No sziasztok kedveskéim! Csak gondoltam hozok már nektek valami olvasnivalót mutatva, hogy élek ám... csak tudjátok így a nyár kezdete előtt van ez a címben említett csodálatos időszak, ami az írásos rutinomba belezavart. De végeztem tegnap, szóval... ITT VAGYOK! Jövőhéten VOLTon leszek, de utána próbálok rendszeresebben írni nektek! Remélem ez azért fog tetszeni nektek! Jó olvasást! Puszilok Mindenkit, s kellemes nyarat Mindenkinek! Dorka
Mi ihlette ezt az írást? Először is nyilvánvalóan maga a vizsgaidőszak, amit én is megéltem most, illetve poén, hogy egy csoporttársam a keddi vizsga előtt így rám nézett, s ezt mondta "no erről kellene írnod... az idegőrlős készülődésről". Valószínűleg ez annyira jól esett, mert tény, tényleg meglepődtem, hogy így már muszáj volt valamit alkotnom ezzel kapcsolatban!
Volt egy barátosném, akivel elolvastattam előre a nyers változatot, akivel amúgy a vizsgaidőszakunk alatt tartottuk egymással a lelket non-stop módon, ezt írta véleményként:
" Szerintem teljes átélhető. Lehet hogy egy kis szegmensre fog orientálódni, de lehet hogy segítesz a még nem egyetemistáknak felkészülni. De az biztos hogy semmi ferdítés nincs benne." Ezúton is köszönöm Neked Cinti ezeket a szavakat
Szavak száma? 2065
- Hmm... te pontosan mit is csinálsz? - hallottam meg Sebastian hangját mire fájdalmasan lassan kinyitottam a szememet.
Szemem sarkából ekkor láthattam alakját fejjel lefele, ugyanis míg ő a közös szobánk ajtófélfájának dűlt mellkasán összefont karokkal addig én a szoba közepén, a szőnyegen feküdtem a hátamon koncentrikus körökbe rendezett tételek bűvkörében.... vagyis legalább szerettem volna ezt hinni. A teljes valóság az volt, hogy vizsgaidőszakom utolsó vizsgájára készülve agyam működése a realitástól teljesen eltávolodott, s ez nem csak fejemben lejátszódó körülményekre voltak igazak, hanem a fizikai környezetemre is. A szobánk pontosan úgy nézett ki, mintha egy atombombát dobtak volna le rá pillanatokkal ezelőtt. Jegyzetek mindenhol... még ott is ahol nem. Őszintén... már mindenhol próbálkoztam a tanulással. A teraszon, a lakásban, a konyhában, a nappaliban, majdhogynem a gardróbban is... de végül a szobánál maradtam. Itt is éppen, hogy még a karnisról nem lógtam lefele, mint egy vámpír... csak éppen úgy nem tanultam. Még. Harmadik alkalommal mentem erre... ez volt az utolsó lehetőségem vagy más esetben egy év csúszással kell szembenéznem, mert nyilvánvalóan épülős tárggyal kellett ilyen módon harcolnom.... mert ezt itt már tényleg harcnak éreztem. Egy olyasfajtának, ahol mindenki fel van fegyverkezve, csak én nem. A fülemen is az anyag folyt ki... nem hazudok. Hiába tanultam, egyszerűen nem volt meg az eredménye. A tanároknak nem az volt a célja, hogy átengedjenek minket... biztos ez egyfajta boldogságot okozott nekik, hogy az évfolyamok 80%át nem engedik át a vizsgán. Ők tudják. Én viszont már nem tudtam semmit.
- Azt hiszem azt számolom, hogy mennyit is keresnék, mint pornós!- motyogtam neki, majd oldalra nyúlva megragadtam egy papírt, s a fejem felé tartottam, s úgy lebegtettem meg számára azt. - Lehet pályát kellene váltanom... - gondolkoztam el, s éreztem ahogy ő közelebb jött, főleg azért mert papírjaimat kicsit arrébb helyezve csinált magának a földön egy kis helyet, hogy le tudjon ülni hozzám. Életképtelen voltam az elmúlt napokban, nem hazudok. Emberi kapcsolataim lecsökkentek a nulla alá, már csak ránézni emberek is fájt... egyszerűen magamon kívül senkit nem viseltem el... s a legnagyobb probléma talán az volt, hogy magamat sem igazán viseltem már el. A stressz, az idegösszeomlás szélén lévő állapot nálam már új, eddig ismeretlen szinteket lépett meg. - … hetek alatt sikerülne megkeresnem egy saját lakás árát. Ami teljesen jó... hiszen ez friss diplomásként több hónapba, évekbe telne.
