Alap? „2 dolgot
szeretnék látni csak: egy nagyon fáradt Keanut és masszázst.”
Szavak száma? 1732
Azt mondani, hogy fáradt voltam az enyhe kifejezés lett
volna. Az irodában miközben a monitorom előtt gubbasztottam többször lepörgött
a lelki szemeim előtt, ahogy a fejem a billentyűzetbe beleesik, s konkrétan munkatársaim
majd úgy találnak rám, hogy nyálam az asztalról egy tócsából csöpög a földre, ott
is megalkotva sajátos tavacskáját. Szabályszerűen fájt a szememet nyitva
tartani, nem is tudtam rendesen erre utasítani őket.
„Nem élem túl a maradék 2 órát” – írtam meg Keanunak végül,
mert egyszerűen az egyetlen egy dolog, amire képes voltam azt a fáradságból
adódó hiszti, no de azt mesteri szinten űztem.
„Mentsd ki magad, 5 perc és ott leszek” – kaptam az üzenetet,
szinte azonnal, s konkrétan már azt hittem, hogy álmodok, hiszen alapvetően azt
tudtam a mai, s holnapi napjáról, hogy fullosan be van táblázva, s a
legközelebbi alkalom, amikor láthatom az talán a hétvége lesz… talán. Lehet ezt
az üzenetet már csak képzelődtem, hallucináltam, nem volt teljesen lehetetlen
opció. „Komolyan mondtam, 3 perc és legyél lent!” – mintha csak a
gondolataimban olvasott volna, szerintem tudta, hogy azt hiszem az üzenetét csak
beképzeltem, egészen kiismerhetett már így az elmúlt 1 évben.
„Ne telefonozz a motoron!” – pötyögtem neki vissza miközben
számára láthatatlanul grimaszoltam, majd a következő pillanatban már azon kaptam
magam, hogy éppen a táskámat kapom kezembe, s visszabújva magassarkú cipőmbe az
irodám ajtaját célzom meg eléggé tudatosan.
„Piros.” – s ezt az üzenetet, már csak rövidített üzenetben
láttam ugyanis egy célzott mozdulattal a készüléket a táskám mélyébe
süllyesztettem.
- S… te meg? – egy munkatársam talán meglátott, ahogy talán
kivágtattam az irodámból. Eleget túlóráztam mostanság ahhoz, hogy ezt
megtehessem ezt kivételesen, így, ha bárkinek is bármi baja lenne távozásommal
csak nyugodtan mondja a képembe, rúgasson ki, mert, ha legalább utóbbit
megteszi, akkor legalább nyugodtan aludhatok… egy ideig.
- Csőtörés volt a lakásunkban. – kamuztam az első dolgot,
ami eszembe jutott, de megállni egy pillanatra sem álltam meg.
- Az előbb jöttem arról… nem láttam semmit. – jegyezte meg
egy munkatársam, aki éppen csak a nem megfelelő pillanatban szólalt meg, mint
amúgy általában mindig.
- Akkor meghalt az aranyhalam… nem tök mindegy? – motyogtam nekik
szememet forgatva, majd benyomva magam előtt a lift hívóját örültem, hogy az konkrétan
azonnal előttem termett, nem lett volna türelmem várni rá 2 másodpercnél többet
főleg a „ez meg mi a fenét csinál” pillantások kereszttüzében.
- Hosszú nap? – szólalt meg egy másik emeletről érkező
kolléga, aki az egyetlen egy társaságom volt a liftben, s aki mosolyogva
figyelte, hogy már az épületben rajtam a napszemüvegem.
- Hosszú évszázad… - feleltem neki, s az ajtón konkrétan
majdnem kirepültem amint az kinyílott előttem.
- Azt hittem, hogy ma teljesen be vagy táblázva. – konkrétan
ez volt az első mondatom, amint megláttam kedvenc Mr.-emet, ahogy motorjának
támaszkodva, keresztbe tett lábakkal, s kezekkel vár engem. Nála az 5 perc az
tényleg 5 perc.
- Neked is szia! – nevette el magát, hajába túrva, majd csak
fejét rázta mire én megragadva bőrkabátja nyakát inkább csak közelebb rántottam
magamhoz… vagyis csak azt terveztem, hogy magamhoz rántom, ugyanis amint
hozzáértem konkrétan reá estem, karjaiba.
- Szia! – köszöntem ajkaira, ahogy ezúttal már én simítottam
bele hosszú fürtjeibe. Ilyen nagyon közelről pedig jól láthattam, hogy szemei
mily fáradtak a kedvesnek… a megszokottnál is lestrapáltabb volt az emberem, a
szívem szakadt meg érte.
- A két lábamon alig tudok megállni. – ismerte be, s el nem
engedett engem, örömmel fogadta ahogy enyhe borostáján pihen jobb tenyerem, s
arcára úgy rajzolgatok újabb, s újabb láthatatlan köröket hüvelykujjammal.
