37. rész - Jó...

Sziasztok! Meghoztam ám nektek az utolsó részt így iskola előtt… remélem örülni fogtok neki. A szokásosnál is hosszabb lett, de egyszerűen ezt meg kellett írnom… remélem elviselitek még azt a kis plusz mondatokat. Remélem tetszeni fog. Jó olvasást! Puszilok Mindenkit, Dorka

Gondolkodás nélkül kapott utánam… nem készültem elesni, de tudta, hogy mégis van valami biztosítékra… egy támaszra. S Ő ezt megadta ott rögtön, hezitálás nélkül.

- Szülni… fogok. – ismételtem el remegő ajkakkal, s próbáltam ijedtségemet palástolni… kétlem, hogy erőlködésem bármit is jelentett. Nem tudtam kendőzni érzelmeimet.

- Csak… ügyesen. – simította meg arcomat, s kezét nem is vette el bőrömről. Éreztem, hogy tüdőm feszíteni kezd miközben hasamban is egyre nagyobb lesz a nyomás. – Mindent… megoldunk. – nyugtatott pillantásaival, s nem tudtam még pislogni sem, mert éreztem, ha megteszem, a térdem attól az apró cselekedetemtől feladja a szolgálatot.

- Ennek nem most… ez így… az esküvő. – motyogtam értelmetlen mondatfoszlányokat.

- Shhh… - lágyan tette össze ajkait. Nagyot nyeltem. -… ne idegeskedj. – rázta meg a fejét óvatosan. – Mit gondolsz… tudsz járni? – kérdezte.

- Mi történt? – Roy rohant oda hozzánk… azt hiszem észrevehette, hogy valami nem megfelelő történt… vagyis legalább nem várt.

- Igen. – bólintottam kérdésére.

- Ne ijedj meg… átkarolom a derekadat, a kezedet pedig tedd nyugodtan a nyakamba. Csak óvatosan. – mondta nekem, s közel sem foglalkozott ekkor még a harmadik személlyel… de azt hiszem ő is kezdte már érteni a dolgot.

- Adora-nak… azonnal a kórházba kell kerülnie. – válaszolta Harry a teljes higgadtsággal mikor már karjaink egymás testét tartották… habár egyértelmű volt kinek volt erre nagyobb szüksége.

- Szülni fogok. – kínosan mosolyogtam Roy-ra, akinek egy teljes élet különböző érzései pörögtek le az arcán egy másodperc alatt.

- Édes Istenem… - Joan éppen abban a pillanatban csatlakozott hozzánk, amikor kimondtam azt a mágikus mondatot. Elkerekedtek a szemei. -… hívom a mentőket. – jelentette be, s telefonjáért nyúlt, de Harry megrázta a fejét.

- Sokkal gyorsabb lesz, ha kocsival bevisszük… - jelentette ki, én pedig próbáltam eközben nem teljesen bepánikolni. -… itt a kulcsom… ugye tudsz vezetni? – nyúlt be zsebébe, s dobta Joan felé a kulcsot. Lényegtelen volt, hogy ivott már vagy két pohár pezsgőt itt és most hallva a történéseket azon nyomban kijózanodott. Az adrenalin minden felesleges dolgot kilökött a szervezetéből.

- Igen. – bólintott, s céltudatosan indult meg a kijárat felé. – merre parkolsz? – kérdezte, ahogy mi is követni kezdtük. Csak óvatosan, teljesen meggondolt léptekkel.

- Hátul… - bólintott a fejével jobbra, s csakis azt tudtam érzékelni, ahogy engem tart… s azt közel sem, hogy közben egyre nagyobb feltűnést keltünk bármennyire is próbáljuk ezt elkerülni. Hangokat hallottam, kérdéseket tőlük, de csakis az érintése volt, ami el is jutott agyamig.

- Ne… engedj… el. – szinte összeszorított fogakkal könyörögtem neki, s éreztem, hogy lábaim egyre jobban gyengülnek. Szorítást éreztem hasamban. Felszisszentem, s azonnal a pocakomra kaptam a kezemet.

- Nem tenném. – segítette a lépéseimet.

- Áúúúú…áúúú…áúúú. – sziszegtem, ahogy egyre erősebbek lettek a kis szúrások bennem. Kivert a víz. Kellemetlen volt.

- Csak tarts ki… pillanatok alatt ott leszünk. Okés? – hangja olyan gyengéd volt mikor velem beszélt… de bármikor máshoz szólt akkor egészen más volt.

- Ühüm… - lehunytam a szememet, s úgy vettem a levegőt… próbáltam nem megfulladni, pedig éreztem, hogy simán úgy is végezhettem volna.

- Adora… Adora… - abban a pillanatban, ahogy kinyitottam a folyosón a szememet az egyik csodálatos menyasszonnyal találtam szembe magam. Ő legalább csodálatos volt, míg magamat egy darab rongynak éreztem akkor és ott. Izzadtam, remegtem, s tudtam mindenem összefolyik. -… mi… – kérdezett volna rá, de akkor leesett neki.

- Uram teremtőm… - kapott a szájához, s hatalmas mosolyra húzta ajkait. Meglepően izgatottá vált.

- Sajnálom… - motyogtam. -… én ezt… nem így terveztem… nem most. – kínos volt mosolyom miközben lesütöttem a szememet. – sajnálom.

- Nem… nem… nem… - rázta meg a fejét, s felkapta szoknyája alját majd úgy indult meg velünk az ajtó felé. -… nem hiszem, hogy ennél lehetne tökéletesebb ez a nap. – jegyezte meg tényleg őszintén.

- Ühüm. – nem feltétlen hittem neki, de más reakciót nehezen hoztam volna össze tekintve, hogy éreztem… nemsokára felrobbanok. Remegtem.

- Ne hívjunk… mentőt… nincs esetleg szükségetek sofőrre vagy valamire? – kérdezte, s gondolkodás nélkül kísért minket kifele nem törődve azzal közel sem, hogy ez az ő nagy napja. A Lindáé mellett.

- Megoldunk mindent… - felelte Harry, s egy másodpercre sem vette le rólam a tekintetét. Féltett… én pedig féltem. Nagyon. - … Te menj vissza nyugodtan… és ünnepelj. Ez a ti napotok. – mondta neki kedvesen.

- De… - harapta be a száját, s nézett rám.

- Harry-nek igaza van… - csatlakozott a beszélgetésbe a nagy sietségben Roy is. -… te menj vissza… s élvezd a pillanatot. – simította meg a karját.

- Én is megpróbálom. – jegyeztem meg egy fura mosoly keretében, s fogtam a hasamat miről azt hittem, hogy le fog szakadni rólam… tényleg olyan volt… arról pedig ne is beszéljünk, hogy úgy véltem a gerincem ott helyben fog darabokra törni. Fájt… meglepően fájt.

- Mindenről értesítünk… de most… - kezdett bele, s rápillantott az arcomra. Nem tudom mit olvasott le… de észrevehetően ő is még jobban megijedt.

- Értem… értem… hívjatok, kérlek… komolyan… - tárta ki előttünk az ajtót, s ekkor rá kellett jönnünk, hogy az épületen kívül… szakadt az eső.

- Ez… ugye… - dünnyögtem… habár a hidegebb levegő nagyon is jól esett. Hűtötte a felforrósodott, égő testemet.

- Gyűlölöd az esőt. – emlékezett rá Harry, s próbált elmosolyodni csakis azért, hogy engem próbáljon egy kicsit… nyugtatni.

- Ühüm… - bólogattam, majd kilépve az esőcseppek tengerébe próbáltam minél jobban szedni a lábamat… már amennyire ez itt mehetett nekem.

Hallottam kocsijának zárját kattanni, lámpájának felvillanását is érzékeltem… ködös volt a tekintetem, de ezt még felismertem.

- Segítek beülni… - nyitotta előttem az ajtót, majd szembefordult velem.

- Harry… - dideregtem kissé… a mindenfajta hatások együttese okozta ezt. Hideg. Meleg. Fájdalom. A szemébe néztem… a lélegzetem elállt. -… félek. – ismertem be.

- Tudom. – simította meg a fejemet, majd egy puszit nyomott a homlokomra… olyan bátorítót, olyan édeset, mit még talán soha senkitől nem kaptam. A szívem majd kiszökött a helyéről… nem kellett volna.

- Sajnálom. – motyogtam miközben Ő megfogta derekamat, s egy könnyed mozdulattal pakolt be az ülésére, ami volt olyan magas, hogy magamtól nem igazán tudtam volna felkerülni oda.

- Shhhh… - rázta a fejét, s Ő is beült mellém miközben előre már a fiúk is beültek.

- Megvagytok? – kérdezte Joan, s az ülések között hátranézett ránk.

- Azt hiszem… - rántottam mega vállamat, s újabb fájást éreztem… egyet azokból az intenzívebbek közül.

- Akkor indulás. – jegyezte meg, s indította is a motort. Szorítottam Harry ujjait… nem tagadom, egy pillanatra sem mertem elengedni… ez volt az, ami tartotta bennem a lelket… az hogy valaki ott van velem. Egyedül nem bírtam volna.

