Sziasztok! Nézzétek csak! Végre újra befejeztem egy írásomat.
Ezt is korábban kezdtem már el, de nem akartam elrontani a végét (majd ha
elolvassátok kiderül, hogy sikerült-e ezt elérnem), így jónéhány napig pihent a
gépemen, mire végre lett ötletem hogyan is lehetne tisztességesen befejezni.
Remélem tetszeni fog! Jó olvasást, ha még itt vagytok! Puszilok Mindenkit,
Dorka
Szavak száma? 4030
Miről szól? A „társadalom fals normái” néha napján
még az erős lelkű embereket is meginogtathatják biztosságukban és akkor igen
rossz helyre kerülhetnek lelkileg, legyen szó itt a magányosságról vagy a külsőnkről
alkotott képről.
Őszintén? Hosszú időbe tellett megbarátkoznom magammal, a
testemmel, azzal, hogy milyen vagyok. Nem volt könnyű dolog, ezt mindenki
elképzelheti, hiszen tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül.
S hogy mindig sikerül-e pozitívan állni a dolgokhoz, fejben
tartani azt, hogy egy kicseszett két lábon járó Istennő vagyok, akit azért
kreáltak meg a magasságos erők, hogy magamon kívül mindenki mást is
elkápráztassak szimplán csak azzal, hogy vagyok? Ohh, dehogy sikerül. Néha
vannak azok a napok, amikor egyszerűen az egész körülöttem lévő mindenség egy
olyan sötét gödörbe nyom le, melynek mélységéből visszajutni a legnehezebb
kihívás a világon, s talán nem is érzem azt, hogy valaha sikerül onnan kijutnom.
Valahogy pontosan ilyennek éreztem ezt a mostani helyzetet is.
Őszintén sírni akartam. Beleordítani a világba. Kibújni a
saját bőrömből és megszabadulni ettől a tehertől, ettől a fájdalomtól.
Imádtam a tükröket, imádtam, amit visszamutattak nekem,
merthogy megvolt bennem az az egészséges önimádat s szerettem magamat látni a
visszatükröződő felületeken, de nem most, s nem itt. Össze akartam törni őket,
darabokra zúzni és soha többé nem látni őket. A látvány, az érzés, a görccsé idegből
összeszorult gyomromból indult ki, s mint egy valódi betegség pillanatok alatt
átvette testem felett az irányítást, s nem csak a testem felett, de a lelkem
felett is.
Ritkán szoktam bevásárlóközpontokban vásárolni, ha meg is
tehetném, akkor sem vágyom rá, mert jól tudom így is rendelkezek annyi ruhával
ami két másik ember készletét is kitenné élete végéig, de ha mégis úgy döntök
hogy márpedig engedek a belső, leküzdhetetlen kényszernek miszerint újabb
ruhakölteményt fogadok be gardróbomba árva létükből, akkor azt általában az egyik
kedvenc turkálóimból teszem, hiszen azokon a helyeken nemcsak egyedibb
darabokat fogok lelni, de még gazdaságosabban is jövök ki, a megtakarított
pénzemet pedig meg tudom olyan dolgokra őrizni, mint például… sminkek, de az
egy másik történet.
Ezért sem tudom, hogy mit kerestem én ebben az
öltözőfülkében három, katasztrofálisan félresikerült nadrágpróbálás kudarcát
megélve, küzdve a mellkasomban egyre jobban burjánzó fájdalommal nézve magamat
ahogy a nadrág gombja egyszerűen csak nem akart begombolódni. Az igazság az,
hogy el sem jutottam addig, hogy egyáltalán megpróbálkozzak eme természetes
dologgal, hiszen combjaimon fennakadt az a nadrág, aminek számozás alapján
javában fel kellett volna rám jönnie. Mikor levettem a bent lévő nadrágokat
meggyőződésem volt, hogy rám fognak jönni, nem is foglalkozva ekkor még a
bennük lévő fájdalmat okozó számjegyekkel. Most pedig itt álltam és egyszerűen
nem volt erőm visszaöltözni és testem minden porcikája azt üvöltötte nekem,
hogy mekkora nagy darab is vagyok, s konkrétan éreztem ahogy a lelkemet minden
pozitív energia hagyja elfele, mintha csak éppen a hely megcsapolta volna azt
szánt szándékkal.
