11. rész - Megváltoztatom a szabályokat

Sziasztok! Nézzétek csak mint jó régi szokásom hoztam is nektek így vasárnap egy friss részt! Remélem örültök neki és tetszeni fog! Jó olvasást! Puszil Titeket Dorka

A keddi napomat jobb is, ha el is felejtem, konkrétan reggel úgy ébredtem, hogy alig tudtam kikelni az ágyból. Mindenem fájt, s azt hittem ott fogok megveszni… nem hazudok. Konkrétan a szimpla, egyszerű mozdulatok is annyira fájtak, mintha ezernyi tűvel szurkálták volna a testemet miközben vagy öt-hat kalapáccsal még mellé simogattak is volna ismeretlen erők.

- Be kellene vinnünk a kórházba… - mondta Joan, s gondterhelten leült az ágyam szélére. Már neki is és Roy-nak is rég munkában kellett volna lenniük, de egyszerűen nem voltak hajlandók elindulni, egyikük sem lett volna képes otthagyni engem bármennyire is kértem őket. Egy kis alvás, pihenés és minden rendben is lesz… gondoltam én, reménykedtem én ebben.

- Az orvos néhány pillanat múlva megérkezik… - kezében a telefonjával sétált be a szobába Roy, majd közelebb érve egy vizes ruhát pakolt a homlokomra lecserélve így az előzőt.

- Jól vagyok. – próbáltam a leghihetőbben előadni az amúgy nyilvánvalóan nem igaz dolgot.

- Látjuk. – mondták egyszerre kórusban, szemüket forgatva. Nem vártam mást. – Pihenned kell és kész… mi a gondodat viseljük. – mondta ezúttal már csak Roy.

- Dolgoznotok kell… pihenek, ki sem fogok kelni az ágyból, jobban leszek… ígérem. – a legrendesebb betegeskedő akartam lenni, nem akartam terhükre lenni.

- Már megbocsáss, de ki nem szarja le a munkáját, mikor az egyik családtagja beteg? – úgy kelt ki magából Roy, mint ahogy igen ritkán szokott… még fáradtan, s beteg arcom mögül is csak úgy pislogtam rá.

- Okés… nem szóltam. – emeltem magam elé kicsikét kezemet, majd azonnal össze is rándultam ugyanis a csöppség rúgott egyet, de ezúttal közel sem volt kellemes, sokkal inkább fájdalmas.

- Minden rendben? – riadtan kaptak testem után hiába feküdtem az ágyban, de nekem csak egy laza fejrázáshoz volt időm. Fájt… de nagyon. Próbáltam tűrni… tényleg próbáltam.

S ekkor pedig megszólalt a csengő, s míg Roy helyét elfoglalt azon nyomban Joan addig előbbi már szinte repült a bejárati ajtó felé. Az orvos volt ez biztos.

- Minden rendben lesz bébi… csak egy picit tarts még ki. – simogatta a homlokomat Joan, majd éreztem, hogy ahogy magzatpózba fordultam, s arcom a párnámba nyomódott, első forró könnycseppem is lecsordult oda.

- Mióta tart ez? – az orvos csak úgy beviharzott a szobámba, mi jelenleg a kivizsgálójává alakult.

- Hajnalban hallottuk meg, hogy nem érzi jól magát és azóta nem javult az állapota… fájlalja mindenét. – tolmácsolta érzéseimet Roy, de azt hiszem kinézetem alapján ugyanezt a testemről is le tudta olvasni az orvos.

- Kisasszony… próbálja kinyitni a szemét, nemsokára minden jobb lesz. – simította meg a karomat, de éreztem, hogy verejtékeztem és hideg érintése annyira nem esett most jól. -… próbálja elengedni magát, mert csakis úgy tudom megvizsgálni. Csak nyugodtan. – kért engem, de nem éreztem magam olyan állapotban, hogy egy akár kicsit is teljesítsem szavait.

- Adora… - Joan érintését éreztem a homlokomon, próbálta minél barátságosabbá változtatni a helyzetet, számomra minél kellemesebbé. -… ügyes kislány. – mondta, ahogy az ő segítségének is köszönhetően, de oldottam testem feszültségén, s a magzatpózomból sikerült egy háton fekvést kihoznom. Csak sikerült.

- Most felhajtom a pólóját, ne ijedjen meg. – mondta kedvesen az orvos, majd így is tett, s a következő pillanatban jeges kezét már hasam feszülő bőrén érezhettem.

Megnyomogatta kicsit a hasamat, s utána le is hajtotta a pólómat, majd rá a takarómat is ráhúzta.

- Úgy vélem, hogy elkaphatott valami vírust ebben a fránya időben, ez a hőmérsékletingadozás mindenkire nagy veszéllyel van, s ez különlegesen igaz a kismamákra is. Egy szimpla megfázás is így ki tudja ütni a leendő anyukákat. Most írok fel néhány vitamint, amit szednie kell a következő néhány napban, ami megerősíti az immunrendszerét, s ami segít majd erőt gyűjtenie viszont azt tudnám javasolni, hogy az elkövetkezendő napokban ne nagyon hagyja el az ágyát, mert ha nem piheni ki rendesen magát akkor veszélyeztetett terhessé válik és a következő négy hónapot az ágyában fogja tölteni, amit szerintem nem szeretne. Jól gondolom? – kérdezte úgy, hogy szemüvegét feltolta a feje tetejére.

- Ühüm… - nyöszörögve bár, de sikerült némi választ kicsikarnom magamból. Próbáltam volna felülni, legalább egy kicsikét, de se a testem, se Roy-ék nem egyeztek ebbe… az orvos mögött hevesen rázta a fejét, hogy márpedig eszembe ne jusson bármiféle hősies mozdulat.

- Most pedig adok egy nyugtató injekciót, ami leviszi a lázát és segít is majd aludni egy keveset. – mondta és nyúlt is táskájáért, de az én szemem úgy kipattant, mint a csuda.

- Feltétlen szükséges az az injekció? – kérdeztem összeszorított szájjal. A hirtelen jött félelemtől azonnal lett annyi erőm, hogy ezt megkérdezzem.

- Vagy ez… vagy indulhatunk a kórházba. Maga dönt kedvesem… - s már az ampulláit is vizsgálgatta én pedig igen szenvedő ábrázattal néztem először Roy-ra, majd Joan-re.

- Nyugi… csak egy pillanat az egész. – kapta el a kezemet Joan, s letérdelt mellém az ágy mellé, míg az orvos már a fertőtlenítőt fújta a karomra.

- Tudod, hogy utálom a tűűűűűű… – s ekkor éreztem meg a csípést, azt a mesterséges „szúnyogtámadást”. -… ket. – fejeztem be abban a pillanatban a mondatomat, ahogy éreztem, hogy a tű már elhagyta testemet. Égetett a helye, s rögtön viszketni is kezdett, de ezektől függetlenül valahogy rögtön kellemesebben kezdtem érezni magam… erős a hatóanyag, igen gyors.

- Tudom bébi, tudom. – simogatta a térdepelő a kezemet, majd szépen elhelyezett egy kényelmesebb pózba is, ahogy az orvos felállt az ágyamról.

- Ezeket a vitaminokat szedje még, s javaslom, hogy tényleg ne nagyon erőltesse meg magát a következő pár napban… pihenjen, feküdjön, az a legjobb gyógyír erre. Igyon rengeteget, s gyümölcsöt is fogyasszon lehetőleg minél többet. Ha elég erőt érez magában, akkor néhány kört tehet a házban, de nagyobb útra nem lenne ajánlatos elindulnia. – magyarázta az orvos kifele menet Roy-nak, de én ezt már csukott szemek és tompított hallásban hallottam ugyanis kábított a gyógyszer. Csökkentette a fájdalmamat, s közben még álmosított is.

- Aludj Adora nyugodtan… itt leszek veled, okés? – simogatta a homlokomat Joan, s hangja olyan kellemes volt most számomra, mintha csak egy altató lett volna.

- De te dolgozol… - motyogtam, s fejem alá szorítottam az egyik kedvenc párnámat, aminek még olyan Ash illata volt. Elmosolyodtam kábán.

- Szabadnap… - hajtotta rám még jobban takarómat, s éreztem, hogy néhány pillanaton belül már közel sem a valóságban leszek, hanem egy sokkal szürreálisabb helyen… az álmok világában.

