoly-leszek tervem meghiúsulása után. – persze csak ha az elfoglalt ember is benne van… - meredtem a távolba hirtelen és próbáltam úgy tenni mintha ez nem érdekelne. Igen... Az ötlet egyetlen hátulütője volt az, hogy ő talán elfoglalt. Talán. Kicsit.

- Hát… - arca hirtelen komorabb lett, ezzel viszont engem megijesztett.

- Hát? – kérdeztem vissza és rögtön feléje orientálódott a figyelmem.

- Programom van a hétvégére. – vallotta be és a közös kis kiruccanás könnyed tervei ekkor hullottak bennem darabokra, icipici darabokra.

- Oh… - biggyesztettem le ajkamat.

- Veled te… bolond. – nevette el magát és simította meg arcomat miközben jót szórakozott rajtam. Szeme az enyémek előtt, orra az enyémet érintette, ajka szinte már az enyémeken pihent. Bennem az izgatottság meg hirtelen ismét olyan nagyra nőtt, a pulzusom az előbb összetört tervek hallatára kissé leesett, de most ismét az egekbe szökött.

- Ez aljas volt. – ismertem be.

- Mondanám inkább viccesnek. – javított ki és ekkor forró, duzzadt ajkai végre megtalálták megfelelő helyüket, azt ahol nekik lenniük kell. Az enyémeket. Ujjaim göndör tincsei közé fúródtak ragadva így minél jobban magamhoz. Éreztem, hogy ezzel olyasfajta dolgot indított el, aminek ha lesz folytatása én… meghalok. Az sem érdekelt, hogy levegőt alig kapok, nem akartam elengedni őt, akartam őt. Majd megment és visszahoz ő az életbe. Foglalkozása: életmentő őrangyal.

- Valaki telhetetlen… - suttogta lágyan a fülembe és ekkor visszarepülve gondolataim világából (mit és hogyan is csinálnék vele – gondolataim csak ezek körül forogtak) sikerült kinyitásra kényszerítenem szemeimet.

- Mi? – kérdeztem és mindezt már hiába tettem ugyanis saját magamnak válaszoltam meg a kérdésemet. Kezeim már rég nem a fürtjeivel játszadoztak annál sokkal lejjebb kalandoztak testén… a pólója alá törtek be, utat szabadítva maguknak így hogy feltérképezhessek majd az ő testét.

- Mondjam? – kérdezte. – Vagy mutassam? – folytatta és arcán egy kaján vigyor jelent meg majd éreztem, ahogy pólóm hirtelen felreppen és gyönyörű szép ujjai lassacskán indulnak meg bőrömön.

- Nem is választhattam… - elszontyolodva dőltem neki és nyakához hajolva nevettem el magam halkan. Ajkaim apró pici csókokkal ajándékozta nyakát, vállát mindenét miközben ő éppen felfedezőtúrát tartott… a kezével… a pólóm alatt.

- Én kérek elnézést. – mondta rá és hirtelen megfeszültem mikor tisztán éreztem, hogy ujjai a melltartóm csatjához értek hátul. Csakhogy mindez tényleg egy pillanat volt ugyanis a másodikban már azt érezhettem, hogy valami könnyed egyszerűséggel pattintja ki engedve, hogy lehulljon rólam az. Pántnélküli melltartók átka/szerencséje hogy a megszabadulás tőlük csak ennyibe telik. – hupsz!- jelentette ki teljes meglepődöttséggel, hangjában viszont ott volt az a büszke sunyiság.

- Az nekem lehet, hogy kellene… - reagáltam rá mikor éreztem, hogy lassacskán húzza ki pólóm alól azt az ártatlan ruhadarabot.

- Lehet, de nem biztos… - reagált rá én meg ekkor valahogy teljesen kiengedtem és egyszerűen egy jóízűt kacagtam volna így hátradőlve próbáltam levegőhöz jutni csakhogy ezzel a mutatvánnyal sikeresen belekönyököltem a dudába. Az ez által keltett hangzavar meg már teljesen elvágta az agyamban a nevessek-ne nevessek vonalat és igazán jól eső nevetésben törtem ki.