- El akarsz költözni? - ragadta meg a leglényegesebb részét a beszélgetésnek. Meg sem lepődtem.
- Ez tűnik fel a legjobban... s nem az hogy közgazdaság helyett pornográfiával szeretnék foglalkozni? - nevettem el magam kínosan, s rendesen éreztem, ahogy egy könnycsepp csordul ki a szememből. Már kínomban sírtam... komolyan. - Amúgy is... mostanság sokkal többet számít az, hogy mi van kívül... s nem belül. - kocogtattam meg halántékomat.
- Ne legyél buta... - rázta meg a fejét hitetlenségében, s meg akarta simítani homlokomat, mire elhessegettem kezét magamtól. Esélytelen volt, hogy emberi kapcsolatokat elviseljek. Megélem a holnap délutánt és vége az egésznek. Így vagy úgy, de vége lesz.
- Kösz... ezzel sokat segítesz. - sziszegtem neki, majd addig mozgolódtam míg sikerült egészen felülnöm. - Esetleg ha már ilyen okos vagy... meg tudnád nekem mondani, hogy mi a fenéért gondoltam azt, hogy ez az egyetem dolog olyan mókás? Mi az Istenért gondoltam azt, hogy nekem erre szükségem lesz? Komolyan. Miért? - tártam szét a karomat, s konkrétan az egyetlen egy kiutat ebből a helyzetből akként a megoldásként láttam, hogy kiugrok az ablakon. Vagy csak simán elköltözök a hegyekbe és remeteként fogom leélni további éveimet. - Sebastian... ez katasztrófa. - nem tudtam, hogy sírni fogok-e vagy nevetni. - Érted... tanulok, tényleg tanulok és semmi eredménye. Kettő alkalommal, érted kettő alkalommal meghúztak már... ez az utolsó alkalmam vagy... vagy ott hagyom ezt az egészet... komolyan mondom. - ráztam a fejemet, majd tenyereimbe temettem arcomat. - Mindenem meglett első alkalomra... a matekom is, hármasnak úgy még nem örültem, mint annak akkor... szóval életképtelen csak nem vagyok, úgy sejtem... de ez... kifog rajtam. Hogy? Miért?
- Dehogy hagyod ott...- rázta a fejét, majd ismételten megpróbált volna hozzám érni, de én elhúzódtam tőle, rendesen gyűrve magam alatt minden papírt, mit lehetséges volt. Mindegy lett volna ha olajjal megöntözöm őket és rituálisan felgyújtok magam körül mindent. Amúgy is kezdtem úgy érezni magamat, mintha megszállt volna az ördög és rituálisan ki kellene belőlem űzni azt. No és akkor Sebastian fejében mi pöröghetett le engem látva? Sajnáltam őt is.
- Jobb, ha távol tartod magad tőlem... bármelyik pillanatban robbanhatok. - dünnyögtem neki morcosan.
- Vettem észre... az én Időzített bombám. - mondta, s csak azért is közelebb húzódott hozzám mindenféle ellenkezésem ellenére, s így húzott karjai közé azzal sem foglalkozva, hogy én úgy viselkedtem, mint egy fadarab. Inkább feladtam a harcot ellene, s csak úgy voltam. Az élethez való erőm is elfogyott. - S nem fogod ott hagyni... mert egyszerűen nem hagyná a lelkiismereted. S már most kijelenthetem azt, hogy számomra nem csak a világ legcsodálatosabb, s legszebb nője vagy... hanem a legokosabb is. Szerinted miért szerettem beléd első körben egykor? Már megbocsáss... de ott a külső nem számított semmit... - elevenítette fel az emlékeket előttem is. Mikor először találkoztunk az egy szakadó esős, viharos nap estéjén volt, amikor is én egy bár kijáratánál "társalogtam" egy úriemberrel a világ legmókásabb kinézetében... azóta nem volt rajtam esőkabát szerintem. Aznap legalább hatszor eláztam... nem is értettem hogy miért viseltem a köpönyegemet. Talán azért, hogy szétfojt arcomat eltakarja. - … konkrétan arra lettem figyelmes a kijáratnál, hogy egy fura, színes manó teljesen elrugaszkodva a hely elvárásaitól valamiféle olyan témán vitázik egy férfival, ami talán azon a helyen sosem merült még fel. Hihetetlen volt a számomra... teljesen nem evilági. Lenyűgöző. Azonnal magával ragadtak a szavaid, az sem számított, hogy rögtön eláztam... még hallgatni is élvezet volt téged. - mondta miközben szépen lassan engedett tartásomból, hogy arcomat is láthassa. - Ránézek a lapjaidra... s egy kicseszett betűt sem értek belőle. Semmit. De te órák, napok óta ezzel foglalkozva értelmet tudsz adni ezeknek a számoknak, betűknek, kifejezéseknek... számomra ez elképesztő... őszintén elképesztő. - mondta mire én csak grimaszolni tudtam neki.