Az a gyógyszer tényleg kiütött. Ahogy reggel 9 környékén megkaptam elaludtam szépen lassan, majd csak az este folyamán ébredtem meg, de ott is addig, hogy igyak egy keveset, majd visszaaludjak. Joan beköltözve a szobámba a kényelmes kis fotelemből óvta álmomat, mint megtudtam felváltva Roy-jal, ugyanis ahogy ő hazaért idő előtt munkájából, családi okokra hivatkozva, ő is benézett hozzám, s ott maradt.

Ismeretlen volt az álmom, soha nem jártam még abban a városban, ahol éppen az utcákat jártam egy babakocsit tologatva. Már nem kismama voltam, már ténylegesen anyuka… nem láttam a bébi arcát a naptól, de hallottam mély szuszogását, s ez volt az egyetlen mi számított. Békésen aludt, biztonságban volt. Elmosolyodtam, mert olyan idilli volt a helyzet… éreztem mélyen a szívemben, hogy boldog vagyok, hogy nem árthat senki és semmi.

- Nézd csak… a kedvencedet hoztam. – hallottam meg a hangját neki, majd kezét kezén láttam, ahogy a babakocsit akarta ő is tolni velem együtt.

- Köszönöm. – mosolyodtam rá, s csókot leheltem ajkára. Inez volt az ki mellém került, Inez volt, aki itt a párom volt, s Inez volt az, akivel ilyen békés boldogságban éreztem magam. Természetesnek tűnt az egész… mondhatni tökéletesnek.

- Én köszönöm, hogy itt vagytok. – mondta, s átkarolta kicsit derekamat, ahogy megálltunk egy padnál, majd leültünk oda.

Még csak ekkor vettem észre, hogy neki ugyan egyre növekvő pocakja volt, s ez engem nem lepett meg, s ahogy arra pillantottam még el is mosolyodtam… éreztem, hogy nagyot dobbant a szívem mellkasomban.

- Ugye nem bántad meg? – kérdezte hatalmasakat pislogva rám.

- Hogy is bánhatnám meg mindezt? – kérdeztem tőle, s mindkét kezemet pocakjára helyeztem egy-egy oldalról. – Életem legjobb döntése volt ez a váltás… a legjobb. – hajoltam közelebb hozzá, s elsimítva homlokáról egy hajtincsét először orrát pusziltam meg, majd egyre lentebb érve eljutottam ajkaira is, mik, mint mézes, édes csodák vártak ott engem. Hazaérkeztem.

- Igazán szerencsésnek érzem magam… - simította meg nyakamat, s nem engedte, hogy eltávolodjak tőle. Jól esett a közelsége, megnyugtató volt.

- És én mit mondjak? – nevettem fel kínosan. Sosem gondoltam volna, hogy ez így is alakulhat, de mégis megtörtént.

- Engem választottál a fiúid felett… s tudom, hogy nehéz volt ezt meglépned, de soha az életben nem lehetek elég hálás neked. Adtál egy új esélyt, s ezzel a világ legboldogabb emberévé tettél. – suttogta ajkamra a szavakat.

- Jól döntöttem. – vallottam be, s lehunytam a szememet. Próbáltam visszaemlékezni a múltra, a történésekre, de olyan távoliak voltak, olyan homályosak, s inkább úgy gondoltam nem is foglalkozok velük.

- Harry biztosan nem így gondolta… - jegyezte meg, s a név hallatára azon nyomban kipattant a szemem, mintha egy szappanbuborékot robbantottam volna szét. Meglepett a nevének meghallása, s minél többet ott úszkált tudatomban a név annál jobban kezdett fájni valami bennem.

- Mi? – kérdeztem vissza, magyarázatot akartam, mert nem értettem a helyzetet… de választ nem kaptam, hisz mintha belső ébresztőórám keltett volna automatikusan ébredtem fel, s kapkodtam levegőért.

- Csak egy álom volt… egy álom. – motyogtam magamnak, majd hátra dűlve, oldalra fordítva a fejemet szemeztem az éjjeliszekrényemen lévő órácskámmal.

Szerda hajnali 5 óra volt. Úgy éreztem, hogy a legrosszabbat már túléltem a tegnapi nappal, de még mindig nem éreztem magam toppon, de legalább már nem gondoltam úgy, hogy biztosan itt veszek. Sokkal elviselhetőbb volt a helyzet, sokkal világosabb, s derűsebb volt az elmém. A picikém is aludt, éreztem a szívem alatt növekvő csöppség nyugodtságát… s ez által én is nyugodt lettem.

Lehunyva szememet próbáltam kicsikét még szusszanni, de nem jött már álom a szememre azt hiszem a 12+ óra megtette a hatását. Túlontúl kialudt lettem, s szervezetem már nem kívánt többet. Érthető.

Ettől függetlenül próbáltam még egy kicsit pihentetni ilyen hajnali órákban a testemet, de elmém ennek ellent mondott, s harcolt a gondolatokkal, mik az álmomból maradtak rám. Mégis mi volt ez az egész? Úgy őszintén. Nem akartam erre gondolni, de egyszerűen csakis ez volt, ami a gondolataimban úszkált… hosszú, hosszú távokat el nem fáradva egy csöppet sem.

- Ma utazik el… - kaptam a számhoz fekvés közben, s ekkor összetevődött a kép. Mindent értettem. - … ma utazik el. – suttogtam halkan, s így már világossá vált tudatalattim érdekes játéka velem.

Önkívületi állapotban, nem is gondolkodva túl sokat ültem fel lassacskán az ágyban, s felkapva telefonomat a szekrényemről lábujjhegyen indultam meg az ajtóm felé, tudatosan fel nem ébresztve mozdulataimmal a fotelben alvó Roy-t.

Nem egészen tudtam, hogy merre tartottam, de lehet elmémnek ezt nem is kellett velem megosztania, ugyanis lábaim igen határozottan tudták dolgukat. Bemenve a fürdőszobába, leszedve a szárítóról egy farmeromat meg egy felsőmet gyorsan beléjük bújtam, majd egy röpke arcmosás után már úton is voltam.

Halkan kellett lépkednem, nem kelthettem fel senkit, nem hívhattam fel magamra a figyelmet.

„Ne ijedjetek meg! Elmentem reggeliért… Nyugi, jobban vagyok. Nem bírtam egy helyben, csendben ülni a házban. Nemsokára itthon”- egy ilyen üzenettel hagytam a konyhapulton egy kis levelet a srácoknak, akik igen biztos vagyok benne, hogy ébredésük után rögtön szívrohamot is fognak kapnak, amint észrevették, hogy nem ott vagyok, ahol lennem kellene. No de ez a jó kérdés… hol is kellene nekem lennem? Talán én magam sem tudom. Hova tartok egyáltalán? Abban sem vagyok egészen biztos. Modernebb alvajáró lettem? Nem lehetetlen… mintha egy másik lélek költözött volna testemben, mintha osztozkodnom kellene rajta valakivel.

Fogva egy taxit, mi ez a korai órákban egészen meglepően könnyen ment, beesve annak hátsó ülésére a reptérre irányítottam az utamat… mélyen a kabátom zsebébe nyúlva meg is találtam ennek okát. Oda rejtettem repjegyemet miután már nem is kellett rejtegetnem. Nem egészen értettem cselekedeteimet, de mégis tudtam, hogy helyesen cselekszek… de úgy tényleg.

Valami belső erő egyre erősebben, s erősebben nyomta a fejembe azt a gondolatot mielőtt látnom kell még őt… talán utoljára. Beszélnem kell vele… talán utoljára. Talán az álom az oka… talán én vagyok az. Nem tudtam.

Mivel reggel még nem volt akkora a forgalom viszonylag hamar meg is érkeztünk a helyszínre, s én pedig sietve pattantam ki a hátsó ülésről, már amennyire mindezt engedve a kis csomagom a pocakomban. Tudtam, hogy az egyik első géppel megy kora reggel, a jegyen is rajta volt, s valószínűleg erre emlékeztetett engem a testem is akkor, amikor hajnali ötkor felébresztett álmomból… aminek a végével még nem is foglalkoztam. Egy nagy badarság mindössze… valószínűleg. Hétfő délután óta lehetetlennek tartom elérni Harry-t, pedig próbáltam… úgy gondoltam, hogy majd ha szeretne velem beszélni, akkor majd ő keres. Nem akartam megbántani őt semmivel, nem akartam számára sok(k) lenni, de egyszerűen tényleg nem tudom, hogy mi változhatott benne ennyire hirtelen, ennyire nagyon, hogy csak úgy csapot-papot otthagyott engem a jógaközpontban.

