Mesés utazás (Sebastian Stan)

Sziasztok! Megdöntve minden eddigi havi rekordot, el is hoztam nektek július utolsó napján, az e havi 14. Írást (ez a következménye annak, hogy ennyi időt vagyok itthon). Remélem tetszeni fog! 

Jó olvasást! Puszilok Mindenkit, szép hetet Mindenkinek! Dorka 

Szavak száma? 2788 

- Ide is fogsz jönni... vagy csak tovább bámulsz? - hallottam meg kérdését, amit anélkül tett fel, hogy felém nézett volna. Arca rezzenéstelen volt, tekintete továbbra is a gépének képernyőjének tulajdonában volt, de én mégis kiéreztem azt a halovány kacérságot, amit elrejtett hangnemében. 

- Bámullak? Pffff... - s nem, nem igazán terveztem elmozdulni az ajtófélfa mellől, ahonnan a lehető legcsodálatosabb látvány tárult elém... Ő. De még nem is akárhogyan. Íróasztala mögött ült, számítógépe bűvöletében, általában edzőruhaként használt outfitjében olyan széttárt lábakkal, hogy mikor beléptem ide, konkrétan meg kellett kapaszkodnom itt a falban, csakhogy épségben megéljem a következő néhány pillanatot. Az, hogy vonzó volt... nem egyszerű kifejezés. Látványa egész testemet megremegtette, s egyszerűen fizikai fájdalommal járt az, hogy tekintetemet el kellett terelnem az asztal alatt lévő felkérlek-egy-keringőre részétől. De kit áltatok? Úgy őszintén. Szemeim csak egy bizonyos helyre tudtak nézni, gondolataim csak egy bizonyos helyen tudtak járni. Rajta. Bennem. Bennünk. 

- Tudod... a szemem itt fent van... nem ott lent. - s ahogy ezt kimondta első alkalom volt ez, hogy rám nézett, s két ujjával két tengerkék égkövére mutatott, amik borostás arcát díszítették.  

- Pofátlanság. - hunyorogtam rá, s inkább karjaimat keresztbe fontam mellkasomon, így is talán megakadályozva azt, hogy széthulljak... nem kellett már hozzá sok, ez tény volt. 

- Kettős mérce. - vágta vissza rá, majd lehajtotta a gépét, s mint aki jól végezte a dolgát dőlt hátra a székében igazán jól elkényelmesedve ott, akárcsak mint egy igazi nagyfőnök. Élvezte az előnyét, miszerint látványától felmondta a testem a normális működését. 

- Kettős mérce? - kérdeztem vissza, amivel egy igen jó ötletet adott nekem. Hálát adtam az égnek, hogy nemrégiben felvettem melltartómra egy sportmelltartót is, ami... ami olyan dekoltázst kerekített nekem, hogy még az alapjáratosnál szebben kiemelkedtek az ikrek tőle. - Mosni készülök... van-e valami piszkos dolgod? - kérdeztem tőle ártatlanul, majd míg kibújtam a felsőmből kezdtem őt megközelíteni. - Hmmm? - csaptam hátamra fél kézzel a felsőmet, s úgy támaszkodtam meg előtte. - Tudod... a szemem itt fent van... - mutattam szemeimre. - …. nem itt lent. - takartam el szendén dekoltázsomat, mindvégig farkasszemet nézve vele. Ketten tudják ezt a játékot játszani, s ha így akarta én is beszálltam mellé, rajtam ugyan nem fog ki. 

- Az egyetlen egy piszkos dolog itt... a te fantáziád... kedves. - válaszolt nekem kedvesen, de szemei már úgy csillogtak, hogyha akarta volna se tudta volna elrejteni őket. Ilyen esetben színészi trükkjei nem segítettek neki. 

- Csakugyan? - egyenesedtem fel fájdalmasan lassan csakis tovább nyújtva a frusztráltságot köztünk. - Azt hiszem... ez itt... ez is piszkos rajtam... - simítottam meg melltartómat, s készültem is levenni azt, mire ő egyik pillanatról a másikra állt fel két lábra megragadva csuklómat. 

- Segítek mosni... - s el nem engedve kerülte meg a kis asztalkát, majd dupla pántomat kezdte letolni úgy a vállamról, miközben egy percre sem szakadt el tőlem tekintete. 

- Mégis... mit? - kérdeztem tőle bájos könnyedtséggel. 

- A szádat... - vigyorodott el, majd elkapva nyakamat ajkait az enyémek fedésében táncoltatta nyelvével együtt, majd pillanatok alatt kényszerített fel a kis üvegasztalra, hogy lábaim közé befogadva őt... gyűjtsük össze együtt a szennyest. 

- Szépfiú... 5 teljes perced van, hogy elkészülj! - néztem be a fürdőszobába, ahol Sebastian még mindig a haját igazgatta... egyszerűen megszállottja volt hajkoronájának, s még azzal sem foglalkozott, mikor azt mondtam neki, hogy igenis szexi az összeborzolt szanaszéjjel álló frizurája... annak tökéletesen kellett állnia, vagy sehogy. 

- Még mindig nem mondtad el, hogy hova megyünk. - pillantott felém kíváncsian. Ha titoktartásban lehet valaki jó, az én voltam. Az más kérdés, hogy őszintén felemésztett az érzés, hogy elmondjam neki a kis "titkomat" de erősebb voltam a kényszernél... s mivel már alig egy órát kellett kibírnom, így hát a végsőkig ki kellett tartanom, hisz tudtam, hogy meg fogja érni. 

- Pssssszttt! - tettem ajkaim elé mutatóujjamat ezzel is elterelve akaratát a kérdezősködés felől, majd elindulva felé a csuklómra feltekert kendőmet bontottam le szépen előtte. - Erre... szükségünk lesz. - kacsintottam rá. 

- Most akkor ki szeretnél kötözni vagy el is akarod hagyni az apartmant? - incselkedett direkt, én meg csak grimaszolásom közepette mögé álltam, s úgy kezdtem bekötni a szemét. 

- Kikötlek és itt hagylak... jó tervnek tűnik. - paskoltam meg vállát, majd azon megtámaszkodva egy kicsit adtam hátulról egy puszit arcára. 

