Sziasztok! Igen én még mindig élek, csak hát vizsgaidőszak
és egyéb kellemetlenségek miatt az írás még szabadidőmben sem volt túlságosan
egy választható opció. Tudom ezek mind kifogások csak, ezért is inkább befogom
és hagylak titeket olvasni! Remélem tetszeni fog! Elég régóta akartam már ezzel
a kis egyszerű témával írni, de ma végre összehoztam nektek! Jó olvasást,
puszilok Mindenki, Dorka
U.i.: Szerdán szurkoljatok a remélhetőleg utolsó vizsgámnál
(továbbra is gyűlölöm a makroökonómiát, rosszabb mint a mikro volt, ez biztos)!
Ha tényleg az lesz az utolsó szenvedésem ebben az időszakban, akkor még jövőhéten
hozok nektek egy frisst így vagy úgy, ÍGÉREM! Ettől függetlenül csodaszép
vasárnapot és új hetet Nektek!
Szavak száma? 2264
Igen nagyon ritkán szoktam hajnalban megébredni, én
szerencsére egyike vagyok azon kevés embereknek, akik hajnalban nem kelnek fel
mert sürgősen mosdóba kell mennie vagy éppen eszébe jut mély álmában egy öt
évvel ezelőtti rossz tette, ami azonnal kipattantja szemében az éberséget, s az
álmot csak hosszú idő után adja vissza újra. Nem, nem, nem. Én teljesen más
vagyok ugyanis, ha én ritkán megébredek annak nyomós oka van, ami jelen esetben
azt jelentette, hogy haldoklok. Nem kenyerem a túlzás, de az ébredés utáni
pillanatokban őszintén úgy gondoltam, hogy a pokolba kerültem, s nem, nem a
trónomra, ami kijár majd egyszer nekem, hanem a hely egy szenvedős sarkába.
Női bajok, női ajándék. Anyatermészet kegyessége, mely
emlékezteti szervezetünket, hogy ez esetben sem termékenyült meg testünkben
semmilyen megtermékenyülésre váró dolog, s ezt megünnepelve fájdalmasan
eltávolítja mindezt testünk ünnepelt templomából, de mondjuk esetleg nem
lehetne egy kicsikét kevésbé fájdalmasan? Vannak hónapok, amikor szinte észre
sem veszem, s a legnagyobb plusz dolog, hogy szemrebbenés nélkül tolok be tábla
csokikat lekísérve bármiféle hozzá nem illő dologgal csak azért mert étvágyam
csillapíthatatlan, de a legerőszakosabb formából, s vannak azok a hónapok,
amikor… amikor ez történik.
Egyedül voltam az ágyban, valószínűleg Sebastian a
nappaliban aludhatott el ugyanis valami sorozatát nézett vagy nem is tudom
pontosan. Hasamra fordulva megragadva párnáját azt alhasam alá gyűrve arra
görnyedve, felhúzva lábamat próbáltam saját párnámba nyomva arcomat ordítani
tartani magam egybe, de ezúttal ez a sajátos magzatpóz sem sikerült. Felültem
hát. Törökülésben ülve gyűrtem ezúttal alhasamhoz párnáját miközben hátamra
húztam takarómat, az, hogy levegőt kapjak nem igazán érdekelt. Ujjaim
jéghidegek voltak, pedig nagyon jól tudtam, hogy nincs hideg a lakásban.
Illatától mely párnájából áradt az esetek szinte minden idejében elmosolyodni
szoktam, hisz nem csak lelkemnek hanem testemnek is kellemes pillanatokat tud
az emléke felidézése okozni, de ezúttal szó szerinti kegyetlen rosszullétet
idézett elő… csak hab volt a tortára. Lelökve fejemről sátorként rám épülő
takarómat fordultam el oldalra mindezt akkora hévvel, hogy beleakadva éjjeli
szekrényemen lévő ébresztőórámba zajosan földre vágtam azt, teljesen
akaratlanul.