Össze kellett szednem magamat, s sorrendbe helyezni igen gyorsan az elrendezendő feladataimat… elsőként végezzem el azt, amiért idejöttem. Ami pontosan mi is lenne?

- Adora? –hallottam meg a nevemet a váróteremben, s ettől akkorát dobbant a szívem, hogy talán meglepő az is, hogy nem állt meg ott.

- Inez? – fordultam feléje lassan, óvatosan. Nem akartam semmit sem elkapkodni.

- Mégis… – kérdezte lassan közeledve, de ekkor megfordulva meglátta az arcomat, mi alapján az ő arckifejezése is megváltozott. – Búcsúzni jöttél… - állapította meg, mire azt hiszem hormonjaimnak köszönhetően, s talán túlontúl sokat alvásomnak eleredtek a könnyeim… nem kicsit, nagyon.

- Jajj Adora… ne sírj. – ragadott óvatosan magához, s ölelt úgy, mintha ez lenne az utolsó alkalma… s úgy hiszem ekkor be kellett magamnak is vallanom, hogy ez tényleg az utolsó alkalom lesz. – kérlek szépségem, ne sírj. – simogatta a hátamat.

- Höhhh… – kacagtam fel kínosan, s próbáltam megtörölni szememet, de ezzel nem értem el semmit csak éppen annyit, hogy még egy szempillámat belekenve a szemembe az szúrni is elkezdett. – ááááá… – félig nevettem, félig sírtam, s e kettős dolgot még egy kis bénázással is megfűszereztem.

- Na, jól van… üljünk le, segítek. Még van egy kevéske időm… - fogta meg a kezemet, s kísérte félig vak énemet egy közeli székhez. -… ülj le szépen, s nézz rám. – elővett egy zsebkendőt a zsebéből, s pontosan arcom elé hajolva halászta ki mérnöki pontossággal az eltévedt szempillámat. – meg is van a bűnös. – mutatta fel a kis betolakodót.

- Szerinted az ilyennél is lehet kívánni? – kacagtam fel, s most már úgy próbáltam megtörölni a szememet, hogy közben nem vakítom meg saját magamat.

- Megpróbálhatjuk. – adta meg magát, s vállat rántva, mosolyogva emelte kettőnk közé a mutató és hüvelykujja közé zárt bűnöst.

- Én is kívánok, te is kívánsz… hármat ráfújunk, s választunk. – magyaráztam neki a szabályokat.

- Jól emlékszem még rá… Tündérke. – néhány ilyen babonás elvarázsolt dolognak talán a megszállottja volt… minden jóban, s pozitív dologban hittem én, mert úgy gondoltam annyi jó dolog történhet velünk, amennyit mi is hajlandóak vagyunk befogadni… s az én hajlandóságom hatalmas volt, s lesz is mindig is.

- Kívántam. – jegyeztem meg halkan.

- Én is. – felelte, s néhány pillanatig a körülményekről elfeledkezve önfeledten élveztük egymás társaságát. – Alsó vagy felső? – kérdezte.

- Alsó. – jegyeztem meg, s ekkor szétnyitva ujjait a pillám tényleg ott volt.

- Azt kívántam, hogy boldog életed legyen az új helyeden… - suttogtam neki halkan, ahogy az ujját fogva a pillámat mellkasomra helyezte, s akarta elkenni ott.

- Tudod, hogy nem szabad elmondani a kívánságot, mert akkor nem válik valóra. – jegyezte meg halkan, de nem távolodott el tőlem.

Közel volt, nagyon közel. Lélegzetünk keveredett, s olyan jó volt érezni, magamba szívni az illatát… még egyszer utoljára.

- Megváltoztatom a szabályokat. – vágtam rá azon nyomban, majd pontosan, mint az álmomba elsöpörve egy tincsét homlokáról ajkai közé csókoltam… éreztem, hogy így kell tennem, tudtam, hogy ez így a helyes… neki is és nekem is.

- Hiányozni fogsz. – ajkamra suttogta a szavakat, s én inkább nem is foglalkozva a kijelentésével puszilgattam az ajkát lehetőleg minél kellemesebbé varázsolva a pillanatot.

- Nekem is. – vallottam be halkan, s inkább ki sem nyitottam a szememet, így pecsételtem meg ezt a helyzetet.

- Helyes. Ez a minimum, amit elvárok. – jegyezte meg elmosolyodva, majd hagyta, hogy vállára hajtsam a fejemet, s pillanatok hosszúságáig ültünk így néma csendben élvezve azt, mit senki sem vehet el tőlünk. A békés együttlétet, az utolsó pillanatokat. – Ugye erről az utadról Roy-ék nem tudnak? – kérdezte a kezemet simogatva ölében.

- Meg is ölnének, ha megtudnák, hogy kikeltem az ágyból a tegnapi nap után… - motyogtam és azt hiszem, hogy reakciójából ítélve a mondatomnak pontosan az utolsó részét jobb lett volna, ha elhallgatom. Túl nagy a szám.

- Mi volt tegnap? – kérdezte megijedve.

- Semmi… semmi… - ráztam a fejemet, de azt hiszem ezzel nem elégítettem ki őt.

- Na, mondjad csak… - emelte fel a fejemet a válláról pontosan úgy, hogy szembenézhessek vele.

- Kicsit rosszul voltam… orvos volt nálam. Kaptam szurit meg mindent… de már jobban vagyok… azt hiszem. – hatalmas mosolyt próbáltam virítani, de nem hiszem, hogy ez meggyőzte őt, hisz amint ezt elmondtam neki ő felpattant a helyéről fogva az én kezemet.

- Most meg mit csinálsz? – kérdeztem tőle.

- Hazaküldelek… azonnali hatállyal. – mondta, s segített nekem is felkelnem helyemről. – Nem engedhetem meg se neked, de magamnak sem, hogy miattam legyél ilyen felelőtlen. – rázta a fejét, s átkarolva a derekamat indult meg a taxi parkolók felé.

- A géped…- sutyorogtam bosszankodva, de akarata ellen nem sokat tudtam tenni.

- Már mikor ideértem megmondták, hogy 2 órát késik… látod, most írják ki. – mutatott a kijelzőre, ahol a szavait igazolták a digitális betűk.

- Fantasztikus. – nem is tudom, hogy ezt pontosan mire is mondtam, de úgy éreztem, hogy mondanom kell.

- Taxiiii… - ordította el magát abban a pillanatban, amikor meglátta az első szabad taxit. -… hatalmas fontos feladatot bízok most magára. Ezt a kismamát épségben, egyben hazaszállítja rögtön a lakására… ezt kapja az útra, ezt meg arra, hogy a lehető legóvatosabban vezet, mert ha valami baja lesz, a kisasszonynak az út alatt én magam jövök vissza Washington-ból és herélem ki magát. Értettük egymást? – elég ördögi volt a vigyor az arcán, amikor kb. az utam árának kb. ötszörösét átadta a sofőrnek, aki amúgy egészen fura arcot vágott a szavak hallatán, de amikor meglátta a pénzköteget a kezében rögtön igen nagy készséges lett.

- Értettem kisasszony… azonnal a szolgálatukba állok. – s ekkor már nyitotta is kifelé az ajtót nekem, hogy üljek befele s nem is nagyon volt más választásom ugyanis Inez mondhatni majdnem bepakolt oda… sőt még mielőtt akadékoskodtam volna a biztonsági övet is rám csatolta behajolva.

- Én ezt nem így terveztem. – ráztam a fejemet teljesen meglepődve a történtek miatt.

- Úgy gondoltad, hogy könnyezve integetsz majd a beszállóajtónál egy pöttyös zsebkendőt lóbálva? – kérdezte kíváncsian, mire rögtön hunyorogni kezdtem rá. – Igen tudom, hogy ez lettél volna te… - kacagott fel kedvesen. -… nem tudnád letagadni maga, ismerlek már eléggé.

- Ennél azért szebb befejezést vártam. – nevettem fel én is kínosan, s éreztem, hogy a könnyeim már ismét gyülekezni kezdenek a szememben, de ezúttal hagytam, hogy csak úgy legyenek… nem álltak útjukat, hagytam, hogy szépen lassan folyjanak le az arcomon.

- Elég szép ez így is… kijöttél hozzám, te buta. – simította tenyerébe az arcomat. Szipogtam, mint egy kisgyerek.

- Biztos vagy benne? – kérdeztem tőle a könnyfátyol túlsó oldaláról.