- Szép vagyok? - nevettem el magam kínosan, ez több mint hazugság volt. - Láttad már a karikákat a szemem alatt? Olimpiát lehetne rendezni alattuk... olyan táskák, hogy a Prada megirigyli őket. A hajam is pontosan olyan, mint amire ráhánytak... - túrtam az említett részembe bele, s nem lepődtem volna meg, ha már konkrétan élősködök is kijöttek volna belőle.
- Ilyet még egyszer ne merj mondani... hallod-e? - vette arcomat tenyerei közé, s úgy kezdett minden elérhető pontjára puszit nyomni. Nem igazán volt ehhez hangulatom most. Komolyan a halálomon voltam, s ezt mutatta igazán csak az, hogy magát a saját Istenemet, Sebastiant sem tudtam elviselni. Az, hogy ő viszont még itt volt velem, az több mint hihetetlen volt számomra. Szörnyű ember voltam az elmúlt napokban. Konkrétan a közös szobánkból száműztem, mert... csak. Nem bírtam senkit elviselni. Senkit. - Nekem így is te vagy a legszebb ember a világon... a legfontosabb... a leghihetetlenebb. S gyanítom... a legéhesebb is. - mondta, s ekkor éreztem meg csak hogy korog a gyomrom. Ez eddig fel sem tűnt. Nem igazán tudnám az mondani, hogy bármit is ettem az elmúlt... 24 órában? Egyszerűen nem volt ilyesmire erőm... ráadásul a gyomrom is kb. egy dió nagyságú gömbre zsugorodott. Az étel gondolatától is hányingerem lett.
- Micsoda? Dehogy. - ráztam a fejemet, s mély levegőket vettem felkészülve arra, hogy most is ki kell majd tessékelnem őt tekintve hogy muszáj lesz még tanulnom. Talán ez a része fájt a legjobban az egésznek... hogy ilyen voltam pont vele. Végre egy kis szabadideje lett volna én pedig... én pedig csak a mikroökonómiáé voltam.
- Mikor volt az utolsó alkalom, hogy ettél? Hmmm? - kérdezte, s én inkább nem is figyelve rá kezdtem összeszedegetni a papírjaimat ugyanis muszáj volt még tanulnom egy keveset. Minden pillanatot ki kellett használnom.
- Figyelj... szerintem jobb lesz, ha most kimész... találkozz Anthonyval vagy tudom is én. Kérlek Sebastian... - néztem rá, ahogy én is felálltam majd ő is, de ő kezében tartott egy papírt.
- Nem. - jelentette ki egyszerűen, majd elvéve tőlem a lapjaimat egy szempillantás alatt kapott az ölébe nem foglalkozva azzal, hogy minden erőmmel tiltakoztam ellene. Az, hogy valaki a tanulási elképzelésem ellen cselekszik... több, mint dühítő volt. Úgy éreztem, hogy be tudtam volna húzni neki. Egyet... vagy kettőt.
- Tegyél le! Azonnal! Sebastian... ez nem vicces. - gyanítom az egész emelet hallott engem.
- Tudod mi nem vicces még? Az hogy így az idegeiddel játszik ez a kicseszett egyetem... elfelejtkezel magadról. Gyanítom nem ettél 24 órája semmit... de talán 48 is volt az már. Ilyet nem csinálhatsz. Ez szimplán nem egészséges. - mondta, majd letett a székre, s elég szúrós tekintetekkel nézett rám, ezzel közvetítve hogyha megmozdulok onnan minden bizonnyal annak súlyos következménye lesz. - Nem... nem... nem... koffeinről szó sem lehet. - szinte kicsapta a kezemből a bögrémet, amiért elnyúltam. Lehet abból az elmúlt napokban embertelen mennyiséget fogyasztottam, lassan már valamiféle nagykövetük is lehetnék... de legalább egy díjazottuk, miszerint ennyi koffeinnel a szervezetemben még élni vagyok képes úgy, hogy a szívem még nem adta fel a szolgálatot. Egy valóságos orvosi csodának számítottam már szerintem. - A következő lesz a menetrend... most szépen megvacsorázunk együtt, majd lefürdünk együtt... s sétálunk egyet a városban... együtt. Vitának helye itt nincs. - állt a lábaim közé, s úgy jelentette ki ezeket a dolgokat.