- Nekem nem kell mondanod. – jegyeztem meg kínos nevetésem
társaságában, majd nyakába hajtottam fejemet, s még úgy mesébe illően
felemeltem fél lábamat, így megmutatva, hogy a magassarkú az irodai női lét
egyik legkíméletlenebb tartozéka.
- Ezen segíthetünk. – suttogta halkan a fülembe, majd alig
telt el egy pillanat, nem mintha fel tudtam volna fogni az idő telését most, ő
fordított helyzetünkön, s míg ekkor már én támaszkodtam a motorjának, ő térdre
ereszkedett előttem, s először jobb, majd bal lábamról is leemelte a
körömcipellőmet, amit amúgy jómaga ajándékozott nekem néhány héttel ezelőtt. –
Majd később… visszakapod. – kacsintott egyet s szépen velem egyszintbe emelkedett.
– Csak ezt… csakis. – lehelt egy csókot arcomra.
- Azt hittem fáradt vagy… - állapítottam mosolyogva, majd
segítségével felszálltam motorjának hátuljára, s fel is vettem a sisakot is.
- Rád? Sose… - vette fel ő is sisakját, s konkrétan a
következő pillanatban már úton is voltunk, s ha a süvítő szél, ami ellen
mentünk nem érte volna bőrömet miközben benne kapaszkodtam, talán ott őt fogva
képes lettem volna elaludni.
- Szóval hozzád jövünk… - állapítottam meg mikor kocsi-,
vagyis ezúttal motorfelállójában parkolt le.
- Praktikusság… ez a hely közelebb volt. – jegyezte meg,
segített le a motorról majd ezzel a mozdulatával a vállára is csapott.
- Tudod… ha nem lennék annyira fáradt, mint akkor
ellenkeznék… de most… - mondtam, s inkább csak csodálatos hátsó kilátásomban
gyönyörködtem miközben ő előre kezdett haladni.
- De most inkább… hallgatsz. – állapította meg, majd
fenekemre csapott kicsit.
- Meg azon gondolkozok, hogy vajon én mikor tudnálak becipelni
így bárhova is… - jegyeztem meg.
- No te tényleg fáradt vagy… - mondta, majd következőleg már
csak azt vettem észre, ahogy letesz az ágyára, majd a következő másodpercben
arccal előrefele ő is mellém hull, pontosan, mint egy farönk.
Csak ahogy így rápillantottam egyértelmű volt, hogy mennyire
fáradt is volt ő. Az egész teste oly összeesett volt, oly erőt vesztett, s bármennyire
is próbálta mindezt titkolni vagy legalábbis nem teljesen felfedni a világnak,
előttem ilyesfajta játéka nem jött össze. Ő ismert engem, én őt.
Túlvállalta magát az elmúlt időszakban, s attól függetlenül,
hogy egy városban tartózkodtunk volt bő egy hete, hogy utoljára láttuk egymást,
így hát a kimerültség csak hatványozódott a csillagos egekig, s tovább.
- Min gondolkozol? – arcát fel nem emelve a párnából, a
matrac ellen beszélve kérdezte ezt, neki talán mindenhol volt szeme.
- Azon, hogy mennyire úgy nézünk ki, mint két nyugdíjas
öregember… meg sem bírunk mozdulni a fáradtságtól és még csak… hétfő van. – nevettem
el magam, s oldalamra fordulva ujjaimat hajába vezetve kezdtem el masszírozni
fejbőrét.
- Oh… ohh…ohh… - ajkai közül egészen erotikus hangok buktak
elő. Elmosolyodtam. – Ez… - s láttam nyaka bőrén, ahogy egész testét kirázza a
hideg. - … ne hagyd… abba…- emelte fel a fejét kissé, hogy legalább valamiféle
levegőhöz jusson.
- Van egy ötletem. – bújtam közelebb hozzá, hogy szavaimat
fülébe súghassam halkan.
- Elteleportálsz kettőnket egy lakatlan szigetre életünk
hátralevő részére? – tette fel a kérdést miközben nagy lassan megtámaszkodva
jobb kezén felém nézett.
- Szóval… töltenéd velem életed hátra lévő részét? –
kérdeztem tőle fáradtan mosolyogva.
- Csak veled… - ismerte el őszintén. - … meg azzal a cipővel
ott. – bökött oldalra fejével, ahova ledobta a cipőmet, amit jómaga vett le rólam.
- Ohh te ember… - kuncogtam, majd minden erőmet összeszedve
oldalra billenve teljes súlyommal lepördültem az ágyról, s habár lábaimat, mint
ólomszerkezeteket éreztem testemhez csatlakozni szépen lassan elvánszorogtam az
ő oldalára.
- Te meg… mit csinálsz? – mint egy lassított felvételű film,
úgy fordult felém szépen lassan.
- Kelj fel! -
utasítottam, majd felé nyújtottam kezemet segítségképpen.