- Kezd összeállni a dolog... - gondolkozott el, s miután megbizonyosodtam róla, hogy tényleg nem lát át a kendőmön, megfogva kezét, vezetve őt indultam meg kifele, ahol már a kocsi várt ránk kint. 

- … csakugyan? - kérdeztem miközben feloldottam a kocsi zárját. 

- Bekötöd a szemem, mert vezetni akarsz... így egyszerűbb lesz szembenézned a katasztrófával, amihez vezet minket az a tény, hogy te a volán mögé ülsz. - fejtette ki elképzelését, s én mielőtt beültethettem volna az anyósülésre őt... egy nemesebbik felét ragadtam meg, egészen céltudatosan. Ösztönösen haptákba állt. 

- Jobb lesz, ha vigyázol magadra Stan... -  s tudtam, hogy habár nem lát, igenis el tudja képzelni milyen szemekkel nézek rá... az ujjaim talán segítenek benne neki. - … mert a végén tényleg ki kell, hogy kötözzelek. - s igen közel hajoltam már ekkor hozzá, ajkaink szinte összeértek. 

- Tudod, hogy nem bánnám. - s pimaszságát ekkor megkoronázva lopott csókot tőlem. 

- Lehet...  a szádat is be kellene, hogy kössem... - váltam el tőle csókunk után... az ilyen apró élvezetektől mégsem foszthatom meg magam. 

- Hidd el, hogy azt te sajnálnád a legjobban... - nyalta meg ajkait kínzóan lassan, s tudta, hogy nyelve útját szemeim végig fogják kísérni, s végig is kísérték. 

- No majd azt meglátjuk! - veregettem meg a vállát, majd elengedve őt nyitottam neki ajtót, hogy be is szállhat. 

- Be van kötve a szemem... hogy látnék meg bármit is? - tárta szét karját, mire elengedve a kocsi ajtaját jobbnak láttam azt, ha a vezető oldalra sétálok. 

- Ne fárassz ezzel a szörnyű vicceiddel... kérlek... - ráztam a fejemet, majd megvártam mire leesik neki, hogy jobb lesz, ha egyedül beszáll a kocsiba, mert ha így haladunk, s rajtam múlik meglehet itt fogom őt hagyni. Ügyesen megoldotta ezt az akadályát, hisz szavaival ellentétben, tettei nem voltak annyira életképtelenek. Annyira. - Majd én segítek... - s mivel az övvel nem igazán boldogult így áthajolva az ő oldalára oldottam meg ezt a nehézségét. - … csakhogy ki ne repülj még véletlenül. - húztam neki a dolgokat extra szorosra, csakhogy vezetési technikám megkérdőjelezése miatt visszacsaphassak neki. 

- No ettől félek én is... - s nem, nem hagyta abba a kekeckedést. 

- Ha fel mersz sikítani... minden bizonnyal tényleg le fogok vezetni egy szirtről... - mondtam neki miközben beindítottam a motort. 

- Értettem asszony. - felelte, s habár szavaival nem is, teste mozgásával még azért hozzátett a dolgokhoz egy néhány utolsó löketet... úgy téve mintha száguldoznék, s mintha ő tényleg veszélyben lenne mélyedt bele teljesen az anyósülésbe, a lehető legnagyobb halálfélelmes arcot mutatva felém. 

- Mint egy gyerek...- motyogtam halkan, s a valóság az volt, hogy úticélunkhoz részben ez is vezetett, Sebastian örök gyereki léte, no meg persze az, hogy exkluzív meghívót kaptam a hely, felújítást követő előmegnyitójára. 

- Szóval... mi meg is érkeztünk a helyszínre... Sebastian semmit sem tud a dologról. Eléggé izgalmas. - beszéltem a kamerába, miután leállítottam a motort, s kiszálltunk a kocsiból, de még nem indultunk sehova. Élményeim egy részét megörökíteni készültem mini kamerám segítségével ugyanis a későbbiekben ez lesz a hét videója nálam. Szerettem, amikor a munkám gyümölcse olyan élvezetté vált, amit meg tudtam osztani ténylegesen Sebastiannel. 

- Inkább mondanám félelmetesnek. - tette hozzá Sebastian grimaszolva. - Higgyétek el... addig a pillanatig nem értékeltétek igazán az életeteket, míg be nem ültetek a kisasszony mellé kocsiban. - mutatott felém, jól elkapva, hogy merre is állok. 

- Szemenszedett hazugság... jó sofőr vagyok. Egyben megérkeztünk, nem? - kérdeztem tőle. 

- Az égieknek köszönhetjük ezt... - mutatott az ég felé, s bekötött szemeit is arra irányította. 

- Látjátok... egy ok, amiért iyen keveset szerepel a videóimban... - forgattam a szemeimet, majd kicsit lábujjhegyre állva puszit nyomtam az arcára. - … no de azért szeretem. - vallottam be. 

- Akkor ezért kímélted meg az életemet? - kérdezett rá kedvesen, az utolsó lehetőségénél is belém kötve. 

- Esküszöm... a következő videó témája az lesz, hogy el fogom adni a barátomat... őt...- mutattam alakjára, ahogy egy kicsit elléptem tőle, hogy egy az egyben az arcát vehessem majd. - ... licitálni tudtok majd rá, okés? - vigyorogtam még utoljára én a kamerába. - No de most az eheti anyaggal foglalkozzunk... amiért ide jöttünk. - s forogtam egyet, hogy a nézőim láthassák, hogy hol vagyunk... Sebastiannel ellentétben. - Mikor megkaptam a meghívót hetekkel ezelőtt, azonnal tudtam, hogy kivel fogok ide jönni... s habár beletelt néhány fejfájós estébe mire megszerveztük, hogy mindketten itt tudjunk lenni... megérte... tudjátok, ez a pimasz itt ilyen híres színész vagy mi. - jegyeztem meg direkt félvállról, majd Sebastian felé irányítottam a kamerát, aki mondhatni egészen nyugodtan állt egyhelyben, ahogy kértem őt. Megjegyzésemre elmosolyodott. - Gondolni sem tudtam volna jobb emberre, aki ezt a helyet jobban élvezné, mint ő... talán izgatottabb lesz, mint én... ami azért nagy szó... azt hiszem ideje lesz lassan, hogy felfedjük előtte hova is hoztam. - jegyeztem meg, mire ő kendőjéért nyúlva szépen lassan kioldotta azt, mert korábban így kértem tőle. 

