Welcome to New York - VI. rész (Sebastian Stan)

Sziasztok! Hoztam nektek egy kis frisst, egy korábbi minisorozatomnak a folytatását! Talán nincs sok értelme (ettől függetlenül szívesen írtam, mert kikívánkozott belőlem), nem túl nagy szám, de azért remélem hátha tetszeni fog! Jó olvasást, szép vasárnapot! Üdv, Dorka

Előzmény: V. rész

Szavak száma? 2245

-  Eszedbe ne jusson! – jegyeztem meg feléje sem fordulva, kicsit sem hangosan, de tudva, hogy ő úgyis meghallja, mikor a konyhaszekrényem legtetején lévő kis dobozt próbáltam volna elérni először lábujjhegyre állva, majd miután ez kudarcba fulladt, feltérdepelve a kis konyhapultomra megkockáztatva azt, hogy leesek, próbáltam ujjaim közé kaparintani a dobozt. A dobozt, ami magában rejtette azt az egyetlen egy dolgot, amire most szükségem volt. A dolgot, amit okkal rejtettem el magam elől, mert gyűlöltem, de korábban mégis függője voltam. – Az istenit! – szitkozódtam, majd egy apró mozdulattal, s a hosszú körmömnek köszönhetően csak magam felé billentettem a dobozt, ami, ha ugyan meg is borult, s le is repült a tetőről a benne lévő kincset az ujjaim közé engedte zárni. – Végre! – másztam le a pultról, majd nem is véve az energiát, hogy feléje nézzek nyitottam ki a konyhaablakot, ültem be annak párkányába, s feltéve a székemre lábaimat meggyújtottam a cigarettámat. Mélyen szívtam be tüdőmbe a füstöt. Nagy levegőt vettem, majd kifújtam.

S hogy ő mit csinált? Jól tudom, hogy ott állt előttem, vagyis már ült, ugyanis hallottam ahogy kihúzta a másik széket az asztaltól, s elhelyezkedett rajta.

- Szóval… nem fogsz elmenni? – tettem fel neki a kérdést orrnyergemet masszírozva, igazából úgy beszélve hozzá mintha nem is itt lenne, majd az asztalról ölembe húzva a vacsorámat, a vacsorámat, aminek elfogyasztását megakadályozta megjelenésével, most folytattam. Hol a méreg, hol a vacsora került ajkaim közé, a tökéletes egyensúly.

- Nem. – rázta meg fejét majd kinyújtotta hosszú lábait, s mellkasán összekulcsolta a karjait, s úgy nézett engem, s nem, nem hiszem, hogy pislogott volna. Gyanúsan nyugodt volt.

- Tudod, hogy illetlenség bámulni? – jól tudtam, hogy nem fogja ez meghatni, engem sem hatott volna meg, kicsit sem.

- Nem érdekel.  – válaszolta egyszerűen, majd inkább próbálkozva csak legalább a vacsorám idejére megfeledkezni jelenlétéről még fel sem emeltem a fejemet nehogy egy centit is meglássak belőle. Füst szállt mindenhol körülöttem hiába ültem az ablakban, maszatos lett a kezem a vacsorától, de gond nélkül töröltem az egyszerű fehér pólómba, amit nagy szenvedések árán sikerült magamra rángatnom.

Nem szóltunk egymáshoz, nem mintha tudtam volna mit is akarok mondani neki, nem mintha egyáltalán mondani akartam volna neki valamit. Csendben ült ott előttem, talán legjobban egy makacs gyerekhez hasonlóan, nem mintha fejébe láttam volna. Volt egy beszélgetésünk ott fent, amit valahogy a környezetünk ránk erőltetett, s most nem tudtunk tőle szabadulni… vagyis ő képtelen volt. Én elengedtem, úgy hiszem.

- Az ugye világos volt, hogy nem akarlak a lakásomban látni? – kérdeztem tőle, mikor a második száll cigarettára gyújtottam, mire meg sem szólalva felállt, tett egy lépést felém, s szemrebbenés nélkül vett ki egy szálat a dobozból, majd, mint aki jól végezte dolgát meggyújtotta azt, s visszaült helyére, ’a helyére’.

- Nem érdekel. – ismételte el újra a mondatát, s gyanítom a vérnyomása lassan közelíthetett egy halottéhoz, mert, hogy oly csendes, s békés volt.

- Pontosan mit is keresel még itt? – kérdeztem meg tőle összeráncolt homlokkal.

- Majd te az megmondod… úgy tudom, hogy te mindent tudsz! – kínos vigyorral az ajkán fújta ki a füstöt szájából, s oh te jó ég, vissza kellett fognom magam, mert ugyan ennél vonzóbb dolgot nehezen tudott volna még ő is mutatni, de most nem volt szabad a természet vágyainak engedni. Nem.

- Úgy tudom egy ideje leszoktál a cigiről! – jegyeztem meg, majd egy harmadik szálra is rágyújtottam. Tudtam, hogy kb. addig fog ez folytatódni, amíg el nem fogy a doboz, pedig úgy gyűlöltem az egészet. Gusztustalan volt, de most valahogy mégis szükségem volt rá. A testemnek szüksége volt rá.

- Úgy tudtam, hogy te nem is dohányzol! – billentette oldalra a fejét, s végigmért engem, úgy ahogy ott voltam előtte. Egy kissé maszatos pólóban, a la nature állapotban. Saját magammal töltött időre vágytam, s nem erre.