- Gratulálok… - simította meg hátamat és ez igazán könnyű volt számára hisz én teljesen a térdemre hajolva szinte fulladoztam ügyetlenségem miatt. – csakhogy mindenki ránk figyeljen… - jegyezte meg.

- Csakis azért… - értettem egyet és azt hiszem ideje volt annak, hogy a helyemre kerüljek. Nem mintha ez itt nem lett volna egy kényelmes hely, kényelmes pozitúra, de na… kirándulni indulunk vagy mi a fene. Szó nélkül próbáltam visszamászni a sebváltó és társai felett az anyósülésre és nem tudom, hogy hogy de mindezt oly szerencsétlenül végeztem el, hogy kissé pucsítás lett belőle, amire az ő reakciója az volt, hogy szépen fenéken csapott. A farmernek köszönhetem azt, hogy ez nagyot csattant… na meg hogy eléggé fájt is.

- Áúúúcss. – estem vissza végre helyemre és csak úgy automatikusan kezdtem igazgatni a hajamat.

- Rossz kislány… - rázta a fejét és ujjai között ott díszelgett a melltartóm, amivel úgy tűnik nagyon jól el is szórakozott.

- én? – kérdeztem vissza felháborodva.

- Hát, aki hagyja, hogy így elvesződjenek a ruhái… - forgatta a szemét és mindezt tényleg úgy adta elő, hogy el is hiszi, hogy oly szörnyűséget tettem. Vagyis tett ő.

- Én erről azért megkérdezném azt a rossz kisfiút is… - vigyorogtam feléje.

- Majd szólj, ha látod… - kacsintott. Fejemet rázva dőltem hátra az ülésben és próbáltam feldolgozni az elmúlt pár pillanat/óra történéseit. Hihetetlen hogy a vele töltött idő ennyire felszabadító. Szabadnak érzem magam és önmagamnak. A legjobb érzés a világon. Boldognak éreztem magam.

- Szóval akkor? – rántott vissza az elmélyült gondolkodásomból. Annyira volt csak elmélyült, hogy mindenhol rózsaszín felhőket láttam és napsütést és boldogságot, csak annyira.

- Szóval akkor? – kérdeztem vissza hirtelenjében nem értettem mit is akar ezzel. – jah…- a kiruccanás gondolata úszott a fejembe.

- Ez aztán hamar kiment a fejedből… - jegyezte meg kedvesen.

- Más valami foglalt le.

- Inkább valaki… - javította.

- Mi van közelebb? Vasútállomás? Buszállomás vagy esetleg kikötő? – mivel a térkép részlege a fejemnek nem igazán funkcionált így jobb volt ezt így megkérdezni.

- Például a kocsi állomás… - paskolta meg a kocsi kormányát.

- Nem… nem. – rázta a fejemet, nem kocsikázásra vágytam, semmiképpen sem.

- Okés… - értett velem egyet. – van egy buszpályaudvar innen néhány utcára. – végül sikerült válaszolnia a feltett kérdésemre.

- Szuper. – csaptam össze tenyeremet és ismét teljesen feldobódtam ettől az egésztől. Nem mintha annyira elszomorított volna most bármi is, de most ez még jobban emelte a kedvemet. – akkor indulhatunk. – bólintottam.

- Hmm… lehetne egy kérdésem főnökasszony? – kérdezte és e miatt az érdekes megnevezés miatt muszáj volt feléje pillantanom, hogy láthassam arcát.

- Igen? – tettem úgy mintha tényleg én lennék a főnök.

- Az útitársainkkal mit kezdünk? – mutatott jobb kezével hátra… hát igen a virágok. Úgy hatmilliárd szál rózsa és társai pihent a kocsi hátsó részlegén.

- Megoldjuk… - bólintottam mindentudóan…

- Ezt magának… ezt pedig magának. – nyújtottam két idős hölgy felé egy-egy szál virágot.