- Uram teremtőm! - csillant fel a szeme mikor eljutott ténylegesen tudatáig a tartózkodási helyünk, s mire észbekaphattam volna konkrétan már a karjaiban voltam, s úgy pörgetett a hatalmas parkolóban, körbe és körbe. - El sem hiszem... ez... - vigyorgott, mint egy kisgyerek és úgy puszilgatta körbe az arcomat, ahol csak éppen érte azt. - … emberek... emberek... - letéve elkapta a kezemben a kamerámat, s ezúttal ő vált a felvételt intézővé. - … a világ legcsodálatosabb lánya... - ekkor a kezében lévő kütyüvel engem vett végig. -… a világ legvarázslatosabb helyére hozott el... - s ezúttal ő körbe is mutatta a helyszínt. - … sosem voltam még itt. - mondta, s olyan káprázat volt a szemében, mint tényleg egy kisfiúnak, aki megkaphatta végre a hetek óta áhítozott játékát. 

- A világ lehető legnagyobb Disney rajongója... még sosem járt Disneylandben... ez azért elég hihetetlen. - nevettem el magam. - S mikor azt mondom legnagyobb... tényleg a legnagyobb. Bármikor dalra tud fakadni, mintha az életünk egy Disney dalokkal átszőtt musical lenne... - állapítottam meg a kamerába, majd kinyomva azt táskámba ejtettem a kis kütyüt. - Szóval... szeretnél is bejönni... vagy nem szükséges? - indultam meg előtte hátrálva egyre megközelítve a főbejáratot. - Szóval... mi is a véleményed a vezetési stílusomról? - tettem csípőmre a kezemet, várva talán valamiféle bocsánatkérést. 

- Túlélhető... - billegette a fejét, s megindulva felém kettő pillanat sem telt bele már a hátára felmászva mehettem befelé. Ennyit arról, hogy csak ő a gyerek ebben a kapcsolatban. 

- Tudod, hogy az összes pecsétet össze fogjuk gyűjteni... - tartotta felém a kis Disney útlevelet, amit a bejáratnál kapva azóta el sem engedett. 

- Az több napos kemény munka lenne... - nevettem fel. 

- Azt hiszed, hogy viccelek? - tolta fel szemüvegét, hogy ténylegesen a szemébe nézhessek.  

- Kihívás elfogadva... uram. - szalutáltam, majd bólintottam felé, s úgy ragadtam meg ujjait. - De előtte.... ebééééééééd. - jelentettem ki hirtelen, amikoris a világ legbarátságosabb fagyizója került a látóterünkbe. 

- Azt hiszem ennek ellent nem tudok mondani... - állapította meg, s én ekkor már céltudatosan mentem a pulthoz, ahol én alkothattam meg a legvarázslatosabb, s legfinomabb fagylaltot, amit a világ valaha láthatott. 

- Mernél meg közém, s a fagylalt közé állni... - kacsintottam rá, mikor a választható legnagyobb tálkát olyan szinten telipakoltam, hogy szinte már a sok jóság folyt le róla. A mindenségem össze fog ragadni tőle, de nem érdekelt. A fagylalt a nemzeti ételem volt. Fizetéskor pedig, amikor odanyújtotta kártyáját én összeráncolt homlokkal, felhúzott szemöldökökkel néztem rá. - Ezt te sem gondolod komolyan... - hessegettem el, majd az én királyi, s az ő egészen szolid adagjával indultunk meg a következő állomásunkra. Egy percet sem pazarolhattunk el az időnkből, ha ténylegesen be akartuk járni az egészet, összegyűjtve a létező összes pecsétet, hogy megtéve azt, tiszteletbeli polgárai lehessünk a helynek. - … ez a te napod... örömmel leszek a pénzes zsákod... - nevettem fel, ahogy szoktam... közel sem nőiesen. 

- Micsoda lehetőségeim vannak... - mondta, s átkarolva engem puszilta meg fejem tetejét. 

- De azért egy lufit vehetsz nekem... azt megengedem. - mutattam a Mickey egér témájú árusra.  

- Igazán rendes vagy... - nevette el magát, s közelebb lépve kért is egy lufit az árustól, amit azon nyomban a csuklómra kötött... azt hiszem nem bízott bennem eléggé ahhoz, hogy magamtól is megtartsam azt... nem hibáztattam, ez biztos. - … tudod... ez is jár a dologhoz. - jegyezte meg, s egy Minnie egér fület helyezett a hajamba hajráfként. 

- De neked is. - társultam a hülyeséghez, majd az ő fejére is helyeztem egy Mickey egér fület. 

- So basic... - kuncogtam látványunkon, amikor az árusnál belenézhettem a tükörbe. - … olyan eredeti. - jegyeztem meg szarkasztikusan. 

- Még a végén azt hiszik együtt vagyunk... - forgatta a szemét undorodva, mire oldalba böktem őt. - … de amúgy... ha jobban belegondolok... a Tél katonája is egy... Disney herceg... nem? - tettem fel neki a fogós kérdés, tekintve hogy az Marvel filmes világ és a Disney egy ideje már kéz a kézben jár. 

- Érdekes megállapítás... - gondolkozott el. - … de ha ő herceg... akkor ki a király? - emelgette szemöldökét fagyiját kanalazva. 

- Amerika kapitány... - válaszoltam nevetve. - … vagy az én világomban inkább Loki... de hát na... - haraptam ajkaimba zsiványan. 

- Emlékeztess, hogy soha be ne mutassalak Tomnak. - jegyezte meg kedvesen. 

- Szörnyen vicces... - fintorogtam, majd farzsebébe nyúlva elkaptam telefonját, s indítottam is egy videóhívást. 

- Ugye nem... nem Tomot hívod? - fagyott le az arca... mintha, mintha a féltékenység jeleit láthattam volna meg arcán. 

- Ohh... de... rögtön Asgardba tárcsázok... idióta. - nevettem el magam, s ekkor a hívást elfogadva láthattam a vonal túloldalán lévő embert.  

- Ohhh... szia... - köszönt Chris kedvesen.  

- Tudod, hogy ezért meg fog ölni téged. - jegyezte meg Sebastian, aki mellém lépve nézett bele a kamerába. 