- Az igazság, hogy semmit nem tudsz Stan! – ráztam meg a fejemet, s konkrétan undorodni kezdtem magamtól, öklendezni a füsttől és a cigi ízétől. Azonnal elejtettem a csikket, s leugrottam onnan majd gond nélkül kikerülve őt léptem a fürdőszobámba. Fogat mosva, felsőt cserélve indultam meg fel a galériára. Vajon, ha teljes mértékben ignorálom eltűnik? – Eszedbe ne jusson feljönni! – lépkedtem felfele a lépcsőn, s alig vártam, hogy arccal előrefelé az ágyamba zuhanjak.

Tényleg nem vágytam másra csak arra, hogy egyedül lehessek, mert szerettem egyedül lenni, úgy valóságosan. Amennyire szerettem azt embereket, annyira örültem annak is, ha nélkülük lehettem. Szerettem magamat. Szerettem magamat egyedül is. De most nem voltam egyedül. Nem tudom mi is történt is pontosan, s az az igazság, hogy nagyon nem is akartam tudni róla, ugyanis felesleges időpazarlásnak tartottam ezt az egészet. Tudtam mi az én álláspontom, s kérdezhetett volna róla az atya, úr, isten akkor is ugyanúgy vélekedtem volna róla, nem mintha hittem volna egy magasabb erőben. Ha létezett volna ott fent valami vagy valaki, akkor egyedül lettem volna itthon, s nem egy betolakodóval.

- Na jó… - ordítottam a párnámba, viselkedve teljesen úgy, mintha nem is én lennék, majd laptopom után nyúlva valami lelki mentséget akartam keresni magamnak, valami lelki és testi mentséget. Igen… pornót akartam nézni, igen pornót szoktam nézni, mert miért ne tehetnék úgy? Akartam, hogy az ellazítson, hogy értelmetlenül kattogó agyamat hacsak egy picit is egy euforikus környezetbe tolja. S igen… ott feküdve ágyam közepén, hallgatva azt amit, nézve, amit ujjaimat saját testemen vándoroltatva kaptam egy pillanatnyi szabadságot, mindössze egy pillanatnyit.

- Tudod… gyönyörű voltál így. – jegyezte meg, s mindezt fülem éppen széthullásom utáni békés pillanatokban hagyta meghallanom. Ki sem nyitottam a szememet, meg sem emeltem egy porcikámat sem, csak hagytam, hogy vérnyomásom visszaálljon a normális, élhető változatába… de nem akarta ezt tenni.

- Kérlek Sebastian, menj el! – utolsó próbálkozásom volt, magamhoz képest igen békés változatban, de a csillagokat látásomból még mindig nem akart szervezetem visszatérni.

- Nem! – magabiztosan felelte ezt, majd lépéseket hallottam felőle.

- Mégis… mit művelsz? – tápászkodtam fel „elgyengülten”, s ekkor megláthattam ahogy szekrényemet vette célba, amit kinyitva nem sok gondolkodás után kiemelt egy ruhát. – Mit… művelsz? – ekkor már meg tudtam ülni magamtól, de nagyon mozdulni nem akaródzott.

- Elviszlek randizni! – fordult felém, s leejtette ágyam szélére a ruháimat, majd úgy nézett ott engem maga előtt.

- Neked elment az eszed! – forgattam a szememet kínosan felnevetve.

- 5 perced van felöltözni! – emelte maga elé tenyerét, hosszú ujjait megfeszítve csodáltatva szemeim előtt.

- Nem! – ráztam meg a fejemet, s elengedve magamat visszahuppantam az ágyamba, majd behunyva szememet gondoltam, hogy egyszer csak felkelek ebből az álomból, hisz ez teljesen abszurd volt, ilyen a valóságban nem történhetett meg.

- Oh…. dehogy nem! – hallottam hangját fülemben, s majd szépen lassan testét is éreztem testemen, vagyis… majdnem, hogy éreztem. Úgy mászott lábaim közé, magasodott felém, hogy majdnem, de csak majdnem összeért testünk, s erre az enyém, hogy reagált? Egyik pillanatról a másikra, mintha mágnessé vált volna húzódott volna közelebb hozzá. Kontrolálhatatlan voltam, de ki nyitni szememet nem mertem… de mi az, hogy nem mertem? Felsírni lett volna kedvem. – Fel fogsz öltözni… és eljössz velem randizni! – s ujjaival ekkor végigsimította arcomat én pedig… én pedig próbáltam levegőt sem venni.

- Nem. – ráztam a fejemet erősnek megmaradva, legalábbis ezt hitettem el magammal, majd ekkor már nem csak ujjai érintettek, hanem a teste is az enyémnek simult.

- De! – bújt a fülemhez, s úgy suttogta ezt az aprócska szót, majd szabad kezével könnyedén derekam alá nyúlva magához simította testemet, s így nem engedve, hogy bármi is közénk kerüljön.

- Nem! – mondtam ki ismét, de ekkor valahogy mindenét egyszerre kezdtem érezni. Amennyire ki akartam őt zárni a tudatomból, annyira ajtóstól rontott rá az érzékeimre az egész mindenségével. Az illatával, érintésével, az enyhe borostájával, ami simogatta arcom puha bőrét. Nevetséges volt ez az érzés, nekem igenis az volt.

