Crush (Sebastian Stan)

Sziasztok! Írni akartam, így tanulás után elkezdtem írni. Úgy volt, hogy be sem fejezem most, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyszerűen éreztem, hogy MUSZÁJ befejeznem, s hát így is tettem. Egy bizonyos része a novellának, életem kedvenc párbeszédje lett ever, amit írtam, szóval most nagyon ki vagyok békülve a dologgal! Remélem tetszeni fog nektek is az egész! Jó olvasást! Véleményeiteket NE tartsátok magatokban! Csodálatos utolsó napot nektek holnapra! Szeretlek Titeket! Üdv, Dorka

Szereplők? A lány x Sebastian Stan (+ Nina Dobrev, de felbukkan Chace Crawford is néhány sor erejéig.)

Miről szól? Mindenkinek van az életében egy olyan crushja, akinek, ha a nevét is meghallja teste nem feltétlen tud normális reakciót produkálni. Na ennek a lánynak Sebastian az… az más, hogy legjobb barátnője Nina (Dobrev) ezt könnyen ki tudja játszani a lány ellen, nem is akárhogyan.

Ps.: Tudom, hogy korábban volt egy ugyanilyen című novellám, de ez egészen különbözik attól. Ezt is azzal az elképzeléssel írtam, a kezdetektől kezdve, hogy majd Crush lesz a címe. S az is lett. Hupsz! A másik CRUSH novellát ITT olvashatjátok, ha szeretnétek!

Szava száma? 4323

- Nem… Nina… A nem még mindig nemet jelent! – jegyeztem meg barátnőmnek, aki telefonon terrorizált szüntelenül azzal a szándékával miszerint a mai este folyamán kirángat engem lakásomból azzal a céllal, hogy bulizni megyünk közösen. Ez a terve már akkor süket fülekre akadt, amikor először elhagyta száját kérése ugyanis egy: mérhetetlen fáradtság uralkodott testemen, az elmúlt hetek színházi próbái egyszerre ütötték ki szervezetemet a funkcionálás játékából, kettő: nem szerettem a bulizást, ugyanis olyankor minden olyan hangos, tömegnyomoros és élvezhetetlen. Még szerencse, hogy New Yorkban laktam, ami egy olyan kis, s nyugodt város, nem? Életem vicce.

- Mert pontosan mi is a terved a mai estédre? – kérdezte, s én éppen ebben a pillanatban vettem ki a mélyhűtőből a doboz fagylaltomat, ami egyértelműen a mai estém fő szponzora lesz miközben Netflixen a megnézendő filmes, sorozatos listámat csökkenteni fogom addig a pillanatig míg el nem alszok valószínűleg igazi szénhidrátkómába esve. – A Netflix & chill az nem válasz… főleg, hogy te egészen nem megfelelően értelmezed eme modernkori kifejezést. – egészen biztos voltam benne, hogy ekkor szemét forgatta, de míg ilyen jól megbeszélte magával a dolgait én nem igazán gondoltam zavartatni magamat, hisz amíg csak telefonon keresztül beszélt hozzám minden rendben volt.

Éppen kényelembe helyeztem volna magam, s terveztem volna kinyomni a telefont, amikoris csengettek, reményeim szerint a thai vacsorámat hozták.

- Nem… - amelyik pillanatban kinyitottam az ajtómat, abban már zártam is vissza ugyanis közel sem a futár állt ajtóm előtt, hanem Nina. - … nem. – ráztam a fejemet, de nem tudom miféle szupererővel, de olyan gyorsan küszöbömre lépett, hogy megakadályozta az ajtó bezárását.

- Neked is jó estét! – grimaszolt vigyorogva.

- A jó addig volt, amíg meg nem jelentél. Tudod, hogy ez már zaklatásnak számít… ugye? – ráncoltam homlokomat, tapodtat sem mozdulva az ajtóból remélve bentebb ugyan nem akar majd jönni. Tévedtem. Nagyot tévedtem.

- Abszurd bolondságokat beszélsz össze-vissza. – rázta a fejét ördögi mosolya kíséretében, majd gond nélkül fogta magát és sétált be a nappalimba, a nappalimba, ahova senki sem hívta.

- Melyik részét nem értetted te lány annak, hogy nem akarom kitenni a lábamat a házból a hétvége folyamán? – tártam szét karomat, de azért lelki támogatásként egy kanál fagyit benyomtam a számba.

- Ne játszd az unalmas asszonyságot, mert megríkatsz idő előtt. – rázta meg fejét, s úgy állt be elém határozottan.

- Én téged? – kérdeztem vissza csodálkozva. – Te rontasz rám éjnek évadján mindenféle tiltakozásom ellenére is… sírni én fogok. – világítottam rá a valóságra kínos vigyorral, a fagyit folyamatosan lapátolva fejembe, remélve, hogy mindez kompenzálja a jelenleg is történő bolondságot.

- Előszöris…alig múlt 9. – pöcögtette meg karóráját, de úgy vélem mondandója nem csak ennyi volt. – Másodjára pedig: bármennyire is értékelek egy nyugis péntek estét, szükségünk van egy kis kikapcsolódásra. Egyszer vagyunk fiatalok, nem? – tárta szét karját előttem.

- Coelho pirulákat reggeliztél Miss Élettudós? – kérdeztem rá kíváncsian igen magasröptű gondolatára.

- Ezt elengedem a fülem mellett, s adok 5 percet, hogy valami értelmes ruhát is felvegyél, utána indulhatunk is. – kacsintott rám, majd megveregette vállamat bátorítóan.

- Te indulhatsz nyugodtan… én ugyan nem megyek sehova. – álltam ellent elég erőszakos rábeszélési technikájának.

- Ohhh… szóval szeretnéd, hogy felhívjam neked Mr. Stant? – dobta be az utolsó kártyáját, a legaljasabbikat.

- Ez… gonosz volt, tudod-e? – s egy lehetetlen méretű falatot pakoltam számba a fagylaltból remélve, hogy ott és akkor meg is fulladok tőle.

- Sebastian jófej… biztos motiválni tudna, hogy kitedd a lábadat a lakásodból. – emelgette szemöldökét zsiványan, s ha tehettem volna ott akkor egy kanál vízben meg is fojtom barátnőmet, de úgy igazán tisztességesen.

- Csak… fogd be… fogd be… - ráztam a fejemet mély levegőt véve, majd úgy indultam be a hálószobámba, ahol kb. két pillanat leforgása alatt utcakompatibilis ruhát öltöttem magamra, s úgy jelentem meg újfent előtte. – Ennél többre nem vagyok hajlandó. – mutattam végig magamon, ahol egy szimpla fehér „Utálom az embereket” feliratos pólón, s farmer kantáros nadrágomon kívül semmi mást nem láthatott. Sminktelen arcom, fura bogyóba felköltött hajam, közel sem kifutóra való outfitem jobban sem árulkodhatott volna arról, hogy már most nem akarok ott lenni, ahova még meg sem érkeztünk.

- Élvezni fogod… esküszöm. – ragadta meg kezemet, s ekkor már meg is indult előre, fogalmam sincs hova, én meg a lehető legkevesebbet próbáltam innentől kezdve gondolkodni.

Egy nevet kellett említenie. Egyetlen egy nevet, s az eddigi szigorú ellenzésemet gond nélkül megtörte, hiszen annak a gyönyörű angyali ördögnek az említése is dolgokat tesz a testemmel, s ez már csak egy jobb esete a dolgoknak, korábban sokkalta rosszabban reagáltam le ezeket.

Mondjuk azt, hogy korábban volt egy enyhe crushom Nina ezen barátján, munkatársán.

Ha Nináék megemlítették őt, esetlegesen ugyanazon az eseményen voltunk a városban, netelán összefutottunk a városban a szervezetem nem evilági reakciókat élt meg, egyáltalán nem foglalkozva, hogy közel 30 éves felnőtt nő lennék, az isten szerelmére.

Rengeteget hallottam róla, sokat láttam én közvetetten különböző helyeken, s egyszerűen már ennyivel teljesen sikerült elérnie azt, hogy abszolút kibérelt helye legyen létének szívemben. Az más, hogy valószínűleg nem én voltam az egyetlen, aki ilyesfajta alaptalan bolondságokat érzett iránta, de ez lelkemet nyilván nem hatotta meg. Volt létében valamiféle csodálatos szépség, valami földöntúli mely megbabonázott, olyan szinten, hogy néha a testem rendeltetésszerű működése is felmondta a szolgálatot.

Nináék ismerték őt, s ez volt a legveszélyesebb ebben a nem létező játékban. Vagyis de, létezett. A fejemben. Esélytelennek tartottam, hogy valaha is kezdeményezzek felé, esetlegesen megszólítsam, mert kb. hamarabb vezettem le volna sikeresen minden szükséges tudás nélkül egy szívátültetést, minthogy egy értelmes mondatot kinyögjek előtte. S hogy onnan tudom ezt mert próbálkoztam-e már korábban? Ugyan kérlek.

Néhány héttel ezelőtt viszont, amikor Nina és Jessica is a városban volt, s ezúttal ők kísértek engem egy színházas gálára, ahol, mint kiderült később Ő is ott volt, teljesen véletlenül fültanúja lehettem egy beszélgetésnek, ami mindent megváltoztatott. Mindent.

Tudta, hogy bejön nekem.

Tudta, s nem tett ellene semmit, ergo ezzel bebizonyította azt az elképzelésemet miszerint esélyem sem lenne nála, nem mintha ez a lehetőség bármikor is terítéken lett volna.

Sosem mondtam, hogy hasonló körökben mozgunk, s tény volt, hogy kettőnk elképzelése eléggé fikció kategóriájú téma volt, de ettől függetlenül ez az aprócska tényleges felismerés fájdalmas volt, mely azért, ha kicsikét is, de megtörte a lelkemet.

Nináék erről viszont nem tudtak, inkább rájuk hagytam a további cukkolást, s a lehető legtöbb alkalommal próbáltam elengedni a fülem mellett az egészet. No ez volt az, ami most nem ment, így, ha kicsit ellent mondva magamnak, terelve a témát beadva a derekamat hagytam utat Nina vágyának.

- Hova is megyünk amúgy? – már az Uberben ülve próbáltam épp nem a halálomon lenni, mondhatni nem sikerült.

- Ohhh… szóval mégse utálsz annyira? – csillant fel a szeme, átkarolva a nyakamat.

- Na erről ne álmodj! - ráztam meg a fejemet kínos mosolyom társaságában. – Komolyan mondtam, amikor azt mondtam, hogy fáradt vagyok… a jövőheti premier vészesen közel van, s éjt nappallá téve próbálunk, s ez az utolsó szabad pár napom az abszolút káosz előtt. Nem értem így mi hasznomat veszed, miközben a világundorom egyértelműen az arcomra van írva. – paskoltam meg arcomat. – Hacsak nem egy halotti torra megyünk… mert akkor… beillek oda majd. – folytattam, majd rájöttem, hogy ez nem éppen volt vicces. – Jó… mindegy. – ráztam meg inkább a fejemet, hülyeségemmel nem foglalkozva.

- Egy ismerősöm ilyen házibulit szervez és úgy gondoltam nem akarok egyedül menni… te meg megérdemled a kis pihenést, a kikapcsot. – jegyezte meg kedvesen.

- Házibulit? – kérdeztem vissza nevetve. – Lassan tényleg úgy kezdem érezni magam, mint egy rossz tinédzser. – ráztam a fejemet.

- Na jó… valami kis baráti összejövetel, ilyen házavató féleség. – vallotta be.

- Ahova megjelenek üres kézzel, mint egy neveletlen gyerek. Szuper. – forgattam a szememet.

- Nyugi… gondoskodtam az ajándékról mindkettőnk részéről. – paskolta meg a vállamat, s ezután konkrétan már repült is kifelé a kocsi ajtaján, ugyanis a kocsi leállt alattunk jelezve, hogy a megfelelő helyen vagyunk.

- Csakhogy tudd… ez feléd érzett hatalmas szeretetem jele, hogy itt vagyok, s szimplán nem csak kidobtalak a lakásból. – mondtam neki, miközben a liftet vártuk lakás halljában.

- Eufémizmus a zsarolásomra? – nézett rám zsiványan.

- Nevezhetjük úgy is…. - mosolyodtam el végül, s úgy léptem be a liftbe, hogy éppen már csak közepesen akartam barátnőmet meggyilkolni… úgy 98%osan. Kezdetnek ez jó volt, nem? – Szóval kinek is a házavatójára jöttünk? – tettem fel neki a kérdést kicsit oldódva.

- Egy ismerősömére. – legyintett, s a tükörben gondtalanul igazította meg nőiesen vállára hulló hajtincseit.

- S ennek az ismerősödnek van neve is? – kérdeztem rá kíváncsian.

- Bizony… - bólintott, s ekkor megérkezve a megfelelő emeletre már a lifttől lehetett hallani, hogy az emeleten, ha visszafogottan is, de buli van tartva. Továbbra sem volt túlzottan sok kedvem hozzá, de ez ebben a stádiumban már valószínűleg senkit sem érdekelt, Ninát meg legkevésbé. – Figyelj… én megkeresek néhány ismerőst, te addig… kérlek a jó Istenért, érezd jól magad. Szerezz valami alkoholt magadnak és vegyülj el! – szinte be sem léptünk még az emberek közé, amikoris Nina már távozni kívánt mellőlem, amit már ekkor rossz ötletnek véltem, nem kicsit, nagyon.

- Nina… ne! – tiltakoztam volna ellene, amikoris már csak arcomra nyomott puszijának hűlt helyét érezhettem bőrömön.

A lakás tágas volt, de az emberek betöltötték szobáit. Túl sokan nem voltak, éppen csak annyian hogy ne érezzék azt az emberek egyedül magukat. Az más, hogy én egyedül voltam, ígyis úgyis. Nem mintha akartam volna ezen változtatni. Felkapva egy poharat az asztalról, öntve belé a legbarátságosabbnak tűnő borból, mint egy szellem, aki szeretne beolvadni a falba, maradva teljesen láthatatlannak sétáltam az emberek között, s fedeztem fel a lakást.

Egy két embert ugyan felismertem az ittlévőek között, de annyira nem voltam beszédes kedvemben, hogy szóba is elegyedjek velük, s Nina láthatóan továbbra sem kívánt visszatérni hozzám, így inkább csak megfigyeltem mindent. Addig a pillanatig, amíg… amíg fel nem fedeztem egy képet a polcon, amit levéve onnan a kezemben vizsgáltam meg, hogy tényleg jól látom-e azt, amit látok, vagy csak a bor már idő előtt beütött.

- Megölöm ezt a nőt… komolyan megölöm. - motyogtam magamban ezeket a szavakat, amikoris érezhetően csatlakozott mellém valaki. Lefagytam.

- No ki lesz az áldozatod? – hallottam meg hangját, mire testem egészében kirázott a hideg. Nem mertem balra fordulni, még akkor sem, ha az lett volna az egyetlen egy menekülési útvonalam.

- Uhh… bocsi. – ráztam meg a fejemet, s konkrétan remegő kezekkel pördültem egyet majd tűntem el a férfi társaságából. – Aztakur…- sziszegtem magamnak, hiperventilláló szívem társaságában, s úgy húztam le gondolkodás nélkül a poharam maradék tartalmát. Ekkor került hirtelen elém a semmiből Nina.

- Arcod kifejezéséből ítélve… tudod, hogy hol vagyunk. – jegyezte meg kémlelve arcomat.

- Úgy gondolod? – kérdeztem vissza kínosan, a nevetésem éppen csak elmaradt tekintve, hogy éppen azt éreztem az apró sokktól, hogy a szívem hamarosan a számon keresztül fogja elhagyni testemet. Ha az nem, a gyomrom egyéb tartalma is hamarosan előkerülhet.

- Aljas, gonosz teremtmény vagy Nina. – billegettem előtte ujjamat fenyegetve. – Ezt most így komolyan gondoltad? – kérdeztem tőle. – Mert amúgy kurvára nem vicces. – jegyeztem meg majd tovább is indultam volna amikoris a szóban forgó, nevét eddig ki nem ejtett személy csatlakozott társaságunkhoz üdvözölve Ninát, miközben én meg… én meg megfeledkeztem létezni.

- Ugye nem távozni készültetek? – simította meg hátamat kedvesen, barátságosan. Ekkor például majdnem elájultam.

- Öhhhm… de. – nyögtem ki, megemberelve magamat, viselkedve úgy mintha egy valódi felnőtt lennék. – Gyöny… gyö…. szép lakás Sebastian… gratulálok. – hebegtem össze-vissza, s léptem is volna tovább amikoris hátam megsimításából egészen odáig eljutott, hogy ujjaim hegyét tartotta gyengéden.

- Még be sem mutattál a barátnődnek, Nina! – emelte ki Sebastian, mire automatikusan felnevettem, talán túl hangosan.

- Ez most komoly? – bukott ki belőlem, már azzal sem foglalkozva, hogy legszívesebben hat méterrel a föld alá kívánom magamat.

- Sebastian ő itt… T/N, T/N ő itt Sebastian Stan! – vezette fel a dolgokat Nina, mintha ténylegesen most találkoztunk volna az illetővel először, ami amúgy valamilyen szinten igaz is, de mégse. Jézus Úr Isten, hová fajul ez az este.

- Örülök a szerencsének! - varázslatos mosolyával az ajkán akarta emelni kezemet ajkaihoz, hogy igazi lovagként köszöntsön, de én bepánikolva kirántottam ujjai közül sajátomat.

- Nekem ehhez többet kell innom. – jelentettem ki majd a következő pillanatban már abba az irányba is tartottam, ahol az előbb a finomságos gyümölcsborból egy fél pohárkával öntöttem magamnak. Ezúttal a teljes üveggel ragadtam meg, s úgy sétáltam igazából fogalmam sincs hova. Na jó… meglátva a kis teraszt, s annak az egész magányos létét annak sarkába libbentem ki könnyedén, majd huppantam le a kis székre hátat fordítva a benti embertömegnek.

Különböző kérdések pörögtek a fejemben, közülük két legfontosabb: milyen módszerrel fogom kinyírni barátnőmet, ha egyszer ennek az egésznek vége lesz, kettő: miért nem hazafelé indultam meg, s miért itt ülök az Ő teraszán szemérmetlenül egyedül iszogatva egy teljes üveg bort.

Őszintén?

A másodikra könnyebb volt választ találnom, bármennyire is legyen ez meglepő. Komolyan. Valahogy az agyam, testem, mindenem örült, hogy itt voltam, valahogy nagyon mélyen. Az más, hogy mit mutattam a külvilágnak abban a nem egész 10 percben, amit bent töltöttem. Lehetetlen, normális működésre képtelen felnőtt ember voltam, ezt újfent bebizonyítottam mindenki számára. A túlgondolás, mint specialitásom pedig újfent felütötte fejét és mint tudjuk innentől menekvés nincs. Sose volt és sosem lesz.

- Szabad ez a hely? -. hallottam meg egy ismerős hangot… a gyomrom már képtelen volt görcsbe ugrani, hiszen mióta rájöttem hol vagyunk azóta nem változtatott állapotán, csak egyre szorított, s szorított.

- Otthon vagy, nem? – bukott ki belőlem, s mindenfelé néztem csak feléje nem. Nem is akartam, de nem is mertem, hiszen, ha szemeim beolvashatták volna teljességben a szépséges vonásait minden bizonnyal még jobban meghaltam volna. A hangja is több mint veszélyes volt így is.

Ő leült a terasz túlsó, nem olyan messze lévő székre, s nem szólt egy szót sem… egy ideig. Sosem képzeltem, hogy ez a pillanat valaha is megtörténhet, legalábbis magamtól sosem jutottam volna ide, a mostani körülményekről pedig inkább nem nyilatkoznék.

- Miért érzem azt, hogy nem kedvelsz? – jegyezte hirtelen, megtörve a csendet.

- Ez most komoly? – tettem fel újfent a kérdésemet, s megtettem estém második legnagyobb hibáját, feléje fordítottam tekintetemet.

- A legkomolyabb kérdésem. – vallotta be gyermeki őszinteséggel, s túrt úgy bele hajába miközben pislogás nélkül kémlelt a sötétben, szinte ragyogó kék szemeivel. Ő is ivott már, ez nem volt kétséges, de még így is gyönyörű látvány volt, sőt… most megfigyelhettem, hogy arcán ahogy a borosta megjelent még férfiasabbá tette vonásait. Menthetetlen voltam, beteg.

- Visszamehetsz nyugodtan a többiekhez, hiszen mégiscsak te vagy a házigazda. Biztosan hiányzol már nekik. – próbáltam minél emberibb mondatokat összetenni, egészen sikerült is.

- Bullshit. – vetette oda rögtön, szemrebbenés nélkül.

- Micsoda? -kérdeztem vissza kikerekedett szemekkel.

- Amit mondasz… - világított rá.

- Na jó… - forgattam a szememet, tudva, hogy ez az első, s utolsó alkalom, hogy ilyen megtörténhet, a személyem beégetésében amúgy is profi vagyok, s ezt most előtte is be fogom mutatni, így készültem megszólalni, amikoris:

- Tudom, hogy bejövök neked. – jelentette ki még azelőtt, hogy mindezt én magam megtehettem volna, pedig Isten legyen rá a tanúm, ez akarta a számat elhagyni nekem is.

- És mit kezdjek ezzel? – nevettem tenyerembe, s inkább ittam egy keveset az üvegből, mert kellett a bátorság, meg száradni is kezdett ám a torkom.

- Gondoltál arra például… nem is tudom… hogy elmondd nekem, te magad? – tette fel kérdését elég nyíltan, s ekkor nem tudtam nem rá nézni. Nem hittem, hogy ez így megtörtént.

- Úgy hiszem a fejedbe szállhatott már neked is az ital. – kommentáltam a dolgokat, mert a magyarázat erre a szavaira csak ez volt.

- Miért csinálod ezt? Őszintén. – kérdezett rá, majd állt fel, s előttem megállva pihent a terasz korlátjának.

- Pontosan mit is? – nem tudom mi vezérelt arra, hogy én is felálljak, magamat egyszintbe hozva vele, de mégis megtettem. – Van egy őrült, talán beteges tinédzser crushom egy férfin, aki minderről tud is, mert tudom, hogy tud, de nem tett ellene semmit, annyit se, hogy a szemembe mondja, hogy amúgy nem érdeklem őt, hagyva lógva így engem, ami nyilván bolondság, de mindegy is. Kopogtattam volna be ide vagy hívtalak volna fel, hogy hello… nem jönnél el velem randizni, mert így nyakig beléd vagyok zúgva? Tényleg… totál logikus. – a szám ekkor már be nem állt, de úgy tényleg. Az alkohol feloldotta a nyelvemet előtte, s még éppen abban a stádiumában voltam a becsiccsentésnek miszerint csak bátor vagyok, de nem totál off.

- Én kértem Ninát, hogy hozzon el. – jegyezte meg, ellökve magát a terasz szélétől, minimálisan, de közelebb kerülve így hozzám.

- Hogy nevess rajtam miközben teljesen idiótát csinálok magamból? Ez tök jó. – nevettem fel, s éreztem, hogy itt lenne az ideje annak, hogy hazainduljak. Talán mire hazasétálnék az alkohol, ami éppen most készül beütni ki is száll a fejemből.

- Közel sem… - rázta meg a fejét kissé, s közelebb lépett hozzám, a kettőnk között lévő távolságot igen kicsire zárva. Kész voltam elájulni akkor és ott. Tényleg.

- Akkor meg? Abszolút nem találom viccesnek ezt az egészet… - állapítottam meg, magamat is meglepve hiszen igazán összetett mondat volt ez, ráadásul még értelmes is.

- Ohhh hogy itt vagy Sebastian, már mindenhol kerestünk. Most kezdenénk játszani, s muszáj csatlakoznod… - éppen, hogy mondott volna valamit, talán, nem biztos, akkor nyílt ki az ajtó mögöttem, s bukkant fel Chace.

- Ohh hello T/N! – köszöntött, felismerve, hogy én is ott vagyok. Őt például ismertem a tömegből, dolgoztunk már együtt mikor a városban forgattak.

- Chace! – bólintottam, s ezzel az egérúttal én reméltem is hogy le is léphetek, amikoris valami abszolút érdekes történt, aminek következtében közel szívrohamot kaptam. Mármint szerintem kaptam is.

- Okés, megyünk is! – reagálta le a helyzetet Sebastian, majd megragadva a kezemet nem is adva lehetőséget arra, hogy megszólaljak, ellenkezzek, velem együtt indult meg befele az emberek közé, akik a nappaliban ténylegesen valamiféle társasjátékhoz készültek, de hogy mihez arról fogalmam sem volt. Igazából saját magam létezését nem tudtam ebben a pillanatban megmagyarázni, nemhogy a játékot, no és ekkor találkozott tekintetem Nináéval, aki abban a pillanatban le is rántott maga mellé, s ezzel együtt mellém Sebastian is leült, ha kértem, ha nem.

- Folyamatosan adagold a piát, kérlek! – fordultam Nina mellé úgy nézve mélyen a szemeibe, kérve azt, amit mintha éppen csak az életem múlt volna az egészen, s ami azt illeti… múlt is az rajta elég rendesen.

- Értettem főnök! – bólintott, s poharát máris kezembe helyezte, amit anélkül húztam le, hogy megnéztem volna mi volt benne. Hogy én mennyire utálom a gint, jutott eszembe.

S hogy mit is játszottunk – mert hát ugye én is játszottam, ha akartam, ha nem- azt pontosan nem tudtam megállapítani. Egyfajta házi, felnőtt üvegpörgetős, de mégse, sajátos felelsz vagy mersz játék volt, kombinálva kissé a vetkőző pókerrel, amikben a feladatok előre meg voltak írva, hogy ki által azt sose tudjuk meg, de hogy az elméje nem volt egészen épp az biztos.

Bármennyire is próbáltam koncentrálni a játék menetére, valahogy az elejétől megakadályozott ebben az, hogy Sebastian szorosan ott ült mellettem, nagyon szorosan. Szerencsére egy idő után ezt az alkohol egyre erősödő hatása felülírta még a mellettem ülő problémámat is így egészen más dimenzióba került az elmém.

- Életed csókjával ajándékozd meg… - olvastam fel a papírt, amit a tenyeremben tartottam. Éreztem, hogy Ő megfeszült mellettem, jómagam is majdhogynem leharaptam saját nyelvem olvasás közben. - … a tőled balra ülő embert. – folytattam, mire hangos sikongatásoktól őrült meg a szoba épp. – Hello Nina! – fordultam oldalra, ölembe kapva lábamat, s gondolkodás nélkül támadtam meg Nina ajkait. S ha fűtött csók csattant el köreinkben most a játék alatt, ez az volt.

- Aztamindenit leányzók… csatlakozhatok én is? – sikkantott fel a túloldalról Chace, mire szétváltunk Ninával és csak bazsalyogva a hévtől dűltem hátra a kanapén, felhúzva térdeimet mellkasomhoz, s tekintve, hogy már a kantáros nadrágomat elvesztettem néhány körrel ezelőtt, sokkal könnyebb is volt mindezt megtenni.

- Várj a sorodra, kedves Crawford! – nevetett fel mellettem Sebastian mire előre hajolva ő húzott a rejtelmes kis dobozkával egy papírkát. – Ezt… melyik állat találta ki? – fulladozott a röhögéstől, majd felállva mellőlem levette pólóját, s tolni is kezdte lefele nadrágját.

- Ohhh…. ez jó lesz. – visította el magát Will a túloldalról, s azt hiszem meg is volt a hunyó az őrültség mögül.

- Valaki felvilágosítana minket? – érdeklődött Nina kíváncsian.

- A házigazda kihúzta a JollyJoker kártyát… a meztelen mopedezést a városban. – felelt Will, mire az italom, amit épp ittam helye közel majdnem elérte, hogy megfulladjak, hisz eléggé félrenyeltem.

- Próbálj meg ne megfulladni… mert te is jössz velem. – jegyezte meg, s mire feleszméltem már meg is ragadta csuklómat, s fel is állított a kanapéról.

- Abszolút lehetetlenség. – ráztam meg a fejemet, rendesen megijedve, de mégis mosolyogva rá.

- Pedig a játék szabálya szent! – bólintott, mélyen a szemembe nézve, egyetlen egy boxerben állva már előttem.

- S pontosan mit is mond a feladatod? – kérdeztem tőle gyanúsan.

- Hogy a teremből a legkedvencebb embereddel menj el erre a túrára… - hajolt közelebb hozzám, arcomból egy hajtincset fülem mögé simítva ekkor.

- Ohhh, hogy mekkora kamugép vagy te Stan! – nevettem el magam el, egészen megfeledkezve arról, hogy rajtunk kívül más is van a szobában.

- Hát ezért öltözöl máris? – világított rá a lényegre, s ami igaz volt, az igaz volt. A pólóm valahogy lekerült rólam, egész hamar s mindössze egy fehérneműben álltam előtte.

Jézusom mit műveltem épp? – ez a kérdés volt az, ami nem fordult meg ekkor a fejemben.

- Nem az első alkalom, hogy ilyet látunk… - a parkoló egy oszlopa mögött álltam, ahol Chace, Will és Nina társaságában voltam lent Sebastiannel, aki ugyan már a mopeden ült, teljesen meztelenül, de én még nem voltam mögötte ugyanis… berezeltem? Nem tudom.

- Remélem holnap nem fogok erre emlékezni. – sikítottam el magam, s becsukva a szememet rohantam Sebastian felé, azzal az elképzeléssel miszerint, ha én nem látok senkit, senki sem lát engem.

- Csak tarts szorosan! – súgta hátra Sebastian, s én valahogy már nem éreztem a létezés egyik pillanatát sem ugyanis konkrétan meztelenül ültem mögötte, s mellemet szorítottam hátához imádkozva a világmindenség összes istenéhez miszerint csak ezt éljem túl.

- Csak vigyázz erre a bolondra! – ez volt az utolsó szó, amit hallottam, ezt is Ninától, amikor utoljára biztos talaj volt alattunk ugyanis erre rá két pillanattal később már a motor indult, s gurultunk előre.

S hogy hova? Fogalmam sem volt. Igazából nem tudom melyiktől hiperventilláltam jobban akkor, attól, hogy meztelenül flangálok a városban, vagy az, hogy mindezt magával Sebastiannel teszem. Ha ma nem kapok szívrohamot, akkor sose. Ez fájni fog egyszer holnap, nagyon fájni fog.

- Most már… kinyithatod a szemed. – hallottam meg a hangját, ergo ez azt jelenthette, hogy a motor alattunk leállt, de mindezt én észre sem vettem.

- Jézus a kereszten! – visítottam el magam, s egyszerre mindössze két kezemmel nem tudtam normálisan eltakarni mindenemet így szememet se nyitottam ki, tudva még mindig, ha én nem látok senkit, senki sem lát engem. – Nem, nem, nem. – ráztam a fejemet.

- Ne legyél nyuszi, hé! – szólított fel, mire azonnal kipattant a szemem, s valahogy a testemet sem takartam tovább ugyanis muszáj volt azonnal visszaszólnom, hevesen.

- Te csak ne nyuszizz le engem, Sebastian Stan! Most meztelen motoroztam veled be… a munkahelyemre. – ismertem fel a parkolót, mely a színházunk egy oldalsó, gazdasági bejáratához tartozott egy, az emberek figyelmétől félreeső helyen. – Uram teremtőm…. Jézus Isten! – valahogy még a mopedről is leszálltam és úgy sétáltam fel alá, egyáltalán nem foglalkozva azzal, hogy abszolút meztelen voltam Előtte, Ő előtte.

- Úgy tudom, hogy be tudsz jutni ide kulcs nélkül is. – jegyezte meg zsivány arckifejezéssel.

- Gond nélkül. – reagáltam le rögtön, s mint aki teljesen átszellemült már kerestem is oldalt az elrejtett kulcsot, ami vészhelyzet esetére volt eldugva nekünk. Ez vészhelyzet volt… nem? – Pontosan… mit is keresünk itt? – úgy indultam meg előre, mintha tartanék valahová. Ilyenkor már nem volt bent senki, jól tudtam, ezért sem zavartattam annyira magam indulva az öltözőm felé.

- Beszélhetünk végre… kettesben. – jelentette ki, s habár egy pillanatra meg is fagytam előtte, tovább lépkedtem előtte.

- Azt hiszem azzal… rég elkéstünk. – nevettem fel kínosan, majd belépve öltözőmbe az első lépésem automatikusan az lett volna, hogy selyem köntösömet felveszem, de amint kezeimbe vettem azt, Ő kihúzta onnan.

- Nem. – jelentette ki tudatosan.

- Hülyeséget csinálok… de bolond annyira még nem lettem. – nevettem el magam, egy legalább plédért nyúlva, de megragadta a kezemet, s ebben megakadályozott.

- Azért nem nézel rám? – húzott magához, s ezáltal meztelen hátam egy az egyben tapadt mellkasához. Mindenét éreztem ekkor már. Mindenét… túlságosan is jól.

- Miért tenném? Hogy még jobban megőrüljek érted… feleslegesen? – kérdeztem, de hangom egyre gyengébb, s gyengébb lett ugyanis ajkai valahogy megtalálták nyakam vékony bőrét, addig egyik keze hasamról szépen lassan lefelé kezdett csúszni mígnem másik melleimet foglalta magába.

- Feleslegesen? – kérdezett vissza.

- Ne szórakozz velem Stan! – akadt torkomon minden szó, s kezei is megállni készültek egyhelyben akkor.

- Sok mindent akarok veled tenni T/N… csak szórakozni nem, esküszöm! – s ekkor egy pillanat töredéke alatt fordított magával szembe, s úgy kapta el államat ujjával, s maga felé irányítva tekintetemet. – Tudom, hogy aljas módon nem tettem semmit hónapokig… mikor megtehettem volna, mert hát… meg akartam tenni. Hetek óta ott lapul a telefonszámod a telefonomon, de nem sikerült egyszer sem kezdenem magammal semmit, mert… féltem. – vallotta be.

- Féltél felhívni, de meztelenül motorozgatni a városban nem? Érdekes értékrended van, ember. – ráztam a fejemet, s kezemet ösztönösen mellkasára helyeztem. S oh te jó ég. Álmaimban járhattam már ekkor mert az érzés ujjaim alatt… nem volt evilági.

- Szerintem te… - kezdett volna bele, de én picikét meglöktem így az ajtónak esett, de nem szólt egy szót sem.

- Nem láttam egy olyan alternatív univerzumot sem, ahol valóságos lett volna az, hogy ha megtudod, hogy bejössz nekem azt mondod, hogy oké… messze nem egy ligában játszunk. – billentettem oldalra fejemet alsó ajkamat erősen beharapva miközben úgy szemeztem vele, mintha le akartam volna öltöztetni őt, de hát már… mit vettem volna le róla?

- Most, hogy megbeszéltük, hogy mindketten kellemesen hülyék voltunk megcsókolhatl… - kezdett bele, de már befejezni nem tudta ugyan is hajába túrva magamhoz rántottam ajkait, s úgy csókoltam meg őt, s ezáltal automatikusan ugrottam úgy ahogy voltam ölébe.

Éhesek voltunk, szörnyen, egymásra. Az érintésre, a csókra, a mindenre. Nyersek voltunk, mohók, s mindent is akartunk. Azonnal.

- Emlékezni fogsz holnap rám? – bukott ki belőlem legféltettebb kérdésem, amikor hátravágódtunk együtt a kanapén, s ő felém magasodva mért végig.  

- S még azután is… -bólintott, s lopott egy csókot. - … rengeteg bepótolni valónk van…

- Rengeteg…

Secret Santa (Bucky Barnes)

Sziasztok! Ha nehezen is, de megszültem nektek ezt a kis olvasnivalót! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást, s remélem jól telt az elmúlt pár napotok, s ezt a kis apróságot kellemes ajándékként fogadjátok! Puszilok Mindenkit, Dorka

Egy kedves barátnőm szavai az olvasmánnyal kapcsolatban, ugyanis valakivel muszáj volt elolvastatnom, csakhogy ezzel is motiváljam magam, ha már egy fél napomat erre szántam, akkor be is kellene fejeznem:

„Az a legjobb benne, hogy úgymond ilyen hétköznapi, de mégis ezzel a nem hétköznapi csapattal”

Szereplők? Lány x Bucky (+ további Bosszúállók)

Szavak száma? 3300

Az őszintét megvallva nem igazán volt kedvem az egészhez. Mármint ha lehetett volna aközött választani, hogy Szibéria havas, mínusz fokos tájai között egy embert próbáló bevetésen töltsem ezt az időszakot vagy hogy a toronyban, s legfőbbépp New Yorkban, ahol hetek, sőt hónapok óta másról sem szól minden hirdetés, minden sarok csak arról hogy a képedbe nyomják a cukormázba csomagolt boldogságot „ünnepek” jelszóval, akkor elhihetitek, hogy az elsőt választottam volna, sőt… konkrétan azon nyomban, gondolkodás nélkül indulnék még ebben a szent pillanatban is, ha a Kapitány rám osztana egy ilyen feladatot.

Az, hogy nem igazán kedveltem a karácsonyi időszakot, egy enyhe kifejezés volt. Mármint gyűlölni nem gyűlöltem, szimplán csak nem vettem tudomást létezéséről, ami valljuk be nem igazán volt a legegyszerűbb kihívás. A lehető legkevesebbet hagytam el az épületet, s így valamennyire sikerült elkerülnöm a túltolt ömlengést, ámde idén valamiféle kattanás történt Tony agyában, s úgy kezdte nyakunkba önteni az újabb, s újabb ötleteit, s próbálozásait, hogy maga a torony teljes lakórésze is átalakult valamiféle karácsonyi vásárrá. Valószínűleg mindez erősen köthető volt ahhoz a tényhez, hogy tavasszal lesz a Pepperrel közös esküvője, s önmagát meghazudtoló módon boldog volt ő, s kívánta mindezt másra is átragasztani, ha ezt akarták a többiek, ha nem. S félreértés ne essék, egy szóval nem mondtam, hogy nem vagyok boldog… mindössze túl szerettem volna már lenni ezen az időszakon, mely szerintem feleslegesen pakolt súlyt az emberek vállára, s most az enyémre is. Hogy miért? Nagyon egyszerű. Tony újdonsült, hagyományteremtés céljából kitalált ötletének már a gondolatától is kirázott a hideg.

- Na…. jó ötlet lesz, ne csináld már! – Wanda az ajtómban állt, s úgy próbált rávenni arra, hogy felemeljem seggemet székemről, s meginduljak vele együtt a közös nappali felé.

- Nem igazán látom mi a jó benne! – a képernyőről el sem fordítottam a tekintetemet úgy válaszoltam neki. – Már így is úgy néz ki az egész hely, mintha valami Csodaországban lennénk… éppen csak mesterséges hó nem esik. – mondtam neki, mire rájöttem, hogy talán elkiabáltam magam hiszen sosem tudhatjuk mi pattan ki Tony fejéből, félelmetes hely az, ez biztos.

- Hééékááás… az egész csapat benne van! – rugaszkodott el az ajtófélfától és sétált mögém, kezeit vállamra helyezve.

- Wandának igaza van… Bruce is benne van, sőt Stevenek még Buckyt is sikerült rávennie. Ami azt illeti Mr. Fagyos Lelket is egyszerűbb rávenni valami ilyesmire, mint téged, ami valljuk be tényleg hihetetlen dolog! – jelent meg társaságunkban Nat is, amiről nem hiszem, hogy mondhatnám, hogy javított a helyzeten. – Szóval fogd szépen magadat, pakold az arcodra azt a szép mosolyodat és tarts velünk mielőtt hidd el ugyanezt képes leszek erőszakkal is elérni nálad! – veregette meg vállamat Nat, sajátos barátságos fenyegető módján.

- Abszolút nem vagy kedves ember Nat! – borult arcom tenyereimbe, majd mély levegőt véve, arra amerre le tudtam szállni a székemről megtettem azt, s őket kikerülve magamra kapva pulcsimat indultam meg kifele, még mielőtt meggondoltam volna magam.

- Sosem állítottam, hogy az vagyok. – tette hozzá egészen diadalittasan, szorosan mögöttem sétálva.

- Hatalmassal tartozol te még ezért nekem. – fordultam feléje, hogy néhány lépést hátrálva tehessek meg.

- Hát persze, persze…. – grimaszolt rám, ügyet sem vetve nem tetszésemre majd belekarolva Wandába haladt tovább.

- Azt nézzétek, maga a Grincs is megjelent közöttünk! – szó szerint felrikkantott Sam, amikor vezetésemmel besétáltunk a már nappaliban várakozó emberek közé.

- Bárki is húzza ezt a madarat… kérem szájzárat ajándékozzon neki! – vetettem fel a lehető legpraktikusabb ötletet Sammel kapcsolatban. Ő csak fintorgott, miközben a többiek felnevettek, sőt még az alig mosolygó Barnes is eleresztett valamiféle mosolyszerű dolgot.

- Jajjj kedves, tudod, hogy szeretlek… meg hát tudod, az én jelenlétem már maga a legjobb ajándék a barátaim számára! Talán, ha becsomagolnám magam, s úgy befeküdnék a fa alá lenne a legjobb meglepetés annak, akit én húzok. – karolt át hirtelenjében a nagyszájú miközben önfeledten ömlengett magáról. Egy átlagos pillanat Sam Wilsonnal.

- Először is… ki mondta, hogy barátok vagyunk? – tettem fel neki a kérdést. – Kettő… ha nem veszed el rólam a kezedet két pillanaton belül esküszöm, hogy sálat készítve belőle a te nyakad köré fogom csavarni azt! – a lehető legnyugodtabb arckifejezéssel, s legbájosabb mosollyal mondtam ezt neki.

- Micsoda ünnepi lelkesedés kérem szépen! – jelent meg Tony, egy üvegtállal a kezében melyben vélhetőleg a papírokon a neveink szerepeltek.

- Nem mintha nem lett volna teljesen jogos. – motyogta alig hallhatóan Bucky, amit meglehet csak én vettem észre ugyanis én kaptam arra a fejemet, s én mosolyodtam el rá bólintva.

- Szabad ez a hely? – mutattam mellé a kanapén, ahova nemrégiben ült le. Szavak nélkül, egy bólintással jelezte beleegyezését. – Jól számítom, hogy ez a lehető legtávolabbi hely Mr. Madártól? – feléje sem fordulva kérdeztem meg tőle ezt.

- Ühüm. – vallotta be, s nem igazán lepődtem meg hogy válasza csak ennyi volt, hisz nem igazán a legnagyobb beszédes ember volt közöttünk, amit én teljesen megértettem. – A legbiztonságosabb. –  tette hozzá még halkan, mire én ösztönösen paskoltam meg combját, ami nem is tudom honnan jött rám, mármint valahol ez egy tényleges egyetértést elismerő, barátságos reakció volt, csakhogy mi nem éppen voltunk olyan emberek, akik között ilyen meg szokott történni. Érezhetően összerezzent érintésem alatt, majd rájöttem, hogy ez a legtermészetesebb reakció tőle, s az idióta helyzetben én lennék. – Valaki… teát? – pattant fel hirtelen mellőlem, s tette nem csak engem lepett meg, hanem a többieket is, főleg, hogy ténylegesen megindult a konyha felé.

- Pepper és Vízió már… - kezdett bele Tony, de ezt ő teljesen figyelmen kívül hagyta.

- Ebbe meg mi ütött? – dőlt hátra elkényelmesedve Sam.

- Lehet szimplán csak még távolabb akart tőled lenni… amiért őszintén szólva nem hibáztatom. – reagáltam le rögtön a helyzetet, hisz ez az oda-vissza csipkelődés oly természetes volt.

- Gyanúsak vagytok Ti nekem Mr. és Mrs. Grincs. – jegyezte meg olyasfajta arckifejezéssel mindezt, mintha éppen gondolkodna, de mint tudjuk ez az ő esetében egy igazi álca.

- Na jó… mielőtt szétszeditek egymást, nem mintha nem lenne szórakoztató, s nem mintha Sam nem érdemelne meg egy igazi jó szappanos szájmosást el is kezdhetnénk, amiért így ma összegyűltünk itt most, hogy mindenki itt van! – szólalt fel Tony éppen abban a pillanatban, amikor Pepper, Vízió és a hozzájuk csatlakozó Bucky, 1-1 tálca forró folyadékkal tértek vissza.

- A titkos házi almapuncsom! – jegyezte meg kedvesen, s kezdték szétosztogatni az emberek között a finomságokat, mindenki annak, akihez a legközelebb volt.

- Én nem… nem kérek. Nem iszok… - kezdtem bele abban a pillanatban amikor Bucky az utolsó bögrét nyújtotta felém, de ő félbeszakított.

- Tudom. – jegyezte meg halkan, ahogy visszaült mellém. – A tiéd mentes. – folytatta halkan, mire időm sem volt reagálni hiszen Tony ténylegesen belekezdett a mondókájába, s jó volt, hogy ültünk ugyanis beszélt egy ideig… jó hosszú ideig.

- Szóval röviden összefoglalva az, amit Tony akart mondani… - vette át a szót inkább Pepper, s a hálás pillantásokat igen sokunktól megkapta, mire Stark csak a szemét forgatta. - … mindenkinek 24 órája van az ajándék beszerzésére annak a számára, akit mindjárt húzni fog. A maximum érték a 100 dollár… ez főleg neked szól. – pöcögtette meg Tony vállát, mire ő csak a fejét rázta elképedve, de menyasszonya szavainak sosem állt ellen. Sosem. – Kezdhetjük is… - majd fogta magát, s szépen körbesétált a dohányzóasztal körül, ahol pedig mindenki belenyúlt a neveket tartalmazó üvegtálba és húzott magának egy szerencsést… vagy éppen egy szerencsétlent. – Lehetőleg ne áruljátok el egymásnak a neveket, tudom nagy kérés, de hátha… végül is magasan képzett kémek vagytok, hátha össze fog ez is jönni! - látott el minket Pepper további utasításokkal, egészen specifikusan az állandóan beszédes bandára utalva. S ekkor megállt előttem, én pedig inkább, bele sem gondolva az egészbe kirántottam egy nevet, s mielőtt elolvashattam volna összegyűrtem azt, s úgy szorongattam a tenyerembe végig… csak a biztonság esetére. – Az ajándékozás a parti előtt lesz, szóval… mindenki hozza ki magából a legjobbat! – fejezte be körútját kedvesen.

- Ahhhh… a parti. – motyogtam magamban oldalra vágódva a kanapén, ahogy Wanda felállt mellőlem, arcomat egyenesen a párnába nyomva.

- Tudod, hogy kötelező. – simította meg a karomat Nat, amint éppen arra sétált. – Glam buli…- tette hozzá jól tudva, hogy ha a karácsonynál van, amit jobban nem szeretek, azok Tony nagyszabású partijai. A szimpla erőfeszítés miszerint magamra öltsek egy ruhát, amit életemben többször nem veszek fel, miközben arcomat sminkkel fedem, amit sosem hordok kicsit műnek hat minden egyes alkalommal. Meglehet ezért is hanyagoltam az utóbbi időben ezeket az alkalmakat.

- Ha az megnyugtat… nekem sincs sok kedvem hozzá. – nem tudom hány percig feküdtem, párnába nyomva fejemet teljesen zoneoutolva a többiektől, de mikor Bucky megszólalt mellettem állva, s én pedig felemeltem a fejemet a többiek egészen eltűntek mellőlünk.

- Majd, ha magassarkút kell húznod vagy esetlegesen olyan ruhát melyben esélyed nem lesz nemhogy létezni, de csak levegőt venni se… akkor fogod igazán megérteni a dolgot. - nevettem fel kínosan, majd a húzottam nevét továbbra is tenyeremben rejtve felkászálódtam a kanapéról.

- Azt hiszem… ez jogos. – vakarta meg a halántékát, majd illedelmesen mutatva, hogy menjek csak nyugodtan előtte a lift felé tényleg elindultam arra.

- Szépnek szép… gondolom, én nem értek az ilyenhez, de őszintén nem lenne egyszerűbb egy sportnadrágban meg egy pólóban létezni… csak úgy? – vetettem fel az évszázad ötletét.

- De hát… az nem lenne olyan „Stark”. – rajzolt levegőbe idézőjeleket, s meg kellett állapítanom, hogy talán ez volt az eddigi leghosszabb beszélgetésem, amit vele intéztem, úgy kb. valaha. Az igazság az, hogy se ő, se én nem feltétlen voltunk az állandó csacsogók közé tartozó, így hát egymással se sokat beszéltünk, de talán mindkettőnknek pont ez volt a normális, legalábbis azt hiszem.

- Jogos. – billentettem oldalra a fejemet. – Mellesleg… köszönöm az apró figyelmességet. – utaltam vissza arra a kis részletre, amire odafigyelt nem is olyan rég.

- Ühüm. – bólintott, kicsit összezavarodottan, s én inkább ekkor beléptem az éppen ekkor megérkező liftbe majd szembe fordultam vele.

– Te nem jössz? – kérdeztem tőle, egyenesen a szemébe nézve. legalábbis ez történt volna, ha ekkor még ott lett volna, de nem volt, egyik pillanatról a másikra elillant. – Hát okés… - rántottam meg a vállamat, s amint bezáródott az ajtó előttem, ujjaim szétnyíltak, s most, hogy egyedül voltam megtekintettem, hogy kis is húztam, s a papíron ott állt előttem, tisztán, feketén fehéren, a név, ami mindent nehezebbé tett, ettől a pillanattól kezdve… Bucky.

Mármint nem tudom mi ütött belém, de egyszerűen helye közel a földön feküdve vergődtem, mert egyszerűen semmi ötletem nem volt, hogy mit is adhatnék az ex katonának. Próbáltam volna olvasni, megnézni egy filmet, örülni, hogy végre senki sem zavar, s a szobám karácsonymentes övezetében lapulhatok, de az az ajándékozási gondolat, az egész mizéria, attól függetlenül, hogy mennyire nem akartam, hogy így legyen a bőröm alá kúszott, nem kicsit, hanem nagyon. Konkrétan nem tudtam másra gondolni, csakhogy ennek vajon örülne-e, ez elég jó-e vagy egyáltalán ez az ötlet hogyan is jutott eszembe?

- Segítségre van szükségem… - törtem be Nat szobájába, mindenfajta előrejelzést mellőzve.

- Végre elfogadod, hogy én öltöztesselek holnapra? – csillant fel a szeme éppen az utolsó bokrétát megkötve ajándékán.

- Azt ne mondd, hogy ez már a holnapi ajándékod. – mutattam rá hatalmasra tágult szemekkel.

- Fantasztikus következtetések…- grimaszolt, s inkább nem is foglalkozott velem.

- Komolyan mondom… nem tudom mit csináljak… - kezdtem volna bele, de ő elcsendesített.

- Ne mondd el kit húztál… ne, ne, ne! – hajtogatta egymás után.

- Jól van na, Jézus Úr Isten! Belerángatsz ilyen hülyeségekbe, utána pedig, ha szükségem lenne rád cserben hagysz… szép kis ember vagy, mondhatom! – tártam szét karomat, majd nagy püffögve sétáltam ki a szobájából be sem zárva az ajtót.

- Az ajtóóóó…. – ordította utánam, de én szimplán csak magasba emeltem jobb középső ujjamat és úgy távolodtam szobájától. – A ruhádat pedig nemsokára megkapod! – ordította utánam.

- Senki sem kérte! – tartottam továbbra is mellettem az ujjamat, mire Steve szembe jött velem, s rosszallóan pislogott rám.

- Akarom tudni? – kérdezett rá egészen kedvesen.

- Nem lehetne átugrani ezt az egészet és körülbelül úgy január közepénél tartani? – vetettem fel neki egy ötletet.

- Nem hiszem. – rázta a fejét egészen sajnálva a helyzetet.

- Biztos vagy abban is, hogy nem kell véletlenül valahova valakinek elutazni valamilyen bevetésre? Önként jelentkezek. – tettem úgy szó szerint magam elé emelve ekkor kezemet.

- Tudom, hogy nem szereted ezt az időszakot… s megértelek, ami azt illeti. De mindenfajta nyomás nélkül, őszintén remélem, hogy jól fogod érezni magad.  – simította meg karomat.

- Hogy jól érezni magam? Hahhh… Itt a túlélés lesz a lényeg. Csakis az. – motyogtam, majd inkább folytatva az utamat visszazárkóztam a szobámba és ágyamban fetrengve próbáltam valamiféle használható ötletet kicsikarni magamból, de igazából még talán az is egyszerűbb ötlet lett volna, ha kigooglezom, hogy mit is ajándékozhatna karácsonyra egy olyan ember, aki nem szeret és nem is tud ajándékozni egy olyannak, akit igazából nem is ismer, de mégis. Stark ezért még fizetni fog, ez tuti.

- Kisasszony… csomagja jött. – tétlenül ültem rajzpadommal az ölemben az ágyam közepén, amikoris FRIDAY ismerős hangja csendült fel a hangszóróban. A parti reggele volt, s hogy én aludtam-e eleget az egy igen érdekes kérdés volt. Az ajándékozás vakvágányhoz érkezett, én pedig csak össze-vissza firkálgattam tétlenül és épp ott jártam, hogy élni se volt nagyon kedvem.

- Csomagom? – kérdeztem vissza, mire rávettem magam, hogy felálljak és az ajtóhoz vonszoljam testem, hogy azt kinyitva egy hatalmas dobozt találjak a földön.

- Natasha… - sziszegtem magamban, mikor felkaptam a dobozt a kis kártyával együtt s úgy mentem vissza a biztonságot nyújtó szobámba. A folyosón már hallhattam, hogy már kora reggel folynak a nagy készülődések, ezért is volt jobb így itt maradni. A dobozt fel se bontva letettem az ágyamra azt, majd mielőtt bármihez is kezdtem volna elindultam zuhanyozni, hisz a reggeli edzés után ideje lett volna már ehhez is eljutnom.

Hogy segített-e a friss víz, az kicsit túlzás, de legalább izmaim nem voltak annyira feszültek, mint a lelkem… mindezt egy apró hülyeség miatt. Értitek most már miért nem szeretem a karácsonyt? Egy szál törülközőbe csavarva magam, bontogattam ki a dobozt, ami a Natashatól kapott ruhámat tartalmazta talán azért, hogy még idő előtt vissza tudjam utasítani, amikoris egy meg nem tervezett mozdulattal levertem a rajztáblámat, ami úgy benyomódott, hogy totál random módon aktiválta a nyomtatómat, s nyomtatott is.

- Édes Istenem… - csaptam a homlokomra, s mikor megláttam, hogy mit is nyomtatott a gép majdhogynem felsikítottam.

Megvolt az ajándék. Megvolt az ajándék. MEGVOLT AZ AJÁNDÉK.

Szerettem rajzolni, ami persze nem jelentette azt, hogy tudok is, de szerettem.

Az éjszaka folyamán firkálgattam is össze-vissza nemalvásom következményeképpen, de ami előttem volt arra a képre nem emlékeztem, merthogy rajzaimat általában nem szoktam befejezni… de ez kész volt. Az, hogy meglepődtem az nem kifejezés… s ekkor jött az ötlet, hogy ezt Neki ajándékozom. Sosem ajándékoztam el rajzomat, tekintve, hogy sosem fejeztem be őket, de ez elkészült… ez egy jel lehetett, nem?

- Bruuuuceeee…. – rohantam konkrétan egy szál törülközőben a nappaliban hallott Brenner hangja felé, még azelőtt meg akartam valósítani ötletemet, hogy meggondolnám magam.

- Jó… reggelt. – emelte fel szemüvegét, nem igazán értve fura megjelenésemet.

- Ugye van nagy méretű nyomtatótok a laborban? – kérdeztem tőle kíváncsian, kezemben szorongatva a pendriveomat.

- Ühüm… - bólintott, de szerintem még azt hitte, hogy hallucinál, hogy így egészen reggel így lát engem, miközben alapból alig mozdulok ki a szobámból.

- Szuper… akkor használnom szeretném… mármint… használnom KELL…

Egy egyszerű masnit kötve az egészen nagyban kinyomtatott képre lehelyeztem azt az ágyamra, s most, hogy már egy hatalmas kő esett le a vállamról, folytattam, amit nem egészen 20 perce elkezdtem…. a ruha felpróbálását. Amikor pedig a tükörbe néztem nem hittem el, hogy én nézek vissza magamra, biztos voltam benne, hogy ez az egész boszorkányság. Gondolataimból kirántva magamat az ajtón lévő kopogását hallottam meg hirtelen.

- Igen? – pillantottam ki, éppen csak a szememet láttatva. – Bucky? – lepődtem meg.

- Öhhhm… bemehetek? – kérdezte megilletődve, de kicsit talán siettetve is.

- Háát… - gondolkoztam, de igazából a kezem már másként cselekedett hiszen az ajtót kinyitotta számára. – Miben segíthetek Bucky? – dőltem háttal az ajtónak és próbáltam mellőzni azt a tényt miszerint épp puccparádéban nyitottam neki ajtót úgy, hogy még 9 óra is alig.

- Nem szeretnéd kihagyni ezt a karácsonyi valamit? – tette fel a kérdését, őszintén, reménykedve. Pislogni is elfelejtettem, azt hiszem félre hallottam valamit.

- Hogy érted… kihagyni? – kérdeztem vissza, elengedve hátam mögött a zárat.

- Úgy, hogy… fogjuk magunkat, felülünk a motoromra és eltűnünk néhány napra és… senki sem fog tudni róla… na jó, Steve már tudja. – kémlelte a földet zavarában.

- James… - kezdtem bele, mire éreztem, hogy ekkor a kilincsért nyúlt, de hogy kinyissa is azt, én megakadályoztam benne.

- Igazad van… ez totális hülyeség, hogy lehettem ekkora idióta? – akart volna beszélni, de ekkor cserébe én is szavába vágtam. Ujjaimat csuklójára helyezve nem engedtem el azokat, amíg rám nem nézett. Türelmesen vártam, némán.

- Mikor indulunk? – tettem fel a kérdésemet neki, mire meglepődöttség tényleg őszinte volt a szemében.

- Ez most komoly? – kérdezett vissza.

- Még egy pillanatot ebben a túlzottan nyomasztó közegben túl kellene élnem, kivetném magam a teraszról… - jegyeztem meg egy adag levegőt kifújva.

- De nincs is teraszod. – állapította meg a valós tényt.

- Hidd el, ez nem akadályozna meg. – vigyorogtam kínosan.

- Mondjuk nem mintha nem értenék veled egyet… - vallotta be, talán kicsit lazulva. - … nem azt mondom, hogy bármi rosszat szeretnének ezzel, mert nem, de valahogy nem értik meg hogy valakinek egyszerűen nincs szüksége erre az egészre. – folytatta, s úgy igazán tényleg elkezdett velem beszélgetni.

- Tony Stark… néha sokk. – egészítettem ki hasonló véleményemmel mondókáját. - Szóval… mikor is akarsz indulni? – csillant fel a szemem, és ezáltal az övé is.

- Minél hamarabb? – kérdezett vissza mosolyogva.

- Okés. – bólintottam, majd hirtelenjében pördültem egyet előtte, hogy bentebb kerüljek a szobában. – Amúgy… tudod… mi még sosem beszéltünk egyszerre… egymással… mármint… áááá… béna vagyok. – magyarázkodtam éppen úgy, mint valami idióta tinédzser, aki zavarban van egy szépfiú előtt.

- Itt volt az ideje. – jegyezte meg félszegen kacagva, majd idegesen túrt a hajába.

- Tony ki fog akadni, ez a Titkos Mikulásosdit szuper ötleteinek legnagyobbikának vélte. – vallottam be, s ekkor pillantottam a feltekert képre, ami ott pihent az ágyamon.

- Ami azt illeti… - járkált ide-oda mellettem, viselkedve úgy, mint egy összezavart tini, csakúgy, mint én. - … én téged húztalak. – állt meg előttem. – Nem tudtam jobb ajándékot ennél kitalálni így… elrabollak. – nézett ekkor mélyen a szemembe.

- Ohhhh Bucky. – lepődtem meg, majd teljesen random módon nyakába ugorva puszit nyomtam kissé borostás arcára.

- Én meg csak egy képpel készültem neked… - vallottam be félszegen, s testem egészén kirázott a hideg, amikor észrevettem, hogy derekamnál érintve ő tartott engem mind idáig.

- Te meg engem húztál? – engedett le óvatosan lábaimra.

- Hát… ühüm. – kerülve tekintetét inkább kislisszantam előle, s feléje nyújtottam a képet az ágyamról. – Soha nem fejezek be képet, arra sem emlékszem, hogy ezt, hogy s miként sikerült befejeznem… de… tessék. – nyújtottam feléje a papír gurigát. – Legyél az első, s valószínűleg az utolsó, aki ilyet kap tőlem. – magyaráztam az ajándékátnyújtás mellé még majd már csak azt figyeltem ahogy kibontja azt, s arca mozdulatlan marad, teljes pókerarc.

- Te… így látsz engem? – nézett rám, szépen lassan. - A barátodként? – csillant fel a szeme, s felém fordította a képet, mit oly sokáig bámultam nemrég én is.

Egy mennyei csillagos ég előtt, egymás kezét fogtuk a távolba nézve.

- Felismertél bennünket? – nevettem el magam kínosan, tekintve, hogy mesterművemre nem feltétlen lehet úgy gondolni, mintha az lenne.

- Szóval… barátok vagyunk, Doll? – tette fel újfent kérdését, tekintetét hol a képre, hol rám irányítva.

- Remélem… - mosolyodtam el szelíden.

- Köszönöm. – ölelt meg ekkor, ami azt jelentette, hogy hirtelen elkapott, s úgy szorított magához. – Tényleg köszönöm… - suttogta hajamba bújva fülemnél. - … mindennél jobban.

- Ugyan James… - jegyeztem meg ajkamba harapva.

- Lehetek pofátlan és kérhetnék tőled valamit? – kérdezte, ahogy letett, de derekamat el nem engedte.

- No mit? – pillantottam fel felém magasodó alakjára.

- Bárhova is indulunk… gyere ebben a ruhában. – s ezúttal ő harapta be ajkát, amivel egyidőben elpirult borostás arca.

- Szerinted is úgy nézek ki benne, mint aki most lépett ki a ’40es évekből? – kérdeztem tőle, s muszáj volt pörögnöm-forognom előtte egy keveset.

- Pontosan úgy nézel ki, mint egy angyal… egy valódi angyal…

Chemistry (Peter Kavinsky)

Sziasztok! Elkezdtem írni és napokkal később sikerült be is fejezni. Nem a legjobb, nem a legkreatívabb, de befejeztem, s én ennek nagyon örülök. Jó olvasást! Puszilok Mindenkit, Dorka

Szereplők? A lány x Peter Kavinsky (Noah Centineo To all the boys i've loved before-os karaktere).

Szavak száma? 3114

*Abban az esetben, ha nem láttátok a filmet is érteni fogjátok az írást mert a középiskolás terepen és Peter karakterén kívül nem vettem át semmit

Bármit megtanultam, de tényleg. Legyen az egy rövid szöveg, amit 5 perc után vissza kellett mondanom vagy egy több hónapos anyag, amire egy hétvégényi tanulást rászánva olyan színjelest írtam, némi idegösszeroppanás után persze, hogy magam is meglepődtem vagy éppen még az a fránya matematika is mindig összejön vért izzadva, de mégis ott volt egy mumus tárgyam, amivel bármennyire is próbáltam barátkozni semennyire sem ment. Ő volt a kémia.

Kezdetben próbáltam barátságosan közeledni felé. Nem a negatív oldalát nézve rögtön, megadni neki az esélyt hiszen nyilvánvalóan nem én voltam az Államok, sőt a világ egyetlen középiskolása, akinek ennyire elviselhetetlen kapcsolata volt ezzel a kötelező tárggyal, de így lassan év vége felé egyre jobban kezdett idegesíteni a létezése a tárgynak, s az is hogy végigülése egy-egy órának szabályszerűen a végtelenségbe nyúló időtartam volt. Milyen időhurokba kerülhetünk az óra folyamán, ahol 5 perc is kb. 50 perc lefolyása alatt telik el? Hihetetlen.

- T/N…- esküszöm, hogy minden figyelmemet a tanár kapta, csakis mondanivalójára és a táblájára felírt kínainak tűnő krikszkrakszra szegeztem tekintetemet, amikoris egy pillanatban olyan zone out momentumot élt meg testem, hogy csak nevem említésére sikerült varázslatos módon újfent az órán találnom magam. Pislognom kellett néhányat erősen, hogy egyáltalán tudjam, hogy mi is történik körülöttem, s hogy a tanárnak jelezzem én ugyan itt vagyok szellemileg is, de valahogy az információk mégsem jutottak el agyamig pontosan teljesen.

- Hogy… micsoda? – hunyorogtam értetlenül, s a szavak, amiket az előbb meghallottam annyira nem voltak számomra értelmezhetőek, hogy testem azonnal el is utasította őket… pont, mint ezt a csodálatos tárgyat.

- Peter Kavinsky felajánlotta, hogy segíteni fog a tanulásban. – ismételte el a tanár mondanivalóját, mire agyamnak továbbra is az volt a reakciója, hogy minden bizonnyal balesetet szenvedtem, s a valóságos információkat pedig inkább blokkolta.

- Öhhhm… oké. – ennyi volt mindössze, amit ki tudtam nyögni, de értetlenségemet nyilvánvalóan tökéletesen tükrözte arcom közel se pókerarc jellege, majd hálát adtam az isteneknek, amikor a csengő felcsendült ezzel véget vetve ennek a szenvedésnek. – Itt valakinek elment az esze… - motyogtam magamban, s az említett személy felé még véletlenül se mertem nézni, hiszen mindez egészen biztos egy vicc volt, egy fergeteges átverés. Ha nem az előbbi, akkor biztos csak sikerült beszívnom valamiféle gázt, ami ronccsá tette az agyamat. Pont.

Az átlagosnál is gyorsabban szedtem össze a dolgaimat az asztalról, s még a kámfornál is hamarabb akartam eltűnni a teremből még mielőtt a tanár ezt a bolond ötletét egy szemtől szembeni beszélgetésben is elkezdi kifejteni, amikoris konkrétan asztalom kijáratánál egy magasba nyúló férfi test blokkolta a járásomat.

- Útban… útban vagy. – nem akartam fel sem nézni, s ha én balra léptem, akkor ő ugyanúgy tett, megtartva egy bizonyos távolságot, de nem hagyott szabadon közlekedni.

- Igazából Peter vagyok… Peter Kavinsky. – mutatkozott be úgy, mintha nem lennék tisztában azzal, hogy ki is ő.

Meglehet többen azt hiszik, hogy egy kő alatt élek, mert nem igazán vannak barátaim, s igen keveset beszélek, éppen csak akkor, ha muszáj, de ettől függetlenül nyilván tisztában voltam az iskola egyik legismertebb fiújának kilétével. Nem az űrből jöttem szimplán csak… nem kedveltem az embereket. Nem kedveltem őket, mert nem tudtam velük hogyan viselkedni. Zavarba hoztak, kényelmetlen helyzetbe, s ha csak két szót is kellett velük váltanom úgy, hogy azt nem én akartam, akkor szimpla létem meg volt akadályozva.

- Tudom. – bólintottam, majd élve a lehetőséggel miszerint van itt másik kijáratom is, megkerültem az asztalt és ott hagytam el a termet a lehető leggyorsabb módon.

El nem tudom képzelni, hogy mi célból gondolta azt a tanár, hogy eme tanulási ötlete jó felvetés lesz, s hasznos is talán, de én egy pillanatot nem akartam megélni belőle, egyszerűen nem, sőt még az elképzeléstől is kirázott a hideg. Lehetőleg minél gyorsabban fel akartam venni szekrényemből az ebédemet, majd azt egy olyan szokásos helyen elfogyasztani, ahol az egy négyzetméterre jutó emberek száma velem együtt összesen egy. Egy ismerős érzés kezdte átvenni testem fölött az uralkodást. A vérem mintha nem rendeltetésszerűen folyt volna ereimben, s a tüdőm is rakoncátlankodott, biztosan egyességet kötött a lelkemmel, hogy ellenem lázadjanak. Biztos voltam benne.

- T/N… - hallottam meg egy hangot szekrényem felől, s abban a pillanatban azonnal sarkon is fordultam és indultam meg a másik irányba. Ennyit az ebédemről, illetve… hogy lehetett tőlem gyorsabb? Minden bizonnyal az égimeszelő lábai az én tömzsi, rövidke darabjaimmal ellentétben eredményesebb sétáló pálcikák. – Woah, woah, woah. Te aztán nagyon gyors vagy. – jegyezte meg, s már ott is volt mellettem, de én minden erőmmel azon voltam, hogy próbáljam ne észrevenni őt.

A napfényre jutva, tudatosan szlalomoztam az emberek között míg nem egy tőlük egészen távolra eső, üres padhoz nem jutottam, az én padomhoz. Ő még mindig ott volt velem.

- Te most… követsz? – kérdeztem meg tőle halkan, s a pad tőle távolabbra eső részén kezdtem el lepakolni és magamban kezdtem is imádkozni, hogy táskámban ugyan maradt némi müzlim tegnapról ugyanis mivel Peter megakadályozta a szekrényemhez való utamat ebédem hiányában jöttem ebédelni.

- Nem, nem, nem. – tagadta azon nyomban, nyilvánvalóan teljesen feleslegesen. – Csak gondoltam felfedezem az udvart. – nem tudom, hogy ez poén akart-e lenni vagy mi, de nem igazán hatotta meg lelkemet.

- Ahogy gondolod. – jegyeztem meg, majd magam alá húzva lábaimat, törökülésben dőltem az asztalra helyezett könyvem felé, s gond nélkül dugtam be a fülemet, hogy zenémet hallgathassam.

Egészen 5 perc erejéig még sikerült is kizárnom a világot lelkemből, ezzel igen megszégyenítve korábbi sikeres, igen tovább húzódó zavartalan pillanataimat, de úgy kb. a 6. perctől kezdve erősen égetett a rám vetülő pillantása. Peter Kavinsky ugyanis nem távozott társaságomból, sőt, hogy emelje a tétet leült mellém, s habár nem közvetlenül, de szeme sarkából néha rám pillantott. Nem szólt egy szót se, nem zavart… csak rám nézett. Telefonját nyomkodva, saját világában elmerülve ott ült veszélyesen és zavaróan közel hozzám.

- Egy: egészen para, amit csinálsz … kettő: mit akarsz? – muszáj volt ennek az egésznek véget vetnem még az előtt, hogy elkezdődne, illetve az egyetlen egy társaság amire szükségem volt most az az enyém volt, csakis az enyém.

- Milyen zenét hallgatsz? – s mielőtt felfoghattam volna, hogy mit is kérdezett ellopta fél fülesemet és úgy dugta göndör fürtjei mögött megbújó fülébe azt. – Wow, wow… Eminem. No ezt nem gondoltam volna. – jegyezte meg majdhogynem elkerekedett szemekkel, de mégis elismerő bólintásokkal.

- Kavinsky… mit akarsz? – húztam ki fülemből a másik fülest, s levéve szemüvegemet kezdtem orrnyergemet masszírozni miközben könyökeimmel támasztottam fejemet.

- A barátaim Peternek hívnak. – javított ki, s szemem sarkából láttam, hogy elmosolyodott.

- Még jó, hogy ez a veszély nem fenyeget. – jegyeztem meg halkan, majd teljesen feléje fordulva először néztem tényleg rá, mélyen a szemeibe… meg is lepődött, de én is. – Nem tudom mit akarsz, de igazából nem is érdekel. Valószínűleg valami belsős poén ez közted és a barátaid között, talán egy fogadás akár, hogy pont te segítenél nekem, kackac jót nevettem, elmondhatod a haverjaidnak is nyugodtan… csak békén hagynál? Komolyan Kavinsky. – s ezzel le is járt az emberek között tölthető időintervallumom majd inkább felkapva cuccaimat indultam meg a távolba, szinte már-már szaladva. A saját határaimat feszegettem s ez egyre jobban kezdett feszélyezni, nem csak lelkileg, hanem fizikailag is.

- Pizzát rendelünk vacsorára, te milyet szeretnél? – anya ezzel a kérdésével nyitott be a szobámba, ahol a tanulnivalóm felett ültem próbálva edzeni az agysejtjeimet az idő elteltével egyre kevesebb sikerrel.

- Nem igazán vagyok éhes. – ráztam a fejemet, majd egy határozott pillanatban fogtam magam s hagytam, hogy fejem az asztalra essen a lehető legnagyobb koppanással.

- Enned azért csak kell, te lány… - mondta kedvesen, s bejőve a szobába hátamat kezdte el simogatni.

- Mi van, ha szkippelem a középiskola további részeit és például… magántanuló leszek, hmmm? – pattant ki a fejemből a legtökéletesebb ötlet.

- Szó sem lehet róla. – utasította el anya rögtön az ötletemet.

- Az egyetlen egy szem lányod egészsége érdekében sem? – csillant fel a szemem reménykedve, hogy tudok valahogy hatni rá.

- Ne butáskodj… több, mint ügyes vagy, hihetetlenül büszkék vagyunk rád édesapáddal! - nyugtatott meleg mosolyával, amikor az említett személy is éppen belépett a szobába.

- Kicsim… téged keresnek. – köszönt be ő.

- Menj anya nyugodtan, majd eszek valamit, később csak rájövök mit. – mondtam neki.

- T/N… téged keresnek, nem anyádat. – reagálta le apa a dolgokat.

- Hogy micsoda? – kérdeztem vissza hitetlenkedve.

- A tanulótársad… - bólintott apa, mire szemöldökömet magasra emelve ráncoltam homlokomat. - … Peter Kavinsky… - s amint meghallottam ezt a nevet konkrétan láttam magam amint levetem testemet egy szakadék széléről, s hagyom, hogy akár az óceán habjai vagy éppen a fák ágai befogadják maguk közé testemet, az élettelen testemet.

- Nem is mesélted, hogy van tanulótársad T/N. – csillant fel anya szeme, amiben jól láthattam, hogy annak, hogy ez az érkező ember az ellenkező nembe tartozott még jobban örült, minthogy jött hozzám valaki.

- Mert nincs. – jegyeztem meg rögtön abszolút nem viccelve, de őt ezt nem igazán hatotta meg.

- Na jó, kapd össze magad… addig mi lent leszünk. – vázolta fel anya ötletét, s mire erre válaszolni tudhattam volna ő már el is tűnt előlem.

Mozdulatlanul ülve székemen, erősen magam elé bámulva nem igazán tudtam, hogy mit is kellene csinálnom, kezdetben már az is sokkoló tény volt, hogy Kavinsky éppen a földszinten van szüleim minden bizonnyal terrorizáló cselekedetei alatt, amit ők maguk kedveskedésnek hívnak. Lehetetlennek tartottam azt, hogy az ajtómon keresztül én elhagyom a szobámat, s ekkor ahogy fordítottam a fejemet eszembe jutott, hogy nekem van…. ablakom is. Cipőt rántva magamra konkrétan repültem azon menekülő útvonalam felé, mindenféle gondolkodás nélkül, egy pillanatra sem hagytam magam gondolkodni. Anya szeretett kertészkedni, anya szerette a rózsáit futtatni a tornác szélén, én pedig most nagyon szerettem azt a tényt, hogy a rózsák falán le tudtam mászni… vagy valami olyasmi.

- T/N? – hallottam meg Peter hangját, s ekkor konkrétan majdnem leestem Pókemberre igen szégyent hozva ekkor. Nem az volt, hogy őt behívták? Miért van itt kint? Miért van itt egyáltalán? S ekkor történt meg az, hogy egy „Jézus Úr Isten” jelszóval reagálva arra, hogy rossz helyre nyúltam, hátravágódtam a rózsáktól, s hamarabb leértem a szilárd talajra, mint ahogy azt terveztem. El akartam temetni magam, azonnal, gyorsan.

- T/N… jól vagy? – a másodpercek töredéke alatt termett mellettem, mire én amúgy már tápászkodtam is felfele és kerültem is volna ki látóköréből, csakhogy a testem nem így gondolta, hiszen amint álltam felfelé kicsit megszédültem, s ő utánam kapott.

- Nincs semmi bajom. – motyogtam neki, s próbáltam kimozdulni tartásából, de igazán sikertelen volt ez a próbálkozásom.

- Gyakran esel le a tetőről? – újfent vicceskedni próbált, amivel újfent nem ért el semmit.