- No...no..no... ti meg hol vagytok? - azt hiszem hatalmasra nőtt egér füleink egészen jó segítség volt a dolog kitalálásában. - Azt ne mondjátok, hogy... 

- Disneyland!!! - ordítottuk el magunkat a kamerába. 

- Elhoztam már az újonnan nyitott helyre ezt a gyereket, tudod a világ legnagyobb Disney rajongóját. - kacsintottam feléje, s jól tudtam, hogy ezzel a kijelentésemmel nem fog egészen egyetérteni. Pontosan ezért is hívtam fel. 

- Legnagyobb Disney rajongó? Pffff... - grimaszolt megsértődve, pontosan úgy mint egy kisgyerek. Örülök, hogy ilyen felnőtt férfiakkal vehetem körbe magamat. 

- Hékás.... az előbb koronázott a Disney világ királyává... szóval... csak nyugodtan. - szólalt meg Sebastian is. 

- Ezt értenem kellene? - kérdezett vissza Chris. 

- Nem... - rázta a fejét Seb mosolyogva. 

- Szóval most csak azért hívtatok fel, hogy eldicsekedhessetek arról, hogy hol is vagytok, hogy nekem erre meg folyjon a nyálam? - tette fel a megfelelő kérdést Chris. 

- Pontosan. - bólintottam kacagva. - Mi már csak ilyen gonoszok vagyunk. - karoltam át Sebastian nyakát. - Na de tennünk is kell, mert hatalmas küldetés áll még előttünk... - váltottam komolyabb arcra.- … ennyit a dicsekedésből. Viszlát Chris! - integettem neki, majd megszakítottam a vonalat. 

- Azért valami ajándékot viszek neki! - mondta még Sebastian. 

- Utolsó döfésként a szívébe! - rebegtettem a szempilláimat.- Azok után nem is tudom kit fog jobban utálni... - vigyorogtam rá. 

S tény volt, hogy hosszú idő után első igazán kikapcsolódós napunkat tudtuk itt így együtt tölteni. Mintha visszautaztunk volna az időbe, erre a néhány órára tényleg újra gyerekek lehettünk. Sebastian arcán rég nem láttam ilyen önfeledt gyereki boldogságot, tiszta szívből örültem, hogy elhozhattam őt ide. Úgy járkált a kiállítások, játékok között, mintha csak egy lenne a sok kisgyerek közül, akinek az álma abban a pillanatban teljesült, amint átlépte a hely küszöbét. Az hogy őt ilyen boldoggá tehettem, engem is a világ legboldogabb lányává tett. 

- No mi az? - fordult felém, mikor az óriáskerékre felülve pihentünk egy kicsikét... meglehet ismét csak őt néztem, s a táj, a hely madáttávlati látványa annyira nem hatott meg. 

- Sosem láttalak még ilyen felszabadultnak... tényleg örülsz, hogy itt vagyunk? - kérdeztem meg tőle. 

- Tudod... ilyen butaságot sem kérdeztél még tőlem. - vont karjaiba, homlokomat megpuszilva. 

- Szeretsz? - pillantottam fel rá. 

- Tévedtem... ez még az előbbinél is butább kérdés... - nevetett, én meg mellkasába bújva szívtam magamba az illatát, főleg hogy lassan indultunk is lefelé. - Hölgyem... ha megengedi? - s ahogy kiszállt felém nyújtva kezét szállított ki engem is a kis ülésről. - Levadásszuk a maradék pecsétet? - tette fel az igazán fontos kérdést. 

- Naná... - bólintottam, s adva ajkaira egy csókot, rohanni kezdtem előre fogva kezét, mert még véletlenül sem akartam azt az érzést kelteni, hogy mi normális felnőttek vagyunk... az egyfajta rágalom lett volna ránk nézve. Óriási rágalom. 

Maradhatsz... - III. rész (Sebastian Stan)

Sziasztok! Az utóbbi pár napom úgy nézett ki, hogy habár elkezdtem írni, s volt hogy egészen haladtam is vele, egyszerűen sosem jött valami olyan, amivel közel elégedett lennék, s így vezekelve magam előtt napokon keresztül takarítottam. Tegnap viszont mondhatni összepakolódott ennek a résznek az elképzelése a fejemben, így hát biztos voltam benne, hogy addig én bizony Isten nem fogok semmit csinálni, amíg el nem hozom nektek ezt olvasható formában ma... s lám tessék, itt is lenne! Jó olvasást! Remélem tetszik! Szép hétvégét Mindenkinek, puszilok Mindenkit, Dorka 

Előzmények? I. rész & II. rész 

Szavak száma? 3356

Miután leadtam egy kéziratnak a sokadik, javított változatát személyesen, ami azért igen meglepő volt, úgy gondoltam, hogy elmenve a kis csodahelyem előtt kicsit megpihenek ott, mielőtt újabb nagyobb projektbe kezdenék bele... megtehettem, hiszen habár volt egy határidőm mindig, a magam főnöke voltam, aminek mindennél jobban örültem. 

- Mia... Mia... - senki sem volt a kis pultként funkcionáló asztalkánál, amikor beléptem a helyiségbe, ami nem igazán lepett meg, hiszen ez a hely folyamatos rendezés alatt volt, s nyilván nem mindig volt fogadóbizottság az ajtón belépve, mégis mikor majdnem befordultam az én kis sarkomba a nevemen szólítottak. Összerezzentem, mert saját kis buborékomat nevem meghallása azonnal szétpukkasztotta. Megijedtem. 

- Igen...? - fordultam vissza zavarodottan, s éreztem ahogy hangom megcsuklik. 

- Jajjj... nem akartalak megijeszteni, bocsi... - Susan Mrs. Leta unokája termett a semmiből mellettem, s bocsánatkérően érintette meg a felkaromat, s habár tudom, hogy mindez egy kedves gesztus akart lenni, számomra annyira idegen volt, hogy minden erőmmel harcolva egy nem fintorgó arckifejezéssel húztam el tőle karomat. 

- Semmi... semmi... semmi baj. - harmadjára csak sikerült összehoznom a mondanivalómat, de tekintetem továbbra sem vándorolt arcára. Zavarban voltam, de ezt ő egészen jól kezelte... valószínűleg nagymamája mesélhetett rólam neki... nem mintha lenne mit mesélnie rólam, de talán ez lehet annak a magyarázata, hogy nem nézett rám úgy, mint egy bolondra. 