- Márpedig de! – mondta el, majd szépen lassan felültetett engem magával együtt, s szépen lassan elkezdett távolodni tőlem, legalábbis annyira, hogy testünk ne érezze a másikat… mármint fizikailag. – Azt hiszed, hogy ezzel a kizárok mindent viselkedéseddel el fogsz űzni… tévedsz! – mondta oly céltudatossággal, mintha a jövőt is ismerné. – Alig 2 hónapja ismerlek, s többet tanítottál nekem, mint bárki más ennyi idő alatt! Hidd el nem fogom ezt engedni, mert, ha akarod, ha nem… fontos vagy nekem! – s ekkor valamiért a szemem kinyílt, de minek? Csak azért, hogy láthassam őt? Kétlem.

- Szörnyű tévedésekben élsz Sebastian! – mondtam neki, egy halovány mosollyal. – Ha ismernél… tudnád, hogy éppen ezzel az egésszel… - pörgettem meg mutatóujjamat utalva az előzőleg elhangzott mondataira. - … lehet igazán az őrületbe kergetni! Ez az egész… guszt… - akartam volna szavakkal is kifejezni azt, hogy mennyire undorítónak találom ezt az érzelgős, csöpögős pillanatot, mire hirtelenjében előre hajolva ujjait nyakamhoz simítva ajkai az enyémekre zárta. Mohó volt, de mégis türelmes. Gyengéd, de mégis falta ajkaimat. Ellenkeztem én az elején, de ő… dominánsabb volt. Átvette akaratom felett az irányítást, s én teljes mértékben nem önmagamként viselkedve csatlakoztam hozzá. Világéletem csókja volt, pedig… volt már egy-két partnerhez szerencsém, de ez… a lelkemet is elszívta, majd újra visszatöltötte belém.

- Csak… fogd… be! – a szavakat az ajkamra tette, s hagyta, hogy talán kicsit magamhoz térjek.

- Ez akkor is gusztustalan! – csak azért is befejeztem, amit akartam, majd mély levegőt véve hátravágódtam a párnámba csakis azért, hogy a másik irányba kifordulhassak az ágyból. Az általa előszedett ruhát gond nélkül sepertem le az ágyról, mintha ott sem lenne. – Éppen csak azért megyek el veled… hogy végre befejezd! Meg hogy végre elhagyd a lakásom! – s leemelve egy ruhámat a fogasáról bújtam ki a pólómból, s vedlettem át gyorsan.

- Hát persze! – bólogatott örömittasan, büszkén, hisz végül is csak elérte azt, amit akart. Nagyon idegen érzés volt számomra beadni a derekamat, nagyon nagyon.

- Na idefigyelj Stan! – álltam meg előtte csípőre tett kezekkel. – Talán rájöttél arra, hogy bejön nekem az, hogy magabiztossá váltál… de… ne feszegesd a határaidat! – ráztam a fejemet.

- Milyen érdekes, hogy míg te magabiztossá tettél… - állt fel velem szembe, s simította meg az oldalamat. - … addig én téged gyengévé! – suttogta fülembe, majd mielőtt ajkai bőrömhöz érhettek volna ujjaimra zárta az övéit, s szó nélkül indult meg előre.

- Nyugodtan elengedhetsz! – próbáltam elhúzni tőle a kezemet a lépcsőn lefele haladva, de ő csak magában kuncogott.

- Tudod, hogy úgy viselkedsz, mint egy gyerek? – kérdezte hátra fordulva felém, majd az ajtóban a szekrényemről levett egy cipőt, s olyan volt egy pillanatig, mintha le akart volna hajolni, hogy segítsen azt felvenni, de én megakadályoztam.

- Ha megpróbálsz letérdelni, esküszöm sikítok! – löktem ki kezéből a cipőt, s egy másikat vettem fel gond nélkül, majd végül csak kiszedve kezemet övéből nyitottam ki az ajtót, s sétáltam ki előtte lakásomból, úgy téve mintha tudnám merre mennék. – Az ajtót zárd be magad után! – ordítottam vissza vállam fölött neki, majd szinte lerepültem a lépcsőn addig is örülve, hogy megvolt közöttünk a távolság.

- Mégis amúgy… hova tartasz? – szóval utol ért, nem mintha olyan lehetetlen lett volna, főleg, hogy azért nyilvánvalóan edzettebb volt, mint jómagam.

- Távolba tőled? – tettem fel a tízmilliós költői kérdést, mire megragadta szabadon kószáló kezemet, s ujjainkat összefűzte. – Ezt te se gondoltad komolyan… - néztem le kezünkre megállva a járda szélén.

- Azért nem rántottad el… ugye? – kérdezett vissza rögtön.

- Tudod te… egyre idegesítőbb vagy. – vallottam be neki.

- Még szerencse, hogy nem kell a gondolataidban olvasnom, mert… semmit nem tartasz magadban! – vigyorgott, mint egy idióta, s erre én... erre én is vigyorogni kezdtem. Próbáltam harcolni ellene, tényleg, de egyszerűen minél tovább álltam ott előtte, minél erősebben küzdöttem ellene annál jobban kezdett ajkam sarka mosolyba görbülni… vagy grimaszba, nem tudom már eldönteni, ez annyira nem én voltam.