- Öhhhmm... nem? Holnap vizsgázok délután. Nem pocsékolhatok időt olyannal, hogy sétálgatok céltalanul a városban. - mozdultam volna éppen megfele, de nyilván semmi esélyem volt.
- Egy hete... ismétlem egy hete kínzod magad ezzel az egésszel újfent.... fáj így látnom téged. Ez az utolsó éjszaka, már nem ad hozzá semmit... muszáj pihentetned az agyad egy kicsit. Jó? Sikerülni fog... tudom. Hiszek benned. Érted? - ajkaimat ajkaival fedte. Érzéketlen voltam továbbra is. - Hagyd, hogy leülepedjen az egész, s összeérjen itt bent... - kocogtatta meg a halántékomat, majd ujjai után ajkával is megsimította azt.
- Végülis pornószínésznek sem leszek jó, ha semmi energiám nem lesz... - nevettem fel kínosan. - … semmi rúdon nem fogok tudni pörögni, ha felállni nem leszek képes a székemről. - gondolkoztam el az egyre valószínűbbnek tűnő B tervemen.
- A rúdtánc benne sem volt az árlistádban... - hunyorgott rám, s úgy nézett fél szemmel a pulton fekvő papírra.
- Valószínűleg szörnyű lennék abban is... de hátha bejön a vendégeimnek majd. - rántottam meg a vállamat, mire ő továbbra is csak a fejét rázta, s homlokomra adva egy puszit a pult túloldalára sétálva kezdett valami ételt készíteni. Azt hiszem egy igazi energialöketes Stan jóság szendvicset pakolt össze... amit ha megeszek... életemben nem tudok megmozdulni. S nem azért, mert nem finom... hanem azért mert akkora, hogy a gyomromat azonnal telíti... már csak a látványa is. S én nem mozdultam... nem tudom miért, de egy helyben maradtam, ahogy Ő kérte. Mostanra tényleg mindenféle energiám elfogyott.
- Mégis hány vendégre számítasz? - kérdezte kíváncsian. Téma terelésben ő azonnal kapta az 5öst.
- Hmm... nem is tudom. Ha kialakítok egy hűséges kört, akkor 10-15tel lehet beérem... az úgy fairnek tűnik. - támasztottam meg a fejemet, s mondhatni mókás volt látni, ahogy a 10-15 ember kijelentésére majd kiugrott a szeme. Szerintem valami nagyon szörnyű pörgött le a lelki szemei előtt. Gyanítom egy gruppen.
- S mi van ha én kisajátítanálak magamnak? - tette fel a kérdést.
- Stan... még neked sincs annyi pénzed. - nevettem, s elfogadtam amint egy levágott paprikadarabot nyújtott felém. - S a te színészeted... egy másfajta műfaj. A pornós a családban én leszek. Te túl értékes vagy ehhez. - magyaráztam neki még egészen úgy, mintha ez tényleg a valóság lenne.
- Szóval... család vagyunk? - fordult felém, a világ legcsodálatosabb szendvicsével a kezében. Arcán a világ legcsodálatosabb mosolyával.
- A pornós és a szépfiú... gyönyörű egy család, nem? -tettem fel a kérdést miközben ő leült pontosan elém annyira közel, hogy lábaink már egymást súrolták. Kész volt konkrétan megetetni úgy látszik. Nem viccelt.
- Életképesek az a lényeg... - nevette el magát, majd levágva egy falatot a szendvicsből reptette azt a félig nyitott számba... pontosan mint egy gyereknek.
- Életképesek... - horkantottam fel, s konkrétan egy darab a paradicsomból ekkor hullott ki a számból. - … és kismalacok... felettébb gusztusosak... - s 48 órán belül ekkor volt az első alkalom, hogy nyugodtan tudtam enni, nem félve attól, hogy kiürítem magamból azonnal az elfogyasztott ételeket. S habár a lakásból nem tettük a lábunkat, a tanuláshoz nem tértem vissza... hisz volt jobb dolgom már annál. Ő megmutatta nekem a jobb dolgokat. Magát.