A buszpályaudvartól nem messze parkolt le a virágfutár (ez voltunk mi) és az ott járó-kelő emberek napját dobta fel egy-két szál virággal. Attól függetlenül, hogy az angolok néha igenis hűvösek, néha igenis furcsák, sőt sokan azt mondják, hogy sznobok is vagyunk szerintem igenis jól fogadták ezt a spontán kis meglepetésünket. Talán nekik is szükségük van egy kis fényre, egy kis kedvességre a szürke napok között. Én ebből kaptam ma egy rakattal és ezt most mással is megosztom.

- Köszönöm aranyom… - válaszoltak majd tovább is álltak.

- Az utolsó adag… - jött hűséges segítőtársam és a kezembe helyezett egy nagy csokor virágot.

- Csak ennyi volt? – lepődtem meg és a csak szócskát megnyomva iszonyatosan vicces volt látni az arcát.

- Csak… - húzta össze a szemét és direkt kekeckedett velem.

- Hát jó… - rántottam vállat és fordultam száznyolcvan fokot hogy majd akkor én folytatom a tevékenységemet, de ezt csak Ő láthatta így. Én tudtam, hogy azon nyomban visszafordulok és kicsikét megemelkedve, lábujjhegyre állva egy csókot lehelek arcára. Így is tettem.

- Hát jó… - ismételte ő is utánam a mondatot.

- Jó napot kívánok! – köszönt a jegyeladó és felmérve arcunkat mosolygós ábrázatra váltott. Azt hiszem ezt a mosolyt nem én váltottam ki belőle, hanem Ő. – hova és mikorra szeretnének jegyet? – a munkahelyi kötelezettség. Hiába lehet szegény csaj mindössze huszon pár éves a tegeződés szóba sem jöhet.

- Öhmmm... – néztem mosolyogva a Göndörre, aki válasz helyett csak tovább mosolygott.

- Te vagy a főnök… - ezzel aztán nem sokat segített.

- Hát okés… - bólintottam és a csaj felé fordultam vissza. – arra a buszra szeretnénk jegyet váltani, ami a leghamarabb indul a mostanhoz képest… ott is a végállomásig. – bólintottam úgy mintha tudnám, hogy hova készülünk. Ez közel sem volt, így de fő a magabiztosság.

- A következő busz 5 perc múlva indul Rutherford-ba… - nézte számítógépe képernyőjét.

- Tökéletes. – bólintottam és próbáltam erről a helyiségről bármilyen, akármilyen emléket előhúzni agyamból, de mondhatom, hogy életemben nem hallottam még.

- 5 perc. – ismételte a lány.

- Hát akkor sietünk. – mondtam és ez így a rohanással gondoltam még izgalmasabb lesz. Ő nyomtatta a jegyünket, én toltam feléje a pénzt, és ahogy ez a kis tranzakció végbement mi fordultunk is.

- Ez a Tiéd… - előtte még egy árva virágszálat nyújtott feléje Harry. Arany szíve van… de nem elajándékoztuk az összes virágot? Úgy látszik ő előre gondolkozott.

- Köszönöm. – ő is értetlenül fogadta, de nagyon hálás volt, de tovább nem volt túl sok időnk arcát tanulmányozni ugyanis 5 perc múlva nekünk indul a buszunk… akárhova.

- Hát akkor hajrá… - ragadta meg kezemet és ujjainkat összekulcsolva kezdett el rohanni az embertömeget próbálva kikerülni. Oly magabiztossággal tört előre az emberek között, mint aki tudja, hogy honnan indul a buszunk. A poén az volt, hogy tényleg tudta. A busz ajtaja éppen hogy zárult befele mikor mi odaértünk. A jegyünket az ablakhoz emelve, kopogva kissé kapálózva mutattuk, hogy mi még itt vagyunk. Szerencsére a sofőr jó passzban volt és kinyitva az ajtót minket is engedett felszállni.