Tükörbe néztem és fizikailag éreztem, hogy a hasam a
nagyobb, s húzza testemet, azt, hogy a combjaim egybeérnek, s úgy simulnak
egymáshoz mintha soha többet nem akarnának szétválni, azt, hogy az
integetőizmaim akkorák a karomon mintha egy rajtam kívülálló ember igazából
combjai lennének, s akkor még az arcomról nem is beszéltem. Kerekebbnek éreztem
azt, olyannak mintha éppen csak most magamba tömve a világ összes ételét az egy
az egyben arra telepedett volna le látványosan mutatva azt, hogy milyen kövér
is vagyok én.
Kövér. Utáltam ezt a szót, s utálni is fogom, mert
megtehetem. Nem szerettem magamra ezt használni, mert nem gondoltam magamról
ezt, merthogy, ha nagyobbacska is vagyok ilyen kegyetlen szóval nem kívánom
felesleges fájdalmakba tolni lelkemet. Igazából senki sem érdemli meg azt, hogy
így hívják, beleértve ebbe saját maga önnön mocskolását is. De itt és most
igenis kövérnek éreztem magamnak és undorodtam magamtól, az amúgy kedvelt
visszatükröződéstől most komoly hányingerem volt, s el akartam tűnni előle, el
akartam innen tűnni.
Ekkor szólalt meg a telefonom, mely erősen,
villámcsapásszerűen rántott vissza a valóságba. Remegő kezekkel nyúltam utána,
s könnyeimet visszanyelve, letörölve azokat arcomról próbáltam elolvasni az
üzenetet.
- Kialakult egy kis vészhelyzet… be tudnál most jönni?
Tudom, hogy szabadnapod van, de te vagy az utolsó mentsváram és számítanak
ránk! – munkatársam volt az, köszönés és szinte levegővétel nélkül darálta le
nekem ezt a hirtelen kérését.
- 20 perc és ott is vagyok. – válaszoltam neki gondolkodás
nélkül, s ennyi is volt a beszélgetésünk, rövid és tömör, de egy legalább egy
fél másodpercre egy másik gondolatmenetbe helyezte át agyamat ugyanis csakis
arra koncentráltam, hogy felfogjam mit kíván mondani. Bármilyen vészhelyzetről
is volt szó, egy picikét talán még hálás is voltam a megtörténésének mert
munkát adott úgy 20 percen belül így hát a gondolataimat egy elméleti síkon le
fogja majd foglalni… a gyakorlati, valóságos megtörténésről pedig egyelőre még
ne essen szó.
Letéve a telefont, a lehető leghamarabb megkívántam
szabadulni ettől a kötözött sonka jellegtől és mielőtt fizikailag is összeomlottam
volna az üzletben kisiettem onnan, célirányosan indulva a stúdió irodánkba. –
Dolgoznod kell, próbáld magad kontrolálni! – motyogtam magamban halkan miközben
az emberek között úgy szlalomoztam, sötét szemüvegem takarásában mintha éppen
csak versenyt futnék az idővel.
Elképzelésemmel ellentétben a lelkem sárba tiprásának
mértéke egy cseppet sem csökkent attól függetlenül, hogy lábaim alattam megindultak
mert tartaniuk kellett valahova, hiszen abban a pillanatban, hogy az öltözőből
kiléptem és embereket láttam mindenhol egyetlen egy vágyam volt, s az pedig az
volt, hogy el kell bújnom előlük. Hányingerem volt, s éreztem ahogy
mellkasomban a nyomás nő, miközben testem egésze reszket, beleértve a lelkemet
is.
- Koncentrálj a munkádra, koncentrálj a munkádra! – susogtam
magamban miközben feltett szándékom volt, hogy gyomrom felesleges kiürítése
nélkül megérkezzek az irodába.
Egy PR ügynökségnek dolgozni részben azt is jelentette, hogy
igazából olyan, hogy szabadnap nem is létezett, csak azzal távlatokban rokoni
kapcsolatot ápoló időszerűségről lehetett szó, ettől függetlenül most kifejezetten
hálás voltam, hogy volt hova mennem, miközben amúgy annyira undorodtam egyrészt
magamtól és az emberektől is egyszerre, hogy legszívesebben egy sarokban sírtam
volna összegömbölyödve mint egy nem rendesen funkcionáló felnőtt nő.