- A nagyi szeretne látni... - mondta, mire valahogy ösztönösen a szemébe néztem, s értetlenségem közepette még talán egy halovány mosolyt is villantottam... vagy legalábbis az ajkaim valamiféle görbületbe kezdtek átmenni.  

- Ő... - próbáltam több információt szerezni, mindhiába. 

- Ma engedték ki... s itt akart lenni, hiányzott neki a hely... bent van hátul a kis szobájában... - mutatott a kis asztala mögötti ajtóra, minek küszöbét még sosem léptem át. 

- Ohhh... értem. - motyogtam magamban, fülem mögé seperve egy önállósult hajtincsemet. 

- Gyere... kövess! - jelentette ki azonnal, majd megragadva a kezemet az én tempómnak kb. A tízszerezesével indult meg előre, meglehet időm sem volt elrántani a kezemet tőle. - Nagyi... nézd csak... - vezetett be a kis szobácskámba engem, majd felemelve a kezünket a magasba el is választotta azokat. - … magatokra hagylak Titeket, kint leszek... ha kellek sikítsatok! - mondta mosolyogva, majd sarkon fordulva már el is tűnt társaságunkból. 

- Hát úgy ismersz minket? - motyogta magának Mrs. Leta, mire elmosolyodtam. - Ülj le kedves nyugodtan... - az apró kis helyiségben, ahol mindössze egy ágy volt, egy kis asztalka, s szék társaságában kínált nekem helyet. - … remélem... remélem nem baj, hogy behívtalak ide. - mondta, s bátorítóan nézett rám, miközben én egy helyben, mintha legyökerezett volna a lábam álltam az ajtófélfa mellett, pontosan úgy, mintha karót nyeltem volna. 

- Nem... nem... - ráztam a fejemet, s végül csak leültem ugyanis teljes testbeszédével azt sugallta, hogy kb. Hajlandó lenne kiszállni az ágyból csak azért, hogy leültessen engem... egy idős, de kis makacs nő volt ő. - Hogy... hogy van? - próbáltam a lehető legkommunikatívabb énemet előkeríteni, hisz ő mindezt igenis megérdemelte... egyfajta tündérkeresztmamám volt ő, a befogadó, könyves fajta. 

- Kiengedtek... szóval ez csak jót jelent, nem? - tette fel a költői kérdését, majd takarója mellett kezdett keresgélni, s rövidesen egy könyvet fogott vékony ujjai között. - Tudod miért hívtalak ide? Ohh... biztosan nem tudod, hisz miért is tudnád? Megkérhetnélek Téged, hogy... felolvasnál nekem? - s felém nyújtotta a könyvet, amit eddig kezében tartott. 

- Én? - lepődtem meg, s a teljes zavar uralkodott el testemen. 

- Te... - bólintott, s addig tartotta a könyvet ott, amíg el nem vettem tőle. - … tudom nem igazán beszéltünk sokat sosem, de mégis úgy érzem, mintha ismernélek... s a fogadott kisunokám lennél... s mivel mostanság már igen fáradékony a szemem, nehezen megy az olv... 

- Szívesen... szívesen olvasok Önnek! - vettem el a könyvet elgyengült kezéből. 

- Mindig is azt képzeltem, hogy barátságos, megnyugtató hangod van... s hogy meseszépen olvashatsz fel. - érintette meg kézfejemet, s itt ebben a pillanatban nem éreztem azt, hogy el kellene azt húznom tőle. 

- Honnan szeretné, hogy... - forgattam a könyv lapjait, próbáltam azzal ismerkedni lassan. 

- Az elejéről... talán még te sem olvastad ezt... - tette hozzá, majd mozgolódva kicsit, próbált elkényelmesedni felstócolt párna hadjai között. 

- Nem... - ráztam a fejemet. - … nem ismerem ezt... - kocogtattam meg a borítót. 

- Még az édesanyám írta... - vallotta be egy igazán szeretetteljes, őszinte mosollyal arcán. 

- Akkor ez... megtiszteltetés... - simítottam meg a könyvet, mintha egy ember arca lenne, majd kinyitva a lapokat ösztönösen szagoltam az oldalak közé, s megköszörülve torkomat kezdtem is bele a felolvasásba, ami habár az elején kicsit nehezen ment az első pár oldal után ösztönné vált... természetessé. 

S igen... saját szavaim megformálásával meglehet gondjaim támadnak, de ez valami egészen más volt. Itt nem az én gondolataimat kellett a világ felé közvetítenem, hanem az íróét. A szó szoros értelmében tolmácsa lettem az írónak, s ebbe a feladatomba teljesen belefeledkezve az idő múlásával nem is foglalkozva, teljesen elhagyva a való világot csakis az ujjaim között eltűnő lapoknak éltem... a külvilág semmit sem jelentett, a változások fel sem tűntek... talán ezért is hűlhetett ki előttem a tea, amit talán Susan tehetett le elém valamikor. 

- Mama... a kocsi itt van. - hallottam meg a hangját Susannek, ekkor kicsit erősebben, aminek hatására megijedve konkrétan kiejtettem a kezemből a könyvet, ami majdhogynem a földre zuhant... de valaki megakadályozta, s megmentve a szabadesőt felém nyújtotta azt. Sebastian volt az. Az ajtófélfának dűlve, felhúzva lábait mellkasához ült ott társaságunkban, s mindezt eddig a pillanatig észre sem vettem... de tényleg.  

- Köszönöm... - motyogtam halkan magamhoz ölelve ösztönösen a könyvet. 

- Ugye folytatod majd? - Mrs. Leta unokája segítségével kelt ki az ágyból, majd szépen lassan ült át a kerekesszékébe, ami arcán látható véleménye szerint nem nagyon volt szívlelt járműje. 

- Hát persze... - bólintottam egyértelműen, majd az ágyra lehelyezve a könyvet előttük indultam meg kifele a helyiségből. 

- Én itt leszek. - jegyezte meg kedvesen. 

- Ahogy én is... mint mindig. - s előttük nyitva az ajtót engedtem ki őket, majd miután már nem volt rám szükségük, elbúcsúzva tőlük szakadtam el társaságukból megindulva minden bizonnyal hazafelé. 