- Köszönjük. – mosolyogtam rá majd a jegyet megmutatva neki indultam az egyetlen egy szabad kettes hely felé. Vagyis 2 pár üres hely volt, egymás mellett a két sorban. Leghátul… tökéletes. – ablak mellett én ülök. bocs. – a helyfoglalásomat hallhatták.

- Nekem itt is tökéletes. – fordult a másik oszlop irányába és úgy tett mintha oda ülne le.

- Szeretnéd… - rántottam vissza magamhoz és szerencsésen így helyet is foglalt. Félig a saját helyén, félig az én ölemben.

- Szép útnak nézünk elébe. – reagált kedvesen és ujjait az enyémekkel fűzte össze.

- Mert te amúgy tudod, hogy hova megyünk? – kérdeztem tőle. Rutherford… okés de az mégis mi?

- Hát egy városba… vagy faluba… vagy községbe. – válaszolta, de tudatlanságát mégis úgy adta elő mintha amúgy földrajztudós lenne. Hihetetlen.

- Körülbelül én is ennyit tudok… semmit. Tökéletes… - nyúltam el az ülésemben és hagytam, hogy mindenem feltöltődjön azzal a boldogsággal, ami most a szívemből jön. A világot meg tudnám váltani konkrétan.

- Kérsz? – kérdezte és mielőtt bármit is válaszolhattam volna már egy falat csokit nyomott a számba. Önálló döntéshozás. ennyit erről.

- Persze... – bólogattam és a kis csokis zacskóba nyúlva az ő szájába is tömtem egy falattal… reagálásra hagytam neki időt. Minek? Az utazás ideje, mint megtudtuk a hangosbemondóból csupán 6 óra hossza… ez annyit tesz, hogy 3-4 ezer év alatt meg is érkezünk majd főleg hogy miután elhagytuk Londont és annak külvárosait az utak kissé mondhatni… rosszabbak. De csak egy kicsit. Ingyen masszást köszönhetünk a busznak, szóval. A szerencse az, hogy mielőtt megvettük a jegyet, de már miután elosztogattuk a virágokat a Göndörnek volt egy olyan okos ötlete, hogy vásároljunk. Vagyis Ő vásárolt… egy nagy szatyor mindent. Fogta a kosárt és pakolt bele körülbelül minden polcról 1-1 dolgot így most fedezhetjük fel, hogy mit is sikerült beszereznie. Vicces.

- Köszönöm. – bólogatott és láttam, hogy szája szélén egy aprócska csoki darab maradt.

- Egy pillanat… - hajoltam feléje és ujjam hegyével lesimítottam onnan azt a kis töredéket és utána ezt érzékien az ajkára helyeztem. – itt maradt valami… - ráztam a fejemet és közelebb hajolva egy ártatlan puszit leheltem ajkára… amiből viszont egy közel sem ártatlan csók lett.

- Köszönöm, hogy szóltál… - milyen úriember is Ő. Elmosolyodtam.

- Semmiség… - ráztam a fejemet és az ablaknak dűtve homlokomat figyeltem a tájat… vagyis figyeltem volna, ha nem lett volna sötétség. Részletkérdés.

Ezt a kellemes idillt, a békességünket zavarta meg a telefonom csörgése… és hihetetlen nem tudom mily isteni jel kellett ehhez, de abban a pillanatban az övé is megszólalt. A telefonjaink is egymásra vannak hangolódva? Helyes. Jelentem a gazdáik is… elég erősen.

- Biztosan Alexa… - mondtam és a táskámban kezdtem el kutatni a csörgő készülék után.

- Ez Louis lesz… - nyúlt a zsebéhez. Louis… hhhm. Beugrott az a tegnapi kép, amikor én köszöntem neki vissza a beszélgetés végén, amit a Göndörrel folytatott egy igen érdekes helyzetben. Mondjuk azt, hogy akkor is egymásra voltunk hangolódva és hát csak direkt az ingerlés kedvéért vetettem fel a telefont Vele. Ha akarta, ha nem… megnéztem volna Louis fejét abban a pillanatban.