- B*zd meg. - sziszegtem magamban, gondoltam én s nem
törődve semmiféle kárral próbáltam egyenletesen venni a levegőt, hátha ez a
ritmika segít testemnek. Nem segített.
Hányingerem volt, izzadtam, s fáztam egyszerre, mozdulni nem
tudtam, konkrétan azt hittem, hogy a méhem egy az egyben távozik belőlem még az
éjjel, s vele együtt a melleim is itt akartak hagyni ugyanis olyan szinten
fájni kezdtek, hogy lehet egy idő után saját magam akartam volna megszabadulni
tőlük. Az, hogy nem fényes állapotomban az enyhe kifejezés, ennyit arról, hogy
a héten szinte először a munka terhétől mentesen békésen aludhatok egyet.
Köszönöm anyatermészet, emberi anatómia és egyebek, egészen kellemes ez az
állapot. Bocsi… mégsem.
- Jézusom… D… - néhány pillanatra talán egy sajátos közegbe
kerültek gondolataim ugyanis észre sem vettem, hogy az ajtó nyílt, s rajta
Sebastian lépett be.
- Nincs… semmi. – motyogtam magamban, s tekintve, hogy a
szemem csukva tartása egészen kellemes dolog volt nem is próbáltam kinyitni
azt.
- De hiszen te reszketsz… - s ekkor súlyát éreztem az ágyon,
ahogy leült mellém, majd kezét ahogy homlokomra helyezte azt, attól pedig még
erősebben kirázott hideg.
- Mert meghalni készülök. – suttogtam neki fogaim között, s
nem, nem volt kedvem szépíteni a helyzetet, mert egyszerűen nem volt hozzá
energiám. Ebből az egészből bármilyen cukormázos esetben sem tudok szépséget faragni,
most rossz… majd nemsokára jobb lesz, legalábbis erősen ebben reménykedtem.
- Még viccnek is rossz. – mondta, s talán meg akart
mozdítani, de én ellenálltam, már amennyire ez lehetséges volt. – Én… orvost
hívok D., egyszerűen… egyszerűen fáj így látnom téged. – mondta, s lelki
szemeim előtt láttam, hogy az éjjeli szekrényen lévő telefonomért nyúlt, mire
én minden erőmet összeszedve feléje fordultam továbbra is emberi, normális nem
nevezhető pózomban.
- Nem… csak… nő vagyok és ez… fáj… most… most látha… - s
befejezni be sem tudtam a mondatomat, ugyanis szám elé kapva takaróm egy részét
annak sarkát szinte számba tömve akartam tompítani ordításomat.
- De D… - s karomat próbálta volna megsimítani, mire szemeim
kipattantak.
- Hozz egy tálat kérlek! – pislogás nélkül utasítottam erre,
s jól tudtam, hogy egy nanoszekundomot sem gondolkozott a dolog megtételéről
ugyanis mire újra levegőt vehettem ő már a fürdőbe is rohant, hisz az közelebb
volt, mint a konyha.
- D? – a félelmet hallottam a hangjában azonnal, ahogy
visszalépett a szobába, s nem talált az ágyon, éppen takarásban az ágy mellé
sikerült lekuporodnom, s meggörnyedve a világ legkisebb gombócába próbáltam
testemet összenyomni.
- Nem kell… nem kell, hogy ezt lásd. Túlélem… vagyis rem… -
s ekkor ösztönösen kaptam el tőle a kis lavort majd gondoltam, hogy hányni
fogok, de számat semmi nem hagyta el, csakis öklendezés… ez talán még rosszabb
is volt. Úgy éreztem, hogy testem ellenem fordult, s az energia megszűnt benne
létezni.
- Shhhh… sshhh… - s
az éjjeliszekrényről felkapva egy hajgumimat ő maga kötötte fel mindenfelé
hulló hajszálaimat.
- Úgy… szégyellem magam. – emeltem fel tekintetemet kissé, s
ekkor vehettem észre, hogy ő már előttem térdel, s úgy lesi aggódva arcomat,
magatehetetlenül, hiszen nem igazán tudott mit tenni. Szemeim fátyolossá váltak
a bennük gyülekező könnycseppektől, s nem igazán terveztem sírni, de ez így
jött magától.