- Remélem nem zavartalak titeket. - szólalt meg mellettem Sebastian, hisz nyilván nem tudva megakadályozni ebben a cselekedetében mellettem sétált ő. 

- Nyugodtan beszélhetsz angolul is... - motyogtam orrom alatt magamnak feléje sem nézve. 

- Szeretek veled nem úgy beszélni... - ismerte el, mire fél szemöldökömet magasba rántva pillantottam feléje. - Kikapcsol egy kicsit... ahogy tette a felolvasásod is... megnyugtató a hangod... - jegyezte meg zavarodottan, miközben tarkóját vakarta meg. 

- Észre sem... észre sem vettem, hogy... csatlakoztál. - válaszoltam neki mindvégig az egymás után pakolt lábfejemet nézegetve. Ez segített a koncentrálásban egyrészt így nem estem pofára, másrészt meg elterelte a gondolataimat afelől, hogy aggódnom kellene az emberi kommunikáció miatt, amit éppen folytatok. 

- Ezt észrevettem... - nevette el magát. - … s szerintem a tea is, amit letettem eléd. 

- Az te voltál? - derült fel arcom elámulásom közepette. 

- Igen... - bólintott. - … ha megengeded, szívesen kárpót... - kezdett bele, s én szépen lassan arca irányába kezdtem nézni, mire azon egészen ismerős mosolya helyett hirtelen valami teljesen más jelent meg. Ez megijesztett. 

- Sebastian... Sebastian Stan? Te jó ég! Te jó ég! - két lány, aki minden bizonnyal velünk szembe jött szólította meg ekkor Sebastiant, akinek arcán megannyi érzelem futott át hirtelen, de közülük a legerősebb a rémület volt... amit nálam is viszont láthatott. Egyszeriben az idő megállt körülöttem, s nem értettem, hogy mi is folyik itt. Nehezebben kezdtem venni a levegőt, de lábaim, mint szikladarabok nem voltak hajlandóak megmozdulni bármennyire is kényszeríteni akartam őket az indulásra. - El sem hiszem, hogy ilyen szerencsénk van... eljövünk vacsorázni, s összefutunk a kedvenc színészemmel! - mondta a lány, s szinte a fel nem tett kérdéseimre válaszolt. A pánik a testemen ekkor végképp eluralkodott... a hangokat ugyan érzékeltem, de olyan volt, mintha nem hallottam volna őket. 

- Szabad egy közös képet? - tette fel a másik lány a kérdést, mire lábaim hirtelenjében végre megindultak alattam, s nem szimplán gyorsan, de azonnal futva. 

- Mia... - hallottam még Sebastian hangját magam mögött, de ezt az egészet mondhatni igen könnyen elhomályosította a város zaja mely egyre gyorsabban került közénk, egyre fokozódó tempómnak köszönhetően. 

Valóságosan életképtelenné váltam a nap további részére, hisz mikor hazaértem egyszerűen semmi sem tudta eléggé lekötni a figyelmemet elterelve a gondolataimat a korábban történtekről. Nem akartam egy pillanatot sem gondolkozni rajta, nem akartam magyarázatot keresni rá, nem akartam felfogni az egészet... nem, nem, nem. Az ilyen engem nem szokott érdekelni, más emberek engem nem érdekelnek, de ez a fejemből egyszerűen nem akart távozni... az arca a szemem elől nem akart eltűnni. Átpakoltam a könyveimet, belekezdtem egy újabb munkámba, de a második perc után az idegen nyelv, szó szerint idegen volt számomra... teljesen ismeretlen. Rágyújtottam hát, s nappalim közepére kifeküdve bámultam a plafont, ami pontosan annyira volt érdekes, mint eddig... vagyis semennyire. Nem is tudtam mennyi ideje feküdhettem ott, mikor kopogtak. Az én ajtómon. Gyanús volt. Összerezzentem, de pikk-pakk felálltam s a levegőbe fújt füstöm kíséretében indultam meg ajtómhoz, amin meg sem lesve, hogy ki jött nyitottam neki ajtót. 

- Mia... - jelent meg előttem Sebastian alakja, s nem tudom, hogy melyikünknek volt jobban meglepődött arca... nekem, mert őt láttam itt... vagy neki, mert rögtön észrevette, hogy füves cigi van a kezemben. Az engem körüllengő füstfelhő, s annak tömény szaga árulkodó lehetett. 

- Sebastian... - reagáltam hasonlóképpen, majd újfent beleszívtam a kezemben lévő kis csodába, s úgy néztem szüntelenül az arcát, amin habár ő meglepődött, de én nem. Okkal csináltam azt, amit csináltam. - Mit keresel itt? - kérdeztem tőle, s szerintem akkora sokk érte, hogy füvezés közben kapott el, hogy talán élete során sosem lesz képes túllépni rajta... legalábbis arcán ilyesfajta képek jelentek meg. - Orvosi receptre veszem... - magyaráztam neki, habár nem kérdezte, de tudtam, hogy megkérdezte volna, ha képes lett volna rá.- … segít a szorongásban, a pánik roham csillapításában... megnyugtat. No de szóval... mit keresel itt? - tettem fel ismételten a kérdést. 

- Téged... szerettem volna megmagyarázni a délután történteket. - mondta, mire én rezzenéstelen arccal figyeltem őt. S most, hogy néhány órával később sikerült túllépnem a dolgokon, az ő felelevenítése csak éppen, hogy felkarcolta az eltemetett emlékek felszínét. 

- Nem szükséges. - ráztam a fejemet, s nyúltam is az ajtóért, mert készültem bezárni azt. 

- De... én szeretném... - mondta, mire én fejemet rázva kezdtem behajtani a fa lapot, mi elválaszthatott volna kettőnket. 