- Szia!- köszöntem oly energiával hogy majd szétcsattantam tőle.

- Szia..?!!- kérdezte kétkedve… mintha nem hitt volna a fülének. – az jó hogy én feljöttem hozzád viszont bejutva a lakásodba… te nem vagy itt. – mondta.

- Na, ne mondd… - képedtem el a hír hallatán, majd rögtön az után nevetésbe törtem ki.

- Ennyire jó sikerült a randi? – kérdezte sejtelmesen.

- Fantasztikusan… - haraptam az ajkamba és Feléje pillantottam, ahogy ő is éppen beszél Louis-val. Az Ő arca viszont annyira már nem volt túl fényes.

- Szóval akkor mostani tartózkodási helyed az Ő lakása lett? – kérdezte tapogatózva. Úgy hangzott, mint aki felméri a terepet, vagy lecsekkol hogy élek-e még meg minden…

- Valójában nem… - próbáltam továbbra is a beszélgetésünkre koncentrálni, de Harry arca valahogy lekötötte a figyelmemet. Mikor meglátta rémült arcomat, mármint hogy Őt figyelve megrémültem, egy kedves mosollyal ajándékozott meg miközben felemelve addigra összekulcsolt kezünket megpuszilta azt.

- Merthogy? – kérdezte és akkor jöttem rá, hogy én amúgy telefonálok. Ajka a bőrömön valahogy nem éppen arra vezetett engem, hogy tudjam, hogy éppen mit csinálok. – jól hallom, hogy ti éppen zötykölődtök? – kérdezte.

- Szuper detektív vagy… - mosolyodta el. – egy buszon ülünk. – avattam be.

- Egy buszon. – jelentette ki.

- Pontosan… azt hiszem ez egy olyan jármű, ami több 10 embert is képes szállítani és 4 kerekével gurul az országúton… - ismertettem vele a dolgokat.

- Az országúton? – kérdezett vissza. – hogy kerültél te oda? – kérdezte meglepődve.

- Felszálltam egy buszra és az éppen elhozott ide… - imádtam így válaszolni neki. Ezzel rendszerint fel lehet húzni az agyát. és most én meg olyan kis kedves kötekedős kedvemben voltam. Kisördög.

- És miért is? – kérdezte.

- Elég a buta kérdésekből Alexa. – teremtettem le. – spontán kirándulásra indultam a Göndörrel. Fogalmam sincs… akarom mondani fogalmunk, sincs, merre tartunk, de ez így tökéletes. Neked elég pontosan, ha ennyit tudsz. Élek ez a lényeg majd beszélünk. Szia, szia. – és kérdezett volna szerintem még pár dolgot és hallottam is hangját a vonal túlsó végén csakhogy mielőtt bármit is mondhatott volna én kinyomtam a telefont. Teljes egészében.

- Minden a legnagyobb rendben… persze… köszönöm. Beszélj Alexával szerintem… - mondta és ekkor vette észre, hogy figyelem, ahogy beszél. Még nézni is olyan különleges… a látvány elkápráztató. – okés… szia. – és ezzel ő is befejezte a csevegést.

- Louis ismeri Alexát? – kérdeztem tőle mosolyogva és hirtelen lefagyott az arcáról a mosoly, mindezt csak egy aprócska pillanat erejéig.

- Most elárulok neked valamit… - fordította komolyabbra a szót és arca is ezt a hangulatot tükrözte.

Megint olyan fura érzésem volt… mintha valami nagydolgot mondana megint… az előbb ez a gondolatom elbukott hisz becsapott.

- Nem csak egy Alexa létezik London szerte… - súgta a fülembe mire én meg automatikusan karjára csaptam ugyanis ekkor már jóízűen nevetett rajtam. Ismételten becsapott… de én ismételten hittem neki először.

- Hát az igazat megvallva… - gondolkoztam el. – Harrym sem egy van… - mondtam okosan és nagy nagy gondolkodásba estem.