- Ne butáskodj… - rázta a fejét, s egy kis vizes törölközőt
emelve szám sarkához törölte meg azt nekem, majd óvatosan tenyerébe vette
arcomat, de tényleg úgy mintha bármikor megrepedhetne bőröm egy óvatlan mozdulatától.
- … ezért is tisztelem ennyire a nőket, mert… mert hihetetlen erősek és
harcosok, szóval nem, nem hagylak egyedül… eszedbe ne jusson… - rázta a fejét,
s mutatóujjával ajkamat simította meg ahogy bájosan rám kacsintott.
- Szörnyen erős vagyok mondhatom. – nevettem fel kínomban, s
tudtam, hogy lassan muszáj lesz valahogy eljutnom a mosdóba ugyanis vannak
dolgok, amit csak ott tudtam elvégezni, s van, aminek az ideje újfent itt volt.
– Bármennyire is gáz… kérhetek valamit?
- Miben tudok segíteni? Mondjad csak! – kedvesen próbált
mosolyogni rám, fáradt szemeivel mindez még aranyosabb volt.
- Szörnyen szánalmas, de… kisegítesz a fürdőbe? Nem hiszem…
nem hiszem, hogy fel tudnék… - s a mondatomat, ezúttal ő nem hagyta befejezni
ugyanis mire kimondhattam volna utolsó szavamat, ő könnyedén, s mindenekelőtt
óvatosan kapott karjaiba.
- Ne érezd magad rosszul ezért, kérlek, komolyan ne! – s úgy
indult meg velem a mosdóba én nekem pedig a könnyeim a szememben érzésre gombóc
is keletkezett a torkomban, úgy éreztem magam, mint a farönk a karjaiban, majd
szemem sarkából észrevehettem azt is, hogy eddig felfedezetlenül (nem mintha
lett volna terepszemlére időm és energiám) szépen összefoltoztam az ágyunkat,
együtt létünk alatt először, együtt létünk első ennyire katasztrofális ideje
volt ez. Valahogy egy-egy rosszabb alkalmam mindig valahogy úgy időzítette
magát, amikor ő nem volt itthon, forgatott valahol a távolban, de most… most
kifejezetten itt volt. Tudom, hogy észrevette a reakciómat, de csak homlokomat
puszilta meg gyengéden, szavakkal nem illette, talán mert nem akart még
zavartabb helyzetbe hozni, hihetetlen angyal volt ez az ember, talán nem is
létezik itt mellettem, s csak beképzelem a fájdalom hatására. – Megpróbálsz
megállni? – a wc mellett állt meg, s amint letette lábaimat a földre én úgy
rogytam meg karjaiban. – Okés… ez nem opció. – rázta meg a fejét magával
beszélve majd a kád széléhez sétálva annak szélére ültetett, de el nem
engedett. – Vettél már be valami gyógyszert? – kérdezte én meg éppen csak
vegetálni tudtam, komolyan nem éreztem magamnak magamat. A térdeim is fájni
kezdtek, mindkettő, körkörösen mintha azt kívánnák, hogy bárcsak levágná valaki
a lábamat.
- Nem… és nem is akarok. – ráztam meg a fejemet, s
zuhanykabin falának hajtottam fejemet, mennyire jól esett a hideg te jó ég.
- Tudod… ez nem biztos, hogy annyira jó ötlet, talán
segítene, sőt… - szemével láttam, hogy már a fürdőszobaszekrényben járt, s
onnan akart volna kivenni fájdalomcsillapítót de mielőtt mozdulhatott volna én
megragadtam ujjait, s amennyire tudtam megszorítottam őket.
- Tudom, hogy nincs itthon semmiféle lónyugtató, s kb. az
lenne az egyetlen egy dolog, ami segítene hisz az azonnal kiütne, illetve
kétlem, hogy bárhol is jointokat rejtegetnél így a megfelelő két opció
hiányában nem kell semmi… már… már talán jobb lesz lassan. – valamiféle mosolyt
próbáltam erőltetni az ajkaimra, de egészen groteszk lett az.