Kiérkezve az utcára már meg is kaptam a vészhelyzet
minimális részleteit egy tömör emailben, így legalább ténylegesen tudtam azon
kattogtatni agykerekeimet elkerülve minden mást, amit lehetett.
A Marvel hatalmas gépezetének egyes tagjai számára egy
random fotózást és partit kellett tartani a sajtóútjuk utolsó állomásán, s a
létező összes embert mozgósították, akit tudtak, azzal nem törődve, hogy
vasárnap volt, nyilván az ilyenkor egyáltalán nem számított, s az is
nyilvánvaló volt, hogy vannak olyan ügyfelek, akik számára bármit bármikor,
valahogy a szó szó szoros értelmében, de ténylegesen.
- Ideális vasárnap délután? – kezemben az üzletből felkapott
öltönnyel sétáltam be a stúdiónkba, amikoris szembetalálkoztam munkatársammal,
akit úgy látszik szintén behívtak így random módon.
- Szebbet nem is kívánhattam volna! – húztam széles mosolyra
számat, majd, amikor kezembe szeretett volna adni egy pohár kávét én azt
elutasítottam, amin látványosan meglepődött, de én inkább csak elengedtem fülem
mellett majd nagyot szippantottam a jeges vizemből és inkább nem azon rágódtam,
hogy a kalóriák gondolatától is csak fokozódni kíván belső morajlásom. – Ez
van! – rántottam meg vállamat és meg sem állva egy pillanatra sem végeztem
dolgomat a krízishelyzetben. Nem szerettem nem tudni dolgokról, mert azok
mindig olyan szituációkat kreáltak maguk köré, amik csak felesleges fejfájást
okoznak, s most a jelenlegi helyzetben ezt is annak éreztem.
- A parti 8tól lesz a tetőteraszon, Jess és a csapata rajta
van az ügyön… a fotózásra pedig lassan érkeznek az első emberek! Néhányan nem
fognak már hazamenni előtte így itt biztosítunk számukra mindent, amire
szükségük van, T/N te már dolgozott velük korábban, így azon a részlegen ő a
főnök. – nézett rám Ashley, amikoris egy random meetinget tartottunk úgy, hogy
közben mindenki legalább két technológiai eszközön intézkedett, hogy időben itt
legyen minden a helyén.
- Yeap! - bólintottam, majd újra felkapva a kezembe az
outfitet, amit a Boss üzletéből küldtek indultam meg ki az ajtón tekintve, hogy
megtudtam, hogy néhányan már az épületben tartózkodtak, s erre mindenképpen
szükségük lesz. - Telefonon elértek, ha kellenék! – jeleztem számukra majd
néhány pillanatra sikerült egyedül lennem, amíg egyik helyről a másikra nem
jutottam. Megállva a lift előtt két pillanat sem kellett ahhoz, hogy ne
szálljon annak nem létező gyorsasága az idegeimre, így hát inkább könnyedén
áttörve a lépcsőház ajtaján a lépcsőt indultam meg a 4 emelettel felettünk lévő
helyünkre, ahol szükség volt rám.
Alig megtéve egy fél emeletet, valahogy lábaim alattam nem
igazán kívántak működni, s ha a fal nem lett volna ott, hogy megtámaszkodjak
benne esélyes lett volna a fél emeletnyi lezúgásom és annak fájó
következményei.
- Fuck… - susmorogtam magamban és felegyenesedve a kezemből
kihulló ruhát rejtő nagyméretű öltönytáskáért nyúltam, de valahogy testem
jobbnak látta, ha inkább seggre vágja magát, merthogy az biztonságot nyújt majd
számára. – Fuck, Fuck, Fuck! – ejtettem el mindent a kezemből és temettem
remegő ujjaimba arcomat.
Valahol itt járhatott le az az időintervallum, amikor képes
voltam a munkámra koncentrálni ténylegesen, s azt így felülírva visszataszított
a mélységes, önsanyargató lélekfájdalomba könnyedén a saját elmém. Régen volt
ennyire rossz a helyzet, s most sem a legalkalmasabb pillanatban volt az egész,
de nem tudtam mit tenni. Minden erőmmel azon voltam, hogy összeszedjem magam,
de egyszerűen már fizikailag is lehetetlennek tartottam ezt az opciót.