- Harryd? – kérdezte azt hiszem felkeltettem az érdeklődését. Szeretem az ilyen beszélgetéseket.

- Hát… - emeltem magam elé a kezemet -… ott van a Herceg.

- A herceg…

- A varázsló… Potter.

- Mágus… - ismételte ezt is utánam.

- Na meg azt hiszem, van egy Göndör is valamerre… - ismertem be és közben az ujjaimat magam elé tartva számolgattam a versenyzőket.

- Most a hétvégén remélem a Göndör lesz a befutó… - hajolt oda hozzám és az ujjaimat, amelyek nem Őt szimbolizálták lehajtotta.

- Hát… megnézem, majd mit tehetek az ügy érdekében.

- Örök hálám… - bólintott és kulcscsontomra adott egy csókot.

- És honnan veszed, hogy te vagy a Göndör Harry? – még ezt hozzá kellett tennem… muszáj volt. – nem csak egy Göndör Harry létezik London szerte. – ismételtem az Ő mondatát saját ízlésemre formálva.

- Nyerjen a legjobb akkor…

- Este 11 van… szerinted mennyi az esélye hogy találunk valahol szállást? – kérdeztem miután kiléptünk egy fogadóból ahonnan, habár szívszakadva de el kellett, hogy küldjenek hisz teltház volt.

Mint kiderült Rutherford egy kisváros, egy turista központ ahol a hétvégén valami kézműves fesztivál van/volt és minden fogadó fullig van.

- Ha keresünk… találunk. Remélem. – tette hozzá bizakodóan és lelépkedve a lépcsőről maga után vezetett engem is.

- Max alszunk egy fa tövében… vagy egy híd alatt… - gondolkoztam el a lehetőségeken, nem mintha láttam volna errefele bármilyen hidat is, de ez így hangzott jól. Híd alatt alvás poén lenne… jaja biztosan, mondjuk, ha az időjárás nem gondolta volna, hogy lassan mínusz fokokkal ajándékoz meg minket. Milyen idő ez szeptemberben? Az Északi-sarkon vagyunk vagy mi?

- És ha összehúzódunk szorosan, de tényleg szorosan akkor még egymásban tarthatjuk a meleget… nem? – fordult felém ő is rákapcsolva erre az ötletre.

- Rajtam ne múljon… - tettem magam elé a kezemet védekezésképpen. – de csakhogy össze ne fagyjunk. – mondtam.

- Csakis azért… - bólogatott hevesen majd átkarolva derekamat tovább lépkedtünk az utcában. – lehet, hogy mégsem kell kint aludnunk… - szólalt meg percek múlva.

- Pedig már annyira beleéltem magam. – keseredtem el.

- Gyere csak… - mutatott egy világító tábla felé és követtük a fényt, ami remélhetőleg megment majd a halálra fagyástól.

- Jó estét!- köszöntünk a fogadós bácsikának, aki a pult mögött ült félig elbóbiskolva… lassan éjfél ez érthető.

- Jó estét!- riadt fel és kapott észhez ő is.

- Mondja azt, hogy van egy szabad szobájuk, mert ha nem akkor hősi halált kell halnunk ebben a szeptemberi fagyban… - ráztam a fejemet és a lehető legszebb mosolyomat próbáltam feléje mutatni. Mondjuk, ha nem a válasza, akkor a mosolyom nem ér semmit szóval.

- Szeptemberi? – kérdezett vissza furán mintha kínaiul beszélnék hozzá vagy legalább egy másik bolygóról jöttem volna.

- Szeptemberi. – ismételte a Göndör és azt hiszem ez volt a megerősítés a bácsika számára. Arcán látszott, hogy már lassan talán a hetvenes éveit taposhatja és hát ilyenkor egy kis összezavarodás szerintem még nem akkora nagy probléma.

- Szóval? – reménykedtem.