- Szebbet, s jobbat nem is kívánhattam volna…

- Mégse vigyen haza… - már ez ideje eljöttünk a reptérről búcsút intve Inez-nek úgy ténylegesen, s mivel lassacskán a forgalom élete is megindult a városban egészen lassacskán érkeztünk volna a házunkhoz… ahova én még nem akartam visszamenni. -… kocsikázhatnánk még egy keveset? – kérdeztem azt hiszem igen kedvesen.

- De kisasszony… azt ígértem meg, hogy… - Inez talán kifejezetten hatással tudott lenni az ellenkező nemre is, akár így akár úgy, de tényleg. Erre én pedig fogtam, s egy kisebb összeget nyomtam a kezébe, hátha ez segít változtatni hozzáállásán. -… merre szeretne menni? – kérdezte rögtön… persze, hogy a pénz beszél.

- Elég, ha a központban körözünk egy keveset… - mondtam, s dűltem hátra, majd ekkor újra magam elé vettem a telefonomat, ami nem először csöngött azóta, hogy elindultunk a reptérről. Roy-ék nem találnak… ez egyértelmű. Nem csak, hogy hívnak, de kb. a lehető legtöbb felületen üzeneteket is hagynak. Meg fognak ölni, ez biztos, s mondhatni elkerülhetetlen. Nem zavart… egy kis egyedüllétre volt szükségem, s ezt máshogy nem igen tudtam elérni, csakis így.

Az ablaknak hajtva homlokomat figyeltem a város éledező embereit, különleges volt ez. Ismét tavasznak állt az időjárás, már ilyen reggel is sütött a nap, habár még nem akkora erővel, mint fog majd délben. Elmosolyodtam az emberek békességén, jól esett már csak látni is őket. Gondtalanság.

Egy lámpánál álltunk meg, amikor hirtelen azt vettem észre, hogy nyílik a túlsó ajtó az utastérnél, s egy öltönyös úriember esik be mellém.

- A Health Life Centrumhoz a lehető legrövidebb úton, ha lehetne… - kérte meg a sofőrt, aki csak úgy pislogott rá a visszapillantó tükörből, mint jómagam.

- Elnézést… - köhögtem fel kedvesen, nem vagyok biztos, hogy észrevett.

- Az elnézéskérés az enyém… nem vettem észre, hogy már foglalt a taxi. – rázta meg a fejét a borostás úriember, s próbálta megilletődöttségét mosolya mögé rejteni.

- Semmi probléma. – ráztam a fejemet, s éreztem, hogy elvörösödtem. – Ez a legszebb dolog, amit ilyen állapotban mondhatnak nekem, hogy nem vettek észre egy ekkora csomaggal magamon… - s megsimítottam a pocakomat még jobban kiadva annak így formáját. A férfi arcán lévő érzelmek leírhatatlanok voltak. Elnevettem magamat, mert nagyon vicces volt… a napomban az első igazi felhőtlen kacaj.

- Elnézést, hogy kinevetem… de… mindegy. – ráztam meg a fejemet, s inkább tenyeremmel takartam már az arcomat, mert kezdtem égőnek érezni magamat.

- Semmi probléma… - rázta a fejét. -… mi amúgy találkozunk már? Olyan ismerős az arcod… - gondolkozott el, s felém nyújtotta a kezét.

- Nem hiszem… - ráztam meg a fejemet, de a kézfogását elfogadtam.

- Megvan… a kisasszony hétfőről, akit beengedtem a Centrumba magam előtt. – mosolyodott el még egyszer.

- Tényleg. – csettintettem. – milyen kicsi a világ. – jegyeztem meg. – Adora Walsh. – mondtam végül el a nevemet is.

- Kit Rayson. –tett úgy ő is.

- A központ tulajdonosa? – kérdeztem vissza azon nyomban.

- Úgy tűnik… - biccentette oldalra a fejét. -… aki nem mellesleg késésben van, mert először a saját kocsija lerobbant, a taxit meg mit elfogott magának már éppen birtokolta valakit… bocsásson meg udvariatlanság miatt. – magyarázkodott.

- Éppen sétakocsikázgatok kora reggel… van időm. – legyintettem egyet. – Maradjon nyugodtan… a sofőrt holnapig lefizettük már kb. szóval nem kell elsietnie. – nevettem el magam kínomban.

- Maradjunk a Kit-nél jó… tegezz nyugodtan. Nem lehetek sokkal idősebb nálad max 2-300 évvel. – jegyezte meg hunyorogva.

- Hasonlóra tippeltem én is. – mondtam ki, majd homlokomat fogtam, hogy hogyan is lehet ekkora nagy a szám már így kora reggel? Főleg egy ilyen kora reggel után?

- Akkor a Health Life Centrum? – kérdezett rá a sofőr, s én meg bólintottam neki, majd ahogy indult a tömeg, mi is megindultunk.

- Várjunk csak… én közvetetten ismerek egy Adora Walsh-t… - gondolkozott el bájosan.

- Köszönöm a lemeríthetetlen bérletet. – jegyeztem meg direkt ezt, mert tudtam, hogy mire gondol, s így legalább meg tudtam erősíteni elképzelésében.

- Akkor már nem csak közvetetten, de közvetlenül is ismerhetem azt a csodás Adora-t… - jegyezte meg én meg még véletlenül sem mertem a szemébe nézni. -… enyém a megtiszteltetés. – mondta, s az ölemben ekkor megszólalt a telefonom, de az előzőekkel ellentétben nem a két aggódó lakótársam volt, akik szerintem már nem csak a rendőrséget, de a különleges alakulatot is rám küldték. Harry volt az.

- Nyugodtan vedd fel… én vagyok az, aki betolakodott a nyugalmadba. – jegyezte meg, s inkább még a tekintetét is elfordította csakhogy megadja nekem az egyedüllét jellegét. Nyugodt én? Jó vicc.

Az érdekesség az, hogy nem is nagyon akartam én felvenni azt a telefont, de most úgy őszintén. Nem tudom miért, egészen megmagyarázhatatlan volt ez, de akkor is így volt.

Elhúzva mégis a felvevést jelző vonalkát fülemhez tartottam a készüléket, s vártam. nem szóltam csakis vártam.

- Merre vagy Adora? – első kérdése volt ez, hangja egészen fura volt.

- Egy taxiban ülök. – mondtam rezzenéstelen arccal, hangom is eléggé nemtörődöm volt.

- Mindenki aggódik érted… Roy-ék kétségbeesetten hívtak engem, hogy nem találnak, tegnap pedig még rosszul voltál, így egészen lehetetlennek tűnik, hogy csak úgy magadtól elindultál. – mondta.

- Hagytam üzenetet. Eljöttem reggeliért. – fapofaként válaszoltam. – Mindenki aggódik? Na, ne viccelj… - forgattam a szememet, habár ezt nem láthatta. Valamiért volt bennem egy ilyen kis csipkelődős jelleg… végülis némileg még okom is volt rá.

- Valami baj van… Adora? – kérdezett rá. Majdnem elröhögtem magam, de tényleg.

- Ezt most komolyan megkérdezted Harry? Komolyan? – kérdeztem tőle, de bármennyire is ismerem barátságosnak és kedvesnek magam most az az énem azt hiszem elbújt.

- Adora… - kezdett bele, de mielőtt bármit is mondhatott volna én kinyomtam a telefont. Ritkán teszem rá bárkire is a telefont, de most mégis sikerült… meglehet, érzelmileg elég rendesen vagyok túlfűtve.

- Nem akarok beleavatkozni, de úgy érzem, hogy ez a beszélgetés nem ment éppen zökkenőmentesen. – állapította meg az ülés túlsó oldaláról az ismeretlen ismerős Kit.

- Mindegy is… - ráztam meg a fejemet.

- Köszönetképpen, mert elrabolhattam a taxiját… kiengesztelhetem egy reggelivel a központban? Nagyon finom a büfénk ígérhetem. – mosolygott rám.

- De te nagyon sietsz nem? – utaltam arra, hogy ő bizony sürgősen be akar érni a munkahelyére.

- Én vagyok a főnök, azt tehetek, amit akarok… - kacsintott rám zsiványan.