- T/N? – hallottam meg ekkor a semmiből egy hangot és
konkrétan azt hittem, hogy a helyzetet igazán tetőzve még egy szívrohamot is
kapok. – Te vagy az? – egy kicsikét éppen imádkoztam, hogy valójában amúgy már
lezuhantam a lépcső tetejéről és ezt csak képzelgem. Tényleg kell ez ide most?
– Minden rendben? – kérdezte és most már fizikailag is éreztem, hogy tényleg
itt van mellettem, hiszen teste szinte sugározta a melegséget felém.
- Ühüm. – ráztam meg a fejemet hirtelenjében, próbálva a
legemberkompatibilisebb arcomat előszedni. – Gondoltam csak megpihenek egy
kicsit! – megpróbálkoztam a dolgok elnevetésével, inkább kevesebb, mint több
hihetőséggel, majd mielőtt esetlegesen mélyebbre ment volna a téma anélkül,
hogy feléje néztem volna kaptam fel mellőlem a ruhástáskát és álltam fel,
indulva tovább utamon.
- Biztos vagy te ebben? – kérdezett rám mögülem.
- Persze Sebastian. – bólintottam azonnal rávágva, egészen
hihető hangnemet megütve. – Mellesleg ezt pont számodra akartam vinni, az
üzletből küldték. – tartottam ki kezemet oldalra miközben haladtam felfele,
szépen lassan elérve a megfelelő emeletet.
- Ohh, köszönöm. – mielőtt nyithattam volna az ajtót magam
előtt, ő tette meg, kissé így elém fordulva, éppen még megakadályozva, hogy
tovább haladjak.
- Örülök, hogy újra találkozunk. – haloványan mosolygott rám
nézve, őszintén próbálva leolvasni arcomról, hogy mi is történhetett velem az
előbb, amit nyilvánvalóan nem osztottam meg vele.
- Én is örülök mindig a találkozásnak, Sebastian. –
bólintottam mosolyogva, majd kiléptem előtte az ajtón, s mintha átkapcsoltak
volna bennem egy gombot koncentráltam hirtelen a munkámra. Féltem a saját
elmémtől az ilyenek miatt, mert hatalmas az ereje, de most hálás voltam a
váltásért, őszintén hálás.
Ahogy telt az idő, a fotózás pedig a végéhez közeledett, az
én feladatom is kezdett végéhez érni, ami azt jelentette, hogy lassacskán
kezdett elfogyni a teendőm, ami lefoglalja az agyamat a nem megfelelő gondolatok
elől. Amíg valakivel azért kellett beszélnem, mert a munka kötött hozzá,
egészen nem bántam a dolgot, de valahogy ezen kívül többet nem tudtam volna
nyújtani. Ezért is volt az, hogy amint már nem volt rám szükség én távozni
akartam a helyszínről, átengedve azoknak a szórakozási lehetőséget, akik élni
kívántak vele.
Fülembe zenét dugva remélve, hogy a zenére koncentrálva
agyam kicsit ténylegesen kikapcsol, újfent a lépcsőt választottam a
közlekedéshez, hisz nem éppen éreztem azt, hogy a lift négy fal bezárt közege
segítene azon, hogy bármelyik pillanatban feladhatja a lelkem.
Megmagyarázhatatlan volt a dolog és abszolút ellentmondásos. Míg volt mellettem
valaki, míg dolgoztam addig tudtam azt nyújtani, amit elvártak tőlem, de amint
egyedül maradtam, a magányban amire olyannyira éheztem, hisz nem bírtam a
társaságot elviselni mégis úgy fájt mindez, hogy sírhatnékom támadt tőle
könnyen. Nem volt igazán szokásom, hogy hazaérve az ágyba feküdjek és csak úgy
létezzek, de most erre volt szükségem, mindennél jobban.
Nyugalmasan lépdelve lefele a lépcsőn egy üzenet hangja
szakította félbe kissé zenehallgatásomat, ami egy pillanatra meg is állított
előrehaladásomban, tekintve, hogy automatikusan megnéztem azt.
„Jó volt újra látni,
együtt dolgozni! S.” – kaptam egy üzenetet Sebastiantől. Elmosolyodtam, még
akkor is, ha talán ezt annyira belsőm nem támogatta. Tényleg dolgoztunk már
Sebastiannel együtt az utóbbi pár évben és ha van a világon udvarias, kedves
(igazából gyanítom, hogy olyasfajta egy a millióban angyali teremtés, mert az a
figyelmesség és hatalmas szív, ami vele járt, az nem mindennapi volt), s
értelmes férfi, akkor ő az volt. Profi volt a munkájában, de sosem viselkedett
úgy a körülötte sürgölődő emberekre, mintha azok neki dolgoznának, számára
mindenki egyenlő volt, az első pillanattól kezdve.