- Szóval… - nézett a könyvecskéjébe miután mintha a Göndörrel a szemkontaktus során egy jó kis beszélgetés folytatott volna le. Azt hiszem, meglehet, hogy fáradok… a paranoia elég erősen teret nyer nálam. – sajnálom, csak egy szobánk van szabad. – mondta.

- Tökéletes. – vágta rá a Göndör.

- De csak egy egyszemélyes ággyal szolgálhatunk és már nincs pótmatracunk… - mondta el a sajnálatos hírt.

- Még tökéletesebb. – vágtam rá és éreztem, hogy Harry mellkasa arra valahogy közelebb került hátamhoz, és hogy a keze is valahogy az én derekamra csúszott.

- Kivesszük. – csapott le rá rögtön Ő és éreztem, ahogy megkönnyebbülök és fejemből azok a gondolatok a sírkövemről, hogy „Rutherfordban halt. Fagyhalálban” gyorsan el is illantak.

- Az az egy ágy nagyon kicsi. – tette hozzá a bácsika aggódva.

- Megoldjuk…- legyintettem és csak remélni tudtam, hogy az öreg szíve nem teljesen fogta fel azt, amit mondtam. Mármint nem nagyon szeretném, hogy szívrohamot kapjon itt vagy valami…

- Akkor viszont köszöntöm Önöket a szálló vendégei között. A szoba kulcsa itt is lenne… - nyújtotta felénk a kulcsot, amit a pult alól vett ki. -… a csomagjaikat meg azonnal maguk után viszem. – mondta. Milyen kedves… biztos kis családi vállalkozás és a dolgozók száma igazán redukált, milyen megható.

- Nem szükséges. – ráztam a fejemet.

- Miért? – kérdezte.

- Nincs csomagunk… - rántottam vállat könnyeden.

- Értem… - nem nem értette, de azért ezt mondta. Olyan kis fitt nagypapinak nézett ki amúgy tiszta szív. – a feleségemmel küldetek fel maguknak egy kis forró csokit és süteményt… nemrég lett kész a holnapi napra, de azok frissen a legjobbak szóval egy kis adag nem fog hiányozni. – mondta és már láttam, hogy egy hátsó ajtó felé fordult. – a szobájuk fent az emeleten a leghátulsó…- ismertette a helyzetet.

- Köszönjük. – bólintottunk és én már fordultam is a lépcső felé és indultam előre.

A szállónak olyan igazi régi hangulata volt… faburkolat, virágos tapéta mintha csak egy régi filmből léptünk volna ki. A légkör ennek köszönhetően volt olyan kellemes, meg az egész olyan kellemes volt.

- A szobánk… - húzott vissza Göndör ugyanis én valamiért a leghátulsónál is tovább mentem volna. Talán neki az ablaknak, de ez itt lényegtelen.

- Aha… - kaptam észhez és kinyitva az ajtót szembesültünk a kis szállásunkkal. – hát ez az ágy tényleg… kicsi. – néztem oda.

- Megoldjuk… - legyintett csak úgy, mint én pár perccel ezelőtt.

- Meg hát… - léptem be. – gyanítom valójában, amúgy hogy itt korábban törpék szálltak meg… Ön mit vélekedik erről az ötletről? – bújtam ki kis kabátomból majd a képzeletbeli mikrofonomat nyújtottam szája felé.

- Hogy mit vélekedek erről az ötletről? – kérdezte és közelebb lépett hozzám, egyre közelebb és közelebb addig, amíg az ágynak nem szorítva zsákutcába nem kerültem.

- Ühüm. – néztem fel szépséges szemeibe.

- Hát… nem is tudom… - mondta és éppen megsimította volna arcomat mikor én ingét megragadva húztam magamhoz így zuhanva együtt az ágyra.

- Én innen nem mozdulok… biztos vagyok benne. – mondtam és már a cipőmet fejtegettem le kezem segítsége nélkül. – ez így tökéletes… - mondtam és éreztem, hogy ahogy így vízszintesbe helyeztem magamat az az irdatlan álmosság kerített hatalmába, csak úgy hirtelen, de nagyon gyorsan és erősen.