- Ugyan! – legyintettem, s újfent járásra késztettem lábaimat. – Most éppen azt a gondolatot nem tudom kiverni a fejemből, hogy mennyire is vágyom arra, hogy egyszerre két férfival legyek… sőt… hárommal akár! – cenzúrázatlan volt a szám. – Hihetetlen, de azt még… sosem próbáltam! – fordultam feléje, s láttam, hogy a közel köpni, nyelni nem tudott állapotba toltam őt. Végre elhallgatott legalább. Hihetetlen. – Tekintve, hogy miattad éppen úgy nézek ki, mint akin átment egy traktor… ezeket nyugodtan ideadhatod! – s fejéről levettem baseball sapkáját, s pólójának nyakából kiakasztottam a napszemüvegét majd mindkettőt gond nélkül vettem fel.

- Jól néztél ki enélkül is! – tette hozzá csendben.

- Nem kell titkolnod, hogy azon gondolkozol, amit az előbb mondtam! Látom a fejeden… - nevettem el magam. - … s őszintén, ez…. szórakoztató! Az este legszórakoztatóbb része! – gondolkoztam hangosan.

- Alul értékelsz… - jegyezte meg, mire a szemüveget felemelve pislogtam rá meglepődve.

- Túl nagy a szád… s ez a magabiztosság! – ráztam a fejemet elképedve.

- Ne tagadd, hogy bejön neked! Te magad is bevallottad, szóval nem menekülsz… - kacsintott zsiványan, olyan gyorsan váltogatva az arckifejezései között, hogy követni sem tudtam hirtelen. Ohh, te jó ég.

- Konkrétan éppen csak magadhoz nem bilincseltél… - jegyeztem meg neki a nem menekülsz mondatára.

- Nem mintha bánnád a bilincs gondolatát! Meg amúgy is… ha nem akartál volna jönni, akkor szimplán nem jöttél volna, annál makacsabb vagy hogy hagyd magad befolyásolni bárki által is szóval csak nyugodtan csipkelődj… - mondta, s közelebb hajolva arcomra adott egy puszit, egy ártatlan puszit. - … bejön ez nekem. Azzal ellentétben, hogy egyszerre több ember érje el azt, hogy szétess teljesen… - csak kommentálta megjegyzésemet.

- A vágyak azok vágyak. – néztem mélyen a szemébe oly közelről.

- Nekem nem kell mesélned erről! – rázta meg a fejét, s fordította hátra sapkájának elejét, s tolta fel fejem tetejére a napszemüvegemet. – Szerinted mennyire volt véletlen az, hogy találkoztunk ott Anastasianal LAben? – kérdezte meg tőlem, s na ez volt az, amire egyáltalán ne számítottam. Némán pislogtam rá totál értetlenül.

- Ez ugye egy vicc? – kérdeztem vissza.

- Tudod… a vágyak azok vágyak… - bújt a nyakamhoz, s hagyta, hogy nyakam vékony bőre fellobbanjon szavai alatt. - … visszafoghatatlanok… és megmagyarázhatatlanok…

Rewrite the stars (Bucky Barnes)

Sziasztok! Igen, élek még, s jómagam is meglepődtem, hogy így estére készítettem nektek egy kis olvasnivalót. Na jó, nem lepődtem meg teljesen mert mióta hallottam ezt a dalt a filmben (a The Greatest Showmanben) tudtam, hogy írni fogok vele, csak azt nem tudtam, hogy mikor. Nem fogok mentegetőzni, mert felesleges. Sajnálom, hogy nem hozok hetente részeket, s hogy 2 hónapja nem posztoltam semmit, de van, hogy az univerzum ellenem van, de ma nem volt. S tudjátok mi volt a szikra, ami igazán elérte azt, hogy ma írjak? Egy kedves barátnőm alábbi üzenete: „Jut eszembe miért nem írsz? Nincs mit olvasnom!” Szóval ezt a részt így most az ő tiszteletére írtam! Köszönöm kedves! Remélem amúgy tetszeni fog nektek! Jó olvasás! Puszilok Mindenkit! Dorka

Szereplők? Buccky x a főszereplő lány, D.  x a Marvel filmes univerzum néhány tagja

Szavak száma? 2732

Nem is tudom mikor kezdett olyan igazán furcsa lenni a helyzet, talán két hete, ha jól emlékszek. Két hete amikor egy távoli küldetésről érkeztek vissza, az eddigieknél sokkal jobban elfáradva, kimerülve, s nyilván mi a toronyban mindent megtettünk azért, hogy a lehető leghamarabb visszanyerjék az energiájukat a csapat tagjai, de akkor is volt valami plusz dolog a levegőben, valami olyan dolog, amit bármennyire is kívántam volna megfejteni egyszerűen nem ment, s egyszerűen nagyon kezdett rám telepedni az egész érzés.

Bucky nagyon furán kezdett viselkedni, amikor visszatértek a küldetésről. A toronyban nem a legbeszédesebb, s legkönnyebben kezelhető ember volt ezt mindenki tudta, s az igazság az is, hogy meg is értette ellenben mégis úgy éreztem, hogy az elmúlt másfél évben kialakult munkakapcsolatunk szépen lassan valamiféle barátsággá alakult. Legalábbis azt hittem.