- Azért csak óvatosan… Mr. Forma1. – jegyezte meg Roy, s közben a visszapillantóban ránk nézett. – kit hívjak fel? Mit szeretnéd, hogy csináljunk? – kérdezte tőlem, éppen mikor szinte belenyomtam magam a puha ülésbe, mert akkor abban a másodpercben azt hittem, hogy ott pusztulok.

- Ááááá. – szorítottam össze a fogaimat. – A teleportálással megpróbálkozhatnátok. – jegyeztem meg kissé megnyugodva… legalábbis a szuszogások ehhez segítettek hozzá.

- Majd bent mindent intézünk… először jussunk be. Okés? – vetette fel Joan az ötletet s igen ügyesen taktikázva került be a forgalomba.

- Anyát… anyát hívd fel. – motyogtam, s éreztem, hogy jött egy újabb szenvedős pillanat. – minden rendben lesz… minden rendben. – mantráztam magamban, majd ösztönösen dőltem le Harry ölébe. Így kényelmesebb volt… békésebb. – ugye… nem baj? – pillantottam fel rá, s rántottam össze a lábaimat mikor a kis bébi rúgott egyet bennem.

- Csak nyugodtan. – felelte, s míg egyik kezét már alapból fogtam a másikat oldalamra vezettem… a pocakomra. Volt benne valami természetfeletti, ahogy érezhettem Őt… minél jobban ott volt, annál kevésbé… annál kevésbé éreztem egyedül magam. – Emlékszel még a légzésgyakorlatokra, amiket a jóga órán tanultál? – kérdezte kíváncsian, s lágyan kezdett ruhán keresztül simogatni.

- Azt hiszem… - bólintottam kicsit, s pont fel tudtam arcára nézni. Elmosolyodtam. Gyönyörű volt… nem lehetett tagadni. Ráadásul ez az öltöny… mesésen állt neki. Mint egy herceg… egy mesebeli herceg.

- Akkor használd most… okés? Mély levegőt be… s ki. Csak ügyesen, kimérten… nem kell kapkodni. – ráztam meg fejét, s a mosoly levakarhatatlanná vált az arcomról bármennyire is éreztem azt, hogy bármikor szétszakadhatok.

- Megnyugtat a hangod. – vallottam be egészen kábultan. Valószínűleg ez az állapotom felszabadított bennem olyan kémiai anyagokat, mik hasonlóak lehettek a drogokhoz. Kicsit bambának éreztem magam.

- A szüleid… konkrétan azonnal indulnak New Port-ból. 4-5 óra és a kórházban lesznek… - hallottam, hogy mit mond Roy, de nem tudtam felfogni… túl nehéz lett volna.

- Ugye… nem hagysz egyedül? – kérdeztem tőle, s lazítottam ujjai szorításán… nem lett volna jó, ha minden vért kiszorítok kezéből.

- Miért hagynálak? – kérdezte őszinte pillantások közepette.

- Egyedül nem tudom megcsinálni… nem menne. – ráztam meg a fejemet, s hasa felé fordultam… s mélyen magamba szívtam az illatát. Friss, férfias… olyan erős.

- Azt akarod… ? – kérdezett rá meglepődve.

- Ne engedj el! Ne!- ez részben kijelentés is volt ámde közben valamiféle könyörgés is. Bekönnyezett a szemem.

- Nem foglak… - rázta meg a fejét, s összekulcsolt ujjainkat a szájához emelte. Hideg ajkai érintésébe beleremegtem… de ez kellett, mert ellensúlyozta a testem további érzéseit. -… ha így szeretnéd. – tette hozzá.

- Máshogy nem is lehetne… - suttogtam halkan. – kérhetek valamit? – pillantottam fel rá ismét.

- Igen?

- Beszélj, kérlek… olyan jó hallani a hangod. – tudom, hogy önmagamat ismételtem, de akkor is így volt. Megtaláltam azt a dolgot, amitől jobban éreztem magam, s meg is ragadtam azon nyomban. Szükségem volt rá… ahogy Rá is.

- Képzeld a felújításoknak vége. – simogatta a hajamat.

- Igen? – lepődtem meg. Egy hét alatt úgy látszik csodák történhetnek.

- Bizony… Roy csodás munkát végzett. – ismerte el.

- Rólam van szó… persze, hogy csodás munka jöhet szóba. – jegyezte meg az előttünk ülő. Csatlakozott a beszélgetésbe, s ezt nem bántam. Míg hallom őket… míg beszélgetünk… úgy könnyebb. Tényleg. – Persze az alapanyag is igen jó volt… Harry-vel könnyen lehetett dolgozni. – folytatta.

- Tudom… ismerem az érzést. – haraptam be az ajkamat, s élveztem, ahogy ujjai a hajtincseimmel játszanak.

- Az újranyitást pedig a hét közepére terveztük… hisz még egy két dolognak a helyére kell kerülnie… mindennek tökéletesnek kell lennie. – jegyezte meg mosolyogva.

- Rólad van szó… - jegyeztem meg… nem is igazán tudtam mit mondtam, de Ő se nagyon tudta… megrázta a fejét bazsalyogva.

- Persze az a bútordarab végül nem került be, ami annyira nem tetszett neked… - vallotta be. Felkuncogtam, ahogy eszembe villant az a világ legrondább csudája.

- Hála a jó égnek. – vigyorogtam. – Nem illett volna oda… elég… ronda volt. – fintorogtam szavaim mellé.

- Nem is… - csapott vissza Roy.

- Dehogynem… - bizonyítottam igazamat. -… elrontotta volna az összképet. Mintha a Marsról hozták volna, vagy nem is tudom… csúnya volt. Ronda. – gondolkoztam a megfelelő szinonimákon.

- Naaaa… naaaa… – csapott vissza Roy hevesen.

- Szülni készülök… ne kötekedj velem. Nem éri meg. – játszottam ki azt a kártyámat, amivel tudtam, hogy minden párbajt megnyernék.

- Tényleg nem éri meg… - rázta a fejét kinek ölébe hajtottam fejemet. Talán a kezére gondolt ekkor, amiből a vérkeringést is kiszorítottam?

- Sajnálom. – biggyesztettem le az alsóajkamat.

- Semmiség… - tornáztatta meg egy picikét őket, de amint elengedett azzal engem… én utána kaptam. Ajkaimhoz emeltem, s apró puszikat adtam rá gyógyító erő reményében.

- Remélem így… jobb. – s arcom előtt tartottam, s úgy lélegeztem az ellen.

- Sokkal… - hunyta le néhány pillanatra Ő is a szemét. Hatalmas pillái voltak… egy fiúhoz képest megbotránkoztatóan gyönyörűek voltak… ahogy Ő maga is ilyen volt. - ... mennyi idő még a kórházba érünk? – kérdezett előre a fiúkhoz.

- Ideális esetben 10 perc lenne… de mivel a vihar egyre erőszakosabb… lehet 20 is lesz belőle. – felelt Joan, s szemét le nem vette az útról. Úgy vezetett, mint a legprofibb Halálos Iramban sofőr… nem mintha láttam volna bármelyik részét is a sorozatnak. S tudtam, hogy ő sem látta.

- Gyűlölöm ezt az időt… - motyogtam.

- Ezt… mindenki.

S tényleg lett belőle 20 perc… talán fél óra is. Az eső egyre jobban kezdett ömleni az égből, megállás nélkül… ráadásul a szél is becsatlakozott a mókába. Az emberek pedig ettől megőrültek… katasztrófa volt végigjutni az utakon. Őszintén mondom, hogy nem hittem volna, hogy túlélem az utat. Egyre jobban fájt… s fájt. Szorított, szúrt, nyomott. Felszisszenéseim egyre gyakoriabbiak lettek, s egyre hangosabbak. Ha a fiúk nem lettek volna ott már rég végem lett volna… ha Ő nem lett volna ott… már nem lélegeznék. Ez biztos.

- Szerinted… azért még marad a tortából? – nem is tudom, hogy honnan jött ez a kérdés… de könnyes szemmel inkább próbáltam már valami másra terelni a gondolataimat.

- Biztos… - biztatott Harry, majd éreztem, hogy a kocsi leáll alattunk. Joan nagy adag levegőt kifújva esett hátra az ülésébe. Meg mertem volna fogadni, hogy egész testében remeg. -… de ha nem…

-… de ha nem… - ismételtem és óvatosan feltápászkodtam segítségével.

-… megsütöm neked. – kacsintott, majd kilökte maga mellett az ajtót, amiben már ott állt Roy egy tolószékkel. A bejáratnál pedig már egy nővért, s az orvosomat is láthattam.

Egy szempillantás alatt pattant ki mellőlem, majd utánam nyúlva csúsztatta gyengéden alám a kezeit, s úgy helyezett át a szakadó esőben a kerekesszékbe. Az az esernyő, mit szerencsétlen Roy-nak adtak… semmit sem ért. Már így is kutyául eláztunk… de mindenki elhiheti, hogy ez érdekelt minket a legkevésbé.

Roy mögém állva kezdett tolni előrefele, sietve igazán miközben én oldalra nézegetve kerestem volna Harry-t. Egy pillanatra eltűnt. Megdobbant a szívem.

- Itt vagyok… itt vagyok. – adta oda nekem kezeit mikor még talán elvesztése miatt jobban pánikoltam, mintsem, a miatt amin éppen keresztülmegy.

- Micsoda nap kedves Adora… - fogadott a doktornő az ajtóban, s mutatta az utat. - Milyen gyakoriak a fájások? – érdeklődött, s az egyetlen, amire tudtam koncentrálni az a légzésem volt. Harry válaszolt neki.

- Ez jó… előkészítettük az egyik szobát már. A nővér odakíséri magukat. – mutatott maga elé, de én megragadtam a kezemet.

- Tegezhetem? Kérem! Ettől a magázástól kiráz a hideg. – nevettem fel kínosan.

- Csak nyugodtan. – csatlakozott kacagásomhoz, majd elengedtem őt, s hagytam, hogy felkészüljön… ugyanis szavai alapján én már készen voltam.

Minél közelebb kerültünk ahhoz a bizonyos ajtóhoz én egyre jobban kezdtem megijedni. Szédültem… rosszul voltam. Minden bajom volt.

- Nekem ez nem megy… - ragadtam meg a szék oldalát. -… nem lehetne visszamenni? Biztos csak egy téves riasztás… biztos. – motyogtam, s majdnem még a székből is kikeltem, de a fiúk nem engedték.

- Figyelj Adora… - guggolt le elém mögülem előkerülve Roy. -… mindig is erre készültél. Erre vágytál… sikerülni fog. Nem kell félned. Fájni fog? Nem kétlem… lehet, úgy fogod érezni, hogy belepusztulsz, de hidd el… nem. S ráadásul a gyümölcse az egésznek a világ legcsodálatosabb teremtése lesz, aki már alig várja, hogy az anyukájával találkozhasson. – mondta, s szabad kezemre helyezte az övét.

- Úgy gondolod? – kérdeztem tőle fátyolos tekintettel.

- Hát persze, hogy így… s nem csak gondolom, hanem tudom. – simította meg az arcomat, majd felállva egy puszit nyomott a homlokomra.

- Mi itt fogunk kint várni téged… okés? – került elém Joan is. – El nem fogunk mozdulni addig a pillanatig, míg nem nyílik az ajtó, s invitálnak be minket, hogy mi is kezünkbe foghassuk a kis angyalt… - simította meg a karomat ő is bíztatóan.

- De semmim nincs itt… se a babának… se magamnak… ez így nem jó. Komolyan mondom… menjünk el. Kérlek. – nagyon összejött nekem ez a hangulatingadozás… de azt hiszem, ezt nem lehet a szememre hányni.

- Nem mész te sehova… - jegyezte meg Roy. -… apró csöppség nélkül végképp nem… szóval… - nyitották is az ajtót, s még erősebben szorítottam meg Harry kezét… talán még az egyensúlyából is kimozdítottam kissé.

- Ő velem jön. – jegyeztem meg visszautasítást nem tűrő hangon.

- Biztos vagy benne? – kérdezte Roy… pedig jól tudtam, s hallottam is hangjában, hogy támogat… nem mintha tehetett volna bármi mást is.

- Soha biztosabb… - mondtam, s hagytam, hogy a nővér átvegye a székem mögötti irányítást miközben oldalt igenis ragaszkodtam Hozzá. -… egyedül ugyanis nem menne. – suttogtam magamban, s behunytam a szememet abban a pillanatban, amikor éreztem, hogy Harry fel szeretne tenni az ágyra. – Ha nem akarsz itt bent lenni… - jegyezte meg neki, ahogy mellém helyezkedett. -… én megértem… tényleg. Még most elmehetsz… - folytattam, s éreztem, hogy beadják a megfelelő gyógyszereket, mikben már korábban megegyeztünk.

- Megígértem neked valamit… s tartom a szavamat. Tudod. – simította meg a homlokomat, amin izzadságcseppek gyöngyöztek erőteljesen. Rászorítottam a kezére.

- Nem is engednélek. – szisszentem fel, mikor éreztem már a szülészem jelenlétét is… bennem. Hosszú ruhám lazán a derekamig volt feltolva, de tökéletesen működött, mint függöny.

- Csodálatosan tág… ahogy a kisbaba is a megfelelő pozícióban fekszik, szóval ahogy mondom… - kezdett bele, de én megelőztem.

- Nyomok. – sikítottam fel miközben kimondtam ezt. Éreztem, hogy hogyan kell cselekednem… ösztönösen jött.

A tér, s idő megszűnt létezni számomra… valamilyen olyan helyre jutottam, ahol egyik sem számított. Fájdalmat éreztem, a gyógyszerek jelenléte ellenére is. Vajúdtam. Tudom, hogy hangosan ordítottam… s sírtam. Nyomtam annyira, amennyire tudtam… de nem volt elég.

- Ez… nem megy… kimerültem. – lihegtem, s éreztem, ahogy a lelkem is kezdi otthagyni majd a testemet.

- Nagyon ügyesen… nagyon jól csinálja. – a szoknyám alól a doktornő hangját hallottam.

Meg voltam rémülve… életemben ennyire még nem voltam megrémülve. Tudtam, hogy ez nekem nem megy. Gyengének éreztem minden izmomat, még azt is, aminek eddig a létezéséről sejteni sem sejthettem. Tudtam, hogy erre vállalkoztam… tudtam, hogy mindigis erre vágytam, de most itt élesben… ez teljesen más volt. Éreztem, hogy a világom omlik össze. Elfáradtam.

- Figyelj csak… - simította meg az arcomat Harry, s hajolt igazán közel hozzám. -… nem ismerek nálad bátrabb embert… s gyönyörűbbet sem. Tudom, hogy meg tudod csinálni. Itt vagyok veled… s együtt megcsináljuk. – szorított most Ő rá az ujjaimra.

- Szörnyű ember vagyok… - csorrant ki a szememből egy könnycsepp… az eddigi legkövérebb. Tudtam, hogy így van… s bármit is mondott neki is egyet kellett vele értenie.

- Nem… nem vagy az… - rázta a fejét.

- Te szeretsz engem… én pedig… - motyogtam, s ekkor megéreztem a késztetést a cselekedetemre. Hatalmasat ordítva, s automatikusan megemelkedve az ágyról nyomtam egy akkorát, hogy azt hittem ott is maradok.

- Már látom a csöppséget… - szólalt meg a nővér.

- Csak a picire koncentrálj… csak a picire. – suttogta a fülembe Harry, s talán ez volt az, ami erőt adott nekem. – Sikerülni fog. – mondta határozottan.

- Megcsináljuk? – kérdeztem tőle egészen elvarázsolva.

- Megcsináljuk. – bólintott, s hősiesen állta, ahogy az ujjaimat olyannyira az övéinek nyomtam. Úgy szorítottam jobb kezemmel azt, mint ahogy a másik oldalon a takarót alattam. Kimondhatatlanul fájt, de erősen küzdöttem ellene. Próbáltam összeszedni minden bennem maradt erőt, s harcolni egy sokkalta magasztosabb célért. A piciért.

- Ááááááááááááá… – ordítottam el magam, s lehunyva a szememet hulltam hátra az ágyba. A segítő nővér megtörölte a homlokomat… a hideg vízcseppek a homlokomon csodás erővel bírtak. Segítettek.

- Még egy utolsó… és… - s megdőlve előre akkora nyomást hoztam össze, hogy azt hittem az egész kórház beleremeg.

A levegőm visszamaradt abban a pillanatban, ahogy újra hátravetődtem. Hallanom kellett volna valami ekkor… tudom, hogy hallanom kellett volna.

- Doktornő… doktornő… - szinte én voltam az, aki felsírt, merthogy a picim nem tette azt. Csend volt, s ügyes kezek munkáját hallottam. Életem legrosszabb pillanatai voltak ezek. Még annál jobban is megijedtem, mint amennyire már megvoltam. – mi történt? Hahhóóó… - kérdeztem volna őket, de nem feleltek… majd ekkor meghallottam, amit meg kellett.

- Egy egészséges kislányt hoztál a világra Adora… akinek kicsit nyakára csavarodott a köldökzsinór. Gratulálok hozzá. – s hallottam mit mondott, de már nem tudtam vele foglalkozni ugyanis a világ legcsodálatosabb dallamának mindensége töltötte be a tudatomat. Sadie sírása volt az.

- Megnézhetem? – tíz maratont futottam le egyszerre… legalábbis így éreztem magam… de már ez nem számított… s nem is éreztem magam olyan rosszul már… a csöppség megjelenése mindent eltakarított maga körül.

- Még meg kell mosdatni… - szólalt meg a nővér, ki ekkor puha anyagot takart a cseppség köré.

- Látni szeretném. – mondtam neki kimerülten, s elengedve mindent nyújtottam feléje a kezemet. Kezeimben akartam fogni, tartani őt, mint a legdrágább kincsemet… mert ő az volt.

- Ahogy gondolod… néhány perc csak. Jó? – mondta, s felém lépett majd a puha anyagból alig kilátszó kis csöppséget a karjaimba helyezte.

Nem hittem a szememnek… ilyen szépséget hogyan is hordhat a felszínén a föld? Egyértelműen az égből érkezett. Apró kis kezecskéi a legszebb ráncokat viselték magukon, olyan tüneménynyi voltak ujjacskái, hogy féltem egy lélegzetvételem is árthat nekik. Gyönyörű barna szemeivel pedig csak pislogott ránk… pillái, mint az angyalok szárnyai. Varázslatos látvány volt… s még annál is több. Amint karjaimba helyezték rögtön elhallgatott.

- Hát, szia… - köszöntem neki, s mosolyogtam rá. Soha… ismétlem soha boldogabbnak nem éreztem magamat. El is felejtettem az összes fájdalmat, mit eddig éreztem abban a pillanatban, ahogy megláttam őt. Egy pillantásával megszűntette őket. -… üdvözöllek itt nálunk, te kis csoda. – beszéltem hozzá úgy hogy éreztem… megértette ezt.

- Ígérem… visszahozom a kis szépséget… nem telik sokba meg megfürdetjük… s felöltöztetjük. – a nővér csak a munkáját végezte volna… de én ezt olyannyira nem akartam. – Addig téged is segítenek átöltöztetni… egy sokkal kényelmesebb, s tisztább viseletbe. – jegyezte meg, hogy az estélyi ruhám lehet egy kicsit… hasznavehetetlen már.

- Ugye milyen gyönyörű? – kérdeztem Harry felé pillantva. Arcán még gyönyörűbb, s csodálkozóbb mosolyt sohasem láttam még. Egészen el volt bűvölve… nem hibáztathattam érte.

- A legcsodálatosabb. – jegyezte meg elkábulva. Azt hiszem Ő is kimerült kissé… de tartotta magát. Kedvem lett volna karjaiba hullani, de nem mozdulhattam.

- Vigyázzon rá… okés? Nagyon. Nagyon, nagyon. – óvatosan engedtem át a nővérnek a kis puhaságot. Máris fájt, hogy el kellett tőle válnom még ennyi időre is.

- Ez a dolgom kedvesem… - jegyezte meg, s indult is vele arrébb, de visszafordult. – Milyen nevet írhatunk a kis kosarára? – kérdezte kíváncsian. – Ha nem tudják az ifjú szülők még semmi baj… van idő… de gondoltam megkérdezem. – jegyezte meg kedvesen.

- Sadie… a csöppség neve Sadie. – válaszoltam rögtön, s a nővér minden mozdulatát végigkísértem, míg sem el nem hagyta ezt a termet egy személyzeti kijárón. – A mi Sadie-nk… - mosolyodtam el, s elpihenve feküdtem végig az ágyon.

- Most néhány pillanatra az újdonsült anyukát is ápolgatnánk egy kicsit… addig, ha szabadna, kifáradnál egy kicsit? – nézett egy másik nővér is Harry-re. Bazsalyogva én is feléje fordultam. Nem tudtam szólni… csak mosolyogni, de azt mindennél jobban.

- Menj nyugodtan… mesélj nekik. – emeltem fel a kezemet hogy megsimítsam mellkasát. Érte összeszedtem minden beszédet segítő erőmet.

- Megyek…- mondta, s közelebb hajolva egy puszit nyomott a homlokomra. -… hihetetlenül ügyes voltál. – mondta.

- Köszönöm… - simítottam meg az arcát, majd figyeltem, ahogy alakja távolodik. Meg akartam volna tenni még valamit… de nem tettem… túl… fáradt voltam.

S igen… némi segítséggel ugyan, de én is megmosdottam, majd a világ legpuhább kórházi ágyában feküdtem végig… talán csak azért éreztem, így mert eszméletlen erővel hullott rám a fáradtság, a kimerültség. De egy pillanatát nem bántam a történteknek… el voltam bűvölve. S nem… nem csak a kapott gyógyszerek, vitaminok okozták ezt az eufóriát nálam… a pici lénynek, kit világra hoztam is nagy köze volt hozzá.

Olyan aprócska volt, olyan törékeny… a világ legszebb dolga. Úgy tartottam ott a karjaimban, hogy tudtam… soha nem engedem el. Soha nem fogom engedni, hogy bántódása essen, s ezért mindent meg fogok tenni. Ha kell, hegyeket mozgatok, ha kell, csillagot hozok le neki az égből… bármire szüksége lesz, én megadom neki, s a lehető legszeretőbb anyukája leszek neki ezen a kerek földön. Olyan boldogságot hozott az életembe, mit senki más nem tudott megtenni. Egy csoda volt.

- Szabad-e bejönni? – kopogtattak be a kint várakozó férfiak, s Roy bedugta a fejét óvatosan.

- Csak nyugodtan. – feleltem halkan hisz láttam a picike elszundított… biztos számára is kimerítő lehetett ez az egész.

- Szüleid nemsokára megérkeznek… Kit-et pedig nem tudtuk elérni… a vihar… - mondta, habár az utolsó érezhetően halkabban… mondhatni suttogta a fülembe mikor mellém ért.

- Ühüm. – motyogtam, s nem tudtam foglalkozni senki mással… csakis ezzel a csudával ki ott aludt a kezeimben.

- Egy valódi angyalt hoztál össze édesem… egy valódi angyalt. – jegyezte meg, ahogy rápillantott.

- Eszméletlenül szépséges… - jegyezte meg Joan is. Mindketten az ágyam mellett álltak meg… Harry sehol sem volt.

- Hol van… - kezdtem bele, de Roy átvette a szót.

- Mindjárt itt lesz… csak valamit elintéz. – simította meg arcomat ő.

- Mégis… mit? – kérdeztem rá meglepődve.

- Például… szerez neked az esküvői tortából. – hallottam meg egy ismerős hangot, majd ekkor a fiúk arrébb álltak az ajtó takarásából, s ekkor két csodálatos menyasszonyt láthattam meg hozzám érkezve.

- Nektek elment az eszetek… - nevettem fel mikor megláttam Lindát, s Lisát, ahogy felém sétálnak makulátlan ruhájukban. -… ezt nem kellett volna. – ráztam meg a fejemet hitetlenségemben.

- Azt hiszed, hogy úgy elhagyjuk az országot nászutunk alkalmából, hogy nem lessük meg ezt a csöppséget, aki pontosan az esküvőnk napján bújt elő? – mondta Linda, s körülfogva az ágyamat sétáltak oda hozzám.

- Én mondtam, hogy marad torta… - tette hozzá gondolatát Harry is, s kezében egy tányérral állt meg mellettem.

- Amúgy is megéheztem itt ebben a nagy munkában… - kacagtam fel, s megsimítottam Sadie picike arcát. Olyan természetes piros pozsgás volt, s olyan puha… a legdrágább selyem sem érhet fel ehhez a tökélyhez.

- Gratulálunk… eszményi a kislányod. – bókoltak kedvesen.

- Micsoda tömeg ez kérem szépen… nem szabadna túlterhelni a kismamát, se a babát… holnap is nap van… ugye azt tudják? – az egyik nővérem sétált be hozzánk.

- Jó… jó. Mi amúgy is csak köszönni jöttünk… - szólalt meg Lisa, s megsimította lábamat mit takaró fedett. – Csak ügyesen csajos… okés? – kacsintott rám.

- Visszajöttünk Barbados-ról és letámadunk… ezt ne feledd. – tette hozzá Linda.

- Szuper. – bólintott.

- Mi kikísérjük az ifjú házasokat… addig pihenj egy kicsit, okés? – mondta Roy, s megpuszilta a homlokomat. Ez ma már hagyománnyá fog alakulni.

- Próbálok. – bólintottam. – Ugye még maradhat nálam egy kicsit? – félve pillantottam a nővérre, aki figyelte a távozó embertömeget.

- Persze… még egy keveset igen… - ismerte el, majd ő is ellépdelve az ajtója felé kettesben hagyott minket Harry-vel… vagyis hármasban, mert volt egy újabb tagunk, kinek minden oly különleges lehetett most… habár alukált éppen.

- Gyere… ülj le ide. – böktem fejemmel a mellettem lévő helyre… hatalmas volt ez az ágy. Hatalmas.

- Jó lesz nekem… - kezdett bele mondatába, de én félbeszakítottam:

- Szeretnéd a kezedben tartani? – kérdeztem tőle.

- Biztos vagy te ebben?

- Te vagy az első, akinek átengedem… - suttogtam halkan, nehogy felébresszem a hercegkisasszonyt.

- Okés… de először… leülök egy kicsit. Jó? – mondta, majd letette a tortát az éjjeliszekrényre, s leült mellém. Nem tudom mi vezérelt, de automatikusan mellkasára dűtöttem a fejemet… éreztem, hogy így kell tennem.

- Jó… - mondtam alig hallhatóan.

- Leírhatatlan ez az érzés… - mondta, s átkarolt óvatosan. -… leírhatatlanabb lenne még akkor… ha… - kezdett bele s azonnal úgy fordultam, hogy Őt láthassam… egyenesen a szemeibe kellett néznem. Tudtam, hogy ez volt a megfelelő cselekedet.

- Ha? – nagyot nyeltem.

- Ha hozzám jönnél… - mondta ki, s éreztem, hogy a szívem ott bordáim között megkétszereződik, s úgy kezdi további munkáját.

- Hogy… hogy… - dadogtam, s olyanokat pislogtam mikről el sem hittem, hogy tudom produkálni.

- Adora Walsh… szeretném, ha hozzám jönnél feleségül. Most, hogy itt voltam veled… ennél biztosabb nem lehetnék benne. – mondta, s nadrágjának a zsebébe nyúlva egy dobozkát is elővett, s könnyedén pattintotta ki előttem. – Mindennél jobban szeretném, ha a családom lennétek ezzel a picikével. Nem számít, hogy mi történt eddig velünk… minden elhomályosul itt és most. Csakis ez számít. A jövővel meg majd… harcolunk együtt… ígérem. Nem lenne teljes az élet, ha nem lennél benne… ezt az elmúlt egy hétben tapasztaltam. Szörnyű volt. De ez most… ez a pár óra… egyszerűen… leírhatatlan volt. – levegőt nem mertem venni… úgy hallgattam végig szavait. Alig hittem a fülemnek… egész testemben beleremegtem kérdésébe… szavaiba.

- Jó… - gondoltam arra, hogy nem tudok semmit sem mondani, de szám megelőzte gondolataimat. Magától működött. Természetesebb válasz nem is jöhetett volna ki ajkaim közül. – jól van Harry Pearce… jól van… vágjunk bele valami őrültségbe… - merthogy ez az volt… egy hatalmas őrültség, már csak ha abba belegondolok, hogy egy másik esküvőm már konkrétan szerveződés alatt van, de ez most… ez most megtörténik. 

 - Ez most? – nem hitt nekem… én magam sem, de nem tudtam volna tovább hazudni se magamnak se nekem. Talán kellettek ezek a földöntúli pillanatok mik tisztázták bennem ezt az egészet… nem éreztem rossznak mit válaszoltam neki. Tudtam, hogy bízhatok benne.

- Igent mondok neked Harry… igent… - s úgy mozdultam, hogy a nélkül tudjam Őt megcsókolni, hogy Sadie-t zavarnánk. Őszintébb még nem volt csókom felé… soha nem csókoltam Őt, hogy ne fájjon… s most nem fájt. -… legyünk együtt a picike szülei… szeretlek Téged… szeretlek…

36. rész - Lehetséges, hogy..?

Sziasztok! Itt egy következő rész még így suli előtt. Úgy gondoltam míg el nem kezdődnek a szeptemberi napok próbálok minél többet írni nektek, mert most még nekem is több időm van, mint majd akkor lesz. Jó olvasást tehát a részhez! Puszilok Mindenkit, Dorka

- Úgy tűnik minden a legnagyobb rendben… a kisbaba egészséges, s a jelek szerint alig várja, hogy világra jöhessen. – az utolsó orvosi vizsgálatomon voltunk…s ez nem csak azért volt oly különleges, mert az utolsó volt, hanem azért is, mert Kit mellett édesanyám is elkísért. Mintha az égiek is úgy rendezték volna, hogy ő akkor lesz a városban, amikor mi idejövünk. Beleremegtem ebbe a csodába.

- Azt már… én is várom. – hajtottam le a zselétől megszabadított pocakomra a felsőmet. A kis monitoron még mindig a felvett kis videó ment újra és újra… amit az én csöppségemről készített az orvos. Hihetetlen volt… egyszerűen természetfeletti. Egészen a bűvkörébe vont a képernyő, s azon mosolyogva érintettem egyik kezemmel a hasamat, másikkal pedig Kit kezét. Tökéletes volt az összhang.

- Izgalomra semmi szükség nincs… jövő hétre vannak kiírva, s úgy tűnik, azt az időpontot tartja is majd a kisasszony. – folytatta az orvos.

- Abban az esetben, ha korábban… - kezdett bele Kit, de az orvos átvette tőle a szót… mindeközben én meg feltápászkodtam félig fekvésemből.

- 0-24-ben el tudnak érni azon a telefonszámon, amit megadtam korábban… az anyatermészet kiszámíthatatlan, de én azt javaslom, hogy csak nyugodtan éljék élvezettel ezeket az utolsó „szabad” pillanatokat. A készülődés egy csodálatos folyamat… a várakozás egy része. – mosolyodott el.

- Ön szerint biztonságos egy esküvőre is elmenni ilyen állapotban… ilyenkor? – annyira aranyos volt Kit-től, hogy így aggódott… folyamatosan kérdésekkel bombázta az orvost, én meg csak kuncogtam magamban.

- Abban az esetben, ha nem a kismama az ara… - jegyezte meg viccelődve, mire akarva-akaratlanul is szemmel jól látható helyen forgattam meg jegygyűrűmet az ujjamon.

- Ohhh… elnézést. – jött zavarba egy kicsit. Kedves.

- Nem… ez még nem a mi esküvőnk lesz… - rázta meg a fejét Kit, s borostája mögött jól láttam, hogy boldog mosolyra húzódtak ajkai.

- De az is eljön… hamarosan. – egészítette ki a témát édesanyám.

- De először… van egy annál is fontosabb dolgom. – kuncogtam fel, ahogy derekamra téve a kezemet igen jól kihangsúlyoztam a pocaklakó létét a testemben.

- Az unokám…

- Ohhh… Adora… micsoda meglepetés. – jegyezte meg Kit titkárnője abban a pillanatban ezt, amikor kiszálltam a liftből és asztala felé sétáltam. Eszméletlen régen voltam már erre, talán akkor utoljára, amikor még az ételkonferenciát szerveztük… együtt.

- Megtennéd, hogy nem szólsz a főnöködnek? – kértem tőle kedvesen, s az említett ember irodájának ajtaja felé biccentettem a fejemmel. – Meg szeretném lepni… - bazsalyogtam, majd letettem asztalára a pohártartókat. – Ez… a tiéd. – nyújtottam felé a poharat, majd a papírszatyorba is könyékig nyúlva kivettem a hozzá tartozó kekszes csomagot is.

- Köszönöm… csak úgy, mint korábban. – kuncogott fel. Szerettem meglepni az embereket. Boldog pillanatokat okozni másoknak csodálatos volt. – no és… hogy érzed magad? – kérdezett rá nyilvánvaló helyzetemre… rásimítottam pocakomra.

- Jól… csak eszméletlen gyorsan fáradok el. – ismertem be kínosan. – Illetve a figyelem, amit kapok… szörnyű. Mintha valami reality showt forgatna velem a családom… az édesanyám, s a felügyelőm most is lent vannak a kávézóban… egyedül ugyanis nem engedtek volna el, de itt útközben kicsit el tudtam tőlük válni, hogy… meglepjelek titeket. – magyaráztam ábrándosan, majd az ajtó felé lépkedtem, s a kilincsre helyeztem az ujjaimat. – ugye nincs éppen bent nála valaki? – kérdeztem tőle, mert azért egy megbeszélését nem szívesebben húztam volna keresztbe.

- Nincs… szabad az út. – kacsintott, majd óvatosan lenyomva a kilincset toltam is befele a magasztos ajtót.

- Köszönöm. – jeleztem hálámat még egyszer titkárnője felé, majd átléptem a küszöböt.

- Igen… én ezt nagyon jól értem… de nem lehetne ezt… átütemezni? – az ablaka felé fordulva nézte Cardiff városát miközben kezében ott volt a telefonja. Állása, s mozdulatai alapján úgy ítéltem meg, hogy nincs jó passzban… idegesnek tűnt. Hajába túrt, majd telefonját szorította láthatóan igen erősen. Lehet, mégsem kellene zavarnom. Megtorpantam az ajtóban… még nem vett észre, talán vissza is osonhatok a folyosóra… s amint megszületett ez a gondolatom fordult meg ő. Ahogy összetalálkozott tekintetünk láthatóan simultak arcvonásai… még a telefonját is lágyabban fogta. – jó… majd visszahívlak. Nem… nem… majd visszahívlak. Közbe jött egy sokkal fontosabb ügy… - s lépteit felém irányította, én pedig mosolyogva dőltem ajtajának, s vártam őt. – igen… van ennél fontosabb dolog is. Viszlát. – s ebben a pillanatban megszakította a vonalat. – micsoda kellemes meglepetés. – üdvözölt, s megsimította arcomat én pedig teljesen tenyerébe simultam.

- Gondoltam… meglesem, hogy van az elfoglalt uram. – jegyeztem meg kuncogva, s fogadtam ajkait az enyémeken. – de nem akarlak zavarni… semmiképpen sem. – nyitottam ki szememet, s egyenesen az övébe néztem. Az idegesség egy kis apró maradványa még mindig ott volt látható.

- Te? Sose. – rázta meg a fejét, s ujjaimra kulcsolta az övéit. – De mondd azt, hogy nem egyedül jöttél. – az első számú felügyelőmnek kellett ekkor jelentenem… felnevettem.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan… - forgattam a szememet. -… lent vannak a kávézóban… anya és Iza is… levakarni őket magamról több mint lehetetlen lenne. – vallottam be.

- Nagyon helyes… nagyon helyes. – ismerte el, s elvette szatyromat, amit neki hoztam.

- Éppen csak gondoltam beugrok és megleslek… de láttam, hogy valamit akkor is megzavartam. – ismertem be azt, hogy igenis észrevettem, hogy valami fontosnak a közepébe sétáltam bele… ez egyértelmű volt.

- Semmiség… - rázta meg a fejét.

- Naaa… nem most jöttem le a falvédőről. – sétáltam az asztala felé, majd örömmel dőltem annak szélének, hisz így a súlypontomat kicsit át tudtam pakolgatni testem egyes részeiről. – Mesélj csak… - ráncoltam össze a homlokomat, s fogtam meg mindkét kezét, ahogy előttem megállt.

- A helyzet az… hogy a hétvégén valószínűleg megint el kell utaznom. – vallotta be, s látszott, hogy még kimondania is nehéz. – Tudod… vannak a külföldi partnercégeink… s a képviselőik a hétvégén jönnek Angliába… Londonba. – az ajkamba haraptam. Nekem sem tetszett annyira ez a dolog.

- Neked pedig muszáj lesz velük találkozni… - egészítettem ki kissé a dolgot.

- Próbálom átütemezni… beszélni mindenkivel, de szinte majdhogynem lehetetlen… - ismerte el.

- Nem mehetne valaki más? – együtt voltunk hivatalosak az esküvőre… s én úgy vártam már.

- Ez a probléma… hogy nem. – hunyta le a szemét, s emelte szájához kezeimet. – Nem is az esküvő az, ami izgat, hogy kihagynám… hanem mi van, ha a baba… korábban jönne? Ott akarok lenni veled… s ez mindennél fontosabb. – ismerte el, s én felkuncogtam… mostanság ismét sokat teszek így. Csak úgy.

- Édes istenem… - puszilgattam hirtelenjében össze-vissza ujjait, kezét mindenét.

- Komolyan mondtam. – tette még hozzá.

- Figyelj… - simítottam meg az arcát. -… innen nem engedek senkit kibújni nélküled… - fogtam meg másik kezemmel a pocakomat. -… s ha neked muszáj menned… hát menj… komolyan mondom. Hadd mesélhessem majd el a kislányodnak, hogy milyen büszke is lehet az apukájára… - haraptam be az ajkamat elvörösödve.

- Ez egy kicsit nem olyan, mintha a történelem újraismételné önmagát? – kérdezte tenyerembe mosolyogva. No, igen… alig 2 hete szinte majdnem ugyanez történt… csak akkor tényleg vészhelyzet volt… most meg… most meg valami hasonló van megint. Ez az üzleti élet.

- Sosem csíptem a történelmet… - nevettem fel.

- Én sem… az ilyet meg végképp nem…

- Szóval… a helyzet az, hogy csakis ti lesztek a kísérőim az esküvőre… Kit ugyanis nem tud eljönni… Londonba kell utaznia a hétvégére. – nem szívesen mondtam ki, de nem tudtam mit tenni ellene… így volt és kész.

- Ez van akkor, ha egy üzletemberhez adjuk a lányunkat… - elképedve játszotta magát Joan, mintha csak egy színpadi előadás kellős közepén lenne. Pocakomnak dűtve telefonomat facetime-oltunk… ismét. Az elmúlt napokban ez már szokásossá vált.

- Valamit valamiért. – ismertem el kacsintva.

- Választottál már ruhát, amiben jössz? – kérdezte Roy, merthogy ők közben a szekrényüket átpakolgatva készülődtek a hétvégére… hiába volt még idejük.

- Jah… vagy négyet. – forgattam a szememet. Az volt a helyzet, hogy nem tudtam dönteni… ismételten. Nem oly meglepő ez.

- Okés… akkor az alapján válassz, hogy mi ezt… meg ezt vesszük fel. – s a kamerát a szekrény felé fordították, ahol felakasztva két öltöny volt megtalálható egymáshoz tökéletesen passzoló ingekkel. Stílusosak, mint mindig.

- Összeöltözős… megint. De hiányoznak azok az idők… - mosolyodtam el, s látva hogy ők mit fognak viselni már én is könnyebben tudtam fejben megtalálni, hogy melyik is lesz a tökéletes ruha.

- Attól még hogy anyuka leszel… s feleség nehogy azt hidd, hogy úgy lerázhatsz minket. – tartotta magához igen közel a kamerát Joan. Felvisítottam az absztrakt kép láttán.

- Próbálkoznék én ilyesmivel? – kérdeztem bandzsítva.

- Ajánlom is, hogy ne… - illegette előttem mutatóujját, mintha barátságosan fenyegetni szeretett volna.

- Amúgy hallottad, hogy mi történt? – kérdezett rá Roy. – Az esküvői cukrász visszamondta az utolsó pillanatban az édességfrontot…

- Hogy micsoda? – kerekedtek ki a szemeim.

- Jah… Lisa mondhatni majdnem helyben kapott szívrohamot… Linda pedig szíve szerint majdnem felgyújtotta volna a cégüket… egészen tragikomédia lett belőle. – ismerte el, s belegondoltam, hogy ha velem ezt tennék az utolsó pillanatban ott meg is halnék.

- De csodálom, hogy Harry nem mesélte neked… - mondta Joan kifejezetten ártatlan ábrázattal. Ugrott a szívem egy picit mikor kimondta az Ő nevét.

- Merthogy? – vakartam meg a nyakamat teljesen természetesen.

- … merthogy Ő lesz az, aki kihúzza őket a szarból… - tette hozzá Roy rezzenéstelen arccal. Jól tudtam, hogy többet tud az átlagosnál, de nem szólt bele… nagyon helyes.

- Mondjuk mi is alig beszélünk vele… reggeltől estig dolgozik a szerencsétlen… hol a süteményeken, hol pedig besegít a felújításokba is. A minap már konkrétan bent éjszakázott… nem irigylem. – ecsetelte a helyzetet Joan, s én hallgattam… úgy, mint aki leharapta nyelvét.

- Ohh… értem. – motyogtam.

- Ha ennek az egésznek vége… biztosan többet láthatjuk. – jegyezte meg. – Mondjuk, ha elköltözik… - olyan információk hangoztak el Joan szájából… mik teljesen ismeretlenek voltak számomra. Mondjuk ez érthető volt… tekintve, hogy Harry-vel „Azóta” nem beszéltem… édesanyám gatyába rázása, s távoli helyrepakoló pofonja óta pedig még gondolni sem merek rá. Kizárom mindenfajta gondolatomból, cselekedetemből.

- Költözik? – próbáltam nem teli meglepődöttséggel a hangomban visszakérdezni erre, de egyszerűen kiszaladt a számon a kérdés.

- Elkezdett lakásokat nézegetni… aham… mondva nem akar senki terhére lenni. – magyarázta Roy. Örültem, hogy csak hallottam hangját, s ekkor nem láthattam arcát… mert tudom, hogy nem tetszett volna. Mozgolódott a gyomrom nem megfelelően.

- Ühüm… - adtam ki magamból valamiféle válaszféleség hangot.

- Ugye nem ébresztettelek fel? – hallottam a kopogást, majd nyílt is az ajtó, s édesanyám lépett be rajta. Feléje pillantottam rögtön.

- Nem… nem… - ráztam a fejemet, s megsimítottam a takarót mellettem, hogy üljön le nyugodtan oda. -… csak a fiúkkal beszélek. – magyaráztam, s ekkor visszanéztem a kamerába.

- Anyud? – kérdezte Joan.

- Aham… - bólintottam, s feléje fordítottam a kamerát.

- Üdv Mrs. Walsh… - zengték kórusba a fiaim.

- Sziasztok. – nehézkesen, de azért egy mosolyt is összehozott anyu. Sokat fejlődött… nagyon sokat. Dolgozott azon, hogy elfogadóbb legyen… s nekem ez számított a legjobban… a próbálkozása. Sokat jelentett, mérhetetlen sokat.

- Akkor mi hagyjuk is a csajokat értekezni… majd még beszélünk. Holnap pihend ki, ugyanis szombaton esküvő… s tudd, te sem menekülsz a megtáncoltatás elől. – mondta Joan, majd a kamerába integetve köszönt el tőlem, s puszit küldve én is nekik kapcsoltam szét a hívást. Laza másfél órás beszélgetés… nem lepődtem meg rajta.

- Nem akartam zavarni… - jegyezte meg anya, majd óvatosan elsimította a homlokomról az odakavarodott hajtincseimet.

- Ugyan… nem zavarsz. – ráztam meg a fejemet, majd valahogy úgy ösztönösen, olyan igazi gyerekként bújtam az ölébe… s ő ezt nem bánta… hisz az édesanyám volt. – muszáj holnap már menned? – kérdeztem tőle, s nadrágján rajzolgattam láthatatlan köröket. – te is jöhetnél az esküvőre… lehetnél a kísérőm. – magyaráztam.

- Így is sokat voltam távol… jövő héten pedig úgyis jövünk… mindenestől. – simogatta a fejemet lágyan. Olyan megnyugtató volt.

- A pocaklakó érkezése valamiféle esemény lesz? – kuncogtam fel.

No, igen… ismeretes volt az, hogy a picit jövő hétre várjuk… ezért a jövő hétre a szüleim, öcsémmel karöltve a városba jönnek, hisz nem akarják első unokájuk születését kihagyni. Úgy készültek már ők is, mintha maguk a szülők lennének. Lelkesek voltak, eszméletlenül lelkesek.

- Még szép hogy az… apád annyi mindent összevásárolt… el sem hiszed. – nevetett fel… számítottam erre, hogy apa nem tudja megállni azt, hogy ne halmozzon el valakit ajándékokkal… a kis unoka lesz most a legmegfelelőbb „áldozata”. Elkényeztetett gyerek lesz ajándékok terén nem tagadom… de nem bánom. Olyan szerető családot fog maga mögé kapni, mi nem fogja hagyni hogy a tárgyi dolgok elvakítsak, ha meg is kap mindent… mert meg fog. Csodálatos leányzó lesz, akivel alig várom, hogy találkozhassak.

- Nem kell bemutatnod… szóval akkor kamionnal jöttök? – érdeklődtem zsiványan.

- Eggyel? Ugyan… kettővel. Még az öcséd is vett már ajándékot… kifejezetten lelkesnek találtam őt is. Kicsit ijedt… nem nagyon tudja felfogni ezt az érzést, de nagyon aranyos. – mesélte, ahogy simogatott.

- Az öcsém… Brian… aranyos? – hitetlenkedtem pedig nagyon is el tudtam képzelni ezt a mesét róla.

- Bizony… - biztosított róla.

- Amúgy… miért jöttél? – kérdeztem, hogyha már így bejött a hálóba.

- Gondoltam rád nézek, hogy-hogy vagy… - felelte kedvesen.

- Mentem volna én ki… csak közben a fiúk hívtak és hát… de utána készültem ki…

- Csak nyugodtan maradj te itt az ágyba… pihenj csak, ha itt kényelmes. Ez a készülődés engem is lefárasztana… kisbaba nélkül is. – ismerte el.

- Hmmm… van benne valami. – ahogy oldalra fordulva feküdtem ölében megtaláltam a világ legkényelmesebb pózát… pont, mint egy kisbaba.

- No és sikerült ruhát választanod szombatra? – érdeklődött.

- Ühüm… az a barna lesz, ami ott lóg kívül. – emeltem meg kicsit kezemet s mutattam el a szekrény felé anélkül, hogy megmozdultam volna. - A fiúk ruhái megkönnyítették a választásomat. – ismertem be.

- Igazán… kedves úriembereknek tűnnek. – vallotta be. A szívem tízezer darabban olvadt egyszerre.

- Bizony azok… a legcsodálatosabb emberek, akiket megismerhettem az életemben. – mondtam mosolyogva.

- Ezt… örömmel hallom… - s lágyan a fejbőrömet kezdte masszírozni, ahogy ujjai hajtincseim közé kúsztak.

- Ez… isteni. Jézusom… - lábujjamtól, fejem búbjáig rázott ki a hideg mozdulataira.

- Tudom… tudom… - mondta, s lehajolt egy kicsit, majd megpuszilta a homlokomat én pedig lehunyva a szememet elmosolyodtam. Mennyei volt a pillanat.

- Ez az önzőségnek már egy új fajtája… több mint pofátlanság. – egy teremben álltam, egy sötét teremben… teljesen egyedül. S a hely különböző pontjaiból ismeretlen hangok beszéltek hozzám. Izzadtam, s hevesen kapkodtam a levegőt… de szólni nem tudtam, ahogy mozdulni sem. Ijesztő volt… nem tudtam mit tenni csak ott állni… s hallgatni a hangokat.

- Nem csak Kit-et használod ki… de azt a szerencsétlen Harry-t is…

-… annyit szenvedett már az a fiú, s te pedig játszol vele… hát szabad ilyet? – oly megvető volt a hang, hogy majdnem felfordult tőle a gyomrom.

- Az esküvődet tervezed egy férfival, miközben egy másikkal is ágyba bújsz… mi ez, ha nem rosszaság? Belegondoltál már a következményekbe? Ha mindez kiderül… - olyan dolgok hangoztak el mik felforgatták egész belsőmet. Tudtam, hogy álmodok… de nem tudtam megszakítani az álmot… csapdába estem. Pánikoltam.

- Igen… rólad beszélünk. Csakis rólad… a kis ártatlannak tűnő lotyóról… még hogy angyali teremtés vagy. Kit nagyot téved… nem is ismer téged… nem is tudja, hogy hogyan élvezed egy másik férfi társaságát… szó szerint. Micsoda élmény… még most is beleremegek, ha belegondolok azokba a csókokba. Hupsz. – nem hallgattak el a hangok… egyre erősebbek lettek, egyre nyíltabbak. Betapasztottam volna fülemet, hogy ne hallhassam őket, de nem ment… egy-egy oldalamon egy-egy alak jelent meg, s fogta le a kezemet. Nem láthattam az arcukat, de az érintésük ismerős volt.

- Jajj, de kérlek… ne bántsd a kedves Harry-t… igenis vonzó személyiség… minden értelemben. Egyértelműen látszik, hogy odavan a lányért… mindenestől. Az összes hóbortja ellenére is… szereti… hogy is ne szeretné. – jobb oldalamon szólt a hang, s tartotta magam mellé a kezemet. – őszintén szerelmes belé… talán az első pillanattól kezdve… s ezt nem tudja titkolni. A csillagokat lehozná neki az égről… olyan gyönyörűek lennének együtt… édes istenem. S ha közös gyerek foganna… a világ újabb csodája foganna meg szerelmükben.

- No és Kit-tel mi van? Ő is szereti… olyan csodálatos környezetet teremtett számára, miről ember lánya csak álmodhatna… a saját mennyországát kapta meg a földön. Aggódik érte, s mindent megtenne érte… egyértelmű… és még azt sem mondhatjuk, hogy rossz az ágyban… azok a kezek te jó isten… elpirultam. Bocsi. – kuncogott fel a bal oldali hang tulajdonosa. Egyre biztosabb voltam benne, hogy ismerem őket… mégsem jöttem rá, hogy kik ők… valami gátolta az agyam felismerési részét. Falat húzott elém. Vak voltam.

- És mi van ő magával? –egy újabb test közeledett felém… szemből jött. Éreztem. – szerintetek szereti Kit-et… no és Harry-t? Lehetséges, hogy egyszerre két férfiba szerelmes? Nem is tudom. – magával beszélt az új hang… de el volt ez biztos… én meg teljes mértékben meg voltam bénulva. Levegőt is alig tudtam venni. Fájt mindenem, s könnyeztem. Biztos voltam benne, hogy ott fogok meghalni. Sosem fogok felkelni… sosem. – Tagadhatatlanul vonzódik a pékfiúhoz… de Kit-hez is. Habár az előbbihez fűzött érzései kicsit el vannak ásva mostanság… mert gyáva egy kicsit. A szőnyeg alá seperni a gondjait, s kínozni a férfijait… no, azt tudja jól csinálni. – folytatta beszédét.

- Kicsit gyáva? – jobb oldali egyén visítva nevetett fel. Belesajgott a fülem… még a mostanitól is jobban fájdult meg. – Legnagyobb gyávasága az, hogy magának nem bírja bevallani azt, amit érez… szánalmas.

- Sajnos ezzel egyet kell értenem… gyáva, s buta is mellé… eszméletlenül buta. – jobb oldali sem maradt ki dicshimnuszomból.

- Szerintetek kit mentene meg egy égő hajón, ha csak egy embert választhatna? – kérdezte már az előttem lévő hang, s megsimította arcomat. Be akartam csukni a szememet, de nem tudtam… merthogy ekkor a kérdés újra elhangzott… s mindent megértettem:

- Kit választanék? – s a hangok arcot kaptak… mindhárman ott álltak előttem, s egyszerre kérdezték ezt. A saját tükörképeimmel álltam szemben. Saját magammal.

Úgy ébredtem fel, hogy majdnem megfulladtam… azt hittem a szívem a lelkemmel együtt távozni fog akkor, s ott a testemből. Egyedül voltam… jól tudtam. Kit már hajnalban elindult Londonba… s ez volt az első pillanat, hogy ennek őszintén tudtam örülni. Nem lettem volna képes mellette ébredni… semmiképpen sem.

- Szívesen lettem volna koszorúslány… ha felkértek volna. – jegyezte meg már az esküvői vacsorán Joan. Én valahol teljesen máshol jártam.

- Hát persze, hogy lettél volna… - forgatta a szemét Roy, majd megsimította a karomat. Összerezzentem.

- Az… jó lett volna. – motyogtam, de igazából nem is tudom, hogy miről beszéltek. Elkalandoztam… na, jó az nem kifejezés.

- De hisz a lila nem is az én színem… - játszotta az újabb alakítását Joan… kihallottam a sajátos hangszínt, mit ilyenkor használ… de mégsem értettem teljesen a szavait. Kába voltam azt hiszem.

- Adora… minden rendben? – kérdezett rá Roy, s az arcomat is megsimította. Abban a pillanatban tiszta lett a látásom… megráztam a fejemet.

- Csak… csak… gondolkoztam. – hebegtem, s poharam után nyúltam majd lehúztam annak teljes tartalmát.

- Olyannyira, hogy az én poharamért nyúltál, ami pezsgővel volt teli… - jegyezte meg kuncogva Joan.

- Mire lenyeltem feltűnt, hogy ez nem víz volt… - s ahogy ezt kimondtam csuklani is kezdtem. Vicces volt. -… lehet nem kellett volna figyelmetlenkednem. – kismamáknak az alkohol nem éppen ajánlott folyadék.

- Ennyi még nem fog megártani… talán felébreszt majd. – jegyezte meg mosolyogva Roy. Nem is tudom mit akart tekintetével sugallni, de úgy sejtettem, hogy van benne valami… valami plusz.

- Úgy gondolod? – kaptam bazsalyogva szám elé a kezemet. Már akkor éreztem, hogy ez a korty is pírt csalt az arcomra… még a végén az egész estét végigtáncolom majd szünet nélkül.

- Adora… figyelj ide… lesz egy nagyon fontos kérdésem hozzád. – fogta meg a kezemet Joan… ijedten figyeltem feléje, de mégis izgatottan. Kipattant a szemem a pici alkoholtól, éberebbnek éreztem magam… s ez most jól jött.

- Mi az? – kérdeztem tőle.

- Jól figyelj… - hajolt közelebb, s úgy készült kérdésére, mintha a NASA egyik legféltettebb titkát fedné fel előttem: -… szerinted Linda vagy Lisa ruhája a szebb? – kérdezte mire felkacagtam… hangosan.

- Hasonlóképpen reagáltam én is a kérdésre… - tette vállamra kezét Roy.

- Hát figyelj Joan… - gondolkoztam el. -… mindkettő csodálatos… nem tudom tudnék-e dönteni. – ismertem el.

- Dehogynem tudsz. – tapsolt előttem egyet sürgetve.

- Jól van, na… jól van, na… - emeltem magam elé a kezemet védekezésképpen. -… talán… - gondolkoztam el, majd ekkor észrevettem, hogy a táncparketten egyre jobban üresedik a középtáj… s a mai nap angyalai kerülnek oda egyedül eszményi fehér ruhájukban. -… majd megtudod. – kacsintottam, s felpattanva helyemről fogtam meg mindkettejük kezét, s húztam őket a parkett szélére. Az első tánc következett… több mint szép volt… földi szavakkal ezt nem is lehetne leírni.

Ahogy egymásra néztek, ahogy egymásra mosolyogtak… s fogták, érintették egymást… kirázott a hideg. A szerelem, a szeretet tapintható volt körülöttük. Olyan boldogak voltak, mint itt a teremben senki más. Könny csordult a szemembe, s beharaptam az alsóajkamat.

Mesebelien olvadtak egymás karjába, s lassacskán a tömeg is csatlakozott hozzájuk… ahogy mi is. Egyszerre hárman ringatóztunk önfeledt boldogsággal a lágy dallamokra… majd utána a kicsit pörgősebbekre is.

Egy esküvőn mindenki olyan barátságos… s ez olyannyira bejött. A fél násznéppel körbetáncoltam a helyet… valahogy ez a kis mozgás olyan jól elvonta a figyelmemet minden nem megfelelő dologról. Az ismeretlen emberek bája valahogyan magával ragadott… ők nem ismertek, s ez tetszett bennük a legjobban.

- Nem fáradtál még el? – kérdezte Roy, ahogy az ő vállát fogva lengtem erre-arra. Újra az ő karjaiban találtam magam.

- Azt tervezem, hogy összerogyásig nem megyek le innen… - jegyeztem meg kuncogva.

- No és a tortára sem fogsz időt szakítani? – kérdezte kedvesen. Összefutott a számban a nyál.

- Vagy esetleg a készítőjére? – hallottam meg egy hangot rögtön mögöttem. Erősebben szorítottam meg Roy masszív vállát. Lehunytam a szememet.

- Ne engedj el… kérlek. – suttogtam partneremnek halkan. Testemen egy olyan remegési hullám száguldozott ekkor végig, hogy majdnem kiestem cipőmből. – Ne… - ráztam a fejemet. Nem akartam látni Őt… nem lettem volna képes rá pillantani. – Mit keres itt? – nem tudom kimondtam-e a kérdést… de bennem megfogalmazódott.

- Ő volt a tortáért felelős… gondolom megérkezett vele. – válaszolt Roy akkor igenis elhangzott kérdésemre majd lassan lefejtette válláról kezemet.

- Adora… egy tánc erejéig elrabolhatnálak? – nem sietett sehova. Szavai kimértek voltak, s talán reménykedőek.

- Nem… - motyogtam magamban, de eredménytelenül. Roy megfogva az ujjaimat az új partnerem tenyerébe helyezte azokat… aki talán félve tartotta meg őket. Nem néztem rá. Nem akartam.

- Csak ügyesen. – összeesküvést éreztem a levegőben mikor Roy puszit nyomva az arcomra elillant mellőlünk. Nem hittem, hogy képes volt ezt tenni… komolyan nem hittem el.

- Egy… egyetlen egy tánc. – emeltem fel mutatóujjamat kettőnk közé, s úgy néztem a szemébe… pislogni sem pislogtam.

- Okés. – bólintott, s a megfelelő helyekre helyezte kezeinket… úgy tudta mindezt tenni velem, mintha egy marionett baba lennék… hisz annak éreztem magam. Elfordítottam tekintete elől az enyémet úgy hagytam, hogy ringjunk a dallamra.

- Nem hívtál… - jegyezte meg halkan.

- Táncról volt szó… nem beszélgetésről. – sutyorogtam bosszúsan.

- Azt hiszed ez nekem olyan kellemes? – kérdezett rá, s igen nagyon meglepődtem azonnali hangulatváltásán.

- Senki sem kérte, hogy itt legyél. – ráztam meg a fejemet bosszúsan.

- Na… na… - mondta, s ekkor határozottabban ragadta meg a derekamat.

- Sikítani fogok, ha ezt folytatod. – néztem a szemébe szúrós tekintetemmel.

- Nem… nem fogsz… - rázta meg a fejét vele együtt göndör tincseit is, mikbe hátulról úgy kaptam bele, mintha minden rendben lenne… mintha az természetes táncos mozdulat lenne. -… mi nem beszéltünk… - mondta el ismét, s Ő minél jobban tartott a derekamnál, én annál jobban szorítottam a tincseit az ujjaim között. Vajon a külvilág ebből mit érzékelhetett?

- Tudom. – ismertem el, s úgy figyeltem szemeit. Most már ha akartam volna se tudtam volna elfordítani a fejemet tőle. Azt hittem, hogy fel fogok gyulladni ott abban a pillanatban. Olyan szinten kezdett melegem lenni a ruhámban, hogy éreztem bőröm fulladozik… ahogy lassan tüdőm is fog. – Én… - kezdtem bele, de nem tudtam folytatni… elvesztem a szemeiben. Csakis a smaragd kincseit láttam magam előtt… s az ajkait, ahogy oly gyönyörűen ölelik át arcát. Láthatóan nagyot nyelt… s én pedig ösztönösen utánoztam.

- Te? – kérdezett vissza, s testemen éreztem azt, ahogy olyannyira feszült volt az Ő teste is.

- Én… - újra nekirugaszkodtam, de továbbra sem ment több szó kimondása.

- Te… csodálatosan nézel ki. – bújt a fülemhez, s ahogy ezt kimondta arcomra lehelt egy puszit, mitől kirázott a hideg… majd valami olyan történt ezután, amire közel sem számítottam. Kezemet vállára ejtve kezdtem kapkodni a levegőt… s megőrizni a lélekjelenlétemet.

- Harry… - remegő ajkakkal fordultam mindenféle bosszúság nélkül az arca felé. Azt hittem kiugrik a szívem a helyéről… s most nem Miatta volt ez.

- Igen? – azon nyomban észrevette azt, hogy valami megváltozott.

- Harry… azt hiszem elfolyt a magzatvizem… - válaszoltam neki, s nagyokat pislogva néztem Őt miközben éreztem, hogy testem felett átveszi valami szokatlan az irányítást… a félelem. -… szülni fogok… - remegett meg az ajkam.