- Joint? – kérdezett vissza furán, majd elém állva szépen
lassan gombolgatni kezdte mellkasomon a kockás ingjét, amit talán az ő
szekrényéből loptam vagyis igazából kölcsönkértem… a tudta nélkül.
- Valahol olvastam, hogy a marihuána orvosilag jótékony
hatással van az ilyen fájdalmakra, elhiheted már mindent kipróbáltam… azt éppen
nem. Szóval véletlenül nincs dílered a közelben? – csillant fel a szemem, s még
a nyilvánvalóra éppen nem kérdeztem rá, pedig már majdnem megszabadított
felsőmtől.
- Szörnyen vicces vagy. – fintorgott komikusan.
- Sebastian… hidd el nem viccelek. – mondtam neki halálos
komoly arckifejezés kíséretében.
- Tudom. – ismerte el, majd szerette volna kibújtatni
kezemet az ingből, de én visszahúztam azt.
- Mit akarsz ezzel? – mozgolódtam már amennyire képes
voltam.
- Egy forró zuhany… egy forró zuhany jót fog tenni. –
mondta, s ha akartam, ha nem ő kihámozott az ingből, s úgy ültem előtte
félmeztelenül majd ujjai szépen lassan derekamra csúsztak.
- Ne… ne… - ráztam a fejemet, s elmondhatatlanul
kellemetlenül éreztem magam, a gáz, s szégyellem magam életérzés új szintekre
emelkedett testemben.
- De D… de. Ebben nincs SEMMI szégyellni való érted? Ez csak
vér… ez csak természet. – mondta, s óvatosan felállított, majd szemrebbenés
nélkül tolta le legginsemet, s abból kiléptetve úgy ahogy van dobta a
szennyestartó felé. Egy izom nem rezzent arcán, az undornak a legkisebb jele
sem tűnt fel arcán, s ettől talán még jobban meg akartam halni. Teljesen rá
volta hagyatkozva, nem tudtam ellenkezni.
- Mindenem fáj, mindenem. – vallottam be neki ajkamat
harapva, egyszerűen annyira segítőkész volt, hogy valamiért ennek hatására
megeredt a nyelvem meg hát… ezek után mit titkoljak előle? Nincs olyan fal, ami
kettőnk között lehetett volna ezek után, nem mintha ezelőtt lett volna
bármilyen is, de akkor is. – Olyan érzés ez az egész, mintha a testem összes szerve
el akarná hagyni a saját helyét, de te nem tudsz ellene tenni semmit, s
ténylegesen elgondolkozol azon, hogy a halál szebb lenne úgy, hogy amúgy a
fájdalomtűrő küszöböd igenis magas, no de még mennyire… de ez… téged is
megőrjít. – s ügyelve testem fedetlenségéből még jobban előidézett
érzékenységemre, vigyázva léptetett be a zuhanykabinba s nyitotta ki úgy a
forró vizet s hagyta, hogy a zuhanyrózsából úgy csepegjen le ránk a víz.
- Te… ruhában vagy. – a falnak dűtöttem hátamat, s mikor
először képes voltam kinyitni a szememet akkor vehettem észre ezt, amit éppen
megállapítottam.
- Lehet. – rántotta meg a vállát, de nem igazán foglalkozott
vele s úgy kapta a mosdószivacsot kezébe, s nyomott rá rengeteg tusfürdőt a
kedvencemből. – Nem akarlak bántani, szóval… ha fáj, szólj kérlek! Okés? –
hajolt egy kicsit közelebb, én meg csak óvatosan bólintottam neki, s tényleg
nem ellenkeztem már, felesleges is lett volna már, Ő pedig szépen lassan testem
minden porcikáját átjárta habos, szivacsos kezével. Tényleg minden részét.