3 éve már, hogy a Bosszúállók tornyában kezdtem dolgozni, mint vezető mérnök, s másfél éve volt, hogy a Tél katonája, azaz Bucky is csatlakozott a csapathoz, s azóta én voltam mellé kirendelve mint „felügyelő”. Felügyeltem, hogy szervezete hogyan bírja az új karját, hogy a Hydra mérge teljes egészében örökre eltűnt-e a szervezetéből, s úgy látszott, hogy minden jó úton halad.

Bucky nehezen nyílt meg, s ezért nem is hibáztatta senki. Nem volt túl bőszavú, de én szerettem a csendet is, mert számomra megnyugtató volt a jelenléte. Sokadik alkalommal járt nálam mikor érintésemre nem rántotta el rögtön a kezét. Mély levegőt vett, behunyta a szemét s elmosolyodott. Tisztán emlékszek erre az első alkalomra. Ekkor éreztem, hogy mi… barátok lehetünk. Kezdett megbízni bennem, s ezt mindennél többre értékeltem.

- … olyan… megnyugtató ez. – suttogta halkan, amint éppen karjára szereltem fel a szenzorokat, hogy kinyerjek minden szükséges információt, ami kellett nekem állapotáról.

- Szerintem is. – pillantottam fel szemüvegemen keresztül felém magasodó alakjára. – Felettébb csodálatos és érdekes ez az egész… - magyaráztam neki, majd a csavarhúzót a számba kapva ujjaimmal húztam meg valamit, mert úgy sokkal hatásosabb volt.

- Csodálatos? – lepődött meg teljesen, s nem csak karja, de teljes teste összerezzent. Komor lett az arca. Mélyről fakadó, fájó gondolatok ültek a vonásaira, mosolya pillanatok alatt elillant. – Mi csodálatos ebben? – kérdezett vissza savanyúan, szinte undorral ajkain.

- Én vallom, hogy csodálatos. Sok minden történt a múltban, talán több rossz, mint kellemes, de mindenen lehet változtatni… s bármilyen nehéz is elfogadni, de ennek köszönheted, hogy túlélted, amit túléltél. – kopogtattam meg a fémet, s néztem ezúttal már szemmagasságban rá. Közel volt az arca az enyémhez, nagyon közel.

- Azt mondod, hogy… hálásnak kellene lennem? – nem tudtam teljesen leolvasni gondolatait az arcáról, jól tanult ügynök volt, mely nem tűnt el belőle, s talán néha ezt például kifejezetten nem bánta.

- Nem tudom… talán…

Ha dolgoztam, valamin kütyün dolgoztam valahogy sosem tűnt fel az idő telése, ráadásul nemrégiben wakandai barátaink is ellátogattak hozzánk, s volt lehetőségem Surival dolgozni együtt, miközben Peter Parker is velem gyakorlatozott, s ez is újfajta energiával töltött fel, merített el a munkába a legnagyobb kedvvel. Tony is zseni, ez nem kétség, de az ifjak vére, elkötelezettsége, izgatottsága egészen máshogy dobta fel a labor hangulatát, valami egészen más világot formáltak körénk.

- Mikorra kell visszaérniük? – kérdezett rá Peter, miközben kezébe adtam az egyik csavart, amire szüksége volt.

- Ha minden igaz úgy fél óra múlva. – néztem a mellettem lévő átlátszó képernyőre, mely a csapat repülőjének útvonalát mutatta. – Miért? – érdeklődtem, s feléje sem fordulva már kezdtem a levegőben járatni a kezemet, s úgy dolgozni egy újabb dolgon. Szerettem a teret, a technológiát s itt mindkettőből megadatott rendesen.

- Csak be akarom fejezni ezt, mire megérkeznek. – magyarázta lelkesen.

- Még mindig nem árulod el mi lesz az? – tettem fel neki újra a kérdést.

- Egy titkos projekt. – mondta elmélyülve a kütyüjében, mire a gépén előttem felvillant egy „szuper titkos projekt” nevezetű dokumentum. Elmosolyodtam.

- Igen… ez most teljesen komoly. – veregette meg a vállamat Suri, s a kezembe nyomott egy bögre forró ismeretlen folyadékot. Gondolkodás nélkül belekortyoltam, s azonnal éreztem, hogy testemet újfajta boldogság töltötte meg. – Titkos wakandai recept. – válaszolta meg fel nem tett kérdésemet.

- És én nem is kapok? – nézett felénk kíváncsian Peter.

- Tudod merre a konyha Peter… - jegyezte meg Suri azonnal.

- Ti nők… - rázta a fejét szörnyülködve, tragédiázva mire az ajtó felől egy új hangot hallottunk felcsendülve.

- Pontosan mit is tudsz te a nőkről Pókgyerek? – jelent meg a semmiből Sam. Észre se vettük, hogy visszaérkeztek, a lopakodásban pedig egyértelműen nyerőek szóval lehet esélyünk sem volt észrevenni őket.

- Remélhetőleg még jó sokáig semmit sem. – sétált el Sam mellett Tony, aki begurítva bőröndjét azonnal szétszedni kezdte azt.

- Nem mintha te oly művelt lennél ebben a témában. – Natasha is beérkezve hozzánk csapott vissza azonnal Tonynak.

- Nézd csak… ez egy gyűrű itt. – emelte feje felé azt a kezét Tony, melynek gyűrűsujján az eljegyzési gyűrűje volt. - Azt hiszem ez árulkodó dolog, hogy valamit csak tudok… - kacsintott Nat felé Tony.