Nyilvánvalóan vak sem voltam, s azt is hozzátehetném, hogy
olyan istenek által jól megáldott úriember volt, akinek a látványa szimplán
több erős pírt okozott az ember lelkének, s
testének is egyaránt, de inkább ezt nem is említem, mert
továbbgondolásával éppen fájdítani nem kívánom tovább lelkemet.
„Téged is!” –
őszintén nem tudom honnan lett meg a számom neki, de nem is nagyon érdekelt,
hiszen röviden válaszolva neki le is kívántam zárni mindezt… addig a pillanatig,
amíg a haladva észre nem vettem, hogy egy fél emelettel lentebb valaki ül a
lépcsőn egyedül, mélyen a gondolataiba mélyülve.
Ő volt az, Sebastian.
Hirtelen torpantam meg, s nem voltam képes továbbhaladni. A
falhoz húzódtam lassan, halkan és csak ott figyeltem magam elé, ahonnan éppen
láttam, hogy ül. Nem értem, miért nem haladtam tovább, kikerülve őt, vagy
esetleg belépve a legközelebbi emeletre, de valahogy ott földbegyökerezett a
lábam és nem volt hajlandó működni. Rámtört a pánik, csakúgy, mint délután az
üzletben. Lecsúsztam a fal mentén szépen lassan a földre és ott lélegezve
mélyeket próbáltam megmaradni, túlélni.
„Szuper munkát
végeztetek!” – jött egy újabb üzenet tőle, nem teljesen értettem mi célból,
de hát ő egy angyal embert volt innentől kezdve ez sok mindent magyarázott,
csak éppen azt nem, hogy miért ül éppen egyedül az üres lépcsőházban.
Nem tudtam mit válaszolni erre, egyszerűen csak ott ültem és
bámulva ki magamból, hirtelen olyanná vált a helyzet, mintha csapdába estem
volna. Katasztrófa az állapotom, említettem már?
„Jól érzed magad?” – írtam meg neki hirtelen
felindulva.
„Persze.” – válaszolta, de szinte a képernyőn
keresztül sütött az, hogy mekkora egy hazugság ez.
„Annyira, hogy ki sem élvezed a bulit?” – írtam neki
miután percekig bámultam a képernyőmet, s miután éppen már nem a számon akart
kiugrani a szívem.
„Merthogy?” – mozdult meg kissé, s tekintett körbe
mintha tudná, hogy valaki figyelte… végül is én azt tettem, csakhát nem
szándékosan, csapdába rekesztettem saját magam, nem tehettem róla.
„Semmi.” -
válaszoltam halkan magamban motyogva is, majd inkább úgy gondoltam, hogy
valamivel csak lekötöm a figyelmemet és céltalanul kezdtem böngészni a neten,
nyomkodva telefonomat, de igazából agyam túl sok mindent nem fogadott be
hatásosan az agyam. Tétlenül ültem ott, hagyva, hogy feleslegesen teljenek a
pillanatok mellettem, de egyszerűen nem tudtam hova mozdulni, s az se igazán hatotta
meg testemet, hogy kezdte agyam tudtára adni lassan, hogy táplálékra lenne
szüksége, aminek igazéból már csak a gondolatától is rosszul voltam, újfent és
továbbra is.
Egy fura tér-idő helyre kerültem fizikailag, mert nem igazán
éreztem semminek se a telését, mégis bennem volt a nyomás, hogy elvesztegetem
az estémet, de mozdulni nem tudtam. Hálát adtam viszont az égnek, hogy igazából
üres volt ez a hely, rajtunk kívül nem igazán volt itt senki, így hát nem
kérdőjelezte meg senki sem azt, hogy mit ülök csendben a magányos helyen itt,
amikor amúgy haza indultam kitudja mikor is.