Ellazított minden érintése bármennyire is szétesni kezdett testem úgy szó
szerint, agyam nem tudta eldönteni, hogy mim is fájd jobban, s mi is volt
kellemetlenebb. Ő volt az egyetlen egy biztos pontja a testemnek. Ahogy hátamat
fordította maga felé, s ujjait hajamba vezette, s úgy kezdte fejbőrömet
masszírozni egy pillanatig a létezésről is megfeledkeztem. Varázslatos ujjai
voltak ezt mindig is tudtam, de ez tényleg apró mennyország volt a pokolban.
- Csokit akarok és húst… húst hússal. Lehetőleg marhát, de
jó lesz csirke is… csak hús legyen. Fűszeresen, nagyon. – kezdtem el magyarázni
neki elképzeléseimet, s éreztem, hogy elmosolyodik ugyanis abszolút közelebb
lépve hozzám puszit lehelt tarkómra, de azt a csókot tényleg csak lehelte.
- Jobban vagy egy kicsit? – kérdezte halkan, s az eddigi
néma csendünket már ő is megtörte.
- Talán megmaradok… talán. – motyogtam halkan, majd szinte
felszisszentem ahogy a víz elzárása miatt az már nem folyt többé rám, s a pára
eltűnése után mintha valami hideg csapta volna meg bőrömet.
- Tudod… ez továbbra sem vicces. – fordított magával szembe,
majd, mint egy burritot tekert bele a törülközőbe.
- Pedig de… - bólintottam grimaszolva. Valamiféle életkedv
kezdett visszatérni belém, lassan ugyan de már megjelent szervezetemben, szóval
nem a ma este lesz az, amikor elpatkolok.
- Bolond. – rázza a fejét szemét forgatva.
- Ezt pontosan az mondja, aki most zuhanyozott velem
ruhában, nehezemre esik elhinni igazadat. –
jegyeztem meg neki csipkelődve.
- Megmaradsz, ha egyedül hagylak felöltözni? – kérdezte, s
vizes ruháiból kezdett szépen lassan kibújni, majd egy törölközőt tekert
csípőjére míg én csak ott a falnak dűlve pihentem, tényleg csak pihentem.
- Azt hiszem meg tudom oldani most már. – jegyeztem meg, s
elképzelésem szerint kaját készíteni lépett volna ki vagy nem is tudom, egészen
aggódva, hogy magamra akar hagyni, de mielőtt túlságosan eltávolodhatott volna
ujjait elkapva közelebb húztam őt magamhoz. Szinte teljes egészében rám esett,
de örültem közelségének így, mert ez volt a célom. – De előtte…
- Előtte? – kérdezett vissza.
- Kaphatok egy csókot? – s ajkai már az ajkaimon pihentek,
de nem mozdultak sehova se hevesen.
- Szabad? – simított bele vizes hajamba, s én szavak nélkül
karommal nyakába kapaszkodva a legédeseb csókot váltottam vele.
- Extra sajttal kérem a gyrost… - nevettem szájába,
homlokomat az övének dűtve. - … és… dupla hússal. – egészítettem ki még
mosolyogva.
- Honnan tudod, hogy le készültem menni kajáért? – kérdezte
meg nevetésemhez csatlakozva ő is.
- Gondolatolvasó vagyok. – kocogtattam meg halántékomat
büszkén bólogatva. Tényleg életet kezdtem újra érezni a porcikáimban, s tudtam,
hogy ehhez többet, s jobbat még a hajnali hármas gyrostál segíthet majd hozzá.
- Ne bízd el magad. – rázta meg a fejét csak kacsintva adott
egy puszit, s szépen lassan távolodni kezdett tőlem.
- Szeretsz úgyis! – pislogtam szüntelenül ártatlanságomban.
- Forrócsokival szeresselek? – fordult vissza az ajtóból.
- Extra naggyal… ha kérhetem… - fűztem hozzá, s el sem
hittem azt, hogy volt az életemben egy olyan csodálatos ember, aki ennyire
mellettem volt még a legrosszabb pillanatok idején is, de hát… ez a szerelem,
nem? Azt hiszem ez az. Ez kifejezetten az.