- Figyelj Sebastian... - masszíroztam meg az orrnyergemet. - … nem... nem szükséges. Nem tartozol nekem magyarázattal, főleg mert engem ez az egész nem is érdekel. Ez a te életed, s nem az enyém... -  mondtam, s igen... a marijuána jótékony hatása nálam azon kívül, hogy nyugtat a lelkemen az, hogy feloldja a nyelvem, s az agyam közötti akadályt, s sokkal bátrabban tudok tőle beszélni. Meglehet egészen csökkentett, sőt igazából nem is létező szociális életemnek köszönhetően ezt a beszéd dolgot élő emberekkel még nem próbáltam, de magamban, hangosan már könnyebben kommunikáltam. Nem... nem vagyok bolond továbbra sem. - Viszlát Sebastian! - s egy mosolyt villantva felé viszont ekkor gond nélkül csuktam be az ajtót, majd megrázva a fejemet sétáltam az ablakomhoz egy kis friss levegő reményében. - Bolond emberek! - motyogtam magamban a párkányra támaszkodva, kihajolva az ablakon. Percekig bambultam csak úgy ki a fejemből, magamba szívva a büdös, nyári new yorki levegőt, ami úgy az igazán otthon érzését keltette bennem... amikoris néhány pillanat után egy kis zörejt hallottam az ajtó felől. Egy levél lett átcsúsztatva az ajtóm alatt... szóval Sebastian nem ment el, pedig én őszintén hittem abban, hogy itt hagy. Én az ő helyében megértettem volna a viszlátot. 

"Talán így majd könnyebb lesz... remélem azért ezt elolvasod. Igenis fontosnak tartom, hogy elmagyarázhassam a dolgot, mert a lelkemnek szükséges ez. Az igazság az, hogy előbb vagy utóbb nyilvánvaló volt, hogy ez meg fog történni, de azt hittem, hogy majd egyszer én mondhatom el neked, ha majd valamikor szóba került volna. Szörnyű vagyok a szavakkal, szóval... előre is elnézést kérek. Kedvelem a társaságodat, de ezzel nem akarlak megijeszteni mert tudom képes lennél elillanni, mint egy gondolat, s én ezt nem szeretném. Nem tudtad, hogy ki vagyok, mit csinálok, s csak egyszerű emberként tekintettél rám, s feltétel nélkül beengedtél a te saját, varázslatos világodba... megosztottad velem azt a csodát, amiért örökké hálás leszek neked, mert habár nem telt el olyan sok idő egy dologra rájöhettem... nem mindenkivel teszed ezt meg, s szeretném azt hinni, hogy ez valami különleges, megtisztelő. Mindennél többet jelent ez nekem. Sosem akartam ezt kihasználni, s tudd elveszíteni sem akarom, mert úgy hiszem a napok... hetek alatt... fontos lettél számomra." - az ajtónak dőlve olvastam mondatait, s mielőtt igazán eljuthattak volna szavai agyamig, vagy éppen meggondolhattam volna magam felkapva egy tollat hátuljára egyetlen egy mondatot írtam, majd óvatosan visszacsúsztattam hozzá a levelet, s néma csendben vártam reakcióját... hangosan felnevetett... erre számítottam. Nagy levegőt véve, becsukva szemeimet ajtót nyitottam neki ismét. 

- Szeretnél... szeretnél bejönni? - néztem rá miközben ő ott ült ajtóm előtt felém tolva a kis papírnak annak az oldalát, amire én írtam rá egyetlen egy mondatomat: "Ez tényleg egy vizes üveg címkéje?" Feléje nyújtva kezemet vártam válaszát. Bizonytalan volt, s bizonytalansága miatt kezdtem én is azzá válni. 

- Szeretnék! - bólintott végül, s elfogadva kezemet két lábra állt előttem. - Ugye nem har... - kezdett bele mikor céltudatosan megindultam befelé, mire pördülve egyet ránéztem. 

- Nem... nem fogok elillanni. - elevenítettem fel levelének egy sorát, majd úgy lépdeltem hátrafelé pontosan addig amíg az asztalomig nem értem, ahol felkapva dohánytálcámat egy újabb jointra gyújtottam, amit ezúttal már szándékom volt vele is megosztani. Ódzkodva fogadta el, majd végül mégis elvette tőlem.  

- Én még sosem... próbáltam ezt. - jegyezte meg, s úgy fújta ki a füstöt szájából. 

- Én még sosem... fogadtam itt vendégeket. - jegyeztem meg neki hasonló stílusban. 

- Én még sosem... jártam ilyen elképesztő lakásban. - mondta, amint körülnézett arca a világ legszélesebb mosolyt villantotta meg, s mintha egy múzeumban lett volna úgy kezdett el sétálgatni a rengeteg könyvem között, mert bármilyen meglepő itthon is rengeteg szépséggel voltam körülvéve. 

- Hazug. - nevettem fel az egyik polcnak támaszkodva. - Minden bizonnyal jártál már csodálatosabbnál csodálatosabb helyeken... ez egy egérlyuk. - folytattam, mire pontosan elém sétált, s úgy nézett mélyen a szemembe, egyedül a kezét mozdítva kivéve az ujjaim közül a cigit.  

- Nem hazudnék neked soha. - hunyorított, s úgy fújta arcomba a füstöt. 

- Hhmmm... - kaparintottam vissza azt, ami az enyém volt majd indultam meg kis konyhába, ami mindenként funkcionált, csak kaja hiányában konyhaként nem. Pillanatokig bámulva a kinyitott hűtőt sem jött ötlet, a gyomrom pedig már hangosan megkordult... az állandó étvágytalanságomra is kaptam ezt a "gyógyszert", s ez a példázat megmutatta, hogy célját elérte. Farkas éhes voltam. 

- Szabad? - sétált be mellém, s ő maga is felmérte a hűtő tartalmát, majd szinte látva arcán a megszületett ötlet árnyát álltam el az útjából. 

- Ahogy gondolod... - adtam neki szabad kezet az egészhez.  

- Engem is megnyugtat az, hogy így beszélhetek... veled... - az ajtófélfának dőlve néztem alakját, ahogy másodpercek töredéke alatt kezdte otthon érezni magát parányi kis konyhámban. - … nem tudom feltűnt-e, de se beszédes... se közösségi ember nem igen vagyok... - billentettem oldalra a fejemet, majd mielőtt szívhattam volna egy utolsót a cigiből ő teli kézzel megállt előttem, s úgy várta azt, hogy ajkai közé tegyem a cigit... s úgy tettem.  

- S ezzel nincs semmi baj... - rázta a fejét mosolyogva, majd úgy tért vissza séf szerepébe. Zseninek kellett lennie, hogy a semmiből valamit alkosson. - … szerintem ez... bámulatos... az, hogy mersz más lenni. - mondta, mire furán hunyorogva tekintettem rá. - Ezzel nem megbántani akartalak... még véletlenül sem... egyszerűen... lenyűgöz a bátorságod.  