- Az első pillanattól kezdve sajnálom is miatta Peppert. – vallotta be Nat, majd pacsizott velem egyet, mert egyszerűen ez kihagyhatatlan lett volna, de miután Tony csak szemét forgatva magában motyogott inkább ráhagytuk a dolgot.

- A többiek? – informálódtam Samnél.

- Kisebb nagyobb karcolások mindenkin vannak, de amúgy… egyben vagyunk. – válaszolt Sam. – Barnes is… - emelte ki ő csak úgy.

- Örülök…

S tényleg örültem, de valami ekkor elkezdődött.

Ez volt az első alkalom, hogy egy bevetés után Bucky első helyként nem a laborba jött, s ekkor még nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet, hisz gondoltam túlságosan is kimerült, érthető lett volna. Majd másnap sem jött el a kis megbeszélésünkre, s amikor később megjelent akkor is olyan… idegen volt vagy legalábbis kezdett azzá válni. Eltűnt az arcáról a mosoly, ami olyan nehezen jelent meg rajta. Ha elsétáltunk egymás mellett szinte nem is köszönt vagy ha igen, oly halkan, hogy esélytelen lett volna meghallanom. Távolságtartó lett, nagyon. Nem feltűnően, de én észrevettem. Ráadásul egyre több megbeszélésünket hagyta ki, amiről először nem szóltam senkinek, de így 2 hét után már gyanús volt a dolog.

- Steve… ráérsz egy kicsit? – láttam meg Stevet a labor előtt elsétálni, s léptem ki érte ezért.

- Igen D? – mosolygott rám kedvesen.

- Be tudnál jönni egy kicsit? – invitáltam be a kis „műhelyembe”.

- Minden rendben? – csukta be maga mögött az ajtót, s aggódóan nézett rám.

- Ami azt illeti… nem. – fújtam ki egy nagy adag levegőt kétségbeesetten, mikor feléje fordultam. – Valami van Buckyval… valami nem jó, s egyszerűen nem tudok rájönni mi. Tudsz róla, hogy visszatértek a rémálmai? A legutóbbi bevetésen történt valami, amit nem mondtatok el? 2 hét alatt összesen kétszer jött el a megbeszéléseinkre… a tízből. Aggódom érte. – s mindezt egyetlen egy levegővétellel mondtam ki, s addig nem is vettem észre míg be nem fejezve szinte légszomjazva fel nem lélegeztem fájóan.

- Szóval… barátok lettetek. – jegyezte meg.

- Talán. Igen. Nem tudom. – jegyeztem meg összezavarodva. – De most nem ez a lényeg… - ráztam meg a fejemet.

- Hanem? – kérdezett vissza homlokát összeráncolva.

- Steve… ezekkel a kérdéseiddel nem segítesz, ugye tudod? – tártam szét a kezemet. – Aggódom Buckyért és kész.

- Lehet, hogy vele kellene beszélned… jössz te is Tony bulijára este, nem? Az például tökéletes alkalom lenne. – gondolkozott el, mondjuk nem is tudom milyen opcióként találta ezt jónak tekintve, hogy köztudott volt, hogy Bucky kifejezetten nem szerette az ilyen alkalmakat.

- Kösz. – forgattam a szememet, nem hittem el, hogy az amúgy segítőkész Steve ezúttal olyan fura. Vajon mindenki megzakkant mostanság? Lehet szabadságra kellene mennem, az elmúlt 3 évben amúgy se igazán volt pihenésre lehetőségem.

- D…. – fogta meg vállamat óvatosan Steve. -… beszélek Buckyval, a kedvedért. – s igen, csak előbukkant belőle az, amit úgy vártam.

- Azt megköszönöm. – mondtam neki mély levegőket véve.

- Hidd el minden rendben lesz…

Pontosan nem tudom, hogy mit is akart Steve azalatt érteni, hogy minden rendben lesz, de rendbennek pontosan semmit nem éreztem. S mióta néhány szót váltottam vele talán még rosszabb lett a helyzet, mármint a helyzetem. Nyugtalan voltam. Ideges… még a kedvenc bögrémet is összetörtem véletlenül, sőt majdnem a hófehér ruhámat is összerúzsoztam mikor készültem az esti partira. Kezdtem én is fura lenni.

- Mehetünk? – dugta be fejét az ajtómon Wanda, miután kopogás után utat engedtem neki szavaimmal.

- Azt hiszem… mindjárt. – motyogtam, s utoljára végigsimítottam hófehér ruhámon, ami sötét bőrömmel a legtökéletesebb kontrasztot hozta, valahogy úgy nézett ki az egész, mint sötét éjszakán a fényesen világító csillagok.

- Wow… - mért végig Wanda elismerően. – Te… miért is vagy szingli? – emelgette a szemöldökét, majd karomba kapaszkodva kitárta az ajtót, hogy együtt léphessünk ki rajta.

- Legutóbb, mikor csekkoltam a férfiak nem bírták elviselni, ha egy nő okosabb, mint ők… - billentettem oldalra fejemet elgondolkodva.

- Na ez egy életigazság. – bólintott Natasha kilépve szobájának ajtajából.

- Én mondtam! – bólintottam, s mindhárman egyszerre nevettünk fel karjainkat egymásba fogva, igazi girlpower erőként vonulva a hatalmas nagy folyosókon.