Majdhogynem normálisnak véltem ezt címkézni a végére,
amikoris hirtelen felemelve a fejemet, egy alakot véltem felfedeztem leülni egy
kettővel lentebb lévő lépcsőre, velem szembe, a korlátnak dűlve. Ő is zenét
hallgatott, az Ő kezében is ott volt a telefon. Haloványan mosolyodott, majd
bólintott. Összerezzentem, de ő gyengéden megrázta a fejét. Azt kezdtem érezni,
hogy mellkasomból a szívem mindjárt kiugrik. Az egész nap, összes negatív
hulláma egyszerre süvített át testemen. Szörnyű volt, kibírhatatlan. Lehunytam
a szememet, s hátradűtve fejemet próbáltam inkább a zenére koncentrálni.
Üzenetem jött, s megrezzent a telefonom.
„Szóval… semmi?” – írta vissza. Megszólalhatott volna
ugyan, de nem tette, inkább üzenetet írt, s valahogy őszintén hálás voltam
érte, s ezt azt hiszem érezte is.
„Téged (is) ünnepelnek odafent, a kérdésem nekem is
meglehetne.” – írtam meg neki, s mikor elolvasta az üzenetet láttam, hogy
keserűen elmosolyodott. Touche. Mondjuk azt, hogy honnan volt ekkora merszem
ezt megírni, azt nem tudom. Azt hiszem az érzékeim a mai napra ténylegesen
elhagytak úgyis mindegy nekem alapon.
„Jogos”. – üzent és ölébe helyezve telefonját,
hátrahajtva fejét pihent meg lecsukott szemekkel.
Egyikőnk se mozdult semerre, s nem igazán tudtam hova tenni
ezt a helyzetet. Ültünk némán egymás mellett a lépcsőn, a saját magunk
gondolati világában és… ennyi? Az okokat senki sem firtatta, csak így
megtörtént és ezzel senkinek sem volt problémája, de tényleg… mi is történt
most? Mármint tényleg. Nem készülve rá kapott el az érzés, miszerint nem vagyok
jó helyen, de helyzetéből adódóan nagyon mozdulni nem tudtam. Észrevette, hogy
mozgolódtam, mire kihúzta füléből a fülest, s jól meggondolva szavait szólalt
meg:
- Veled tarthatok? – kérdezte meg őszinte ártatlansággal a
szemében.
- Velem? – annyira meghökkentett kérdése, hogy
visszakérdezésem meglehet túl szarkasztikussá sikeredett, de tényleg nem
értettem mit akart.
- Ühüm. – bólintott, s valahogy hamarabb két lábra állt,
mint én majd, habár ódzkodtam tőle, engem is felsegített.
- De miért? – kérdeztem értetlenül, hiszen az egész annyira
meglepett, hogy ténylegesen elfelejtettem mi is van velem.
- Mert… nem szeretnék egyedül lenni. – vallotta be halkan.
- Tudod… a bulin, ott fent… nem lennél egyedül. – bukott ki
belőlem, lényegesen az igazság, nem igazán tudtam hova tenni ezt az egészet s a
helyzet csak egyre furább és furább lett.
- Ami azt illeti… - hajtotta le a tekintetét, megvakarva a
nyakát.
- Igen? – ösztönösen visszakérdeztem, de nem igazán tudtam
az okát az egésznek.
Nem nézett rám, nem tudta leolvasni az arcáról, hogy mit is
érez pontosan fogalmam sem volt mi történik éppen az orrom előtt.
- Azt hiszem… azt hiszem… - kezdtem el habogni, majd inkább
lenyelve a meg nem született gondolataimat is kitérve előle a lehető legnagyobb
összpontosítással próbáltam lefelé haladni és senkibe se belebotlani, mert a
további ember kontaktust, legyen az bármilyen formájú szervezetem már nem lett
volna hajlandó elbírni, egyszerűen nem.
New York utcáin nem igazán tudja megkülönböztetni a napokat
az ember, egyedül a napszakok különülnek el egymástól, amikben a valahova
mindig rohanó emberek mennyisége egészen
állandó: rengeteg. Úgy éreztem minél hamarabb haza kellene jutnom, a
biztonságot nyújtó négy fal közé, de ahogy a metró lejárójához értem valahogy a
lábam megszűnt dolgozni alattam. Megtorpantam és nem tudtam tovább haladni, nem
voltam képes a föld alá ereszkedni, elviselni azt, hogy annyi emberrel
egyszerre össze legyek zárva, egyszerűen már csak a gondolattól is rosszul
lettem, ténylegesen, fizikailag.
- Nekem… ez… - ráztam meg a fejemet, beszélve magammal s
kezdtem hátrálni, ekkor pedig beleütköztem valakibe, ami nem volt meglepő a
tömött környéken.
- Ne ijedj meg! – kérte halkan, s hallhattam ezt, amikor
lassan megfordulva kirántva a fülemből a fülest ügyetlenségemben.
- Te… követsz? – pislogtam hatalmasokat, konkrétan azt se
tudva egy pillanatig, hogy hol is vagyok.
- Igazából csak… kijöttem az épületből… - szavai zavarosok
voltak, de érthetőek- …. és megláttalak.
– nem mintha a munkahelyemként szolgáló hatalmas épület bejáratától oly sok
lépést megtettem volna, a metró ténylegesen nem messze volt az épülettől. Az
meg hogy esetlegesen utánam jött egy ideig, amiatt ott hagytam, még talán
érthető is volt, az más, hogy én itt és ekkor nem értettem.
- Nem tudom, hogy jutok haza. – bukott ki belőlem, oly szinten
váratlanul és őszintén, hogy fel sem tudtam fogni, hogy ezt így neki elmondtam
most.
Miért? Azért talán mert ahogy az arcára tekintettem mintha
ugyanazokat az érzelmeket láttam volna viszont, amik valószínűleg az én arcomon
is megjelentek? Nem tudom.
Néhány pillanatig csak némán álltunk egymás előtt,
tekintetünk összefonódva, de a némaság, a nem pislogás, a levegő nem vétele
egészen félelmetessé tette a helyzetet. Meleg volt, de éreztem, hogy elkezdtem
reszketni.
- Gyere… - nyelt nagyot, majd lassan mozdította felém karját,
talán várva valamiféle engedélyre, esetleg ellenkezésre. - … kitalálunk
valamit. – mondta halkan, s ekkor ténylegesen meglepve vont mellkasára,
átölelve hatalmas karjaival, mert nem ellenkeztem, nem mozdultam. Ő is
remegett, éreztem. De most ez így együtt, ahogy átölelt mintha jobb lett volna,
egy picikét.
- Oké. – motyogtam halkan, majd hagytam, hogy minimálisan
eltávolodva testem az övéhez hasonlóan elinduljon. Lágyan karolt át, nem néztem
rá, csak a földet tudtam pásztázni. Nem figyeltem merre megyünk, igazából nem
is tudott érdekelni, az, hogy megmozdultam is teljesítmény volt számomra. Minél
tovább járt a lábunk alattunk, annál kevesebb és kevesebb ember volt
körülöttünk, amit tudva, hogy hol is vagyunk, egészen meglepő élmény volt.
Egy parkba érkezhettünk, egészen közel a parthoz ugyanis
hallani lehetett az óceán hangját, de ahogy óvatosan szétnéztem észrevehettem,
hogy ez a hely szinte elhagyatott volt.
- Ez… meg? – próbáltam érthetően kimondani ezt az aprócska
mondatot, de valahogy olyannyira kiszáradt a torkom, hogy vakogásnak is
keserves volt a próbálkozásom.
- Ide szoktam jönni, ha… - kezdett bele, majd inkább csak
megrázta a fejét, s elengedve oldalamat egy lépéssel távolabb került tőlem, s
habár mondani akart valamit visszafojtotta magába azt, s inkább lerúgva cipőjét
mezítláb tett meg néhány lépést a friss fűben, majd végül ült le abban az
óceánt nézve. Ösztönösen másoltam le azt, amit őt tett, s mindez egészen
felszabadító volt néhány perc elteltével, ahogyan behunyva szemeimet, felvonva
térdeimet mellkasomhoz éreztem talpam alatt a fű frissességét miközben az óceán
hullámai játszották a legszebb dallamot számomra.
- Megértem miért jársz ide. – mondtam ki nem túl hangosan,
nem igazán akarva megtörve a sajátos hangulatot. – Teljesen megértem. –
ismételtem el, s ekkor picikét kinyitva szememet, oldalra fordítottam a fejemet
őt nézve óvatosan. – Bocsánat, hogy… elfutottam és hogy… bunkó voltam. –
vallottam be félve.
- Bunkó? – kérdezett vissza értetlenül, majd fogta magát és könnyedén
elterült a fűben, az eget kémlelve, s nem az arcomat, amiért hálás voltam.