- Sétálni indultam. – jelentettem ki határozottan, majd ahogy pakoltam előre, egymás után a lábamat ő is úgy tett a sajátjával. – Sétálni… egyedül. – emlékeztettem őt zavaró érintésére.

- Nem akarom, hogy frontálisan találkozz a járdával, hidd el a fű és a virágágyás sokkalta kellemesebb landolási helyszín, elhiheted nekem. – mondta úgy mintha személyesen is próbálhatta volna ki az összes opciót, gyanítom így is volt.

- Én meg nem akarom, hogy kövess… meg igazából zaklass. Szerintem elég világos voltam délután. – jegyeztem meg majd minden erőmet összeszedve eltávolodva tőle egy lépésnyire már magam tartottam meg testemet, s úgy haladtam előre.

- Én csak segíteni akarok… tényleg. – mellettem jött már, szavai halkak voltak. – De neked eszed ágában sincs engedni… vagy legalább fontolóra venni, s ez fáj. – jelentette ki és mondanivalójának mintha ténylegesen meg lett volna az a fájdalmas hangvétele, de lehet csak esésemnek következményeképpen hallucinált agyam.

- Neked fáj Kavinsky? – nevettem fel kínosan egy pillanatra sem állva meg.

- Miért tűnik olyan hihetetlennek, hogy segíteni szeretnék egy lánynak minden hátsó szándék nélkül, de most komolyan T/N? Miért? – talán kétségbeesett volt a hangja, talán nem.

- Mert miért pont nekem? – ráztam a fejemet elképedve. – 3 év alatt egy szót nem váltottunk, nincsenek közös barátaink, egy közös pontunk sincs az életben… miért olyan móka neked nekem segíteni? – tettem fel a fő kérdésemet. – Ez csak egy kicseszett tárgy, ami nem megy nekem… nem én vagyok az egyetlen ember a világon ezzel a problémával. Miért nem ajánlod fel a segítségedet olyannak, aki vevő is rá? – kérdeztem meg tőle, s ekkor ahogy amúgy tértem le egy új utcára kissé felé fordultam.

- Mert én… Neked akarok segíteni…én… téged akarlak megismerni. – válaszolt mire én majdnem képébe nevettem, de ő ekkor nem mosolygott, egyáltalán nem. – Többet akarok tudni annál, amit láthatok órákon, amit szimpla megfigyelésből többet tudhatok rólad, minthogy például a zenéd nélkül egy tapodtat sem mozdulsz, a szendvicsedből mindig kiszeded a paradicsomot és undorodva dobod ki és hogy képes vagy bármit megtenni, csakhogy elkerüld az emberi kapcsolatokat… mert félsz tőlük.

- Szóval ki is esett a fejére? – ráncoltam homlokomat. – Jó színész vagy Kavinsky… tényleg nagyon jó.

Örömmel vettem, hogy hosszúhétvége kezdődött másnaptól ugyanis addig sem kellett iskolába mennem, s feleslegesen olyan emberekkel találkozni, akikkel nem akartam. Kavinsky valami boszorkányság következményeképpen a bőröm alá férkőzött, s habár próbáltam kivakarni onnan… egyszerűen nem ment. Nem és kész.

- Valahogy biztos megoldható lenne, nem? – még el sem kezdődött az óra, de én már a kémia teremben voltam, s a Tanár Úrral beszéltem a lehetséges opcióimról.

- Azt az órát is Tanár Úr tartja… csak másik időpontban. Miért is ne járhatnék arra az órára? Olyan nagy probléma lenne? – kétségbeesett voltam, nem kicsit, nagyon.

- Ez a te órád T/N, ebben a csoportban kell befejezned az órát, már nincs sok a szemeszterből, négykézláb is kibírod, ügyes lány vagy te. – veregette meg a vállamat mire én ezzel a mozdulatával párhuzamban szerettem volna a talajba is eltűnni.

- Hát jó. Köszönöm azért. – mondtam, majd nagy nehezen eljutottam végül a helyemre, ahova gondterhelten leejtve cuccaimat elfeküdtem a hideg padon remélve ettől majd felébrednek az agysejtjeim és valamiféle életkedvet is nyerhetek magamnak. Elképzelésemnek az univerzum két pillanat után ellent mondott.

- Jó napot! – ült le mellém Kavinsky, s tettjének miértjére inkább már rá sem kérdeztem, majd éppen másik irányba fordítottam volna a fejemet, amikor felém nyújtott egy füzetet.

- Ez meg? – kérdeztem gyanakodva.

- Ezt neked hoztam. – s ennyit mondott, több kommunikációt nem erőltetett felém, aminek én örültem a legjobban, de tényleg.

- A mai órán önálló munkát kaptok, mert nekem van egy kis elintéznivalóm. A táblán szereplő számolási feladatokat kell megcsinálnotok, majd óra végén beadnotok. Jó munkát! Ha elakadtok a padtársatoktól kérhettek segítséget! – mondta majd ezzel el is némult, de tényleg én meg a lehető legnagyobb undorral nyúltam a munkafüzetem után és kezdtem bele abba, ami egyszer a halálomat fogja okozni. Véletlenül viszont nem csak a munkafüzetemet nyitottam ki, hanem vele együtt azt is, amit az előbb Petertől kaptam, amit csak most figyeltem meg pontosabban.

- Ez egy kémiakönyv butusoknak? – ismertem fel a dolgot, az egészet valószínűleg az ő kézírásában.

- Butusoknak? – kérdezett vissza talán félve.

- Mármint… nekem. – vakartam meg a halántékomat.

- Nem volt szándékomban lehülyézni. – az arcán a tekintet, az abszolút félelem jelent meg. – Kom… - kezdett bele, de én megráztam csendesen fejemet.

- Köszönöm. – mondtam halkan, s valamiféle mosoly is megjelent az arcomon. Ő is meglepődött… de én is.

S az óra így telt, nem igazán beszéltünk, sőt semennyit se valójában viszont a kis könyvének segítségével életemben először tudtam valamit kezdeni a feladatokkal. Megoldani nem feltétlen tudtam őket, de valamiféle hasznos dolgot már végeztem velük és ez egészen különleges volt.

- Köszönöm… a könyvet. Tényleg. – már mindenki elhagyta a termet, csak mi maradtunk tekintve, hogy Tanár úr, minket jelölt ki a feladatok összeszedésére.

- Nincs mit, tényleg. – bólintott mosolyogva, s indult is volna útjára, amit ezúttal én akadályoztam meg, mindenki meglepetésére, még akkor is ha csak ezt szavakkal tettem.

- Peter… van egy kis időd esetleg? – kérdeztem tőle meg még azelőtt, hogy meggondolhattam volna magam.

- Mit szeretnél kedves? – pördült vissza rögtön, hogy felém nézzen.

- Volt egy feladat… amihez még a zseni könyvvel sem tudtam megoldani… esetleg tudnál, vagyis… segíteni… ha van időd, vagy nem tudom, talán, ha nem baj, de ha nincs időd… megértem. – ennyit arról, hogy összefüggő infókat is tudok kiadni magamból, nagy tévedésem volt ez.

- Nagyon szívesen! – bólintott, s ajkán megjelent az az ikonikus mosolya, ami fülétől füléig ért.

- Öhmmm… oki… szívesen…

- Szóval…. nézd csak… ezt így ni… és kész. – ott ült mellettem és mintha a világ legkönnyebb dolgáról beszélt volna nekem úgy magyarázta a feladatot… a feladatot amire ekkor már harmadjára futottunk neki.

- Menthetetlen vagyok. – nevettem fel kínosan és igazából kétségbeesetten is.

- Nem, nem, nem. Van egy ötletem. – s fáradtságot nem mutatva egy pillanatig sem fogta és zsebéből előkapta fülesét, amit azonnal szerelt is telefonjához majd odaadta nekem azokat, hogy helyezzem őket be.

- Nem értelek. – ráztam fejemet.

- Csak koncentrálj a zenére először… kapcsold ki az agyad, csak arra figyelj, majd utána… minden külső nyomás nélkül próbálj hozzálátni… úgy mintha itt sem lennék. – jegyezte meg, s addig tartotta a fehér füleseket a kezében míg én el nem vettem onnan azokat és… és úgy tettem, mint ahogy kérte.

Hagytam, hogy az ismeretlen zene kikapcsolja az agyamat és valahova egészen máshova vigye a gondolataimat, s a negyedik alkalommal, a könyv és egyéb Peter jegyzetek segítségével így újfent nekikezdtem ennek a csodának és… sikerült. Vért izzadtam, áthúzogattam a dolgokat, firkáltam és majdnem szét is téptem a füzetet, de sikerült.

- SIKERÜLT! – ordítottam el magamat, s Peter, aki eddig a saját dolgával volt elfoglalva, direkt kértem, hogy ne engem nézzen, ő is felkapta a fejét. – PETER, EZ SIKERÜLT! – ordítottam fel még egyszer, majd hirtelenjében az andrenalinlökettől egyenesen a nyakába ugrottam… így ülve is. S mire lereagáltam mit is tettem már nem volt visszaút. – Bocsi…Peter. - húzódtam vissza kínosan, de ő nem engedte el a derekamat. – Köszönöm. – suttogtam.

- Tudod, hogy először ma szólítottál Peternek… ugye? – jegyezte meg kíváncsian, mire lesütöttem a szememet.

- Az a neved… nem? – kérdeztem vissza kínosan, összezavarodottan mosolyogva. – Én pedig T/N vagyok… aki továbbra is szeretne élni a társaságoddal, vagyis… valami olyasmi. Már ha… segítesz nekem. – hebegtem össze valamit, kevésbé értelmes mondatokat.

- Egy feltétellel! – mondta ki határozottan.

- Mégpedig, hogy eljössz velem most uzsonnázni… mert… éhen halok! – jegyezte meg és hasára csapott.

- Ám legyen. – bólintottam rá mielőtt meggondoltam volna magam.

- Azt hittem nehezebb dolog lesz rávenni téged erre. – ismerte be és elengedve kezdte is összepakolni cuccait.

- Szerintem… ne játssz a szerencséddel Kavinsky. – vigyorogtam rá pislogva. – Még a végén rá kell jönnöm, hogy nagy hibát követek el. – s én is párhuzamosan vele pakolni kezdtem táskámba.

- Mégis mivel? – kérdezett rá.

- Azzal, hogy rájövök… talán nem is vagy olyan szörnyű lény. – vallottam be.

- Lény? – kérte ki magának kacagva.

- Nem is azon lepődsz meg, hogy kedvellek? – kérdeztem tőle.

- Eláruljak egy titkot? – kapta el kezemet séta közben és pördített oda magához. – Ezt valahogy mindigis tudtam. – kacsintott egyet, majd egy puszit nyomott az arcomra.

- Oh te jó ég… - süllyedtem volna el ott helyben, ha megtehettem volna. – Te teljesen bolond vagy. – ráztam meg a fejemet.

- Egy bolond lény, aki egy nap elvisz téged randizni. – jelentette ki a lehető legnagyobb bátorsággal.

- Miért… ez nem az lesz? – csúszott ki a számon a lehető legfelelőtlenebb kérdésem.

- Micsoda? – mosolyodott el felém nézve.

- Micsoda?