- Az… - simította meg arcomat mire kopogtak.

- Be teleportálhatjuk azt a forró csokit és sütit? – kérdeztem.

- Nyitom én… - szólalt meg az önkéntes lélek.

- Mi van, ha nem engedlek el? – kulcsoltam derekára lábamat és ingét nem engedtem el.

- Akkor a forró csoki kihűl… - mondta a legidétlenebb, de végülis legokosabb választ.

- Az szörnyű lenne… - ijedtem meg és lassan mégis elszabadultam tőle. Csakis a forró csoki érdekében.

- Egy pillanat… - mondta és homlokomat csókolta majd kipattant az ágyból.

Igen igaza volt… egy pillanat volt az. Egy pillanat, míg én lehunytam a szemeimet és mély álomba zuhanva így. Csak egy pillanat…

Még Ő édesen aludt, amikor engem már kidobott az ágy. Nem akartam nagy hangzavart csapni és miután perceken keresztül csak néztem őt és azt, hogy milyen csodás is Ő úgy véltem elmegyek zuhanyozni… egy forró zuhany erre volt szükségem.

Óvatosan kibújtam a takaró alól és lábujjhegyen közelítettem meg a feltételezem fürdőt rejtő ajtót. Benyitva oda halkan beléptem majd halkan behajtva az ajtót minden felesleges ruhámtól megszabadulva léptem a forró vízcseppek alá.

Isteni volt a zuhany… az hogy a forró cseppek körülölelik a testemet, ezzel ébresztve minden porcikámat. Még a zuhanyrózsa alatt találtam ki hogy talán lemegyek reggeliért és felhozva ide, meglepve őt együtt reggelizhetünk az ágyban, majd ha felkel. Csakhogy amikor nyitottam az ajtót akkor már észrevehettem, hogy Ő ébren van… és valakivel beszél. Nem akartam megzavarni így úgy gondoltam, míg be nem fejezi addig a falnak dőlve várom, hogy letegye. Kezdetben nem volt szándékomban hallgatózni… mint mondtam kezdetben.

- Igen… Jól van. Semmi következmény, semmi tünet… utóhatás semmi. – magyarázott a telefonba. – Adam… Maisy jól van most. Ez a legjobb hely a számára jelen pillanatban. – folytatta… rólam beszél? Okés. Adammel? Micsoda? Hirtelen megszédültem, ahogy a névre gondoltam. Meg kellett kapaszkodnom a mosdókagyló szélében, hogy két lábon maradjak. Mégis hogy ismeri Ő a testvéremet? Miért beszél vele éppen. Émelygek. – persze… nem-nem emlékszik… de a kedve jó, nagyon is. Ide ne gyere, mert azzal mindent elrontanál… eszedbe ne jusson. Én vigyázok rá… Gregnek meg még véletlenül se mondjátok el, hogy hol vagyunk… se Cecilia-nak… Most éppen zuhanyozik… - mondta, de én már éreztem abban a pillanatban, hogy a világomat nem tudom. Hirtelen oly erősen kezdett el lüktetni a fejem, hogy esélytelen volt, hogy egyensúlyomat ilyen fájdalommal megtartsam… Éreztem, ahogy lábaim kihullnak alólam és a talaj vesz karjai közé. Éreztem, hogy valamiféle pánik fut át a testemen… eszméletemet nem veszítettem el így a fel nem tett, megválaszolatlan kérdések egyre gyorsabban nyertek teret a fejemben és cikáztak úgy, hogy muszáj volt lehunynom a szememet, mert megőrjítettek. Miért beszél ő Adammel? Miért beszél ő az Apámról? És hogy került szóba egyáltalán Anya, aki halott? Nem értettem és megijedtem. Éreztem, ahogy testem elkezdek reszketni, és azt hogy szemeimbe könnyek gyűlnek. Mi történik most? Mi történik velem?

- Maisy… Mi történt? – rontott be a fürdőbe hirtelen Ő és akkor megláthatott engem…