- Nem…- válaszolta könnyedén, egészen mintha egy kis óvodás
lenne, aki ellent mond a felügyelőjének.
- De! – bólintottam határozottan, majd megragadtam a kezét,
s addig tartottam azt, amíg hajlandó nem volt megmozdulni, s felállni velem
egyszintbe.
- Az előbb még nyugdíjasnak gondoltál… most meg óvodásnak… hmm…
- grimaszolt előttem mókásan.
- Te és a gondolatolvasási szokásaid… hihetetlen vagy. –
ráztam a fejemet, majd szépen lassan kezdtem letolni róla kabátját miközben
tekintetemet el nem szakítottam az övétől. Ha róla levettem egy ruhadarabot,
azt az követte, hogy magamról is levettem egy hasonló kaliberű darabot, s
mindezt ő néma csendben bírta. Talán még levegőt is alig vett, talán még
pislogni is elfelejtett.
- Mondjuk… én már inkább vagyok nyugdíjas, mint te… -
jegyezte meg végül, mikor amúgy már fedetlen testtel álltunk egymás előtt.
- Hát Mr. Reeves… ezt erősen kétlem… - mértem végig testét
szemérmetlenül… miért? Mert megtehettem. Nincs olyan ember a világon, aki
ránézne erre az emberre, aki itt áll előttem teljes valódi díszében, s megállapítaná
azt, hogy nemrég töltötte be az 53. életévét. Több mint egy csodálatos emberi
példány volt ő, egészen, mint valami égi csoda. Csak látványát magamba fogadva
is végigfutott gerincemen a hideg.
- Megvan még az olajkészlet, amit tőlem kaptál? – tettem fel
neki a kérdést, miközben óvatosan, egyetlen egy ujjammal kidolgozott
mellkasához értem.
- Az alsó szekrényben. – billentette fejét balra, a fürdő
irányába, s habár arca fáradt volt, ajkain megjelent egy drága mosoly.
- Helyes! – bólintottam gyengéden, majd vállát megsimítva
lábujjhegyre állva megpusziltam ajkát, s kecsesen elvonultam a fürdőbe.
- Tudod… nehéz volt nem utánad menni! - jegyezte meg mikor
visszaértem elé egy törülközővel, s a kis okos dobozkával a kezemben.
- Jajjj nagypapa kedves, mozdulni se bírsz, miről beszélsz! –
adtam elő drámaian a helyzetet, majd leterítve az ágyra a nagy törülközőt
először arra néztem, majd őrá.
- Nagypapa? – kérdezett vissza lesokkolódva.
- Psszttt! – ráztam a fejemet, befogva száját, s úgy böktem
meg oldalt, s ezáltal ugyanúgy esett vissza az ágyba, mint jónéhány perccel
ezelőtt mindezt tette még teljes ruházatában. – S most, ha nem bánod… -
jegyeztem meg, majd a következő pillanatban fogtam magam, s felmásztam rá, s
megülve hátsóján kezembe nyomva egy kis olajat dőltem előre, s kezdtem kidolgozott,
izmos hátát masszírozni, ujjaimmal megdolgozni.
S ohhh istenem a hangok, melyek elhagyták az ajkait, már
csak ettől is éberebb lettem, s máris megérte minden percét ez a tevékenységem.
- Szabaddá teszem az egész hetemet… - morogta elmélyült hangján
ahogy ujjaimmal egyre erősebben, s tudatosabban jártam be testét. Tudtam, hogy
tetszett neki, éreztem. Ahogy a pillanatok teltek, érintésem alatt teste úgy
kezdett szépen lassan feloldani. - … az életemet. – folytatta halkan, s szemét lehunyva
tartva pihentette fejét.
- Kettő pillanat semmittevés után meghalnál az unalomba. –
jegyeztem meg neki halkan, fülébe súgva ahogy előre hajolva szinte mellkasom
érintette hátát. Bőr a bőrnek, test a testnek, ez volt most a kapcsolatunk.
- Veled… nincs olyan, hogy semmittevés. – jegyezte meg, s
mire felfoghattam volna, hogy mi történik egyik pillanatról a másikra maga alá
tepert a legkisebb erőfeszítés nélkül.
- Én… akartalak… kényez… - hunyorogtam rá, majd amint
befejezhettem volna ő közelebb hajolva ajkaimat ajkaival fedte el.
- Psssztt! – ismételte el ő is ezt a csendesítő szöveget.
- Ez az én állandó szövegem! – motyogtam neki, s igen nagyon
kezdtem élvezni ahogy az olajok a testéről az enyémre is átcsepegnek, s
közöttünk a súrlódás már inkább csak enyhe csúszás.
- Meglehetősen többet beszélsz, mint én… - harapott
gyengéden ajkaimba, s nem igazán tudtam ekkor már ellent mondani neki.
- Ennyit arról, hogy fáradt vagy….
- Jah… ennyit arról…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése