LVIII. rész - I Will Never Let You Down

Sziasztok! Íme itt lenne egy meglepetés rész így nektek kedden! Nem is beszélek mellé feleslegesen, jó olvasást kívánok hozzá! Puszi Dorka

I Will Never Let You Down

'Cause I've been sick and working all week
And I've been doing just fine (Hey!)
You've been tired of watching me
Forgot to have a good time, boy (Hey!)
You can't take it all these faces
Never keeping it real

I know exactly how you feel

When you say you've had enough
And you might just give it up
I will never let you down
When you're feeling low on love
I'll be what you dreaming of
I will never let you down

(Rita Ora)

- Három… ismétlem 3 órát aludtam. – a tükör felé mutattam az ujjaimat, hogy hajam készítése közben mutatványomat Arnold is lássa… mondhatni a tegnap este után még kicsikét kótyagos volt a fejem, de késés nélkül voltam itt a fotózásán, mit megígértem neki… még akkor is, hogy ez igen csökkentett számú alvást jelentett, s még akkor is, ha másnapos vagyok… s nem csak én… Harry is. Nagyon.

- No és a kedvesed? – kacsintott rám a tükörben.

- Hát… - haraptam az ajkamba… arról lenne mit mesélnem.

- Ez a ruha… kikészít. – dünnyögtem, mikor két lábon állva sikerült a minket hazafuvarozó kocsiból kiszállnom… nagy segítség volt Ő is ebben, habár semmivel sem állt biztosabb lábakon, mint én. – a nyakamba fogom csavarni. – csípőmig húztam fel a hosszú anyagot, csakhogy megbotolva annak aljában ne vágódjak egy hatalmasat, s kössek ki a sövényben… merthogy ez simán esélyes lett volna.

- Mondtam, hogy leveheted nyugodtan… - hangja ingadozó volt csakúgy, mint tartása… ő is fogott ruhámon egy keveset, s úgy billegett mellettem. Nagyon vicces volt… az is, hogy az ajtónak konkrétan nekimentem, mikor az elé értünk.

- Hupsz. – kuncogtam fel, s nevetve kaptam kezemet a számhoz, miközben azt, mivel ruhámat is fogtam homlokomhoz emeltem ugyanis a lefejelem az ajtót mutatványom nem volt éppen fájdalommentes.

- Várj… megpuszilom. – fordított magával szembe, s homlokomat csókolta meg.

- Sokkal jobb már… de még fáj egy-két helyen… úgy hiszem. – angyali mivoltomat vettem elő.

- No és hol? – kérdezte szintén ártatlanul, s úgy nyúlt a kilincsért, s szinte berepültünk küszöbén. Hatalmasat csattant mögöttünk a bezáródó ajtó.

- Itt… - érintettem meg ajkamat, s ekkor ujjaimat egy kis testfelfedező útra indítottam… egyre lentebb, s lentebb. – meg itt… s itt… és itt is. – mellkasomon húztam végig ujjamat, majd a következő pillanatban ujjaimmal két pillanatba sem tellett, s letoltam vállamról szépséges ruhámat, s úgy egy szál bugyiban álltam előtte.

- Kötelességemnek érzem meggyógyítani magácskát… - kapott el zsivány pillanatában, s derekamnál fogva körített derekára.

- Gemma… - visítottam fel, s láttam meg az említett személynek egy táskáját a konyhaasztalon.

- A barátnőjénél alszik… - tette hozzá nyakamba kuncogva, s ennyi ideig számított, hogy valami azon a konyhaasztalon van ugyanis egy pillanat alatt sodort le onnan mindent, s fektetett végig rajta.

- Mit ajánl a betegségemre a doktor úr? – alatta terültem el az asztal kemény lapján, de ott akkor kicsit sem éreztem kényelmetlennek.

- Fergetes szexet… rengeteg szexet. – csillant fel a szemében a tűz… nohát, igen… illuminált állapot, vagy sem… őfelsége mondhatni eléggé tüzes lett… s testem pedig üvöltötte neki, hogy nem baj… míg szusz van bennem, addig vállalom ezt a terápiát. Vállaltam is.

- Igazából azon is csodálkozok, hogy te meg tudsz állni a saját lábadon… - valami derengett a tegnap estéről, s Arnoldról… az biztos, hogy ő is nem keveset ivott.

- Kreatív estém volt. – vigyorodott el, s rántotta meg vállát.

- Azt hiszem… láttalak a múzsáddal. – hunytam le a szememet, mert éreztem, hogy elvörösödök.

- Kedves kis… úriember volt. – vallotta be, s megbökte vállamat, mert én meg kuncogni kezdtem. Teljesen természetesen kezelte az ügyet, s ez nagyon tetszett.

- Kicsi mi? Hát én nem úgy láttam… - tört ki belőlem a vihogás hirtelen… s tekintve, hogy éppen a hajamat csinálta ez nem volt a legmegfelelőbb dolog.

- Kisasszony, jobb, ha moderálod magad, mert különben levágom a hajad…

- Nem mernéd. – néztem vele a tükörben farkasszemet.

- Ne legyél benne olyan biztos. – vágta vissza rá.

- Megöllek, ha egy centit is vágsz belőle… - fenyegettem meg.

- Na, ebben viszont biztos vagyok… - nevetett fel, s mivel éppen az asztal felé nyúltam azon ügy érdekében, hogy elkapom az ott pihenő könyvemet, ő segített benne, s megtoldva a kezemet ideadta, amit szerettem volna elérni.

- Köszönöm. – nyugodtam le végül, s próbáltam ébren töltött pillanataimat hasznosan eltölteni, míg ő alkot. A tervek alapján bőven van időm olvasgatni, s valljuk be… szükségem is van rá.

- Törit tanulsz? – lepődött meg igen nagyon.

- Olvasni nem vagyok képes… a tanulás az pedig elég erős szó erre. – forgattam a szememet, s próbáltam minden erőmmel arra koncentrálni, hogy az információkat befogadja az agyam.

- Izgulsz? – kérdezte meg.

- Kellene… - tettem hozzá. – egy hét és vége… s esküszöm, többet nem veszek könyvet a kezembe… legalábbis ilyet semmiképpen sem. – panaszkodni a tanulásról… no, ahhoz bezzeg volt energiám.

- Miért sejtem, hogy korábban nem töltöttél oly sok időt a tanulással? – kíváncsiskodott.

- Mert pl. egy jós vagy Arnold… azért? – okosan felmérte a helyzetet.

- Meg egy zseni… istennőt faragok belőled…

- Soha… ismétlem, soha többet nem fogok sminket viselni!- mindezt akkor jegyeztem meg, mikor késő esti órákban végre ágy közelébe sikerült kerülnöm, s végre szót válthattam kedves barátnőmmel… a holnapi nap az ő nagy napja lesz, s úgy hiszem megérdemel egy kis lelki támogatást… nem mintha a túlzott fáradtság mellett le tudnám hunyni a szememet… beütött az a fajta fáradtság, amikor már túl fáradt vagyok az alváshoz. Ennek nem lesz jó vége. – gyanítom még holnap is csillám fog kijönni a fülemből is… - nevettem el magam, s továbbra is arctisztító kendőkkel törölgettem az arcomat, s igen… erre még az alapos fürdés, subickolás után is szükségem volt. 

- Csillámpóni a fedélzeten? – kérdezte elmosolyogva… talán csillogó fényem még a webcamerán keresztül is vakított.

- Ne tudd meg… Csoda, hogy nem nyerítek. – forgattam a szememet, s újabb koszos kendőt dobtam a szemetesembe…. vagy mellé. – izgulsz? – tértem rá inkább arra, mi lényegesebben fontosabb, mint az én nyávogásom.

- Most? Nem… holnap este? Minden bizonnyal… - vallotta be… nagyon ügyesen kezelte ezt az egészet, mint egy totál profi… s azt hiszem az is volt. Csakhogy most már nem csak én fogom ezt mondani neki, ha mindenki más is, aki meglátja az alkotásait abban a londoni galériában… s ki tudja onnan hová vezet majd az útja. – köszönöm, hogy ott leszel… hogy számíthatok rád. – köszönte meg ismét, mi szóra sem érdemes.

- Ez egyértelmű volt… Simon elé is egyértelmű tényeket fektettem… holnap estére nem szervezhet semmit sem keresztbe… cserébe én meg megjelentem a saját bulimon… - ismertettem vele a háttértörténeteket, amit eddig igazából nem is meséltem neki.

- Ami amúgy igazán jól alakult… Ha már fele olyan jó lesz a kiállítás megnyitó… összeteszem a két kezem. – imádkozó pózba fűzte ujjait.

- Jobb is lesz… hidd el. Meg fogod kapni azt, amit te is megérdemelsz… az igazi elismerést. – hittem abban, hogy mindezt megérdemli… számomra ő egy igazi hős volt, hisz a természettel szembeszállva éli úgy az életét, hogy sok ember megirigyelhetné… s még tehetséges is. Ő az én legjobb barátnőm… aki egy zseni. Egy művész.

- Van egy jó és egy rossz hírem… - Harry-vel beszélgettem úgy, hogy telefonom a fülem és a vállam közé volt szorítva, miközben az ajándékruhák között válogattam, mik az elmúlt napokban jöttek az ügynökségen keresztül különböző helyekről, s melyeknek egy nagy részét ma hoztam el én magam az ügynökségről, mikor egy megbeszélésen voltam bent délelőtt… a felét sem fogom viselni ez biztos, de most talán egy szettet hasznosíthatok belőlük. Kihangosítani azért nem hangosítottam a készüléket ugyanis tudtam, hogy édesanyám még éppen a házban járkál valahol Elsa-val, s tudva, hogy Harry-vel a beszélgetésünk igen fura irányokba sodródhat jobb volt előre gondolkozni.

- Kezd a rosszal. – nem tetszett már a hangvétele sem… de annyira mégsem volt ijesztő sem. Fogalmam sem volt mire számítsak.

- Nem tudok ott lenni a megnyitón… - vallotta be. Meglepett a hír, pedig tudtam, hogy személyesen Ő ígérte meg Nora-nak, hogy ott lesz, hisz az elmúlt időben nagyon jóban lettek, s ezt nem bántam. Ráadásul Harry igazán művészi hajlamú, s nem csak azért élvezte volna az egész eseményt, mert ismeri az alkotót… hanem mert úgy ténylegesen érdekli is őt az egész.

- Hogy, hogy? – egy fehér inget húztam ki az egyik szatyorból, s végül nem cicózva sokat is annál állapodtam meg miközben egy új cipőt bontogattam dobozából… nem volt sarka, s így nyerő volt… bárkitől is kaptam, áldom nevét. Arnold neve volt egy kártyán a dobozra tűzve… „Hálám jeléül”.

- A repülőtéren vagyok… - vallotta be, s mintha ekkor tisztult volna igazán a hallásom… háttérben ekkor lettem figyelmes igazán a tipikus ottani zajokra. -… meghatározatlan időre Los Angelesbe kell repülnünk… - azt hiszem szándékosan gyorsan mondta ki, mert túl akart rajta lenni… a szívem nagyot dobbant. Fájdalmasan nagyot.

- Ez azt jelenti? – éreztem, hogy hangom megremeg.

- Azt… - adott nekem igazat, s bár ne tette volna… nem látjuk egymást egy ideig, s az utolsó pillanat, amikor amúgy is láthattuk egymást az tegnap reggel volt. Elég erősen egymáshoz vagyunk nőve, s ez így fura helyzet, főleg, hogy még esélyünk sem volt elbúcsúzni.

- És mi a jó hír?- próbáltam azért mégsem túldramatizálni a helyzetet… mindketten dolgozó emberek vagyunk, s vannak kötelességeink… s ha ez azt jelenti, hogy óceánoknak, s kontinenseknek kell közöttünk lenniük… le kell nyelnünk azt a békát. Csak mondjuk arra nem számítottam egyáltalán, hogy ez a szituáció ilyen hirtelen, a semmiből pottyan az életünkbe… nagyon váratlanul.

- Az, hogy szeretlek… - suttogta, s erre újra nagyot dobbant a szívem. Elmosolyodtam.

- Én is… - haraptam ajkamba, s ledobtam magamról a ruhámat, s készültem is átvedleni… s még csak ekkor vettem észre, hogy a felsőnek, mit kiválasztottam szimplán nincs háta… no, ez szép. -… most ha már úgyis elmész… kirúgok a hámból, s rossz kislány leszek. – nevettem el magam, s magam előtt kezdtem méregetni a felsőt. Ez egy olyan kiállítás megnyitó lesz, ahova ez a ruházat még belefér… remélem legalábbis. A nacival, ami rajtam van, s a csodás új cipőmmel visszafogott, de mégis mutatós darab. El sem hiszem, hogy mindezt én magam gondoltam.

- Mire készülsz? – lepődött meg. 

- A blúzomnak eltűnt a háta… nuku melltartó. – kuncogtam fel, s rögtön bele is bújtam a kis anyagba, miután már egy fekete szűkszárú farmert is magamra rángattam. 

- Asszony… ha arra kell hazajönnöm, hogy pucéron szaladgálsz majd London utcáin… én nagyon ki fogom porolni a popódat. – fenyegetett meg, s el tudtam képzelni a közelében lévő emberek arckifejezését, akik hallják ezeket a szavait.

- Kedves Uram… nem érdekel. – rántottam meg a vállamat, habár tudtam ezt nem láthatja.

- Jobb lesz, ha nem rángatod a vállad… mert a végén nem ülök fel erre a gépre. – folytatta.

- Tudod, hogy nem félek tőled… továbbra sem. – jobb volt inkább ezt a csipkelődős vonalat folytatni, mintsem arra gondolni, hogy ki tudja, mikor láthatjuk egymást megint… a meghatározatlan idő ugyanis simán lehet 2-3 nap… de akár 2-3 hét is. Na, jó… utóbbiba bele sem gondolok inkább, mert nem.

- Ne játssz velem Khara… - jó érzés volt feltüzelni szemtelenségemmel.

- Most jutott eszembe, hogy talán az alsó is felesleges. – csúszott ki a számon, s szinte éreztem, hogy a szavak égetik a számat. Nagyon zsivány volt ez… pofátlan.

- Kezdek azon gondolkozni, hogy talán jobb is, ha most elhagyom a kontinenst… mert ha a kezeim közé kaparintanálak… napokig nem tudnál semmilyen fotózáson megjelenni… egyáltalán ki sem tudnál kelni az ágyból.

- Persze, persze. – csaptam vissza neki jóízűen.

- Halál komolyan mondtam…

- Miért van az… hogy néhány képedet még én sem láttam? – a művésznőt így közelítettem meg, egy pohár pezsgővel a kezemben. A kiállítást már kétszer jártam körbe, s legalább még ennyiszer tervezem, mert nagyon tetszettek az alkotásai… ráadásul azért tettem ezt egyedül, mert az ő közelébe nem igazán tudtam kerülni, mert, mint meg tudtam állapítani fontos emberekkel társalgott, s én pedig nem akartam zavarni.

- Mert néha csak nézel… de nem figyelsz. Ezért. – persze, hogy rögtön le tudott oltani… nem is ő lenne.

- Kedves vagy, mint mindig. – ráncoltam a homlokomat, s elképedve ráztam a fejemet.

- Kedvesnek tudod, most neked kell lenned… velem. Én vagyok az ünnepelt. – kocogtatta meg mellkasát… no, neki meg volt a kellemes önbizalma. Helyes.

- Ez a kép az, amire én gondolok? – sétáltam vele együtt az egyik falhoz, mi közelünkben volt.

- Igen… - bólintott, s rám kacsintott. Harry tetoválásának rajza volt, valamivel méretesebb változatban. Káprázatos, aprólékos munka.

- Őszintén sajnálja, hogy nem lehet itt… - mondtam el én is Nora-nak a dolgot.

- Beszéltem vele… muszáj volt mennie. De már lefoglalózott egy képemet… szóval jó üzletet kötöttünk. – kacsintott rám.

- Ugye nem azt a képet vette meg, amin én vagyok? – egyetlen egy kép volt a falon, min én szerepeltem… s hogy az ott szerepelhessen Nora külön engedélyemet kérte, s én megadtam neki. Ez a minimum volt.

- Azt más foglalta le… - jegyezte meg Nora, mire majdnem elejtettem a kezemből az üvegpoharat.

- Arról volt szó, hogy az nem lesz eladó… - ennyiről biztosan megállapodtunk. Tisztán emlékeztem rá. -… kiállítás okés… no de hogy valaki falán lógjon… nem. – ráztam a fejemet gyengéden.

- Még nekem sem? – s köreinkbe ekkor egy harmadik személy is megjelent. Miss Lewis.

- Na, várjunk csak… mi? – Allie megjelenésére nem számítottam… nem mintha ez nem egy szabad bejárású hely lenne, de akkor is.

- Szeretném megvenni azt a képet, amin te szerepelsz. – mondta el ismét tervét Miss Lewis. – nekem is nemet mondasz? – vizslatta az arcomat kedvesen.

- Miért? – csusszant ki a számon… miért lehet valaki számára értékes az, amin én vagyok? Érthetetlen számomra.

- Mert tervem van vele… - avatott be terveibe.

- Elégeti? – vigyorodtam el, mire Nora, a művész felhorkant. Lehet megbántottam kicsit a lelkét.

- Ki szeretném tenni a központba… a közös terembe. – s ahogy jöttek ki a szájából a szavak én úgy nem hittem nekik. Totálisan váratlanul érintett a dolog. Meglepett.

- Hogy micsoda? – kérdeztem vissza rá.

- Példaként szeretnélek felmutatni az ott lévők számára… példaként, hogy van remény mindenki számára, s hogy a rosszból lehet táplálkozni, s soha nem vélt magasságokba lehet a jövőt emelni, a legmélyebb, s legsötétebb múltból is. Remélem nem bánod… - szemem hatalmasra nyílt, s csak alig festett pilláim alól pislogtam kifele csak, mint egy kisbaba, ki most hall életében először emberi szavakat.

- Wow… wow… - éreztem, hogy a szívem a mellkasomon keresztül mindjárt kiszökik helyéről. – ez… wow. – értelmes vélemények alkotásában mindig is nyerő voltam. – Én, mint követendő példa? Így?

- Szóval? – kérdezte tőlem.

- Legyen… - bólintottam rá… hallva Miss Lewis szavait, igazából gondolkodnom sem kellett… eszméletlen volt a mondanivalója.

- Komolyan? – lepődött meg… úgy tényleg.

- Komolyan… - bólintottam. -… kerüljön jó helyre ez a kép. – rántottam vállat.

- Mert Harry lakásában nem lett volna jó helyen? – nem igazán tudta összetenni a dolgokat Nora… sebaj.

- Lényegtelen… - nem igazán tudtam volna megmagyarázni, hogy miért is nem szerettem volna azt, hogy Harry-nél, a falon lógjon egy ekkora képem… egyszerűen nem tudtam rá ésszerű választ találni. – örülök, hogy megtaláltad a legjobb helyet számára… - fordultam Allie felé, s lassacskán Nora el is szivárgott társaságunkból ugyanis valaki kereste őt… hát persze, hogy kereste valaki, hisz most ő a sztár.

- Örülök, hogy mégis meggondoltad magad… és hajlandó vagy eladatni a képet. – köszönte meg ismét Miss Lewis az előző döntésemet.

- Lehetne-e esetleg szó róla, hogy én magam vigyem el oda? – ugrott ki fejemből egy ötlet, mely habár igen váratlan volt, de ahogy hangosan meghallottam én is… igen nagyon megtetszett.

- Semminek sem örülnék jobban… - vallotta be.

Elmondhatatlan volt az érzés mikor újra azon az úton gördült a taxim kereke, mi egyszer egy olyan félelmetes, s mumusi helyre vezetett… s a hely még mindig ott volt, de én valahogy mégsem úgy tekintettem rá, mint ahogy. Teljesen más volt. Most szabadon érkeztem ide, s a legfontosabb… önszántamból. Látogatás céljából, egy ajándék elhozásával.

Hónom alatt a képekkel szálltam ki a taxiból a parkolóban, s ekkor már kint pillantottam meg Miss Allie-t, aki már várt rám.

- Két kép? – mondhatni, hogy elcsábultam, s egy bizonyos alkotásra nekem is rá kellett tennem a kezemet. Muszáj volt.

- Nem tudtam ellenállni… - ráztam meg a fejemet, s elmosolyodtam. Magaménak akartam tudni Harry tetkójának tervét, s le is csaptam rá… habár barátnőm elsődlegesen már szerdán tudatta velem, hogy én egy fontot sem adhatok egy képéért sem, mert ha szeretnék egyet, akkor már pedig nekem azt ajándékba fogja adni… de én ezen elképzelését ügyesen kerültem meg, s vettem meg a galériától egy álnéven a képet. Ez volt a minimum, hogy a művészt így támogatom.

- Örülök, hogy tényleg eljöttél… - simította meg vállamat, s karolt át. Ő tényleg olyan lett nekem, mint egy barátnő… egy kicsit idősebb, de mégis fiatalos barátnő. Egy lelki társ.

- Örömmel tettem. – vallottam be. Rengeteg időm volt ezen gondolkozni szerdától kezdve, s minél több időt töltöttem ezzel a gondolattal annál jobban tetszett… s egy módban úgy különleges nyugodtságot terített lelkemre.

Tanultam, megbeszélésekre jártam, s Londont beutaztam úgy, mint még soha az elmúlt 3 napban… olyan helyekre juttatott el Simon, miknek még a létezéséről sem tudtam, pedig én is tősgyökeres brit fővárosi vagyok. Minden percem le volt foglalva, s habár ez fárasztó volt ez a folyamatos nyüzsgés mégis szükségem volt rá. Harry nem volt itt, keveset beszélhettünk az elmúlt napokban, s így legalább ha volt mit tennem másra kellett koncentrálnom, s nem arra, hogy Ő jelen pillanatban is egy másik kontinensen, s annak is a túlsó végén van.

- Hogy vagy? – érdeklődött kedvesen, de hisz ő mindig kedves. Soha, semmivel nem tudtam felbőszíteni, pedig tudom, hogy volt, hogy tényleg próbálkoztam vele, s minimum az, hogy egy pofont lekeverhetett volna a viselkedésemért… de soha semmi.

- A pillanatok husss…- csaptam magam előtt egyet a levegőbe jelképesen. -… így telnek nálam. Egyik pillanatban lehunyom a szemem, hogy pislogjak… s ekkor még szerda este van, a kiállításon vagyok… a következő pillanatban meg mikor már kinyitom, a szememet az ügynökség épületében ülök szombat reggel a sokadik megbeszélésen, a héten…

- Szóval akkor ezért van rajtad napszemüveg még így a felhős délután is. – állapította meg a valóságot.

- Eszméletlen hasznos kiegészítő… - toltam fel végül bent az épületben a fejem tetejére ezt az aprócska, de mégis hasznos darabot.

- S a vizsgáiddal hogy állsz? – kérdezett rá egy kevésbé barátságos témára.

- Nem nyilatkozok… - ráztam meg a fejemet. -… a jövő hét első fele igazi kínszenvedés lesz. De valahogy túlélem… muszáj lesz. – s pontosan ennyi volt az, amennyit akartam erről a témáról beszélni.

- No, ez az igazán jó hozzáállás… - veregette meg a hátamat, s megérkezve a teremhez nyitotta is előttem az ajtót. -… néhányan úgy gondolták, hogy jó lenne, ha szerveznénk neked egy kis meglepetés bulit… olyan itteni stílusban. – amint megtettem az első lépést a küszöbön belülre úgy ragadtam is meg az állóhelyemben. Lefagytam. Ismerős itteni arcok voltak állva, ülve előttem, akik mosolyogva vártak engem… tudtam, hogy vendégeskedek majd egy délutáni csoportnál, de nem ez volt az, amire számítottam.

- Na, jó… - kaptam a számhoz… nem tudom mi ütött belém, de konkrétan éreztem, hogy nedvesedni kezdenek a szemeim… s nem, nem a fények miatt… azok miatt már kikészültek a szemeim az elmúlt napokban. -… ezt nem gondolhattátok komolyan. – konkrétan, ahogy elnevettem kínomban magam éreztem, hogy kissé szipogva teszem mindezt. Mi az isten van velem?

- De… ez komoly. – vette ki a kezemből Allie a képeket, s tette le őket, hagyva hogy csak úgy magamban is dolgozhassam fel a történéseket.

- Ezt… miért?

- Mert van néhány ember, aki szeretne megismerni… aki szeretné hallani a történetedet… néhány embernek ez rengeteget jelenthet. El sem tudod képzelni mennyit… - suttogta hátulról a fülembe.

- Hát akkor… sziasztok!- mint a legidiótább baba álltam meg előttük, s úgy integettem feléjük. – néhány embernek az arca rémlik közületek… de néhány ember ismeretlennek tűnik… - közeledtem kicsikét feloldva feléjük… mégsem állhattam ott mindenki előtt, mint egy szobor.

- Gyere… foglalj helyet közöttünk. – s mindenki elrendezkedve megtalálta a helyét, többek között nekem is szorítottak egy kis helyet a kanapén.

- Nem is tudom, mit mondhatnék… erre így nem számítottam. – tártam szét a karomat. – Marie jól tudja, hogy sosem voltam az az igazi beszédes emberke… - pillantottam az említett nő felé, aki korábban a csoportom vezetője volt, s most ő is itt volt a társaságunkban. Elmosolyodott.

- Mondhatni az esetek nagyobb részében valamiféle némasági fogadalmat fogadtál. – tette hozzá ő is saját véleményét.

- Megerősítem ezt az állítást. – bólintottam, s kínosan felnevettem, ahogy tették ők is. – de hiszitek vagy sem… életem egyik legpasszívabb időszakában tanultam a legtöbbet. Olyanok lettek a barátaim, akikről sosem gondoltam volna… mert elérték, hogy megnyíljak… mert elérték, hogy a körém épített falak leomoljak… s hogy egy jobb, új emberré válljak. Talán fura azt kijelenteni, hogy életem egyik legfontosabb, s legemlékezetesebb időszaka volt az, amit itt töltöttem, s így visszagondolva talán a szenvedések ellenére is örülök, hogy itt voltam… s higgyétek, el én vagyok az, aki a legjobban elhiszi nektek, ha azt mondjátok, nem akartok itt lenni, mert „minek?”… de higgyétek el… megéri maradni. Mindennél többet jelent meggyógyulni a barátaink segítségével…

- Ez most komoly? – kérdezte Allie felhúzva szemöldökét. Nem hitt a saját fülének.

- Aham. – az igazán barátságos beszélgetésbe átcsapódó mondhatni teadélután során merült fel egy itteni pletyka… miszerint én képes voltam egyszer beindítani a tűzjelzőt csak azért, mert nem szerettem volna, hogy foglalkozáson kelljen legyek.

- Az te voltál? – sosem derült ki, hogy mi is okozta az úgynevezett „problémát”… hát most lekerült a fátyol a titokról.

- Aham… - s egy párnát, mit eddig is az ölemben szorongattam, most az arcom elé húztam… csakúgy, mint egy éppen kis csintalanságot elkövető gyerek.

- Ezt meg sem hallottam… meg sem hallottam. – nem igazán hitt a fülének… nem csodálom. Ha korábban derült volna ki ez az egész, talán súlyosabb következményei is lehettek volna… most így az idő elteltével talán nem zárnak el. Rosszul is lennék.

- Akkor én meg nem mondtam semmit. – cipzároztam be a számat jelképesen… mindenki jóízűen nevetett rajtunk.

Az óra bennem éppen akkor állt le, mikor elkezdtem beszélni… én lepődtem meg legjobban saját magamon, ezt mindenki elhiheti, mikor úgy önszántamból, s úgy igazán őszintén szólva oly mondatok hagyták el a számat, mik sokkal érettebbnek mutattak a koromnál. Fontosnak éreztem azt, hogy megosszam velük a gondolataimat, s ismertessem velük azt, hogy mindig van más opció… hogy meglehet tanulni élni betegségekkel, hogy meglehet tanulni élni a saját démonjainkkal.

 – viszont ha megengeditek, én ellépek mosdóba… mert finom ám ez a mindenség, mivel készültetek… de én komolyan bepisilek. – s lábamat összeszorítva álltam fel helyemről, s ez nem volt egy túl jó döntés. Majdnem felvisítottam.

- Úgy őszintén… megtudhatnám, hogy te hány éves is vagy?- Allie csattant fel jóízűen… minden érett mondanivalómmal ellentétben előző kijelentésem max egy óvodástól származhatott.

- Ennyi… - szétfeszített bal tenyeremet mutattam feléje, s úgy iszkoltam ki a teremből, mintha csak puskacsőből lőttek volna ki.

Őszinte megkönnyebbülés volt az, mikor testem megszabadulhatott az őt zavaró tényezőktől… alsóhangon legalább két liter teát ittam meg az itt tartózkodásom ideje alatt, hisz beszéltem, s száradt a szám. Rengeteget beszéltem, nagyon száradt a szám.

Visszafele tartva a többiekhez kapott el egy dallam magának a folyóson, mi oly ismerős volt… ismerős volt, mert ez az Ő hangja volt. Énekelt… énekelt a többiekkel. Követtem… követtem a dallamfonalat, fordulva erre… fordulva arra jutottam egy ajtóhoz. Bentről jöttek a hangok… kíváncsi lettem, nagyon kíváncsi.

- Ez Amber szobája… - Allie lepett meg hátulról épp, mikor követve ösztöneimet majdnem benyitottam a szobába… nagyon be akartam nyitni. Vonzott magához a dallam, a hang.

- Jézus Isten. – kaptam a szívemhez, s maradtam egyelőre kint. Miss Lewis megijesztett… hogy került egyáltalán ide?

- Hívtuk a csoportos kezelésre… de nem volt hajlandó jönni, s nem akartuk erőltetni egyelőre. Ez a második napja bent… ő is az én betegem. Semmiképpen nem mondhatnám, hogy jól viseli… nagyon nem. – ismertette velem a helyzetet Allie.

- Mivel hozták be? – nem voltam benne biztos, hogy ezt az információt megoszthatja velem… de azért egy próbát megért.

- Vágdosta, s hánytatta magát… a karjai, a lába is csupa seb. Az ilyen esetek miatt nehéz néha ez a szakma… - profin kezelte az egészet, de látszott, ahogy kimondta ezeket a szörnyűségeket sajnálatot közvetített némileg a leányzó felé.

- One Direction-t hallgat… - csúszott ki a számon ez a megállapítás.

- Eszméletlenül szereti őket… egyedül ezt hallgatva fennhangon tud igazán nyugodt lenni… ergo én engedem neki, hogy ezt tegye. – vallotta be.

- Ami gondolom annyira nem szabályos…

- Az orvosa vagyok… gyógyszerként írtam fel őket neki. – mosolyodott el mégis. Sajátos módszerei vannak… én már csak jól ismerem.

- A zene csodálatos gyógyító ereje. – el kellett mosolyodnom nekem is. – Szerinted bemehetek hozzá? – újabb információ, ami csak úgy elhagyta a számat.

- Hmmmm?

- Szívesen elbeszélgetnék vele… - gondoltam jó ötlet lenne.

- Próbálkozz… - s a kilincsért nyúlt, de én még visszafogtam őt abban, hogy le is nyomja a kilincset.

- Egy pillanat. – nyúltam nadrágom zsebébe, s azonnali tárcsázáson indítottam egy hívást. – még egy telefont el kell intéznem. – álltam ott előtte, s próbáltam életem legönzetlenebb cselekedetét véghezvinni… random volt, de annál erősebb.

- Hmmm? – ismételten nem értett engem… nem hibáztatom.

- Szia!- köszöntem neki rögtön.

- Szia!- fáradtan mély volt a hangja… kirázott tőle a hideg. Hiányzott. – később épp hívni akartalak, amikor végzünk… - mondta.

- Nem szeretnélek zavarni, de most nem magam miatt hívtalak… Szeretném, ha beszélnél egy leányzóval… egy rajongótok, s itt fekszik a központban, s rengeteget számítana neki, ha váltanál vele néhány szót… csak úgy simán, mindentől mentesen. – hadartam el neki a tervemet. -… ahogy nekem is fontos lenne. – belegondolva, hogy nálam Oli mit tudott elérni… próbáltam megadni ugyanazt a lehetőséget ennek a lánynak is, habár ez sokkal hirtelenebb ötlet volt… s következő pillanatban (még mielőtt Harry bármit is reagált volna), nyitottam is be a kórterembe ahol Amber az ágyán végigfeküdve a plafont bámulta. Miss Lewis azt sem tudta, hogy mit is kezdjen velem éppen… érdekes, s kíváncsi volt tekintete. Bizakodó, ámbár tuti azt is elkönyvelte magában, hogy megőrültem… újra.

- Már ott vagy? – hallottam hangját a vonal túlsó végében, habár nem teljesen tisztán, hisz már nem volt ott a fülemnél.

- Amber… telefon… téged keresnek. – úgy lépkedtem ágya felé, mintha mindig is ismertem volna. Igazán határozott voltam, céltudatos. Fáradtan fordult az ajtó felé, s szeme mondatni majdnem kiesett mikor meglátott.

- Ki? – talán most ébredhetett nemrég… igazán nyúzottnak tűnt.

- Harry Styles… - bólogattam, s már szinte kezébe tettem a telefonomat. Azt hiszem ekkor felejtett el majdnem levegőt venni.

- Aham… persze. – nem hitt nekem… pedig láttam, hogy szemében némileg a felismerés tüze csillant meg… tudta, hogy ki vagyok.

- Amber ott vagy? Itt Harry… - hallatta hangját a Göndör a vonal túlsó oldalán, s abban a pillanatban, mikor nevét az Ő szájából hallotta a lány szinte mintha fellökték volna ágyából úgy ült fel.

- Én mondtam… - rántottam meg a vállamat, s óvatosan engedtem át kezébe a telefonomat, s elmosolyodva lépkedtem egyre hátrébb, s hátrébb az ajtóhoz figyelve azt, hogy ő milyen bátortalanul emeli füléhez a készüléket.

- Harry… - remegett meg a hangja csendesen a fájdalomtól… 

LVII. rész - La La Land

Sziasztok! Megérkeztem a résszel… lehet kicsit laza lett, de tudjátok az ilyenre is szüksége van a történetnek! Remélem attól még tetszeni fog! Viszont van ezen kívül még egy kis mondanivalóm nektek… a történet a vége felé közeledik. Egyelőre nem tudom megmondani, hogy hány rész van pontosan a végéig, de én olyan 5-6-ra gondolok. Gondoltam szólok előre, ha valakit érdekelne! Addig is, jó olvasást! Puszi Dorka

La La Land

Well, some may say I need to be afraid
Of losing everything.
Because of where I
Had my start and where I made my name
Well everything's the same
In the la-la land machine, machine.

(Demi Lovato)

Elisa Harry karjaiban alszik el… második éjszakája játsszuk ugyanazt a jelenetet, s mintha mindig is ezt tettük volna. A kis angyal elfogadta Őt, megbízott benne, s örömmel hajtotta álomra fejét karjaiban, miközben Ő újabb, s újabb köröket rótt a nappaliban, addig a pillanatig, míg majd egyszer felkeltés nélkül tudja őt kiságyába elhelyezni.

- Jól néztek ki… - ceruzám végét bekapva, s azt rágva kissé pillantottam fel könyveim hatalmas kupacából. Az igazság az, hogy egy jó ideje már nem sikerül egy a könyvben lévő hasznos információt sem az agyamba erőltetni, egyszerűen mindig újra és újra felpillantgatok rájuk, ahogy Ő tartja kezében a csöppséget, s dúdolva sétálgat vele… nem fárad, kitartó.

- Hmmmm? – kérdezett vissza, azt hiszem a dallam teljesen magába szippantotta, nem igazán érzékelt magukon kívül senki mást.

- Semmi… - mosolyodtam el, s lapoztam egyet a könyvemben. Újabb tömény oldal olyanról, mihez semmi közöm nem volt az elmúlt négy évben, s abban a hitben élve, hogy majd 2-3 hét alatt bepótolok mindent próbálkoztam a szavakkal ismerkedni.

- Azt hiszem elaludt… felviszem. – mondta, s már léptei azonnal a lépcső felé vitte őket.

Csend volt a házban, csend és nyugalom. Csak a mi hármunk hangja töltötte fel a falakat némi zajjal az elmúlt két napban. Szüleink a jól megérdemelt pihenésüket töltik, a jól megérdemelt helyükön, mi pedig átvettük a szülői szerepet… meg kell vallani, nem esett nehezünkre. Elisa-val lenni egyáltalán nem fáradtság, s semmiképpen sem mondható munkának… nekem testvérem, s attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam őt, jobban szeretem, mint bármi mást a világon, s Harry-nek… Harry-nek pedig ő olyan, olyan mintha egy igazi kis hercegnőt csókolgathatna körbe, s lehet alázatos szolgája, udvarlója a gyermeki létben.

- Szóval jól nézünk ki… mi? – az ajtófélfának támaszkodott, s úgy pislogott felém a lépcső aljából.

- Annyira nem is vagy süket akkor. – ráztam a fejemet, s fejemre toltam a szemüvegemet, s megmasszíroztam kissé szemem környékét. Éreztem, hogy ki fognak esni a helyükről.

- Hogy haladsz? – kérdezte kíváncsian, s kicsit közeledve, áttelepítve a mellettem lévő könyvkupacot a földre foglalt helyet mellettem a kanapén.

- Sehogy? – kínosan nevettem fel.

- Az lehetetlen… órák óta felette ülsz. – kivéve a kezemből a könyvet, s ceruzát ujjai közé fogta az ujjaimat. Azt hiszem Ő volt az, aki a dolgok pozitív oldalát próbálta meglátni… jelen pillanatban én nem láttam ilyet.

- A kettesre hajtok… az nem lehet olyan nehéz. – folytattam kínos kacagásomat. – jah, hogy Khara nem igazán járt be bizonyos óráira… Ohhh… hát így minden érthető. – kezdtem harmadik személyben beszélni magamról. – talán így mégis nehéz lesz görbíteni azt az osztályzatot… - ami tény az tény… sosem voltam valami szorgalmas diák. Sok minden érdekelt… a saját világomban. Az iskolának még közös határai sem voltak az én világommal, s talán nem is léteznek egy univerzumban.

- Miben tudok segíteni? – érdeklődött.

- Semmiben… jövő héten alig lesz időm. Ha minden szabadidőmet is ezzel tölteném, akkor sem jutnék el a felééig sem… - vágódtam duzzogva hátra, s karjaimat mellkasomon fontam össze.

- Sikerülni fog… - jelentette ki, s kicsit fordulva térdre került a kanapén, s jól megfogva könnyedén húzott maga alá.

- Most mit csinálsz? – kérdeztem tőle… álmos voltam, s talán kezdtem nyűgös lenni.

- Segítek… - jelentette ki, s úgy hajolt felém, mellkasunk így simult össze könnyedén.

- Ez… figyelemelterelés. – ráztam a fejem kissé, s lehunytam a szemeimet, amint arcomat csiklandozták kósza tincsei.

- Tévedsz… nagyon tévedsz. – csípőmnél térdepelt két oldalamon, s úgy fogta meg egyszerű pólómat, s húzta le rólam könnyedén.

- Tévedek? – nyitottam ki a szememet, s hunyorítottam feléje.

- Tévedsz. – mondta, s megült a csípőmön nyugodtan, majd egyik kezébe egy könyvet vett fel, másik kezébe pedig egy vastag filctollat, mivel élvezetesebbé akartam tenni a tanulnivalót… igen kevés sikerrel.

- Te meg mit csinálsz? – mozdulni akartam, de egyszerűen lökött kicsit a csípőjén, s ezzel egyértelműen helyemen marasztalt engem.

- Izgalmassá teszem a dolgokat… - kacsintott, s bekapva a toll végét lerántotta annak kupakját, s az asztalra köpte azt. Úgy tett, mint aki gondolkozik… komolyan erőlködött, s a betűket tanulmányozta a könyvben, mikkel gyanítom eddig a pillanatig nem igazán találkozhatott. Nem azt állítom róla, hogy buta… de értelmes ember ilyenekkel nem foglalkozik, amiket egy gimnazista végzősnek tudnia kell egy vizsgára. Isten a tanúm rá. A való életben a fele dologra sincs szükségünk, s a tanárok mégis próbálják a fejünkbe erőltetni őket. Az egésznek semmi értelme nincs. Mindenki tudta.

- Itt van egy kérdéssorozat… a válaszokat rád írom… az összeset. S neked, majd rá kell mutatnod a helyes megoldásra… ha nem tudod, én teszem azt meg. - kíváncsi lennék, hogy ezen terve édes agyának melyik elrejtett bugyrából pattanhatott ki… minden bizonnyal Ő is kezd fáradni.

- Szóval ki akarsz tetoválni. – nevettem fel, mert tiszta sor volt ez… az egész testemet az írása fogja beborítani… s az egésznek a letakarításáról még akkor nem is beszéltünk. Sebaj.

- Van egy ajánlatom… - hajolt egy kicsit közelebb hozzám, fülemhez bújva így.

- Megígérem, hogyha nagyon ügyes leszel… én foglak megfürdetni. – puszilta meg arcomat zsiványan, s visszaegyenesedett eredeti pozíciójában.

- Neked teljesen elment az eszed? – tenyeremmel takartam arcomat, mert éreztem, hogy arcom pirossá festődik.

- Egészen biztos vagyok benne, hogy nem… viszont… - oldalra téve a lábát lemászott rólam, s felém nyújtotta a kezét. -… jobb lesz, ha felállsz… úgy könnyebb lesz. – mondta, s fel is állított hagyva, hogy előtte emelkedjen testem. – s az is jobb lesz… ha ettől is megszabadulsz. – hóna alá csapva a könyvet térdepelt le elém, s kapcsolta ki nadrágom gombját, majd húzta le rólam az anyagot… pillái alól pislogott felfelé rám. Csak egy pillanat volt, a kis sunyi… mindketten tudtunk mire gondol a másik, de mintha ezeket a gondolatokat Ő elég erősen ignorálta volna… rögtön fel is magasodott előttem, s úgy fogva a filcet közelítette a bőrömhöz.

- Ez nekem miért is éri meg? – próbáltam magam nem elnevetni, amihez igen nagy önerő kellett… ahogy a toll hegye a bőrömhöz ért, nekem kuncognom kellett volna ugyanis csikis pillanatok voltak ezek.

- Okos leszel… - mondta rám sem nézve. – 1854… - érintette meg azt a helyet ahova éppen alkotott valamit. Rögtön el is vett kezét, mert ficánkolni kezdtem már úgy állva is… végülis én voltam előtte majdnem meztelen Ő pedig nyakig felöltözve forgolódott előttem, s valósította meg sajátos tanítási módszerét.

- Mi? – kaptam fel a fejemet, s néztem rá érdeklődve.

- Ez egy válasz… hogy mire, majd neked kell tudnod. – nagyon jól szórakozott… teljesen belemerült a saját játékába.

- Tudod ez így nem fair… - kulcsoltam össze a kezeimet a mellkasomon.

- Hééékás… ne mozogj… mert még elrontok valamit. – dorgált le rögtön.

- Én is mondtam valamit… – s csak azért is megmozdultam egy óvatlan pillanatban, s Ő pedig éppen elrontotta az éppen rám írt sokadik szavát. Ahogy térdelt előttem lehetőségem volt éppen úgy a hajába túrni, hogy hátra tudtam könnyedén feszíteni fejét… meg is tettem mindezt örömmel. Muszáj volt rám néznie. – ez így nem fair… szinte egy szál semmiben álldogálod előtted… te meg… te meg, mintha a tundráról jöttél volna.

- Azt szeretnéd, hogy kevesebb ruha legyen rajtam? – nem szólt egy szót sem a helyzethez… nem bánta, hogy hátrafeszítettem fejét, s így feszültek nyakán erei… nekem ez így nagyon is vonzó volt… olyan dög.

- Csak szeretném, ha a játék mindkét részről igazságos lenne…- kértem ki magamnak a dolgok állását.

- Hát nem… - szemrebbenés nélkül mondta ezt nekem.  – az életben semmi sem igazságos. – s átvéve tőlem az irányítást egy másodperc töredéke alatt kezét szinte fedetlen hátsómra tette, s úgy rántott magához… hasamba csókolt, s egy könnyed ajakmozdulatával vette szájába alsóm szélét, s azzal a szájában nézett felfele rám, s ezennel tisztázta… hogy semmi esélyem nincsen ellene.

- Khara… a nyakad miért fekete helyenként? – egy belső helyszínes fotózáson voltam már hétfő reggel, s ekkor kérdezte tőlem a sminkes ezt az apróságot.

A tény az volt, hogy Harry betartotta a szavát… tényleg megmosdatott, csakhogy azon tevékenysége kissé átment egy másik fajta tevékenységbe is… s lehet itt már akkor semmiféle sminklemosó, vagy kenőcs nem segített abban, hogy a feketeségek teljes mértékben lejöjjenek rólam… reggel meg szintén kapargathattam magamról egyes részeimen, de van, amit én magam sem értem el… így hát lehet foltos maradtam.

- Öhm… nem tudom? – rántottam meg vállamat ártatlanul, mintha miről sem tudnék. – gondolom, sminklemosóval lejön. – adtam neki tippet, de azt hiszem éppen egy profi sminkesnek nem kellett tanácsokat mondanom ilyennel kapcsolatban.

- Le… - nem értette a helyzetet, de inkább nem is foglalkozott ezzel, csakis azzal, ami a feladata volt… saját elképzelésük szerinti szépséget faragni belőlem.

- Megkaptam a meghívottak listáját… még egyszer köszönöm, hogy időben sikerült elküldened és nem kellett kérvényt benyújtani mellé. – Simon jelent meg előttem a sminkasztalnál, s maga alá húzva egy széket elhelyezkedett ott, s tabletjével, s velem kommunikált egyszerre.

- Örömömre szolgált… - vagy nem.

- A kegyes hazugságaidon még mindig dolgoznod kell… egy kevéskét. – pillantott fel a képernyőről, s én meg kínosan vigyorogtam felé. – holnap lesz a parti… és még nincsen, ruhád úgy tudom. – jegyezte meg.

- De van… van egy szekrénnyel. – én csak arra reagáltam, amit ő mondott.

- A bandás pólók, s tornacsuka nem számít ruhának… nem mindegy, hogy miben jelensz majd meg… - vágott vissza rögtön.

- Szerintem meg tökéletes ruhák azok is… azokban tudok ám mosolyogni igazán, mint egy porcelánbaba… - utaltam neki arra a kijelentésére, mire nekem ott kell lennem a saját partimon, s szépen kell mosolyognom, mert jó kislány vagyok… végülis beszervezve ismerős arcokat könnyedén el fogom tudni érni a jól érzem magam kategóriát… ugyanis talán a többiekkel, ha nem foglalkozok, s csakis az enyémeket látom, akkor nem leszek rosszul attól a felszínes világtól.

- Khara… ez nem vicc. – rázta a fejét. – Egy pár neves helyi tervező ajánlott fel néhány darabot, ideszállítattam őket, szóval a szüneteidben vethetsz majd rájuk néhány pillantást, mert választanod kell… nem mindegy, hogy miben jelensz meg… te egy alkotás vagy… egy név. Amit viselsz, azzal pedig szintén egy nevet képviselsz… szóval nem szabad melléfogni a választásban. Fontos, hogy mit… és kit viselsz. – szent beszéde a mai napon is a terítéken volt… de már valahogy kezdtem meg tanulni hogyan is kell kezelnem ezt… ki kell zárnom őt a fejemből, s ezt örömmel tettem. S ebben segítségemre volt az ipodom is, ugyanis sminkelés, s fodrászkodás közben ilyesmivel az alany, vagyis én lefoglalhattam magamat… elzártam magam hát attól, mi nem érdekelt. Jelen esetben Simon.

- Te mit fogsz viselni holnap? – fülemhez szorítottam a telefonomat, s úgy beszéltem Harry-vel… holnap estig nem is látom, hisz folyamatosan próbálnak, s utaznak városon belül, s ma reggel abban a pillanatban el kellett távoznia, amit keltette az ébresztője… a szépséges hétvégénknek ott volt vége.

- Gondolom valamit, ami fedi a bőrömet… - mondta Ő kedvesen.

- Köszönöm a segítségedet… - dünnyögtem, s úgy sétálgattam az esélyes ruhák előtt. A fotózásnak már vége volt, de én még a helyszínen voltam néhány emberkével egyetemben, s míg ők pakolgattak addig én már a fotózáshoz képest sokkal kényelmesebb ruhában lejtettem bizonytalan lépéseket újabb ruhák előtt.

- Tudod… örömmel. – el tudom képzelni, hogy mosolygott miközben ezt mondta… de ezzel sajnos nem segített ki. – Küldj egy képet arról, hogy te mit fogsz viselni… és akkor ahhoz igazodok én… azt hiszem nekem némileg könnyebb a dolog. – viszont ezen mondata már sokkal hasznosabbak voltak.

- Megtennéd? – éreztem, hogy ez így nagy segítség volt… valóságos segítség.

- Hány lehetőséged van? – kérdezett rá, gondolom sejtette, hogy éppen a lehetőségek előtt ácsorgok… csak azt nem tudta, hogy teszem mindezt totál egyedül már, egészen késő este ugyanis a fotózás elhúzódott, Simon meg már elpárolgott ugyanis szerveznie kell a holnapot… meg úgy amúgy minden más napomat. Profi… ez tény és való. Ez egy ügynök feladata, nem?

- Úgy gondolom millió… - forgattam a szememet. Vásárolni se szerettem sose úgy igazából… ruhát választani meg végképp nem az én területem. -… de amúgy 10. – tettem hozzá a valós számot is.

- Zárd ki azokat, amiben már ránézésre nem éreznéd magad jól… aminek nem tetszik a színe, az anyaga… bármi. – ahogy ezt mondta én úgy ejtegettem ki az opciókat a listáról. Szűkült a tárház… hat darabra. – mennyi maradt? – tényleg hajlandó volt táv segíteni… ez kedves volt tőle… de legalább addig is hallhatom a hangját.

- Hat. – egyszerre annyit mégsem viselhetek, szóval szűkítenem kell a kört.

- Kérj segítséget valakitől ott a környékeden… - próbálkozott ezzel is.

- Egyedül vagyok. – vallottam be.

- Hogy mi? – meglepődött.

- Örülök, hogy egyedül vagyok… egész nap volt valaki, aki minden lépésemet figyelte, mert vagy a hajamat, vagy a sminkemet kellett igazítani, vagy éppen egy ruhát kellett igazítani rajtam… örülök, hogy egyedül lehetek egy kicsit. – vallottam be, s kényelmesebb helyet nem igazán találva földre vágtam a seggemet egy párna társaságában, s úgy szemezgettem a lehetőségekkel.

- Büszke vagyok rád… ügyesen fejlődsz. – bókolt.

- Ügyesen tűrök... ma már csak tízszer szerettem volna megfojtani Simon-t…

- Az ügynökök dolga az, hogy idegesítsék az áldozatukat, mindent megtéve közben, hogy nekik a legjobb legyen. – azt hiszem némi tapasztalatot hallhattam ki a hangjából.

- Na, jó… azt hiszem, annak az áldozatnak most fel kell vennie a harcot ezekkel a ruhákkal és választania kell… egyedül. Ennyire nem lehetek béna… - nevettem fel.

- Tudod még mindig opció, hogy ruha nélkül gyere… ha te is, én is. – ajánlotta fel.

- Köszönöm a nagylelkű felajánlást… ha 10 percen belül nem lesz nyertes, tuti azzal a lehetőséggel fogok élni…

A pillanatok csak úgy repülnek, ha van mit tenned közben. Két nap úgy telt el, hogy szinte alig tudtam kettőt pislogni, s vagy háromszor levegőt venni (fotózás, még egy fotózás, s közben egy interjúadás is… életem első valóságos interjúadása, leszámítva a rádiós szereplésemet) s most meg már ott vagyunk, hogy Arnold elkészült a sminkemmel, s jómagát is elkészítette, s útra kész vagyunk. Kedd este, Khara partija… Khara azon partija, amire elsősorban nem is oly szívesen megy… mert nem szereti magát ünnepeltetni. 

- Jó lesz ez… rengeteg az ingyen kaja… és a pia. Egy-két feles, s őszinte lesz a mosolyod. – simogatta meg a vállamat, s úgy helyezte rám kis kendőmet, amivel a hátamat takarhatom, míg a kocsihoz érünk… nála voltunk, mert neki így volt a legmegfelelőbb, s mindenkivel úgy volt megbeszélve, hogy majd ott találkozunk… Nora-nak is dolga volt, Harry is éppen csak oda fog tudni érkezni, anya meg mindenképpen késve fog megjelenni, ha meg is jelenik, ugyanis Elsa-t le kell tennie.

- Szükségem lesz rájuk… - vallottam be, s ismételtem kevésbé örömmel kellett felismernem a tényt, hogy újra magas sarkú van rajtam. Nem kedveltem meg még mindig ezt az ötletet.

- Hátha a limodban találunk majd valami finomságot… - bökött oldalra fejével, mikor kiléptünk lakása ajtaján… a járda végében előttünk egy fekete szépség állt.

- Ez ránk vár? – csodálkoztam, megtorpantam lépéseimben.

- Pontosabban rád… - bólintott kedvesen.

- Na, jó ez túlzás… - nevettem fel… ezt Simon sem gondolhatja komolyan.

- Biztos vagy te ebben? – kérdezte, s belém karolva indította meg saját tempójában lépéseimet, s úgy nyitotta előttem az ajtót.

- Azt hittem már sosem értek le… nem mintha nem élvezném ezt a luxust. – s ahogy kinyitottam az ajtót a kocsi túloldalában kedves barátnőmet véltem felfedezni… sajátosan köszönt nekem.

- Az ünnepelt nélkül nem mennénk sehova úgysem… -Harry hangja csendült fel, rögtön velem szemben.

- Ezt meg… hogy? – nem jutottam szóhoz… minden ittlévő emberrel beszéltem korábban, s az ott találkozás… az ott találkozást jelent nekem.

- Mi elmegyünk nélküled is, ha gondolod… - ajánlotta fel Nora, s belehörpintet italába.

- Gyere… - simogatta meg Harry maga mellett az ülést. -… van egy hely, ahova meg kell érkezned… - mondta, s felém nyújtotta a kezét én pedig elfogadva azt becsusszantam mellé, s engem meg követett Arnold is.

S ahogy bekerültem a limo belterébe észrevehettem, hogy az egész telve volt… nem csak ez a két jómadár volt itt, de még Gemma is, egy barátnője, Nora barátja is… csupa fiatalság.

- Nem is tudtam… - haraptam ajkamba abban a pillanatban, ahogy a kocsi el is indult alattunk, s most már szembenézhettem az összes itt lévő kedves ismerőssel.

- A meglepetésnek éppen ez a lényege… - hajolt arcomhoz Harry, s ahogy ujjait enyémekkel összefűzte addig arcomra egy csókot lehelt. – gyönyörű vagy. – suttogta, csakis számomra hallhatóan.

- Eszméletlenek vagytok… - ráztam a fejemet, s vörösödtem el hirtelen a sok kedves pillantástól.

- Csak azt akartuk, hogy tökéletes legyen a mai estéd… s hogy tudd, mennyi ember támogat téged bármiben… hát így összegyűjtöttük őket neked egy helyre. A legfontosabbakat. – vette át a szót Arnold, s ő is egy puszit nyomott az arcomra, majd szabad kezembe egy pezsgős poharat nyomott.

- Mert megérdemled… - emelte magasba a poharát Nora, s őt ebben követte a kocsiban lévő összes mindenki.

- Mert megérdemled… - Harry ismét fülemhez közelebb kerülve suttogta ezt nekem. Szavai varázslatként lazították el a testemet… éreztem a szikrákat a véremben, mik hevítették fel azt. – mondd ki… - kérte tőlem… szótlan voltam, megilletődött.

- Mert megérdemlem… - suttogtam halkan…

Olyan ember vagyok, aki beismeri, ha téved… s ezúttal is azt kell tennem, ugyanis tévedtem. Ez az egész buli nem is volt olyan rossz, minta, amire számítottam… meglehet ebben a beismerésben segített az is, hogy előszeretettel könnyedén fogyasztottam alkoholos italokat, de csakis addig a szintig, amíg tudtam magamról.

A helyszín tökéletes volt, az étel tökéletes volt, a zene tökéletes volt… nem tudom Simon, hogy alkotta meg ezt, de anélkül, hogy igazán beszélt volna róla velem, mégis az egészet az én ízlésemre alakította… komolyan mondom, hogy az iPodom zenéi hangzottak a hangszórókból… csakis a legjobbak, egytől-egyig minden kedvencem.

- Lehet, megtartalak… - mosolyogva karoltam Simon nyakába, s hagytam, hogy elkészüljön egy újabb kép megörökítve ezt a pillanatot is.

- Azt mondod? – nézett rám örömteli mosollyal.

- Be kell vallanom, hogy… - kezdtem bele.

- Hogy? – várta, várta ezt a pillanatot láttam az arcán.

-… hogy mindent imádok. – simogattam meg karját. – Azon gondolkozok igazából jelen pillanatban, hogy hogyan is sikerült ilyen jól ez az egész… - gondolkozva fürkésztem arcát.

- Talán volt némi segítségem. – s vigyorogva bökött az éppen egy lánnyal beszélgető Harry felé.

- Zsiványok vagytok… nagyon zsiványak. – ráztam a fejemet, s hagytam, hogy egy újabb ismeretlen embernek bemutathasson… ezen a helyen mindenki jól járt… én nem haltam bele végül a szenvedésembe, s ő is elérve célját olyan emberekkel ismertetett meg engem, akiket ismernem kell a divat világában… ha ő mondja, akkor biztos úgy is van.

- Khara… ő itt Alex Hamilton… - mutatott be egy a harmincas éveiben járó hölgyeményt Simon. Ismerős volt a név… a hang is.

- Az az Alex? – kérdeztem vissza rögtön, ahogy kezeink összeértek.

- Kettőnknek már volt szerencséje egymáshoz… habár eddig csak telefonon. – tette hozzá, s jól emlékeztem én arra a telefonhívásra. – örülök, hogy végre személyesen is megismerhetlek… ahogy mindenki más is úgy gondolja szerintem. – utalt erre az egész partira.

- Én már egy keveset beszéltem Alex-szel… most itt az ideje, hogy ti ketten is megismerjétek egymást. Végülis együtt fogunk dolgozni… ha minden igaz. – simította meg kettőnk karját, s hagyott egymásra minket.

- Mesés parti. – vallotta be.

- Semmi közöm nincs hozzá… - fejemet rázva vallottam be, s hörpintettem italomba… a gyomrom úgy érezte valamiért, hogy nekem arra szükségem van. – nekem szervezték… de nem velem. Az, hogy tetszik az egész… majdhogynem egészen csakis Harry-nek köszönhetem… mint utólag kiderült Ő is belefolyt az előkészületekbe. – tettem hozzá.

- Remélem, nem gondolod azt rólam, hogy egy kibírhatatlan nőszemély vagyok, akit csak a fiú hírneve irányít, s érdekel… - belecsapott rendesen ekkor a közepébe.

- Öhhm… nem is ismerlek. – kicsit meglepődtem a kijelentésén, s azt hiszem őszinte választ érdemelt ettől függetlenül.

- Remélem, hogy lesz lehetőségünk megismerni egymást… - mosolyodott el őszintén. -… jót teszel Harry-nek, s nekem is ez a legfontosabb… hogy Ő jól legyen.

- Örülök, hogy közös véleményünk van. – jelentettem ki.

- Ez a te estéd… nem szeretném munkáról való beszéddel elrontani… szóval hagylak is, hogy szórakozz… mert megérdemled. Simon-nal már egyeztettem egy találkozót, s úgyis találkozni fogunk hamarosan… az útjaink elég erősen összefűződnek majd… - mondta, s magamra hagyott.

- Én feladom… - Harry karjában megtámaszkodva fogtam meg, s léptem ki a cipőmből. Eszméletlenül fájt már benne a lábam. Nem vagyok én erre kiképezve… ez emberi kínzás.

- Egészen sokáig bírtad. – jegyezte meg, s örömmel konstatáltam ekkor, hogy egy fotós ismét a köreinkbe érkezett… ezek komolyan mindenhol ott voltak… mindenhol. Felemelve a cipőmet fejem magasságába úgy pózoltam azzal, mintha éppen egy fogpaszta reklámba lennék. A fotósnak is tetszett… el is húzott onnan rögtön utána.

- Ha neked kellene hordanod… megértenéd. – s a sarokba dobtam azokat a lábujjgyilkosokat.

- Hidd el én már így is értem… - mondta, s leülve maga mellé húzott engem is… kis bokszunkban szereztünk néhány egyedüli pillanatot is. Kicsit arrébb csúsztatva engem könnyedén kapta fel a lábamat ölébe, s kezdte talpamat masszírozni… ő volt a megmentőm.

- Hálám ezért üldözni fog… - ily élvezetet nem éreztem még a mai nap során… mintha a mennyország került volna kissé közelebb hozzám.

- Üldözhetsz te is. – s eddig a pillanatig élt a távolság közöttünk ugyanis egy pillanat alatt húzott ölébe, s csókolt meg… na, jó… van ami jobb a lábmasszázsnál… ajkaim masszírozása az ő ajkaival.

- Szerinted most hány fotó készülhet rólunk? – ajkamba harapva bújtam nyakába miközben érintését élveztem.

- Remélem annyi, hogy ki tudom majd holnap reggel plakátozni vele az egész lakásomat… - csípett fenekembe, mire megugrottam az ölében. Kacagnom kellett.

- Őrületbe foglak kergetni, ha mindenhol ott leszek. – mondtam neki incselkedve.

- Megtiszteltetés, ha miattad veszítem el az eszem… megtiszteltetés.

- Sajtburger… sajtburgert akarok. – nyakába kapaszkodva suttogtam ezt neki… mintha csak egy államtitkot osztanék meg vele.

- Az sajnos nincs. – biggyesztette le ajkát… Ő is jól érezte magát, ahogy én is… a kellemes becsiccsentés jelent meg mindkettőnknél.

- De nekem sajtburger kell… mindennél jobban. – engedtem magam kicsit hátrébb, hogy láthassam arcát… ki volt pirosodva bőre, nem is csoda… s nem feltétlen a miatt, mert az ötödik számot táncoljuk végig megállás nélkül. Ünnepelünk… tisztességesen. Tisztességes alkoholmennyiség társaságában.

- Nekem meg… te kellesz mindennél jobban. – rántott magához erősen a sötétben. Nem számított, hogy ruha van rajtam… úgyis bőrömön éreztem érintését.

- Bújócskázzunk Simon-nal… - álltam lábujjhegyre, s súgtam úgy a fülébe… eszem ágában nem volt felvenni újra a cipőmet, sajátosan mezítláb járkáltam az emberek között… sajátosra vettem a parti fogalmát, nekem szervezték, s azt hiszem saját magam képére formáltam így az egészet.

- Ő mindenhol ott van. – jegyezte meg.

- Teszek róla, hogy most ne találjon meg minket… - s fordulva egyet indultam meg előre valami hátsó traktus felé, s akartam mindenki szeme elől eltűnni… s csakis az Ő szemének, s testének adnom magamat. – hupsz… - rántottam vissza az első ajtót, ahova benyitottam búvóhely reményében.

- Jól láttam, hogy az Arnold volt? – kapott el hátulról Ő ott a sötét folyósón.

- Gondolom a barátjával. – kuncogtam fel, s belefutottam a sötétségbe előre. Mindenkitől távol akartam lenni… kivétel tőle. S a sötétség oly csalogató volt.

- Az enyém vagy… - nem jutottunk messzire, alig kettőt fordulva egy elhagyatott folyosóra érve tepert erősen a falhoz. Levegőt nem tudtam venni oly váratlan volt ez.

- A tiéd akarok lenni… - s erősen hallottam, ahogy megreccsentette ruhámat csakhogy combomhoz könnyedén jusson. Ajkai bőröm minden négyzetcentimérét bejárták… ujjaim pedig oly fürgén nyúlta hozzá, mint még sosem.

Hangom elhalt, ahogy nyelvét végighúzta megfeszülő nyakamon, testem automatikusan feszült ívbe az ő mellkasához… nadrágján keresztül éreztem vágyakozását. Ő volt az én barátom… testestül, lelkestül.

- Mert tiéd az este… meg megérdemled… 

LVI. rész - Keep it together

Sziasztok! Elhoztam ám nektek a következő részt! Holnap, s holnapután is dolgozni fogok 6-tól, 2-ig szóval nem tudom mikor lesz időm írni megint, de heti egy részt, azt mindenképpen bebiztosítom nektek ezzel a résszel… tekintve, hogy kicsikét lebetegedtem, s arra a 2 órámra sem megyek be, ami lenne ma így kihasználtam az időmet, s amit korábban a héten elkezdtem részt most befejeztem nektek. Remélem tetszeni fog! Jó olvasást! Puszi Dorka

Keep it together

Keep it together in the family
They're a reminder of your history
Brothers and sisters they hold the key
To your heart and your soul
Don't forget that your family is GOLD.

(Madonna)

- Gyengéden szorítsd össze az ajkaidat, s úgy fújj ki lágyan levegőt… - Louis próbált engem fütyülni tanítani… s próbálkozásának inkább kevesebb, mint több sikere volt. Lehet ember füttyanalfabéta? Ha igen, ha nem, én akkor is az vagyok. Mindössze közel sem nőiesen sikerül majdhogynem köpködnöm, s ezt még csúfolásként sem nevezhetjük fütyülésnek.

Igazából azt sem tudom honnan jött ez az ötlet, de egészen jól elszórakoztunk vele. Kint szólt a zene, s a kellemes esti levegőben néhány ember táncikált a fűben, néhány pedig a melegedő helyen szórakoztatta magát… köztük voltam én is.

- Próbáld meg ezt… - s szájába kapta két ujját akkor, s füttyentett. Én pedig konkrétan hátravágódtam a helyemből bele a kanapé puha háttámlájába… meglehet túlságosan is közel ültem a mutatványoshoz. Erősen dobogott a szívem a mellkasomban… kezemet kellett rátennem, hogy minden maradjon a helyén, s talán egy kicsit le is nyugodjak.

- Esélytelen. – ráztam a fejemet, s elnevettem magam.

- Egy táncra… hölgyem? – Harry a semmiből tűnt fel előttem, s nyújtotta felém kezét. Csodálatosan nézett ki az öltönyében… egészen biztos meg tudnám szokni, ha ez lenne a mindennapi viselete… na, jó… a kockás ingei hiányoznának, meg talán a sok bohókás hajpántja, amivel rakoncátlan tincseit próbálja kordában tartani.

- Csak menekíteni akarod mi? – csattant fel gyanakvóan Louis.

- Örülök, hogy nem nekem kellett kimondani… - tette hozzá mosolyogva a Göndör, majd megragadva kezeimet felállított a helyemről. – maradhat rajtad, ha akarod. – ahogy közelebb kerültem hozzá mondta ezt nekem, ugyanis puha pléd volt hátamra terítve, hisz habár kint fűtőtestek hada volt (fogalmam sincs, hogy ezt hogyan és mikor szervezték ide… nem mintha az egész dologról tudtam is volna bármit is), s az április végi időjárás is igen kegyes volt hozzánk én fáztam, s ülve a kanapén ez így elég helyesnek tűnt.

- Egészen kiábrándító. – nevettem fel, s arcomat kezembe temettem miközben odáig fel is húztam a takarómat.

- Szexibbnek még soha nem láttam tornacipőt sem nyugi… - súgta a fülembe, s kipörgetve érte el azt, hogy mellkasának dőljek ő pedig saját tartási módszerével fűzött magához… s hát igen, rajtam a szépséges ruhához tökéletesen kiválasztva egy tornacipő volt, ugyanis mezítláb jöttem el Arnold-tól (valójában nem is a saját lábaimon). S ez volt a flip-flop vagy a mamusz mellett a legkényelmesebb opcióm mik közül itthon választhattam… nem mondhatni, hogy magas sarkú imádó vagyok, nem is leszek az soha.

- S ez a pléd is olyan rajtad mintha… egy palást lenne. – suttogta a fülembe, s pihentette vállamon fejét enyém mellett.

- Valójában egy szuperhős vagyok… csak álruhában. – motyogtam neki mosolyogva.

- Mindig is gyanakodtam… - simította meg a hátamat.

A kellemes dallam átjárta az udvart, olyan jó volt rá mozogni kissé, egyszerűen a zene azt akarta, hogy táncoljanak rá… ez az este meg is érdemli. Az egész teljes titokban szerveződött… s ezt a titkot igazából mindenki tudta, csak én nem. Pedig nem csak miattam van ez tartva… hanem Harry miatt is. Mindenki miatt.

- Zack elment… írt egy levelet nekem. – mellkasa ellen suttogtam a szavakat… gondolataimban voltam teljesen elmerülve, s úgy született meg ez a téma bennem.

- Tudom. – simította meg hajamat.

- Mi? – annyira megmozdultam éppen, hogy láthassam arcát.

- Nekem is írt… bocsánatot kért, s megköszönt mindent és… - teljesen nyugodtan mondta ezt, s tudtam mindezt onnan, hogy szívverése egyáltalán nem gyorsult fel irreálisan, s tartása is olyan kellemes volt, mint eddig a pillanatig végig.

- És? – kíváncsiskodtam.

- És azt mondta, hogyha megtudja, hogy megsiratlak… a teniszütőjét húzza a fejembe. – nevetett fel… szerintem ez azért annyira nem volt vicces.

- Biztosan ezt mondta? – hunyorítottam rá.

- Majdnem biztosan erre emlékszek… - bizonyította igazát… tudtam, hogy görbít egy kicsit a valóságon.

- Bolond. – ráztam a fejemet, s öltönyének szélét is megragadva abba kuncogtam. – vége… - suttogtam már úgy, hogy Ő nem hallhatta… de nekem még egyszer, utoljára ki kellett mondanom. Vége.

Harry-től kezdve körbeforogtam körülbelül a férfitársaságon már második alkalommal is tánc terén… mindenki, mindenkivel táncolt… ha éppen nem egy csomóban beszélgettek, s emésztették a finomságokat, miket édesanyám rendelt be.

- S akkor ez csak csalás volt… s nem is lesz fotózásod? – kérdeztem Arnold-tól, mikor vele táncolgattam vidáman… már kevésbé fáztam, s meg is szabadultam a csodálatos palástomtól.

- Dehogynem… - kacagott fel vidáman. -… szerdán. Csak az egésznek semmi köze nem lesz… ehhez. – mutatott végig rajtam, s csak fejét csóválta a lábamon lévő dorkó miatt. Egyszerre nevettünk fel. S ekkor a csengő zaja kapcsolódott be az éppen pörgő dal dallamához. Nem gondoltam volna, hogy ilyenkor még bárkit is várhatunk… úgy gondoltam mindenki itt van.

- Fogalmam sincs, hogy ki lehet az ilyenkor… - gondolkoztam el, s távolodtam el Arnold-tól úgy, hogy közben elindultam az ajtó felé lassan.

- Reménykedjünk, hogy nem a szomszédok… csendháborítás vádjával, s egy rendőr társaságában. – jegyezte meg rögtön mögöttem.

Édesanyám ment ajtót nyitni, s Én követtem őt. Arcán láttam, hogy ő erre fel volt készülve… mintha várt volna valakit… s ekkor kinyitottuk az ajtót, s előttünk pedig ott állt… Harry családja. Nővére Gemma, Anne az anyukája és annak férje. Erre nem számítottam… nagyon nem.

- Örülök, hogy egyben megérkeztetek… Anne. – köszönt neki édesanyám, s a nő mosolyogva fogadta édesanyám szavait.

- Ti ismeritek egymást? – mutattam először édesanyámra, majd Anne-re.

- Megismerkedtünk… igen. Egy ideje már… – válaszolt anya.

- Mi örülünk a meghívásnak… - tették hozzá, s ekkor Harry lépteit véltem felfedezni közeledve. Jellegzetesek a lépései… könnyen fel lehet ismerni Őt.

- Mi ez a felhajtás itt… Khara hova tűntél? – szavaival is jelezte, hogy Ő jön erre… s mikor meglátta, hogy kiket fogadtunk az ajtóban, konkrétan földbe gyökerezett a lába. Őszinte meglepődöttség tükröződött arcán. – ez? – próbálta feldolgozni a látványt… széles mosolyra húzta ajkait mik hatalmas gödrökben végződtek ekkor. 

- Khara a családjával töltheti ezeket a szép pillanatokat… akkor te miért ne tehetnéd? Megérdemled Harry… - édesanyám simította meg karját Harry-nek. Ő volt mindezek mögött… a szívemet mélyről jövő melegség töltötte el.

- Megérdemlem? – kérdezett vissza, s szerintem még mindig erősen a feldolgozás folyamatában lehetett… eszméletlen idők óta nem láthatta a családját, Gemma-t is akkor utoljára… akkor, amikor még az intézetben voltunk.

- Megölelsz végre, vagy mi? – csattant fel nevetve Gemma, s csípősen pillantgatott öccsére.

- Hiányoztál te idióta… - kapta el nővérét, s felemelve kissé pörgette meg Őt.

- Örülök, hogy személyesen is találkozhattunk végre. – lépett oda hozzám Anne, s ölelt meg. Szeretetteljes volt ezen cselekedete, éreztem, hogy komolyan gondolja. – Köszönöm… - suttogta a fülembe… s habár csak ennyit mondott, mindketten tudtuk mire gondol… vagyis kire. Őrá. Nem igazán gondoltam, hogy ez valamikor is meg fog történni… pedig számíthattam volna rá, hisz ez az élet rendje… de nekem ez akkor is olyan új volt. Nagyon új. S fura.

- Mi már azt hiszem… találkoztunk. – Gemma végre biztos talajt érzett lába alatt, s ekkor fordult velem.

- Ühüm… - próbáltam inkább őszinte mosolyt erőltetni az arcomra, mint azt a kínosat, mire igazából számítottam… ugyanis mikor mi találkoztunk, az annyira nem volt szép emlék. Harry szobájából fejvesztve rohantam ki érkezésekor. Sok volt az nekem ott… s nem az ő jelenléte, hanem mindaz mi előtte történt. Harry felfedte magát. Tisztán emlékszek mindenre.

- Fáradjatok be nyugodtan… a hátsó udvaron vannak az emberek. Biztosan megéheztetek az út alatt… van némi harapnivaló is kint. – édesanyám átvette a tyúkanyó szerepet, s úgy terelte befele az embereket az említett helyre.

- Az nem kifejezés… - nevetve tette hozzá Gemma, majd megragadva öccse karját indult meg vele kifele, ahogy tette utánuk mindenki… édesanyám maradt hátul csak.

- Köszönöm… - csak pislogtam rá, egyszerűen idő kellett hozzá, míg megszoktam ezt… mindezt most neki köszönhetem. Soha az életben nem volt még ilyen jó a kapcsolatunk. Soha. S a valóság az, hogy még jónak sem volt mondható soha… most pedig… most pedig leírhatatlan.

- Ez a legkevesebb. – zárta be az ajtót, majd karolt át engem, s úgy indult kifele a többiek után.

- Olyan igazán jó… boldognak látni Őt. – suttogtam halkan, s megálltunk az ajtóban, hogy tisztes távolból figyeljük az eseményeket.

- Mások boldogságának ennyire örülni… ez a szerelem. – simogatta meg a vállamat, s olyan igazán anya-lánya stílusban a vállára dűtöttem fejemet.

- Az… - haraptam bele az ajkamba, s hunytam le szememet néhány pillanatra… hogy így látatlanba is magamba tudjam szívni a hangulatot.

Bármennyire is próbáltam pihenni egy ilyen este után egyszerűen néhány óra alvás után felébredtem, s visszaaludni pedig egyszerűen nem tudtam… a hajnali 6 óra pedig nálam, szinte még órával is mérhetetlen, korai időpont.

Így döntöttem amellett, hogy inkább kimozdulva az ágyamból (merthogy egyszerűen ott sem bírtam tartani magam… szinte testem automatikusan fordult ki onnan), leköltözök a gépemmel a konyhába, s reggelizve ott várom, hogy édesanyám felébredjen… Elisa-ra pedig édesanyám legjobb barátnője vigyázott ekkor, s ott aludt nála, így ő nem is volt a házban.

Egy hatalmas nagy adag kávéval a kezemben, s egy mesteri szendvics társaságában ültem le az asztalhoz, s nyitottam meg az üzeneteimet. Nem voltam benne biztos, hogy fel is készültem rá úgy teljes igazából… Simon levele szinte, már a tárgy megnevezésben üvöltött velem. Konkrétan az egész jövő hetemet betáblázta, s úgy, hogy el sem hagyom a várost még úgy is igazán fárasztónak tűnik így előre is az egész.

British Vogue (hazai vizeken is kell úszkálnom úgy látszik… a francia kiadás után), valamilyen üzletnek a promóciós fotózása (valamilyen ékszerüzlet volt ez, mikor rágoogleztam a márkára, s megláttam a termékek árát… majdhogynem kiesett a szemem), a tiszteletbeli Khara parti (ez valószínűleg az volt, amit a legszívesebben kihagytam volna, mert számomra ez a felhajtás felesleges… viszont Simon ragaszkodik(!!!!!!!!!!!!!!!!!) hozzá… igen a levelében is legalább ennyi volt a felkiáltójel, s ott azt is hozzátűzte, hogy az egész már szervezés alatt van, s ha ki merem hagyni… kinyír), s további szaftos megjelenések rádióknál, s üzletekben.

- Szerdán Arnold-nak modellkedek…- nem igazán érdekelt, hogy még a nap talán fel sem kelt, de én már hívtam is a menedzseremet… egészen szuperül sikerült megszervezni a hetemet úgy, hogy talán a hajtásban még levegőt sem fogok kapni, de csak a legfontosabb dolgokat hagyta ki… a számomra legfontosabbakat.

- Hajnali fél 7… jó reggelt neked is. – szóval, hogy felébresztettem? Szuper.

- Szerdán Arnold-nak segítek… mert megígértem. Csütörtökön este pedig Nora kiállításának van a megnyitója… amit szintén nem fogok kihagyni. – gondoltam tisztázom a helyzetet.

- Miről beszélsz te? Hmmm? – még erősen álmoskás volt a hangja… nagyon erősen.

- Ezeket az időpontokat fenntartom magamnak, mint saját programos idő… a többi okés. – tiszták voltak a terveim.

- Aham… szóval a jövő heti menetrendeddel van probléma. – lassacskán csak összepakolta a képet.

- Nem kicsi… - tettem hozzá kínosan vigyorogva, habár ő nem is láthatta. – szerdán egész napra foglalt vagyok… gyanítom már Arnold neked is mondta ezt, s ettől függetlenül szerveztetek itt össze-vissza mindent. Olyan meg, hogy Nora megnyitója helyett valahol máshol legyek… szó sem lehet róla. – ráztam a fejemet magamnak.

- Okés… - egyezett bele… meglepett, ez fura volt.

- Hogy mi?

- Átszervezem… egy feltétellel. Vigyorogva fogsz megjelenni a partidon… s erről több negatív hozzászólást nem akarok hallani. Megértettük? – alkuképes volt úgy látszik… csakhogy az alkujának egészen borsos volt az ára.

- Legyen. – habár el akartam harapni saját nyelvemet, mégsem tettem… a barátaimról van szó, s mindezt miattuk teszem.

- Szuper… akkor 2 órán belül pedig el is küldöd nekem az általad meghívottak listáját, mert ha nem akkor csupa olyan ember lesz ott, akit nem is ismersz… - azt hiszem kinyílt már a csipája… olyan igazán ő volt ekkor már.

- Értettem kapitány. – szemtelenkedtem vele. – egy öröm Önnel dolgozni uram… - közel sem tűntem hihetőnek… nem is akartam az lenni.

- Következőleg egy kicsit több őszinteséggel, ha kérhetném…

S ha még csak Simon lett volna az egyetlen egy problémám ily korán reggel… akkor egész szépen hazudnék. Két hét múlva lesznek a vizsgáim, s ha azt mondanám, hogy felkészült vagyok, akkor még az előzőnél is nagyobbat hazudnék. Nincsenek egyetemes álmaim, legalábbis most rögtön semmiképpen, s ezt édesanyám is nagyon jól tudja… s habár kellett neki egy kis idő, hogy elfogadja, sikerült feldolgoznia. Viszont az tény, hogy a vizsgákon muszáj lesz átmennem… s tekintve, hogy a könyvek, s egyebek nem igazán voltak sose a barátaim lehet kicsit különleges lesz a kihívás számomra. De akkor is át fogok menni… s görbülni fog minden jegyem… csak tudnám hogyan… csak tudnám hogyan. Valószínűleg minden szabad pillanatomban a könyveket kell majd bújnom, hogy a karónál legalább egy árnyalattal szebbek legyenek az értékeléseim.

- Hívok inkább taxi-t… - édesanyámnak üvöltöttem le a szobámból már úgy alig dél előtt, mikor nagyban készülődtem az ebédre, s úgy kb. már 42ezer értelmetlen oldalt átlapoztam Anglia történelméről. Meglehet, hogy a jelennel sem vagyok teljesen tisztában… nemhogy a múlttal.