- Tudod mit… legyen… reggelizzünk!- kacsintottam vissza, csakhogy nekem ez nem sikerült olyan jól, mint neki így csak bénáztam, min mindketten egyszerre nevettünk fel. – Amúgy sincs jobb dolgom… 

10. rész - Mély levegőt be… ki

Sziasztok! Egy „röpke” kis kihagyás után most új résszel jelentkezek nektek, remélem örültök neki! Nem is pofázok előtte is sokat inkább hagyom, hogy olvassatok! Remélem tetszeni fog! Sok, sok puszit Mindenkinek! Dorka

- Kérlek… ne ölj meg. – éppen a taximban ültem a jógastúdió felé vezető úton, s ekkor hívott engem Joan, aki a párom lesz ott. Gondoltam én.

- Mi az? – kérdeztem tőle kíváncsian, majd hátradűltem az ülésen, s lehunytam néhány pillanatra a szememet. Kezemet hasamon pihentettem, kicsit elfáradtam a nagy rohangálásán.

- Nem tudok ott lenni időben a páros jógán. Nem tudok elszabadulni ebből az őrültekházából, bármennyire is szeretnék. – hallottam hangján az őszinte csüggedtséget, de valahogyan olyan fáradt lettem hirtelen, attól a pillanattól kezdve, hogy bekerültem ebbe a kocsiba, hogy egyszerűen nem tudott kibillenteni még ez az információ sem az állapotomból.

- Jó… felhívom akkor Roy-t. – mondtam neki teljesen higgadtan. Habár tudtam, hogy eredetileg ő sem érne rá, de egy próbát megért volna a telefonhívásom, hátha át tudja pakolni a dolgait egy kis időcskére.

- Megtettem… ő is ott ragadt a hotelban. Az sem biztos, hogy este hazaér időben. – magyarázta. Roy éppen egy igen nagy projekten dolgozott márpedig egy újranyíló hazai hotel teljes belsőépítészeti részét ő rendezte… nem kicsi meló ez biztos.

- Végül is pont ez a lényege a páros jógának, hogy párban vagyunk… - kacagtam fel kínomban, de eszem ágában nem volt ezzel megsérteni őt, vagy bántani esetleg. Levegővételének dinamikájából pedig éreztem, hogy mégis így tettem.

- Úgy sajnálom. – mondta halkan, s hallottam, hogy a háttérből már az ő nevét mondják, gondolom, azonnali hatállyal szükség lenne rá.

- Menj csak nyugodtan, majd megoldom páratlan párosban… nincs semmi probléma. – próbáltam minél megnyugtatóbb hangon mondani ezt, csakhogy tudja, én tényleg nem haragszok rá, csupán fáradt lettem.

- Hol vagy éppen? – kérdezett rá, azt hiszem elég sürgetően.

- Öhmmm… nem tudom. – válaszoltam, majd közelebb hajolva egy kicsit az ablakhoz próbáltam felmérni a környéket. – A Riot Street és a Longue Street kereszteződésében állunk éppen a lámpánál. – láttam el ezúttal őt olyan információkkal, mikkel kezdeni is tudna valamit.

- Szuper. – hirtelen nagyon jó kedve lett. – Ne aggódj… mindent elintézek. De most mennem kell. Csók drágám. – s hallottam a cuppanást a vonal túlsó végén, majd rögtön ezután a vonal megszakadását is.

- Okééés… - kezdtem kicsit inkább ekkor már magammal beszélni miközben a telefont bámultam. – Lehet talán, mint megfigyelő is végignézhetem az órát… - járt az agyamban ez a rövidke gondolat. – Na, nem… na, nem. – villant fel egy lámpácska a fejemben. – Erről szó sem lehet. Ha kell egyedül is megoldod, hisz végülis egyedülálló anya leszel. – pirított vissza az egyik gondolatom a másikra. Felkacagtam, s fejemet rázva támasztottam meg a fejemet elképedtségemben… végülis csak saját magammal beszéltem gondolati szinten. Ez mennyire lehet beteg? Szerencsére a sofőr inkább az úttal volt elfoglalva mintsem velem így ő ezt a produkciót nem követte végig, de ha mégis úgy tett volna csak annyit látott volna, hogy kedvesen felé mosolygok, mert a mosoly az, mit sosem tudok levakarni az arcomról, s ezt nem is bánom. Tényleg nem.

- Köszönöm. – nyújtottam a férfi kezébe a pénzt mivel tartoztam neki utam után, majd visszahajolva az ablakból felvettem a vállamra az edzőtáskámat, szerencsére még kényelmesen elbírtam azt.

Egy egészségcentrum épülete előtt álltam, s próbáltam pontosan visszaemlékezni a kocsiban olvasottakra… 2. emeleten vannak a jógastúdiók.

- Köszönöm. – éppen egy férfi jött volna ki az ajtón, de mikor meglátta, hogy én, mint kistank szintén az ajtót szerettem volna használni maga elé engedett.

- Ez csak természetes. – mosolygott vissza kedvesen enyhe borostája mögül, s valahogy máris frissebbnek éreztem magam, mint 10 perce a kocsi belsejében. A mosoly az emberek mozgatórugója szerintem, s ha ezt önzetlenül, s őszintén kapják, mástól még hatalmasabb erővel bír. Ahogyan a napsugár is, mi makacs bújócskája után sikeresen előbújt a télies napok után a felhőbuckájából, s úgy árasztja el a város utcáit megteremtve a legbarátságosabb tavaszi hétfő koradélutánt.

Kilépve a liftből örömmel fogadtam a dolgot, hogy jó néhány kismama és párja várta már ott az oktatót. Kifejezetten családias volt a hangulat, s egyben olyan különlegesen varázslatos is, hisz bármerre néztél növekvő pocakokat láttál az édesanyák szíve alatt, s ugyanúgy, mint az anyukák, az apukák arcán is hatalmas mosoly díszelgett. Szívet melengető pillanat volt ez.

- Adora Walsh? – jött hozzám oda egy nő, s hátulról hozzám szólva kicsit talán meg is ijesztett.

- Igen. – bólintottam, s fordultam feléje egy kedves mosollyal az arcomon.

- Greta Harrington vagyok… az oktató. Úgy tudom te jöttél a magazintól. – simította végig a karomat. – És bocsánat, de nem volt szándékomban megijeszteni. – kért elnézést az előző incidens miatt.

- Nem történt semmi. – ráztam a fejemet. – Igen én jöttem… úgy gondolták alkalmas vagyok a feladatra. – s jelzésképpen megsimítottam a pocakomat miben a kis bérlő éppen mozgolódva köszöntötte a kinti világot.

- 5-6 hónapos? – tippelgetett.

- 5 és fél. – bólogattam elismerően.

- Csodásan nézel ki, ezt el kell ismernem. Sportolsz is valamit esetleg? – érdeklődött.

- Én? – majdnem arcába nevettem, de ezt mégsem tehettem ezért inkább moderáltam magam. Nem tudom mi ütött belém hirtelen. 2 óra alatt volt akkora hangulat, s kedvingadozásom, mint ami max egy hét alatt szokott lenni. – Nem… nem kifejezetten. – ráztam a fejemet.

- Hmm… remélem azért ez tetszeni fog, sokan megkedvelik az óráimat még akkor is, ha előtte nem feltétlen voltak sportos természetek. – magyarázta.

- Kemény fába vágod a fejszét velem, de nem mondom, hogy lehetetlen küldetés leszek. – mosolyodtam el, s ezen mindketten nevetni kezdtünk.

- Majd meglátjuk. – egészen bátorítóan mondta ezt, azt hiszem erősen reménykedett a dologban ő is. – Gondolom, a párod késik, vagy éppen már széjjelnéz? – egyértelműen látta, hogy egyedül érkeztem ide, s persze az az opció mi a valóság eszébe sem jutott.

- Vagy éppen el sem tud jönni. – válaszoltam talán a legkiábrándítóbb módon egy páros jógaedzés előtt, majd ahogy ezt megtettem észrevettem, hogy valaki a táskámat óvatosan leveszi a vállamról, s mellém csusszanva átkarolja a derekamat. Az ütő is megállt bennem nem hazudok.

- Elnézést a késésért… de nem tudtam olyan egyszerűen otthagyni az üzletet. – hallottam meg a hangját, s laza puszit éreztem arcomon csattanni. Teljesen leblokkoltam, de fél szemmel még így is láttam, hogy ki jelent meg. Harry zöld szemei pislogtak rám kedvesen.

- Ugyan… még nem maradtál ki semmiből. – rázta a fejét Greta majd egy kulcsot nyomott a kezembe. – Öltözz át nyugodtan Adora, 10 perc múlva kezdünk. Addig az apukának is itt egy szekrénykulcs. – tette Harry kezébe a másik kulcsot. Én még ekkor is csak úgy pislogtam magam elé, mint borjú az új kapura. Próbáltam normálisan kezelni a helyzetet csakhogy nagyon meg voltam lepődve. Nagyon.