- No mi az olyan vicces? – érdeklődött kuncogó arcunkra pillantva Sam mikor a többiekhez értünk.

- Ti. – kacsintott rá Natasha, s örömmel fogadta el a poharat melyet Sam feléje nyújtott édes nedűvel.

- Mi? – értetlenkedett.

- Igen… Ti… - bólogatott Natasha, s ezúttal még hangosabban nevettünk egyszerre.

S amennyire nem nagyon szoktam én sem kedvelni az effajta Tony partikat, ez annyira bejött. Ezúttal tényleg csak egy kis baráti összejövetel volt, a csapat legközelebbi tagjaival, s az emberek is így sokkal lazábbak voltak. Jól éreztem magam, de tudtam valami hiányzik… vagyis valaki.

- Sam… nem láttad Jamest? – kérdeztem tőle, mikor a pulthoz sétálva ő volt a legjobb ember, akitől efféle információt begyűjthettem. Steve éppen Sharonnal beszélgetett, s őket inkább nem zavartam meg.

- Úgy érted Barnest? – kérdezett vissza.

- Ki mást? – forgattam a szememet.

- Ma még nem láttam itt lent… - rázta a fejét, s végignézett az előttünk elterülő hatalmas nappalin, ahol az emberek hol táncoltak, hol nevetgéltek hol csak szimplán a magukba meredve élvezték az estét. - … azt hiszem összeszedett valamit. – mondta, majd elkapva Peter kezét egyedül hagyott engem.

- Elkapott valamit? – kezdtem magammal társalogni, majd sarkon fordulva, magamnál tartva a poharamat, felkapva a kis tányéromat, amire már minden finomságot összegyűjtöttem a svédasztalról tudatosan indultam meg előre. Valószínűleg tudatosságom előkerült a néhány pohárka pezsgőtől, amit az est folyamán elfogyasztgattam szépen lassan.

- F.R.I.D.A.Y…. Bucky a szobájában van? – miután távolabb értem a partitól szólítottam meg a mindent tudó rendszerünket.

- Nem kisasszony, Mr. Barnes az edzőteremben tartózkodik. – felelte illedelmesen.

- Nyugodtan hívhatsz D.-nek ahogy a többiek. – jegyeztem meg neki, majd irányt változtatva az edzőterem felé indultam meg.

- Ez megtisztelő, D… - válaszolt kedvesen, majd elmosolyodtam miközben lábaim egyre gyorsabban kezdtek előre haladni alattam.

Az edzőterem sötétségbe volt borulva mikor odaértem. Bucky nem volt itt, pedig F.R.I.D.A.Y. sosem téved… s ekkor hallottam meg a kinti medence felől az újabb csapásokat, az egyre hangosabb csapásokat. Nem is tudtam, hogy Bucky szeret úszni, gondoltam magamban. A medencét is csak a saját minimális világítása tartotta fényesen, s mikor beértem hozzá egészen távol volt tőlem. Észre sem vett. Némán figyeltem őt, s kibújva cipőmből halkan lépkedtem a medence széléhez, s leülve lábamat a vízbe lógatva vártam őt a céljában.

- Jézusom D… - szaladt ki a száján ez a mondat, amikor közelebb érve, felbukkanva a víz alól észrevett engem… engem, aki a medence szélén némán piknikeztem míg ő úszott. – Te mit keresel itt? – valamiért tisztes távolban maradt tőlem, s úgy megpihenve simította hátra a hosszú vizes hajtincseit. Nem tagadom, nem volt rossz látvány, sőt.

- Tekintve, hogy nem jöttél le a partira… a partit hoztam hozzád. – jegyeztem meg, s gond nélkül ittam ki a poharam tartalmát.

- Nem kedvelem a partikat. – jegyezte meg kedvtelenül, nem igazán kijelenthetve azt, hogy rám nézett.

- Szuper. – jegyeztem meg, majd felkapva a tányért beleharaptam az egyik miniszendvicsbe. – Kérsz? – toltam feléje, nem igazán tudta feldolgozni a jelenlétemet, a viselkedésemet, pedig az az igazság, hogy semmi fura nem volt benne, sőt. Nem voltam részeg, jól éreztem magam… talán mindössze egy kicsit oldott a hangulatomon az alkohol, s nem idegeskedtem, nem gondoltam túl a dolgokat. Lehet pontosan erre volt mindvégig szükségem az elmúlt 2 hétben.

- Te… mit művelsz? – kérdezte továbbra is értetlen arccal.

- Vacsorázok. – jegyeztem meg, s jóízűen eszegettem majd azt is megjegyeztem szemrebbenés nélkül, hogy: - Meg talán várok a magyarázatra, hogy miért kerülsz! – vigyorogtam rá, egyenesen az arcára nézve, farkasszemet nézve vele.

- Micsoda? – kérdezett vissza, összerezzenve. Próbálta titkolni, de én láttam.

- Bucky… hagyjuk a felesleges mellédumálást. – szaladt ki a számon, talán kicsit túlságosan nyersen. – Nem tudom mit tettem, mi történhetett, de napok óta kerülsz és ez zavar. Igen zavar… azt hittem barátok vagyunk, de lehet tévedtem. – s hangom egyre halkabb és halkabb lett. Nem szólt, még csak lélegezni is alig lélegzett. Nekem is nehezemre esett, de még nem szűntem meg létezni.

- Barátok… - hagyta el ajkait ez az aprócska szó, de oly furán. Itt már minden is fura volt.

- Hmmm? – próbáltam rákérdezni ki nem mondott dolgára, de nem sok minden jött ki belőlem. – Buck… beszélj hozzám, nyugodtan! Komolyan kérlek! – kértem őt már a végén egészen kétségbeesve.

- De… nincs mit mondanom. – rázta meg a fejét, majd egy picit úszva éppen mellettem próbált kiszállni a medencéből, de mielőtt megtehette volna én ujjaimat a karjára tettem, pontosan oda, ahol teste érintkezett a fém karjával. Összerezzent. Mozdulatlanná vált. – D… - mondta halkan, szinte egészen elfordulva tőlem, de nem mozdult, én pedig nem vettem tőle kezemet, sőt ujjaimat hege mentén kezdtem járatni óvatosan, gyengéden, némán. – Szeretnék kiszállni. – mondta egészen kimérve, arcával teljesen elfordulva tőlem.

- Én meg szeretnék választ kapni. – nem tágítottam elképzelésem mellől, sőt mivel ő nem volt hajlandó megmozdulni, felém nézni én könnyedén csúsztam a vízbe hófehér ruhámban, majd így, ha akarta, ha nem magam felé fordítottam tekintetét. – Felőlem egész este itt lehetünk. – jegyeztem meg neki magabiztosan, s előtte állva állán pihentetve mutatóujjamat nem engedtem elkószálni tekintetét. – Szóval… mi a probléma? – kérdeztem meg ezt újfent.

- Összevizezed a ruhádat. – mondta nagyot nyelve.

- Majd megszárad. – rántottam vállamat, s közel sem érdekelt az, hogy bőrömmé szinte eggyé vált már a fehér anyag. – James… Buchanan… Barnes… mi a probléma? Mi történt? Megbántottalak valamikor? Túl sok voltam? Miért nem szóltál? – s csak úgy jöttek belőlem az ötletek, melyek az elmúlt 2 hétben megszülettek a fejemben, hogy szinte megállítani is nehéz volt őket.

- Mivel bánthattál volna meg? – szinte felnevetett a kérdésétől.

- Akkor meg végképp nem értem. – lepődtem meg.

- A probléma… a probléma én vagyok. – s ekkor már úgy nézett szemeimbe, hogy állát nem én tartottam, hiszen kezeim a vízbe estek magam mellé.

- Te? – kérdeztem vissza.

- Igen én… mert egy idióta vagyok. Egy hatalmas idióta. – szidni azt tudta magát, el sem hittem, hogy ilyeneket mondott.

- Bucky? Összezavarsz, nem értelek. Kérlek! – nyúltam a vállához, s próbáltam megnyugtatni, de pontosan nem is tudtam mit is kellene tennem.

- Egyszerűen képtelen vagyok a XXI. századhoz alkalmazkodni. Vannak emlékek, amiket nem tudok elengedni, és…. nem. – rázta meg a fejét, mintha rossz emlékeket akarna ezzel eltűntetni.

- Bucky… nekem nyugodtan elmondhatsz bármit, én szívesen meghallgatlak. Barátok vagyunk! – simítottam meg fém karját.

- Mégis azt, hogy mondjam el, hogy… nem merlek elhívni randizni mert félek, hogy visszautasítasz… visszautasítasz mert fehér vagyok? Nem mintha egy ligába tartoznánk kezdetnek… - mondta ki végül mit gondolt, s erre én konkrétan az ereimben lévő vérrel együtt fagytam meg.

- Ohhh… - hagyta el ajkaimat ez az aprócska hang.

- Most pedig még idiótábbnak és szerencsétlennek érzem magam, te jó ég! – emelte tenyerét az arcához, de mielőtt megérinthette volna az arcát én elkaptam ujjait.

- Ne érezd… - ráztam meg a fejemet, s tenyerébe pusziltam gyengéden. - … az elmúlt 70 év alatt… rengeteg minden változott, én megértem, hogy ezt nehéz felfogni, én nem tudom hogyan tudnék vele megküzdeni, valószínűleg sehogy. – ismertem el.

- Ez nem igaz… te vagy a legerősebb nő, akit valaha láttam, a legcsodálatosabb teremtmény, aki valaha ezen a világon járt. – ismerte el, ezzel igazán meglepve engem hiszen eddig megszólalni is alig akart, most pedig… most pedig… - S én sosem akarnálak megbántani…

- Hogy hívták őt? – tettem fel neki a kérdést, ami teljesen meglepte őt.

- Dot… Dolores. – oly gyengéden ejtette ki a nevét, mintha félt volna attól, hogy összetöri azt.

- Mesélsz nekem róla? – simítottam meg az arcát gyengéden.

- Csodálatos teremtés volt… - mosolyodott el fájdalmasan. Óvatosan közelebb léptem hozzá, testünk már összeért a vízben, nem mozdult. - … de a külvilág közbeszólt és… jobb volt neki… nélkülem. Akkoriban az emberek nem voltak ennyire… elfogadóak.

- Mert most azok? – ráncoltam össze szemöldökömet, de mielőtt válaszolhatott volna még egy kérdést feltettem neki. – De honnan tudod, hogy nekem jobb lenne nélküled, ha meg sem próbálod az ellenkezőjét? Honnan?

- D…

- Szóval akkor most… elhívsz végre randizni vagy mi?