- Minek? – hallottam hangját, s tudtam ő még mindig Elisa-t eteti, akit nemrég hozott vissza barátnője.

- Csak… - vágtam rá, s megigazítva magamon a ruhámat mezítláb suhantam le egy díszszatyorral a kezemben hozzájuk.

- Majd én befejezem… készülődj. – nyomtam a kezébe a szatyrot, s vigyorogtam kedvesen, s lehuppantam Elisa-val szembe a székre.

- Ez meg mi? – kérdezte.

- Meglepetés. – mondtam, s hessegettem felfele, hogy mire a taxink ideér, addigra legyenek kész emberek is, akik belé tudnak majd szállni.

- Meglepetés? – kérdezett vissza.

- Szerinted? – persze, hogy egy szépséges ruha volt benne, mit most majd erre az ebédre felvehet… egészen hasonlóak voltak a méreteink, így könnyedén tudtam neki vásárolni is, ha szerettem volna… s ha esetlegesen én bármit is kaptam, akkor könnyedén tudtam nekiadni, ha én nem lettem vele olyan boldog, mint ahogy ő lesz most. – itt vagy még? Minek? – siettettem volna, de ez már itt a végén egészen csak incselkedés volt.

- Most ki is a gyerek, s ki a szülő? – kíváncsiskodott.

- Fogalmam sincs… kisasszony… - ráztam a fejemet, s Elisa felé fordulva egy újabb falatot adtam a szájába.

Azon alkalmak száma mikor étteremben ebédelünk igen kevés, de az Édesanyáknak volt ez a csodálatos ötlete, miszerint kikapcsolódhatnánk, ha már így a családok találkoztak, s mélyebben is megismerkedhetnénk, ha már így összehozott minket ez a hétvége… s megragadva ezt az alkalmat ajánlotta fel Harry, hogy ebédeljünk együtt szombaton London egyik legjobb éttermében... s senki sem tiltakozott.

- Hello… - köszönt nekem kedvesen, mikor végül mi is megérkeztünk a helyre, ahol Ők már vártak minket. Egy kis terem volt lefoglalva nekünk az igazán kellemesnek mondható helyen.

- Hello. – mosolyodtam rá, s akasztottam táskámat a székem háttámlájára.

- Egy néhány pillanatra elrabolnám Khara-t… ha nem baj. – ragadta meg a kezemet, s rántott magához. – Be szeretném mutatni valakinek… - magyarázta a dolgokat, s fogalmam sem volt miről beszélt.

- Addig mi rendelünk… - forgatta Gemma az étlap oldalait a kezében.

- Szuper. – bólintott Harry, s már el is indult velem kifele… én pedig a „mi a csuda ez?” fejjel követtem Őt… nem mintha sok választásom lett volna, tekintve, hogy fogta a kezemet, s tekintve, hogy egészen erősebb nálam.

- No, mi az… kit szeretnél bemutatni? – kérdeztem tőle gyanakodva, s Ő pedig az étterem kintebbi részénél megállt a bárpultnál, s hagyta, hogy én is megálljak mellette.

- Senkit. – rázta a fejét, s egy csókot lopott ajkaimról.

- Akkor meg? – kérdeztem tőle, s intve a pincérnek rendelt magának, s nekem is egy-egy italt.

- Nézd csak… - zakójának belsejéből egy borítékot húzott elő, s tolta felém a pulton.

- Ez meg mi? – kérdeztem.

- Nyisd csak ki… - mondta, s én úgy is tettem. – Azt hiszem, megérdemlik anyáék… mit gondolsz? Foglaltam 3 főre két éjszakát ebben a wellness szállodában nekik… - magyarázta a dolgokat.

- Wow… - erre aztán nem igazán nem számítottam, de úgy tényleg nem.

- Mit gondolsz? – kíváncsian lesegette arcomat a reakcióm miatt.

- Mi lesz Elsa-val? – kérdeztem félve… ha kikapcsolódás, akkor semmiképpen sem egy gyerekkel a nyakukban van ez az egész kitalálva.

- Majd mi vigyázunk rá… gyakorlunk. – lecsúszott székéről, s úgy fordított könnyedén maga felé.

- Gyakorlunk? – emelgettem a szemöldökömet.

- Csakhogy tisztában legyél vele… te leszel a gyermekeim édesanyja… - lágyan simított bele hajamba, s érintésétől egész nyakam libabőrössé vált… s nem csak az.

- Azt mondod? – lehunytam a szememet, s mélyen szívtam magamba illatát.

- Azt…

- Bele sem akarok gondolni, hogy ilyenkor is az öcsém vagy. – Gemma hangja csendült fel mellettünk… a szívem megállt helyben.

- Pedig de… - távolodott el tőlem Harry annyira, hogy újra megfoghassa kezemet, s láthassa is nővérét.

- Odabent már kezdenek gyanakodni… szóval jobb, ha visszatoljátok a szépséges pofikátokat. A kocsi három óra múlva érkezik értük… az előbb beszéltem a férfival. – vázolta fel Gemma a helyzet állását.

- Csodálatos vagy. – kacsintott rá az öccse.

- Igen én is benne vagyok ebben… - fel nem tett kérdéseimre válaszolt ekkor Gemma kedvesen, gondolom láthatta az arcomon, hogy hirtelen nem tudom mi a helyzet. -… Harry háza akkora, hogy egy időre birtokba veszem… na, jó, csak egy hétre felköltözök Londonba. – folytatta.

- Én csak 3 napról tudtam… - furcsállta Harry.

- Csak próbálkozz meg kidobni kedves… csak próbálkozz. – igazán izzott közöttük a testvéri szeretet… úgy szívták egymás vérét, mint pl. én és Nora tettem, s habár nekem ő „hivatalosan” csak legjobb barátnőm, nekem sokkal többnek számít ő… a testvéremnek.

- Telefonokat… - nyújtottam feléjük kezemet vidáman.

Az ebéd csodálatosan telt. A hangulat töretlenül jókedvű volt, olyanhoz tudnám hasonlítani, mintha mindig is ismertük volna egymást… pedig nem. Harry okkal szerette ennyire a családját. Édesanyja, s fogadott apja gyönyörű szép párt alkottak, s testvére pedig olyan volt, mint Ő… csak idősebb, s lány, de eszméletlenül hasonlóak voltak a vonásaik… le sem tagadhatták volna egymást, s nem is akarták volna.

- Hogy mi? – édesanyám furán kérdezett vissza.

- A telefonokat… Anne tőletek is szeretném. – értem az asztal túloldalára, s tartottam előttük kezeimet.

- Ezt azért… mert? – óvatosan kérdezett rá Anne, de szó nélkül fogta meg telefonját, s tette a tenyerembe azt, s tette ezt férjének készülékével is.

- Mert merényletet tervezünk ellenetek… - szólalt fel Harry, s felállva székéről mindenki felé magasodott. -… a helyzet az, hogy rengeteg mindent megtesztek értünk… s ezt szeretnénk viszonozni egy kicsit. – folytatta.

- 2 csodálatos éjszakát tölthettek el egy mesés wellness szállodában Londontól nem messze… mindent mi hárman állunk. – vette át a szót Gemma, majd a három ludasra, Harry-re, rám, s magára mutatott ekkor.

- Ellenkezésre esélyetek sincsen ugyanis a kocsitok már megérkezett, s kint vár titeket. Ez a minimum, amit megérdemeltek. Egy kis időt magatokra is kell szánnotok… s mi ezt az időt most megteremtjük nektek. – mondtam ki a végső szavakat.

- Nektek elment az eszetek… - édesanyám nem hitt a fülének, teljesen el volt képedve.

- Kikérem magamnak. – csattant fel Gemma vigyorogva. – De arról a kettőről… nem nyilatkoznék. – mutatott rám, s Harry-re mikor már Őmellé értem a telefonokkal a kezemben.

- Továbbra is szeretlek. – küldött a levegőben puszit a nővérének a Göndör.

- S mi lesz Elsa-val… nem hagyhatom őt csak úgy itt… - persze, hogy édesanyám megtalálta a szituáció legérzékenyebb pontját.

- Majd Mi vigyázunk rá… van tapasztalatom… van egy fogadott keresztlányom Lux, aki alig 4 éves. Több időt töltöttem már vele, mint gondolnád… ismerem a kis hercegnőket. – nyugtatta édesanyámat Harry.

- Biztos vagy te ebben Khara? – félve fordult felém anya.

- Egy 15 hónapos kislányról beszélünk… a kistestvéremről. Azt hiszem, tudjuk majd kezelni a helyzetet… röpke majdnem 20 év van közöttünk, szóval lehet, hogy tudhatunk 1-2 dolgot, amit ő nem. – mondtam.

- Nektek akkor is elment az eszetek… - Anne tette hozzá.

- Legyen, ahogy gondoljátok… viszont a további gondolatmenetet, ha lehetne, akkor a rátok várakozó kocsiban folytassátok… - mutatott a kijárat felé Harry.

- Jó… és most mi a tervetek? – Gemma is beszállt Harry mellé az anyósülésre, míg én pedig hátulra cuccoltam be Elsa-val. Csillogó, érdeklődő szemekkel figyelte azt, hogy mi történik körülötte… egyáltalán nem volt megijedve, igazán társasági kisbaba volt.

- Az előbb beszéltem Lou-val… kérdezte, hogy nincs-e kedvem összefutni velük… egy játszóházban fogunk találkozni. – válaszolt nővére kérdésére, majd indította is befele a motort.

- Azt Lux és Elisa is élvezni fogja… - fordult hátra hozzánk Gemma. -… ahogy látom mindketten kifejezetten nagy energiabombák… - állapította meg ő, miközben látta azt, hogy Elisa még így ebéd után is ahelyett, hogy pihent volna sokkal inkább csörgőjével játszott önfeledten.

- Most főztem… tea. – nyújtotta felém a kis tányért, s csészécskét Lux. Igazán barátságos teremtés volt az első pillanattól kezdve.

- Köszönöm. – fogadtam el tőle, s belekortyoltam a láthatatlan finomságba.

- Szívesen. – hajolt meg, azt hiszem pukedlizni próbált, volna, de az annyira nem sikerült neki… ettől függetlenül nagyon aranyos volt.

- Kínáld meg Harry-t is… biztosan Ő is szomjas. – mutatott a kicsit távolabb ülő Harry-re Gemma… Harry ugyanis a nagy játékszőnyegen játszadozott Elsa-val… a kis hercegnő nagyon élvezte a társaságát. 

- Oké… - s futva indult meg feléjük a kis csurkás szőkeség.

- Harry nagyon jól tud bánni a kisgyerekekkel… nagyon szeretik Őt. Lux is az első pillanattól kezdve imádta… órákat tudnak együtt játszani. – mondta Lou mosolyogva nekem.

- Feltétlen szeretetet kap tőlük… tudja, hogy bennük biztosan nem fog csalódni. – szavakká alakítottam gondolataimat, s úgy ejtettem ki őket lassan.

- Nagyon szeret téged… - mondta Gemma. -… rengeteget beszéltem vele mióta kijött az intézetből, ezt valószínűleg nem tudod… de eszméletlen a változás, amin átmegy… soha nem láttam még ennyire boldognak. Őszintén szeret. – s talán klisének hangzottak a szavak, én mégsem vettem annak, mert tudtam, hogy Gemma igazán úgy gondolja őket, ahogy mondja.

- Én is szeretem… mindennél jobban… - bármikor kimondom ezt, mindig olyan, mintha ez az első alkalom lenne… olyan energiatöltöttel járja át szívem minden egyes kicsinyke szegletét, s hogy talán fel sem tudom majd dolgozni… de azok a szavak sokat jelentenek. Nagyon sokat.