- Okés. Köszönöm. – mondta Harry azt hiszem helyettem is, s akkor Greta elsétált mellőlünk további párokkal beszélgetni még mielőtt az óra elkezdődött volna.

- Mély levegő… ne ijedj meg túlságosan. – simította meg a karomat, s ekkor már próbált úgy fordítani derekamnál fogva, hogy az öltözők felé irányuljanak lépéseink.

- Megijedni? – eléggé szkeptikus volt a hangom nem tagadom, hirtelen azt sem tudtam, hogy fiú vagyok vagy lány. – Te… mit keresel itt? – ráztam meg a fejemet remélve, hogy ezzel kirázom legalább a meglepődöttségnek a felét. Egészen sikerült is ezen tervem, s ezen nagyon meg is lepődtem.

- Joan. – suttogta hátulról majd kitárva az öltöző ajtaját maga elé engedve teljesen hagyta, hogy bemenjek. Ketten voltunk már a helyiségben, hisz mindenki más már kint várt.

- Joan? – kérdeztem vissza, s kicsikét nevetnem kellett. – Ennek az embernek elment az esze. – fogtam a fejemet, s inkább foglalkozva az átöltözéses résszel kerestem a kulcsomhoz tartozó szekrényt.

- Szívesen jöttem. – magyarázta kedvesen. – Habár kicsit meglepődtem, mikor a lakótársad telefonon megkeresett. – támaszkodott a szekrénynek, s megkopogtatta a maga mellett lévő ajtót, hiszen az volt az én szekrényem. nem is kereste, de hamarabb megtalálta, mint én.

- Köszönöm. – reagáltam rá, majd behelyezve a zárba a kulcsot kinyitottam azt, s elvéve tőle a táskámat belenyomtam azt is, s kipakolgattam belőle a földre/padra mi kellett nekem belőle. – Szívesen jöttél? – kérdeztem tőle vissza.

- Egy kedves barátom segítségre szorul… ha tudok, miért ne segítenék? – kérdezett vissza.

- Ugye azzal tisztában vagy, hogy most odakint Greta azt hiszi, hogy te vagy az én picim apukája? Hmmmm? – egy pillanatra néztem a szemébe, de jobb volt nyíltan kezelni ezt a kérdést mielőtt kínosan előbukkant odakint is.

- Azt hiszem, tudom kezelni a helyzetet. – kacsintott rám, s elkapta azt a felsőt, amit szerencsésen sikerült majdnem kiejtenem a kezemből. Jók a reflexei.

- És azt is tudod, hogy az óra alatt… szó szerint közelebb kerülhetünk egymáshoz… mármint fizikailag. – nem tudom miért hadováltam ezt így össze, de csak úgy jött.

- Felnőtt férfi vagyok, azt hiszem, képes vagyok megérteni ezt. – mosolygott kedvesen, komolyan azt véltem leszűrni az arckifejezéséből, hogy mindezt ő tényleg szívesen csinálja.

- Akkor sem kérhetlek ilyenre… - ráztam a fejemet, halványlila pótfogalmam sincs, hogy honnan költözött belém ez az akadékosság, talán a meglepődöttség ennyire kivert nálam valami biztosítékot.

- Adora… - kapta el a kezemet lágyan. -… áprilisban együtt hajnali szánkóztunk, úgy beszéltünk egymással, mintha ténylegesen ezer éve ismernénk egymást, barátok vagyunk, s ez a minimum, hogy itt vagyok neked, ha szükséged van rám. – kacsintott egyet bájosan.

- Úgy nézek ki, mint aki ezer éves? – fogtam meg a mondatának egy bizonyos részét, s kiforgatva azt sikerült egészen sajátosan elismételnem.

- Hát, ha magadra öltöd az előző ijedt fejedet, akkor talán 1010 is lehetsz. – kacsintott mire én meg felkacagtam.

- Nem vicces. – ráztam a fejemet, s inkább cselekedve a padhoz lépve kezdtem levetkőzni. Nem zavart a jelenléte, hisz már az otthonomban hozzászoktam, hogy bármikor nézhet valaki, s túlnőttem azon a szinten, hogy szégyenlős lennék.

- Akkor miért nevetsz? – kérdezett vissza, majd ekkor vette észre, hogy lazán a pólómat is leveszem előtte nem csak a kabátomat és a pulóveremet. Csak egy kicsit kerekedett el a szeme… csak egy kicsit.

- Most magadat kellene látnod. – vágtam vissza neki. – Nem vagyok szégyenlős. – előtte is ismertettem ezt a tényt, s láttam, hogy ő viszont ebben a pillanatban meg is fordul, mert… meg volt illetődve? Talán.

- Azt látom. – nem egészen tudtam sok mindent leszűrni hangjából, de egészen lelassultak a szavai, s inkább háttal állva támaszkodott meg a szekrényben.

Én gyorsan levetve magamról mit kellett felkaptam a melegítő nadrágomat, s rögtön ezután cseréltem is volna le melltartómat, hisz egy sportmelltartó mozgás során mégis csak kényelmesebbnek bizonyulna, de nem sikerült az eredetit leoldanom magamról.

- Segítenél? – kínos hanglejtéssel fordultam felé ezzel a kérdésemmel. Talán sok ez, mit kérek tőle, de konkrétan a hátulja összeakadt és én, meg mint egy hálóba akadt halacska kapálództam ott mögötte.

- Öhhmm… mit? – köszörülte meg a torkát, de még nem fordult meg. Megkerülve őt, megelőzve azt, hogy ő megforduljon álltam be elé.

- A melltartóm… összegabalyodott hátul. – kínos mosolyt villantottam feléje miközben fél kézzel már melleimet tartottam, ahogy azt tette az a puha anyag is, másik kezemmel pedig hátam mögé mutattam, ahol a problémám gyökerezett.

- Öhhmm… persze. – rázta meg a fejét, de azonnal elvitte a tekintetét rólam, én meg hogy segítsek helyzetén azonnal hátat is fordítottam neki, nehogy még kínosabb helyzetet alakítsak ki, mint ami. – mit is szeretnél? – kérdezte halkan, azt hiszem talán minden erejét összeszedve s éreztem, hogy közelebb lépett.

- A kapocs… rosszalkodik. – mondtam neki, s majdhogynem automatikusan arrébb húztam volna a hajamat mire rájöttem, hogy erre már semmi szükség, hisz a hajam jóval rövidebb lett, mint egy hete volt.

- Értem. – fogadta be az infót, s hátamon ekkor jéghideg érintését éreztem, ahogy hozzáért bőrömhöz mikor a rajtam lévő anyag után nyúlt.

- Ááááá. – sikkantottam fel. Egész testemben libabőrös lettem, kirázott a hideg is.

- Nem akartam… - hangoztatta halkan, azt hiszem bűnbánóan.

- Semmi. – ráztam a fejemet meg kissé. – Csak meglepett. – mondtam halkan, nagyon halkan.

- Azt hiszem kész. – mondta, s akkor éreztem, ahogy a melltartó fogása mellem körül engedni kezd, s lassan mellénk hullik. Nekem kellett volna megfognom, de valahogy kicsúszott a kezeim közül.

Néma csendben álltam előtte, sajátos melltartóm ölelésében, s egyszerűen nem tudtam megmozdulni… mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Egyikőnk sem szólt egy árva szót sem, s kezdett kifejezetten fura lenni a dolog. Nem tudtam mi történik, el sem tudtam képzelni. Normális ez?

- Azt hiszem erre lesz szükséged. – mondta halkan, majd vállam fölött átnyújtotta nekem a sportmelltartómat, amibe azon nyomban bele is bújtam. Mennyei érzés volt hirtelen valamit magamon tudnom.

- Köszönöm. – óvatosan fordultam feléje, s úgy köszöntem meg segítségét bármennyire is kínos volt az, hirtelen valamiért nem mertem a szemébe nézni, de még az arcára sem.

- Így még nagyobbnak látszik a pocakod. – törte meg a csendet hirtelenjében, meglepett a mondata, de kedves volt.

- Ha te azt tudnád… - kacagtam fel lesütve a szememet. – Minden nap egyre nagyobbnak érzem magamat, s őt is. – ráztam a fejemet, s ekkor mögöttünk nyílt is az ajtó. Összerezzentem. A mai nap még tuti, hogy szívrohamot fogok kapni, ennyi megijedés már nem normális.