- Igen bunkó. – ismételtem el, majd valamiért muszáj volt
ismételten őhozzá hasonlóan elfeküdnöm. Egészen újfajta megnyugtatást nyújtott
ez a póz, ez a helyzet. – De köszönöm, hogy… segítettél… segítesz. – hogy
miben, azt pontosan nem is tudom, de mégis hálás voltam neki. Talán pontosan
erre volt szükségem, hogy ne legyek egyedül, de mikor gondoltam volna erre úgy
tényleg?
- A segítség kölcsönös. – ismerte be halkan.
- Hmmm? – ezt nem teljesen értettem, s ekkor eszembe jutott
az, amit ott a lépcsőházban mondott. – Nem akartál egyedül lenni… - ismételtem
el a mondatot, s ekkor kicsit oldalra, feléje fordultam.
- Biztos teljesen hülyének nézel. – nevette el magát
kínosan, keserédesek voltak a szavai, fájhattak lelkének, merthogy még nekem is
fájtak. – Egy emberekkel teli szobában egyedül éreztem magam… - tenyereit
arcára emelte, s úgy törölgette azt. - … miközben egyszerre emberi társaságot
is kerestem. Abszurd.
- Nem nézlek hülyének… - ráztam meg a fejemet. - … sőt
teljesen megértelek, ami azt illeti. – húztam nem igazán kényelmes mosolyra
ajkaimat belegondolva a mai napomba, ami hasonló érzelmeket váltott ki belőlem.
– Ez a mai nap… lehet ki sem kellett volna kelni az ágyból. – ismertem be, ami
így visszagondolva talán a legokosabb döntésem lett volna.
- De mégis megtettük. – jelentette ki a nyers valóságot.
- Továbbra is tartom, hogy sok mindent elkerülhettem volna
úgy… s talán még a lelkiállapotom is rendesebb helyen lenne… létezne úgy
egyáltalán. – nevettem el magam kínosan, karomat a szemeim elé húzva.
- Nem tudom ki vagy mi bánthatott meg… de… - kezdett bele,
de én félbeszakítottam a szavaimmal.
- Én voltam az. Saját magam. – s kezemet ekkor szinte
leengedve magam mellé szinte muszájnak éreztem, hogy a földbe csapkodjam egy
párszor, amit ezután követett a lábam is, de ami igazán meglepett, hogy ő nem
nézett éppen az elmegyógyintézetből szabadultnak, sokkan inkább talán kedvet
kapva az egészhez, hasonlóan cselekedett, mint én. Tragikusan komikus lehetett
kívülről ez a jelenet, ugyanis mint két partra vetett hal, felnőttként úgy
vergődtünk ott a fűben, mint a gyerekek. – Néha elfelejtem, hogy a világ nem
olyan, mint ahogy én azt elképzelem, s habár az esetek nagy részében el tudom
fogadni magamnak olyannak, amilyen vagyok, ha bemegyek egy üzletbe szinte sose
erre kapok pozitív visszaigazolást. – az előbbi vergődés hatására szinte
lihegve hagyták el a szavak az ajkaimat, amik olyan szánalmasnak tűntek, hogy
hirtelen kívántam volna magam ekkor tíz méterrel mélyebben a földbe körülbelül.
- Mert… milyen vagy? – kérdezte a világ legtermészetesebb
őszinteségével.
- Csak nézz rám! – kiejtve alig hallhatóan a szavakat oly
nagyon beharaptam ajkaimat, hogy éreztem lassan vér fog belőlük csattani.
- Nézek… és? – ezúttal ő fordult oldalára, s megtámasztva
fejét jobb karján kémlelt engem fáradt szemeivel. – Nem látok mást csakis egy
gyönyörű, élettel teli nőt, aki egy pillanatra elhitte, hogy a társadalom fals
normái reálisak… de nem azok. – rázta meg a fejét, majd szépen lassan
törökülésbe felült, s felém nyújtva a kezét megvárta, hogy én is így tegyek, s
valamiért így tettem. – Gyönyörű és szerethető ember vagy… bárki az
ellenkezőjét próbálja meg bebizonyítani, az abszolút nincsen magánál.
- Ezeket te mind el is hiszed? – bukott ki belőlem, s tudom
hogy értette, hogy ekkor kifejezetten rá gondoltam, merthogy az előző szavaiból
nem úgy tűnt.
- Segítenél benne nekem?