- A bátorságom? - nevettem el magam, hisz az évszázad viccét hallhattam tőle. - Szerintem a fejedben lévő angol-román szótár szókészlete elromlott... - kopogtattam meg halántékomat jól szórakozva. 

- Nem... nem romlott el. - rázta a fejét, s már a tüzet gyújtotta meg tűzhelyemen, majd tett fel oda egy fazék vizet, miközben amit összeszedegetett a hűtőben hozzávalókat kezdte összevágdosni egy deszkán. - Tudom, hogy milyen nehéz lehet számodra megnyílni másnak... s engem abban a privilégiumban részesítettél, hogy ilyen szerencsés lehetek... 

- Honnan tudod, hogy milyen ez? - bukott ki belőlem. 

- 8 évesen költöztünk el Romániából Bécsbe... majd 12 évesen onnan ide New Yorkba... szerinted duci kisfiúként, igen erő akcentussal, elvált szülők gyerekeként mennyire lehettem népszerű az új iskolatársaim között? - fordult felém miközben gond nélkül engedte a meleg vízbe a tésztát, amit talált a szekrényben. - 2 évembe tellett, hogy félelem nélkül megszólaljak... majd újabb 2be, hogy kezdjem elhagyni lassan az akcentust, s vele együtt a dadogást... Nyilván most már egészen minden más... - utalt ezzel foglalkozására, ami ezúttal előttem sem volt titok, de belegondolni az egészbe még mindig nem nagyon mertem. 

- … de legbelül mindig is az a kisfiú maradsz. - jegyeztem meg elgondolkodva. 

- Igen... - bólintott gyengéden. 

- Én nem... nem kedvelem az embereket... mármint próbáltam, de egyszerűen... nehezen tudok velük szót érteni. Sok időmbe telt, hogy megbarátkozzak magammal, de megtalálva azt, amiben most élek... valahogy teljes békességet hozott számomra, úgyhogy mostanra már képes vagyok elfogadni ez az életet... kevesebbszer is kell terápiára járnom, s csak néha napján folyamodok ilyenhez... - mutattam az elnyomott csikkre a hamutartóban, aminek most igazán hálás voltam, hogy így könnyített a beszéden... mondjuk Sebastiannel alapjáraton nem éreztem úgy feszélyezve magam. 

- Sajnálom... - mondta őszintén. 

- Én sajnálom, hogy... elrohantam. - vakartam meg idegességemben a nyakamat. 

- Eszedbe ne jusson bocsánatot kérni... azt hiszem... azt hiszem elszívtuk a békepipát már. - kacsintott rám oldva a feszültségemet, s én elmosolyodtam, mert mosolya ezt hozta ki belőlem... félelmetes érzés volt, ismeretlen. 

- Azt hiszem... azt hiszem... ezzel te lettél így az... egyetlen egy barátom... - mondtam ki végül egy olyan mondatot, ami kb. Azóta ott forgolódott az agyamban, hogy ő átlépte a kis lakásom küszöbét... megérdemelte, hogy hallja. 

- Megtisztelő... hölgyem... - pukedlizett a bohóc, mire hangosan kacagtam fel, amiben ő is csatlakozott hozzám, s hirtelenjében már azt vehettem észre, hogy egyik pillanatról a másikra ott termett mellettem, s ahogy alapvetően nevetésemtől begörnyedtem, ő még ezen segített, s csikizni is elkezdett... konkrétan a földre rongytam le, mert menekülni nem tudtam előle, s igazából nagyon küzdeni sem tudtam ereje ellen. 

- Sebastian... Sebastian hagyd abba! - visítoztam rángatózva kezei között. - Kérlek! Kérlek! Kérlek! - kapálództam utolsó energiámmal is. 

- Mit kapok cserébe? - hajolt közelebb arcomhoz egy pillanatban, mikor megállt kínzásomban. 

- Felolvashatok neked... - pislogtam nagyokat, csodálatosan kék szemét figyelve, próbálva leküzdeni azt az fura érzést, melyet a testem kezdett produkálni az elmúlt pár másodpercben... mintha dobogó szívem átkerült volna véráramomba, s testem minden részében ott akart volna lenni, de meglehet legfőbbképpen torkomban. Talán levegőt is elfelejtettem venni. Megijedtem. 

- Legyen... -simította meg kézfejével az arcomat, majd néhány pillanat néma csend után segített felkászálódni a földről, ahova amúgy ő kényszerített le. - … rád bízom magam. - mondta, s vissza is fordult a tűzhelyhez, de szemem sarkából azért láthattam, hogy elmosolyodott... s belőlem is valami hasonlót váltott ki. 

- Végre használva volt a konyha... hetek óta először. - jegyeztem meg nevetve, amikor a mosatlant bevittem oda. 

- Bármikor szívesen hasznosítom tudásomat... - ajánlotta fel, s szó mi szó tényleg tudás volt az, hogy a valóságos semmiből igazán finomat ütött össze. Életemben nem ettem még ilyen jóízűen tejszínes tésztát, meg úgy talán semmi mást sem. 

- Sosem tudhatom mikor tűnsz el messzi városokba... - jegyeztem meg, közel sem bántóan. A vacsoránk ideje alatt nem meglepő, hogy ez a téma újfent felmerült hisz végülis... végülis ez hozta őt ide... ez okozta a fejfájást, s ezt az absztrakt jelenetet, amit képes voltunk megidézni. 

- Ez... fájt a lelkemnek. - kapott a mellkasához, majd drámaian hátravágódott a kanapémon. 

- Adósod vagyok még, szóval... szoríts helyet! - kopogtattam meg a könyv borítóját megállva mellette, ahogy felé magasodtam. 

- Ahogy szeretné...  - reagált, majd arrébb csúszott egy kicsit, engedve, hogy lába lelógjon a kanapé túloldalán, s mire leengedte volna fejét ismét a párnára, már combomon pihent a feje... összerezzent, de én felbátorodva... megsimítottam borostás arcát.  

- Maradhatsz... - mondtam neki, s belelapozva a könyvecskémbe Andersen gyűjteményének román kiadását kezdtem olvasni neki... talán több közös dolog volt bennünk, mint gondolhattam egyszer. 

- Maradhatok...