- Kész vagytok? – kérdezett ránk Greta.

- Még a felsőm és mehetünk is. – fordultam hirtelen feléje.

- Nem szükséges… sokkal szabadabb, s élvezhetőbb az egész, ha a pocakod is szabadon van. – magyarázta.

- Oooookés. – mondtam, s felkaptam a vizes palackomat s inkább sietősen megindultam az ajtó felé, s gondoltam, hogy társam majd azon nyomban csatlakozik hozzánk. Belegondolva kinézetébe rá kellett jönnöm, hogy ő már tudatosan érkezett ide, s ruházata pontosan egy ilyen helyhez illően volt laza, de stílusos.

- Hello Richard. – köszöntem az akkor érkező férfinak, akinek vállán ott volt a fotóstáska. Nem csak egyedül én érkeztem ide a magazintól, hanem jött egy profi fotós is, aki meg is örökíti az órát színesítve majd a különkiadás lapjait.

- Adora. – köszönt egy-egy puszival az arcomon.

- Éppen most fogunk kezdeni, szóval pontosan időben érkeztél. – magyaráztam neki, s a sarok felé mutattam ahol az egyik részen a falat hatalmas tükrök borították a másik részen pedig még hatalmasabb ablakok kitekintést engedve így Cardiff utcáira.

- Szuper. Izgulsz? – kérdezett rá random módon.

- Ő szerintem inkább jobban. – simítottam meg a pocakomat, amiben éreztem, hogy a feltételezhetően balerina nemű kis teremtmény hevesen mozgolódik.

- Csak ügyesen. – bólintott s azonnal lépett is a helyére, majd kezdett pakolászni, míg mi és a többiek is csendesen elhelyezkedtünk az oktatónk előtt. Nem fordultam Harry felé, de tükörben így is láttam arcát… ekkor már nem tűnt meglepődöttnek, s minden efféle érzelem eltűnt arcáról csakis barátságos, meleg mosolya volt látható fiatal arcán.

- Jók leszünk… - suttogta halkan még mielőtt még Greta elkezdett volna beszélni. – Bízol bennem? – lépett közelebb felvéve pontosan azt a pozitúrát, mit az összes többi párocska is felvett. A kismama elől állt, s párja pedig szorosan mögötte állt fogva mindkét oldalt a kezét.

- Feltétel nélkül. – válaszoltam halkan, s ekkor éreztem, hogy összekulcsolta ujjainkat, s ebben a pillanatban Greta bele is kezdett abba, mibe szeretett volna.

- Mindenkit szeretettel köszöntök a Health Life centrum újonnan indult kismama jóga kurzusának első óráján, ahova ezen alkalommal a kispapákat is beengedtük… - s ekkor valahogy automatikusan megszorítottam Harry ujjait, nem tudom miért, de így tettem. Nem szólt érte egy szót sem, tűrte. -… persze ehhez ne szokjanak hozzá nagyon, nem minden alkalommal lehetnek ennyi csodálatos nővel körülvéve. – folytatta mondatát mire az egész terem egyszerre nevetett fel. A jó hangulat megalapozva. – A jóga a terhesség nélküli életben is egy fontos szerepet játszhat az emberek életében, hiszen akkor is egyfajta harmonikussággal fűzheti át napjaikat, de a várandósság ideje alatt még több pozitív dologgal szolgálhat az űzője számára. Önmagában már a nyugodt légkör, a harmonikus mozgás és az ösztönösen választott testhelyzetek is pozitív hatással vannak a nőkre, de a testi hatások is lényegesek. A gyakorolt pozíciók serkentik a vérkeringést, erősítik a különböző ezen időszakban igen fontos, s megterhelt izmokat, s a későbbiek során, a szülés idején is megkönnyíthetik a helyzetet… - miután még jó néhány pozitív gondolatot elmondott a jógáról, azután elindítva a lazító zenét rögtön bele is kezdtünk abba mi feladatunk volt… a teljes ellazulásba.

Csendes boldogság vette körül testünket, s olyan gördülékenyen mentek mindenkinek a mozdulatsorok, hogy úgy gondolom még oktatóként is öröm volt ezt látni. Az agyam kikapcsolt az elmúlt napok elég fura történései után, s gondolataim beléptek egy olyan világba, ahol nem volt rájuk szükség. Olyan állapotba kerültem ahol a felhőtlen boldogság, az abszolút harmonikusság volt az egyetlen egy választható opció. Könnyedség… ez jellemezte ezeket a pillanatokat. Feltétlen bizalom, s gondtalanság. Koncentrálni egymás testének rezzenéseire, s csakis ezekkel foglalkozni. Kiegészíteni a másikat, mintha csakis így ketten léteznénk, vagyis ha teljesen az igazat szeretnénk mondani, akkor hárman. Harmónia.

- Most a kismamák álljanak háttal az apukák elé háttal alig egy méter távolságban, majd becsukva a szemüket gondolkodás nélkül dűljenek hátra… higgyétek el biztos kezek tartása fog várni titeket. – simította meg az egyik fiatal anyuka karját, akinek igenis félelem volt az arcán, mikor meghallotta ezt a feladatot.

- Nem engedem, hogy eless. – jegyezte meg Harry mire felpillantottam szemeibe. Eddig nem igen sokat szóltunk, hisz nem is volt erre szükség… egészen máshogy kommunikáltunk s az is teljes mértékben bevált… sőt. Nyújtott valami egészen fura biztonságot, minden bizonnyal mondhatom, hogy barátságunk ezen délutánon egy újabb szintre lépett, ha korábban erre nem is számítottam volna, s azt hiszem ő sem. – Ugye még mindig bízol bennem? – kérdezte kíváncsian.

- Persze. – bólintottam, s úgy pislogtam fel zöld ékköveibe.

- Helyes. – bólintott, majd megfogva a kezemet óvatosan fordított meg, s én pedig mély levegőt véve úgy dőltem el, mintha az ágyamba vágódtam volna el takaróim közé. Legalábbis a gondolataimban ez így mind megtörtént, de a valóságban nem estem én sehova… csak álltam ott előtte és… álltam.

- Érthető, hogy miért bujkál benned a félelem kicsi ördöge… - jött oda hozzám Greta, hisz látta, hogy a feladatunkat még nem valósítottuk meg. -… de el kell engedned őt. Harry-vel tökéletesen harmonikus párt alkottuk, nagyon összeszokottan dolgoztok… - dicsért szavaival, bizonyítva azt a tényt, hogy ő tényleg azt gondolja, hogy mi együtt vagyunk. -… ezért is kell megbíznod most benne, jobban, mint eddig bármikor. Csakis ő van itt neked, a kezébe kell adnod a hitedet… a testeddel együtt. – mondta, s pontosan beállt elém, majd megfogta két oldalt a kezeimet. – Mély levegő… s csak ügyesen. – utasított, s én pedig próbáltam követni kérését.

Becsuktam szemeimet, s mély levegőt vettem… egyet, kettőt, hármat, majd a negyedik ideje alatt elengedtem magam, s hagytam, hogy testem zuhanjon… karjaiba, erős karjaiba.

- Ügyes. – suttogta Harry, s hallottam körülöttem a tapsokat is, hisz a végén, mint kiderül már mindenki minket várt… én pedig legyőzve az előbukkanó félelmemet megtettem mit kellett.

- Fordítva azért lehet érdekesebb lett volna. – motyogtam magamban, talán kicsit hangosan, hisz mindenki felnevetett.

- Meglehet. – gondolkozott el, s nem tudom hogyan, s miért, de ahogy felsegített teljes egészében két lábamra én fordultam egyet, s átölelve őt bújtam karjaiba. Olyan jól esett, túlságosan is. Lehunyva a szememet támasztottam fejemet a mellkasán, s hallgattam a szívverését… meglepően erősen dübörgött ott, mint egy versenylóé.

- Na, jó… kedveskéim, még van néhány feladatunk, s ahhoz helyet kell foglalnotok. – billentett ki Greta minket ebből a helyzetből az idő elteltével. Lesütve a szememet Harry arca előtt megfordultam, s úgy tettem. – A kispapa hátul ül, míg a kismama szépen a lábai közé helyezkedik el, s a férfi hátulról előre nyújtva a kezét a kis pocaklakón pihenteti azt, s így a kismamával együtt folytatja azt a légzési gyakorlatot, amit már az óra elején, külön-külön gyakoroltunk. – mondta mi pedig úgy tettünk, ahogy kért… legalábbis próbáltunk úgy tenni.

Óvatosan próbáltam úgy helyezkedni, hogy Harry-t semmiképpen sem nyomjam össze, mert nem akartam kellemetlenkedni, de meglepően ő volt az, aki úgy mozdulva igen szorosan került hátamhoz. Tekintetünk a tükörben találkozott, s csak pislogtunk egymásra, olyan… olyan különös volt ez.

Kezét maga mellett hagyta, s azt még mozdította egy ideig… mintha nem merte volna, mintha nem akarta volna. Nem értettem. Óvatosan, s lazán indult meg kezem végül az övéiért… tisztán láttam a tükörben, hogy nagyot nyelt, majd mikor megérintettem újra őt, ez a furcsaság el is illant arcáról.

Kedvesen, gyengéden fogtam meg az enyémekhez képest hatalmas ujjait, s úgy vezettem azokat a fedetlen pocakomra. Érintése még mindig hideg volt, de éreztem, hogy az én bőröm pedig ég így nagyon jól esett ez az ellentétesség.

- Mély levegőt be… ki… be… ki… - s percekig ez ment, s ezek alatt a pillanatok alatt úgy összehangolódott konkrétan egész testünk, mintha a kettőnkből már csak egy közös létezne. Nem engedtük el egymás tekintetét a tükörképünkben, s azt hiszem ez sokat segített… nagyon sokat.

- Ez olyan… varázslatos. – suttogta halkan, meleg leheletétől még égő bőröm is libabőrös lett.

- Kellemes ugye? – kérdeztem vissza halkan… nekünk ugyan bizony nem kellene beszélnünk mégis úgy tettünk.

- Érzem a picit. – jegyezte meg.

- Én is… élvezi ezt az egészet, tetszel neki. – mondtam, de lehet, hogy az utóbbi részét a dolognak el kellett volna hallgatni… vagy nem.

- Hmmm… - mosolyodott el, s láttam, hogy ajka megremegett mikor ezt tette, mintha mondani akart volna valamit, de nem szólalt… csak tartott, s tartott, mintha éppen ringatott volna édes álomba.

Az óra után már sikerült kevésbé koedukált öltözőkké alakítani a helyet, s kismamákkal teli helyen kerülhetett vissza rám az, miben ideérkeztem.

- No, mit gondolsz? – kérdezte Greta tőlem, ő is velünk öltözött ott bent.

- Meglepő… de tetszett. – vallottam be.

- Na, látod… erősen reménykedtem benne, hogy így lesz. Ezt a hely tulajdonosa, Kit Rayson küldi neked. – nyújtott át egy borítékot, s én azt azonnal bontottam is.

- Egy korlátlan bérlet? – csillant fel a szemem.

- Bizony… - bólintott. – reménykedünk benne, hogy még visszatérsz ide hozzánk, s nem csak a magazin miatt… hanem mert jól érezted magad, s megtaláltál magadban valami olyat, mit itt igazán kibontakoztathatsz. – jegyezte meg.

- Ohhh… - lepődtem meg úgy ténylegesen. – Lehet, be fogok költözni, ha több ilyen órára idejövök… - nevettem fel.

- Lehet, azt éppen nem tudjuk megoldani, de semmi sem lehetetlen. – mondta, majd már ő is elindult velem kifele hisz készen lettem az öltözködéssel.

- Mikor lesz a következő óra? – érdeklődtem.

- Szerda délután… akkor már apukák nélkül. – válaszolt mosolyogva.

- Hmm… - válaszoltam én is bazsalyogva, közben pedig Richard-ba is belefutottunk aki, éppen gépén nézegette már egy asztalnál a képeket, mit az óra ideje alatt készített. – Na hogy sikerültek? – érdeklődtem.

- A jógázó nők tökéletes alanyok… semmi hirtelen mozdulat, abszolút nyugodtság, a harmónia legfelsőbb foka. – mutogatta a képeket már nekünk.

- Ennek nagyon örülök. – veregettem meg a vállát, s csak így belepillantva egy kicsit, laikus szemmel is meg tudtam mondani, hogy tényleg lettek jó képek.

- Ezek csodásak… - jegyezte meg Greta is. – Mit gondoltok meg lehet oldani, hogy néhány képet előhívassunk, s kitegyük ide a központba? Ahogy nézem lett egy-két igen művészi darab is, ami kifejezetten jól nézne ki itt a letisztult falakon. – vetett fel egy ötletet.

- Beszélek Olgával, de szerintem semmi akadálya. – mondtam, s Richard csak bólogatott.

- Szuper. – örült meg neki tanárunk.

- Te Richard… nem láttad esetleg Harry-t? Azt beszéltük meg, hogy itt találkozunk. – körülnézésem után kérdeztem meg tőle ezt, mert Harry-t ugyan nem láttam sehol.

- Azt a göndör fiút, aki veled volt? – kérdezett rá.

- Aham. – bólintottam.

- Nem úgy tűnt, mint aki meg akart várni… vagy 10 perce úgy slisszant ki azon az ajtón, mintha sietős dolga lett volna. – magyarázta, én pedig próbáltam minél kevésbé meglepődött fejet vágni. Ki lehet találni mennyire sikerült.

- Minden rendben Adora? – pillantott rám Greta, gondolom hirtelen felém pillantva meglátta fura arckifejezésemet.

- Aham… - bólogattam hevesen. -… biztosan kiment a fejemből, hogy valami találkozója van. – csaptam a homlokomra, s próbáltam fedni a meglepődöttségemet valami hihető dumával.

- Ma este átnézem a képeket, szerkesztem őket, s a legjobbakat átküldöm neked, onnantól kezdve pedig már tiéd a döntés. – váltott a fotósunk inkább témát, s ezért hálás is voltam neki.

- Okés… köszönöm. – mondtam, s próbáltam úgy viselkedni, mint akit egyáltalán nem lepett meg „párom” távozása… pedig ez egyáltalán nem így volt. Nagyon nem.

- Na, milyen volt a jóga? – kérdezte Joan, mikor este olyan 9 fele beesett a lakásba. Én a kihúzva hagyott kanapén ültem ölemben a gépemmel s írtam miközben egy mesecsatornát néztem, mert az úgy most pont kedvemre való volt.

- Csináltam vacsit… a sütőben van. Rakott tészta. – magyaráztam neki átmutatva a vállam fölött a távirányítóval, majd a következő pillanatban kicsit halkabbra vettem a TV-t.

- Finom az illata. – szagolt bele teátrálisan a levegőbe. – No de a jóga? Bocsi, hogy nem tudtam ott lenni, de egyszerűen látod, hogy csak most értem haza… ráadásul, mint látom Roy sehol. Csodás. – biggyesztette le az ajkát, s minden cuccát levágva a földre elindult a konyhába s kivéve magának egy tányért máris a vacsora után nyúlt.

- Jó volt… habár… nem értem. – s ebben a pillanatban letettem az ölemből a gépemet és felpattantam két lábra, mármint amennyire ezt engedte állapotom.

- Mit nem értesz bébi? – kérdezte miközben már hirtelen én is ott voltam a konyhában, s a fagyasztó irányába nyúlva ki is vettem a doboz fagyit, amire éheztem egy ideje. Hátha most sikerül el is fogyasztanom.

- Harry eljött… meglepődtem, nagyon kedves volt meg minden, de a végén csak úgy lelépett. Mármint úgy volt, hogy elmentem átöltözni, de miután kijöttem onnan ő eltűnt… eltűnt, eltűnt. – s egy hatalmas nagy kanál fagyit toltam be a számba, amitől majdnem sikerült is megfulladnom, de jól kezeltem a helyzetet.

- Eltűnt, eltűnt? – kérdezett vissza.

- Mintha felszívódott volna a föld felszínéről… hívtam volna, de nem kapcsolható. – mondtam ajak lebiggyesztve, s felültem vele szembe a pulthoz. – jó étvágyat. – mondtam neki majd lenyaltam a következő falatomat a kanálról.

- Köszi. – mondta. – kerested az üzletben? – érdeklődött.

- Nem volt erőm… eszméletlen fáradt lettem, hazajöttem és gondoltam lepihenek, de nem jött álom a szememre, de legalább a magazin munkálataival jól haladok… gondolod majd vacsi után megmutatom. – ajánlottam fel neki.

- Majd hívod holnap… biztos meg tudja magyarázni. – kacsintott rám bátorítóan.

- Nem ebben kételkedek, csak fura volt…

- Hát ezt nem kétlem…